ALBERT GÁBOR

Száznyolcvankét évvel ezelőtt egy szatmárcsekei kúriában, valószínűleg csikorgó hideg, januári éjszaka, lefüggönyözött ablakok mögött, a gyenge lámpafénynél egy törékeny testalkatú, krisztusi korban járó, azaz harminchárom éves, bal szemére vak férfi egy hosszú vízszintes vonással befejezett egy költeményt. Az azóta megcsonkult kéziratot Nemzeti Könyvtárunk, a Széchényi Könyvtár őrzi, s több mint egy évszázada Erkel Ferenc zenéjével Kölcsey Ferencnek ez a költeménye lett a magyar nemzet Himnusza. A Magyar Kultúra Napján erre a tollvonásra emlékezünk, és arra a megtartó magyar kultúrára, amelynek egyik jelképértékű összefoglalása éppen Kölcsey Himnusza.

Mielőtt magáról a kultúráról, közelebbről a kultúra dimenzióiról esnék szó, nem árt egy rövid pillantást vetnünk arra a kissé félszeg, zárkózott férfira, akit alig ismerünk – és a sors különös fintorából –, a róla készített, sokszor reprodukált arcképe is félrevezető. Azon a képen ugyanis úgy ábrázolják, mintha a gyermekkori himlőben a jobb szemét vesztette volna el, holott tudjuk, a bal szemére volt vak. Vidéken élt, nagy magány vette körül, s egész életében szeretett volna Pestre költözni, hogy a tudományoknak, az irodalomnak élhessen, s minden alkotó erejét annak szenteltesse. Ez nem adatott meg neki.

Sorsát sztoikus nyugalommal fogadta, mert tudta, hogy egy eszmét kell szolgálnia. A sztoicizmus ugyanis bizonyos értelemben nem egyéb, mint az eszme győzelme a test vágyai és kívánságai fölött. Kölcsey egész életében az eszmét, az ideát szolgálta, s idealizmusa egybeszövődött a kötelességtudattal.

Szatmár megye követeként magányát ugyan egy időre feladta, elveihez azonban mindvégig hű maradt. Az országgyűlésen mindig a legfontosabbról beszélt, mindig az egységes magyar nemzet megteremtése lebegett a szeme előtt. Ezért emelte fel szavát a magyar nyelv védelmében, ennek érdekében küzdött a jobbágyi terhek csökkentéséért, hogy az országgyűlés a jobbágyok tömegeit is emelje be az alkotmány sáncai mögé. Az unióért is ezért harcolt, az egységért, hogy Erdélyt csatolják közigazgatásilag is Magyarországhoz, mert Erdély magyarsága is az egységes magyar nemzet része.

És ezzel Kölcsey már közvetlenül hozzánk és rólunk szól, a nemzet kultúrájáról. Mert mi is egy nemzet kultúrája?

Egy régi, sokatmondó meghatározáshoz nyúlok vissza, amely szerint “a nemzet a kultúrában konstituálja magát”. Konstituálja, azaz határozza meg, alkotja meg magát. Régen a konstitúció “alkotmányt” is jelentett, tehát a fenti meghatározás tiszta magyar szóra fordítva a következőképpen hangzik: a kultúra a nemzet alkotmánya.

Az “alkotmányon” természetesen nem azokra a papiros alkotmányokra gondolok, mint amilyet mi is kaptunk a Szovjetuniótól, nem a francia forradalommal divatba jött pár oldalas alaptörvényekre, hanem a szervesen növekvő, az “évgyűrűikben” mindent elraktározó, mindent magukba gyűjtő, angol típusú alkotmányokra. Ilyen volt a mi alkotmányunk is, amely az évszázadok alatt felgyűlt törvények, határozatok, a szokásjog, a joggyakorlat révén alakult ki, és módosította, növesztette önmagát.

A kultúra maga is ilyen, megfoghatatlan, nehezen foglalható írásba, normái állandó változásban vannak, és mint minden élő szervezet, növekszik, alakul. Érdemes azonban néhány percet a kultúra időbeli és térbeli dimenzióira szentelni. A nemzeti kultúra időbeli dimenziói távoli ködbe vesznek. Ez a köd azonban nem emészti semmivé azt az örökséget, amelyet a távoli sztyeppékről hoztunk magunkkal. A kultúra hagyományozásában óriási szerepe van az írásbeliségnek, az irodalomnak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a szóbeli kultúra századokat idéző, sokszor szinte értelmezhetetlennek tűnő elemei ne tartoznának a kultúrához. Éppen sokat sejtető homályuk kelt intenzív érzelmi hatást, s ezek az olykor csak nyelvi fordulattá kopott emlékek adnak sajátos színt és illatot kultúránknak. Ennek köszönheti egyedülvalóságát, mással össze nem téveszthető jellegét.

Közbevetőleg szeretném megjegyezni, hogy a kultúra nem ismer halott hagyományt. Legfeljebb alvót, Csipkerózsika-álomban szendergőt, s megjósolhatatlan, hogy egy-egy ilyen szunnyadó lehetőség mikor válik mindennapi életünk alakítójává, mikor érezzük úgy, hogy a kultúrának egy-egy már elfelejtettnek hitt gesztusa megszólít bennünket, hozzánk szól. A feledésbe merült hagyomány olyan formában létezik, mint Homérosz lengő alvilági árnyai: csak akkor szólalnak meg, csak akkor adják ki titkukat, ha áldozunk nekik. Nem éjszínű kost és éjszínű jerkét, ahogy Homérosz írja, a kultúra, a hagyomány felélesztése ennél sokkalta többet kíván: tulajdon vérünket, életerőnket. Legféltettebb, semmivel sem pótolható kincseinkre jelenti be igényét: időnket, figyelmünket és szeretetünket kívánja.

Az áldozatért mit kínál cserébe?

A lehető legtöbbet, amelyet csak a hagyományokkal feltöltekezett, az időhatárokon túllépő kultúra adhat meg: az otthonosság érzését, az otthon biztonságát.

A nemzeti kultúrának azonban nemcsak időbeli, hanem térbeli dimenziója is van: térbeli kiterjedése és határai. Ezek, ahogy már az eddigiekből is kiderül, korántsem esnek egybe az országhatárokkal. Ezt az alkotmányt – azaz a nemzeti kultúrát –, annak szellemét és követelményeit (mert természetesen ez is hozzátartozik az alkotmányhoz) szinte ösztönösen és akaratlanul mindazok elismerik, akik ennek a kultúrának a “nyelvét beszélik”. Ebben az összetételben a “nyelv” éppúgy többet jelent, mint ahogy a “beszédet” is általánosabb értelemben használom. Ezt a nyelvet beszéli Kodály Zoltán, mikor zenét szerez, ezen a nyelven szólal meg Rippl-Rónai József, mikor fest, vagy Medgyessy Ferenc, mikor a Táncoló nő című szobrát mintázza, Nagy László mikor verseit írja, vagy ahogy egy magyar turista Stockholmban viselkedik.

Ahol ezt a nyelvet beszélik, használják, az a terület az egyetemes magyar nemzeti kultúra része. A nemzeti kultúra térbeli dimenzióit ábrázoló térképén kitüntetett hely illeti meg kultúránk egyik ősi fészkét, Erdélyt – emlékezzünk, ezért a nemzetegyesítésért harcolt annak idején Kölcsey Ferenc is –, hisz ennek az alkotmánynak több fejezetét is éppen az erdélyiek írták. Ugyanez elmondható a felvidéki magyarságról, a Délvidéknek azon részeiről, ahol ezzel a nyelvvel élnek, s a Kárpát-medencén túl a nagyvilág számos magyar szórványát is regisztrálni kell.

