Ami 1937. december 3-án este a balatonszárzói vasútállomáson történt, mikor József Attila földi futását befejezte, a magyar költészet talányos órája lett, nemcsak a halálban, hanem az utóélet kezdetével is. József Attila egyszerre a legnagyobb költők közé emelkedett. A gyászhír néhány hónap alatt emlékezésekké, méltatásokká, önmarcangoló, átkozódó siratóénekké sokasodott. Egyszerre rádöbbent a magyar irodalom, valaki olyan élt közöttük, akit nem ismertek föl igazában, nem szerettek eléggé. Hát mindent megtettek, hogy tartozásukat most már csak emlékének megfizessék. Kiadták műveit, könyvekben írták meg életrajzát, osztozkodni kezdtek a jusson. Kihantolták a vidéki földből, újra temették a Kerepesi temetőben, a második gyásznép tagjai jelenlétükkel is elkezdték kisajátítását, a Vándor-kórus a proletárok költőjét búcsúztatta. Összes verseiből a fiatal értelmiség, a diákság kapott erőt, miként különös szavai eljutottak hozzá, magának tarthatta a megerősödött népi líra is.

A kisgyerek, aki voltam, középiskolás bátyjának szeretetében osztozkodva mondta a Nincsen apám, sem anyám sorait. Ötéves koromban a valószínűtlenség mesei vonzalmai közepette biztosan a szavak zenéjét tartottam ismerősnek, mintha gyermekjátékok közben mondanám, jelentésüket szükségtelen volt megfejtenem, akár a regölését. A felnőttek zavartan mosolyogtak a Tiszta szívvel betöröket hallva, s mikor a felkötnek helyett felketnek jött ki a számon, még inkább gondolhatták, hogy semmit sem értek. És mondom, mondom a másikat is:

Nem tudtam én akkor, hogy ott olvashatom majd a könyvben a Fiatal életek indulóját, a Tömeg, a Szocialisták, a Munkások és a Kanász verseket. Majd azokat kell szavalnom iskolai ünnepélyeken, igazán akkor sem értve, csak érezve a jóravaló forradalmi mondatokat. A tiszta szoba “madárhozta”, ki tudja, honnan való könyvei közé került egy téglavörös, aranykoszorúval pecsételt kötet. “József Attila helytállt: költészete tükre a kor szörnyűségeinek, embertelenségének, de tükre a Párt vezette magyar munkásosztály hősiességének, forradalmiságának is.” “A költő… tudja, hogy a fasizmus a legrettenetesebb, a legpusztítóbb, a legembertelenebb rendszer, amely valaha is uralomra jutott, s joggal tart a bekövetkező háborútól. De még ennél is sokkal mélyebben megrázza: 1932-ben megszakad a kapcsolata az illegális párttal.”

Míg a nyomorúság részese voltam, melyet ugyanaz a párt okozott, mentegettem magamban a költőt Németh Andor 1945 előtt kiadott emlékező és műelemző könyvének segítségével még egyetemi éveim alatt is. Mert belémrögződött az az igaznak vélt kép, tanáraim kritikusa lehettem. Szemináriumi dolgozatomban bíráltam a kritikai kiadás ferdítéseit, ha a pártos változatokat tartották elsődlegesnek. Például a “kék, tünde fénnyel fönn a tél” helyett az “elvtársaim, a kaszaél” sort, az öntött csillag helyett a vörös csillagot. De még Füst Milán előadásain is zokon vettem, miért nem tartja József Attilát nagy költőnek, hisz talán meg sem említette. Aztán a költői képek tanulmányozásával akartam megbizonyosodni, csupán a versek szövegére hagyatkozva próbáltam igazolni magamnak igazságait. Megírtam és megvédtem szakdolgozatomat. S mint versíró fiatalembernek, meg kellett győződnöm közvetlen vagy áttételes, már-már bénító befolyásáról világképemre, nyelvemre, formámra, személyiségem öntudatlan kiszolgáltatottságára, ahogy a mondatokat tagolom, ütemezem, a világ képi látásában ugyanazon a magaslesen állva. Megismertem és szerettem, de magamat még nem ismertem meg, s ahogy az egyetem kapuját behúztam mögöttem, behajtottam a kötet fedelét is hosszú időre 1961-ben.

Tizenkét év múlva családommal Zuglóba költöztünk, s tizenhárom esztendeig laktunk a Korong utca közelében. Szinte naponta jártam a 6-os számú ház előtt. Az emléktábla koszorúsan virágzott tavasszal, s ahogy a kertváros zöldült, úgy hervadt az ünnepély emléke a fali kampón. Megtiszteltetésnek éreztem azon a földön járni, föltekinteni az emeletes ház palatetője alá, az ő fáit láttam a kertben. Az ablakból soha nem tekintett ki senki, nem mentek be és ki sem jöttek, szabadon kószálhatott az időben képzeletem, odáig éltetve az akkorra hetvenéveset, ki egyidős volt még fiatalos anyámmal. Ha személyében nem is mutatta magát, és hölderlini magányba fantáziáltam is, zavartalan lehetett eltűnődésem bármelyik azonos pozícióból. “Vasútnál lakom. Erre sok / vonat jön-megy és el-elnézem, / hogy szállnak fényes ablakok / a lengedező szösz-sötétben.” Olykor a Nyári délután című vers ébresztett a régi idillre, mintha bármely pillanatban megtörténhetne ugyanaz. A költő az ablakból hallgatja az olló csevegését, látja a nénét a pázsit nyesése közben. Elárad a környéken a meleg délután békessége. “Rádió nyüzsög. Szárnyak / dongnak az üvegen. / Lágy szellők táncot járnak / a puha füveken. / Az idő semmit játszik…” A magyar tájból idetelepített ismerős világ. Visszatérnek az annyira jellemző verselemek, mert lágy a szellő, a tócsa langy, vagyis az idő a langy tócsa, és elleng, mint máshol is elleng a néma kék idő, melynek itt megremegő virág a mutatója. “Én sem tudom már régen, / alszom? vagy dolgozom?” Mintha a teljes időt jelentené, csak a “néne nyesi a pázsitot, / guggol. Hátulról nézve / is látni, ásított.” Csak “Megterít feleségem / szép fehér abroszon.” Ugyanaz a szorgalom érezhető, amint vászonfény lepi el a táj egét, mintha a mennybolt része lenne, mert üvegtálon ül a földieper csillaga. Gyanakodva kérdezi, boldog-e a varrogató kedves mellett, amint együtt hallgatják az elmenő vak tehervonatot. Az éjszakát. Azonnal micsoda rémes összefüggés az éjszakai fényes vonatablakokkal! Ahogy a kert a napszak metaforája, a vonat az éjjelé, az éjjeli vonat a nappalé. Micsoda végtelen egyetemesség bomlik ki a parányiból! Sóhajnyi versből József Attila teljes költészete!

A harmincas évek első felében a nyugatos, az avantgárd, a népköltészetben gyökeredző kifejezésmód szintéziséből páratlan nagy versek születtek, s a kiteljesedő életművet, a legelső gyermeki óhajtástól a nagy filozofikus látomásig egységes szervezetnek mutatták, amint a részből összeáll az egész, darabonként megkülönböztethető, mégis az univerzum jegyeit hordozó szervként való működés lüktetése a metaforák, szimbólumok, törvényrendszerek hálózatában. Egy-egy költői képhez annyi szívbeli és lelki élmény tapad, annyiszor visszatér bizonyos változatban jelképerővel, hogy az már a zárt világ kilincsének is fölfogható. A tehervonat a végzet közönyös vonulása már a gyerekkor óta. Az öcsödi parasztudvar válik boldogsággá az Eszméletben, “lágy volt, szőke és másfél mázsa” a hízó a “szigorú gyepen”. S köze van a vonat útjának “lengedező szösz-sötétjéhez” is. Meg a nyári délutánban az üvegtálon ülő csillogó földieperhez, ahogy nappali csillagok képzetét kelti, mint az égiek tükörképe.

Hozzám azok a költemények állnak a legközelebb, melyeknek tárgyához nekem is közöm lehetett. Öcsöd, Szabadszállás, Kiszombor, az Alföld zöldje és kékje részleteiben az én Dunántúlom. S a szomszéd zuglói kertben közös élménynek tetszik a múlt, bár távoli a muhar, a málna, a zsíros donga, a békés tó, nádas, saláta, balta, hasított fa, sajtár. Átéltük a végtelenből fénylő csillagokat, az időt, amint a fűben hanyatt, szellőben és fényben érezhettük, miközben a jelenségek hang- és fényhatásaira eszméltünk, ugyanakkor a piciség finomságára, a kecsességére, a könnyűség és nehézség arányaira, a növényi és állati bánatra. A vidéki és városi motívumok kiszabadulnak egyszeri fogalmi zártságukból. A József Attila-i csillagok lehetnek a népköltészetből ismerősek, ahogy az érzelmek kifejezései a távoli világok: “Úgy megválunk kis angyalom egymástól, / Mint a csillag fényes ragyogásától.” Előbb még a tücsköknek felelgetnek, békadudára járják táncukat, ránevetnek a teliholdra, majd a külvárosi vas, bádogdobozok, megmeredt fémek tükörképei. Végül a rend, értelem, szabadság, a rabság, halál jelképei a semmiben.

Olyan szépen szól, akár egy csöndes népdal. Bánatos hangulata visszafogja megrendülésem, inkább a könnyedsége bűvöl, felold a Téli éjszaka kegyetlen víziója után, mintha a “szép embertelenség” mellékdala lenne az elviselhetőbb fájdalommal, hiszen gyümölcs a szív, s a csillagok is élnek. Csak lassan értem és érzem a teljes reménytelenséget, ahogy nem először e líra különös szemfényvesztését. Már a Klárisokban is bűbájos ritmus mögé rejtőzött. Zenéje olyan mozarti könnyedségű, szinte feledteti a szavak jelentését. Pedig az elképzelt halálos szakítás verse. Tudom, Vágó Mártához írta, az “osztálya elragadta tőlem” kedveshez, akit ekkor nem a megértés, hanem a förtelmes pompa undora illet, mégis az udvarlás módján. A nyaktól, a derékig, a lábig ereszti alá tekintetét: békafejek a nyakon-tavon, nem éppen szerelmes látvány, melyet a hóra potyogtatott bárányganéj alig enyhít. Hessegetné a vágyakozást, de még a holdudvar-aranyöv éroszi ékessége is az öngyilkosság képzetét váltja ki. Olyan itt a vers, akár a szeretkezés csődje. Ekkor szólal meg egyes szám első személyben, “kenderkötél a nyakamon” fojtogat, s visszagondolva a klárisok is fojtogatnak. E két állításon nyugszik a költemény. Szoknya – harang, láb – harangnyelv: a szépség dicsérete a lélekharang kongása is ugyanakkor. A láb jegenye metaforában hagyja örökül a hiány világnagy őszi szomorúságát. Dalba rejtett ballada a Klárisok. Szerelmet vallottam vele valamikor, és egyikünk sem vette észre, milyen rettenetes. Ölelkező ringatás volt, nyári, őszi, téli tájkép, amihez huszonhárom évesen, József Attila-i korban, olyan jól illettünk.

Ballada és dal ötvözete a Táncba fognak című vers is. Sugallata egyszerű, mégis zavarba ejt, milyen természetesnek tartja az ember annak távozását, aki még maga sem tudja igazán, miért távozott, s csak akkor veszik észre, hogy hiányzik, ha nincs az asztalnál, hiába főtt a bableves, szenet sem hoz a pincéből, a rendőrnek is üres nélküle már az utca, kevesebb szem néz a lányok lába után a ferencvárosi téren, bérházudvaron, mintha semmi se történt volna, táncba fognak, s már én is elfelejtem, mit jelent:

Pesti vagány kölyök fütyörészik a sötétben. “Vidám és jó volt s tán konok, / ha bántották vélt igazában. / Szeretett enni s egyben másban / istenhez is hasonlított.” Pajtáskodik emberrel, istennel, szoknyától bolondos nagy komolyat játszva, bízik, és el is hiteti azt. Megnyerő, dévaj, kihívó öngyilkosságaiban. Dalra váltja a költészet nagy témáit, hogy az érzelmek erős, tiszta párlatával üdítsen. Szinte a szavak jelentését is megsemmisítené, ahogy a zenei tökélyre törekszik, földerít csengve-bongva, és elszomorít. A magyar nyelv alapszókincséből teremti a verset, s valami örök érvényű frisseséggel hat ma is. Egyre mélyebb rétegeken át hatol az eredethez a gondolkodás, a magatartás evidenciái felé a gyermekdalok, a regösénekek, a rokon népi eposz mélyvilágába. A népdal természeti képpel kezdődő sorát kiterjesztve a versegészre a konkrét világra bízza érzelmeit és elvonatkoztatásait.

Jelen idejű a dal, akár az ifjúság. A Medáliák dalszerű darabjai azonban a múltból rakódnak össze, miként “a művészet – az emberi élet jelenné gyülemlett múltjából hozza föl képeit”. Így ezek a nyolcsorosok az elvarázsolt valóság képei. Zavarba ejtően rejtélyesek, csak az élettényekből fejthetők meg. Érmékbe metszett mítosz-, mese- és álomtöredékek, amelyek külön voltukból a befogadás közben áttűnnek egymáson, s képeznek édenkerti világegészet, majd öcsödi árvaságot, világvárosi nyomort. A konszonancia, megértett disszanoncia – mondta Bartókról szólva József Attila a saját költészetére is. A Medáliák tételes, mozaikolt szerkezete majd a részből egésszé boltozódó nagy versek mintája lesz. Verstanilag előtanulmány a Külvárosi éj, a Téli éjszaka, az Elégia, az Óda, A város peremén, A Dunánál, a Hazám, a Flóra, főleg az Eszmélet születéséhez. Ott furcsálkodik a Medvetáncban, a Betlehemi királyok istállómelegében ragyog, s az utolsó évek pszihéjét előlegezi meg:

pedig csak egy párizsi emléket villant föl. Az önemésztő lélek eszménye maradt mindvégig a dal, bár az elmúlás, a semmi szállongott a költeményben, a forma és a zene megmaradt.

József Attilát azért tartom az egész XX. századi magyar szellemi fejlődés csúcsának, mert csak ő jutott el a metafizikai lázadásig, és azt hiszem, ő az egyetlen nagy kortársai között, aki meg is maradt lázadónak. Az embert a lázadás tette és teszi emberré. Elsősorban a metafizikai lázadás. Az ilyen mérvű tagadás teológiai rebellió. Az ember nem a teremtés egyik vagy másik részletét, eseményét, törvényét utasítja vissza mint hibásat, hanem az egész létet, úgy, ahogy rossz.

Igen, a mélységből kiáltani, föl a magasba, hogy mi ez kérem, ez a képtelenség, ez a borzalom, ez a tudom-is-én-mi, ami itt velünk történik? Miért kell ezt csinálnunk? Vagy: ki és miért teszi ezt velünk?

Camus azt írja: “A metafizikai lázadással az ember sorsa és az egész teremtés ellen fordul… A metafizikai lázadó a széttöredezett világ fölé magasodik, hogy egységét követelje. A benne meglevő igazság elvét állítja szembe az igazságtalanság elvével, melyet a világban lát munkálkodni… Nem biztos, hogy a metafizikai lázadó ateista, mint ahogy gondolnánk, de szükségszerűen istenkáromló.”

A magyar irodalomban egyetlen költő, egyetlen vers van, akire, amelyre ez a leírás ráillik, József Attila Tiszta szívvel című költeménye, annak is főleg az első szakasza:

Ez sem igazi lázadás, és Babits éppúgy nem tartozik a világirodalom nagy lázadóinak sorába, mint többi írónk és költőnk. Aki igazán lázad, az mindenféle reményt is tagad. Mint Sziszüphosz vagy mint a múlt században Beckett. Ő végleg és visszavonhatatlanul elutasítja a világrendet, a teremtés minden formáját. Átlát a mája-fátylon. Csakhogy neki amögött nem Brahma, a világszellem, a világerő arca dereng föl, hanem a semmi. Olyan, mint Buddha, sőt Nágárdzsuna, a tökéletes üresség tanítója, kinek még a nirvána sem létezik. Beckett a nem-megvilágosodás, az abszolút nincsen-remény.

A világirodalmon végigvonulnak a metafizikai lázadás alakjai és művei: Prometheusz, Sziszüphosz, Dosztojevszkij Ivánja és Kirilovja, Lautreamont és Sade művei, Beckett Játék szöveg nélkül vagy Ionescu Az orrszarvú című drámája.

A magyar lírában vagy prózában, drámában ennek nyoma sincs. Vörösmarty, Madách vagy Weöres pesszimizmusa mindig föloldódik valamilyen vigasztaló, megnyugtató, persze indokolhatatlan hitben, reményben. Szabó Lőrinc kiábrándultsága teljesen racionális társadalombírálat vagy a biztos halál miatti átkozódás. Semmiféle metafizikai távlata nincs. Németh László, Illyés, Veres Péter, Kassák, Szilágyi Domokos csöndes ateimusa, Kosztolányi nihilizmusa nem lázadás. Pilinszky korai verseiben van valami a lét abszurditásának fölismeréséből:

“Nem vált meg semmi szenvedés, nem véd meg semmi isten!”, panaszkodik, vádol még egy másik versében. Aztán bekövetkezik a vallásos fordulat, a kreatúra alázatos reménykedése az Istenhez való kegyelmi visszatérésben. Az Újhold költőinek sorában egyedül Nemes Nagy Ágnes az, akinek van egy kemény prózai költeménye, tudtommal csak halála után jelent meg kötetben. Egyszerű a címe (Istenről), alcíme azonban annál nyíltabb színvallás: Hiánybetegségeink legnagyobbika. Valóban az. Döbbenten olvastam: “Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem.” Persze nem volna intellektuális költő, ha nem érvelne: “Léted nem tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként létedet feltételezni: blaszfémia.” Vagyis ne tévesszen meg az istennel való párbeszéd formája. A költőnő jól tudja, hogy “a címzett ismeretlen”.

Világos, hogy ezekben a remekművekben fiktív a nagy szeretettel megszólított személy. Mitikus alak, aki a versben csakugyan megszületik. Költészet és művészet erre az action gratuite-re a kezdeti nagy kultúrák óta hajlamos és képes volt. Ezekre a kultikus teremtőkre és istenekre épült a sumer, az indiai, a görög, az egyiptomi, a római, a babiloni, a héber, az inka és a mexikói kultúra. A nevük száma végtelen. Többisten- vagy egyistenhit ebből a szempontból közömbös. A lényeg a megkapaszkodás. Az egyensúly, a harmónia égi és földi között. Kínában ennek nem is adnak istennevet. Nem személyesítik meg a yen-yang elvét. József Attila kihívó módon antropomorfizál:

Itt sem a hinni vagy nem hinni, kétezer éves európai vallási dillemájáról van szó, hanem a mítosz őszinte megéléséről. József Attila szembeötlően és szándékosan vagy a szinte népmesei hangon emberiesített istennel vagy annak panteisztikusan általánosított fantazmájával békél meg. Az eredmény mindkét megoldásban tökéletessé érlelt költészet. A panteisztikus istenfölfogás szinte minden korban és minden nemzet, kontinens lírájában megjelenik transzcendens rendezési elvként. József Attila is erre az ősi hagyományra építi az olyan verseit, mint a Csöndes estéli zsoltár, a “Láttam, Uram, a hegyeidet” (Isten) kezdetű vagy a Kiáltunk Istenhez:

A szabadság az ember legbensőbb birtoka. Nem az isten ajándéka. Nem arról van szó, hogy a szolga nyakáról, ha akarja, leveszi az Úr a jármot. Ez nem volna szabadság, csak valamiféle engedmény, melyet bármikor vissza lehet vonni. József Attila az egyetlen költőnk, aki teljes tudatossággal a saját szabadságára törekedett, és ezt követelte másoknak is, és nem csak (bár elsősorban) a proletárságnak. Ezt éreztem meg benne már legelső, a ’70-es években írt versemben is:

Az ember szabadsága az egyetlen érték, amely egyenlő súlyú a halállal. Valami végső fokon érzékelhetetlen és emiatt igazán meg sem határozható. József Attila kísérletet tesz a meghatározásra: “Ahol a szabadság, a rend, mindig érzem a végtelent.” A végtelen éppúgy fizikai, mint metafizikai fogalom. A szabadság tökéletes megvalósítása politikailag, etikailag is abszurd. A szabadságigény lázadás, és az is marad. Camus szerint “a magánvaló szabadságnak semmi értelme. Mert ez a kérdés az istennel szembeni szabadság kérdéséhez kapcsolódik. Csak úgy tudhatom meg, hogy szabad-e az ember, ha megtudom, hogy lehet-e ura valaki. A kérdés különösen attól válik abszurddá, hogy a fogalom, mely lehetővé teszi a szabadságkérdést, egyben meg is szünteti. Mert Istennel szemben nem is a szabadság a kérdés, hanem a rossz. Ismerjük az alternatívát: ha nem vagyunk szabadok, akkor a mindenható Isten felel a rosszért. Ha szabadok vagyunk, és mi felelünk, akkor Isten nem mindenható. Bármennyit csűrték-csavarták, a paradoxon mit sem vesztett az éléből.”

Aligha van a világlírában ennél pontosabb és egyben árulkodóbb bevallása az abszurdnak. Kierkegaard le is leplezi: “Ha az embernek nincs örökkévaló tudata, ha minden dolgok mélyén csak egy vad, forrongó erő munkál, s homályos szenvedélyek forgatagában minden-minden, a nagy és a kicsi csakis ettől származik, ha a dolgok mélyén feneketlen űr bújik meg, melyet semmi sem tud betölteni, akkor mi hát az élet, ha nem kétségbeesés?”

Ez az az evidencia, melyet csupán a dán filozófus szavainak ismeretében érthettem meg a Szürkület című versben:

Ez az evidencia az abszurd ember helyzete. A sóvárgó szellem és a könyörtelen világ közötti ellentét. Valóban a tiszta űr, melyből a tudat számára nincs menekvés. József Attila attól abszurd, hogy a legtudatosabb költőnk. Ady forradalmár egy várt, remélt, megjósolt forradalom szellemében. A bukást, reménytelenséget, az abszurd lényegét halálával együtt kikerülte. Ezért nem ismerhette a szorongást sem, a remény nélküli lélek félelmét. József Attila forradalmár egy forradalom nélküli világban, ahol még arra is rá kell döbbennie, hogy a kommunizmusból a fasizmus gyilkos óriásgombája puffadhat föl. A csoda az, hogy még bizakodni tudott, mert akart: írja az Ars poeticát, a két hihetetlen sort: “Majd a szabadság békessége is eljön, finomul a kín”, A Dunánált, amelyben nem kevesebbet, mint a teljes történelmi rendezést prófétálja; a Levegőt, azzal a gyönyörű, végletes, álomszerű óhajtással a végén: “Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet…”

Ráadásul meg kell tanulnia, hogy a szerelem meg éppen az abszurd közvetlen, testi megtapasztalása. Flóra éppúgy nem jelenthet mást számára, mint Judit vagy Márta, vagy az Óda, e legnagyobb magyar szerelmi kinyilatkoztatás “éjfekete hajú”, de megnevezetlenül maradt nő, címzettje.

Himnuszokban fordulhat hozzájuk vagy átkozhatja őket: minél nagyobb a reménye és szenvedése, odaadása, annál mélyebben és teljesebben ütközik bele az abszurdba. Ő az első a magyar gondolkozásban, aki ezt tudatossá teszi. Nélküle Pilinszkynek sem válik az abszurd megnyilvánulásává minden szerelemről szóló verse: a Trapéz és korlát, a Ne félj, a Miféle földalatti harc és a Szerelem sivataga.

A szerelemben az a paradox, hogy ugyanaz a másik pusztít el, aki boldog lénynyé tesz. József Attila nemcsak a Nagyon fájban szenvedi meg ezt az ellentmondást, hanem a Flóra-ciklusban is, az Elmaradt ölelés miattban és a Magányban, ahol az illúziókból való fölébredés ősemberkori, mészárló indulattá válik:

A szabadságra vágyó, tudatos lázadó, ha isten nélkül marad, abszurd emberré lesz. A maga értelemkeresése és a világ jelentésnélkülisége miatti kontraszt föloldhatatlanná válik, hiszen nem tehet úgy, mint a misztikusok, akik az Eggyel összeolvadva elfogadják az elfogadhatatlant. A metafizikai lázadás értelmét veszti, ha a magam ura vagyok, szabadságomat magam szabom minél nagyobbra. Sőt, ráébredhetek, hogy szabadságom mindig egyenlő a még nagyobb, a még több szabadsággal. Ez a teljes abszurd, ez elviselhetetlen, nagyon emberi, de egyúttal embertelen pokol, ahonnan éppen az olyan szabad és tudatos lény nem léphet vissza valamiféle pietikus megbékélésbe, mint József Attila. A többiek kivétel nélkül megkötötték a Szabó Lőrinc-féle “különbékét”.

Ő “nem ember szívébe való nagy kínok késeivel játszik” (mintha volnának ember szívébe való kések is!). Az eredmény egy olyan kijelentés, egy olyan istennek küldött könyörgés-követelés, amely pontosan meghatározza József Attila, vagyis a tudatos, szabad szellem megoldhatatlan helyzetét:

Mert megoldás csak egyféle van: ha az ember lemond autonóm személyiségéről, sorsának alakulását átruházza a sok ezer éves mítosz-teremtette istenre. Elismeri, hogy teremtmény: szabadsága ajándék vagy látszat. Babits büszkén vállalja a szabadságtól-megfosztottság glóriáját:

A fölvilágosodás, az empirista filozófia (Locke, Hume), a racionalizmus (Kant, Voltaire, Descartes, Rousseau, Hegel, Fichte, Comte) után a fizikai, biológiai, állat- és növényrendszertani, csillagászati ismeretek után a XVIII–XIX.-ra a világ és a kozmosz jól elemezhető, rendezett egész képét mutatta Európában. A reformáció, a földrajzi fölfedezések is arra vallottak, hogy az ember értelmes, a természet törvényei logikusak, tehát csak meg kell ismerni őket. Senki sem kételkedett abban, hogy a társadalmi igazság álma, a szabad polgárok békés együttműködése megvalósítható. És jöttek a véres tények: a francia forradalom sikere és iszonyata, a kommün bukása, a 1848-as fölkelések leverése, a gyarmati népek elnyomása. És ami a legnagyobb (legérthetetlenebb) anakronizmus: az I. és II. világ háború, kommunizmus és nácizmus rabszolgarendszere és népirtása.

Kikísérletezték és gyártani kezdték a termonukleáris bombát, megszületett a kvantum- és a relativitáselmélet. De a kettőt nem lehetett egymással egyeztetni, sőt az általános relativitás teóriáját sem tudták kísérletileg igazolni. Ma ott tartunk, hogy 50 éve dolgoznak az elméleti fizikusok és matematikusok az úgynevezett szuperhúrelmélet különféle megoldási módjain: eredmény nélkül.

A világ, a lét rendezhetőségének, megértésének biztos tudata mára elillant. Az állandó háborúk, a fegyvergyártás, a természetrombolás-pusztítás, a túlszaporodás afféle “hátha-jövőt” rajzol elénk. József Attila nem túloz, amikor a Bukj föl az árból, Istenemben a mai ember létszituációját így foglalja képbe:

Mindenen túl, a szabad ember fölkiállt az égi semmibe. Bartókot kivéve senkitől sem hallottuk az abszurdnak ezt a hangját a század “magyar glóbuszán”.

József Attila tizennyolc évesen megfogalmazta A legutolsó harcos című versében, hogy a kettős kötődés embere: “Az ucca és a föld fia vagyok” – a külváros és a falu szegényeinek gyermeke, aki a maga költői, értelmiségi üdvösségét nem öncélnak tartja. Messianisztikus hittel a kétkezi dolgozók sorsához köti hivatását. Apja révén munkás- és anyai eredete szerint parasztivadék – önjellemzését mégsem csupán származásának kell tulajdonítani. Az legfeljebb az ösztönzés érzelmi alapja. Fontosabb az intellektuális úton kivívott erkölcsi meggyőződés. Verseinek tárgyi világa, a bennük megjelenített alakok sokasága, a népköltészetből táplálkozó verseinek formavilága, nyelve és ideológiai tartalma is arra utal, hogy egyformán fontosak neki a városi és a vidéki emberek. Talán meglepő, de több szót ejt a faluról, mint a városról, külvárosról. Legalább annyiszor említi a parasztembert, parasztasszonyt, mint a munkást vagy a proletárt, és költészete nagymértékben táplálkozik a népköltészet hagyományaiból. Elementáris élménye a népdal és a népballada, amelyeket nagy muzsikus kortársai, Bartók Béla és Kodály Zoltán gyűjtései, zeneművészeti adaptációi és elméleti írásai új megvilágításba helyeztek. Ösztönző erő számára a Vikár Béla fordította, magyar népi eposzt “pótló” Kalevala, a virágzó nyelvtudomány és nyelvtörténet csakúgy, mint a föllendülőben levő korabeli néprajztudomány parasztságra alapozott magyarságképe. Utolsó verseinek zsoltárosságát is említeném, amely oly kedves a magyar fülnek. Épp olyan fontosak neki ezek, mint a műköltészetből vett példák.

