Lászlóffy Aladár: Gyarló és kalapács

Lászlóffy Aladár cikkeiben (kisesszéiben) először a stílus ragadja meg az olvasót. A szójátékok, kitérők, közbevetett viccek és anekdoták, az egyszerre érzékletes és hevenyészetten köznapi nyelv az akár évezredes, világtörténeti távlatokat átfogó párhuzamok, valamint az asszociációs, metaforikus észjárás élénkítően lazítják a megszokott szerkezeteket. Mindez olykor nehezen követhető, de az esetek túlnyomó többségében elszórakoztatja az olvasót, sőt megörvendezteti. Megörvendezteti, mert a sziporkázó szócsavarások görögtüzéből valódi lángok csapnak elő: az öntudatos vélemény. Módszer és lényeg viszonyát a szerző fogalmazza meg, nem magáról szólva, de önmagára is visszafordíthatóan: “Az ember információhalmozó lény – csahol a kedves és érvényes közhely –, csakhogy mára már a faj számára is hozzáférhetetlen, amit felgyűjtött maga köré. Bizony, ezért akkor hallgatok meg komolyan új vélekedést, ha nem alszom bele.”

A szerző a gondolat kifejezésre érettségének is ebben a körben találja meg a mércéjét. “Akik sürgetni szeretnek, azoknak mindig ez »az utolsó hajó«, az utolsó vonat. Én előbb megkeresem hozzá a metaforámat.” Az ilyen mondatok azt sugallják, hogy a mérce a metafora, amely össze tudja rántani a képzelet személyességét és a távlat egyetemességét. Ironikus erőltetésével érzékeltethető a mindennapok és a történelem – “cirkusz-” és “álarcosbál”-szerű – kavargásának hamissága. De az álcázás csak az egyik és nem is a fontosabbik szerep. A metafora az igazság felvillantására is alkalmas, amennyiben szervesen nő ki a nyelvben megőrzött tudásból, hagyományból, a nyelvben megnyilvánuló nyelv előttiből, alattiból, fölöttiből. A metafora az (anya)nyelv hagyományának rendszerében válik teljes értékűvé.

Nemcsak a helyes kifejezés alapul a nyelv “meg egyéb hasonló önérzeti, emberi méltósági koncentrátumok” folyamatosságán, hanem a kötet írásait összekötő legfontosabb fogalom is: az öntudat. A múlt és a jelen szétválaszthatatlanságával, tehát a hagyomány érvényességével számot vető ember képes csak értékeket, eszményeket tevőlegesen vállalni. És aki erre képes, az belátja, hogy a nemzeti hagyomány az elsődleges, valamint hogy csak az eszmények révén nemesíthető meg a sors. Példa a reformkor nemzedéke: “Ők bizonyították a legszentebb dolgot: a hazaszeretetet. Ennek a nemzedéknek sikerült összhangba kerülni és összhangban maradni a legfontosabb és legtisztább eszményekkel. Ezért ennek a nemzedéknek mindene himnikus. A mai, kései, az élet újabb meg újabb színfalával elszigetelt utódok, a mai metrón utazók […] az ország folytonossága dolgában igyekvők sorsközössége már legfennebb a korán elvesztett, valahol a világháborúkban eltűnt nagyapákhoz hasonlóan viszonyulhat csak hozzájuk. De viszonyuljon. De emlékezzék. De éljen, ne tengjen és tűrjön csupán. Soha ne mondjon igent többé arra, amire ők életükkel nemet mondtak. […] Egy új erkölcsi érzékért kell síkraszállni tervezés és koszorúzás címen egyaránt, mely ne legyen megint elkötelezettebb valami elegáns megfoghatatlanság iránt, mint a kezünkből kiejthető legtörékenyebb dolog: tulajdon sorsunk iránt.” Az összefonódó ön- és a közösségi tágasságú helyzettudat megléte, érettsége jelöli ki a jó és rossz tulajdonságokat. Az egyik oldalon említi a szerző az ellenségképbe fulladó egyoldalúságot és elfogultságot, a sunyiságot, a linkséget, a hülyeséget, a szélhámosságot, a demokráciát kisiklató műveletlenséget és közönyt, a gyermetegséget és a felületességet. Mindezzel szemben állnak a tartást és az alkotást kibontakoztató tulajdonságok: a becsület, a hazaszeretet, a lényeglátás, a teljességigény, a felelősség, az árnyalatok iránti érzékenység, a kifejezésben is megnyilvánuló pontosság. Az utóbbi sor az értékes személyiségben éberségként összegződik. Az éberség a műveltséget, az előrelátást szakadatlanul szembesíti az éppen adott helyzetet illető tisztánlátással: “felfokozottan ugrik elénk annak abszurditása, képtelensége, hogy ne ott, helyben, azonnal, frissiben, minden értelem, aktuális körülmény, árnyalat, vonatkozás ismeretében állítsa elő (mint valami nonstop, fáradhatatlan Héphaisztosz, Vulcanus) a fegyvert az alkalmazó. Hiszen az előregyártottság, a dogmásítás, óhatatlanul pontatlan – így a téves alkalmazás átkos következményeinek Pandora-szelencéjét nyitja reánk.” Azok, akik ezeknek a feltételeknek megfelelnek, gyakran válnak errefelé “intézményemberré” – mint Szépfalusi István vagy Csoóri Sándor –, mivel történelmünk töredezettsége miatt sokszor hiányzik a folyamatos értékképviselet intézményrendszere. Székely János sorsa pedig azt példázza, hogy az éberségig eljutó személyiség egyáltalán nem biztosítja a boldogságot vagy a feladat beteljesítését. Ha nem nyílik tér előtte, akkor “a soha fel nem használt készenlét tragikuma a legfájóbb dolgok egyike lehet”.

Ez a tér a történelemben nyílik meg vagy zárul be. Hogyan, miért? Miként érhető el a helyes öntudat, és ha ez sikerült, miként válhat közösségi hatóerővé? Valamilyen módon a kötet minden írása ezekre a kérdésekre próbálgatja a válaszokat. Hol egy szemléleti egész megragadására alkalmas életmű (Berzsenyi, Bolyai, Krúdy stb.) vagy összegző mű (mint Neal Acherson Fekete-tenger életrajza, Norman Davies Európa története, Molnár József Achim L. András monográfiája) tágasságában, hol egy-egy jelenség vagy esemény látszólagos jelentéktelenségében. Lászlóffy a nemzeti hagyományok mélyrétegeiben kutatja a választ, hiszen sajátos helyzetünkről ennek van a legtöbb mondanivalója. De az elfogultságokat, a közelkép torzításait kiigazítandó minduntalan megvizsgálja a felvetett kérdéseket a tér és az idő távolságából is. Például a nemzetiségi lét magyar problémái nála az antik világ és a kurdkérdés fénytörésében is tükröződnek.