A térképet persze nem feltétlenül szükséges papírra tenni, ez ugyanis a lelkekbe van írva. Ápolása, karbantartása erkölcsi kötelességünk. Még akkor is… sőt különösen akkor, ha azt tapasztaljuk, hogy a térkép az elmúlt negyvenegynéhány éves nemzetellenes kommunista diktatúra alatt színét vesztette, elhalványult, s kevesebben érzik vonzását és követelményeit – ahogy a decemberi népszavazáskor kiderült –, mint szükséges és természetes volna. Ezért volt szánalmas és szomorú a népszavazást kísérő, a kormány által is támogatott ellenkampány. Ez ugyanis egyértelművé tette, hogy a hatalmon levők nem érzik a nemzeti kultúra sugalmazását, az abban megfogalmazott erkölcsi parancsot.

Kölcsey programja, egyáltalán a nemzet alkotmánya ugyanis elválaszthatatlan az erkölcs kérdéseitől. Az erkölcs és az igazság kérdései viszont nyilvánvalóan nem dönthetők el többségi alapon. Ebben az eszmei birodalomban a demokrácia játékszabályai nem érvényesek. Ezeket nem lehet, sőt nem szabad a demokrácia többségi elven működő mérlegére tenni. Ha szavazást írnának ki Einstein speciális relativitás-elméletéről, és a szavazók 99%-a ellene szavazna is, a relativitás elmélete attól még nem dőlne meg. Michelangelo nem azért nagy művész, mert olyan sokan szavaznának rá, hanem azért szavaznának rá olyan sokan, mert nagy művész. Az erkölcs, az igazság, a művészet kérdései felette állnak a többségi elven alapuló értékelésnek. Mint ahogy az erkölcs sem váltható át pénzre, és amikor egy erkölcsi kérdést az anyagi hozam vagy az anyagi veszteség alapján igyekeznek megítélni vagy megítéltetni, akkor a gondolkodó ember számára egyértelmű, hogy tudatos félrevezetéssel állunk szemben.

Manapság a globalizáció mellett talán az autonómia a legtöbbet emlegetett fogalom. A kultúra tekintetében mind a kettő fenyegetést, fenyegetettséget rejt magában. A globalizáció a létével, az autonómia viszont hiányával. A globalizáció, mondhatnám, nemzetközi kérdés, s most nem kívánok vele foglalkozni, az autonómia viszont, annak hiánya fájó és a nemzeti kultúra egészséges létét közvetlenül fenyegető kérdéskör.

Az érdekek szerint, a demokrácia többségi elvén szerveződő politikai hatalom a kultúrától élesen különbözik. A kultúra ugyanis értékelvű, semmiféle külső hatalomnak nincs alávetve, önálló, autonóm jelenség. Az autonómiától azonban – legyen az területi vagy bármilyen – a hatalom úgy irtózik, mint ördög a tömjénfüsttől.

A diktatúra időszakában a politikai hatalom a kultúra autonómiáját még szavakban sem ismerte el, s a kultúrát egyértelműen a politika szolgálólányának tekintette. Megtehette, mert a kultúra életéhez, működéséhez múlhatatlanul szükséges anyagi javakat a mindent birtokló hatalom bocsátotta a neki szolgáló kultúra rendelkezésére. A magántulajdon megszüntetésével a magán mecenatúra is megszűnt, és anyagi javak hiányában a kultúra autonómiája is csak illúzió maradt.

Mindezt elsősorban és látványosan a kultúra sínylette meg.

Az autonómia egyébként kemény dió. Nehéz elviselni. Léte, elismerése igen nagy fokú önfegyelmet, önmérsékletet kíván. Mindkét részről. Különösen jelenlegi helyzetünkben, mikor az autonómia gyakorlásához szükséges anyagi feltételeket annak a politikai hatalomnak kellene előteremtenie – a közvetlen (politikai) viszontszolgálat reménye nélkül –, amely legszívesebben maga alá gyűrne minden autonómia-törekvést. Szorult helyzetében – sajnos – képtelen felismerni, hogy a kultúra a nemzetpolitika stratégiai ágazata. Különösképp a globalizáció időszakában. A kultúra a nemzet legbiztosabb mentsvára, identitásának, megmaradásának záloga. Ennek fel nem ismerése viszont erkölcsi kérdés.

Nem szívesen olvasom a jelen fejére a két világháború közt történteket. De nem lehet némi nosztalgia nélkül emlékezni arra, hogy a trianoni katasztrófát követően, 1925 és 1930 között a kultusztárca Klebelsberg Kunó minisztersége idején az állami költségvetésből 9–10%-kal részesedett, s mikor az annyit kárhoztatott Hóman Bálint vette át a tárca irányítását ez a százalékarány nemhogy csökkent volna, hanem 12–13%-ra növekedett. Hol vagyunk most ettől?!

Amíg a magyar kultúra egy önkorlátozó és a nemzeti célokat szem előtt tartó politikai hatalomtól nem kapja vissza autonómiáját és az annak működéséhez szükséges anyagi támogatást, addig a magyar kultúra napja nem felhőtlen ünnep.

De mégiscsak ünnep. Egy élő és megtartó kultúra ünnepe. Amíg ugyanis ezt a kultúrát áldozatunkkal: figyelmünkkel és szeretetünkkel életben tartjuk, addig semmi sincs veszve.

Addig bizonyosak lehetünk abban, hogy ez a kultúra is megtart bennünket.

(ZÁRSZÓ ÉS “AJÁNLÁS”)

Halott hagyomány nincs, írtam korábban halott kultúrát viszont ismerünk. Az a hagyomány, az a kultúra, amely nem talál művelőre, amelynek nem áldoz senki, meghal, elenyészik. Minden évben riadtan várom és olvasom a statisztikai intézet jelentését, hogy ebben az évben is 40–50 ezerrel kevesebben vagyunk, ennyivel kevesebben tekintik sajátjuknak ezt az amúgy is meggyötört, megtépázott nemzeti kultúrát. Ezzel a rémmel is szembe kell néznünk. Ez sem anyagi kérdés, hanem erkölcsi. Szótárunkból mintha végleg kikopott volna az élet feltétlen tisztelete.

A magyar kultúra, egyáltalán a kultúra erre is orvosság lehet, mert az sosem a halál, hanem az élni akarás, az élet letéteményese.

BEKE GYÖRGY

Midőn a nyolcvanas évek közepén a legendás kolozsvári református kollégium történetét írtam – egyik fejezete lett a Régi erdélyi skólák (1989) című kötetemnek –, a felbúvárlott dokumentumok között igen fontos üzenetet találtam. Szálljunk hát vissza a XVIII. század végére. Iszonyú tűzvész pusztít Kolozsvárott, amely akkor már (Gyulafehérvár és Nagyszeben után) Erdély igazgatási székhelye és az erdélyi magyar kultúra központja. Leég a Református Kollégium is, Apáczai Csere János hajdani iskolája, a szomszédos Farkas utcai református templommal, a tanári és papi lakásokkal együtt. Óriási a veszteség, a kollégium csak két évtizeddel előbb épült újjá, tartósabbá, tágasabbá építették volt át, hogy befogadhassa a gyorsan növekvő diáksereget.