József Attila számára a falu és a folklórjelleg – közös szóval a népiség – mindenekelőtt formaprobléma volt. Elméletíróként kedvelte az aforisztikusan sarkított, kiélezett, egyértelmű meghatározásokat. A diderot-i színészparadoxonra hivatkozó írásában (Esztétikai töredékek. “Költészet és nemzet”) nem tartalomnak, hanem formának nevezte a versben kifejezett érzelmet. Másutt – ahogy azt Halász Gábornak írt levelében megfogalmazta – formaként fogta föl a proletárságot is. Ez anynyiból természetes, hogy a versírás művészi gyakorlatában az ő számára minden tartalom, tárgy, téma, érzelem, gondolat és nézet formaproblémaként jelenik meg. Ugyanakkor az eleven egyéniség dolgozza föl és közvetíti azokat az ingereket és benyomásokat, amelyek a külvilágból reá hatnak. A személyiség aktívan részt vesz a külső hatások felfogásában, s már ezzel alakítja, módosítja, a maga képére gyúrja őket. A művészi alkotás folyamatában dől el, hogy azs esetlegesség vagy a világszerűség, a véletlen vagy a törvényszerű, a partikuláris vagy az általános érvényű igazság kerekedik-e fölül a műben. Ilyen értelemben az érzelem, a proletariátus, a polgárság – és most már hozzáteszem: a parasztság is – forma. Csakúgy, mint a természet, a külváros, a történelem, a család, a magyarság vagy a szerelem, bármi, ami versei számára tárgyként jelenik meg. A költő más kijelentéseinek analógiájára mondom (a proletariátus “forma”, a polgárság is, az érzelem is az), hogy az ő számára a magyar paraszttársadalom, a paraszti nép és a parasztember is forma. József Attila dialektikusan megfordítja a két esztétikai alapfogalom viszonyát: a közösség emlékezetét hordozó s a költő lelkében újjászülető nyelv “tartalom”, a szóra bíró alkalom, tárgy, érzelem pedig “forma”.

Paraszti kötődéseivel kapcsolatban a forma persze a megszokott értelemben is vizsgálható. A húszas évek közepén háromféle modellt is alkalmaz, s egyformán kezére áll a nyugatos-parnasszien vers, a népdal és az expresszionista szabad vers. (Az antik versidomot is kipróbálja.) Mesterien kombinálja is ezeket – legszebb példa a Fiatal asszonyok éneke. Szóljon a vers jambikus mérték, hangsúlyos ütem szerint vagy kötetlenül, a mondat a nyelv természetes tagolásához s a lélegzetvételhez igazodik.

A József Attila-irodalom több okból is elhanyagolta vagy “rövidre zárta” a költő paraszti kötődéseit, miközben mindenki tisztában volt azzal, hogy az 1910 és 1912 közötti éveket falusi nevelőszülőknél töltötte, rokoni szálak kötözték a faluhoz, s diákkorában és később is hosszan időzött vidéken. Verseinek igen jelentős részében nem csupán megjeleníti az itt szerzett tapasztalatait, hanem paraszti-népi elkötelezettségének is hangot ad. Nem érhetjük következetlenségen, ha a “Az ucca és a föld fia vagyok” pálya eleji vallomásának komolyságát számon kérjük a későbbi verseken. Alig van még egy írónk, aki ennyire szívén viselte nemcsak egy néposztály vagy réteg, hanem az egész nép s az egész nemzet sorsát, amelybe magától értetődőn belefoglaltatik a köz javára munkálkodó értelmiség is.

Korai tájlírájában főként Juhász Gyula hatását őrzik versei, például a Megfáradt ember. Petőfihez is ő és Ady a közvetítő, de közvetlen Petőfi-hatások is kimutathatók, s nemcsak A legutolsó harcos első változatában és a Petőfi tüze című, centenáriumi alkaikumban (1923) és nem csupán a Pünkösd előttben (1923), ahol a Tündérálom fennen szárnyaló és éneklő hattyúit magasztalja. Más Petőfi-áthallások is a vidéki élet tárgyait közvetítik. A nagyon korai Szeretném, ha vadalmafa lennék (1921) Petőfi Hegyen ülök című versére visszhangzik (“Szeretném, ha vadfa lennék erdőben”), és A Prológus (1922) Petőfi egyik bemutatkozó verséből indul ki. (József Attila így kezdi jambikus versét: “Arany kalásztól duzzadt rónaságon”, Petőfi pedig így: “Arany kalásszal ékes rónaság”.) József Attila legfőbb tájélménye a főváros peremvidéke, a külső Ferencváros és Kőbánya mellett az Alföld, Petőfi dédelgetett tája. A Maros- és a Tisza-part, a későbbi, érett verseiben is oly gyakran emlegetett búzaföldek, legelők. A korai életképek is magukban hordozzák a vidéki embert kedvvel megrajzoló Petőfi emlékét.

Már gimnazista éveiben versekre ihleti a földművelés, az aratás, részvéttel ír a sovány ebédjüket elköltő summásokról (Éhség, 1922), a szomorú “Parasztanyóká”-ról. A jámbor tehén történetesen egy Kassák-versre is emlékeztet, de a tanítvány versének első változata alaposan megelőzte mesterét (Kassák Egy buta tehén éneke című, Francis Jammes-os verse a harmincas évek végéről való, József Attila 1922-ben írta a magáét, s 1934-ben öntötte végleges formába). Föltételezhetjük, hogy a falusiasságban nemcsak az életrajzi körülmények és nemcsak a korabeli költők hatottak az induló József Attilára (Juhász mellett a Petőfihez visszanyúló Erdélyi Józseffel az élen), hanem a századforduló paraszti világából merítő plain-air festői is, Iványi Grünwald Béla, Fényes Adolf, Tornyai János, Koszta József, a csavargókat megörökítő Mednyánszky, illetve az izmusokhoz közelebb álló Nagy Balogh József és mások. (A későbbiekben a modernebb Derkovits Gyula és Berény Róbert világával ekvivalens.) A Bús magyar éneke című versben (1922) nem annyira a nyugatos költők által felkapott “bús” és “néma” szavát érzem, mint inkább Tornyai János Bús magyar sors című képének hatását. A pillanatnyi benyomás jelképes érvényű lesz, és így időfölöttivé lényegül át. Mindamellett a Bús magyar énekét a költő zsengéihez sorolnám romantikusan érzelmes megoldásaival, szemben például az Éhséggel, melynek tárgyiassága már kész költőre vall, s ha előzményeit keressük, Arany Toldijának leíró részleteihez kell fordulnunk. Hogy miért oly tökéletes ez a vers a naivitásokat is hordozó zsengék sorában, arra kézenfekvő magyarázat, hogy a “kevesebbet markol, többet fog” elve érvényesül benne, de inkább a falusi élet bensőséges ismeretében sejtem a helyes választ. Ezt a világot ismeri, ide kötik érzelmei, itt látja közelről a sorsokat.

Ugyancsak a századforduló egyik nagy festőjének közvetett hatását vélem fölfedezni a korai Percben (1922). Ferenczy Károly Kődobáló fiúk és Birkózó fiúk című életképével egy anyagú ez a kis remekmű, azzal a költői többlettel, amelyet a szonettforma eredeti alkalmazásában kell észrevenni. A szonett eredetileg kis dal, és József Attila mintha szó szerint vette volna e meghatározást: dalba foglalta az életképet, visszaadta neki eredetét; olykor a forráshoz visszatalálók a legmerészebb újítók. A tizenhét éves költő nem bajlódott a “kötelező” endecasillabóval, alexandrinussal, jambussal, szótagszámmal: hangsúlyos hetesekben írta meg versét. A szonett megmagyarosítása ez, hasonlóan, mint Babits “magyar szonettje”, később Kálnoky Lászlóé, Csanádi Imréé. Nemcsak verstani remeklés ez: életképként is továbblépés a műfaj klasszikusaihoz, Petőfihez, Aranyhoz képest.

Az Éhség, a Parasztanyóka, a Rög a röghöz vagy a Megfáradt ember korai telitalálataival kezdődően a részvét hangján megszólaló verseiben tűnnek föl a paraszti élet figurái. A Rokkantak (1924) a háborúban megcsonkultakról fest képet: “Parasztlábaikról / Leamputálták az ásót…” Erkölcsi erőt a parasztemberek példáiból merít az Igaz emberben (1924): “Szemeim, ti fényfejő parasztnők” és “Nyelvem, szép szál kurjantós legény” – látható, hogy az önmeghatározáshoz is elsőül a parasztvilágból szedi össze a nyersanyagot.

Nem csak a tárgyi világot, a “témát” kell számon tartani, amikor József Attila falusi-népi motívumait követjük nyomon. Legalább ilyen fontos a népdalok hatása. Jól elkülöníthető az életműben a szegényemberverseknek az az 1924-ből való csoportja, amelynek darabjai nemcsak tárgyukban, hanem formájukban is a népköltészeti ihletésre vallanak. Címükkel jelzik a ciklusalkotó szándékot: Szegényember balladája, Szegényember szeretője, Aki szegény, az a legszegényebb. Puritánságuk részben a páros rímű felező tízeseknek, részben az önrímeknek tulajdonítható (bölcsőt – bölcsőt; erővel – erővel stb.). A forma egyszerű, egynemű és monoton, de a műfaj változatos. A dalok közt párbeszédes-cselekményes ballada is található (Szegényember balladája). Ennek megírásához köze lehet Petőfi Alku című, románcszerű, párbeszédes dalának. Ehhez a verscsoporthoz sorolható még a 7–7–4–7-es tagolású, keresztrímes strófákból álló Egyszerű ez is, és távolabbról a másféle verselésű, párbeszédes Koldusok, amelynek meglehetős rokonsága van a koldusének verstípusában, a hazai minták közül Arany Koldus-éneke kívánkozik ide.

A korai versek sorában az 1924-ből való Szomorúfűz, illetve az Egyszerű ez nyitja meg a formájukban is kifejezetten népi ihletésű versek sorát. Az előbbi a virágénekek és a XVII–XVIII. század fordulója táján keletkezett szegénylegény-, illetve bujdosóénekek hangján szól, a virágzás emlegetésével, a csillagok búslakodó megszólításával. Utóbbi a szegénylegény szerepében szólal meg, és Ady kurucos verseire emlékeztetőn kárhoztatja a tékozló urakat.

Kiemelkedő állomás költőútján a Tiszta szívvel, amelyben a XVII. századi virágénekekből és latrikánus dalokból merít. E vers az előnyt szerzett versenytárs, Erdélyi József dalainál is nagyobb sikert aratott a Nyugat első nemzedékének irodalmárainál, ahogy erről Ignotus vagy Hatvany Lajos írásai tanúskodnak. Ennek okát abban az esztétikai feszültségben érzem, amelyet az anarchista, “hazátlan” tartalom és a magyaros forma ellentéte kelt. Igazat adok azoknak is, akik úgy látják, hogy ez a népi, tehát igazi magyarság áttörése a Bethlen-korszak úri nacionalizmusán. Nem csak a szabadelvű polgároknak tetszett ez a hang. Kedves volt azoknak a József Attilával egyívású, alulról jött fiatal értelmiségieknek, szegény diákoknak és állástalan diplomásoknak, íróknak, közíróknak és művészeknek is, akik kilátástalannak érezték a jövőt, és nem fogadták el a fölülről irányított, darutollas magyarkodást.

Amikor két legszebb korai istenes versét megírja (Isten, illetve Istenem, 1925), akkor is mintha gondosan jelezné kettős vonzódását: az árva gyerekként vágyott atyát hol munkásként, hol parasztemberként személyesíti meg. A paraszti életből több mozzanatot is kiemel az Istenemben: megfesti a szántóvetőt, akinek lovait vezetné, s a szikes földet felszántva mélyre nyomná az ekevasat. Fölidézi (Makó melletti csőszködésére gondolva) a mezei munkást, akinek a varjak elűzésével igyekezett hasznára lenni. Nem az apja nyomában csikket szedegető, peremvárosi proligyerek jut eszébe, mint később a Mondd, mit érlelben (“helyén a kapszlit nő kapdossa / s elfakult fejű kisgyerek”), hanem a felnőttel együtt pipázó falusi szegény fiú (“pipámat egy kicsit elkérnéd / s én hosszan, mindent elbeszélnék”). A népmesék juhászbojtárja beszél olyan bizalmasan a királlyal, mint a vers gyermekhőse Istennel.

Alig találunk a magyar szellemi életben hozzá hasonló, a munkásságot és a parasztságot egyaránt komolyan vevő költőt, elméleti gondolkodót. Nagy szó ez a népi–urbánus ellentétek elfajulásának éveiben. Kétpólusú szemlélete dialektikus gondolkodásának is köszönhető.¹ De gazdag érzelmi alapja és élményfedezete volt tisztánlátásának, amellyel jó tájékozódás és szigorúan racionális gondolkodás párosult. Rugalmas, önrevízióra és váltásra képes egyéniség, de alapelveiben következetes. Amikor éles fordulatot látunk pártállásában és költői témáiban, akkor nemcsak az ő lelkiállapotának változásaira, hanem a kor iszonyatos politikai és társadalmi fordulataira is kell tekintenünk. Nem ő változott, hanem a világ, s ő kritikai érzékkel követte a változásokat. Joggal írhatta utolsó versében: “Mióta éltem, forgószélben / próbáltam állni helyemen.” Az első világháború óta nem történtek olyan éles fordulatok a világpolitikában, mint az 1929–32-es gazdasági válság idején, a ’32-es hazai statárium forradalmi indulatokat és kétségbeesett reményeket tápláló nyarán, majd az 1933-as németországi választások idején, amikor a nácik átvették a hatalmat. A kommunisták aknamunkája a szociáldemokratákkal szemben – József Attila meglátásai szerint is! – sorsdöntően hozzájárult a baloldal katasztrofális vereségéhez. Aggodalmát betetőzték a hírek a népellenes politikai gyakorlatról, amely a Szovjetunióban folyt proletárdiktatúra címén.

A konzervatív és a szélsőjobboldali áramlatokat kivéve egyszerre több, egymással ellentétes hatás érte. Az évtizedfordulón, miközben meglehetős aktívan kivette részét a Bartha Miklós Társaság munkájából, az illegális kommunista párttal is szorosabbra fűzte kapcsolatát. Korábbi szerelme, Vágó Márta környezetében a művelt, filozófiai, esztétikai és szociológiai érdeklődésű polgári fiatalokkal is megismerkedhetett. Márta maga is érzékeny, kitűnően tájékozódó diáklány volt. A minden szellemi újdonságra fogékony költő ebben a körben szerzett ismereteket az újabb német filozófia kitűnőségeiről, Heidegger és Jaspers elméleteiről, amelyek később egzisztencializmus néven terjedtek el.

Három irányból kapott fontos inspirációt: a paraszti elkötelezettségű, hazafias-demokratikus barthásoktól, a munkásmozgalomtól és a felvilágosult, humanista beállítottságú polgári értelmiségtől. Az utóbbiakon nem csupán a Márta társaságába tartozó fiatalokat kell érteni, hanem azokat az írókat is, akikkel Bécsben, Párizsban vagy a pesti kávéházakban kötött ismeretséget. Legbelső baráti köréhez számított például Németh Andor, Déry Tibor, majd a Szép Szó munkatársai, Ignotus Pál, Fejtő Ferenc, Hatvany Bertalan és mások. Ezenkívül megvoltak a kapcsolatai a legálisan működő szociáldemokráciával és a Nyugat körüli, szabadelvű írók több kiemelkedő egyéniségével, Kosztolányival, Ignotus Hugóval, Hatvany Lajossal, Nagy Lajossal. A “barthások” közé értendők azok az írók is, akikkel ekkoriban barátkozott, mindenekelőtt Illyés Gyula,² Féja Géza és Kodolányi János.

A József Attila-irodalomban sokszor emlegetett “szintézis” – a kor alapvető társadalmi mozgalmainak, szellemi áramlatainak és költői stílusainak egyidejű alkalmazása – annak is köszönhető, hogy a költő sokfelé tájékozódott, sokféle kapcsolatot tartott fenn, és képes volt szintetikusan gondolkozni. Ebben a mondhatni hiperaktív korszakában vált igazán összetetté költői nyelvezete, amelynek egyik fontos rétegét alkotta a népköltészeti hagyomány. Ady érezte ki ilyen jó ösztönnel a kor levegőjéből a fontos szellemi újdonságokat. József Attilának is különleges “antennái” voltak korának finom rezgéseihez, és módszeresen képezte magát. Költőként hasznosította például nagy muzsikuskortársainak fölfedezéseit. “[…] szükséges, hogy ismerje művelt közönségünk a valódi népköltői termékeket – hiszen a zenében Bartók és Kodály állanak a korszerű magyar ifjúság élén” – írta a költő Horváth János Magyar versek könyve címmel összeállított antológiáját bírálva (Szép Szó, 1937. júl.). Miként Bartók, József Attila is a népköltészet egyetemességét hirdette: “[…] a népművészet éppen annyira internacionális, mint amennyire történelmi termék” (Fiatalság és népművészet, 1932).

Korábbi éveiben már voltak kísérletei arra, hogy nyugatos formavilágával egyesítse a nyersebb és puritánabb népdalt. Másképpen mondva, hogy az előző nemzedék által kimerített, parnasszusi szépségeszményt fölfrissítse a folklórból hozott ötletekkel, fordulatokkal és ritmusokkal – az “izmusok” tanulságait is felhasználva. Veres Pétert ma ritkán emlegetik mint esztétát, mivel meglátásainak egy része túlzottan naivnak bizonyult. De amikor azt írja valahol, hogy a parasztnak egészen más a szép, mint az úrnak, akkor olyan igazságot tár föl az egyetemes művészet számára, amelyhez hasonlót az ősi, természeti kultúrákból s a gyerekrajzokból merítő, legmérvadóbb XX. századi művészek: Picasso, Henry Moore, Klee, Brançusi – a Bartók-zenével ekvivalens műveket létrehozó képzőművészek – ismertek föl munkásságuk során. Veres Péter szemlélete kézenfekvő igazságon alapul: míg a gróf a lenge termetű, de munkára alkalmatlan hölgyekért lelkesedik, addig a parasztembernek a kapálásra, kévekötésre termett, erős testalkatú, dolgos kezű, erős csípőjű lányok tetszenek. (Vörösmarty a humoros oldaláról már megírta ezt a Csongor és Tündében.)

Csoóri Sándor írja a népköltészet és a modern líra közös gyökereit és közös gyümölcseit felmutató Tenger és diólevél című esszéjében, hogy milyen példás egymásmellettiségben alakult a húszas és harmincas évek fordulóján Bartók és József Attila népi ihletésű művészete. “Sokan megírták már, hogy Bartók Medvetánca, Allegro barbarója és még jó néhány műve nélkül József Attila nem írta volna meg a Klárisokat, a Regös éneket, A kanászt és a maga Medvetáncát. Ez igaz ugyan, de kissé lefokozott igazság, mert azt is sejteti, hogy a szóban forgó versek illusztrációk vagy utánzatok. Pedig József Attila nem utánzott, csupán belekapcsolódott abba a szellembe, amelynek a magyar kultúrában először Bartók adott nevet. Bartók sem a Medvetáncba, sem az Allegro barbaróba nem dolgozott bele fölismerhető parasztdallamot. De aki hallott már ördöngös dudanótát, gyimesi hészát, dobbal és töröksíppal előadott táncnótákat, vásári rikácsot, idegszaggató halottkísérő népzenét, kántálva énekelt román kolindát, kobzon kísért hejgetést, azaz regölést, annak a Medvetánc is, az Allegro barbaro is annyira eredeti, mintha népi volna. Pedig tökéletesen új képződmény: az átélt zenei hatás egyéni földolgozása. Csakhogy a zenében ezt a »kémiai átalakítást« könnyebb végrehajtani, mint a költészetben, mert a zene nyelve nemzetközibb, mint a verseké. József Attila eredetisége épp az, hogy a Bartók által először megtestesített szellemhez épp a nehezebben átgondolható világ: az anyanyelv és a költészet világának az áthangolódásával kapcsolódott. Verseiben az ősi és új dolgok megrendítő feszültsége ugyanolyan újítás, mint a bartóki disszonancia.”³ Szemléltetésül Csoóri a Regös énekből idéz részletet. Eszmefuttatását alátámasztja az a vázlat, amelyet József Attila Bartók zenéjéről vetett papírra utolsó hónapjaiban, s amelynek egyik tézise az, hogy “csak disszonancia által lehetséges alkotás. A konsz[onancia] nem egyéb megértett disszonanciánál” (Egy Bartók-tanulmány vázlata. Medvetánc. József Attila: Tanulmányok, cikkek, levelek, 1977).

E gondolat – a műnembeli eltéréseket figyelembe véve is – átvihető József Attila költészetére. Folklorizáló dalai, balladás versei sokszor “disszonáns” viszonyban vannak a velük együtt alkalmazott, a modern életre jellemző politikai kifejezésekkel vagy a városi, polgári létforma kellékeivel. Pl. “Feszeng a tök, busong a boglya, / esik a mezítlábasokra, / a munkátalan munkásokra, / esik a remegő toronyra, / a lágy talajra, tulajdonra, // gödörlakó kubikosokra, / párnás, polgári lakásokra, / esik, esik, hisz az a dolga” (Esik, 1929. júl.). És ez a “megértett disszonancia” adja azt a konszonanciát – s vele a szintetikus szemléletmódot –, amely egybefogja az országos esőben ázó várost és a vidéket, a régi kultúráját még őrző köznépet és polgárságot – az érdekegyeztetés híján levő korabeli nemzetet. Érvényes a bartóki gondolat még a Kései siratóra is (1936), amelyben a költő a népi siratóénekekhez hasonlóan szólongatja halottját, s folytatja az életében le nem zárt vitát, szemrehányásokat tesz neki, kérleli és káromolja. (Juhász Ferenc ugyanezt teszi majd a hatvanas évek elején kedves költőjével József Attila sírja című poémájában.)

Szinte hihetetlen, mennyire természetesen simul egymáshoz a folklór és a mélylélektan. Magától értetődőbb, ha így fogalmazunk: Bartók és Freud – hiszen e két kortárs géniusz áll a kapcsolódás hátterében. Amikor a költő az Aki dudás akar lenni, / Pokolra kell annak menni népdalrészletet választotta bartóki című kötete, a Medvetánc mottójául, akkor nemcsak a népdalra hangolódott, és nemcsak a magyar líra kockázatos társadalmi küldetésére célzott, hanem a freudi “mélyvilágra” is utalt. Ebben áll összetettsége, páratlan sokrétűsége.

Az 1928 előtti József Attila olyan verseket írt a népköltészet ihletésében, amelyek egyrészt a parasztemberért, a paraszt szabadságáért, igazáért, jussáért, emberi méltóságáért, munkájának megbecsüléséért, szegénységének megszüntetéséért szólnak, másrészt kifejezik a paraszt emberségét, ízlését. Szépségét is szemünk elé hozzák – elég, ha a Fiatal asszonyok énekére vagy a Percre emlékeztetek. A folklór adta formaélmény akkor vált jellegadóvá a versek sorozatában, amikor – Tverdota György meghatározása szerint – a “tiszta költészet” megteremtésére tett kísérletet. Ez a folyamat már a párizsi hónapokban, 1926 folyamán megkezdődik, amikor a kassákos szabad versek közt kötött formájú, népi motívumokat alkalmazó dalok is feltűnnek. Ilyen a Dalocska és a feleségről álmodozó két vers, a Mégis elveszem és a Virágos. A népi gyermekmondókák, kiszámolósok, illetve lakodalmi táncszók modorában írt Dalocska Kosztolányi kedvence volt (“Énekeljünk – / haja ha! / Bömbölődjünk – / böm-böm-böm! / Susogjunk, hogy / sususu – / üss egyet a / hátamba!”). Nem csoda, hiszen (ebben is, akárcsak A kanászban és még sok más későbbi versében) valami elementáris hangot ütött meg József Attila: e kis verset már méltán nevezhetjük Bartókkal kortárs műnek. Kodály írja, hogy a nép ajkán született és nemzedékről nemzedékre öröklődő gyermekdal éppúgy egyetemes értéket hordoz, mint klasszikusaink remekei. Emlékeztetnék itt Juhász Ferenc monstruózus poémájára, a Gyermekdalokra, amely úgy jeleníti meg a gyermekdalok születését, oly titokzatosan, mégis magától értetődőn, ahogy a természet lényei, a virágok, a bogarak, madarak, hüllők születnek, hogy éljenek és zengjenek, mint a viruló erdők és mezők. József Attila arra az ősi energiaforrásra érzett rá, ahol ezek a dalok keletkeznek. A Perc, a Hangya vagy a Kertész leszek már megmutatja, hogy érzelmi világában jelen van ez a készség, de a nyelvben, a lüktetésben megnyilvánuló élmény ebben a “dalocskában” bontakozott ki olyan színpompásan, mint a gubójából kiröppenő lepke. Ettől fogva, akár tudomásul vette a korabeli közvélemény, akár nem, s akár irányzattá vált ez a szépség, akár nem (a mozgalommá fejlődő népi irodalom kevéssé számolt József Attilával) – ez volt a modern, XX. századi népiség a magyar lírában. Nem a Petőfihez visszatérő Erdélyi József és nem más. Ezt folytatták József Attila igaz követői a “szürrealista népiség” jegyében, ahogy Németh László fogalmazott Juhász Ferenc és Nagy László dalairól, balladás verseiről, ezek értékéről ír esszéiben Csoóri Sándor, s ezt fejlesztette más ágon Weöres Sándor, Szilágyi Domokos és mások.

A “népies” dalok egyszerűségükkel tűnnek ki e korszakának elején. Még láthatóan a rímellenes Kassák befolyásolja József Attila esztétikáját, még olyan “tizenkilences nosztalgiákról” árulkodó verseket (is) ír, mint a Páncélvonat vagy A mennyei páncélvonat, ezek a kurzuspolitikusok riogatására szánt versek – de a dal megköveteli tőle, hogy a szívdobogás ritmusát kövesse. Ha megnézzük szabad verseit, azt látjuk, hogy a természetes lélegzetvétel ezekből sem hiányzik. A népdalszerű versek azonban még evidensebbek a magyar fülnek – és az evidencia nem azonos a megszokottal vagy a közhelyszerűvel. József Attila egy darabig hitt Kassáknak, s a csengő rímet elhagyta – de a dal mint műfaj visszakövetelte jussát, és rímek használatára bírta. A Mégis elveszem, a Virágos, A világ ha elbujdostat és a Jut most elég virág visszahozza a falun még “élőben” is hallott magyar népdal elmaradhatatlan ragrímeit. A félrímes A világ ha elbujdostat az emlékezetes darabok közül való. A harangozó metaforája a költőt bujdosóként jeleníti meg, aki “csak visszajön harangozni” – ezt Párizsban írta. “Ha visszajön meg is bánja” – benne van ebben a kísértés, amelyet Illyés is átélt (sokszor megbeszélhették pár évvel később), hogy francia költő legyen. “De ha tűz van, megint jöhet, / Megint jöhet harangszóval”, azaz betöltheti szerepét a költő. Mindhárom szakaszban többször megkondul a harang szó, zenei emlékezetünkbe vésve a költői küldetés jelképét. Végül vészharangként szól, s a halál, e stíluskorszak egyik kulcsfogalma, véglegessé teszi és lezárja végzetszerű küldetését. A halál nemcsak a Klárisokban, hanem már a Tiszta szívvelben fölrémlik. A népdal, népballada egzisztenciális helyzetek megragadásához segíti.