A nemzeti és az egyetemes különben is elválaszthatatlan. A saját lét megértése csak az egyetemesség közegében, annak sajátos eseteként lehetséges. És fordítva. A Krúdy-esszének is ez a legfőbb felismerése: “Krúdy egy olyan goethei egyetemesség kísérlete, melytől számon lehet kérni az örök itt és most jegyében teljesített legvégső szolgálatot is. Helyben utazásának kultúrája elvisz a világhoz, és elhozza nekünk a világot, a világét. […] Kultúrtörténet és helyrajzi ismeret, lokálpatriotizmus és sajduló hazafiság maga előírta arányokban keveredik egyetlen novellán s az egész életművön belül a szenvedő s alkotó korok és népek, jelen-múlt-jövőbeliek létére, értékére való, költőire fogott, de mindig pontos utalásokkal, formailag olyan kép- és hasonlatcsaládfák erdejében, mely a nagyon nagy költők életművében is ritka. […] És ebben a tisztánlátásban volt ő is az egyik országmegőrző, egyik el nem merülő bója, akár figyeltek rá közelről, akár nem. ’Végsőhelyi Kálmánok’ és merengő házak olyan szürke falakkal, mint az örökké máris tegnapelőtti múlt századok, az ő választott szimbólumai, fegyverei, stílusbeli és tartalmi stigmái. Töményen egyetemes aktualitásúak és töményen nemzeti fogantatásúak.”

Lászlóffyt a válaszok próbálgatása bizonyos problémagócok fokozott érzékeléséhez vezeti el anélkül, hogy ezekre szükségszerű és kéznél levő megoldásokat hirdetne. Hol azt írja: “nem nagyon hiszek a társadalmi javulásban”, hol pedig hagyja magát megkísérteni a spirális fejlődés gondolatától. A történelemnek ismétlődő ritmust tulajdonít, mely “a közlekedőedények logikájával” hat, és sodorja az emberiséget, de ez a ritmus talán szellemi eredetű, és szellemileg, például az archetípusok átrendezésével módosítható is. A hasonló sokértelműségek és (látszólagos?) ellentmondások jelzik a problémafelismerés és az eseti megoldások elsőbbségét az általános megoldások vágyával szemben. Jelenünk – és az egyetemes történelem – egyik alapdilemmája ez: “Sajnos, hajlamosak vagyunk némi fellengzősségre, így megfoghatatlan nagy eszmék után sűrűbben kapkodunk, mint konkrét sorskérdéseink után. Beszélünk sérelmekről, behozhatatlan hátrányokról, de nem azokat orvosoljuk, nem a sebeket látjuk el, hanem megint a madártávlatokba vágyunk: egy úgynevezett Európába.”

Eszmény? Hagyomány? Lényeg? Megragadásukra talán csak egy-egy életmű egésze elegendő. De van egy rejtőzködve viszsza-visszatérő fogalom a kötet írásaiban, amely azért segít megközelíteni, földre szállítani őket. A természetesség. Hogy a fenti magasztos fogalmak ne üresedjenek ki, rendelkezniük kell a természet magátólértetődőségével és árnyalt változatosságával; térbe és időbe gyökerezettségével, de örökké megújulni képes egyetemes ritmusával is. Ha ezzel tisztában vagyunk, bármennyire csábítanak is a tévutak olykor, a ráérzések, mint a csillagok, vezetnek.

STURM LÁSZLÓ

László Noémi: Százegy

Miért éppen Százegy? Miért ez a szikár címválasztás? László Noémi előző két kötetének címe: Az ébredés előterében és az Esés után sokkal jobban utal a költőnő poétikai világára, mint a csak úgy odavetett, minden költőiséget nélkülöző szám. Ez a szám persze nem véletlen, gyors számolás után megbizonyosodhatunk, hogy a nyolc ciklusból álló kötet éppen százegy versből áll.

A kötet utolsó verse, A bolond viszont címe előtt a 0. sorszámot viseli. Tekinthetjük-e ezt a verset afféle nyitódarabnak, mely új olvasatot ad az addigi verseknek? És ha ez a nulladik vers, akkor száz versünk van, ami teljességet, kerek egészet jelentene. Mindenképpen termékennyé válik ennek a versnek a ciklusbeli elhelyezése, hatására pedig megváltozik a többi vers értelmezése és a kötet végkicsengése.

László Noémi már négykötetes szerző, költői nyelve egységes és kiforrott, de a jelek szerint még nem talált rá igazán saját költői hangjára. A Százegyben az Esés utánból már megismert világképe ismerhető fel, melyre legnagyobb hatással Pilinszky János és József Attila költészete volt. Verseinek létösszegző filozófiája viszont komorabb az előző kötethez képest, derűt, vidámságot szinte még nyomokban sem tartalmaz.

A kötetben egy boldogtalan, elidegenedett világ léttapasztalatát kifejezni igyekvő lírai én szólama a legerőteljesebb. Keserűen konstatálja, hogy a magány, az egyedüllét világából reménytelen a kitörés. Több mint hetven évvel József Attila után ő is megszenvedi a világ teljességének hiányát, ennek a széthullott állapotnak a változatlanságát.

Verseinek talán legjellemzőbb vonásai a felsorolás gyanánt egymásra hányt szavak, illetve a tökéletlen keretességet biztosító gyakori ismétlések, ismétlődések: “Időnként arra ébredek: / de jó, hogy telik az idő… időnként arra ébredek: / nem tudom, mit miért szabad” (Egy kis romantika).

A mondatszerkezetekből kihagyott, de kikövetkeztethető szavak, illetve a gyakori soráthajlások megsokszorozzák a kötet verseinek jelentésrétegeit. Számomra zavaróan hatott sok versének zárlata, mely egy erős cezúrát követően megtörte a költemény addigi ritmusát, és bizonyos erőltetetten poétikus végkicsengést hordozott. Az is előfordult néhány vers esetében, hogy a költemény első és utolsó fele szervetlenül kapcsolódott össze, mintha összeragasztották volna őket. Külön-külön jobbak lettek volna ezek a versek, de ebben a formában túlzottan zavaró volt az eklektikusság, mint például a Harminc című versében, ahol a feje fölött köröző légytől mindenféle kapcsolódást nélkülözve jut el az élet mint megrekedt felvonó metaforáig. Fontos szerephez jut a kötetben az álom motívuma is, melynek pozitív és negatív konnotációi is előfordulnak.

Verseiben leginkább a nyugatosok, illetve József Attila és Pilinszky hatását hordozza. Ezt intertextuális utalásai is alátámasztják, melyek Babitsot többször is megszólítják (Reggeli kérdés, A gazdát bekeríti háza), Adyt (Intés az őrzőkhöz), illetve József Attilát (Altató). Nyelvezete Pilinszkyével rokon, őt képteremtéseiben is mesterének tekintheti.

A vezető szólamon kívül találunk példát dallamos daktilusokból álló pesszimisztikusan szép költeményre (Özönlés), Vajda Jánost idéző halálvárásra (Mennyire szép lesz), egy kis szerelemre halvány politikával keverve (Alkalmazott grammatika, Szép üzenet). Mutatóban van egy kis irónia (Friccshimnusz), a mai költészetben divatos szándékolt költőietlenség (Monológ), humor (Sörök, örök sörök), természeti képek (Falevél), és szerepvers is akad (Börtönudvar).

A kötet egyik kiemelkedő verse A jó szó. A negatív léttapasztalatból kiinduló költeményben hangsúlyosan van jelen a költői önreflexió. A megfelelő, a jó szó keresése egyrészt a költők feladata verseik sorainak összecsengése érdekében, de itt emellett az egymáshoz intézett jó szavakról, illetve ezek hiányáról van szó. A lírai én keserűen konstatálja, hogy hiába van jó szava, nincs szükség rá, a külvilág nem igényli. A ki nem mondott szavak miatt érzett bűntudat, szégyen súlya “görög, pörög vagy dübörög, / dobban vagy koppan” a halottként is szenvedő ember koporsóján. De az elidegenedés és a kudarc jajkiáltásaként is értelmezhetők a költemény sorai, mikor koporsómagányunkban jövünk csak rá saját felelősségünkre, bűnünkre, hogy nem találtuk meg a jó szót felebarátainkhoz, melyet akkor is ki kell mondanunk, ha senki sem igényli. A költemény párverse A jótett helye, mely címében az ismert közmondásra utal, de nem képes ugyanannyi jelentésréteget mozgósítani, mint A jó szó.