Bármennyire áldozatkész volt a város polgársága, iparos társadalma, művelt a más városokhoz képest szokatlanul nagyszámú mágnáscsalád, egymagukban képtelenek lettek volna vállalkozni ilyen hatalmas arányú, újbóli építkezésre. Kimerültek a pénztárcák. Különösen, hogy ezt a most leégett kollégiumot is közadakozásból emelték. Sokkal eredményesebb “collectára” lett szükség. Nemes koldulásnak nevezhetnők, önkéntes adózásnak magasztos közös célokra. Eredetileg az is volt, csak nem önkéntes alapon: a középkorban így nevezték az adószedést. “Megnemesedett” alakjában fennmaradt a XIX. századig; Koós Ferenc bukaresti református lelkész ilyen “collectával” gyűjtött pénzt temploma újjáépítésére a század közepén. Általános volt, hogy az iskoláikból útjukra bocsátott nagyobb diákok vagy fiatalabb papok, tanárok kéregető füzetekkel járták a világot.

Teleki László gróf volt a kollégium főgondnoka abban az időben. Tettrekész ember, széles látókörű, jó gazda. Kiválasztott tizenkét talpraesett diákot – nevüket máig megtalálni a levéltárban –, kettesével elindította őket “koldulni”. Mindegyik ötven nyomtatott kéregető levelet vitt magával, borítékban, címzés nélkül. Maga Szathmári Pap Mihály rektor úr fogalmazta meg a felhívásokat. A teológia és filozófia professzora alkalmi beszédet is írt a diákok számára, hogy szükség esetén élő szóval adhassák elő kérésüket, mivel ez hamarább megindítja a szíveket.

Húsz évvel azelőtt, az akkori gyűjtéskor Erdélyre szorítkoztak. Most szélesebbre kellett nyújtani a kört, megszólítani minden magyart, az egész nemzetet.

De a nemzet kettőbe volt vágva. Jenő főherceg nem a honszerző magyarságnak foglalta vissza a törököktől a hódoltsági területeket, nem Árpád ivadékainak, hanem a Habsburgoknak. Zrínyi idején egy hazáért két pogány közt vérzett a magyar. Ezentúl egyetlen pogány maradt, de az a másik igáját is a magyar nép nyakában tartotta. Mohács átka ott ült tovább a nemzeten. A kolozsvári diákok azonban nem fogadták el a határcölöpöket a lelkek térképén. Elmentek Debrecenig, el Pestig, Sopronig, Csurgóig, és persze, nem kerülték el az erdélyi magyar otthonokat sem.

Okosan tették, a szívek és a pénztárcák megnyíltak mindenütt. Tanulságos öszszevetni az egyes földrajzi tájak pénzben mért áldozatkészségét. Erdélyben 570 rénes forint s 12 és fél krajcár gyűlt össze. Királyhágón túlról, vagyis a “hivatalos” Magyarországról négy gyűjtőívvel tértek haza a kolozsvári diákok. Dunántúlon begyűlt 363 rénes forint 20 krajcár. A Dunán innen 1224 rénes forint 52 krajcár, a Tiszántúl 735 rénes forint 54 krajcár, a Tiszán innen pedig 1259 rénes forint 52 és fél krajcár.

Könnyen ki lehetne számítani, hogy mennyivel adakozott többet a – mai fogalmaink szerint vett – anyaország magánál Erdélynél. De a számok nemcsak felemelnek, néha le is sújthatnak, megalázhatnak. Az a lényeges, hogy a nemzet egésze építette újjá a leégett kolozsvári kollégiumot. Ez a tény groteszk ötletet sugallt volt nekem, látva a kollégium könyörtelen elsorvasztását. A végén már csak egyetlen magyar osztály maradt az egyik legrégibb magyar iskolában, de a bejárat fölött továbbra is ott szerepelt: George Sincai román tudós nevével együtt mint az iskola “patrónusa”, névadója – Ady Endre. Kísérteties? Erdély minden magyar iskolájára ez a sors várt. Egyedül a nagyenyedi Bethlen Kollégium kapujában torpant meg, egy időre, a gőzhenger. Ugyanis váratlan tiltakozás hangzott fel – Angliából. Az angolok hivatalosan protestáltak. Azon a jogon, hogy mikor a labanc- dúlás földig rombolta a kollégiumot, az angol protestánsok küldtek pénzt az újjáépítésre. Kellemetlen volt az angol tiltakozás a román kormánynak, amely éppen akkor kezdte magát rokonszenves színben feltüntetni a Nyugat előtt. Az iskolai egyesítést Bukarestből leállították – a helybeli Avram Iancu román középiskolával akarták egybevonni – a kényszerházasság buzgó bajnokát, a propagandatitkárt pedig kirepítették a pártszékházból. A kisebbségi élet csapdája, hogy ez a párttitkár – magyar volt. Legalábbis annak született. Ha jól emlékszem, valamiféle Zsigmond névre hallgatott. Dehát érdemes-e megjegyezni egy renegát nevét?

Groteszk ötletem pedig az volt – látva a kolozsvári református kollégium nagy romlását –, hogy Magyarországnak kellett volna tiltakoznia ebben az esetben, miként Nagyenyed érdekében az angolok tették. Azon a jogcímen, mint az angolok: 1798 után “magyar pénzen” épült újjá a kollégium.

Mondtam ezt egyik kolozsvári barátomnak. Megkérdezte:

– Most viccelsz, ugye?

Így “viccel” egy magyar kisebbségi – Európában!

Keserű tréfába oldott kisebbségi fájdalmainkat legkevésbé talán azok a hajdani magyar vándordiákok értenék, akik a török világ árnyékából idejöttek tanulni. Egyikük Skárica Máté, a későbbi fordító, kálvinista zeneszerző, aki ráckevei szülőhelyéről jött Kolozsvárra, “az akkor szépen virágzó kollégiumba”, Károlyi Péter mester keze alá. Gondolt-e arra az útra kelt diák, hogy ő most egy másik országba megy tanulni, egy másik nemzet szellemi otthonába? Hiszen Buda 1541-es elfoglalása után vagyunk, Ráckeve a török hódoltság földje, Erdélyben pedig alakulóban a keleti magyar királyság, ismertebb jelöléssel: az önálló erdélyi fejedelemség.

Skárica nemcsak tanult Kolozsvárott, de igaz vándordiákként bejárta az erdélyi tájakat is. Egy régi könyvből ismerem az útirányát: “Erdélyt egybejárván, még a Székelyföldét is, kiment Magyarországra, és hogy magának útra költséget szerezzen, Jászberényben oskolamesterséget viselt. Annak utána egybe szedegetve minden tehetségét, az 1569-dik esztendőben Bécsbe ment, onnan más Erdélyi Úrfiakkal és tanulókkal Olaszországba, az Patáviumban (Páduában) XV holnapok alatt tanulta a filozófiát. Mathézist a nagy hírű tudós tanítók alatt, nagy szorgalmatossággal: akkor megtanulta az olasz nyelvet is. A nagyvárosokat mind renddel megjárván, s Rómát is, ment az 1570-dik esztendő vége felé Genfbe Bezához (Theodor Beza svájci teológus tudós, író, Kálvin munkatársa és életrajzírója), onnan a több helvéciai városokat is egybejárván, telelt Bázelben, az holott a zsidó nyelvet megtanulta.”

Elárulom, a “régi” könyvet, amelyből mindezt merítettem, az első magyar irodalmi lexikon, Bod Péter műve 1766-ból. Azért fordultam a Magyar Athenashoz a török hódoltsági reformáció irodalmát illetően, legalábbis Skárica Máté énekszerző esetében, mivel Bod Péter adatai bővebbek a mai lexikonjainknál. (Pedig az Athenas egy eldugott erdélyi falu parókiáján készült el – európai kitekintéssel!) Például Bod Péternél találni utalást a ráckevei diák székelyföldi barangolásaira, ami most alátámaszthatja állításomat, hogy a háromba tépett Szent István-i Magyarországon szabadon mozoghatott bárki magyar “útlevél” nélkül. Akkoriban valószínűleg kevesebbet vitáztak a nemzet egységén, inkább élték felemelő valóságát.