Két egyidejű, látszólag ellentétes jelenség látható ebben a verstípusban: az apró dolgok finomsága és a világformáló erőket megillető nagyvonalúság. Ahogy híres töredékében írta, a “fűszálon a pici él” így lehet nagyobb “a világ tengelyénél”. “Kardhegyen pörg a világ. / Háborúság a hitem. / Szépekkel, nagyokért – / Nincsen jobb a csatánál!” (Bődülj torony, 1926). Egyetlen kincse a költői önbizalom, amely csak utolsó évében inog meg. Ekkor még vidáman veszi tudomásul a szegénységet és a kivetettséget. Az éhes, a rongyos és a halott éppúgy kulcsszava, mint a szabad, a harc, a győztes, a szeretők vagy a virág. A vers egyesíti a szegénylegényének, a virágének és a groteszk koldusének elemeit.

A ritmusélmény hódít a népi ihletésű dalokban. Az Ülni, állni, ölni, halni a sorolós – napsoroló, hónapsoroló – népdalokból merítette formaelvét. Szürrealisztikus “szabad” képzettársításokat hoz be az elengedett gyeplőjű képzelet, de a szertelenséget határozottan fogja vissza a négy záró sor. Az önmagát megfegyelmező tudat a választás etikai fedezetével ver pecsétet a felsorolás végére. E vers ragrímeivel, alliterációival vissza is tér a kötött formájú népdalhoz, mintha belátta volna, hogy a Kassák által elvárt modernség nem a verselés tudatos elszegényítésével valósulhat meg. A Jut az ember (1926) virágénekből kifejlesztett modern dal, olyan kifejezésbeli rafinériával, amelyet a páros rímes nyolcasok egyszerűsége azonnal elfogadtat: “nekibúsul hídon ballag / fölszól a víz – le nem csallak – / s ő valamijét leejti / aztán azt is elfelejti”. Az összetett lelki tartalmak kifejezésére még sok tartalékot rejteget számára a népdal.

Igazi dal a Dúdoló. Az ilyen címek is jelzik, hogy József Attila a dal nagymestere (Dalocska, Két dal, Éji dal, illetve Dal, Ringató, Szabados dal, Dörmögő, Altató stb.). Vas István írja, hogy a dal a költő legnagyobb próbája. Az ismétlések, refrének elhelyezése, az előkészítő és várakozást keltő kép, a váratlanul felbukkanó s a könnyed hangzásával meglepő gondolat, végül a csattanós “poén” csakugyan az avatottság próbája. A strófák nem logikusan következnek egymásra, legalább nem ok-okozati értelemben. Valami nehezen kiismerhető analógia s a hangzás fűzi egymáshoz őket. A Dúdoló e súlyos szakasza a koldusénekekre, börtöndalokra hajaz: “Van krumplink és van kanalunk, / piszokban élünk s meghalunk / sejhaj / piszokban élünk s meghalunk.”

Kevésbé “népiesre” hangolt verseiben is fölismerhető a népdalhatás. Az Engem temetnek (1926) életképnek indul, s a népéletből vett jelenetet idéz fel emlékezetéből, saját temetését képzelve el. A mű végére kiderül, hogy létverset olvastunk, amelyet azért gondolt el a költő a halál utáni pozícióban, hogy kívülállóként ítélhesse meg azokat, akik a vesztére spekulálnak. A Biztató napi hírekkel, a Szabados dal pedig a mozgalmi radikalizmus jelszavaival, politikai tartalommal tölti meg a népies ízű dalt.

“Mozgalmi” verseivel egyidejűleg bontakozott ki bartókisága. Szerelmi lírájának gyöngyszemei köszönhetők már ezeknek az éveinek is. A Lucához írt Áldalak búval, vigalommal (1927) folklórihletésű dal, melyen átütnek a szerelmi bájolók, varázsénekek. Az áldalak, őrizlek, látlak, hallak és énekellek a kedves személyének birtokba vétele, vallomás a szómágia segítségével, ám a képek egy része ennek viszonzása: kidalolják, miként “rontotta meg” az éneklőt a lány (“Topogásod muzsikás romlás”). Bájos következetlensége a dalnak, hogy a kérlelés, illetve az elbájolás szándékának jelzése után így szól a kedveshez: “Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e, / szívemhez szívvel keveredsz-e” – a hódolva hódítás jeleként mondja ezt nagyvonalúan, az udvarló férfi mindenkori lovagiasságával, társadalmi helyzetétől függetlenül. Feltűnő, hogy a “búzaföldek” milyen fontos helyet töltenek be a költő képzeletében. A végtelenség képzetét kelti föl horizontálisan ez a kifejezés, hogy aztán a “fellegekkel” vertikálisan is távlatot nyisson. A költő szépségeszményéről is elárul valamit. Azt, hogy szép, ami a kenyérről, “életről” gondoskodó embernek szép. A szerelmi dalban a búza a hullámzó, szőke hajra utal, de megvan benne a szépség általános emberi fedezete is.

Népköltészeti megoldás az “Áldalak búval, vigalommal” fogalompárban az ellentét, majd az áldáshoz és az őrzéshez fűződő képek párhuzama. De vannak e versnek mozzanatai, amelyek megfelelőit hiába keresnénk a népköltészetben. A “falam ellened örök omlás” a kivételes nyelvérzék megnyilvánulása. Ízlelgethetjük, hogy az “ellened emelt falam” omlik-e le újra és újra, mint Déva vára a Kőműves Kelemen című népballadában (lám, itt is jelen van a népköltészet), vagy “ellened omlik” örökösen az a fal, amely tőled elválaszt, ugyanakkor tőled véd is. Netán arról van-e szó, hogy a fal, amely elválaszt minket, örök omladék, azaz rom. (Az omlás nyelvtanilag éppúgy lehet a cselekvés következménye, mint folyamata.) Mintha csöppnyi fenyegetés vegyülne a rajongó vallomásba; ettől kapja fűszerét a sor. A mondat a zseniálisan sokértelmű megoldások közt tartható számon. A záró versszak egyetlen ölelésbe fog földet és eget.

Tverdota György idézi József Attilától az 1928-ban megjelent Társadalmi lexikon fölkérésére adott önjellemzést, amikor az ez idő tájt írt versek “tiszta költészetét” elemzi: “Költői jellemzője: tiszta és tökéletes forma.” Az irodalomtörténész az Erdélyi Helikonban közölt vallomásával egészíti ki ezt: “Hiszek […] a tiszta költészetben, mert ő teremtette meg azt a közösséget, amely a társadalom antagonizmusa fölött derűs erő, valóságos egész és mennyei egészség.”⁴ A Vágó Mártához írt levelek is megerősítik, hogy a “poesie pure” vonzotta ekkoriban a költőt. S miközben az új típusú proletárköltészet hangadója akart lenni (Judit is ez irányban bátorította), érdeklődéssel fordult a freudizmus és a német létfilozófia felé is. Ezzel egy időben a bartóki “tiszta forrást” is a tiszta költészet aranymosására használta a költő. (Ne felejtsük el József Attila “tiszta” szavát a Tiszta szívvel című versben sem.) Nagy László költészetében is ez a bartóki tisztaság adja azt a különleges szépséget, amely a parnasszien ízléstől eltérő, rusztikus módon hozott kiemelkedő értékeket.

Megtartja verseinek rusztikusságát akkor is József Attila, amikor semmi más nem olyan fontos neki, mint a tiszta esztétikum. A kecsesség, a bájosság, a színesség, a plasztikusság, a zeneiség. Csupa olyan minőség, amely csak más művészeti ágak, a tánc, a festészet, a szobrászat és a zene szavaival jellemezhető. A Pöttyösnél “öncélúbban” szép szerelmes verset aligha írtak. Már amennyiben a szerelmes vers egyáltalán öncélúnak nevezhető. Hiszen nyilvánvaló “érdeket” fejez ki: szerelmes közeledést, testi-lelki ragaszkodást. A Pöttyös egy parasztlegény szerepében énekli utolérhetetlen kedvességgel a szerelem viszonzatlanságát. Mintha bölcs derűvel gyakorolná a sikertelenséget, melybe legutolsó verséig (Íme, hát megleltem hazámat) nem tud belenyugodni; ezt teszi a Ringatóban is. A József Attila-i derű, kedvesség és esztétikai bájosság külön tanulmányozást érdemel. A költő kortársai, ismerősei testközelből szerzett tapasztalataikkal is alátámasztják a szeszélyes hangulatvilágú fiatal férfi különleges adottságait a humorra és a fénylő kedélyre. A szelíd és szomorkás lemondás ellenére is szinte boldog derű ömlik el a Tószunnyadó, a Csüngője voltam vagy a Ringató, a Gyász és patyolat, a Tudtam én, a Gyöngy vagy a Pernyetáncra című, Lucához és Mártához írt dalokon, melyek a legszebb Csokonai- és Petőfi-dalokkal tartoznak együvé. A Ringató miniatűrje is az erkölcsi-érzelmi nemesség példája. A Szapphó s a népköltészet remekei óta kristályosodó dal sajátosságával, az elemi ösztönből fakadó szépséggel tudnám csak jellemezni titokzatos tulajdonságát. Hasonlót Nagy László vagy Utassy József dalaiban láthatunk újabb líránkban.

Külön minőséget képvisel a Ringató párverse, a Tedd a kezed. Ebben a hamleti minőség többletét kell észrevenni a bájosság, kedvesség és derű mellett. Hamletről mondják, hogy van benne valami “veszélyes” – és e véleményt a környezetében levők sorsa rendre igazolja. Ez a “veszélyesség” izgalmas kérdés; beható tanulmányozásával valószínűleg lényeges esztétikai következtetésekre juthatnánk. Hasonló fogalomnál lyukadnánk ki, amit Füst Milán Látomás és indulat a művészetben című munkájában az indulat szó jelöl. A művészet minden tekintetben alkotás, teremtés, kivéve azt a mozzanatot, hogy miközben létrejön, valamit le is rombol. Lerombolja a képmutatónak és erkölcstelennek ítélt magatartásformákat, és így bánik olykor tekintélyekkel is, ha útját állják az új minőségnek. József Attila könyörtelen tudott lenni ellenfeleivel, olykor vitatható módon is, mint Babits-afférja esetében. Kíméletlen volt önmagával is – nem a mentegetésére mondom. Olyan remekművekben tudott ártani másoknak és még jobban önmagának, mint a Babits elleni költeménye vagy mint a kései bűntudat-versek. És olyan gyönyörűen “gonosz” szerelmes versei köszönhetők ennek, mint a Gyömrői Edit-szerelem válságából született darabok, a Majd megöregszel, a Kiáltozás, a Semmi vagy a fájdalmat a mások fájdalmában feloldani vágyó varázsének, a Nagyon fáj. És mint a csalódást okozó nő halálát kívánó Magány (“Bogár lépjen nyitott szemedre…”). A “tiszta költészet” jegyében fogant dalok egyikében, a Tedd a kezedben vélem tetten érni ezt az indulati töltést, ezt a költőileg szublimált “veszélyességet”, amelyet ismerhetünk már a Tiszta szívvel fenyegetéseiből, de sokáig csak a “burzsuj” ellen használta a költő. Most szerelmes versben is felbukkan, bensőséges, meghitt sorok közt: “Úgy őrizz, mint / ki gyilkolna, / mintha éltem / élted volna.” Igaz, a védelemkeresés szava is ez, a szerelmesek kölcsönös létazonosságáé is, de a barbár minősítésre ez is rászolgál. Barbár a szónak abban az értelmében, ahogy későbbi költők vállalják ezt a fogalmat, például Csoóri Sándor. Nála ez (a nomáddal, olykor a vaddal együtt) mindig az álszent, vagyis hamis módon civilizált magatartással szembenállóra értendő. József Attila a Nagyon fájban odáig elmegy, hogy a “kultúra” lehulltát is vállalja a fájdalomnak való kétségbeesett kiszolgáltatottságában. És ennek a “barbárságnak” nem csak ezt a nyersebb és veszélyesebb oldalát érzékelem az ilyen József Attila-művekben. A vele egy időben működő Federico García Lorca duende-elmélete – amelyet ő nem ismerhetett – a végzet, a halál iránti érzékenységben látta a spanyol népköltészet egyik fő ismérvét. Ezt kereste a műköltészetben is. A spanyol költő méltányolta volna ezt József Attila és Radnóti Miklós lírájában is, ha nem választják el tőlük nyelvi és földrajzi akadályok. József Attilának belső indíttatásánál fogva, Radnótinak pedig a nácizmus által előírt sorsa révén adatott meg, hogy a “duende”, a bikával szembenéző torreádor halálos előérzete – “játéka” a halállal – beépüljön költészetébe. Ez teszi őket “végzetesen” nagy, katartikus európai költővé.

József Attila tisztában volt azzal az ősi szabállyal, hogy sikeresebb lehet az udvarlás, ha bókjaiba egy adag bizalmaskodó humort, “szemtelenséget” kever. Úgy tudjuk, férfiként többnyire sikertelen volt a hódításban – de a vers szempontjából épp elég, hogy ezt a szabályt szavakban kiválóan alkalmazta. Az Áldalak búval, vigalommal megszólítottja, Luca már kissé megütközhetett azon (ha értette a verset), hogy a költő bűbájos boszorkának állítja be őt a “topogásod muzsikás romlás”-sal. A Gyöngy megszólítottja, a versre a költő szerelmei közül talán legfogékonyabb Vágó Márta viszont valószínűleg hálás rosszallással fogadta a groteszk bókot: “Halovány bár a göröngy, / ő is csámpás barna gyöngy.” A csámpásság szóba hozása és megszépítése behatolás a lélektani “intim szférába”, ahol fontos hídfőállást építhet ki a hódító szándékú férfi. (A vers a kapcsolat ígéretes szakaszában keletkezett.) A kislányosan kacérnak feltüntetett Luca után a költő Mártának udvarolva sem változtatott rusztikus, folklorizáló stílusán. József Attila a költészetben ismerte az alkalmazkodást, de csak olyan értelemben, hogy saját érzelmeihez alkalmazkodott. Óriási a hangváltása, amikor a szépen elbocsátott Judit és a megátkozott Edit után reneszánsz himnuszt ír Flórához, hasonlókat, mint az Óda alig ismert ihletőjének.

Márta nagypolgári neveltetésére fittyet hányva, továbbra is parasztlegényes gesztusokkal él: “Sok gondom közt veled vesződöm, / bóbiskós szántón mérgelődöm / s harmatos, dobogó dombokon / szememre húzom a kalapom.” József Attila megérezte, hogy a lány részvétből s a másság iránti fogékonyságból vonzódik ehhez a népmesei őszinteséghez. A lány szociológiai érdeklődésének is köszönhető, hogy ez jobban tetszik, mint a saját társaságában megszokott, “jól nevelt” formalitások. Annál is inkább, mert a költő nemcsak kopott és éhes volt, hanem értelmes és művelt is. Indulata egy határig megértésre talál Mártánál, de a polgári neveltetésű lányt egy ponton túl feszélyezték a költő vad, szertelen megnyilvánulásai. A polgárság igényesebb része türelemmel fogadja a “polgárpukkasztás” szándékából született jó műveket, mert értelmiségiként kritikusan szemléli az osztályt, amelyhez tartozik – de védekezésre is kényszerül. Márta így is hozzájárult József Attila folklorizáló költészetének virágzásához.

E virágzás legszebb példái közé tartozik a Klárisok. Az 1928 nyarán írt vers a Márta-szerelem ama szakaszában keletkezett, amikor a költő már házasságra gondolt, s egyre inkább érzékelte a kettőjük közt tornyosuló akadályokat. Nem volt diplomája, állása, lakása, semmije, amire családi életet lehet alapozni. Ez elkeserítette a költőt, és megmérgezte ígéretesnek induló szerelmüket. Vágó Márta, emlékezése szerint, egyik találkozásuk alkalmával koráll nyakláncot viselt nyakában, és a költőnek társadalmi és gazdasági helyzetük áthidalhatatlan különbsége jutott eszébe a drága ékszerről. A fényűzést eltúlozva meg is toldotta versében az “aranyövvel”. Ez már a vers formavilágát – a nyaklánccal társított körök sorozatát érinti. A békafejek a tavon, a bárányganéj a havon, a rózsa a holdudvaron, az aranyöv derekadon és a kenderkötél nyakamon mind a lány nyakán viselt klárisokkal párhuzamba állított képek, egyúttal képzetek a természet és a szegénylegény-sors kelléktárából. E képsor a költemény első felét tölti ki. A további két strófában mozgásba lendül a vers. Erotikus kisugárzású képek peregnek: a láb ritmikus léptei, a szoknya ringása és a harangnyelv ingása, karcsú jegenyék hajladozása és – lezárásul – a lombok hullása, amely majd a Bánat (“Futtam mint a szarvasok”, 1930) című versben is valami gyászosat fejez ki.

Timár György balladás versnek nevezte a Klárisokat. Egész kis jelenetet festett köréje. Akasztásra váró legény elképzelt szerepében látta a versben beszélőt, amint utolsó percében maga elé idézi szerelmesét.⁵ Tornai József ezzel szemben a “kenderkötél nyakamon” sort csupán a klárisokkal, aranyövvel fölékesített lánnyal szembehelyezett nyomorúság jelének és öngyilkosságra utaló kényszerképzetnek tulajdonítja.⁶ A költőnek saját nyomorúságával kellett szembesülnie az ékszerek látványa nyomán: ami a lánynak tündöklő jólét és választékos szépség, az neki fullasztó béklyó és végzetes lemondás. Tornai varázsdalnak tartja a verset, Timár ötlete a vers balladás hangulatának felel meg; az egyik elképzelés nem érvényteleníti a másikat. A lorcai duende, “a halál illata” egyébként itt is meglegyint. Ez idő tájt hallott a költő Márta társaságában a heidelbergi filozófusokról s a halál előtti megvilágosodás elméletéről. Lehetséges, hogy ebbe a versbe is belopakodott ez a gondolat.

A “tiszta költészet” darabjai továbbra is gyakran villantják fel a falusi élet és a vele kapcsolatos természeti világ dolgait. A Zúzmara, a Piros hold körül, majd a kapcsolat végét jelző Óh szív! Nyugodj! elvontabbá és éteribbé teszi jelenlétüket, de eredetük ezekben is a falusi élet, melynek dolgaival – akárcsak a külvárosiakkal – leglelkét képes kifejezni.

József Attila magyarságtudatának forrásait és alakulását már többen föltárták; az újabb irodalomból föltétlenül említenem kell Tverdota György és N. Horváth Béla alapvető munkáit.⁷ Egyetértenek abban, hogy a költő jórészt vidéken, paraszti és kisvárosi értelmiségi környezetben szerezte magyarságtudatának fontos elemeit. A parasztság és a magyarság szinte azonosult a tudatában. Ennek köszönhető, hogy életútjának egy meghatározó szakaszában a paraszti nép felszabadítására szervezkedő fiatal értelmiségiek között lelte meg szövetségeseit. Egy részük – például Illyés Gyula, Kodolányi János és Féja Géza – a népi írók mozgalmának és a pár évvel később kibontakozó szociográfiai irodalom részese lett.

Fábián Dániel és Féja Géza emlékiratainak, illetve Tasi József József Attila és a Bartha Miklós Társaság című könyvének megjelenéséig keveset hallhattunk József Attila és a barthások valódi viszonyáról. Az orvosként politizáló Fábián Dániel, a Bartha Miklós Társaság szervezője és hosszabb ideig vezetője éveken át közeli kapcsolatot tartott fenn a költővel. (Az ötvenes évek közepén emlékiratban foglalta össze ezt az időszakot.)⁸ A társaság egy részének jobbra tolódásakor a költő szakított a társasággal, de 1932-ben ismét a baloldaliak kerekedtek felül, és a költő újra érintkezett az egyesüléssel.

Külföldi útjain Ady Föl-földobott kő-élményéhez hasonlót élt át. Amikor hazatért, főként a népi írók mozgalmának elődei, az agrárszocialisták és demokraták körében talált barátokra, szövetségesekre. Illyés Gyulával jól induló barátsága alapján arra gondolhatunk, hogy hasonló tapasztalatokat szerezhetett Bécsben, Párizsban és Budapesten a baloldali anarchisták, szocialisták és főként a kommunisták társaságában, mint a Hunok Párizsban írója. Gyanakvás, bizalmatlanság, beteges gyűlölködés, kirekesztésre hajlamos szektás szellem, eltorzult gondolatok – ez a képlet jellemző a baloldali emigránsok köreiben az első világháború utáni évtizedben. A moszkvaiak csapata is olyan sajtótermékekkel látta el a hazai baloldalt, amelyek ezt a szellemet terjesztették.

József Attila 1930-ban Fábián Dániellel közösen megírta a Ki a faluba! című röpiratot, amely a kor fiatal értelmiségét arra mozgósítja, hogy ismerje meg minél jobban a nemzetfenntartó magyar parasztság életét, ősi műveltségét, tárja föl szociális helyzetét, harcoljon nyomorának enyhítéséért, vegyen részt a paraszti tehetségek felkutatásában, iskoláztatásában, s járuljon hozzá az új, népért való értelmiség fölneveléséhez. Sokan József Attila kisiklásaként könyvelik el ezt a röpiratot, mely kétségtelenül nélkülözi az érett József Attila-i próza vonásait. Kész költő már, de korántsem a későbbi, tudós elméletíró. A kor nagyhatású közírója, Szabó Dezső szecessziósan túlszínezett stílusát utánozza. A barthások “etnográfiai szocializmust” hirdettek, és ehhez alkalmasnak tetszett Szabó Dezső harsányan hazafias stílusa, mely olyan érzést kelt, mintha Petur bán képviselné Tiborc érdekeit.

Akadtak a társaságban, akik az etnográfiai hazafiasságot nemzetiszocializmusként értelmezték. Forrongó évek voltak ezek, s még nem lehetett tudni, mit értenek a szavakon a bajorországi sörözőkben tanyázó barnaingesek. A faj szó emlegetése még nem azt jelentette, mint 1933 után. A szó Adytól sem volt idegen, és az ugyancsak régóta “fajozó” Szabó Dezső a bátran vívó Adyra emlékeztette az olvasókat. A barthások lényegében agrárszocialista eszméket vallottak. A kommunisták bizalmatlanul tekintettek rájuk, és igyekeztek elszigetelni őket azzal, hogy lefasisztázták őket. Haraszti Sándor (akinek neve akkor kezdett jól csengeni, amikor az ötvenes években Rákosiék meghurcolták) bántó felhangokkal írt cikkében “magyar eszereknek” nevezte őket, és azt írta a Ki a faluba! című röpiratról, hogy csak úgy “tobzódik benne a fasiszta szellem”, majd “narodnyikoknak” nevezte a szerzőket.⁹ Ez azért is rossz tendencia volt, mert az oroszországi képletet erőltette rá a hazaiakra. Nem tájékozódott, miként is gondolkodik a társaság balszárnyát képező többség s főleg a röpirat megfogalmazója, József Attila. E vádakkal szemben a költő ekkoriban kapcsolódott be a kommunistákhoz közelálló baloldali szocialisták Jaurčs-munkaközösségének munkájába. A barthásokat ő a nemzeti baloldal képviselőinek tartotta. Örült, hogy a munkások mellett a másik, alapvető dolgozó osztályt is szolgálhatja, s hogy baloldali érzései mellé végre a diákkora óta melengetett, Juhász Gyulától és Adytól bátorított nemzeti érzelmei is jóízű szellemi táplálékot kapnak, akárcsak a kor nagy muzsikusaitól. Erdély, a felvidék s a délvidék baloldali színezetű magyar irodalmi törekvéseivel is ez időben ismerkedett. Amikor “József Attila-i szintézisről” beszélünk, ezekre is kell gondolnunk, nem csak arra, hogy a nyugatos verset Kassák izmusaival és Erdélyi népiességével egyesítette.

1930. november 1-jén jelentette be Fábián Dániellel együtt kilépését a Bartha Miklós Társaságból. Ennek okai: 1) A tagság egy részének “kokettálása” a nemzetiszocializmussal, amelyről egyre aggasztóbb híreket lehetett hallani Németországból. 2) A belpolitikai helyzet: a forradalmi hangulat. A költő részt vett Budapest utcáin az 1930 szeptember 1-jei munkástüntetésen. Baloldali fordulatot várt, ezért kereste helyét a munkásmozgalomban. 3) A kommunistákhoz szoros szálakkal kötődő Szántó Judit. – De ekkor sem tűntek el verseiből a falusi élet rekvizitumai és a népköltészeti formák, hanem együttesen vagy váltakozva érvényesültek a mozgalmi motívumokkal és a fővárosi, külvárosi környezettel, illetve Withman, Kassák, Verhaeren, Babits és Tóth Árpád városias verseinek hatásával.

Illyés Gyula barátságának is szerepe lehetett abban, hogy 1928-ban visszatért régebbi szegényember-verseihez (Hosszú az Úristen). Ebben az évben már készen volt Illyés első verseskönyve, a Nehéz Föld, mely hasonló tárgyú költeményeket tartalmazott, mint az ő 1924-es szegényember-énekei. Igaz, ő kötött formákat használt, Illyés inkább a magyar nyelv természetes ritmusára és a gondosan kidolgozott szabad vers természetes lélegzetvételére alapozta a formát. Egyik ágán József Attila költészete is ez irányban fejlődött, s ez hasznára is vált, mert gátlásokat oldott. De a kötött forma volt az útja. (Később kiderült, Illyésnek is.)

Magyar Alföld című verse akár a Bartha Miklós Társaság programverse is lehetett volna. Az Ady-örökség mellett jellegzetes József Attila-i ízeket s merész váltásokat érezünk benne. E mű is a korai szegényember-versekből fejlődött ki, de – szerencsés lépésváltással – a Förgeteg, a Tiszazug és a Falu felé tart. Tömörsége, ütemváltogató strófáinak ritmikai összetettsége, a sorvégek és a ritmushatárok aszinkronja (az áthajlás alkalmazása) a jelentős versek közé emeli. “Magyar ember – rongya zászló; / étele a tál; / dudvaszedő nemzet vagyunk, értünk / mezítláb jön foltozott halál!” A magyarságot és a magyar sorsot a hazai parasztságéval azonosítja, s ez a népiekkel rokonítja a költőt. Meg is volt benne ez a lehetőség, de másféle ösztönzései révén útja másfelé kanyarodott. Így is a kor legjobb népi ihletésű verseinek írója. Évtizedek múlva Illyés maga is a népiek közt emlegeti sajgó nosztalgiával. József Attila nem kevesebb, hanem több mint népi költő. A Hazám és az apját megidéző versek előlegeként itt alkot szimbólumot a földönfutókról: “nézzétek, ím, országúton, némán / vándorolnak ki a jegenyék!” E költemény plebejusi humanitása József Attila poézisének egyik legfontosabb tartaléka, amelyből utolsó éveiben is merít.

Az ugyancsak ritkán emlegetett Szeretnének abból a népdaltípusból táplálkozik, amely lehetőségeket sorol. Nem is vágyak ezek, hanem feltételes módban kimondott erkölcsi választások. Nietzschei gondolattal kezdődik a vers: “Jóról és rosszról nem gondolkozom, / csak szenvedek én és csak dolgozom.” A versben azután – mint József Attila egész életművében – az ember lényegét illetően már nincs semmi nietzschei, semmi erkölcsön túli vagy “felsőbbrendű”. (Jolánnak írt levelében jelezte a filozófussal szembeni ellenérzéseit.) Képzettársításai a Medáliák felé mutatnak: “Ha varjú volnék, hát fészket igazán / a varjú is szükségből rakna rám.” Hasznosnak lenni, az életet szolgálni, szeretni és szerettetni. Az arisztokratikusan felfogott “tiszta költészettel” ez nehezen fér össze. Pedig e nélkül József Attila már nem volna József Attila. Itt is a paraszti létre asszociál, a Nehéz föld íróját, Illyést juttatva eszünkbe: “Ha föld volnék, mit kapás vénje tört, / csicsókás volna az a krumpliföld. // Krumplival is csak úgy volnék teli, / ahogy a munka megköveteli. // Ha víz volnék, hát volnék pocsolya. / Ha tűz volnék, hát volnék hamuja.” Tornai Józsefnek a nagyvilág folklórkincséből összeállított műfordításkötetéből, a Boldog látomásokból kitetszik, hogy a föld-kerekségen mindenütt otthonos ez a panteisztikus létszemlélet. A vers zárása: “S ha én volnék az úr, az úr helyett, / nagyon szeretnének az emberek.” A kisbetűs “úr” lehet a földesúr, kinek helyében jó gazda lenne a költő, és lehet Isten, akit a jelen körülmények közt nem tudnak imádni a küszködők. A Flóra-versek benevolenciáját hozza előre ez a verszárás, egyben a költő mindig “kéznél levő” érzelmi készletének legnemesebb tartalékaira utal.