A kötet két legjobban sikerült ciklusa a Hangok a szomszéd szobából és az Aranykürtök. Az előbbi nyitóverse A könnyűség, a kicsorbult teljesség megélését és az egymás megértésének nehézségét mondja el. Nem véletlen a mesebeli ezeregy levelű fa szerepeltetése, mely példája a szerző kerek, teljességet sugárzó számoktól való tudatos tartózkodásának (a címadás is ennek tudható be). Ezáltal igyekszik kifejezni azt a megbomlott rendet, a kaotikus valóságot, melyet megtapasztalt. Ebben a világban tudásunk gyakran nem elég arra, hogy átlássuk az összefüggéseket (Fontos a pontos), legjobb esetben is csak részleteket foghat át, személyes életünkre korlátozódik (Levélke). A szépség is már csak az apró részletekben rejtőzik: “a horpadt hátú fellegpajta két / résén zubog a nap teje / minden más homályos, sötét / nincs veleje” (Vihar előtti).

A pilinszkys ihletésű Reggeli kérdésben az első hét szakasz változatlanul ismétlődik meg a következő hét szakaszban hangsúlyozva az embereket fojtogató magányt. Az Elkerítve című verséből pedig kiderül, hogy ez a magány áthatolhatatlan, örökös változatlanságba fagyasztja az embereket: “Nem változik egy árva perc sem. / Fehéren ül a fény a kerten.”

Az Operett találó, metaforikus cím, ha arra gondolunk, hogy csillogó és szép kívülről, de belül üres, mint – László Noémi szerint – az életünk. A vers könyörtelenül leleplezi látszatéletünket, mikor fontosnak tartott/tartatott értékeket üldözünk “sáros forgatagban”, a siker és hazugságok bűvöletében élünk, és nem vesszük észre, hogy mindez csak “szakértelemmel fölvitt festékréteg”. Ez a festék eltakarja előlünk a rohamosan pusztuló bensőt, a lényeget, melyet már nem lehet elérni: “csak a világ szélei foszlanak / csak a világ szíve közepe vásik. // Hajszálnyi út sincs az élet taváig.”

Ilyen körülmények között a teljesség is csak látszat lehet, ha megérintjük, szétpereg, mint a víz (Tilaka).

László Noémi lényeglátó, időszerű és fontos mondanivalója csak akkor válhat üzenetté, mely sokakat megérint, ha sikerül megszabadulnia a néha modorossá váló túlpoétizáltságtól, elengedi a nagy elődök kezét, és saját, egyéni hangján szólal majd meg. Mert azt nem kétlem, hogy van neki, hiszen ebben a kötetben is számos jelét adta nyelvi leleményének és gazdag képteremtő tehetségének.

VÁRADI NAGY PÉTER

Rott József: Csaposok, cselédek, csavargók

Egy megsárgult, fényképpé merevedett múlt alakjai kelnek életre, mintegy varázsütésre, Rott József legújabb, immár negyedik novelláskötetében, a Csaposok, cselédek, csavargókban. A Kánya-haraszt balladája (1999), a Szikár ember lelke (2001) és a Pokol orma (2003) című kötetek után az író soron következő munkája már nem a bányászsorsot mutatja be, hanem múltjának egy másik világszegletét: a szolgálók és kiszolgáltatottak kővé nehezült életét. A bányászkolóniát mint témát, úgy tűnik, végérvényesen sikerült a szerzőnek kimerítenie előző köteteiben. Erről ő maga egy interjúban (Magyar Napló, 2003/7) ekképp tesz vallomást a Pokol orma megjelenése után: “Ez volt az én Odüsszeiám. Végig kellett írnom. Nincs több mondanivalóm róluk.” Rott tehát lezárt magában egy újra felépített témavilágot, de csak azért, hogy tovább tudjon építkezni.

A Csaposok, cselédek, csavargók is csakúgy, mint a többi válogatott írásokat tartalmaz. A szelekció önműködő törvényszerűsége magában az íróban természetszerűleg megvan, az olvasót viszont mindig izgatja a kötetkompozícióba zárt novellák/elbeszélések egymáshoz való viszonya. Rott József “cseléd-karcsú” kötete tizenkét írásművet tartalmaz, és ezek a szövegek mint valamely tudatosan formált, jól megkomponált, sajátos sárréti “sorsszimfónia” tételei követik egymást.

A nyitó tétel (A Fügekaktuszban az ördög) részletében már olvasható volt Kunsági édenről regélek címmel – négy bekezdésnyi szövegben (Eső, IV. évfolyam, 3–4. szám). A mű, nyitó tételhez illően tipikus szonátaformát mutat: a lassú elbeszélő tempó alkalmas arra, hogy az író a Nagyalföld napbarnított és sápadt, mély barázdáktól szántott és ifjan viruló arcát egyaránt szemügyre vegye, s rácsodálkozzon a hazai táj évszakos szépségeire: “Hány arcát ismerni a Nagy-Alföldnek!… Tikkasztó, aszályos nyarakkal… s hány képét zord telekkel.” Majd a lassú bevezetés után az expozíció viszonylag gyors tempójú főtémává érik: megtudjuk a Fügekaktusz csárda nevének népetimológiai eredetét (Fürge Karkusznak, a tulajdonos nevének továbbhagyományozódott félremondása), és hogy a tulajdonos egy árva rokon lányt rejteget.

A melléktéma új alakja Horilla úr lesz, aki egy, a pusztát átszelő sínpár lefektetését szorgalmazta a Magyar Királyi Államvasutak megbízottjaként. Valójában egy rövidre szabott dialógus vezet át bennünket a kidolgozási részig, amelyben kiderül, a Fügekaktusz gazdáját csak ugratták azzal, hogy a pesti gyors ott áll majd meg az ivó előtt, és a csárda féltett ereklyéje, a lány is veszélybe kerül: “Minek ide állomás, te pócegér? Elviszem Margitkát, úgyis jó lesz.” A novella ezen drámai pontja után – ahogyan a melléktéma reprízként visszatér – a lány is visszatér a csárdába, de a tulaj holtteste addigra már az enyészeté lesz. A teljes értékvesztéssel bíró, tragikus végkifejlet (Margitka megcsúnyul és meghal) előtt az író a mű két mellékszereplőjét (Fürge Karkusz két fiát) is beemeli a történetmesélésbe, akikkel az árva lány külön-külön is viszonyt folytat, majd szép sorjában mindenkit elvisz az ördög: Bandi halálos lovasbalesetet szenved, Antit pedig “eszement” ötlete – hogy tudniillik el kellene adni a Fügekaktuszt – taszítja a sírba; a lány megmérgezi a párját és magát is.