Meg aztán Bod Péter lexikona bizonyság arra is, hogy már az ő korában használatos volt a Székelyföld kifejezés, 239 évvel ezelőtt. Szerzőnk, a háromszéki székely ezt első kézből tudhatta. Talán belepillanthatnának a Magyar Athenasba azok a dühös román fajvédők, akik ezt a földrajzi megnevezést, lélekhez nőtt kifejezést a mai “magyar revizionisták” számlájára írják!

Azért csak vitáztak a magyar nemzet egységén, és főleg sokat gondolkodtak rajta. Csokonai Vitéz Mihály a Marosvásárhelyi gondolatokban még ki is terjesztette a fogalmat – elsőnek a magyar írók közül – a Kárpátok keleti partjaira is, a moldvai csángókra.

Nem igaz az a cinikus fölény, hogy ezek a magasztos eszmények, fennkölt gondolatok csak magas értelmiségi körökben maradtak, és egyáltalán nem “szivárogtak” le a nép érzelmeibe. Akkor nem támadtak volna fel olyan életerővel a nagy, közös dráma, Trianon riasztására. Egyszerre közös gonddá váltak millió egyéni változatban. Közös vonásuk, hogy hiába volt hatalmi tiltás, “eltompítás” hamis vagy torz “megoldások” és “magyarázatok” felkínálása, az egységes nemzet eszménye túlélt minden próbát, mint az igazán nagy érzelmek, a szeretet, az istenhit, az önbecsülés, a tisztességérzet. A népi psziché alakító erejébe költözött.

Kisebbségi magyar közösségek számtalan próbálkozást tettek, hogy önkörükben pótolják a nemzet széttört földrajzi egységét. Olyan támaszokat kerestek, amelyek a hatalmat gyakorló és mindinkább nemzeti elfogultsággal kormányzó többség számára is elfogadható. Ennek jegyében – a cél szentesíti a csalást is? – a Felvidéken használták először azt a “mentesítő” megfogalmazást, hogy a kisebbségi közösség fejlődése az önálló nemzetté alakulás felé mutat. Tehát: szlovákiai magyar nemzet? Amelynek nyilván már semmi köze az egységes magyar nemzethez, annak részeihez! Még gondolatban sem kívánom a nemzet feladásának bűnében elmarasztalni Csanda Sándort – az ő felfogását említettem –, mivel magam is jól ismerem azt a kisebbségi leszorítottságot, kitörni vágyást, egyáltalán azt az életösztönt, amely lehetetlen terepen is utat keres magának, mint patak vize az útját álló sziklák repedésein át. Ez a menekülési kényszer szülte meg a déli magyar végvidéken a “jugoszláviai magyar nemzet” kísértetét, majd a “jugoszláv nemzetiség” kategóriáját. Se Szeli Istvánnak, se Bori Imrének – kiváló magyar tudósoknak – a jövő nem fogja érdemükül tudni a torzulások könnyelmű támogatását. Ahogy Pesten mondják, nem ezért becsüljük őket. Mert tisztában kell lennünk határokon innen és határokon túl, hogy a ravaszul kieszelt zsákutcák egyértelműen a magyarság elnemzetlenítését, nyelvvesztését kívánták meggyorsítani (nem kevés sikerrel), éppen azért az állami főhatalmak az egész Kisantant-világban kedvelték, és minden úton-módon támogatták őket.

Még nyílt csalások árán is. Erdélyben a “nemzeti eltérítés” csábútját “romániaiságnak” nevezték. Visszavezették Kristor Györgyhöz, a kolozsvári román egyetem egyetlen magyar professzorához, főleg pedig Gaál Gáborhoz. Végül is a Korunk szerkesztőjéhez ragadt hozzá leginkább, méltánytalanul, nyilván azért, mert hirdetői számára a meghurcolt, kirekesztett, majd rehabilitált marxista tudós neve fémjelezhette Gaál Gábor egyetlen alkalommal, 1937-ben használta a “romániaiság” kifejezést. A Gaál-életmű legjobb ismerője és értelmezője, Tóth Sándor nyugalmazott egyetemi tanártól tudom, hogy régi Korunk szerkesztője nem a magyar nemzet szétszakításának szándékával érvelt ezzel a fogalommal, hanem éppen ellenkezőleg, említett írásának első mondata az egységes magyar irodalmat emlegette. (Ezért soha nem idézték a romániai diktatúrában teljes egészében a Gaál-mondatot.) Gaál Gábor arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy a román hatalom a Kárpátoktól délre, a “régi román királyság” területére helyezi át a nagy erdélyi iparüzemeket – Arad, Szatmárnémeti gyáróriásait Bukarestbe, Brailára, Galacra –, és erre a jelenségre a magyar közvéleménynek figyelnie kellene: a magyarság nemcsak Erdélyt lakja, hanem “egész Romániát”, így aztán újabb telephelyein is szüksége lenne magyar intézményekre, templomokra, iskolákra…

Erdélyi barangolásaim során azt tapasztaltam, hogy éppen ezekben a zimankós magyar időkben tudatosodott leginkább és jutott kifejezésre, egyszerű emberek körében, a nemzet egységének hite és reménye.

Elmegyünk néha olyan események mellett, amelyek, visszatekintve, akár jelképeseknek tűnhetnek. Szokásos “napi riport” a brassói Népi Egység 1946. július 24-ei számában. (Régi írásaim böngészése közben akadtam rá arra a tudósításomra.) Címe: Harminckét pesti gyermek nyaral a háromszékmegyei Uzonban. Az az esztendő nagy aszály, éhezés, rongyoskodás ideje volt a háború szörnyű rombolásai után egész Magyarországon, különösen Budapesten. Erre megmozdult a Székelyföld. Egész vasúti szerelvények hozták az ínséges pesti gyermekeket “nyaralásra”. Uzonban Széplaki Károlyné, a Magyar Népi Szövetség női csoportjának vezetője fogadja és helyezi el a gyermekeket. Egyet közülük “megtart magának”.

“A gyermekeket a falu népe nagy szeretettel várta és fogadta – mondta Széplakiné. Az első csoporttal kevesebb gyermek érkezett, mint amennyit jeleztek. Ekkor a falu asszonyai között valóságos közelharc indult meg, hogy kinek jusson egy-egy pesti gyermek. Valósággal szétkapkodták a gyermekeket.”

Természetes volt, hogy egy négygyermekes család befogad egy ötödiket, egy pestit, akit kibombáztak, vagy akinek a szülei esetleg meghaltak az ostrom idején. Egy idegen ötödik gyermeket.

Idegent? Istenem, hogyan válhattunk ennyire zordon mostohává egymáshoz?

1947 késő tavasza. Moszkva fondorlatos csellel emigrációba kényszeríti az első igazán nagy formátumú magyar parasztpolitikust, az ország miniszterelnökét, Nagy Ferencet. Azokban a napokban egy délelőtt beállít hozzánk harmadik szomszédunk, Kömíves János, nálam vagy tíz évvel idősebb, félig paraszt, félig munkás, ingázó az egyik brassói gyárban. Nagyon jó emberségben voltunk egymással, de mégsem bizalmas viszonyban. Bejött, beszélgettünk erről-arról, lényegtelen dolgokról. Látszott rajta, hogy nem céltalanul jött.

– Ezt elintézték! – fakadt ki egyszerre.

– Kit? Mit?

– Kit? Mit? Hát Nagy Ferencet!

Nagyot néztem. Ennyire érdekli a napi politika? Így ismeri a budapesti válság fejleményeit? Mi eddig ketten politikáról soha nem beszélgettünk. Mit felelhettem volna?