A Medáliák (1928 vége) a Tverdota György által “tiszta költészet”-korszaknak nevezett pályaszakaszt betetőző és összefoglaló darab. Gyermeki világlátomásnak mondanám ezt a ciklikus költeményt, a svájci festő, Klee világának rusztikus rokonát. Úgy zsugorodik, úgy igazodik a világ a gyermeki lélek igényeihez, hogy kerek egész marad. Mint a gyerekrajz. A valójában óriási méretű elefántot is kicsiben kell elképzelnünk, s a szoba mennyezeténél alacsonyabbnak az eget; az állat ormánya eléri az égitesteket. Igaz, a felnőtt kitekint ebből a gyermekvilágból: “Elefánt voltam”, de “Most lelkem: ember – mennyem odavan”. A 10. részben “az ég fölött, mint lent a fellegek, / egy cirógatás gazdátlan lebeg”; a gondviselés egy kéznyújtásnyival e fölött az elérhető égbolt fölött kallódik. Nem reménytelen ez a világ, de oda a gyerekkori éden. Az univerzum teljes volt, és kézbe vehető: az égitestmotívumokat visszahozó 11. részben a hold és a nap, mint a dinnye, elfér a gyerek markában. A szegénygyerekek, akár betlehemi háromkirályokat alakítanak, akár “adj király, katonát” játszanak, megfelelnek a “minden ember király” elvnek: azonosak szerepükkel.

Gyerekkorában József Attila sokat időzött falun, állatokat, növényeket, lényeket, jelenségeket ismert meg, köztük élte meg a természeti létezés szépségét s az elmúlás szomorúságát. Sokkal gazdagabb és elevenebb képe volt a világról, mintha csak a Ferencváros nevelte volna. A felvillanó képek sora megmutatja, milyen sokat jelentett számára a falu, létmódjával, állataival, növényeivel, az ellesett munkafolyamatokkal, a népszokásokkal, ünnepekkel és hétköznapokkal s a megidézett gyerekjátékokkal. Nem boldog és felhőtlen ez a falusi világ – még csak nem is “egészséges”. A Levegőt! (1935) így idézi föl az öcsödi éveket: “Én tudtam – messze anyám, rokonom van, / ezek idegenek.” Mégis ide kívánkozik, amit egy sajtónyilatkozatban mondott József Attila A hetedik című verséről: “»Egy, ki márványból rak falut.«: Mennyi érzelem, szeretet, romantika, vágyódás fűződik a faluhoz, holott a falu lényegében piszkos, poros, egészségtelen. Költő az, aki nem sajnálja a falura, embereknek erre a szerencsétlen összességére a márványt.”¹⁰ E mondat inkább vonatkoztatható a Medáliák groteszkes gyerekvilágára, mint a tárgyilagosabb faluképet nyújtó darabokra, például a Betlehemre – a Betlehemi királyok című gyermekvers “felnőtt” párjára. Ennek idillje “nem igaz”, mert a háttérben “Részes-szalmát hajszol / az úri szél és gőzlik a magyar / s a két pásztor fonott kalácsot majszol / s a három király pálinkát nyakal.” De a költő az idillben is megtartotta a tragikumot, s a nyomorúságban is a szépséget: esztétikai egyensúlyérzéke hibátlanul működött. Sokra becsülte Nagy Lajos Kiskunhalomjának illúziótlan faluképét. Tudta, milyen kegyetlen törvényei vannak a falunak, de a proletárvilághoz képest jó ízeket és élettől hemzsegő emlékeket is az emlékezetébe hozott. Thomas Mann Doktor Faustusából véve a szót, vonzotta a falu “akolmelege”, és a falut mint emberszabású világot tartotta számon.¹¹

A Medáliáknál hónapokkal később keltezett, Két keserves címmel egybefogott két “medália” (1929. május) és az előmunkálatokból megmaradt töredékek jelzik, mennyire fontos volt a költőnek ez a hasonlíthatatlan hangvételű, a stílusteremtő József Attilára oly igen reá valló költemény. Az első, a Csin-bin című, kakukmarcis vagánydal is a parasztvilághoz köti a Mártával történt szakításból és munkahelyi kudarcából nehezen magához térő költőt. Körülményeihez képest meglepő ez a jóízű vidámság: “– Hoppsz, hopp! Mint bő parasztleányok / szoknyába suttyant adomája, / elszállsz az ég alól, vagányok / félig lúdtalpú Attilája; / s tűnő, foltozott fenekedre, / hol aranygyapjas rended hordod, / tátva bámulnak kecske, medve / s szüzek! Anyókák! Napraforgók!” Az ezt követő Medália is a folklorizáló versek javához tartozik. Könnyeden váltogatja magasztos, vidám és bizarr képeit a jókedvűen felfogott éhezésről, az ördögnek adott országról, a hold, a nap és “vad ürülékeim” ragyogásáról. Több ez, mint szürrealizmus. Ösztönös metaforaalkotás, amely nem fér bele az izmusok skatulyáiba: “Hiába, hogy tegnap sem ettem, / evett az ördög énhelyettem / csülköket, országot, jövendőt. / S bár ő töltötte meg a bendőt – // helyén a holdaknak, napoknak, / vad ürülékeim ragyognak, / pecsétei disznó halálnak! Hancúroznak és muzsikálnak…” Ez már nem vidámság, inkább – Nagy Lászlóval mondva – “halállal kacér” játék a tűzzel, a végzet kihívása az ördög tudatos falra festésével.

A Márta-szerelem megszakadtával véget ért a szerelmes versek nagyszerű sorozata ebben a folklorizáló, egyszersmind a “tiszta költészet” elvét követő verstípusban. Tovább tartott viszont a “bartóki” népdaligézettség, pedig több rosszízű bírálat is érte a költőt.¹² Vidéki rokonainál tett látogatásai hatására írja meg a Dörmögőt. Öreg parasztember beleérző szeretettel írt portréja ez, a XVII. századi holland életkép- és portréfestészetre emlékeztet a humora. Hasonlók majd a József Attiláért lelkesedő újabb népiek műhelyéből kerülnek ki, például Csanádi Imrééből.¹³ Remek tájversek születnek 1929 nyarán, a Harmatocska, a Margaréta, a Nyár, a Tiszazug, az Ákácokhoz, majd e sorozat betetőzéseként a hazai gyerekvers-írás egyik legnépszerűbb remeklése, a Betlehemi királyok.

A költőnek nem csupán megkülönböztethető “korszakai” voltak, hanem rejtett ciklusokká állnak össze bizonyos darabok. Például a pasztelles, de Juhász Gyuláénál merészebb, szürrealisztikus képalkotású természetversek. Rendszerint négy-öt négysoros szakaszból áll ez a verstípus. Szerelmes dalok, tájversek és helyzetdalok egyaránt lehetnek, tárgyukat illetően sokfélék. A helyzet- és a hangulatrajz színes, életes, a kedélyvilág gazdag és élénk, összetett – szomorú és derűs, játszi és lemondó, “együgyű” és bölcs. Például: Pöttyös, Tudtam én, Gyereksírás, Gyöngy, Sok gondom közt, Klárisok, Mióta elmentél, Zúzmara, Óh szív! Nyugodj!, illetve Harmatocska, Margaréta, Nyár, Ákácokhoz, Egeres, Bánat (“Futtam, mint a szarvasok”), Aranybojtú, Ritkás erdő alatt, Ordas, Háló, A fán a levelek.

A Bánat (“Futtam, mint a szarvasok…”) és az Ordas állatmetaforákkal kifejezett sors- és létezésmodellek szembeállítása és továbbgondolása: “szarvas voltam”, “farkas”, illetve “ordas” leszek. A népiséget a munkásmozgalmi szervezkedés veszélyes létformája váltja föl. Régebbi, anarchista éveinek törvényen kívülisége most a szervezettség fegyelmével párosul, és ehhez – jól sejti – erőszakot kell vennie saját hajlamain. Mint kiderül, erre majdhogynem képtelen: “egyénieskedése” miatt közösítik ki a mozgalomból. A Bánat zsoltáros hangvétele a költő utolsó, nagy korszaka felé mutat. A “Talán eltűnök hirtelen, / mint erdőben a vadnyom” írója utólag visszatér a szelíd vad paradox állapotához, a “lágy bánat”-hoz, mely akkor jellemezte, amikor még nem állt be a szervezetbe. A Bánat tudatosítja, mit kíván tőle a mozgalom. Nem vonzza a “veszélyes élet”, várható következményeivel együtt mégis vállalja – “Farkas leszek, takaros”. Kérdés, hogy az “ünőszóra fülelek” vajon a szarvas átváltozás előtti állapotára, a párkeresésre vagy már a mesés metamorfózis utáni, ragadozói életformára utal. A “Hunyom szemem álomra” az előbbit erősítené, de a gyászos záró képpel kiegészülve inkább megadást sejtet. Az Ordas (1932) jelképes vadja nem csupán a szenvedésben megnemesedett “kín hercegét” sejteti, hanem a véren élő, “könyörtelen” ragadozót is. Az állatmetafora az Aiszóposz–Petőfi–Heine-hagyományra vonatkoztatható a jól tartott, de szolga sorsú kutyák s az éhező, de szabad farkasok szembeállításával. (A motívum felbukkan a Világosítsd föl (1936) soraiban is: “Csahos kutyák nem farkasok!”) A hetedik létmodelljei közt így tér vissza ez az ellentét: “Egy, ki kezdi szabad napját, / egy, ki végzi szolgálatját.” Hogy a mozgalmi ember szerepe milyen mélyen foglalkoztatta a költőt, azt jelzi az Eszméletnek ez a sóhaja: “minek is kell fegyvert veretni / belőled, arany öntudat!” Petőfihez hasonlóan konfrontáló alkat volt, azzal a tudattal, hogy az adottnál szelídebb világért harcol. Ugyanakkor taszította a mozgalmi emberek lelki sivársága és machiavellizmusa, ezért kellett ízlésén erőt vennie, amikor közéjük állt. Csalódásai rövid időn belül igazolták aggályait.

A korai Megfáradt ember és a Rög a röghöz (1923) már megmutatta, hogy mennyi és szeretettel lelkesíti át a vidéki tájat a fűszálaktól és a rögöktől a csillagokig. Az évtized fordulóján új árnyalatokkal gazdagodik ez a szépség. A Tiszazug otthonossága egyezik a költő elméletben kifejtett nézeteivel. Szerinte az új művészetnek – a “proletárművészetnek” – a régiből, a paraszti-népi műveltségből kell sarjadnia. Életképei azért is szívhez szólóak, mert rátalál saját falusi gyökereire: “A báránybunda árnyakat / tűlevelű fák fércelik. / Szalad a puli pillanat, / fagyon koppantja körmeit.” E játszi kedvességnek semmi köze a kor vasárnapi népiességéhez. Törékeny és veszélyeztetett világ ez: a tanyai öregek visszajáró lelkekként tengődnek – a tyúkok kárálása “mintha már vénasszony lelke volna”. A romló kis tanyákat csupa “lágy” és “puha” minőség jeleníti meg, de fölöttük “Kemény a menny”, és “A gally alól / bicegő cinke sírdogál”. Részvét vezeti, nem nosztalgia.

A tájversek sorába tartozó Margarétában a “kakukkolgat a hamvas szerelem” megszemélyesítő metaforája és szinesztéziája a híres József Attila-i komplex kép gyönyörű példái közé tartozik, akárcsak a folytatás: “a berekháti köd pamutpapucsban lépked szívemen”. Itt is látható – mint a Faluban, a Tiszazugban, a Határban s még oly sok tájversben –, mennyire újszerűek az eszközei. “Elültem, mint az öreg szúnyogok”; “összébb simul a szittyó meg a nád”; “hever lábamnál a szél és morog / borzas a szőre. Sóhajt a világ.” E szegény emberi világban jelenik meg az én a harmadik szakaszban, hogy a negyedikben már beleolvadva, vele egyként “bámuljon” és lélegezzék a tájjal. A népköltészetnek már nem a külső formai példáit követi, hanem szellemét, a kollektív zsenialitást honosítja és fejezi ki a legmagasabb szinten. A “bartókiságnak” alighanem ez a lényege.

Hogy a barthások vegyes összetételű társaságában működve József Attila menynyire mélyen átélte a demokratikus törekvéseket, arról az 1930 tavaszán írt Ady emlékezete is tanúskodik.¹⁴ Az Adyért perlő, a Kosztolányi-féle Ady-revíziótól is elhatárolódó vers a Dózsa nevét forradalmi zászlójára író, ifjú szívekben élő Ady emlékét állítja elénk. “Teste a földé. Földmívesé lelke, / ezért koppan a kapa néhanap. / Sírja három millió koldus telke, / hol házat épít, vet majd és arat. / Verse törvény és édes ritmusában / kő hull s a kastély ablaka zörög , – / eke hasít barázdát új husában, / mert virágzás, mert élet és örök.” Egy-két év múlva talán máshogyan írt volna Adyról: már-már egyoldalúan népforradalmárnak állítja be a munkásoknak is frigyládát küldő, kisnemesi magyarságtudatú polgári forradalmárt, aki gyakran hivatkozott Dózsára. József Attila azonban saját rokonszenveiről és szövetségkereséséről is vall a műben.

Az Ady-verset követő Egeres (1930) groteszk haláltánc-vízió a katasztrofális gazdasági helyzetről, a parasztok reményével együtt odalett gabonatermésről. Az élősdi egerekről-bogarakról mondja, nyilvánvaló tendenciával: “Egymás vállán kis kezük, / Táncra kerekednek, / Fölrúgják az életünk / Arany porfellegnek.” Ady Ülj törvényt, Werbőczyjét éppúgy idézik ezek a sorok (ritmusukkal is), mint a XVI. századi, protestáló “feddő énekeket”.

A mágikus, regölő, ráolvasó, olykor szürrealisztikus népdalok és a Kalevalás versek 1930 táján bukkannak föl, s nem ritkulnak akkor sem, amikor már a freudi lélekelemzés hatása is megjelenik a művekben. A Regös énektől (1930) a Medvetáncig tart ez a stíluskorszaka, s olyan fontos darabok születnek e jegyben, mint a Bánat (“Futtam, mint a szarvasok…”, 1930), az erős politikai mottóval ellátott, kifejezetten népi hangoltságú Farsangi lakodalom (1930), a Kalevala hatását legjobban jelző Öt szegény szól (1931–32 s annak változata, az Áradat), a forradalmas Búza (1931[?]) vagy az Aranybojtú (1931–32).

Harsányságában is finom jelképiséget hordoz a Medvetánc (1932). A tragikomikus költőszerep vállalása rejlik az erdélyi – A Dunánál szavaival mondva “félig székely, / félig román, vagy tán egészen az” – medvetáncoltatók modorában írt, bartóki érzékenységű táncdalban. A kanász nyolcas és hetes sorpárokat váltogató szakaszaival, “kanászos” hetykeségével és erotikus poénjával a költő legízesebb népi ihletésű dalai közé tartozik. Támadta is a sznob kritika a kan disznó megéneklését. Mintha Petőfi Megy a juhász a szamáron… kezdetű dalának kritikusai köszönnének vissza, akik a költészethez méltatlannak tartották az “útszéli” tárgyat: szamár, kan disznó… juhászlegény, kanászlegény… A játékosan elidegenítő, erotikus kép tündéri pedig: “Van egy semmi kis furulyám, / nem nőtt az, csak datolyafán.”

Az Emlék a szabadszállási rokonasszonyt idézi föl derűvel, mégsem felhőtlenül. Azt a pillanatot villantja fel, amelyben a krumpliföldön dolgozó szegény parasztasszony utánanéz a könnyű hintón elrobogó, piros napernyős úrnőnek. Egyetlen sóhaj az emlékkép, mégis két egymásnak idegen világ találkozása, hasonlóan, mint Arany Négyökrös szekérjében. A látásmód a szürrealizmust ismerő, de az emlékképek villódzását a gondolat erejével kordában tartó költőé. A nyolcasokkal váltogatott tizenkettes a népköltésben ritka, saját kombináció.

József Attila minden lehetséges, jobbító szándékú szellemi mozgalmat kipróbált. Helyét sehol sem találta meg, de páratlanul széles látókörű gondolkodó lett. A freudizmus, majd az egzisztencializmust előlegező bölcselet hatására egyre inkább szembesült a filozófiai értelemben vett individuum nagy kérdéseivel, s megvolt az indíttatása, hogy kiemelkedő létfilozófiai problémákat vessen föl. Ezek találkoztak műveiben a magyar élet nagyvárosi, külvárosi és falusi valóságával. A nemzeti sorskérdések mellett a gazdasági és politikai világválság tünetei foglalkoztatták. Kritikája kiterjedt a lényeges korproblémákra, az élősködő individualizmustól az egyéniségellenes kollektivizmus változataiig, a fasizmustól a bolsevizmusig. A kollektivizmus e két szélsőséges változata egybeolvad a “fasiszta kommunizmus” metaforájában (Világosítsd föl, 1936). E látszólag paradox, valójában (a helyzetnek megfelelő) abszurd minősítéssel az őt ért vádakat fordította vissza támadóira, a címkéző hazai és moszkvai szektásokra, akik “fasisztának” nevezték.

A harmincas évek óta súlyos nemzeti megosztottságot okozó népi–urbánus ellenségeskedéssel szemben megoldást kínált József Attila egész munkássága. Gondolatai azonban társadalmi szinten hatástalanok maradtak, csupán kevesek tudtak fölülemelkedni a káros tendenciákon. A Ferencváros szülöttének gondolkodói horizontjába beletartoznak a “törékeny falvak” is. Az emberiség átfogó kérdéseit közvetlen fogalmi szinten ki tudta mondani, de költőként érzékelhetővé tette a provinciális állapotokat is, amikor érzékeny metaforákban foglalta össze a falu és a tanyavilág látványait. Valakit ismerni már annyi, mint szeretni, tanítja nem éppen narodnyik elődje, Dosztojevszkij. Ő így fordult a magyar paraszthoz: tárgyismerettel és szeretettel. Nem filantróp módján hajolt le a vidékhez, hanem önmagában, a nemzeti műveltségben s a nyelvben ismerte föl azt a közös emberit, amelyet a népköltészet közvetít az értelmiségnek. József Attila a parasztot olyanként szereti, amilyen, a munkást pedig olyannak, amilyen lesz – teleologikus világnézete szerint. Nyájasabb faluképei mellett még föltűnőbb a munkásnegyedek sivársága – viszont itt faggatja a “komor föltámadás titkát” (Külvárosi éj, 1932).

Föltehetjük a kérdést, hogy mennyiben jelentős, “nagy” költészet a “poesie pure” jegyében álló korszaka. Talán tökéletes, de “kismesteri” műveknek tekintsük gyönyörű szerelmes verseit, tájverseit és parasztportréit, amelyek 1928 és 1932 között jellemzőek lírájában – vagy a nagy poézis egyik ágának tartsuk inkább? Az utóbbira hajlok: a kis formátum és a nagy művészet nem zárja ki egymást. Az Áldalak búval, vigalommaltól és a Klárisoktól A kanászig, a Búzáig vagy a Margarétáig terjedő versek nélkül fájdalmasan megcsonkulna az életmű. Az összegyűjtött versek forgatásakor szinte ellenállhatatlan ösztönzést érzünk, hogy a kései költészet nagy, fenségesen komor műveiről vissza-visszalapozzunk ebbe a meghittebb világba. Akkor is, ha amazok jelentik a “nagyobb formátumot”. De az egyetemességgel ezek is érintkeznek, akárcsak zenei megfelelőik, a folklórból merítő Bartók-művek. Nemcsak a grandiózus alkotásokat nevezhetjük “nagy költészetnek”, hanem mindazokat, amelyek tökéletes formában fejezik ki az emberi lényeget.

József Attila 1930 őszén a munkásmozgalom balszárnyán kereste helyét, előbb a szociáldemokraták radikális Jaurčs-körében, majd az illegális kommunista pártban. Ezen az alapon könnyű volt hosszú ideig úgy ábrázolni őt, mint proletárköltőt. És ideológiai szempontból hálás dolog is volt így kezelni, hiszen ebben a korszakában – 1932–33-tól – írja grand art-jának jelentős részét. Tverdota György értékelése szerint “a szélsőbaloldali munkásmozgalom felé történt fordulata során kétségtelenül döntő változás ment végbe tájékozódásában, de ez a már meglevő közéleti elkötelezettségén belül zajlott le. A falu helyett inkább a város, a parasztság helyett a proletariátus, a földreform helyett a városi szegénység sorsának jobbra fordítása s a mozgalom révén az egész magyar társadalom forradalmi megváltoztatása került a szemhatárára mint megvalósítandó program.”¹⁵ Az “egész magyar társadalomba” a parasztság is beleértendő. József Attila az önmagukat megszervező munkások megmozdulásától várja a változást a forradalmi helyzetben. Ekkor az ugyancsak magáénak érzett proletár környezetet, a külvárost vizionálja, mint lelki tájat. Ám a falu továbbra is jelen van, mint a megváltandó világ része. Ez a nagyobbik rész: a harmincas évek elején a magyar népességnek legalább hatvan százalékát teszi ki a parasztság. “Mozgalmi” korszakában írta meg József Attila a Holt vidék, Határ, A kanász, Fák, Háló (1932) és Falu (1934) című verseit. A magyar őskultúra is foglalkoztatja valamilyen formában – A hetedik mágikus, regölős ének, A csodaszarvas (1933) mitologikus, Arany János-i hangszerelésű vers. Ez a stílus a továbbiakban ritkán érződik, csupán egy-egy kép vagy utalás emlékeztet folklorizáló korszakára. (A Világosítsd föl például “Kalevalás” megoldásokkal indul.) Továbbra is elevenen él viszont közéleti verseiben a parasztkérdés, amelyet nem választ el a munkások harcától.

A támadások egymás után érték a szélsőbalról. (A népi oldal és a Nyugat közös képviseletében Németh László is ellenérzésekkel kezelte.) A Sarló és Kalapács 1931 nyarán közzé tett platformtervezetének támadása részben a költő barthás kapcsolataira vezethető vissza, főként a Ki a faluba! című röpiratra, melyben a költő a megmentendő parasztság nemzetalkotó és kultúrahordozó jelentőségét hangsúlyozta. Pedig már a háromnegyed évvel előbb keletkezett Farsangi lakodalom című, folklórihletésű költeményének mottója is antifasizmusával tüntetett.¹⁶ A költő maga is szükségét érezte az önkritikának. Kispolgár című verse (1930. dec.) valószínűleg nem jutott el moszkvai “jóakaróihoz”, de itt ébredt rá, hogy pár év alatt micsoda változáson ment át a faj szó jelentése. “A faj, a faj szavát / gyűrte össze a szád. / S nem tudtad, hogy a fajt / megosztja a világ” – írja. Naivitását párhuzamba állítja azzal, hogy “Tűnődtél, mért hagy el / a jómódú leány”. Úgy érzi, nem nézte meg jól, milyen társadalmi törvényszerűségek húzódnak meg a dolgok mélyén. Ezzel az önbírálattal és a Bartha-társaság elhagyásával érezte magát feljogosítva, hogy egyik előadásában (Fiatalságunk és a népművészet, 1932. jan.) úgy bírálja meg a népieket, mintha nem is ő fogalmazta volna a Ki a faluból! című röpiratot.

A mozgalom hatását kifejező nagy versek sorozata az 1931. végi Munkásokkal kezdődik (Külvárosi éj, 1932, Téli éjszaka, A város peremén, Elégia, 1933), de ezek némelyikében is fel-feltűnik a kapás paraszt s a vidéki táj. Nemcsak a Téli éjszaka borzongató, jelkép erejű, fagyos tájképsorozatában, hanem igen jellemzően a Munkásokban is. Ma is időszerű a kép, mely művészetté avatja a publicisztikus gondolatot. A metaforikusan megjelenített világhírek a személyes szorongás tárgyiasulásai, Szent Antal-i látomásai lesznek: “Forgolódnak a tőkés birodalmak, / csattog világot szaggató foguk. / Lágy Ázsiát, borzolt Afrikát falnak, / s mint fészket ütik le a kis falut.” A versrészlet sokat elárul József Attila mély érzelmi kötődéséről, amely a faluhoz kapcsolja. Hogy menynyire fontos ez a motívum, bizonyítják az emberi jogok, a szabadság és a rend nevében írt Levegőt! (1935) sorai: “És az országban a törékeny falvak / – anyám ott született – / az eleven jog fájáról lehulltak, / mint itt e levelek / s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, / mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse, / s elporlik, szétpereg.” Jelzi a brutalitást, mellyel a modern társadalmak eltapossák az útjukban levő, madárfészek törékenységű falvakat. Agrárforradalmi korszakának betetőzéseként a Búza (1931) a falusi Magyarországhoz kapcsolja forradalmi reményét. A “direkt” politikai versekben is jelen vannak a szegényparaszt gondjai: “Mondd, mit érlel annak a sorsa, / akinek nem jut kapanyél; (…) ültetne krumplit harmadába, / s nincs szabad föld egy kapa se?” (Mondd, mit érlel, 1932).

A ritmusban, népnyelvi fordulatokban, népdaláthallásokban megnyilvánuló folklorizálás 1934-re csaknem egészen átadta helyét egy modern, szintetikus nyelvi-formai kifejezésmódnak. A parasztságot ezután inkább szociológiai szempontból veszi számba. A bartókiság – mint a parasztművészethez való viszony – József Attila költőútjának utolsó harmadában ritkán érvényesül. Van persze kivétel: az 1937 nyarán írt, Arany János szellemét megszólító vers, az Arany csak egy-két szóban idézi mesterét, egészében saját “falusias” korszakába illik. Utolsó évében írta meg egy tanulmány vázlatát Bartókról, melynek kidolgozásra már nem maradt ideje. S az utolsó hónapok verseinek zsoltárossága sem idegen a “bartókiságtól”: a magyar zsoltárfordítások hatása jelen van és működik a népköltésben, ahogy azt Erdélyi Zsuzsanna gyűjtései is szemléltetik.¹⁷

Érződik a Faluból, hogy a művet a falu életét belülről ismerő, a parasztemberekkel azonosuló szerző írta. Irodalmunk egyik legbájosabb hasonlata meghitté teszi a falut, ahogy a szerelem varázsolja otthonossá a világot az Ódában. Emitt: “Mint egy tányér krumplipaprikás, / lassan gőzölög lusta, / langy estében a piros palás, / rakás falucska”. Amott: “Az ifjú nyár / könnyű szellője, mint egy kedves / vacsora melege, száll.” De a falu nemcsak barátságos, hanem “lusta” és mozdulatlan is: erényei ugyanazon változatlanságból származnak, mint leküzdendő hibái. József Attila a magyar faluval, a paraszt sorsával, gondjaival és reményeivel is egyetemes szempontból foglalkozott. “Virrasztó” felelősséggel töprengett róluk. A Dunánál előképének is tekinthető a négyes tagolású vers harmadik egysége. A sok évszázad óta öröklődő szavak, amelyek a paraszti élet, a munkafolyamatok és szerszámok “közös ihletéből” születnek, a költő szavai egyúttal. A szavak, amelyekkel “[…] szólal a paraszt / napnak, esőnek, földnek”, különös jelentőséget nyernek. “A nemzet: közös ihlet. A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs” – írta József Attila évekkel korábban, az 1929-es Ady-vízió című vitacikkében.¹⁸ Ezt az elvet sosem vetette el, de 1934-re sok mindent újragondolt. Dózsa Györgyös népforradalmi reményeiről le kellett mondania, belátván, hogy a parasztforradalmat bajos volna megszervezni. Említettem már: arra az álláspontra jutott, hogy a parasztság a kulturális múlt, és a proletariátus a jövő, de a “proletárkultúrának” nagyrészt a parasztságtól kapott nemzeti hagyományban gyökerezve, hozzá szervesülve kell fölnőnie.¹⁹

Az Eszmélettel kezdődően (1934) – főleg utolsó éveiben, Szép Szó-beli szellemi környezetének hatására – egyre fontosabb számára az egyén. Tverdota György okkal írja az Irgalom című versre és más adatokra hivatkozva, hogy nagyszerű kései költészetében nem csupán tárgyilagos önmegfigyelő képességét kell méltányolnunk (“És hallgatom a híreket, / miket mélyemből enszavam hoz. / Amíg a világ ily veszett, / én irgalmas leszek magamhoz” Irgalom, 1936). Arra irányítja figyelmünket az irodalomtörténész, hogy “a modern ember nem organikus tagja, nem függvénye a közösségnek, hozzá való viszonya nem közvetlen, hanem igen bonyolult és reflektált”.²⁰ Sem a munkásszolidaritás, sem a paraszti és a tágabb nemzeti hagyományokban gyökerező nemzeti hovatartozás – tehát a kollektivitásnak az ő számára sokáig két legfontosabb formája – “nem oldja meg az ember minden problémáját”, nem meríti ki az emberi totalitás fogalmát. Tverdota megfogalmazásában: “A kollektíva az egyént legsúlyosabb, legkínzóbb, legbensőbb problémáival szükségképpen magára hagyja.”