A nyitó novellát követő második elbeszélés színhelye egy másik ivó, ezúttal a Sziki kocsma, amely visszatérő vonatkoztatási pontként funkcionál a későbbi szövegdarabokban (Isten és istráng, Ördöggödre, Megbocsátás). Az ivó afféle menedékként szolgál a vidék kiszáradt torkú emberei számára: hideg és meleg elől egyaránt védelmet nyújt, ahol a bormámor lehetőséget ad feledésre-emlékezésre egyaránt. A novellák mellékszereplői gyakran idézik vissza földijeiket, többnyire megvető, újragyalázó szándékkal (Megbocsátás, Húsz rend gúnya). Az emlékezés mint bizonyos múltidéző gesztus a feledéssel együtt jelentkezik: csak rész(l)eges emlékezés történik, ezért az elbeszélés is veszít a történetmondási hitelességből. Ennek ellenére az alakok mindig jól kontúrozottak, könnyen felismerhetők. Rott alakrajzolásához nagyban hozzájárulnak a művek szereplőinek alkalomadtán alliteráló, beszélő nevei, amelyek már-már mágnesfigurákként ragadnak a sárréti sárba: Baksa Bálint (Boldogság bolondja, Húsz rend gúnya), Pántya Petya (Boldogság bolondja), Pelyvás Pista (Húsz rend gúnya), Lukassy Levente (Ördöggödre), Galbács Gabri (Legendát éltető kebleken). A játékos névadás szintén igen jellemző a kötet darabjaira, főképp testvérpárok esetében: Ferke és Deske (Szotyákék), Csöcske és Csücskös Öcsi (A vándor szabadsága), Andi és Bandi (Fügekaktuszban az ördög). A névetymologicára is szép példákat kapunk a Vasurka (Legendát éltető kebleken) esetében: “Hiszen ő maga sem Vasurkaként jött a világra, csak később, ahogy duzzadt kezecskéivel a levegőt markolászva, elszántan totyogott, akkor becézték el Vasgyúrónak, majd zsíros tejen nevelkedett Vasgyurkának… s lett legutóbb legény korára Vasurka.”

A csaposok “szentélyei”, a kocsmák mellett a másik viszonyítási pont maga a Körös. A kötet darabjainak több mint a felében fontos szerephez jut a falunak rontó folyó (Beccs, Cseléd szerelem, Smaragdos utakon, Ördöggödre, isten és istráng, Boldogság bolondja, Megbocsátás, Legendát éltető kebleken). A sárrétiek életét gyakran más mederbe terelő Körös a négy őselem közül a legdominánsabban megjelenő víz vissza-visszatér a gyűjteményben. Ahogyan az eső is fontos szerephez jut: besározódik ilyenkor minden, és csak a “bebörtönzött magány” az, ami képes a “sáraranyakat” – ha csak egy zárt közösség számára is – fényesnek láttatni és látni. Hogy mennyire hangsúlyozott a víz szerepe a novellákban, arról a hátsó könyvborítón megjelenő Papp Endre-sorok ekképp tanúskodnak: “Rott József történetének szereplői e táj szülöttei. Alföldiek, de hordoznak magukban valamit a másik őselem, a víz alapelvéből is. Két lábbal állnak a földön, mégis a vízhez hasonlóan tudnak idomulni bármihez, betöltik a kínálkozó réseket.”

A másik őselemnek, a földnek szintén többféle arcát lehet felfedezni a novellákban: a kamillaföld látványával zárul például a Boldogság bolondja, a téeszföldek is megjelennek ugyanott, vagy a temető földje a Megbocsátásban, hogy a végtelen példasorból csak néhányat említsünk. A két elem keveredéséből keletkező sár magában a tájat egykor jelölő Nagysárban is fellelhető. (A Sárrét elnevezés csak a középkor végén kezdett elterjedni, egy XIV. századi oklevél még Nagysárként említi ezt a vidéket.)

A másik két őselem, a levegő és a tűz is jól kivehetően végigkövethető a válogatott darabokban. A levegő gyakran jut atmoszférateremtő szerephez: füstös, “virágportól terhes levegő”; “édeskés levegő” (Megbocsátás “füstszag üli meg a levegőt” (Legendát éltető kebleken). A köd és a szél szintén műstrukturáló vándormotívumként vissza-viszszatérő elemei a kötetnek. Szinte minden darabban valahol “zörget a szél” (Ördöggödre), vagy “a száraz sás között szellő motoz” (Boldogság bolondja). A tűz pedig hol jelzőként (“tüzes nyári nap”, “kiégett a nap tüzes gombja” – Legendát éltető kebleken), hol konkrétan (“pattogott a tűz” – Szotyákék), hol pedig latensen (“gyújts be a cserépkályhába!” – Breccs) szerepel.

A fentiekben felsorolt visszatérő őselemek mellett találkozhatunk még a “tükörbe nem nézés” és a “kútba ugrás” aktusával: a “nem szeretek tükörbe nézni” (Isten és istráng), “tiszta, dolgos teremtés, fölöslegesen tükörbe nem néz” (Ördöggödre) sorok egy olyan embertípusról árulkodnak, akik soha nem képesek szembenézni önmagukkal. Ez a negatív cselekvési forma “mise en abyme”-ként is működhetne akár az egész sárréti sorsközösségre vonatkoztatva. A kút valamiféle jelenölő és énmegsemmisítő toposz a Rott József-i kötet szövegeiben: a Szotyákékban a csendőrök elől menekülő Ferke máskor is választotta már az énfelejtés kútba ugrási módját (az orosz frontról hazaérkezve). Az Isten és istrángban pedig a nagypapa számolja fel értelmetlennek tűnő életét ugyanezzel a módszerrel. (A kútba nézés – akárcsak a tükörbe nézés – szintén elmarad.)

A Csaposok, cselédek, csavargók kötetkompozíció prózanyelvére a mások által – az előző kötetek kapcsán – is jelzett balladaiság, kihagyásos szerkesztésmód, költői képkezelés jellemző (Papp Endre, Pécsi Györgyi, Mányoki Endre, Márkus Béla). Ez utóbbira szép példákat találunk az Isten és istrángban (“S mintha az idő is patákon járna”), vagy a Megbocsátásban: “Szitáltak a szavak, akár a hó, majd kopogtak, mint a jégeső.” A hangszimbolika is centrális szerephez jut, kiváltképpen az alliterációk gyakoriak. Íme néhány példa a négyes betűismétlésre: “Szögeket szorongatva a száj sarkában, szekercével a kezében…”; “Cementet cipelni… cuppogni, curukkoltatni” (Isten és istráng). Két egymást követő novella pedig a nyitó mondatok mondatszerkesztésének egyezésével mutat rokonságot: “Cseszdmegutcának mondják, így derűsen egybemosva a szavakat…” (A vándor szabadsága); “Ördöggödrének mondják azt a faluhatárban található kubikgödröt, amit még a folyamszabályozások idején mélyítettek ki a hangyákként rajzó kubikosok” (Ördöggödre). A tárgyi világ is nemegyszer jut mellékszereplői státushoz: A Boldogság bolondjában egy kecskelábú asztal sorsa vész a múlt iszapos homályába, Szotyákéknál egy szekrény (Szotyákék), a Cseléd szerelemben egy ládika válik sorsformáló, hangsúlyos akkorddá. Végezetül külön említést érdemel még a kötetben található két burkolt irodalmi utalás. Az egyik József Attila Anyám című vers utolsó sorait asszociáltathatja az olvasóban, miközben az Ördöggödrében a következő sort olvassa: “Abban volt örömöm, ha fogadják a köszönésem.” A másik példa pedig Móricz Tragédiájának Kis Jánosára emlékeztet: “mintha minden falatot erőnek erejével kellene gyomrába szuszakolni” (Boldogság bolondja). Móricz egyébként 1935-ben járt a Sárréten, és ottani élményeit riportjában a következőképp rögzíti: “Csudálatos nép ez. Tele erővel, egészséggel, munkakedvvel. Csak a természeti viszonyok sújtják.”