– Maga jobban tudja, Gyurika lelkem, hiszen diák. Mondja meg nekem, hogy mi lesz most velünk?

Nem azt mondta, hogy velük, pestiekkel. Hanem, hogy velünk. Mindannyiunkkal, akik magyarok vagyunk.

Ezt a csendes, konok hűséget, odaérzést Uzonból Budapestre, még kisdiák koromban tapasztalhattam. A bécsi döntést megelőző, izgatott idők. Kevés rádió volt a faluban, az emberek csoportosan hallgatták. Úgy adódott, hogy abban a csoportban, amelyikhez csatlakoztam, ott volt Nagy Feri bácsi is, kőművesmester, szíjas férfi, kemény szavú, azt mondták róla, hogy kommunista. Így tartották nyilván a román csendőrök is, ekként is bántak vele. A rádió hírmondása után néma csend. Megszólalt Nagy Feri bácsi, a kommunista székely kőműves:

– Szóljunk mi is valamit! Hallják a szavunkat Budapesten! Tudják meg, hogy számíthatnak reánk!

Miért lett volna furcsa, hihetetlen, hogy munkás emberek, kétkeziek, napszámosok, iparosok éppen úgy a nemzet részének tartják magukat, mint a tanult emberek vagy módosabb gazdák? Nem a belénk csepegtetett előítélet alakította-e ki tartózkodásunkat?

Ha még most is Uzonban laknék és élne jó szomszédunk, Kőműves János, bizonyos vagyon benne, hogy már 2004. december 5-én este bekopogtatott volna hozzánk:

– Most mi lesz velünk, Gyurika lelkem?

– Tőlünk függ ez, János szomszéd. És az időtől. Össze tudjuk-e hangolni akaratunkat a jövővel. Mert egy nemzetet végérvényesen darabokra tépni csak akkor lehet, ha ezt a nemzet eltűri, és közönyével elősegíti. De adjuk csak össze a számokat! Másfél millió igen szavazat az anyaországban, ehhez járul két és fél vagy éppen három millió az elszakított részeken. Ez együtt több mint a felnőtt magyar lakosság fele. Ilyen sokaságnak ne lenne erkölcsi ereje, józan kitartása, hogy a maga oldalára állítsa a nemzet másik felét is? Idővel, vitákkal, példákkal, az igazság szelíd erejével.

Elmondtam volna azt is, hogy ezt a folyamatot – a nemzet újraegyesítését – nem pillanatnyi állása szerint, hanem történetiségében kell szemlélnünk. Ez a tükör pedig azt mutatja, hogy a nemzet azóta harcol újbóli egységéért, mióta gőgös győztesek és rövidlátó diplomaták széttépték. Valójában ez volt a XX. század egész történelme. Búvópatakként áradt szét a lelkek hajszálgyökerein át a moszkvai helytartók idején is. A szovjet világbirodalom összeroppanásával egyidejűleg pedig a történelem maga tűzte nyíltan napirendre a népek szabad önrendelkezési jogának érvényesítését. Ki gondolta, ki remélte, hogy alig két-három milliós balti nemzetek győzelmesen szállnak szembe az orosz gyarmattartók uralmával? Ki tudhatta előre, hogy a katonai nagyhatalommá nőtt és népek összebékélésének képét mutató Jugoszláviát éppen ezeknek a népeknek az önmegvalósítás-vágya fogja a szétomlasztani – ezúttal Washington akaratával dacolva? Én még emlékszem a világhír nimbuszával fellépő magyar író óvására, miszerint történelmi bűn lenne a “jugoszláv egység” megbontása. Szerencsére, a szlovének, horvátok, bosnyákok, macedónok nem budapesti politikusoktól, íróktól kértek tanácsot!

Mikor Közel-Kelet-Európában az öntudatra találó népek egymás után tépték le magukról gyarmati láncaikat, ebben a kórusban felhangzott a legjobban leigázott, megcsalt, becsapott nép, a magyarság hangja is. Fájdalommal gondolok arra, hogy milyen hamar elnyomta ezt a tiszta, őszinte hangot a harsány tülekedés, az érvényesülés láza. A harmadik magyar világtalálkozó 1992 nyarán katarzist jelentett. A rendezést magára vállaló, a közelmúlt koloncaitól megtisztult Magyarok Világszövetsége élére olyan írók, közéleti férfiak álltak, akik hatalmas, maradandó életművekkel és nem politikai hazárdjátékokkal szereztek tekintélyt maguknak és szavaiknak. Neveket is említenem kell, a Csoóri Sándorét, Sütő Andrásét, Tőkés Lászlóét, Dobos Lászlóét, Duray Miklósét, Fekete Gyuláét. Igen, íróké volt a vezető szerep, amiként Balassi óta, Kazinczy óta, és kifelejthetem-e e sorból Petőfit? – a magyar nemzet lelkét ők szólaltatták meg. Meggyőződésem, hogy más lett volna 2004. december 5-e is, ha a furfangos ármány nem rekeszti ki éppen őket a nemzet döntéséből. Szavukat életművek hitelesítették volna!

Azon az 1992-es nagy nemzeti katarzison megtettem én is a magam kisebbségi magyar vallomását. Világszövetség címmel máig hiányolt folyóirat indult, Csoóri alapításában, Hornyik Miklós szerkesztésében. Hornyik tőlem is publicisztikát kért. Újraötvöződő nemzet – írtam fel a címet az 1992. augusztus 15-ei első számban. Befejező részeit idézem meg most, önmagam lelki erősítésére:

“Elfelejtjük a legkedvesebb arcot is, ha sokáig nem látjuk. Elhalványulnak érzelmek, szakadoznak rokoni szálak a kényszerű távolságban. Félő volt, hogy ebben a vak vágtába kezdett világban végképp – belsőleg, lelkiekben – töredezik szét a határok szabta nemzet. A történelem éltető tüzét kioltja idegen hatalmak hidege. A tudati, érzelmi távolságoknak riasztó jegyeit észlelhettük erdélyiek, felvidékiek, délvidékiek, anyaországiak találkozásain. Nem tartott már össze a közös örökség, még olyannyira sem, mint az osztozkodásnál egymás torkának ugró rokonokat a maró gyűlölet. A lélek kezdett kihunyni a nemzetből. A nyelvnek nem éreztük igazán a teremtő csodáját, amely ugyanúgy alakít szavakat, mondatokat évek ezrei óta, minden távolságon át.

Végső pillanatban jött az ocsúdás.

Igaz, lelki felszabadulásunknak nem a Varsói Szerződés felbomlását érzem. Nem a kényszerű gazdasági szerződések széttépését. Nem az ország végtelen kiszolgáltatottságának végét. Hanem a nemzet szellemi, érzelmi, históriabeli egységének visszaszerzését.

Csodálom a zsidó népet, amely kétezer esztendős szétszóratás után, konok munkával, hősi áldozattal újra hazát teremtett magának. Nemzetté ötvözte hagyományait, érzelmeit, megtalálta a nyelvét, helyét, szerepét a modern történelemben. Példát adott minden nemzetnek a feltámadásra. Nekünk is, magyaroknak.

Ez a példa nem gyors sikerre int, nem könnyű lelkesedésre bíztat. A széttört nemzet egységét ötvösmunkával kovácsolhatjuk újjá, a kor szintjén és a jövő igényei szerint. Bele kell építenünk az egységes nemzeti szellembe mindazt, amit a részek legjobb tulajdonságaikká munkáltak ki árvaságukban. A felvidéki gyakorlatiasságot, az erdélyi toleranciát, a déli végek feltámadt bátorságát, a beregi konokságot és az anyaország szintetizáló erejét.

Ez lesz igazán gazdagító, találkozónk önmagunkkal.