Utolsó két-három esztendejében a Szép Szó polgári környezetében a költőt erős hatások érték a barátság és az emberi szolidaritás terén. Németh Andor, Ignotus Pál, Hatvany Bertalan, Fejtő Ferenc ismeretsége, Thomas Mannal történt személyes találkozása az emberiséghez tartozás tudatában erősítette meg. Az emberiség szó a kései versek kulcsszavai közé tartozik. Ez még általánosabb, mint az osztály vagy a nemzet. Mégis, feltételek nélkül vonatkoztatható az egyénre, inkább, mint a többi, beleértve a nem említett formákat is, például (a felnőtt József Attila számára nem meghatározó) felekezeti hovatartozást.

Az egyéniség és az emberiség fogalompár alkalmas arra, hogy zárja az áramkört: mindenki egyén, és mindenki az emberiséghez tartozik. Az emberiség, föltételek nélkül, a magánemberek összességéből áll össze. Ugyanakkor a munkás, a paraszt, az értelmiségi, a pártember vagy a katolikus mind-mind leszűkítő, föltételhez kapcsolódó kategória. Mégis ezek a közbülső kategóriák adnak tartalmat az elvont fogalomnak – ezekben válik érzékelhetővé az emberiség. József Attila a nemzetet, a proletárságot és a parasztságot is az emberiséghez tartozás élményeként élte meg, akárcsak a szerelmet. Az Ódában írja: “Kit kétezer millió embernek / sokaságából kiszemelnek, / te egyetlen, te lágy / bölcső, eleven ágy, / fogadj magadba!…” (1933). A Flórában: “Már kétmilliárd kötöz itt” (1937). Csalódottan is így vall: “te kétmilliárd párosult magány” (Emberiség, 1935).

József Attila életének utolsó öt esztendeje arra a világtörténelmi korszakra esik, amelyben előfordulhatott, hogy – nagyhatalmi pozícióban – törvényt hoztak az emberiség végzetes megosztására, a “fajok” (valójában fajták), nemzetek, népek, egyének rangsorolására s az élethez való jog szerinti megkülönböztetésére. Ugyanakkor egyre nagyobb kiábrándulást és aggodalmat keltett a szociális gondolat nevében létrejött sztálinista, bolsevik diktatúra a Szovjetunióban, amely ugyanúgy leszámolt minden demokratikus törekvéssel, mint a nácizmus. József Attila költészetében ennek hatására is fölértékelődtek a humanista és demokratikus eszmék. Tévednek azonban, akik úgy látják, hogy József Attila a szabadelvű polgári értelmiség álláspontjára helyezkedett. A Szép Szó körének érdeme éppen az volt, hogy demokratikus szellemben működött. Különböző világnézetű írókból, nemcsak polgári radikálisokból és szabadelvűekből, hanem szocialistákból, kereszténydemokratákból is toborozta szerzőgárdáját, miközben alapvetően liberális baloldali arculatát megtartotta. A népieket távol tartotta magától, de nem rigorózusan: József Attila szocialista volt, de világképe a népiek agrárszocialista nézeteit és hazafias függetlenségi programját is magában foglalta. A baloldali hazafi a vállalható nézetek szintézisével emelkedik a korszak polgári értelmiségének álláspontja fölé. Szabadságszeretetét és eredendő anarchizmusát könnyen összehangolhatta a polgári radikálisoktól kapott ösztönzésekkel. Védelmezte és tisztán tartotta az ősi, a nyelv és a népi műveltség által reá hagyományozott nemzet fogalmát, az anyanyelvi kultúrához tartozás tudatát. Az antifasizmus ezt az összetettséget is jelentette neki, nem csupán a közvetlen veszélyeztetettségből eredő, személyes önvédelmet vagy csoportszolidaritásból vállalt cselekvést. Az antifasizmusnak minden formája becsülendő, de a hivatottságnak ezen a fokán válik példaadóvá hazai és nemzetközi szinten. Szinte gyerek volt még, amikor Ember is; magyar is; magam is című versét írta (1923. febr.), és húszévesen vetette papírra, hogy “Magyar vagyok, de európai” (Viszem a földem, 1925. aug.).

Bár a kifejezetten folklórra utaló A hetedik, a Medvetánc, A kanász (1932), illetve A csodaszarvas (1933) után ritkán szólal meg népköltészeti mintára írt versekben, a falusi és parasztvilág nem tűnik el költészetéből. Jelen van mint eszméltető emberi minta, mint szociológiai alapképlet, mint a nemzeten keresztül az emberiséghez kapcsoló műveltség és mint feladat. Fiatalságunk és a népművészet című prózájában írja, hogy “[…] a népművészet éppannyira internacionális, mint amennyire történelmi termék” (1932). S a parasztembert olyan összefoglaló, nagy versekben idézi meg, mint a Téli éjszaka, a Levegőt!, a Március, a Hazám, az Ars poetica vagy akár szerelmi költészetének kései remeke, a Flóra 1–5: “Úgy kellesz, mint a parasztnak a föld, / a csendes eső és a tiszta nap.” Majd: “Úgy kellesz nekem Flóra, mint falun / villanyfény, kőház, iskola, kutak; / mint gyermekeknek játék, oltalom, / munkásoknak emberi öntudat.” E versből a parasztról alkotott erkölcsi felfogása is látható: “Mint minta, mint az erény a szegénybe, / s ez össze-vissza kusza szövevénybe, / társadalmunkba, elme kell, nagy fénybe’, / mely igazodni magára mutat.” A parasztkérdést a Március című kései nagy versben (1937) is érinti, melyben “új búza pelyhe ütközik”. Világpolitikai távlatban is érzékeli a parasztsorsot: “Kínában elűzi egy bamba / tábornok a parasztokat / kis telkükről.” Az ilyen “napihíreket” is létköltészetté avatja a világ minden lényeges gondjával-bajával azonosulni tudó szenvedély.

Költészetében gyakori jelenség, hogy régi darabok, olykor a pályakezdés időszakába tartozók részletei, képek, gondolatok, párba állított fogalmak térnek vissza új viszonyok között. Más költőknél is észrevehető ilyesmi, de József Attila életművében mintegy felgyorsul az idő, közelebb kerül egymáshoz a kezdet és a vég, s kirajzolódik Hegelen nevelt gondolkodásának spirális vonala. A világnézeti módosulások, váltások, a történelem szeszélyeit követő félfordulatok nem bontják meg eszmei fejlődésének ívét. Volt, aki a látszatok alapján szeszélyesen változó, nézeteit túl könnyen módosító költőnek állította be, például a József Attila-versek szépségét egyébként elismerő Féja Géza.²¹ Idővel ő is belátta, hogy a nagy fordulatok sorozatát produkáló világ eseményei gyorsultak föl a két háború között, s nem a költő hajolt meg a történelem forgószelében.

Visszatérő motívumait sokan elemezték; külön említem Szigeti Lajos könyvét, A József Attila-i teljességigényt (alcíme: Motívumértelmezések). Szigeti és mások lényeges motívumok sokaságát tárták föl az árvaságról, az istenfogalommal kapcsolatba hozható apáról, az anyáról, a hazáról, a külvárosról, a természet dolgairól és jelenségeiről, tájairól és lényeiről. Ugyanilyen fontos a falu- és parasztmotívum a nagy ódákban, elégiákban is. Előfordul egyebek közt a Munkásokban, a Levegőt!-ben, a Márciusban, a Flórában vagy az Ars poeticában: “Én nem fogom be pörös számat. / A tudásnak teszek panaszt. / Rám tekint pártfogón a század: / rám gondol, szántván a paraszt; / engem sejdít a munkás teste / két merev mozdulat között, / rám vár a mozi előtt este / suhanc, a rosszul öltözött.”

A Dunánál is a paraszti léttel azonosítja a nemzeti múltat. Nem csupán az anyai ágon parasztok a fölmenői, hanem az apain is: a munkások többnyire eleve föld nélküli zsellérek, földjükről elűzött parasztok, illetve azok származékai a nemzedékek végtelen sorában. A Faluban nyelvfilozófiai, A Dunánál című versben történelemfilozófiai és antropológiai síkon szemléli a paraszti világot. Mint láttuk, a Falu a “nyers, nehéz szavú, kiszikkadt parasztok” örökségéről, a nyelvről vall. A szavak úgy alakultak véglegessé a használatban, mint a munkaeszközök: az “eke és ásó”. A Dunánál ódájában is a közösség alkotásáról van szó, az apákról a fiúkra hagyományozott és történelmileg felhalmozott tudásról, s itt is a “kapáltak” szóval összefoglalt mezei munka hordozza ezt az örökséget: “Én úgy vagyok, hogy már százezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit százezer ős szemlélget velem. // Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak, / öltek, öleltek, tették, ami kell.” A mű harmadik részében eszméltető nemzeti programba torkollik a közösséghez tartozás tudata. Ennek föltétele a megbékélés a honfoglalók és a meghódoltak, az elnyomók és az elnyomottak leszármazottai közt. Korszakos belátás ez a rosszul kezelt trianoni kérdéssel kapcsolatban, a háborús propaganda idején. Az osztályharc sűrűjéből jött költő ébred rá erre, az idő folyamát s a közép-európai népek összetartozását jelképező Dunánál szemlélődve. A súlyos történelmi terhek, a Himnuszban, Szózatban is megénekelt török és tatár vész, a sorskérdéseket ránk zúdító ítélet keserűségét ezzel a belátással próbálja feloldani: “A honfoglalók győznek velem holtan / s a meghódoltak kínja meggyötör. / Árpád és Zalán, Werbőczy és Dózsa – / török, tatár, tót, román kavarog / e szívben, mely a múltnak már adósa / szelíd jövővel – mai magyarok!” Az “idő árja” amelyben a történelem zajlik, oly közömbös, mint a Duna egyhangú vonulása. A “tarka múlt” egykedvűn pergeti le képeit, de más-más érzelmeket kelt az egyik népben, mint a másikban. Máshogy fáj az elnyomónak, mint az elnyomottnak, másképp a győztesnek, mint a legyőzöttnek. A nagy ellentéteket elsimító kontemplációban olyan nyugalmat és biztonságot érzünk, mintha nem a zaklatott idegzetű költő, hanem valamely tibeti kolostor bölcs lakója gondolná végig történelmünket. Az osztályharcos indíttatás csak a háttérben van jelen, pedig a Duna-ódánál későbbi versekben még fölerősödik, például a Hazámban. A tárgyilagosság nem kapcsolja ki az érzelmi hangoltságot: emelkedett, komoly szándékot jelezve hat a vers egészében. A győzelmeket és gyötrelmeket megfontoltan idézi föl a mű, de a beszédmód megindultságot éreztet, különösen a cselekvésre buzdító summázó szakaszban. A tanító hang sosem volt idegen tőle. A Tanítások (1923) óta népének tanítója akart lenni, ahogy ezt az utolsó évében írt Születésnapomra játékos “taní- / tani!” rímpárja is tanúsítja.

Az “egységfront” gondolata, amelyet József Attila tanulmányban vetett föl a szektásokkal szemben (Új Harcos, 1933), immár hármas kötődésből fakadt: nemzeti testvériségből, proletár szolidaritásból és antifasiszta meggyőződéséből. Az utóbbit megerősítette az a szövetség, amelyet a humanista polgári értelmiséggel kötött utolsó éveiben.²² Egységtörekvése kiterjedt a “történelmi középosztály” olyan hangadóira is, mint Bajcsy-Zsilinszky, aki az évtizedfordulótól egyre inkább a demokrácia útján haladt, és akivel a “ne legyünk mi német gyarmat” óhajában föltétlenül megvolt az egyetértés.

József Attila magányosan képviselte a minden jóravaló erőt összefogó nemzeti egység gondolatát. Még az őt lelkesen támogató Szép Szó-társaság is inkább tapintattal kezelte társadalomszemléletét, mintsem hogy együtt gondolkodott volna vele akár a munkás-, akár a parasztkérdésről, akár az ezekkel összefüggő esztétikai elvekről. Társainak elismerő bírálataiban rendre felbukkannak a nem bántón megfogalmazott, de szűklátókörűségről árulkodó megjegyzések. A politikai tartalom nem tetszett nekik a versekben, csakúgy, mint a proletár- és a paraszti világ anyagszerű rekvizitumai. Az egyébként kitűnő irodalmi érzékű Németh Andor, Ignotus Pál vagy Fejtő Ferenc nem tudott úgy együttérezni a magyar népesség kétharmadát kitevő parasztsággal, mint József Attila. Halála után nem a költő szellemében folytatódott a Szép Szó paraszt- és nemzetpolitikája. Ő nem írta volna alá az olyan, Ignotus Páltól és más szabadelvűektől vagy polgári radikálisoktól származó cikkeket, amelyek szerint a nagybirtokot nem szabad szétosztani a parasztnak, mert az legfeljebb a maga konyhájára valót kurkássza ki belőle. Fejtő Ferenc elismerte a kilencvenes években írt cikkeiben és nyilatkozataiban, hogy a Szép Szónál szűkkeblűen kezelték a parasztkérdést.

József Attilának többször is ellentétei támadtak a népiekkel – de ő maga nem urbánus volt, hanem mindenféle elvtelenségen vagy elvi egyoldalúságon túlemelkedő szintézisember. “Az ucca és a föld fia” maradt mindhalálig. Súlyos volt az a konfliktusa, amely a Zilahy Lajos által kezdeményezett Új Szellemi Front miatt alakult ki József Attila és a népiek között. Tűrhetetlennek találta József Attila, ahogy Zilahy a népi írók nevében – és közreműködésével – egyezségre akart jutni a modernizáló szándékát bejelentő gömbösi hatalommal. Illyés ekkor úgy gondolkozott, hogy amennyiben enyhíthető a “hárommillió koldus” és a további hárommillió szegényparaszt nyomorúsága, akkor az ördöggel is le kell paktálni. József Attila kérlelhetetlen volt. Vitacikkeiben szenvedélyesen kiállt a demokráciáért, amelyet joggal látott veszélyeztetve a fölülről és szélsőjobbról irányított reformkísérletektől. Illyés társaival együtt hamarosan belátta, hogy a Gömbös-féle közeledés valójában a “parasztfogás” kísérlete volt a veszélyesen militarizálódó hatalmi politika érdekében, s még Zilahy is elismerte tévedését. József Attila írásban köszöntötte a Szép Szó hasábjain a Márciusi Front hazafias és demokratikus, antifasiszta, antifeudális és tőkeellenes programját. Illyéssel utolsó heteiben visszaállt a barátság, melyet az irodalom és a magánélet szférájában – a Babits-affér és Illyés oroszországi meghívása óta – sok minden kikezdett. (Az is, hogy József Attila nem adott kéziratot Illyés fölkérésére a népi írók folyóiratának, a Válasznak.) A kézfogás 1937 novemberében történt meg Illyéssel. Ekkor már az élettől is búcsúzott József Attila – mindenkivel meg akart békélni, akit valaha becsülni, szeretni és tisztelni tudott.

A kései, nagy antifasiszta létköltemények sorából – Thomas Mann üdvözlése, Levegőt!, Március, Ős patkány terjeszt kórt…, Arc poetica, Hazám – az utóbbi szemlélteti legjobban József Attila költészetének azokat a sajátosságait, amelyek alapján kimondhatjuk, hogy a népiség és az antifasizmus nála egy és ugyanaz: következetes demokratizmus. A Hazámat is “az ucca és a föld fia” írta, híven önmagához, azzal a politikai időszerűséggel, amelyet a költő nem kerülhetett meg a nácizmus térhódításakor.

A Istentől magára hagyott, az elidegenülés korélményét kifejező s a háborús világ szenvedését megéneklő költő, Pilinszky János kétségtelenül József Attila egyik legméltóbb utóda volt, a fasizmus megítélésében, az üldözöttekkel való azonosulásban, a bűntudatban, az elmagányosodás költészetében, a világot átölelő metaforák megalkotásában – s még sok mindenben. Ő egyszer úgy nyilatkozott, hogy az aktualitás csapda, melyet a létére eszmélő költő elkerül. A népköltészeti ihletésben Nagy László vette át a fáklyát.

József Attila közéleti ódája, a Hazám “időszerű” politikai vers, de lényegesen több is annál: érvényessége évszázados történelmi állapotokon és tényeken nyugszik, amelyeket Magyarország szenvedő népe a csontjaiban és idegeiben hordoz, mint kényszerű örökséget. A lírai pillanat csupán egy hangulatot rögzít a vers elején – “nagy, álmos dzsungel volt a lelkem” –, de a hajléktalanok látványa már elegendő ahhoz, hogy elinduljon a lélekben a “nemzeti nyomort” eredetében és mélységében megvilágító gondolatfolyam. Az értelmiségi számára tűrhetetlen a helyzet, amelyet felvázol. Részvét és felháborodás, segíteni akarás vezeti tollát. Személyes ügye ez, mert neki fájnak a felsorolt kínok, az “Ezernyi fajta népbetegség, / szapora csecsemőhalál, / árvaság, korai öregség, / elmebaj, egyke és sivár / bűn, öngyilkosság, lelki restség, mely, hitetlen, csodára vár…” De mennyire, hogy az ő fájdalma és betegsége is ez. Nemcsak az érinti meg, amit “hazabeszélésnek” tarthatnánk az árvaságtól az elmebajig s az őt régóta kísértő öngyilkosságtól az egyre fájóbb hitetlenségig. A közösség érző idegszálaként érzékeli a nyomorba taszítottak kínjait. Protestál és vádol, ahogy mozgalmi költőként is megtette már. A Kispolgárban már visszavonta a Ki a faluba! című röpiratban helytelenül (vagy régi értelemben) használt faj szót. Most fejükre idézi azoknak, akik névleg mást sem tesznek, mint “mentik a fajt”, valójában tétlenül szemlélik “az erőszak bűvöletében” a romlást: “mit bánja sok törvényhozó, / hogy mint pusztul el szép fajunk!”

Ugyancsak Pilinszky János írja nyomatékosan, hogy “A hazát egyedül részvéttel szabad és lehet szeretnünk”. Hozzáteszi: “E »részvét« nélkül nincs emberi igazságosság, szeretet és szerelem, de még valódi kultúra sincsen. A bukáshoz viszont elég, ha e lényeges szót például »büszkeséggel« helyettesítjük be, vagyis olyan szóval, amit a jézusi történet, a népdalok és Homérosz »részvéte« sosem ismert.”²³ A Hazám írójának tollát nem büszkeség, hanem részvét vezeti. S még valami, amit az Ady utáni újságírás jelentős alakjától, Bálint Györgytől kölcsönözhetünk: a felháborodás. (“Felháborodom, tehát vagyok” – vallotta a publicista.) A költeményt forradalmár írta, de a “program”, amelyet megjelöl benne, nem egyéb, mint a nemzet önvédelme, s az, hogy hűséges fia akar lenni az “édes hazám”-nak. Úgy beszél honához, mint ahogy anyjához beszél az ember legmegindultabb pillanatában. A részvét mellett a változtatni akaró indulat is jelen van a versben. Az “anya-hazának” nemcsak hűségét és szeretetét, hanem védelmező és megtartó szándékát is kinyilvánítja.

József Attila nem rangsorolja a magyar népességet összetétele szerint, de Magyarországot – a statisztikai tényeknek megfelelően – a Hazámban is főleg parasztországnak látja, akárcsak barthás korszakában. A költemény mennyiségi mutatói megfelelnek a magyar népesség arányainak. A “nemzeti nyomor” két nagy népcsoportot érint elsősorban, a parasztságot és a proletariátust. A mezőgazdasággal foglalkozók aránya körülbelül 60 százalék, a munkásoké mintegy 25–30, a többi “egyéb”. A hét szonettből álló költeményben három szól a parasztságról, egy a munkásságról. (A fennmaradó rész minden néposztályra vonatkozik.) A “súlyozás” nem elfogultságból, hanem realitásérzékből fakad. Méltányossága a parasztgondok iránt nem konzervatív, hanem jól felfogott humanista álláspont. A hetedik programkijelölő szonettben csak a föld embereit nevezi meg: “Adtál földmívest a tengernek, / adj emberséget az embernek.” A költő is a parasztságtól örökölte magyarságát, illetve abból a műveltségből, amelyet a magyar nép által megteremtett nyelv hordoz. A summázat a náci veszélyre figyelmeztet a: “Adj magyarságot a magyarnak, / hogy mi ne legyünk német gyarmat.” S most zárul kerekre a költemény szerkezete: “Hadd írjak szépet, jót – nekem / add meg boldogabb énekem!” Az első szonett gondolatához tér vissza az ódai fohászkodás legmagasabb szintjén. Az így hangzott: “…amiből eszméletem, nyelvem / származik s táplálkozni fog, / a közösség…” Nem a kollektivitás elvét veti el. A nemzeti létet védi a hódító, a magyarságot magyar voltában is térdre kényszerítő nacionalizmussal szemben. S a nemzeti lét a nyelvben fejeződik ki számára legérzékelhetőbben.

A költő az ország legégetőbb szociális gondjaival sokkolja az olvasót. Vádolja a felelősöket, a nemzet rossz gazdáit. Maga mellé állítja a szenvedőket és a “gondra bátor, okos férfit, / ki védte menthetetlen honát” – itt az éledező magyar citoyent s a választópolgárt szólítja meg –, és rámutat a felelősre, a politikai manipulációval ügyeskedő földesúrra és eszközemberére, a csendőrre. Véleménye van a beilleszkedőről is: “Hol lehet altiszt, azt kutatja”. A “holott a sírt, hol nyugszik atyja, / kellene megbotoznia” sorokban arról van szó, hogy a paraszt nem nyugodhat bele sorsába úgy, ahogy atyái tűrtek évszázadokon keresztül. Egy másik metafora a hatalom eszközévé szegődőket jellemzi: a parasztság “magával kötve, mint a kéve”. Aratáskor a gabonanyalábot “önmagával”, kötélszerűen összefont szálakkal kötik meg. Egyformán fáj költőnknek a paraszt- és a munkássors. (Még nem sejtheti, hogyan élnek vissza majd a pártbürokraták a “munkás–paraszt szövetség” jelszavával.) Horthy társadalma a magyarság ellen óvja birtokát: menekül a nép, hajóra száll, és “másfél millió emberünk” keresi boldogulását a tengeren túl, “emlékezve és okádva” – tengeri betegségnél fojtogatóbb az undora. A parasztnak háromféle választása lehet, ha sorsától menekül: szolga lesz, a zsarnokság zsoldosa vagy kivándorló. A nemzeti lezüllés képe rajzolódik ki a műben.

A félfeudális viszonyok közt a tőke is korcs, kezdetleges formában folytatja a Munkásokban említett “termelő zabálást”; a munkás, a szövőlány éhbérért dolgozik. A haszon élvezői s a hatalom birtokosai tétlenül szemlélik a profitvadászok gátlástalanságát, a tőkésvilágban uralkodó anarchiát: “Az ország nem kérdi, mi végre / engedik meggyűlni a bajt / s mért nem a munkás védelmére / gyámolítják a gyáripart.” A költő fejlett gyáripart és erős munkásságot szeretne. Riasztja a szovjet gazdálkodás, melyben a korszerű amerikai traktorok hasznavehetetlenné válnak, mert nem tudják használni őket. Tudja, hogy jogaikat a jól képzett dolgozóknak kell kiharcolniuk, s a fejlett technika mit sem ér fejlett munkaerő nélkül.

Költőnk nemcsak a külvárost, hanem a fölnevelő falut is szülőföldjének, hazájának tartja. Mindkettőt vállalja, forradalmárként tekint mindkettőre. A peremvárost rútnak, sötétnek és kietlennek mutatja, ahol félelmetes erők lapulnak – a falut szánadónak és gyöngének. Ám egyszer itt is eljön az “aratás”, a forradalmi átalakulás ideje. Ezt a forradalmat azonban nem lehet a paraszti néptől várni. Van-e szociológiai indokoltsága az új népies iránynak? című írásában (Magyar Nap, 1937) fejti ki, hogy “[…] semmiképpen sem nevezhető […] forradalminak egy olyan fogalomhoz [a néphez] való visszatérés a szellem terén, amelyben csupán a múltba menekülő regényes ízlés érez forradalmi zamatot, hiszen csak a múltba menekülő érezheti mainak azt, ami akkor volt korszerű.” Lábjegyzetben ezt fűzi hozzá e mondatához: “Persze más lapra tartozik a »népi arcvonalak« politikája, mely a népi érzés hagyományait a mai tudományos észleletek alapján gyakorlati (szabadság-védelmi és gazdasági-szociális) tartalommal telíti.” A József Attila-értelmezők ritkán veszik figyelembe ezt a kiegészítést. Pedig százféleképp világossá teszi, hogy a paraszti világ maga a továbbélő múlt a jelenben, amelyet egyrészt forradalmian meg kell változatni, másrészt pedig a jövőben is a nemzeti kultúra szerves részének (egyik alapkövének) kell tekinteni, amelyre a műveltség épül. A “völkisch” demagógia ellen harcolva Bartókhoz, Kodályhoz hasonlóan védelmezte és integrálta modern költészetébe a paraszti kultúrát. A Márciusi Frontban tömörülő népiekkel – az Új Szellemi Front körüli összecsapásból származó fenntartásaival együtt – megvolt a lehetőség az egyeztetésére. “[…] én, aki társadalmi kérdésekben a tudományos szocializmus logikáját veszem irányadónak, legfeljebb csak fegyverbarátjuk lehetek az új népieseknek, s az is csak addig, míg valóban demokratikus és szociális, ha nem is szocialista követeléseikkel megérdemlik a rokonszenvet. Nagyon sajnálnám, ha […] közös követeléseinkért az új népiesek vonakodása miatt nem léphetnénk fel a jövőben együttesen a francia népfront mintájára, ahogy azt a Szép Szóval szeretnénk” – írta ugyanott. A Márciusi Frontot pedig ilyen szavakkal köszöntötte: “Azok a bátor fiatalemberek, akik e mozgalomban részt vesznek, meleg rokonszenvet és támogatást érdemelnek” (“Márciusi Font”. Szép Szó, 1937).

A hazám szó súlyponti helyzetben szerepel a néhány évvel korábbi Elégiában is – ez a mű utolsó szava. Nagy vers az is – a teljes fegyverzetében álló költő vallomása a külvárosról, amelyet minden világnézeti konzekvenciájával együtt vállal. Mégis, mennyivel többet jelent a szó a Hazámban! Az Elégiában a hazám elsősorban az a hely, ahonnét származik, a szociológiai értelemben meghatározott szülőhely és nevelkedésének színtere. A peremvárost ebben a műben a világ megváltoztatandó dolgainak közös jelképeként kezeli. A Hazám viszont a teljes, történelmileg és társadalmilag létező egész, múltjával-jelenével és jövőjével, amelynek lényege a társadalmi formációktól függetlenül állandó. A Hazám is változtatásért kiált, de maga a haza – a külvárossal ellentétben – nem változik. Arról a hazáról és arról a magyarságról beszél, amelynek eszméje Janus Pannoniusról, Balassiról, Zrínyiről, Berzsenyiről, Kölcseyről, Vörösmartyról, Petőfiről, Aranyról, Vajdáról és Ady Endréről szállt rá. Az osztálytartalom lehet mindig más – a Hazámban nagyobb nyomatékot kap az osztálytartalom, mint bármelyik elődjénél –, mégis van egy ezek fölött álló ideál, amelyhez kérésével fordul a költő, mintha Istenhez imádkozna. A Hazám szó nagy betűvel írt eszme, amelyet ódai hevülettel kérlel: “édes Hazám, fogadj szívedbe, / hadd legyek hűséges fiad!”

Költészetében éppen akkor dicsőül meg legjobban a haza, amikor a legtöbb vádat sorakoztatja fel a társadalmi viszonyokkal szemben. A haza nem idealizált, de szeretetet kifejező fogalom József Attilánál, miközben – Nagy Lászlóval mondva – Ady ostora neki is tetszik; a Hazám ugyanis a nemzeti líra “ostorozó” verseinek hagyományait követi.