Valóban: zárt világ a Sárrét világa. Az író pedig – mint ahogyan azt ezzel a kötetével is bebizonyította – nem tud elszabadulni ettől a világtól, az “ottrekedtség élményétől”. Rott József írói érdeme abban rejlik, hogy kinyitja olvasói számára a valóságnak e szeletét, és megmutatja a szikes föld lakóinak “zegzugos” hétköznapjait, s segít meghallani mély regiszterekben szóló, sajátos sárréti “sorsszimfóniáját”.

LAJTOS NÓRA

Babus Antal: Tanulmányok Fülep Lajosról

Immár másfél évtizede jelennek meg a Kortársban, az Új Forrásban, az Irodalomtörténetben és másutt Babus Antal tanulmányai Fülep Lajosról; könyvbe gyűjtve nem kerekítette őket (rész)monográfiává, bár ez a lappangó szándék vagy törekvés nem állt tőle távol. Részproblémákat, önállóan is tárgyalható korszakokat, művelődéstörténeti kapcsolatokat kutat olyan hiteles rekonstrukció igényével, amely az itt nem tárgyalt fejezetek törzsanyagának ismeretét, az egész életműre való kipillantást feltételezi. Fölvázolja Fülep szellemi útját 1920-ig, kinagyítva ismerteti viszonyát az 1919-es, 1920-as forradalmakhoz, adatolja Illyés Gyula oldalán vívott küzdelmét az egyke ellen, kölcsönös elhidegüléssel végződő barátságát Németh Lászlóval. Filológiai igényessége a tudományos értekezés műfajához közelíti, asszociatív gondolkodása, lazább szerkesztésmódja, eredményekkel kecsegtető mellékutak bejárására való vállalkozó kedve az esszével rokonítja tanulmányait. Az 1920-ig tartó fejlődési szakaszról részletesebb képet fest, az Illyéssel, Némethtel való kapcsolat történetének vázlata mögött Fülep és a népi írók érintkező és eltérő szerepének az 1930-as években országos szellemi kihatású kérdésköre bújik meg.

Babus abból a tapasztalatából indul ki, hogy “Fülep Lajos életműve halála után húsz esztendővel sem foglalta el méltó helyét a magyar szellemi életben, […] mégis vannak fehér foltjai életének”. Érzi a karizmatikus szellem, a nagy géniusz hatását, s a maga hivatását a fehér foltok eltüntetésében, a minél pontosabb adatföldolgozásban és értelmezésben pillantja meg. Fontos kérdésekre pontos válaszokat keres. A kötet élére helyezett tanulmányban Fülep életének egyik legfontosabb, de legkevésbé feltárt fordulópontját vizsgálja, a címben és a folytatásban is kérdő mondatokat sorolva: “Miért választotta Fülep Lajos a magyar falut a világvárosok helyett?” Részletesebben: “Mi késztethette 1920-ban a mindössze harmincöt éves Fülepet arra, hogy félrevonuljon a világi élettől, s 1947-ig református lelkészként éljen és tevékenykedjen? Milyen meggyőződés, hit, gondolatok munkálhattak a nyolc nyelven olvasó, olaszul, franciául anyanyelvi szinten beszélő, hosszú évekig Nyugat-Európa nagyvárosaiban élő, kivételes műveltségű fiatalemberben, amikor életét igen hosszú időre meghatározó döntését hozta? Honnan merített erőt, hogy szakítson korábbi életvitelével, és hátat fordítson a biztos megélhetést, tudományos karriert ígérő fővárosnak, s helyette eldugott, szegény, aprócska falvakban, vidéken töltsön huszonkét évet?” Az eddigi válaszok azt sugallták, hogy Fülep 1919-es “kommunistasága” miatt kényszerül vidékre, illetve hogy 1919 őszén a Nyugatban megjelent monumentális Szabó Dezső-bírálatát “dühödt, személyeskedő támadás” érte, ezért személyes sértettségből hagyta el a fővárost, s “vidéki lelkészként a belső emigrációt választotta”.

Babus nem fogadja el ezeket a magyarázatokat, fölhívja a figyelmet azokra az eddig sem ismeretlen tényekre, hogy Fülep 1916-ban iratkozott be a református teológiára, 1918-ban végzett teológusként látogatást tesz Szovátán, s az évek gazdag arzenáljával bizonyítja, hogy 1916-tól készült a lelkészi hivatásra, nem muszájból, hanem “szabad elhatározásból választotta” azt. Ilyen szuverén döntésre nem illik rá a belső emigráció kifejezés (az emigráció fogalmához hozzá tartozik a bujdosás, a menekülés motívuma). Babus saját szava szerint is “meglepően egyszerű” helyes válaszát annak köszönheti, hogy komolyan veszi, szó szerinti jelentésükben értelmezi Fülepnek a spirituális elhivatottságról szóló önkommentárjait. Megalkuvás nélküli erkölcsi lényként jellemzi, aki öntudatosan követi a kevesek, a keskeny úton járók példáját, lemondva a jólétről, kényelméről, elismerésről. Kezdeti individualizmusa ezért magában hordja későbbi szegénypártisága, népközelisége csíráját, már ateista periódusában ott érlelődik majdani odafordulása a keresztény misztikához. Külföldi tanulmányútjai szinte hibátlanul működő, belső iránytű általi vezetettségről tanúskodnak. “A modern érzés művészi kifejezésének, stílusának történeti fejlődését kutatja”, írja Fülepről Alexander Bernát, “és Firenzében találja meg azt a nyugalmat, azt a légkört és azt a materiálét, melyre szüksége van…” A Firenzében kapott irodalmi, de annál is mélyebb impulzusok között kiemelkedik Sienai Szent Katalin hatása, majd egy későbbi fázisban a XIX. századi orosz prózáé, kivált Dosztojevszkijé. Az előbbi élményt megélve megtért, visszanyerte hitét, az utóbbi ráébresztette arra a lehetőségre és parancsra, hogy az embereknek egyénileg kell újra fölfedezniük, elsajátítaniuk a 2000 éves evangéliumot. Személyére szabott küldetésnek tudta, hogy a történelmi idők kikényszerítette halasztás után a lehetséges legelső alkalommal visszatérjen igazi hivatásához, és jelentkezzék a gyülekezeti munkára. Babus még szorosabbra fűzi az igaza mellett szóló érvek hálóját, amikor elmélet és gyakorlat (szó és tett) hézagtalan egybeesését állítja középponti helyre Fülep erkölcsi követelményrendszerében, vagy ízlésének olyan, nem csak személyes preferenciáit is megemlíti, mint a városi életformával a falusi közösség eszményesítése vagy “a természet szeretete, mondhatni kultusza”. Babus is látja, bár együttérzéssel kommentálja azt a tényt, hogy Fülepnek “bele kellett törődnie, hogy vágya csak felerészben vált valóra: a közösséget nem, csak a természeti szépet lelte meg” Zengővárkonyban.