Magunk nyitottuk meg ehhez a lehetőséget, az idő jó szövetségeseiként. A trianoni határok állnak. Az országhatárok nem tőlünk függenek. A nagyhatalmi érdekekre hatni aligha tudunk.

De a lelki határok tőlünk függenek. Az, hogy ne legyenek magyar és magyar között szellemi, érzelmi, szemléleti, művelődési és tudati határvonalak. A nemzet egysége – a külső világ körülményeitől függetlenül – ekkor teljesedik be igazán.”

NAGY GÁBOR

A vonaton, talán még el se hagytuk Szombathelyt, fekete, hangsúlyosan sminkelt, éltes dáma szólít meg: beszélek-e németül. Ketten vagyunk a dohányzókocsi kisebbik szakaszában. Ő ropogósra ízesített tört “osztráksággal”, én a félszeg motyogásban elhaló, rég használt németemmel – lassacskán mégis megértjük egymást, és tisztázzuk, mikor ér a vonat a Keletibe.

Szombaton levelezős órám lesz a Nominában, de ezen a csüggeteg novemberi estén nincs kedvem dolgozni. Olvashatnám Andrej Platonov Dzsan című regényét, ezt a kopott balalajkán játszott keserű dallamot, egy Szibériában tengődő, sorsafosztott, pusztulásra ítélt kis nép balladáját. Ám inkább az irodalmi folyóiratok könnyedsége, a délutáni teázások lassú derűjét idéző hangulata vonz – ezúttal a Hitelt hoztam magammal. Versek, kritikák: az esztétika súlytalan lebegése, ez kell egy ilyen fáradt őszi utazáson.

Becsapódtam (ahogy nagyanyám szokta mondani). És már vagy húsz perce, egyre gyorsulóbb szívvel és komorabb tekintettel olvastam a történelmi tanulmányt arról, miként foglalták el 1918-ban a román csapatok Erdélyt, rohanták le 1919-ben Kelet-Magyarországot és Budapestet, amikor egy szőke, szintén középkorú hölgy ül le a kocsiban, s elegyedik rögtön szóba a fekete és piros színekkel kontúrozott dámával. Újra hallom a darabos, osztrákos, tört németet, amellyel a szőke hölgy nyilvánvalóan magyaros lejtésű, néhány alapszóból építkező németje próbál szót érteni, hiszen tudjuk, kommunikálni márpedig muszáj, a nők néhány perc elteltével egyre jobban belemelegednek a csapongó csevejbe.

Közben olvasok tovább, s bár ismerem a történet végét, úgy izgulok, mint egy kalandregényen, hogy a református papot mégse lőjék agyon, hogy tán jön egy váratlan fordulat, s nem kell több ezer székelynek meghalnia, több tízezernek földönfutóvá válnia, hogy az antant nehogy odaadja Békéscsabát is, Szolnokot, a Tiszát… A hölgyek hamar kifaggatják egymást, most esik le a tantusz, honnan az a dallamos-ropogós “osztrák” idióma, a fekete haj és olajos bőr: utastársam román, Ausztriában dolgozik, s most hazatart szülőföldjére, Kolozsvár mellé. A szőke, nyilvánvalóan magyar nő, talán csak a beszélgetés menetét fenntartandó, talán tényleg nem tudja biztosan, megkérdi: “Viel Ungar in Kolozsvár?” A piros pulóveres dáma hol Kolozsvárt, hol Clujt mond (utóbbinál beszélgetőtársa figyelme elkalandozik, nyilván nem ismeri ezt a városnevet), s újabb faggatózás után az is kiderül, ő maga bár nem magyar, hanem román, a neve Horváth, mert az egyik “Urmutter” magyar volt…

Már egy kritikát olvasok, a csángó Iancu Laura (talán Jankó volt valaha?) könyvéről, dedikált példányt kaptam tőle egy könyves rendezvényen, szívmelengetőek a versei, szép, ihletett a méltatás, s arra gondolok, dédanyáink ritkán adtak tovább vezetéknevet, ez a Horváth is inkább egy régi magyar család férfitagjától származhat, s ki tudja, ebben a jellegzetesen balkáni külsejű, üde, dús alakú hölgyben hány magyar sors emléke szunnyad… A szőke nő valami ruhaanyagot szeretne beszerezni Kolozsvárott vagy környékén, férfi észjárásom elfárad követni őket a képzeletbeli vásárlás kacifántos útján. Mire legközelebb odahallgatózom, már nagyobb számokat, tízezres eurókat cserélnek ki, az ausztriai lakásvásárlás csínját-bínját magyarázza a román hölgy, a szőke nemigen érti a szakszavakat: Zinse, Rabatt, meg inkább egy ház érdekelné, wieviel, de a fekete abban nem jártas, annyit tud: hoch mehr.

A Hitelben az N. Pál Jóska barátom könyvéről írt recenziónál járok, hirtelen belémsajdul, milyen jó volna újra a pesti dzsungelben sétálgatni vele, irodalmon és nemzeti sorskérdéseken edzett gondolatok bozótkésével utat törni a főváros magába fordult, burjánzó közönyében, inni egy pohár bort a régiek – Nagy László, Latinovits, Szabó Pál, Tamási Áron és még ki mindenki! – egészségére. És egyre bizonyosabban érzem, úgy veszítem el életem országrészeit, a barátokat és emléküket is, budapestieket és körmendieket, debrecenieket és szegedieket, hogy csak valami tompa sajgás marad utánuk, egy hirtelen félbemaradt mozdulat utáni halvány, tovatűnő iramlás az izmokban.

A vonat kérlelhetetlen elszántsággal halad a főváros felé, hogy a célhoz juttassa utasait, kit Pestre, kit Budára, kit meg Oradeán és Clujon át egy kis román falucskába.

Csak Kelenföldön veszem észre, hogy a föld színéről észrevétlenül elenyésző kis nép történetét, Platonov Dzsanját fönn felejtettem a vonaton.

– A Karácsonyi félszonettek és a Karácsonyi reminiszcenciák című verseidben saját születésed körülményeiről is érzékletesen beszámolsz, miközben a lexikonokban 1945. január 1. szerepel születésed dátumaként

– Elsősorban azért nem írattak karácsonykor rögtön be, mert apám és az apai nagyapám azon vitatkoztak, hogy milyen nevet kapjak az István mellett, amit hoztam magammal, szerették volna azt, hogy Imre is legyek apám után, de nagyapám után László is. Három keresztnevem lehetett volna, azért nem lett, mert nem fért be az anyakönyvbe, ugyanis a vezetéknevünk is kettős volt: Ferencz Salamon. A vér szerinti családnevünk a Salamon, ugyanis nagyapámat (mivel sokan voltak testvérek) egy gyerektelen nagynénjének a férje, egy kiváló gazdaember örökbe vette, egy Ferencz István nevű. Nagyapáméknak hat gyerekük született, s attól függően, hogy mennyit ivott (duhajkedvű, jópofa ember volt), egyik gyerekét Ferencz Salamonnak, a másikat Salamon Ferencznek nevezte, úgyhogy teljes volt a családban a zűrzavar, apám Ferencz Salamonnak volt beírva, de vér szerint Salamonok vagyunk.

– A kocsma mellett születtem, akkor ott, ugye, ittak az emberek napokig, az adminisztráció sem működött tökéletesen, így írathattak át január elsejére. Az öszszes iratomba így vagyok beírva. Ferencz Salamon István Imre.

– Nem.