A Hazám fájdalmas vallomás a magyarságról, a hűségről, a testvériségről. Arthur Koestler – aki 1933-ben, több hónapos budapesti tartózkodása alkalmával baráti kapcsolatot tartott fenn a költővel – azt írja önéletrajzi regényében, hogy a költő “jakobinus szenvedéllyel gyűlölte Sztálin »bonapartizmusát«”.²⁴ Koestler szerint “[…] nem érdekelte Oroszország. Őt saját hazájának nyomora foglalkoztatta, amelynek mélységeit ő fenékig ismerte.” Úgy volt “jakobinus”, hogy nemcsak a szabadság és az egyenlőség, hanem a testvériség eszméjét is következetesen vállalta. Ezt kerüli meg vagy hanyagolja el a balliberális világnézet József Attila életművében. Éleslátása és távlatos gondolkodása képessé tette arra, hogy megértse a lényegi összefüggést a hazai állapotok és az emberiség helyzete közt. Másképpen mondva: a provincia és a globális világ között.

A Hazám nem igazodik párthoz, érdekcsoporthoz. A tiszta eszmélet szól belőle. A költő erkölcsi nézeteinek alig volt kapcsolata a praktikumok világával, ezért maradhatott ennyire tiszta és romlatlan. József Attila tökéletes helyzetképet festett ódájában a hazáról: elmaradott, inkább feudális, mint kapitalista társadalom, amelyet a náci erőszak tehet “fasisztává”. A náci befolyás és a német hódítás ellen kell tehát védekeznünk. Meg kell védeni a hazát saját urainak népellenes hatalomgyakorlásától, óvni a politikai kalandoroktól.

1931-es keltezésű, Irodalom és szocializmus című tanulmányában fejtegette a költő, hogy a hazával kapcsolatos régebbi kifejezéseink egy része a társadalmi fejlődés következtében elvesztették eredeti értelmüket. Idézi Petőfi “honszerelem” szavát, és így értékeli: “[…] a mi szemléletünkben már a honszerelem nem magasztos, mert ismerjük úgy a nép, mint a haza; a lakosság meg az állam; az elnyomott osztályok meg az uralkodó osztályok összefüggéseit”. Az “édes hazám, fogadj szívedbe, / hadd legyek hűséges fiad!” sorok rehabilitálják a hazát – nem a romantika korába illő szót, hanem az érzelmet, amely hozzá fűzi az embert.

1. Arthur Koestler: Ein Toter is Budapest. Das Neue Tage-Buch (Paris–Amsterdam, 1939 máj. 13). Koestler írja ugyanitt, a költő halála után másfél évvel megjelent nekrológjában: “Azért beszélek erről az ügyről, mert tipikus a maga kiélezettségében. Az egzotikus Magyarországon történt, annak a hétmilliós [sic] kis népnek a körében, amelynek Európában nincs faj- és nyelvrokona, amely így a legmagányosabb ezen a földrészen. Ez a kivételes magányossága talán megmagyarázza létezésének különleges intenzitását és azt a gyakoriságot, amivel efféle vadzseniket produkál ez a nép. Lövedékekként robbannak föl a zsenik e nép szűk horizontján, és aztán összeszedik a repeszeiket. A nemzet reménytelen magányossága növeszti nagyra tehetségüket, érvényesülni akarásukat és hisztériájukat. Magyarnak lenni kollektív neurózis. Európa többi része csak az ország exportszemetét ismeri […]. Zsenijei, a Csokonaik, Adyk, József Attilák, süketnémán születtek a külvilág számára. Ezért csak habozva és küszködve merem kimondani […], hogy ez a József Attila, akiről sose hallott eddig a világ […], Európa legnagyobb lírikusa volt.”

 

 

 

 

 

MÓSER ZOLTÁN

Csöndek, töredékek

 

A hideg űrön holló repül át

s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?

Összekoccannak a molekulák.

József Attila: Téli éjszaka

 

Magam számára készítettem egy leltárt József Attila jelképesnek gondolt “állatairól és madarairól”. Összesítésemben a következőket számoltam össze: hal, bárány, őz, szarvas, kakas, madár, sas, galamb, oroszlán, farkas, talán ide tartozik a disznó is. Ekkor figyeltem fel arra, hogy a legtöbbször a varjú tűnik fel verseiben. Ezért is érdekelt, hogy vajon ez több-e mint motívum, például szimbólum, s ha igen, akkor hogyan értelmezhető? S mikor szerepel varjú, és mikor holló?

 

FÖLD VARJA LENT

A holló bizony ritka József Attila költészetében: az Aki szegény, az a legszegényebb… című versének befejező strófájában a galamb (és griff) ellentéteként szerepel a furcsa hollónépség. Ezen kívül a holló csupán egyszer található, a mottóként idézett Téli éjszakában.

A holló a jövendőmondás madarának számított, s hogy levelet, üzenetet visz, meglehetősen ismert nézet lehetett. Mi, magyarok, leginkább a Szilágyi Erzsébet által írt, s a holló által vitt levél történetét ismerjük. (Ennek azonban nyugatra és keletre vezethető előzményei vannak.) A hírvivő madár, a holló széles körben, talán Eurázsia-szerte elterjedt motívum, toposz lehetett. Természetesen mint jelképes madár feltűnik a magyar népdalban, rabénekben is.¹ De van, ahol már gyászmadárként is szerepel: “Fekete a holló, Gyászt visel magáér’, / Én is gyászt viselek / Jegybéli mátkámér’”, mondja az egyik széki keserves, de ez nem általános. A gyászmadár “szerep” a varjakra maradt, s így tartja a közvélemény még ma is.

* * *

Számos hagyományban a fekete varjú a gonoszság, a rosszindulat és az üzlet megtestesítője. A kereszténységben a magányt jelenti, valamint Sátán-szimbólum, mivel “elvakítja” a vétkezőket.² A varjú elsősorban a fekete színe által vált szimbolikus madárrá. A fekete – a duális mítoszban a fehér ellentéteként – az éjszakának, a rossznak, a gonosznak a jelképe. A színekben kifejeződő élet ellentéte, a halálnak a szimbóluma. Számos hagyományban a gonoszhoz kötődik. Elég utalnunk a fekete macskára, kutyára, vagy a boszorkányra és az ördögre, és ezek révén a fekete mágiára. A keresztény hagyományban egyrészt a halál és a gyász színe, másrészt a bűn, a Pokol, a bűnhődés jelképe.³ Ady fekete zongorája, Babits fekete országa, Nagy László fekete katonája főként a fekete szín által vált jelképessé. Elsősorban ezért lehet jelképes értelmű a fekete varjú is. Zrínyinél a sassal, a menny madarával szemben az alvilági erők megtestesítője: “Így kákognak hollók, ha sas jün közikben, / És éjjeli varjuk így járnak széltében.” Tompa Mihálynál, mint a népdalban gyászmadár: “Némuljatok meg kishitűek, / Baljóslatok gyász varjai! / Kik e hazának rosz jövendőt / Szerettetek csak jóslani…” (Némuljatok meg…) Arany János Vörös Rébék című balladájában a hollóval együtt a boszorkányság madara. Mindezeket azért bocsátottuk előre, mert József Attilánál is valami rossznak megjelenítője, de nem a gonosz, a gyász szimbolikus kifejezője, ahogy várnánk.

* * *

“Ha fa volnék, hát fészket igazán / a varjú is szükségből rakna rám” – írja a Szeretnének című vallomásában. Az Ady hatást mutató Kalózkapitány indulója című versében, amelyben keserűségről és magányról panaszkodik, vezérgálya vérszínű lobogóján “Sötét, nagy varjú súlyos szárnya ing”. A Betlehem bevezető sorai a gyolcs ködökről szólnak és puha varjakról. A költővel együtt magunk elé tudunk képzelni magános fákat is, ahol alkonyban “Fényes gyümölcsük helyén hallgatag, / zömök varjú borong”. Magunk előtt látjuk azt is, ahogy pirkadáskor, hajnalban, amikor útra kelt a költő, fölötte varjú-horda szálldosott. Az erdőben, mint a valóságban, este úgy ülnek el a varjak, mint a költő lelkében “a sötét gondok”. Természetesen elhisszük, hogy ezen erdőbeli sötétlombú fákra, ahol a varjak fészkeltek, a sötét Gond rakta barna fészkeit. Az én értelmezésem szerint ez a sötét Gond azonos a varjúval. Végezetül hadd idézzem a Kukoricaföld című korai versét:

 

A kukoricaföldön ülök, várok,

Tán arra, hogy a varjú mikor károg

És mikor kell zengő cínnel tovaűzni.

 

A hűs Alkony beborít csöndes kékkel,

Én Rád gondolok nagy gyönyörűséggel

S szeretném a karom derekadra fűzni.

 

A Nap lement. Oly egyedül maradtam,

A Föld is kezd kihűlni már alattam.

A néma út fölött már a bagoly huhog.

 

A Nap lement. És én még várok, várok.

Terád várok. Nem jössz? És sírdogálok:

Szívemre a bánat halk csöppekben csurog.

 

* * *

József Attila 1922 nyarán “beszegődött Kiszomboron kukoricacsősznek”. Itt három család három leányánál vállalt korrepetálást, felkészítést a javítóvizsgára. Cserében szállást és étkezést kapott. Ez volt az ő nyaralása, de a csőszködés is annak számított. Némi költői túlzással mondta magát “mezei napszámosnak” önéletrajzában.⁴

A nagycsaládú Faragó Mihály felesben bérelt kukoricását is őrizte; távol a falutól, a Maros mellett feküdt ez a föld, ahol akkor nyáron az elszaporodott varjak nagyban dézsmálták a kukoricát. “Attilával odahaza haditanácsot tartottunk, hogy a fekete varjakat miként tartsuk távol a féltett kukoricástól – mesélte Faragóék fia, akivel együtt vigyázott a földön. – Én mindenáron puskát akartam szerezni a varjak ellen, melyre persze nem volt mód, hiába kértük a főjegyző urat. Attila egy nagy benzines kannát szerzett, melyet, ha egy kicsit megrázott, olyan zúgó hangot adott, amitől a varjak biztos elrepültek. Úgy látszik azonban, hogy ezt a hangot is megszokták a varjak, és csak tovább ostromolták a féltett kukoricát a reggeli és esti órákban. Mivel a kukoricaföld nagy volt, kb. 4 kat. hold, egyik végén Attila állt a bádogdobozzal, a másik végén én álltam a gumicsúzlival és minden közelgő varjat elkergettünk. Ahogy melegedett az idő, 9–10 óra felé enyhült a varjak támadása…”⁵ E rossz bádogkanna fenekén ütötte ki a legjobb rímeit, idézte József Attilát Galamb Ödön, ezekre az évekre visszatekintve.⁶

A kiszombori napok emléke tehát a Kukoricaföld című verse, amely a Szépség koldusában jelent meg, s amelynek első szakasza Rónai György szerint pontos, a lehető legtöbb – ma divatos szóval – “információt” közlő rögzítése a valóságnak. “Az érett József Attila minden bizonnyal az itt fölidézett képzetek medrében, azok fokozatos kibontásával vinné tovább és oldaná meg a verset (kukoricaföld, károgó varjak, zengő cin, tovaűzés); ezt a képet és helyzetet mélyítené el, míg minden egyes eleméből ki nem varázsolná mindazt a jelentést, ami benne rejlik” – írja Rónay György tanulmányában, aki a kései, nagy versek ismeretében értékel, és ezért túl érzelmesnek tarja ezt a korai, 17 évesen írt költeményt. Itt “Attila még nem a valóság kagylóhéját töri föl a benne lappangó tartalomért, hanem elfogadja a kínálkozó érzelmi és stiláris közhelyeket”.⁷

Ebben a versben csak annyi érzelem van, mint egy ifjú, szerelmes szívében: lehet, hogy sok, de hát ez a természetes. Ezért is, de az első strófa kapcsán is, én másként közelítenék ehhez a vershez. Képei valóságos, földszagú, éles képek: mint Dési Huber István festménye, a Kapálók, ahol a kukoricaföld fölött repkedő varjak (a cím szerint) viharmadarak.

A Kukoricaföld című verset teljes terjedelmében azért idéztem, mert világosan kiolvasható, hogy itt a varjú nem motívum, de nem is jelkép.

 

MIÉRT?

Wacha Imre évtizedekkel ezelőtt hozzálátott József Attila költői szótárának elkészítéséhez. Nyelvésztársaival – a Petőfi-szótár után – gyorsan elkészíthették volna a József Attila-szótár is. Annak idején azzal az ürüggyel állították le a munkálatokat, hogy nem lehetne a szótárban megmagyarázni az a sort, hogy “a semmi ágán ül szivem, kis teste hangtalan vacog”. Ezt valóban nehéz megmagyarázni, vagy inkább lehetetlen feladat. Hiába bontom szálaira, vagy mint egy jelképnek, megpróbálhatom egyes rétegeit megmutatni, nem engedi. Mert feloldhatatlanul szép. Mint a következő sor, a “csillagra akasztott homály”. De van még egy példám, a mottóban már idézett három sor:

 

A hideg űrön holló repül át

s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?

Összekoccannak a molekulák.

 

Sokan írtak elemzést, többen részletesen tárgyalták a Téli éjszakát,8 de legnagyobb csodálkozásomra csak Wacha Imre írásában találkoztam e három sor magyarázatával. Röviden így foglalta össze tanulmánya lényegét:

Egyrészt ez a három sor nagyon kemény, de konkrét valóságkép és -érzet, illetve annak József Attila-i síkváltással való áttétele. Minél hidegebb van, minél keményebb a hideg, annál nagyobb a csend, mert minden némává, mozdulatlanná mered-dermed. A hóesés csendje puha csend. A kemény, fagyos tél hidegét az ember a csontjaiban érzi, és ilyenkor még nagyobb, keményebb, némább is a csend. József Attilánál sok a hallható csend. A költői áttételek szinte sorozatosak: ha fokozódik a hideg, erőteljesebb lesz a csend (“köszörűn sikoltó idő”). A hóesésnek még langyos, puha csendjét erősebb, keményebb hideg váltja fel, nagyobb lesz a csend: tehát afféle “átvetéssel” a csend hűl ki. A kemény hideget a csontjainkban érezzük, tehát sűrítéssel, kihagyással: már a csont is hallja a csendet. A fagyos téli – már-már kozmikus hidegnél – fagyosabb, csendesebb az űri, a kozmikus hideg (abszolút nulla fok). A hidegben a testek összehúzódnak, állatok, emberek lények összebújnak. Akkora a kozmikus hideg, a molekulák annyira közel kerülnek egymáshoz, hogy összekoccannak. Merész továbbasszociálással: a nap és bolygói a világmindenség (kozmosz) egy molekulája vagy molekulái.9

Valamilyen (bármilyen) magyarázatra azért lett volna szükségem, mert ezeket a sorokat egy vagy több fotóval akartam illusztrálni. De nem vitt közelebb sem ez, sem másfajta elemzés. Meg azután a fotó nagyon is a valóságról szól, de itt valami másról van szó. Az egyik nap az jutott eszembe, hogy az idézett sorokat ne a valóság lenyomatának, hanem a valóság transzformációjának fogjam fel. Természetesen, ahogy az ábrázoló geometriában – ahonnan ezt a kifejezést kölcsönöztem –, visszafelé haladva síkokra, vagyis szavakra lehetne bontani, azok konnotációját megvizsgálni, ám egy lépéssel sem vinnének a titok közelébe

* * *

De mit is értek a valóság transzformációján? Egy ismert festmény segítségével próbálom ezt elmagyarázni. Brueghelnek a Vadászok a hóban címet viselő (a tél két hónapját ábrázoló) táblaképe elég jól ismert. Elsősorban a hideg űrön át repülő holló miatt választottam ezt a példát, mellé téve René Berger magyarázatának egy rövid részletét.

“Ezen a tájon, ahol első pillantásra úgy tűnik, mintha az évszaknak megfelelő valóságos élet jelenne meg a képen (az emberek korcsolyáznak, fát hordanak, hazatérnek a vadászatról, végzik a munkájukat), a tekintet akaratlanul is azt az uralkodó irányt követi, amelyet a parasztok útja s a lépcsőzetesen elhelyezkedő fák meghatároznak. És akkor hirtelen megértjük, hogy itt valami sokkal többről van szó, mint egy évszak hidegéről. Az élet meddővé vált; a korcsolyázó emberek: jégen csetlő-botló parányi rovarok; az otthonukba térő vadászok: nehézkesen vonszolódó árnyak; az éhes, sóvárgó kutyafalka szinte gyászkíséretük. Íme, a kép titkával kerülünk szembe, amelyet a vásznon szétszórt jelekből kell megfogalmaznunk: a tél az embert és a természetet irgalmatlan elszigeteltségre kárhoztatja; e magány csúfondáros jelképe a röptében halálra sebzett fekete madár. A megismerésnek ezen a lépcsőfokán felfedezésünk kiteljesedik, s közben – a dermesztő magány közös átélésében – lelkünk eggyé válik a festőével.”10

E a magyarázaton azért mosolyodtam el, mert én az ellenkezőjét olvasom le a képről. Ebben segítenek a gyermekkor valóságos telei a disznóvágással, a befagyott tavon való korcsolyázással, a fákon gubbasztó varjakkal. Ha ezekre emlékszem – és ez eszembe jut a Brueghel-kép látásakor is –, mindig valami kellemes érzés fog el. Vagyis, ha jó az okfejtésem, a valóság ezek szerint a festményeken, a versekben nem csupán az, ami, hanem annak egyszeresen, vagy kétszeresen transzponált változata. Múltbeli, sok száz éves képeket átemelek ide, a mi korunkba, a XXI. századba, az ottat ide képzelem, végül a kívül és a belül is megcserélődik, s ezáltal egyszerre lesz jelen mind a kettő: az ott és az itt, a kint és bent, a múlt és a jelen.

* * *

Rátérve József Attilára, illetve az említett idézetekre, itt a motívumok és a tárgyak mint a valóság képei vannak jelen, bármennyire is jelképként akarom én azt nézni. “A való egyszerűen csak van.”11 De művészet soha nem a valóság utánzása, legfeljebb motívumokat merít a valóságból, amelyeket átalakítva és átdolgozva széppé tesz.12 Vagyis a valóság nem pusztán az, ami, hanem az, amit én annak látok, amit én annak mondok vagy mutatok. “Ékesszóló kitalálás zenévé összeállítva”, ahogy Dante definiálta a költészetet.

Befejezésül még egy képet mutatnék be. Bernáth Aurél Tél című pasztellképe közel egyidős a Téli éjszakával: ez 1932-ben, a festmény 1929-ben készült. Ahányszor látom ezt a képet, mindig a Téli éjszakák idézett sorai jutnak eszembe, és fordítva: a hideg űrön át repülő holló olvastán a pasztellkép havas, dunántúli dombjait látom és azt a két varjút. Azután látom és hallom a csöndet – az ezüst némaságot. Talán csak azért, mert hallani akarom. De az is lehet, hogy József Attila akarta így. Hogy miért, erre ezek után fölösleges válaszolni, de talán nem is lehet.

 

 

JEGYZETEK

 

1 Amott kerekedik / Ëgy fekete felhő, Abbo tollászkodik / Ëgy fekete holló. Ájj még holló, ájj még, / Hadd üzenek tőled, Apámnak, anyámnak, / Jegybéli mátkámnak. stb

(Igal, Somogy)

 

Né, hol kerekedik egy fekete felhő! Az alatt repül el egy fekete holló. Várj meg, holló, várj meg, hogy izenjek tűlled, Apámnak, anyámnak, jegybéli mátkámnak.

(Visa, Mezőség)

2 Pál József–Újvári Edit: Szimbólumtár. Budapest, 2001. 500–501.

3 Pál József–Újvári Edit: i.m. 146.

4 Péter László: József Attila kiszombori emléktáblája előtt. In Marosvidék, 2003. december.

5 Szabolcsi Miklós: Fiatal életek indulója. Budapest, 1963., 288–89.

6 József Attila emlékkönyv. Budapest, 1957. 48.

7 Rónay György: József Attila útjain. In. József Attila útjain – Tanulmányok. Budapest, 1980. 55–57.

8 Ezt részletesen felsorolja Szabolcsi Miklós a Kész a leltár című könyvében. Budapest, 1998. 270.

9 Wacha Imre: Hallható csend. MNy. 57. 1961. 225–6, 484–5.

10 René Berger: A festészet felfedezése. Budapest, 1972. II. 180–188.

11 Jacques Maquet: Az esztétikai tapasztalat. Debrecen, 2003. 818–19.

1. W. Tatarkiewicz: Az esztétika alapfogalmai. Budapest, 2000. 204.

Többen feltették már a kérdést, mi történt volna, ha József Attila megéri az ötvenes éveket? A rendszer reprezentatív költője lesz, százezres példányszámban jelennek meg kötetei, Rákosi kedvenceként Sztálin-díjat kap, szerkeszti valamelyik irodalmi lapot; vagy éppen az ellenkezője megy végbe: koncepciós per áldozatává válik, börtönben végzi, emigrációba kényszerül, elmebeteggé nyilvánítják, netán a kommunista rendszerben valóban öngyilkosságot követ el, faramuci helyzet elé állítva életrajzíróit? Mi lett volna, ha megnősül, családot alapít, gyermekei lesznek? Könnyű elképzelnünk törékeny alakját, amint az ágy szélén ülve, az Altatót mormolja bársonyos hangján kisfiának. A kép szinte idilli, ami azt is jelenti, hogy meglehetősen keskeny felületen érintkezik a valósággal. Mi lett volna, kérdezi Udvardi József – új könyve bevezetőjében –, ha Flóra hozzá megy feleségül? Vajon ez megakadályozza-e összeomlását?

A dudás azonban – jusson eszükbe a Medvetánc mottója – hetykén, maga indult pokolra, majd miután valóban pokollá vált körülötte minden, rádöbbent: nincs visszatérés. Kétségbeesve vette észre, nem lehet továbbjutni: a lét széthull, az értelem őrületbe fordul, az “odi et amo” kényes egyensúlya megbomlik, a szeretet leolvad az egyre izzóbb gyűlölet mellől, a semmi ragyog embertelenül a lélek és a világ univerzumában.

A pokol első pillantásra régi, már-már meghitt hely az alkotók számára, de nem árt, ha felidézzük Kodolányi Gyula figyelmeztetését, miszerint ide csak az léphet be, aki ismeri démonait. A pokol köreiben – metaforaként a legszélső határig tágítva a kárhozat lelki táját – Vergiliustól Dantéig, Villonig, Nietzschétől Thomas Mannig, Adyig, Hermann Hesséig sokan otthonosan mozogtak. Számba vehetjük az alkoholtól, az idegbetegségen, vérbajon át a mélyen eltemetett titkokat (Mann homoszexuális kapcsolatát fiával), a szerelmi csalódásokat, vagy teszem azt Petri György köznapi poklát, a kikecmergés reményét az infernóból, a napsütötte sávig. A pokollal, a belső alvilággal szemben, Udvardi József szerint, az emberi szellem egy “értékes, hatékony fegyverrel rendelkezik: ez a szublimálás, az alulról feltolakodó durva energiák átalakítása, átszellemítése”. Az átszellemítés valahol a tudat és tudattalan mezsgyéjén történik: nem is való, nem is álom – miként József Attila mondja –, “úgy nevezik, szublimálom / ösztönöm…” Személyiség és közösség, én és a másik, vágy és valóság, elvek és tények ütköznek ezen a határon, ám a végeredmény (jó esetben) remekmű, melyben az ellentmondások feloldódnak.

A lét antinómiáit nem a modernizmus fedezte fel. Catullus ugyanúgy tudott róluk, mint az Ellentéteket író Villon, Shakespeare vagy a riasztóan kiegyensúlyozottnak tűnő Goethe. Az antik, keresztény, posztmodern személyiség között nyilván adódnak lényeges különbségek, ám az én mindig meghasonlásként éli meg a jó és rossz választásából adódó kényszerhelyzeteket, az élet morális kettősségét. A kín mindenkor megtalálja az igazi, érzékeny művészt, nincs benne hiány, mert a világ olyan, amilyen. A szenvedést legföljebb a dilettáns keresi, innen remélve ihletet. Hallgassuk néhány szó erejéig erről Utassy Józsefet: “Hallod a kis nyugodtját?! / Ma ráér, / s hozzád könyörög / nyugtalanságért. / Bocsáss meg néki herceg: / nem tudja, mit cselekszik!”

József Attila személyisége időnként teljesen szétesett, eszméi, úgy érezte, ráccsá torzulnak, az élet minden szeglete pokollá válik: “mit úgy hívtam: én, / az sincsen. Utolsó morzsáit rágom, / amíg elkészül ez a költemény…” – írja 1936-ban. Az utolsó morzsákból, még teljes éven át, remekműveket alkotott. Verseiben mindvégig hibátlan, tökéletes maradt. József Attila költeményeinek esztétikuma vitathatatlan, baloldali értékrendje ellenben vitatható, vitatandó. Egyénisége több mint diszharmonikus, ezt, a tények ismeretében, csak a vaksi, feltétel nélküli tisztelet nem hajlandó észrevenni. Mindig lesznek olyanok, akiknek verseskötete szinte önmagától a Nagyon fájnál nyílik ki, a lapok már kissé hullámosak a könnyektől, és személyes támadásként élnek meg minden tárgyilagos mondatot kedves költőjükről. Mások ideológiai önigazolásuk biztosítékát látják benne, ingerültté válva az ilyen irányú kritikára. Középszerű törtetők elnyomottságuk, el nem ismertségük bizonyítékát, előképét fedezik fel sorsában. Szerencsétlen önpusztítók gondolják magasrendűnek elkövetendő tettüket, mert lám, a zseni sem cselekedett másként, noha József Attilát baleset érte.

Néha rápillantok a költő íróasztalom mellett levő arcképére – Szárszóról való, ahol egy ólomszürke, decemberi napon végigballagtam az úton, amelyen utolszor tűnt fel meggyötört sziluettje –, eltűnődve azon, miért nem lehet szeretni vagy legalább elfogadni a valódi József Attilát? Miért kell a szentkultusz, a legenda? Miért kell a tüneményes versek mögé hazudni egy nem létező egyéniséget, hamis életrajzot, sanda politikai szándékot leplező, érvénytelen eszmeiséget?

József Attila költői kvalitásához nem fér kétség. Néhány hónapja itt, a Hitelben megjelent írásom (A legenda oda) vihart ugyan nem, de némi szelet támasztott. Nem gondoltam volna, hogy akad magyarul olvasó, akinek a szájába kell rágni: József Attilát rendkívüli költőnek, a legragyogóbb csillagok egyikének tartom. A magyar és az egyetemes irodalom égboltján egyaránt. Botorul azt hittem, ez evidencia, ebben nem lehet félreértés közöttünk. A költő megszenvedett igazságai máig fénylenek, ami azonban nem jelent ideológiai tévedhetetlenséget, nem jelentheti alaptermészete árnyoldalainak letagadását. Az örök bal politikai jegyesei – legyenek szocialista utópisták, liberális egalitáriusok, netán naiv illúziókergetők – makacsul ragaszkodnak ahhoz a dogmához, hogy az ember jó, mindössze a megváltoztatandó körülmények rosszak. A “Még nem nagy az ember” – verssorban a mégre, a jövendő, megvalósuló nagyságra helyezik a hangsúly, egyszerűen zárójelbe téve, figyelmen kívül hagyva az ember valódi természetét és történetét. Nekik mindig becses lesz a költő tarthatatlan utópizmusa. Összegezve: tanulmányomból egyetlen sort sem kell visszavonnom, állításait változatlanul érvényesnek tartom.

Udvardi József munkája ismét tesz egy lépest a valódi József Attila felé. A könyv középpontjában a Rorschach-teszt felvétele, annak kiértékelése áll, kitekintéssel a költő egész személyiségére, pszichotikus átalakulására, utolsó szerelmére, kései verseire. Mindjárt az elején, a már említett bevezetőben, megpendíti azt a közkeletű gondolatot, miszerint “a költő tudatában volt férfiassága elégtelenségének. Szenvedélyesen kívánta birtokba venni Flórát, ugyanakkor rettentően félt e pillanattól.” Flórával társaságban ismerkedett meg, de József Attilát barátai éppen azért invitálták oda (Sándor Kálmán hozta magával, olvashatjuk Illyés Gyuláné visszaemlékezésében), hogy a fiatal pszichológusnő elkészítse vele a Rorschach-tesztet. A költő hatalmas elánnal kezd munkába, ám három tábla után elfárad, az ötödiket követően pedig feladja. (A teljes teszt tíz ábrából áll. Szimmetrikus, színes és fekete-fehér tintafoltokat értelmez a páciens. A statisztikai átlag szerint egy-egy tesztkérdésre három választ adnak átlagosan kérdezettek, míg József Attila 51, 69, 16, 23, majd 22 felelettel rukkol ki.)