Szoros kapcsolatban van a kötet első tanulmányával a közvetlenül utána következő második, a Dosztojevszkij szerepe Fülep Lajos világképének alakulásában. A korábban is perdöntőnek elismert Dosztojevszkij-élmény mélységét és kivételes intenzitását új szempontból is alátámasztja a tanulmányíró. Periodizálja azt a folyamatot, amelynek során Fülep olvasottsága az orosz irodalomból mind teljesebbé és mind személyesebbé, a maga életproblémája dolgában eligazító jelentőségűvé válik. Már az 1900-as években olvasta a Bűn és bűnhődést, legkésőbb 1913-ban bizonyosan A félkegyelműt. Nemcsak és nem elsősorban az esztétikai értéket csodálja Dosztojevszkij műveiben, hanem “az emberi lélek legnagyobb eszű és szívű ismerőjét” látja benne. “Fülep hitt a szent őrület és szent őrültek történelemformáló erejében. Ezt a hitet is főként Dosztojevszkijnak és az orosz kultúrának köszönheti.” Orosz irodalomtörténészek nyomán ismerteti a “jurodsztvo” jelenségét és a szent őrültek szellemi arculatát Miskin herceg és Aljosa Karamazov kapcsán; Fülepet az ő példájuk erősíti meg, hogy a nép közé menjen, elméleti népszeretet helyett a nép evangelizációjának életgyakorlatát válassza.

Fülep 1920. október 18-án kezdi meg helyettes lelkészi szolgálatát a Tolna megyei Medinán. Időben átfedi az eddig vázolt fejlődési szakasz utolsó bő két esztendejét a forradalmakban való részvétele. Ennek az eseménytörténetét előbb egy rövid összefoglaló alfejezet tárgyalja, majd a kötet leghosszabb, több mint 180 oldal terjedelmű dolgozata dokumentálja és részletezi (Fülep Lajos az 1918–1919-es forradalmakban).

Hatalmas kortörténeti apparátussal, különösen a magyar intelligenciának a forradalmakban való részvételére figyelve írja meg Babus a viharos idők krónikáját Fülep szempontjából. “1918 őszén a magyar értelmiség színe-java Károlyi híve volt, […] felismerte a változások elkerülhetetlenségét.” A Szellemi Tudományok Szabad Iskolája csatlakozott a Nemzeti Tanácshoz, Fülep is, aláírta “A magyar intelligenciához” című kiáltványt. E kiáltvány “szellemi szülőatyja Jászi Oszkár volt, az ő dunaikonföderáció-gondolatát a mai történelemtudomány megejtően naiv, indokolatlanul optimista, alapjában doktriner elméleti megfontolásokból vezeti le. Ez a Babus által is elfogadott kritika a többi aláíróval együtt Fülepre is érvényes (ő maga évtizedekkel később is szívesen fejtegette a kis népek föderációjának gondolatát). A kiáltvány a Babits akkori gondolkodás- és fogalmazásmódjára emlékeztető mondattal zárul: “Mert szent a haza: de még szentebb az emberiség!” Ezt aláírva a művészetben a nemzeti és az egyetemes korrelációját valló Fülep a politikában a nemzetköziek oldalára állt a nemzetiekkel szemben. Életrajzírója egyre több rejtvénybe ütközik, egyre több kérdőjelet tesz a tények rögzítése után. “Nem tudjuk, hogy Fülep neve miként került az aláírók közé.” “Együtt úszott az árral, vagy csupán a többiekkel együtt napirendre tért az utolsó mondatom is? Hozzáteszi, hogy “az egyoldalú nemzetköziséggel aligha vádolható Kodály és Bartók is az aláírók között volt”.

Az itt példaképpen tömörített eset számos olyan életrajzi ténynek és a kommentátor előtt tornyosuló nehézségnek lesz a modellje, amelyek esetében a megbízható válasznak még nem jött el az ideje. Babus roppant lelkiismeretesen utánajár Fülep diplomáciai tevékenységének az őszirózsás forradalom, majd a Tanácsköztársaság idején való szereplésének. Ellenőrzi, gyakran helyesbíti az események időrendjét; kiigazítja Fülep esetenként pontatlan emlékezetét vagy Fodor András természetszerűen forráskritikára szoruló följegyzéseit; figyelmeztet a már kiigazított, a köztudatban mégis szívósan tovább élő legendákra, téves beidegződésekre. Rendre igazolja hősének hivatalnoki precizitását, egyáltalán nem minden kortársára jellemző szerénységét és megbízhatóságát pénzügyi relációban (például a fölvett előlegek mennyisége és minden elszámolás komolyan vétele dolgában). Megbízatásainak mintaszerűen, magabiztosan, alapos helyzetismeretre támaszkodva tesz eleget, a “minisztériumban mégis berzenkedtek tőle”: sokallották az önállóságát, Fülep viszont megelégelte a belügyminisztériumban uralkodó bürokratikus aggályoskodást. Diplomáciai eredményeit Fiúméban és főleg Rómában jó kapcsolatainak és meggyőző fellépésének köszönhette. Babus rámutat, hogy kedvező, olykor váratlan külső körülmények is támogatták a sikerben.

Közszerepléséről az az általános kép alakult ki a könyvben, hogy kinevezésekért, megbízatásokért nem harcol, személyes ambíció és elkötelezettség nélkül, de lelkiismeretesen és hozzáértéssel teszi, amit tesz. Szinte mindenben együtt tart a Vasárnapi Körből és a Szellemi Tudományok Szabad Iskolájából ismert barátaival, közel áll Jászi Oszkárhoz és Lesznai Annához, de a legszorosabb kapcsolat Lukács Györgyhöz fűzi. A mérlegeléskor kiderül, hogy a forradalmak szolgálatában olyan szerepeket is vállalt, amelyekért az ellenforradalom győzelme után mások szigorúbb számonkérésben, netán zaklatásban vagy büntetésben részesültek, mint Fülep. Ritoók Emma még azzal is megvádolja emlékiratában, hogy “kettős ügynök volt, aki egyidejűleg dolgozott a kommunistáknak és az ellenforradalmároknak”. Babus nem talál bizonyítékot e gyanúsításra, s többek között avval érvel, hogy 1945 után a kommunisták nem hunytak volna szemet, ha az “árulás” vádja igaz lett volna. Eszerint Fülep útja a forradalmak idején együtt haladt a baloldaléval, de nem tudott és nem is akart a kommunizmushoz csatlakozni, “mert szinte mindenen kívül élt, sehová sem tartozott, semmilyen néppel, osztállyal, réteggel se vállalt közösséget”. Közvetve így is igazolódik a Miért nem választotta […] című tanulmány alaptétele, hogy “a nép közé készült, a néppel vállalt közösséget”. Nem cáfolja ezt a következtetést a Nyugat 1919. decemberi öszszevont 16–17. számában megjelent Szabó Dezső regénye című kritikáról szóló terjedelmes alfejezet sem.