– A haza. Körülbelül kéttucatnyi versedből idézhetnék most, az említett karácsonyi versektől (“vért köpött az Úr: / csillagot a hazátlan táj fölé”, “a hazánk, a mi hazánk / nem és nem evilágból való”) a frissen megjelent köteted, Minerálnája Pesznyá című címadó verséig (“kilöknek fél kézzel / egy hazátlan virradatba”), vagy a legutóbb _(a Székelyföld októberi számában) megjelent Balassi Bálint agóniája című versedig (“szél fújja szét / jó hazámat). Az idézettekből is látható, hogy a haza fogalmához _a szövegösszefüggéstől, a konkrét szószerkezettől függetlenül többnyire a hiány és a sérültség fogalma társul. Talán álnaivitásnak tűnhet egy kisebbségi sorban élő magyar költőtől ilyet kérdezni, mégis vállalom: mi az oka, hogy költészetedben ilyen centrális helyzetű ez a fogalom, s hogy többnyire az említett értelemben?

– Tizenhárom éves koromig, amíg föltettek a csíkszeredai állomáson a gőzösre, én nem tudtam, hogy Romániában élek. Apám építész ember volt, ő építette többek között a csíksomlyói KALOT épületét, s amellett, hogy imádta a szakmáját, jó magyar ember volt, aki szeretett olvasni, amit gyerekkoromban tudtam az irodalomról, azt tőle tudtam, s aki úgy nevelt, hogy mi székely-magyarok vagyunk. A szülőfalumban, sőt az egész környéken, abban a kishazában, melyet a Székelyföld jelentett, az, hogy Romániában élünk, nem volt érzékelhető. Az iskolában sem igazán tudtuk, miért kell románul tanulnunk, elfogadtuk, mint szükséges rosszat, a tanítók sem tudták vagy akarták megmagyarázni, hogy mi Romániában élünk, amikor tanították, hogy az ország fővárosa Bukarest, azt is valami nyelvbotlásként éltük meg (Budarest?, Bukarest?). Amikor osztályidegenként a környékbeli középiskolákba nem vettek fel, és levittek Lugosra, Dél-Erdélybe, ahol több magyar középiskola volt, de nem volt elég gyerek, borzalmas trauma volt számomra hirtelen bekerülni egy vegyes nyelvű, többségében románok lakta közegbe. Nemcsak azért, mert nem tudtam románul, és közös bentlakásban kiderült az is hamar, hogy ők vannak többen, ők az uralkodók, hanem az idegenségélmény, az irtózatos honvágy miatt is. Közben, illetve előzőleg ott volt 1956, amit mi a családon belül és a faluban nagyon intenzíven éltünk meg, s ami még inkább fokozta magyar öntudatunkat és a magyar haza iránti vágyakozásunkat. Emlékszem, a szüleim a rádióban hallgatták, hogy Celldömölköt lövik az orosz tankok, és akkor édesanyám hetekig bőgött, mert nagynénémék a gyimesi határtól Celldömölkig menekültek, és ott is rekedtek. A gyökerek valahonnan innen eredeztethetők.

Aztán jött az egyetem, ahol már tudatosan éltem meg végzetes kisebbségi helyzetemet. Biológia szakra jelentkeztem azzal az ambícióval, hogy majd valahol kutatóintézetben fogok dolgozni, de az első évek után hamar rájöttem, hogy sohasem juthatok el egy elektronmikroszkóp mellé, biológusként nem valósíthatom meg magam. Ott, Kolozsvárott jöttem rá, hogy a kisebbségi sors az egy embertelen sors. Azóta érzem azt, hogy Romániát hazaként nem lehet szeretni, de ugyanakkor azt is, hogy _Romániát nem lehet nem szeretni. Bejártam én Moldvától kezdve egész Romániát, _s olyan országként el is tudom fogadni, ahol élek, ahol a szűkebb szülőföldem van, de hazának soha nem tudtam elfogadni, s azt hiszem a velem egyívásúak is így vannak vele. Tehát gyerekkoromtól kezdve, amikor egy családszerető fiúcskaként el kellett mennem “idegenbe”, mindig kísértett bizonyos hazátlansági érzés. Ugyanakkor afféle kishazaként él bennem a Székelyföld, ez az országnyi terület, ahol nem éltünk soha nagyon jól, és biztos nem is fogunk, de ahol szinte minden falut bejártam, amikor újságíróként az életükről tudósítottam. Ez az a régió, amit hazámnak vallhatok, ahonnan nem is kívánkoztam el soha.

– A Kőből feljövő című versedben írod, hogy “hazátlanul danált / apám nem hitt el két hazát”, ezek szerint te két hazát hiszel?

– Nem, én sem hiszem, maradt az egy haza, az otthon, ahol élek, legalábbis most így érzek, főként a december 5-ei magyarországi népszavazás után. Különben a versben egyértelmű a célzás Tompa Mihály versére, ugyanis ezt a verset _a Nemzeti dallal, a Vén cigánnyal, a Szózattal együtt édesapám tanította meg. Ezért állok értetlenül, amikor a “hiányos nemzettudatot” az elmúlt rendszer agymosásával, oktatáspolitikájával magyarázzák. Kérdem én: nekünk itt, Erdélyben az iskolában mit tanítottak?, nem ugyanolyan agymosásos szocializmus épülgetett itt is?, nekünk milyen történelmet tanítottak?!

– Már a Bornemisza Péter Erdélyben című régebben írott versedben is mintha erről _a mostani helyzetről írtál volna: “Maradok Erdélyben bozgorolt magyarnak, / Mintsem tebenned jöttmentnek tartsanak. / Nem leszel sohamár hazám áldott Magyarország.”

– Annak a versnek a hátterében az a személyes élményem áll, amikor a kilencvenes évek közepén a pesti körúti villamoson lerománoztak, de ez nemcsak velem fordult elő. Talán ezért is számítottam erre az eredményre. Ezt nem lett volna szabad népszavazásra bocsátani, a környező országokban egy-egy kormányrendelettel, parlamenti törvénnyel, különösebb csinnadratta nélkül megoldották a kérdést. De mindentől eltekintve, bármint magyarázzák is december 5-ét, számomra nullával egyenlők ezek az érvek, nincs szavam. Én hatvanévesen már nem is vágyom arra, hogy magyar állampolgár legyek. Már a magyar igazolványt se nagyon akartam kiváltani, egy ilyen névvel, Ferencz Salamon István Imre, mit bizonygassam én, hivatalos iratokkal, a magyarságomat.

– Merem remélni.

– Mindkettő, mert mindig ott lebeg a Damoklész karja a fejünk fölött, a Délvidéken is, de Erdélyben is, valamiféle megnyugvást jelentene. Sok székely bácsi elmondta nekem, hogy ő nem volt soha Budapesten, és nem is akar menni, csak azért váltotta ki a magyar igazolványt, hogy legyen, amit a koporsójába betegyenek, a magyar koronás könyvet. Ennyiről van szó. Aki el akar menni, ha könnyített, ha nehéz, úgy is elmegy. Sajnos az értelmiségiek és a mesteremberek java megy el. De az én mintegy 800 lelkes falumból az elmúlt években vagy tíz-tizenöten, alig mentek el, néhányan _a fiatalabbak közül. A földet, vagyont, házat, állatokat nem hagyják csak úgy el az emberek, nem indulnak meg tömegesen, mint a népvándorláskor.