Udvardi József a teszt értékelésekor – hangsúlyozottan a felvétel idejéről beszél – a következőképpen rajzolja meg József Attila lelki állapotát: a vizsgálat időpontjában (1937. február 20-án) a költőnél nem tapasztalható pszichotikus természetű elváltozás. Magyarán: nem volt sem őrült, sem elmebeteg. Udvardi professzor leszögezi, hogy a súlyos elmebaj és kreativitás eleve összeegyeztethetetlen. Fellelhetők azonban a Rorschach-próba alapján jellemtorzulásra, az érzelmi élet súlyos zavaraira utaló jelek. A költő alkatában skizoid, epileptoid, paranoid vonásokat fedezhetünk fel a válaszok alapján. A pszichológusok, pszichiáterek bizonyos esetekben kedvelik szakszavaik végén az “id” végződést. Ezek az “id”-ek többé-kevésbe azt jelzik, hogy a beteg nem tökéletesen, a klasszikus kórképben leírtak szerint skizofrén, paranoiás vagy egyéb, de személyiségében találhatók erre utaló vonások. Summázva: nem az, csupán ahhoz hasonló, olyanféle. A továbbiakban – nagyban mellőzve a pszichológiai szaknyelvet – röviden összefoglalom Udvardi József elemzésének eredményeit. Udvardi professzor először József Attila skizoid jellemtorzulásait veszi górcső alá. A vizsgálat azt bizonyítja, hogy a költő skizoid vonásai felelősek belső érzékenységéért, sebezhetőségéért. Bizonyos jelek viszont a valóságtól való eltávolodásra utalnak, természetellenes összekapcsolódásokat láttatnak vele. (Bundás nőt fedez fel a teszt egyik képén, akinek medvefeje van.) “József Attila tesztszövegéből egy skizoid gondolat- és érzésvilág jellegzetes körvonalai bontakoznak ki” – állítja a pszichológus. A skizod lélek – olvashatjuk az összegzésben – olyan dolgokon is fennakad, olyan körülmények is kihozzák a sodrából, amelyeket a normális ember érdektelennek tart, figyelemre sem méltat. “Másrészt ez az alkati sebezhetőség mint nagyítóüveg öregbíti, súlyosbítja az elszenvedett megrázkódtatások károsító hatását. Az így előállt sérülések nem gyógyulnak, nem hegednek be, mert az akarat meggyengülésével az egyén nem képes azokat feldolgozni, kiküszöbölni, azokon túljutni.” József Jolán említi könyvében, hogy húga, Etus, gyermekei fényképeit mutogatta Attilának. A költő néma közönnyel szemlélte őket, majd a kérdés után – “nem is örülsz, milyen szépek, kedvesek a gyerekek?” –, hirtelen kiugrott az ágyból, pofonvágta Etust. “Eredj – sziszegte indulatosan.” A megrökönyödött nővérnek – Jolánnak (bár Etust ütötte meg) pedig a következőket mondta: kilencéves koromban elloptam tőled egy cigarettát, és te pofon ütöttél. A mamának már nem tudom megmondani, de neked igen, nem “lehet egy kisgyermeket igazságtalanul megverni”. Az előállt sérülések – tökéletesen igaza van Udvardi Józsefnek – évtizedek múltán sem gyógyultak be. A költő “sebe” legalább anynyira önmaga (lelke) volt, amennyire a világ. Nyilván innen ered, hogy költészete romolhatatlan, ideológiákon messze túl eső része az, ami a legértékesebb. Utolsó korszakának versei nem pusztán a nemzet, az osztály, az egyén, hanem a teljes lét veszélyeztetettségét jelzik, melynek lényegét megtámadottságnak nevezi Nemes Nagy Ágnes, József Attila költészetéről szólva. Hasonló alapélményekkel és művekkel – természetesen más és más színvonalon – találkozhatunk a magyar irodalomban. Mindössze a gyermekkor traumájából, a szeretet hiányának megtapasztalásából remekművet alkotó Ottlikot vagy a fekete bojtárt, Sinkát említem. (Ottlik, bár a sebesülést követően pszichéje kitermelte a túléléshez szükséges “gyantát”, alapvető, ontológiai tapasztalatát semmiért sem adta volna. Élete végén azt nyilatkozta: nem szeretné, ha csupa boldog gyermek nőne fel a jövőben, aki nem érti az ő sorsát.)

József Attila művészetének titka nem a szenvedésben, sokkal inkább a nyelvben keresendő, amit – Gadamerrel szólva – különös, csak rá jellemző kapcsolat fűz az igazsághoz. Nem tényállást közöl, mikor hozzánk szól, “hanem a másikkal való beszéd révén saját törekvésünket és tudásunkat egy tágabb és gazdagabb horizontba” állítja. Képes a látszatok mögé hatolni. Többen azt gondolták, a tudathasadás hozza létre ezt az áradó, eredeti, időnként meghökkentő asszociációkkal működő nyelvet. Szerb Antal egyenesen úgy vélte, a skizofréniás költők előnyben vannak az “eszmetársítás” – értsd: képzettársítás – terén normális kollégáikkal szemben. József Attila verseiben többen próbáltak felfedezni skizoid vonásokat. Közülük Benedek István pszichiáter véleménye érdemel figyelmet. Benedek professzor szerint a skizofrén fentről és kívülről látja magát. Példaként a Le vagyok győzve és a Karóval jöttél kezdetű költeményt említi, azaz két késői verset. A különleges nyelvhasználat, a meghökkentő, szokatlan képek helyett – tehát – a nézőpont megváltozásában, bizonyos pszichés identitás megjelenésében keresi a skizoid megnyilvánulásokat. Az élt és írott lét összevetése azonban általában kockázatos. József Attila meghasonló tudatát, széthulló énjét versben mindvégig összegyűjtötte, normális, mi több, etikailag kétségbevonhatatlanul magas szintre emelte. A legmélyebb veremből is eljutott az értelemig – és tovább –, a szépségig. A köznapokban ez ritkábban sikerült neki.

Udvardi professzor úgy véli, hogy József Attila lelki összeomlásának külső öszszetevői mellett a belső, örökletes tényezőket úgyszintén számításba kell venni. Kijelentése fényében, pszichológiailag új értelemmel gazdagodnak az Eszmélet felejthetetlen strófáihoz (“Im itt a szenvedés belül, ám ott kívül a magyarázat”) hasonló sorok. Az epileptoid nem kap rohamot, nem veszíti el “látványosan” eszméletét. Az epileptoid inkább szokásai merevségéről, feszültségei elfojtásairól, ebből adódó, időnkénti heves indulatkitöréseiről ismerszik meg. Türelmetlen, követelőző, nehezen alkalmazkodik, hosszan tartó kedvetlenség, mélakór, öngyilkossági veszély fenyegeti. Szociális érzéke fejlett, így indulatkitöréseit erős bűntudat követi. Metafizikai, vallásos irányultsággal kapcsolatos válaszokat adhat – miként József Attila ad – a tesztre, ami, az ateista költő esetében komoly személyiségzavarra utal. A skizoid vonások inkább az értelem síkján mutatkoznak meg, míg az epileptoidok az érzelmi életet befolyásolják. A költő viselkedésében – mondja Udvardi József – az örökletes tényezők olyannyira meghatározóak, “hogy hiú, téves vállalkozás lenne, ha az egész kórképet kizárólag külső, káros befolyásra, megrendítő eseményekre kívánnók visszavezetni. Az epileptoid jellem József Attila életútjára rendkívül fontos befolyást gyakorolt. Azt a kérdést is fel lehet vetni, hogy végzetes, önpusztító tettének kiviteléért nem éppen ezt az epileptoid hajlamot kell-e felelőssé tenni?” A mondatot – dr. Garamvölgyi László kutatásai alapján – önpusztító szándékra finomítanám. (Garamvölgyi nehezen cáfolható érveket hoz fel a vonatbaleset ténye mellett.)

A skizoid és az epileptoid alkati bajok – folytatja a pszichológus – súlyosbították egymást. Mindkettő a belső széthullást segítette elő. Mindehhez hozzátevődtek a gyermekkorból származó, feldolgozatlan, lélekbe tokosodott félelmek (fóbiák), továbbá az analitikus kezelés káros hatása, amely az elfojtott ösztönöket felszabadította. Tudjuk, József Attila nem megnyugodva, hanem végsőkig felajzva, agresszivitását, önpusztító hajlamát felkorbácsolva érkezett haza egy-egy analitikus kezelésről. Az elfojtásnak nem pusztán kóros hatása volt – fejtegeti Udvardi József –, hanem védősáncként szolgált “azon elmebajokkal szemben, amelyek az ösztönvilág elszabadulásából állnak elő”.

A sokat boncolgatott anya-gyermek kapcsolattal hasonló a helyzet. A költő az analízis hatására a lehetetlenre vállalkozik: helyre akarja állítani – visszafelé az időben, ha úgy tetszik, a lélek reverzibilis idejében – az eszményi anya-gyermek kapcsolatot. Mítoszt teremt. Megkísérli “lágy őszi tájból és sok kedves nőből” a szerető és szerethető anya képét megteremteni. A valódi helyett, a sosem volt, jó anya archetípusát alkotja meg. Nem szeretnék fölöslegesen mélylélektani szurdokba ereszkedni, de teszem azt, a Kései siratóban nyilván nem költői fogásról, hangulati elemek irodalmi felhasználásáról van szó, a mamának kölcsönzött tulajdonságok esetében. Sokkal inkább a valóság és idea ütközéséről, a reális és szükséges anya között tátongó szakadék áthidalásáról, a feloldhatatlan pszichológiai paradoxonról. Az kérlelhetetlen, most már mindent, az egész mamát (“Ettelek volna meg!”) követelő szeretethiány hangja kondul végig vészjóslóan a versben. A Kései sirató méltó párja a Nagyon fájnak, bár a fájdalom nem lángol, inkább parázslik, izzik benne. Az átkozódástól ezúttal nem reked be a költő, ám az utolsó versszakhoz hasonló – egzisztenciális értelemben vett –, nyomasztó sorokkal ritkán nézünk farkasszemet. (“Kit anya szült, az mind csalódik végül, / vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. / Ha küzd, hát abba, ha pedig kibékül, / ebbe fog belehalni.”) Bókay Antal és Jádi Ferenc véleménye szintén megerősíti a mitizálás tényét, mikor azt írják: az “mama”, akinek képe a kései költészetben jelenik meg, tulajdonképpen sohasem létezett. A jelenség nem egyedülálló. A korán elárvult Michelangelo – például – földöntúli Máriává változtatta anyját. A reneszánsz mester alakjai távoli, ám egészen különös rokonságot mutatnak a költő bizonyos verseivel. Ismeretes: József Attila utolsó korszakában a gyermek hívórímjére, a vernek felel. Michelangelónál, akit apja nem egyszer fenyített meg, a szobrok, képek alakjai a legritkább esetben néznek a szemünkbe, fejüket minduntalan elfordítják. Egy freudista pszichológus – Paneth Gábor – képzeletbeli mozgássorrá montírozva a fejeket, arra a következtetésre jutott, hogy az olyan, “mint annak a gyermeknek a mozdulata, aki éppen egy fenyegető pofon elől kapja el a fejét és a törzsét”. A képzőművészeti alkotásoknál látható testi, míg a versek esetében rejtett lelki tikről lehet szó. Az anya-gyermek kapcsolatról pedig ezt olvashatjuk Paneth Gábortól: Michelangelo művészetének meghatározó része, talán alapfelfogása annak az embernek a tapasztalata, aki számára “kivettetvén az anyai öl lágy melegéből – a világ egy heroikus katasztrófa látványa”. A szobrászt, akárcsak József Attilát, “nagyfokú becsvágy, fokozott önérzet, a társaival szemben tanúsított fölényeskedés és ingerkedési hajlam jellemezte”. Emlékszünk a Babits-afférra, barátsága megszakadására Illyéssel, kioktató, fölényeskedő hangú kritikáira, öntudatos soraira, miszerint nem kell más verse már, költő én vagyok. Ez a fokozott önérzet vitathatatlanul jogos, csak saját maga által kimondva disszonáns. Hivatkozhatunk újfent rokonpéldákra, de elég talán Nietzschét tanúul hívni. Ecce Homojában a következő fejezetcímekre bukkanunk: “Miért vagyok én olyan bölcs”, “Miért vagyok én olyan okos”, “Miért írok én olyan jó könyveket”. A kérdőjeleket nem én felejtettem le. Nietzsche nem kérdez, hanem kijelent, pontosabban kinyilatkoztat. Mondatai végletesen komikusak volnának – némileg így is azok –, ha nem lennének helytállóak. Tényleg okos volt, tényleg kitűnő könyvet írt, bár erről a normális ember hallgat, hagyja műveit munkálni az időben.

Sárközy Péter József Attila utolsó korszakával kapcsolatban bizarr ellentmondásra hívja fel a figyelmet. A költő végleg elszakad a valóságtól – mondja –, majd mítoszokat teremt (“Istent alkotok / szívem szenved /”; “Megalkotom szerelmemet”; “próbállak összeállítani téged”) és görcsösen kapaszkodik a létrehozott fikciókba. Sárközy Péter a költemények keletkezési sorrendjével bizonyítja, hogy a Mama-mítoszt a Flóra-mítosz váltja fel. A költeményekben megjelenő mamát a költő teremtette saját magának – írja az irodalomtörténész –, mert szüksége volt egy lényre, aki felől segítség és szeretet árad felé. A mama-mítosz azonban csak addig élt, “míg új öncsalást nem talál ki magának: a szerelmet, Flórát”. Flóra sokkal inkább mitikus, mintsem valóságos alak számára. Mitologikus, mágikus lényét neve eleve megerősíti József Attilában. Tőle várja a megújulást. Flóra egyszerre pogány istennő és – az ismert Mária ábrázolásokra gondolva (“lábai kígyóim tapossák”) – Istenanya. Szintézise mindannak, amitől a megváltást reméli, amibe élete végső szakaszában görcsösen, kétségbeesetten kapaszkodik. A költő rávetíti belső világát, elvárásai ennek a projekciónak a fényében alakulnak ki. A valóságos Flórának ellenben édeskevés köze van ehhez a pszichés hologramhoz, miként a Flóra-verseknek a tényleges történésekhez. Udvardi József a következőképpen látja: “József Attila Flórával szembeni viselkedését kezdettől fogva a türelmetlenség, a követelő ’rámenősség’, jellemezte. A munkával túlterhelt kedvesétől mindjárt találkák gyakoriságát és meghosszabbítását követelte. A második alkalommal megkérte a kezét.” Paranoiás alkatából fakadóan fölényeskedik, nem egyszer lekezeli Flórát. “Magának az a dolga – idézi József Attila levelét a pszichológus –, hogy mindent, érti, még a legsúlyosabb bűnöket is bocsássa meg nekem, visszamenőleg is, meg előre is.”

Élete végső szakaszában két nőhöz vonzódott végzetesen, többé-kevésbé kórosan. Gyömrői Edithez és Kozmutza Flórához. Mindkettőt betegségén keresztül ismerte meg, mindkettőhöz pszichés zavarai vezették, mindkettőtől a megváltást várta. Páciensként találkozott velük, majd megkísérelt kilépni a beteg szerepéből, ami más és más módon, de kudarccal végződött. Az analitikusba történő beleszeretést – elég szerencsétlen kifejezéssel – indulatáttételnek nevezi a freudista szókincs (noha konkrét érzelmek átviteléről, kivetítéséről van szó, jelesül szerelemről). József Attilánál ez ugyancsak ellentmondásos volt. Az ortodox freudisták pozitív és negatív áttételt különböztetnek meg. Hermann Imre szerint az elsőre a szeretet, a hála, a szerelem, míg a másodikra a harag, a gyűlölet, a bizalmatlanság áttétele jellemző. A kettő keveredése a konfliktusáttétel, ami a reális helyzet félreértéséből adódik. A jelenség szükségszerű velejárója lehet az analízisnek: a lappangó szeretet és gyűlölet, a kóbor indulatok “az analitikus személyére vonatkozva jelennek meg”. József Attila utolsó két “szerelemi” kapcsolata – bár különböző módon – átlépte azt a határt, amit általában normálisnak nevezünk. Az egyik irreális gyűlöletet, a másik irreális üdvvágyat szült. Bizonyítani nem tudom, de az eddigiek nyilván alátámasztják, sem Edit, sem Flóra nem volt teljesen reális személy a szó köznapi értelmében József Attila szemében. Mitizálta őket – különösen Flórát –, míg valódi lényükre alig-alig figyelt. Gyermekként közeledett feléjük, ám elvárta, hogy férfiként vegyék számba. Lelke mélyén félt – megismételve a könyv bevezetőjében elhangzottakat – a beteljesülés, a “birtokba vétel” pillanatától. Ellenőrizhetetlen, hogy Flóra gondoskodása megmenthette-e volna. Udvardi professzor jó érzékkel tényeket vesz számba, nem bűnbakokat keres vagy kreál.

Munkájának különösen izgalmas, egyben legvitathatóbb része az, ahol József Attila pszichopatikus tulajdonságait kísérli meg kimutatni a versekből. A lelki összeomlást megelőző hónapok költeményeiben számos irreális kép, leírás, elképzelés található – mondja Udvardi –, majd meggyőző és kevésbé meggyőző példákat hoz kijelentése alátámasztására. Mindjárt az elsőt – a magam részéről – hibásnak érzem. A Hazámból való idézet – “tapsikolnak a jázminok” – az egyik legfinomabb, leginkább szívet-lelket megérintő versindítás a magyar irodalomban. Tökéletesen érthető. Az olvasó követheti a nyelv alkímiáját, amint a szó képpé válik. Tudatában feldereng a langyos nyáréjszakán hazafelé ballagó, gondolataiba, gondjaiba süppedő költő. Látja, amint lépéseit lelassítja, meg-megáll, itt-ott rápillant az utcán alvó nyomorultakra, keserű szájízzel eltűnődik kiszolgáltatottságukon. Eszébe jut saját kiszolgáltatottsága – ez nem empátia, hanem tökéletes azonosulás –, miközben az enyhe szellő megmozgatja, egymáshoz érinti a fehér virágú jezsámen (jázmin) bokrok ágait. Agyában előbb lomhán, azután mind lázasabban sürögni kezdenek a szavak, amelyek végül ekként rendeződnek végső formájukba: “Az éjjel hazafelé mentem, / éreztem, bársony nesz inog, / a szellőzködő, lágy melegben / tapsikoltak a jázminok, / nagy, álmos dzsungel volt a lelkem s háltak az utcán.” József Attila sorai gyakran nagyon laza, távoli asszociációval kapcsolódnak össze, nehéz szoros logikai összefüggést találni közöttük, bár a líráról szólva erre bíztat bennünket a költő. Verseinek éppen az a sajátossága, hogy egyetlen gondolatívvel bejárják az ember benső világát és az Univerzumot. Egy-egy váratlan hasonlattal megnyitják a lét és a lélek addig ismeretlen mélységét, új szféráját. Akadnak – Udvardi professzor példái között – tényleg bizarr képzettársítások. Íme: Flóra, karcsú, szép váza, állsz előttem, mint csokor van tűzve beléd a mennybolt. A mondottak értelmezhetők ugyan, ám tény, nem az elsőrangú József Attila-sorok közül valók. A rá oly jellemző, tiszta és szigorú művészi következettség itt megbicsaklik.

Udvardi József úgy véli, egyes írások létrejöttében világosan kimutatható az író kóros alkatának befolyása. József Attila “befelé forduló, énközpontú, a valóságtól néha elszakadó egyéniségnek mutatkozik, akinél a gondolatvitel gyakran rapszodikus, fellazult jelleget vesz fel, s akinek kóros jellemferdülései a költeményekben is kifejeződnek”. Természetesen itt nem esztétikai ítéletről van szó, hanem a valóságvesztésről, ami olyan döbbenetes versek forrása, mint a Nagyon fáj, a Gyermekké tettél és így tovább. Csupán egyetlen példa a valóságvesztésre, szereptévesztésre. A költő vágyai kelepcéjében vergődve, be akarja bizonyítani analitikusának – Gyömrői Editnek, mégpedig némi vulgár-freudizálással –, hogy tulajdonképpen szerelmes belé, csak nem tud róla. A törvényszerű csalódás után megírja átkozódó költeményeit. A szélsőséges indulat itt még erős belső koherenciával társul: a vers nem esik szét. A lényeg azonban változatlan: ez a kapcsolat tökéletesen nélkülözi a realitást, az érzelmek viszonzását. Szerelem helyett együttérzést kap a költő, amit szánalomként él meg.

Nem csak a szerelemben, az anya-gyermek kapcsolatban vagy a pénztelenség legendájában találunk megköltött, mitikus elemeket József Attila életművében. Már a pszichózis kitörése előtt írt olyan költeményeket, amelyekben feltűnő tévedések fordulnak elő, állítja Udvardi professzor a (Csak most…), valamint a Március című munkákra hivatkozva. Az előbbiről a következőt olvashatjuk: József Attila apja nem vándorolt ki Amerikába, miként az a versben elhangzik. “A kivándorlás legendáját valószínűleg nem a költő találta ki, de elmulasztotta ellenőrizni e híresztelés szavahihetőségét.” Nem szeretném a József Attila rajongók haragját fölöslegesen magamra vonni, de megemlítem: a költő tudta, apja nem ment Amerikába. Ezt elmondta egy újságírónak 1936-ban, majd a következő év nyarán írta az Udvardi József által említett Csak most kezdetű költeményt, amelyben a tényeket – szelíden szólva – mitizálta. (Két és fél éves voltam – nyilatkozta József Attila a Brassói Lapokban –, amikor apám Budapestről kivándorolt Brailába. Ott is maradt, azóta sem láttam. A vers a következőképpen indul: Csak most értem meg az apámat, / aki zengő tengeren / nekivágott Amerikának. A Curriculum vitae-ben, amit állásszerző szándékkal írt – tehát hivatalos, félhivatalos okmánynak tekinthető – ezt találjuk: Apám – néhai József Áron – három esztendős koromban kivándorolt. Amerika itt nem szerepel.) József Attila megalkotta a pénztelenség, a kiszolgáltatottság, az örök árvaság, a szebb jövő, az Amerikába kivándorló apa, a mama, Flóra mítoszát. Nem vonom kétségbe: a mítoszt élte meg, azt tekintette reálisnak a tényekkel szemben. A valóság azonban erősebbnek bizonyult a mítosznál.

A legizgalmasabb kérdésre – megmenthette-e volna bárki, bármi a költőt? – lehetetlen válaszolni. Udvardi József, Illyés Gyulánét – Kozmutza Flórát – idézve, úgy gondolja, József Attilát “szétanalizálták”. Érdemes újra és újra felidézni többek véleményét, miszerint a művészt fölösleges analizálni, hiszen van kiútja a válságokból, mégpedig maga a művészet. József Attila – Tverdota György megállapítását elfogadva – a Nagyon fáj születésekor művészi ereje teljében volt. Intellektusa hibátlanul működöt, nem veszítette el ellenőrzését önmaga fölött. (A versben – teszem hozzá –,miután az írott és élt lét, a lírai és a köznapi én meghasonlott. Nem pusztán skizoid vonásokat mutatott, de a tett és az írás tragikus ellentmondásba került: többször megtámadta Gyömrői Edit udvarlóját, későbbi férjét.) A költő – Ignotus Pál emlékei szerint – azt állította a Nagyon fájról, hogy abban a rettenetet akarta kimondani, a poklot dalban elbeszélni, ami addig rossz, míg ki nem jön az emberből. “Most már minden rendben van, megszültem, megyek lefeküdni” – zárta le a beszélgetést, megerősítve az analízist kifogásolók meggyőződését.

Akadnak természetesen ellenkező vélemények. Nagy Lajos a következőket vetette papírra – valószínűleg nem a nyilvánosságnak szánva – barátjáról: “Elmebajáról akkor értesültem, amikor felkereste dr. Hollós István, igen kiváló, rendkívüli tudású és képességű analitikust azzal a reménnyel, hogy talán elvállalja kezelését. Dr. Hollós rövid beszélgetés után közölte vele, hogy nincs szüksége analitikus kezelésre. Ez azt jelentette azonban, hogy elmebajos és analízissel nem gyógyítható.” Hollós István Gyömrői Edit nagybátyja volt, aki figyelmeztethette volna, talán figyelmeztette is Editet a fennálló helyzetre. Ismeretes, miután Edit ráébredt arra, hogy nem tud segíteni a költőn, mindössze látszatkezelést végzett, mert nem akarta magára hagyni páciensét.

A kör bezárul: József Attila pszichózisáért külső (képzetlen analitikusa) és belső (öröklött) tényezők ugyanúgy “hibáztathatók”, mint a költő kétségbeesett öngyógyító kísérletei. A betegségből eredő tettek alapvetően más megítélés alá esnek, mint egy felelőssége tudatában levő morális lény cselekedetei. A bűnbakkeresők és legendagyártók ezt gyakran figyelmen kívül hagyják. József Attila egyszerre gyermekien vonzó és nehezen tolerálható, szélsőséges jegyeket hordozó személyisége nem választható el egymástól. Jó és rossz, éteri és démoni örvénylik benne, néha a mennybe emelve, máskor a pokolba lökve a költőt. Környezete ezt mindvégig megsínyli. Rajongó, szertelen szeretet, féktelen gyűlölet, önimádat és kétségbeesés, mindent akarás és világhiány, “a tigris meg a szelíd őz”, gyöngédség és érzéketlenség egyaránt jellemzi. Az egyensúly azonban végzetesen megbomlik.

Lehet kutatni, hogy ki a “felelős”, a társadalom, a pályatársak, a szerelmek, az orvosok és analitikusok vagy a betegség. A “végkifejlet – adja meg a maga válaszát Udvardi József – az író egyéni alkatában mint lehetőség eleve adva volt, s bizonyos mértékig előtételeződött. Következésképpen a lelki összeomlás és az abból fakadó tragédia létrehozásában a külső romboló hatás és a belső kóros beállítottság együttesen, egymást kiegészítve vettek részt.” (Lyukas Óra könyvek. Magyar Írók Egyesülete, 2004.)

Az olimposzi közömbösség, mely a vitorlázó sajka fölött mosolyog: megnyugtat, fölemel és megtisztít. Az örökké zúgó nagy szimfónia hatása alatt megváltoznak fogalmaid az élet értékeiről. Amit nagynak, fontosnak és fájdalmasnak láttál, azon mosolyogni tudsz egy csillagos éjszaka… Kicsi dolgok pedig megnőnek. A fehér pillangó, mely együgyűen és reménytelenül libben húszmérföldnyire a parttól, az elveszett élet tragikumával hat rád. A kecses ív, melyben a halászmadár az árbocod körül suhan, a művészeti tökéletesség fogalmával ajándékoz meg. A parti ház ablaka, melynek derengő fénye éjjel visszatükröződik a fekete vízben, ifjúkori emlékek erejével markol a szívedbe. Az esti csillag, mely a távoli szirt fölött fénylik, lázba ejt, mint a hieroglifa, mely a teremtés titkát hirdeti.

Így kezdődik Herczeg Ferenc Szelek szárnyán című ifjúsági regénye, naplója az egyik adriai utazásáról unokaöccsével a negyven tonnás yawlén, a Sirályon, ami az ő hajója volt, és eredetileg Hajnalnak hívták. Egy ilyen bekezdés után szinte hihetetlen, hogy “csak” egy ifjúsági regény következik, és nem egy nagy, misztikus esszé-regény-napló látomás Kosztolányi-Herczeg stílusában. Az a csak azért (is) túlzás, mert a méltán híres, tündérien kamasz Tüskevár mellett máig nincs serdülő szíveket mélyebben lázba hozó nagy utazás-napló-ifjúsági regény, mint a Szelek szárnyán. Fiaink persze nem olvassák. Ma még elbűvölik őket az új-nephilim kultúra számítógépei és egy álvalóvilág a mi világunk bennünk kiteljesedő valósága helyett. De nem baj, reméljük, az unokáink majd fellázadnak. Ha valami ad optimizmusra okot az emberi életben, az a hatás, ellenhatás elve. Ez a képlet túltüremkedik a fizika határain, behatol a kultúrába is, mozgásban tartja a szellemet, a lelket. Élhető terepekre csábítja az emberi jelenséget.