Lazább szálakkal szövődik Babus tanulmányainak törzsanyagához (illetve eddig közzétett részeihez), valamint e kötetének középponti gondolatmenetéhez két önálló tanulmány. Ezekben az ezerkilencszázharmincas évek művelődéstörténetéhez kapcsolódik, Fülep Lajos és a népi írók mozgalma két vezéralakjának az együttműködéséről szóló adalékokat közöl. Az Illyés Gyula és Fülep Lajos az egyke ellen Illyés Pusztulásának keletkezéstörténetéről, a körülötte föllángoló vitákról és a népi-urbánus ellentét kezdeti szakaszáról ad áttekintést. Illyés “úti jegyzetei” nem az egykeveszéllyel kapcsolatos, többé-kevésbé előzőleg is ismert adatok és az országos feladatok összefoglalása miatt keltettek országos visszhangot és indítottak országos mozgalmat, Hitler 1933. januári hatalomra jutása, a magyarországi németek politikai harcmodorában is éreztette hatását. E változás megnyilatkozásai közül Babus újszerűen nyomatékosítja Bleyer Jakab pángermanista országgyűlési képviselő parlamenti beszédét (1933. május 9.), amely Illyés számára nyíltan leleplezte a fasiszta Németország magyarországi terveit. E beszéd hatása a Pusztulásra azért sikkadhatott el, mert a reá való utalás egyedül a Nyugat-béli közlésben olvasható, a könyvalakban megjelent szövegváltozatokból mind 1945 előtt, mind 1945 után kimaradt. Más meggondolkodtató észrevételeket is idézhetnénk a tanulmányból, de az utolsó bekezdésre szorítkozunk: “Az egykéről ma alig esik szó. Pedig miközben az írók az alany és az állítmány egyeztetésével bíbelődnek, Szilágyi Domokos után szabadon elmondhatjuk, hogy nemcsak a nagyanyák, hanem az anyák és a leányaik is a méhükben bajlódnak. Az angyalgyártás nem kis-, hanem nagyipari módszerekkel folyik.”

Németh Lászlóval Fülep a Tanú-korszakban kerül munkakapcsolatba, elsősorban Némethnek azzal a gondolatával ért egyet, hogy “az írástudónak nem az a legfontosabb tulajdonsága, hogy írni tud”, mindketten “csak az írt és tettírás egységében méltányolják” az eszmét. Ennek a közös programnak jegyében találnak egymásra a Válasz indulásakor, sajnálatosan – mint közismert – csak az első szám részben közös szerkesztéséig jutva el. Fülep nem folytatta a Nemzeti öncélúság című híres, félbeszakadt bevezető tanulmányát, “elfeledkezett” róla, “a folyóiratból is kikopott”. Legfőbb indoka a Válaszból való visszalépésre az, hogy a 2. szám után folyóirat lett, s így rögtön eltért a közösen megcélzott programtól. Kedvrontóan hatott mindkettejükre Gál István “sündörködése”, magának és nemzedékének helyet követelő fellépése. Az is igaz, hogy Fülep a “döbbenetes”, hétéves elhallgatás előtt súlyos beteg volt, de Babus érvelése meggyőz arról, hogy mindezek a kifogások nem magyarázzák visszavonulását, “valójában mélyebb, lelki okok húzódtak meg elhatározása mögött”. A tanulmány ízekre szedi a két nagy ember hasonló és ellentétes vagy különböző szellemi és alkati tulajdonságait; Németh László levelein kezdettől fogva érződik a kapcsolat jövőjét illetően “valami rossz előérzet, aggódás”, és ezt a történtek igazolták. Karakterológiájában Fülepet a pesszimista, tragikus magyar figurák közé sorolta, szándéka is volt beilleszteni a Kisebbségben arcképcsarnokába. Megbosszulta magát, a magyar művelődéstörténetnek nagy kárára vált Fülep “nehézkes, körülményes” természete, idegenkedése az írástól, gyakori lemondása nagyszabású terveinek kivitelezéséről: az elvi alapok lendületes fölvázolása után hányszor nem maradt türelme a kidolgozás részletmunkájára! S ezúttal még többről van szó.

Babus Antal lelkiismeretes munkája mindenképpen előremozdította Fülep Lajos értékelésének ügyét, tüntetett el “fehér foltot” a tisztánlátás akadályai közül. Igaza van, hogy Fülep nem kényszerből ment lelkipásztorkodni a vidéki parókiára, döntését nem minősíthetjük belső emigrációnak. Évekig készült rá, a nagy lélek nagy eltökélését váltotta vele valóra. Szellemi “helye” azonban csak részben változik meg ezzel a magyar művelődés történetben. A magyar falu választása korántsem állt ellentétben tervezett nagy művészetfilozófiájának megírásával, a vidéki lelkészi munka éppenséggel jól megfér a tudományos elmélyedéssel. Még mindig nem látunk bele Fülep műhelyébe; lehet, hogy ezután sem, de addig bizonyosan nem jelölhetjük ki megnyugtatóan szellemi helyét.

CSŰRÖS MIKLÓS

Sturm László: Könyvek által a világ

Kritikák, esszék, tanulmányok

Az esszé- és tanulmánygyűjteményeket közreadó “Vízjel” sorozatban tavaly kiadott kötet Sturm Lászlónak az 1991–2003 között megjelent kisebb terjedelmű írásait (ahogyan a könyv alcíme ígéri: kritikáit, esszéit, tanulmányait) tartalmazza. Bár sok tekintetben nagyon különböző jellegű és változatos témájú írások gyűjteménye ez, a kötet a jól átgondolt szerkesztés következtében egységes marad. Ez az egységesség az írások öt tematikus blokkba való rendezése révén valósul meg, s ezáltal a kötet logikus, belső gondolati ívet kap.

Sturm László szemléletét némiképpen jellemzi, hogy első ízben hol jelentek meg a Könyvek által a világ darabjai: a Szépirodalmi Figyelőben, a Hitelben, a Magyar Szemlében, a Bárkában, a Kortársban, a Magyar Naplóban, az Életünkben, a Helikonban, a Filológiai Közlönyben, a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemlében és különböző kötetekben (például utószóként). Mindebből nem csak azt láthatjuk, hogy Sturm László szívesen dolgozik különböző szemléletű folyóiratoknak, hanem azt is, hogy (mivel nem kizárólag a szűkebb értelemben vett irodalomtudomány szakfolyóiratairól van szó) a szaktudományos és az ismeretterjesztő jellegű kritikaírást egyaránt fontosnak tartja. A kritikaírás ezen két alapfunkciójának elválaszthatatlanságáról (is) tanúskodnak írásai, amelyek a tudományosság kritériumainak és a nem pusztán a szűkebb értelemben vett (szakmai) közösséghez történő ismeretközvetítésnek egyaránt igyekeznek eleget tenni. Ez harmonizál a szerző felfogásával, aki számításba veszi az irodalom (és ezen keresztül az irodalomtudomány és a kritikaírás) konkrétabb, életalakító funkcióját is (a ma uralkodónak látszó irodalomszemlélettől bizonyos tekintetben eltérően). A kritika- és tanulmányíró hasonló okokból a kifejezésmód tudatos egyszerűségére, közérthetőségére törekszik (nyilvánvalóan abban bízva, hogy így a szakmai közönségen túli érdeklődőkhöz is eljuthatnak kritikái). A kötet darabjait egységes, kristálytiszta, a szaktudomány szókincsét csak visszafogottan használó stílus jellemzi, amely szintén a szerző szemléletmódjának egyik alapsajátossága. A bevezető tanulmányban ezt olvashatjuk erről: “Én azt javaslom: írjunk magyarul. Aki megértett valamit, azt ki tudja fejezni homályos értelmű idegen szavak nélkül is – ha pedig nem értette meg, akkor ne írjon róla. A stílus világossága egyaránt szól a szakmabeli és a nem szakmabeli olvasónak…” (Ez a dicsérendő törekvés némelyek részéről a szemléletmódbeli különbségek miatt azonban vitára adhat okot, merthogy egy tudomány a kívülállók számára esetleg kirekesztő jellegűnek tűnő sajátos kifejezésrendszere sem öncélú képződmény.)

A könyv öt tematikus egysége közül az első kortárs szerzők közelmúltban megjelent szépprózai műveinek ismertetése, esztétikai jellemzése. A szerző szívesen foglalkozik határon túli vagy onnan indult alkotók műveivel (így György Attila négy könyvével, Csiki László Remény című kötetével, Balázs Attila Ki tanyája ez a világ? című regényével), és gyakran vállalkozik arra a nem kimondottan egyszerű, de felelősségteljes és fontos feladatra, hogy fiatal alkotók elsőkötetes darabjait (így Pósfai György Friss Cipó-történetek című kötetét, Száraz Miklós György Az Ezüst Macska című regényét) ismertesse meg az olvasókkal. Irodalomtörténeti kuriózumot mutat be az az írás, amely Szentkuthy Miklós első, tizenkilenc évesen írt, de csak 1991-ben megjelent regényéről ad jellemzést. A két említett, jellegzetes terület mellett a kritikaíró harmadik nagy “témakörének” tekinthető a “társadalmi érdeklődésű”, “felelősségelvű”, szociografikus jellegű irodalom. Ide sorolhatjuk például a Rott József Szikár ember lelke és Sárréti sors, Szabó István Isten teremtményei című köteteit bemutató kritikákat. Sturm László érdeklődésének sokoldalúságát mutatja, hogy vizsgálódási köréből nem rekeszt ki semmilyen irodalomtípust vagy stílust, egymástól eltérő művészi karakterű és irodalmi vonulatba sorolható szerzők művei foglalkoztatják egyszerre. Így kerülhetett be a kötetbe az említetteken kívül Háy János Közötte apának és anyának, fölötte a nagy mindenségnek, Kamondy László Ismerkedés tükörben, Esterházy Péter Harmonia caelestis, az élesebb bírálói éllel bemutatott Márton László Árnyas főutca, Bodor Ádám Az érsek látogatása, Czakó Gábor Aranykapu, Fehér Béla Filkó és Triptichon című műveiről készült kritika. A könyv értékét valamelyest csökkenti, hogy két olyan írás is bekerült a válogatásba (Mózes Attila Yesterday… és Faludi Ádám Big Mek című művéről), amelyek pusztán terjedelmi okokból sem illenek kötetbe, átdolgozás vagy kibővítés után válhattak volna folyóiratbeli rövid könyvismertetésből kötetbe illő darabbá.

A Könyvek által a világ második egységében szintén kortárs művekről olvashatunk kritikákat, csakhogy most a líra műnemére irányul a figyelem. A szépprózai művekről szóló kritikák által kijelölt érdeklődési kör itt is folytatódik: Fenyves Marcell, Lengyel Tamás, Kovács Vilmos képviselik a határon túli lírát. A kritikus figyelme azonban tovább tágul, mert nyugaton élő alkotók műveinek méltatását is vállalja (Kemenes Géfin Lászlóét és Gömöri Györgyét). A tematikus egység írásainak további tárgykörét Szepesi Attila, Kun Árpád, Dömötör László, Veress Miklós és Marsall László kötetei, valamint Ágh István hatvanadik születésnapjára megjelent válogatott versei és Takáts Gyula kilencven évesen kiadott új kötete képezik.

A gyűjtemény harmadik egysége olyan könyvekről ad ismertetést, amelyek kívül esnek a szűkebb értelemben vett szépirodalmon. Sturm László többek között a Monarchia első női lapszerkesztőjének, Kánya Emília önéletírásának, Szép Ernő publicisztikai írásainak, Kárpáti Kamil, Földényi F. László, Papp Endre esszéinek kritikai méltatását adja. Szabó Lőrinc Vers és valóság című kötete (amelyben az alkotó saját verseit értelmezi és értékeli) kapcsán a másodmodern költészet egyik meghatározó alakjának költészetszemléletét elemzi, és figyelme itt is kiterjed az “emigráns irodalom” értékeire (Czigány Lóránt Talpalatnyi senkiföldjén című írásválogatásáról szóló kritikáján keresztül).

A negyedik tematikus egység írásai még tágabb kontextust teremtenek: a szerző az orosz nyelvű irodalom és kritikaírás közelmúltban megjelent három kötetét (Brjuszov, Gumiljov, Nabokov könyveit) ismerteti meg az olvasóval.

A befejező, ötödik rész négy tanulmányt közöl. Az Arany László életművének társadalomtörténeti tanulságai című azokat a jellegadó vonásokat keresi, amelyek apja környezetéből (az “Arany–Csengery-körből”) kiindulva meghatározták Arany László működését. Ennek kapcsán a tanulmányíró Arany László néhány művének (versek, tanulmányok és főművének tekinthető vígeposza) eszmetörténeti jellemzésére és gyakorlati tevékenységének méltatására vállalkozik; ebből is látszik, hogy Sturm László a ma meghatározónak látszó irodalmi beszédmódokkal szemben, kontextusában vizsgálja az irodalom jelenségét, mert felfogása szerint természetellenes azt elszakítani a tágabb környezetétől. Ezt a felfogásmódot már címében is megelőlegezi a másik három itt közölt tanulmány, amelyek ugyanakkor az “irodalom és regionalizmus” diskurzusával gazdagítják a kötetet: Krúdy Gyula szepességi elbeszélései; “Regék tájképei között”, Krúdy Gyula kárpátaljai írásai; A szlovákság Krúdy Gyula műveiben.

Végezetül feltehetjük a kérdést: a közölt írások milyen irodalom- és kritikafelfogást közvetítenek számunkra. Erről már több esetben tettem említést, de mindezt leginkább az előszónak tekinthető bevezető írás (Aki mostanában a kritikáról beszél) árnyalhatja tovább. Ebben a szerző a kritika szerepét és egyáltalán: létmódját kívánja értelmezni, megvilágítani.

A szerző azok táborába tartozik, akik a jelenkor önreflexióját valamiféle “hanyatlás-diskurzussal” jellemzik, és a kritikaírás létvesztését, válságát hangsúlyozzák a jelenkori irodalmi élet problematikájával összefüggésben. Abban egyetértek a szerzővel, hogy az irodalom közönségvesztésének időszakában a kritika esélyei is módosulnak, de számos tényező éppen arra mutat, hogy nem egyértelműen “válságról” van szó, hanem olyan nagymértékű átalakulási folyamatokról, amelyek gyökereiben formálják át az irodalom és a kritikaírás létét.

Sturm László hangsúlyozza a kritika kontextusteremtő, értelmezési és értelmezői közegteremtő funkcióját, ugyanakkor a kritikaírást kultúrantropológiai értelmezésdimenzióba is helyezi (mivel a mű és az olvasó világa közötti “közvetítésnek”, ezen keresztül szubkultúrák közötti interakciónak tekinti a kritikaírást).

Sturm László világos, jó stílusú, szilárd szemléletmódú, széles érdeklődési és látókörű kritikus. Kötete sok értékes megfigyeléssel szolgál a szakmai és nem szakmai olvasók számára egyaránt.

TÖRŐ NORBERT