Olyan csodásan élhető vidékekre, mint amilyen a Magyar Adria volt száz, százötven évvel ezelőtt, amikor még ott tervezgetett Széchenyi, és Kossuth is odarohant Fiumébe, nehogy már a gróf nélküle teremtsen valami jót. De a politika lélek-zúzmarás tájait nem is érdemes most idézni, inkább azt a fürdő- és tengerkultúrát, amely egy üdén mondén magyar világ minden éves eseménye volt: utazás az Adriához, lemenni napfürdő áldozatra a Tengerhez. Átjutva az utolsó alagúton meglátni az azúr tengert, csodálni a végtelen vizet, végigsimogatni szemükkel a csipkés partszegélyt, megérezni valamit a szabadságból, legalábbis annak e földi varázslataiból, amelynek talán legszebb vidéke a dalmát Adria, melyet mi Könyves Kálmán királyunk óta magyar Adriának is nevezünk. Talán ebben soha nem is egy anyagi birtoklási vágy jelent meg, hanem inkább egy lelki, amit bárkivel megoszthatunk, minden vendégszerető néppel, sőt még civakodó mimagunkkal is. Az első világháború, Trianon, a második világháború, a kommunizmus fordított pentagrammás sátáni kísérlete elsüllyesztette, betemette, elfeledtette ezt a szigettengeri tájat, s még az utána való vágy szikráit is elhamvasztotta. Az elmúlt tíz év felemás szabadsága azonban mintha elkezdte volna újjáépíteni a régi érzést, a vágyat a tenger után. Ez első szinten természetesen csak a polgár (kispolgár) vágya a baráti társaságban elmesélhető, elcseveghető crikvenicai nyaralás után.

Régen Budán Abbázia után vágyott mindenki, Pestről pedig Crikvenicába mentek nyaralni, hogy aztán ott egy hét után olthatatlan honvágyuk legyen. Valami olyan után, amit csak Szekeres Ferencné őnagysága tud kielégíteni, egy 1913-as ánziksz szerint: Édes mamám, most kérek valamit, csináljon kérem most mindjárt egy dobos tortát, s küldje el címemre, azt még megvárom, s csak aztán sietek haza. Kezeiket csókolja fia: Feri.

1913. augusztus 10-én, egy évvel a múlt századi borzalmak, az emberi történelem eddigi leggonoszabb, armageddonos történései előtt ilyen csacska, minden veszélyérzet nélküli lélekkel ingázott a pesti polgár Crikvenica és a dobostorta között. Mielőtt a később jöttek felsőbbrendűségével sopánkodnánk tovább ezen a naivitáson, nem árt észrevennünk, hogy a manapság újjáéledő Adria-kultusz sem sokkal másabb, sőt olykor szegényesebb – lelkileg is –, olykor proccosabb. Pedig talán fölérne egy napkultuszos pogány lelkigyakorlattal, ha visszatalálnánk a mi igazi, magyar Adriánkhoz, amilyen a történelemben volt, amilyennek kulturális teljességében szellemileg megőrizték nekünk a századok. Ha visszatalálnánk ahhoz az eredeti szimbólumsűrűséghez, amit a tenger jelent, és a szigetek, a sziget, mely csupa kő, de mégis virágzik rajta rózsa, a titkos értelmű is: kő és rózsa, kőrózsa.

Tudjuk azt is, hogy amikor az idők kezdetén az Úr lelke ott lebegett a vizek felett, az sem lehetett valami tavacska, csak maga a végtelen tenger, amely megtermékenyült ettől a közös lebegéstől. E nélkül nem teremtődött volna az ember sem. Az ember, akit eredetileg vélhetőleg az Úr nem akart, de miután lázadó angyalok buja vágyaiból és együgyű földi lények találkozásából megszületett, a Teremtő végül is adoptálta világot mozgató terveibe, megengedve ezzel magának a “gondolta a fene” ősállapotát. Isten, mert ő a kegyelem, megbocsátja nekünk ezt a profán teremtéstörténetet. Ő tudja, hogy csak zavarunkban tesszük ezt. Abban a nagy zavarban, amikor az ember meg akarja ismerni a tengert. Eleve tudja, hogy ez lehetetlen, hacsak nem sejti, miért fordultak meg a hattyúk hétszer Délos körül, amikor Apollón megszületett. Erről Kallimachos szólt így:

Kóstolgatni a lelkünkkel a tengert, szinte giccses, már-már képzavaros mondat, mégsem találunk helyesebbet arra a megismerésre, arra a közeledésre, ami lényünket olthatatlan szomjúsággal a nagyvízhez vonja. Ez a mondat akkor jutott eszembe, mikor egy majd egész napos utazás után 2004 nyarán borász barátaimmal, Balla Gézával, Módos Péterrel, Tiffán Edével, Sziládi Tiborral és a horvát Uros Ribarié barátunkkal már majdnem éjfélkor megérkeztünk a hercegovinai Neumba, a szállodába. Útközben Tiffán oportóját bőven kóstolgatva gyakoroltuk a görög filozofikus aszkézist: próbálj meg egy csepp bort nyelved alatt elvinni a tengerig… Mi több cseppel is próbálkoztunk útközben, csak távol van a tenger, és oly gyarló az ember. Majd másnap Peljesac (olaszul: Sabbioncello) és Korcula (Curzola) tengerbe szakadó szőlőhegyoldalai valamit elárultak arról, hogyan kell közeledni a tengerhez kisebbségi érzés, félelem és nagyképűség nélkül. Valahogy úgy, mint egy nagy borhoz, egy olyan Dingachoz, amit ott is kóstoltunk, és eldöntöttük, hogy ezt jövőre az egész Magyar Bor Akadémiának meg kell kóstolnia, mert Dionüszosz Lyziosz ezt akarja, s ha nem teljesítjük, széttép minket a felajzott bacchánsnők hada.

Aki a Dalmát tengernek azt a világát valójában meg akarja ismerni, ne vegyen magának mai steril autótérképet, hanem fáradságot és pénzt nem kímélve szerezze meg az Illustrierter Führer durch Dalmatien valamelyik kiadását – csak 1905-ig hat volt –, és nézze meg az ott közölt térképet, s talán megsejt valamit abból, hogyan alakul át egy táj, hogyan mállik fürdőplázává Odüsszeusz nagy csavargásainak színtere.

Én magam is valahol ott a korcsulai tengerparti éjszakában és azon a csillagfényes éjszakai vitorlázáson a tengeren Rab (Arbe) sziget és Krk (Veglia) között döbbentem rá, hogy minden eddigi utazásom Gyimes és Toszkána között egyetlen zarándoklatot készített elő, azt, ami a magyar Adriához visz, a tenger sós női húsához vonz közel. Olyan gyerekesen dühös vággyal, mint Szabó Lőrincet Fiume. A Tücsökzene költőjének négyévi ígérgetés után is csak a “Majd jövőre” ígérete maradt, s végül csak 1925-ben valósul meg a találkozás: Az utolért csoda: Fiume – a régi gyerekkori? Elértem s megbocsátottam neki. Hasonló az én érzésem is, mint akinek túl sokáig kellett várni valamire. Egyszerre lenyűgöző a találkozás és egyszerre kiábrándító, mint minden túlzott nagy várakozás gyümölcse. Mártírkodva bele is szomorkodnám magam ebbe a pózba, ha nem tudnám, hogy minden olyan barátomat, szellemi elődömet magammal kell vinnem ehhez az újonnan megszerzett Adriához, akik nem érhették meg ezt a szép új világot. Ebben az írásban meghívom őket egy kétszeresen is szellemidézéses szimpozionra. Tudvalevő a szimpozion szó eredetileg együtt ivást jelent, végeredményben pedig testi és szellemi részegséget. Elhívom Jókait, hogy beszéljünk arról, mit rejteget itt az Adrián, a Tersato várban játszódó regénye: az Egy játékos, aki nyer, és hogy elbeszélgessek vele – aki már tudja mi az – a lélekvándorlásról, vagy ahogy ő nevezte – és én is ide a címbe kölcsönvettem –, a lélekköltözésről. Megidézem Rákóczit, a magyar történelem legmorálisabb politikusát, beszéljen, milyen Adria-tervei voltak, karnyújtásnyira a magyar királyi címtől. A Sajkódi esték Németh Lászlóját, aki, ha nincs ez az Ázsiába ájulás, akkor lehet, hogy Adriai esték címmel írt volna a magyarságról és a tengerségről. Jön Vörösmarty, és hozza a Délszigetet. Itt lesz Kodály, Bartókot várva egyenest Fiuméba, vagy ahogy 1908. VII. 31-én írta: Ott várlak, ott aztán mehetünk Crikvenicára, Lovránóba, Lídóra, ahová jólesik, és ott fürödhetünk és csónakázhatunk még eleget. Állandóan tengerzenét hallgatunk: Mendelssohn Hebridákját, Sibelius Oceanidest, Henry Purcell, Rimszkij-Korszakov tengerzenéjét, Raveltől az Une barque sur l’océant és mindenek előtt Debussyt. Ott festenek majd a parton, száz évvel ezelőtti premodern és poszt-posztmodern ártatlansággal, a Magyar Adriafestők Társaságának tagjai: Mendlik Oszkár, Czölder Dezső, Edvi Illés Aladár, Györök Leó és a többiek. Néha lemegyek hozzájuk a partra, jófajta, a tokaji Szerelmi dűlőben érlelt furmintot és Villány-Jammertáli kékoportót viszek nekik, és megkérdezem tőlük, mi lesz, ha a XX. században a festészet megkísérli felszámolni önmagát, megutálja az emberi arcot, s horribile dictu a tengert? Az új Marine-Terrace-on ott ül Victor Hugo és a Sziget-kör. A kertben gyümölcsórát tart Hamvas Béla, aki élete utolsó tíz esztendejét a tenger mellett szerette volna tölteni. Most már örökre ott lakik a kertben a Quarnero-öböl Maltempo oldalán. Közösen elhatároztuk, hogy Goethét fogjuk provokálni. Az öreg ördögidézőt megkérdezzük, hogy Salamon kulcsával miért nyitotta fel úgy a Faustban a Kezdetben volt az Ige tételét. Miért rontotta az IGÉ-t Értelemmé, Erővé és Tetté. Miért: In principio erat sermo? Azaz sermo, mint das Diskurz. Miért szakadt ránk a narratíva és a diskurzus Mefisztója. Természetesen ilyesmiről csak hűvösebb napokon beszélünk, mikor vakító fényét nem szórja ránk a déli tenger, amitől magától is forr az agy, nem kell külön csigázni. Csendes napokon biztos együtt iddogálunk Kormos Istvánnal, Nagy Lászlóval és Kiss Ferenccel, akikkel a hetvenes évek elején varázslatos erdélyi csavargásokon ismerhettem meg az utazás nagy örömét, a Hargitát, a hegyeket, amelyek a tenger húgai, de legalább is unokahúgai. A kő és a rózsa szövetséges misztériumához is nehezebb lenne ma közelebb kerülnöm, ha Kormos meg nem mutatja azt a rétet, ahol az Ágborisrét című verse fogant. Ahogy akkor írtam: később minden utazásunk zarándokhelye volt ez a tisztás Háromszék, Csík fölött… Megálltunk a szélénél, Kormos kiszállt, tett néhány lépést a réten. Volt ebben valami furcsa áhítat, mint minden találkozásban régi szerelmeinkkel. Vélem, számára ez a májusi pazarlóan virágzó rét testesítette meg az összes szerelmet, amit egy nőben talán soha nem, de egy nőnemű rétben örökké szerethetünk.

Amint említém, a Thétisz nevű vitorlás már a csillagtűzű éjszakában hagyta el Rab szigetét. 2000-es tokaji furmintot ittunk – nagy tűzűt, tengerhez illőt –, és akkor megláttam, hogy a Nagy Orion a fejünk felett, tündöklő fényességgel, de fejjel lefelé, nyilával enyhén délkeletre céloz. Először úgy véltem, én álltam fejre, mert az mégsem lehet, hogy a nagy Nimród csillagképe az égi kocsmában, a mennyei borkorzón – amit álcázásul Tejútnak neveznek – fölbukott. Talán a bor, talán az állandóan jeleket, mély titkú szimbólumokat vizslató elme részegsége csábított a “mit jelent ez?” kérdés sikamlós talajára. Lehet persze, hogy ettől a kérdéstől lett ember az ember, már ha az, és nem csak a beképzelt hiányzó láncszem a homo sapiens előtt.

Mit jelent ez, mit üzen ez az éppen itt előttem ezen nyugodt nyáréjszakán a tengerbe zuhanni készülő királycsillagkép. Már megint halni készül a Nagy Pán, vagy éppen az elmúlt Vaskor lebukva belerozsdásodik a tengerbe, ahol burjánzó csigakerteknek lesz haldokló kristály-palota.

Itt van tehát az áldott tér, az áldott pillanat, s a pohárból a folyamatos áldomás, de a percnyi bódulaton túl, hogy most szabadnak érzem magam, mit jelent az, hogy maradj szabad. Oly egyszerű lenne, hogy csak rászólnánk szívünkre, mint Krisztus Jézus a tengerre, hogy nyugodj, és az megtette. Lehet, hogy ő volt az egyetlen szabad. Mindenesetre arra utal, hogy tegezni merte a tengert. Mi még szóba állni is nehezen tudunk vele, nem ismerjük a tenger nyelvét, s honnan ismernénk tájszólásait, pedig anélkül vakon bolyongunk a tenger varázslatos ösvényein. Ilyenkor nincs más, csak a végeláthatatlan, kínosan ismeretlen kristálytiszta víztömeg, mint steril nyelvű városiaknak akár saját nyelvük nyelvjárásainak virágzó rózsalabirintusai.

Igen, a nyelv, mindent ráfogunk, ha nem tudunk valamit megismerni. Főleg, ha egy szinte elképzelhetetlenül nagy jelenséggel állunk szemben, könnyen menekülünk a nyelvi lehetetlenség mögé, felmentve ezzel szellemünk tunyaságát, képtelenségünk az igazság megismerésére.

Az igazságról itt abban az értelemben érdemes beszélnünk, amit a görög igazság szó, az aléthea kifejez, vagyis a-létheia=nem felejtés, így a hazugság a tradíció feladása. Biztos, hogy az az elképzelhetetlenül elképzelhető jelenség, ami a tenger, az provokál egy új nyelvet, melyben a megismerő lelkes lény, a szubjektum és a megismerendő egy közös energiacentrumból táplálkozik, mint a metafora. Vagy nemcsak a tenger kísértése, hanem a mára szélsőségesen elárvult egész életünk tapogatózik vakon egy új nyelv után is, mely civilizált siralomvölgyünket ismét az éden ölébe vonja. De soha eddig nem sikerült egyetlen nyelvi kísérlet sem. Bábel után minden nyelv elkülönít. Az egész modern civilizáció nyelvi zuhanás, szemiotikai katasztrófa. Northrop Frye, az irodalom- és bibliakutató, mikor szembetalálta magát a tengerrel, akarom mondani a Bibliával, a bibliafordítással döbbent rá arra, hogy a Biblia lefordítása milyen nyelvi csapdákat rejt. Ketté kell választani azt a két szót először, amit a francia langue szó jelent, ami a különböző nyelveket nevezi meg, és a langage szót, amely azt jelenti, hogy a hasonló dolgokat minden nyelven ki lehet fejezni. Végkövetkeztetése az, hogy: a language-nek nevezett valami igenis pozitív nyelvi erő. És az ember eltűnődik, hogy van-e a language annyira szubsztanciális, hogy legyen valamiféle története, hogy a szavak mélyén rejlő, többé-kevésbé lefordítható szerkezetek módjai valamiféle egymásutánban rendeződjenek, amely átvág a langue-okon, alkalmazza őket, hat rájuk, szabályozza, de teljességgel nem határozza meg őket.

Az analitikus tudomány – ami, mára “kiderült”, az analógiás mágia rejtőzködő ikertestvére – időről időre nekiveselkedik, hogy feltárja a nyelv lényegét. Vélhetőleg ez az igazi reménytelen küzdelem. Ezért is van az, hogy költők, igazi költők mélyebb dolgokat tudnak elmesélni a nyelvről. Talán, mert ők még közelebb vannak ahhoz a legnagyobb földi szerephez, amit az igazi papság, a sacerdos jelent, s még ez a lepusztult szerep is közelebb tud kerülni a nyelv világot teremtő isteni lényegéhez, amely a kezdetben volt: IGE. Ezt megfejteni nehezebb, mint azt, hogy mit jelent és ki volt a JHWH. Az analitikus dadogás azt mondja – a különben zseniális Vico is –, hogy van költői, hősi vagy nemesi, valamint vulgáris (de ez a vulgo értelmében) nyelv. Northrop Frye ezt tovább cizellálja. Szerinte volt egy hieroglifikus, ennek a költői nyelvhasználat felelt meg. A második a hieratikus, ez főképpen allegorikus, és egy demotikus, amely leíró. Az Ótestamentum az elsőnek felel meg. Láthatólag azonban az ótestamentumban mindhárom nyelvhasználat keveredik, de az igaz, hogy jelen van még benne eme három nyelvhasználat előtti nyelv, amit most az egyszerűség kedvéért nevezzünk csak IGE-hirdetésnek. Jelen van az a ma köznyelvi szinten rekonstruálhatatlan erő, amitől a tenger tengerré lesz, az ember pedig emberré. A teremtésben ők ikerteremtmények: végtelenségillatuk van. Persze csak akkor, ha az ember ember, s nem az ebek neme alá tartozó.

Az Enuma elis őriz még halványan valamit a nyelv isteni eredetéből, amikor ilyeneket mond: a halál pillantásával mered rá, az élet eledelével kínálja, az élet pillantásával nem néz rá többé. Vagy Mózes azt mondja: a mélységes vizek megmerevültek a tenger szívében. A népdal talán erre emlékezik, mikor azt énekli: a tengernek feneke márványkővel van tele. Ha az ember szorgalmasan lapátolja a nyelv guanóhegyeit, egyre több helyen és egyre erősebb foltokban tűnik elő az ősnyelv, a szent nász, a hierosz gamosz igéje: a világműveltető ige. Segítsen bennünket a tenger s a boldog szigeteket ölelő Óceán.

Ha most valaki azt hinné, hogy ez ott a hajón járt az eszemben, az téved, ott sokkal jobban éreztem magam, nem voltam magamon kívül. Ritkán tud annyit inni az emberfia, hogy úgy magánkívül legyen, mint egy nyelvfilozófiai fejtegetésben. Az önirónián túl az azért biztos, hogy valami sejlett ott is abból a nehézségből, amit akkor vállal az ember, ha a tengerről akár csak az ember tengerélményéről akar szólni úgy, hogy az unalom és a giccs nyelvével ne sértse a nyájas olvasót. Fel is hívom mindenkinek a figyelmét, hogy úgy olvassa a vissza-visszatérő nyelvfilozófiai csacskaságaimat, mint ahogy arra nézünk, aki lopott lóval büszkélkedik, s nem ismeri a mondást, hogy lopott lórul a tenger közepén is leszállítanak, ami pedig elég kellemetlen. Na most vagy van ilyen mondás, vagy Czuczor-Fogarasi találta ki. Teljesen mindegy, én csak arra szeretnék utalni, hogy mindenféle lopott lovakat fogok még később is elővezetni, mikor némi békebeli fontoskodó nyugalommal próbálom felcserélni az Adria képeinek néha számomra giccsesen is tündéri világát valami magasztosnak vélt szellemire. Például ezt a hajnalködből kiburkolózó vagy csak fotóélményileg homályosított Abbázia – Nordstrandpartie című ánzikszot, ami biztosan időutazás szagú vagy inkább illatú, mert a bornak és az időutazásnak mégsem szaga van, hanem illata. A kép hátoldalán ki is derül, amit mi bugrisok egyből nem vettünk észre, hogy: Aus der fotografisch artistischen Anstalt Atelier Betty in Gleichenberg im eigenen Haus Villa Belvedere.

Micsoda erotika lengi át, amíg szó szerint le nem fordítjuk ezt a mondatot. Egy férfinak egyből eszébe jut, hogy mi történhet a Belvedere Villában Bettyvel, egy Atelier-ben. Menynyi rejtett csábítás a nyelv, mennyi… A nyelv liftezi a képzeletet. Most éppen földszint, ja igen, tengerszint, kiszállás… Már megint a meglepetés, mint akit leszállítanak a lóról a tengeren. Így van az, ha az ember a tenger alkimistája kíván lenni, s majd nagyképűségében a léleké. Melyiket könnyebb arannyá változtatni? Talán a múlt időket pásztázó képzeletünket, mikor bejárjuk a boldog szigeteket. Elmúlt életünk azon tájait, ahol – ma már tudjuk – csak arra készültünk, hogy találkozzunk egyszer a tengerrel.

Vannak óceáni lelkek – mondja Victor Hugo legizgalmasabb könyvében, amit Shakespeare-ről írt. Mintha mi ma is éreznénk azt a csalódást, amit az egyáltalán nem naiv – egyesek szerint igazi, magas szinten beavatott szabadkőműves – Hugo érzett, mikor az általa eredetileg támogatott Louis-Napoleon Bonaparte az 1851 decemberében végrehajtott államcsíny után III. Napoleon néven császárrá koronáztatta magát. Megszeretünk azóta is, azelőtt is a történelemben, tündöklő szelleműnek vélünk politikusokat, véljük, a nagy ügy, a haza, az igazság, a szent nagy birodalmi álom beavatottjai. Szellemi és morális királyi vérvonalat húzunk mögéjük, és egyszer csak menekülhetünk, mert nem az igazságot, a történelmet mozgató természetes erőt félik, hanem minket, akik legyártottuk őket a magunk hasonlatosságára, vagy ahogy egy magyar költő mondta: a hátunkon cipeltük őket. Legyintsünk erre is, és a tenger-költő Dobai Péterrel idézzük Jorgosz Szeferiszt: Méreggel tele századok. Méreggel tele nemzedékek. Irány a nyílt tenger!

Vannak óceáni lelkek, írta Victor Hugo 1852-ben a La Manche-i Jersey szigetén, és megkérdezte a fiát – aki éppen Shakespeare-t fordította –: Mi a véleményed a száműzetésünkről? Hosszú lesz, válaszolta a fiú, és kérdezte: Mit fogsz csinálni? Nézem a tengert – felelte az apa. És akkor ott a Marine Terrace-on egyszer csak elkezdte írni – előszóként fia fordításához – a Shakespeare-esszét. Vannak óceáni lelkek. Hullámzás, árapály szörnyű ide-oda szelek zúgása, elsötétülések és megvilágosodások, a mélység különös vegetációja… hullám felett lebegő sasok, csillagok csodálatos felbukkanásai, amit rejtelmes kavargásban köszönt és tükröz vissza a szivárványos tajtékmiriád, …kóválygó, leselkedő villámok… félig megvillantott szörnyek, üvöltöző sötét éjszakák, fúriák és freneziák, sziklák, örvények és hajótörések… a feneketlenséggel vegyülő emberi vér meg bűbáj, gyengédség, ünnep, vidám fehér vitorlák, halászbárkák, dalok a harsogásban, fényes kikötők, távoli füst a parton… az ég és a víz összeolvad… a csípős hasznos illat… a mindig zavargó mérhetetlenség paradicsomai és poklai, a kifürkészhetetlen végtelenség, mind együtt lehet a lélekben, s akkor e lelket zseninek nevezzük, s akkor előttünk áll Aischylos, előttünk áll Ezsajás, előttünk áll Juvenalis, előttünk áll Dante, előttünk áll Michelangelo, előttünk áll Shakespeare. Akár ezeket a lelkeket szemléljük, akár az óceánt.

Már a bevezetőben idáig jut Victor Hugo és az egész írásban nem jut el a Viharig, a Vihar lényegéig, ami maga a transzcendencia. Vagy két ellentétes beavatás, beavatottság találkozott itt, mérkőzött itt meg egymással úgy, hogy egyik sem fedte fel, merte felfedni a másikon keresztül saját beavatottsága lényegét. Lehet, hogy ez az egyetlen földi háború, amely a békéhez vezet?

De mi vezet a mi békénkhez minket, akik itt csavargunk az éjszakai Adrián baráti vitorláson, a Thétiszen, túl Bock kékoportóján és Tiffán carissimae borán, túl azon, ami az otthoni politika, de innen azon a lélekköltözésen, amit ezen a földön végzünk egyik életünkből a másikba, szerelmetes múltba hajló földi korszakaink között. Mégis ezt kellene feltárnunk, mert ezek a földi lélekállomások az előképei a nagy lélekvándorlásoknak világokról világokra, vagy ha nem, süllyedés egy olyan misztikus mocsárba, ahová a lélek is csak temetkezni megy, vagy erővel – milyen erővel – eltemettetik.

Szeretném én is néhány földi korszakomat idecipelni az Adriához, a vízhez, és megmeríteni elmúlt adriai magyar századok lélekhullámaiban. Szeretném utólag megtisztítani ezeket a földi történéseket, nem azért, mert tisztátalanok, sőt fénylő emlékük méltó egyedül a tengerhez, a nagy vizek kék áttetsző mélységeihez. Az egyik most elővillanó kép a folyamsziget, a folyók ága közé szorított sziget, a Bodrog–Tisza sziget emlékei.

Mikor Tokajban a ’70-es évek elején áteveztünk a Bodrog túlsó partjára, mindig azt mondtuk, megyünk a szigetre. Pedig csak félsziget, folyóköz volt. Egy kicsit olyan ez, mint az egész életünk a kommunista pentagramma alatt. Hol kicsit, hol nagyon hazug, hol észrevehetetlen meotiszi mocsár, olyan mocsár, melynek bűze ma is itt van, és azt is szégyellteti velünk, hogy ő volt a mocsár. Mocsárlényekké tett bennünket úgy, hogy a gyorsan tiszták a mocsárral szövetkezve mára lehazudták előlünk a tengert és a szent ösvényeket a tengerhez.

De nem számít, az élet, az életünk, az más mint a mai kocsma, amin ugye túllépünk fiúk. Az élet ott a szigeten volt, ahol fiatal arcunk simogatta a nap, a Muzsikás együttes húzta, hogy a tengernek feneke márványkővel van tele, és Budai Ilona énekelte, hogy azon csikorog a szekér, szép hat ökör húzza, s azon Csoóri Sándor mellé szegődött tokaji kis cigánylány úgy nézett ránk, mintha Poszeidon és Dionüszosz vonulna itt a Tiszánál aranygyapjút keresve, de legalábbis aranygyapjasokat a gyengébbik nemből. Pedig csak arról akartunk beszélni neki, hogy amikor öregasszony lesz, és mi már régen nem leszünk, jöjjön le a folyópartra, gondoljon ránk, és törjön egy kis darab kenyeret a part istenének, tegye le a partra, s majd borral locsolja meg, és a tunnavi-rítus szerint mondja: Partisten! Nézd! Eljöttem hozzád. És te, folyóisten, kinek partjáról vettem e darabka anyagot, vedd kezedbe, és tisztítsd meg azokat az embereket halálukban az örök élet vizével, tisztítsd meg elmúlt földi testüknek mind a tizenkét darabkáját.

Néhány év múlva ott a szigeten megépítettük a Makovecz Imre által tervezett házat, elé emeltük Samu Géza szobrát, s amikor a szigetet elöntötte a Tisza, tudtuk, hogy Atlantiszt idéztük. Akkor még öntudatlanul, úgy mint a népköltészet, amikor a szent vegetáció közelségéből rálát a teremtés legősibb, legmélyebb titkaira. Azokra a titkokra, amelyekről a szépen mesélő Homérosz semmit sem tud, csak az a Pitagorasz, aki a szkíta máguspap és a krétai Orpheusz–Dionüszosz tanítványa. Ő tudott csak hitelesen ilyeneket mondani:

Csak azt ne kérdezd, hogyan lehet magunkat a haláltól és a születéstől megtisztítani, ne kérdezd, merre van a kígyó útja, és hol talál célba a szent lándzsa, mikor mindnyájan Longinusok vagyunk. Ne kérdezd, miért folyjon szabadon a bor és a vér, s azt végképp ne, hogy itt ki az Úr.

Gyere velem inkább a tengerhez, vissza a szigetre. Gentis cunabula nostri, a mi fajunk szent bölcsője Kréta, mondja Vergilius. Igen, mieink a boldog szigetek Krétától Vegliáig, Atlantisztól Tokajig.

Innen kezdődik a nagy csavargás az Adrián, a tengeren térben és T.É.R.-ben (lásd: Titkos Értelmű Rózsa), időben és időtlenül a szellemtörténetben, abban a pillanatban, amikor már tisztán érezzük és egyben apadhatatlan vágyakozással szomjúhozzuk a múlt ízeit, de még nem váltunk múlttá. Amikor még élünk, de már távolról jól hallhatóan mormolja a tenger vagy a Nagy Pán, vagy a tenger asszonya, maga a Tengerek Csillaga, Mária: szomjas vagy, légy tengerré…