– Ez egy megálmodott haza volt, lehet, hogy nem is pontosan így hívták, csak amikor éjszaka felébredtem, így jegyeztem le. Még újságíró koromban írtam egyszer egy publicisztikát, hogy mindig Robinson szerettem volna lenni, egy lakatlan szigetre vágytam. Lehet, hogy ha Csíkszeredánál átfúrnám a Földet, akkor ott lenne valahol a Csendes-óceánban egy sziget. Ez egy álombeli sziget, falu, táj, Macondo, az én dérhercegségem egy képzeletbéli táj, aminek a megálmodása _valóban összefüggésben lehet valóságos hiányaimmal. Akkor született a verseimben ez a haza, amikor a legmélyebb diktatúrában voltunk, amikor már nem közölték _a verseimet, hetente hívattak a politikai rendőrségre, amikor már annyira körül voltam véve, hogy az egyedüli menedékem az volt, ha beültem a könyveim közé _a sarokba szorított íróasztal mögé. Székely Jánosnak küldözgettem akkoriban _a verseimből, aki azzal vigasztalt, hogy István, jók ezek, de nem közölhetők, mert ha nem is voltak direkt politikai versek, a legsötétebb idők közérzete felismerhetően bennük volt.

– A 2004-ben önálló kiadásban is megjelent gyönyörű szerelmes szonettkoszorúdban, _a Túlexponált fényképekben még a szerelem is összefüggésbe kerül a haza fogalmával: “szerelmed elmúlt többé nincs hazám”. Mintha a valóságos haza hiányában a szerelem is valamiféle otthont, hazát jelentett volna számodra. Talán ezzel összefüggésben sem véletlen, hogy a szerelmi élmény, a szerelmes érzések különböző hangszerelésű megszólaltatása olyan nagy erővel van jelen a költészetedben?

– Valóban, a szerelem és a család is biztonságot jelentett számomra, különösen a nyolcvanas években, amikor már a “póthazák” sem tudtak még szellemi biztonságot sem adni. Maradt az az ember, akivel éltem, akivel naponta civódtam, gyötrődtem, az a szerencsétlen és meggyötört társ, akihez mindig haza lehetett menni. Ilyen egyszerű ez.

– Talán mégsem, mert mintha a Túlexponált fényképeken sem csak egyetlen kedves alakja lenne, nem is beszélve, mondjuk, A boszorkány eljövetele című hosszúénekedről.

– Mindegy az hány szálból futott össze, egyetlen szerelemről van szó. A Nő mind abban az egyetlen Évában van jelen, aki tételesen akár lehet a feleségem is, de egy pusztító egynyári szerelem is. Ahogy József Attila mondja: “sok drága nőből próbállak összerakni”.

– A tragikus, a beteljesületlen, az elmúlt szerelmeket lehet csak igazán megénekelni, nem?

Ettől kezdve permanensen ilyen állapotokban éltünk. Jött ’46, amikor istentelen szárazság, ínség volt, apám összeszedett egy kis pénzt, és lement Bánátba, hogy gabonát szerezzen a falunak, de Temesváron leütötték, és félholtan hozták haza. 1948-ban felépítette a falu templomát, amiért osztályidegennek, papbarátnak minősítették, aki visszasírja a “Horthy-regyimet”. Aztán a rokonságban ott voltak a papok, apámnak az öccse, anyámnak a nagybátyja, mindketten ferencesek, mindketten kényszerlakhelyen éltek, de ’44-ben Bélfenyéren, a Biharban nagybátyám már 24 órát rejtőzködött a Maniu-gárdisták elől is nyakig a vízben, hogy megmeneküljön. Azóta állandóan beteg volt, tizenkét évvel idősebb apámmal egyszerre halt meg. Később Sztálin halála előtt egy fél évvel édesapám egyszer a kocsmában azt kérdezte, miért nem veszitek le annak a gazembernek, Sztálinnak a képét, azt mondják, hogy halálán van, talán már meg is döglött. Másnap jött érte a securitate, de apám megtudta időben, és elbújt előbb az erdőben, majd bement Moldvába, és három-négy évig a csángók között élt. Eközben megraktak bennünket kuláknak, anyai nagyapámat addig dolgoztatták szintén kulákként a községi szérűn, hogy tüdőbajt kapott, meg is halt, előtte a nagyanyám. ’56 után a falunkból apám két barátját vitték el, egy másik barátja a Duna-deltánál raboskodott és dolgozott. A szomszédunkban az egyik kedves barátomat tizenévesen szíven szúrták. Az állandó fenyegetettség, a halál egész korán ott volt az életemben, permanens temetés és küzdelem volt az életünk, láttam a halált állandóan. Aztán, ahogy említettem, tizenhárom évesen, nyeszlett kölyökként, mintha csak ötödikes lettem volna, lekerültem a Bánátba. Érettségi után két évig a Gyimesekben tanítottam nyomorúságos körülmények között, egész télen nem tüzeltünk, de mit számított az húszéves fiatalembereknek. Amikor 1967-ben az államvizsga előtt voltam, apám hirtelen halt meg, egyik napról a másikra. Később a szerelmek is tragikusan alakultak az életemben. Szegény feleségem több mint húsz éve gyógyíthatatlan beteg. Szóval permanensen a pusztulás tudatában éltünk családilag, de ugyanakkor a közösség is. A közösség is állandóan épült le. Ma már a szülőfalumban nemhogy kalákában, de pénzért sem kapok segítséget, annyira egyedeire bomlik minden nálunk is. Ráadásul itt van az állandó körülkerítettség érzete, látom, mint szorul körülöttünk a gyűrű. Először a Partiumot románosították, aztán jöttek egyre beljebb, Kolozsvár, Marosvásárhely, közben levált rólunk a szász pajzs, s lassan a Székelyföld pereme, városai is románosodnak. Csíkszeredában az én ifjú koromban nem volt öt román családnál több, ma már tizenhárom százaléka a városnak román, és egy ötvenezres városról van szó. Falvakban is megjelennek a román föld- és birtokvásárlók, mi pedig állandóan csak fogyunk, fogyunk, és nemcsak az élettérben vagy létszámban, hanem a szellemiekben is.

– A magyarság peremterületén ott élnek a csángók, akiknek az élete téged évtizedek óta foglalkoztat, nemcsak számtalan újságcikket, riportnovellát írtál róluk, amelyek egy része megjelent a Gyásztól gyászig című 1994-es és az Ordasok tépte tájon című 1997-es kötetedben, 2000-től nemcsak főszerkesztőként jegyzed (a Székelyföld mellett) _a Moldvai Magyarság című folyóiratot, amelyben az elmúlt években egy új riportsorozatot is közzé tettél, hanem több verset is írtál róluk (Csángók, Csángó bölcsődal, Töredék egy csángó eposzból, Didergés). Tudom, hogy a sorsukban modellt látsz, az erdélyi magyarságot is fenyegető elcsángósodás veszélyét, de kérlek, beszélj előbb a csángókhoz kötődésed személyes motivációiról.

– A csángókhoz való kötődésem és vonzódásom ősrégi. A családfánk egészen a madéfalvi veszedelemig vezethető vissza, s akkor egy ága a családnak biztosan bekerült Moldvába. A Kárpátok gerince nem volt sohasem olyan elválasztó vonal, mint amilyen az újabb korban lett. Az én szülőfalumnak (Csíkpálfalvának) az erdei benyúlnak egészen az ezeréves határig, ami, mondom, valójában nem volt éles határ. A duhajabb kedvű nagyapámnak a beceneve a Lütő volt, a lejtőből, ugyanis bejártak a székely csángókhoz, Aknavásár környékére sót lopni, és a csángók is jártak ki ezért-azért. Egy ilyen sólopás alkalmával megbotlott, az átalvető a sóval gurult befele, s akkor mondta, hogy a só es könnyebben megy “lűtőre”, attól fogva ez lett a ragadványneve. Még a legszigorúbb határzárak idején is permanens volt a kapcsolat az ottani magyarokkal. Említettem, hogy apám az ötvenes években ott bujkált közöttük, velük dolgozott különböző építőtelepeken, ő beszélt nekem először arról, hogy ott is élnek magyarok, nem pont olyanok mint mi, kicsit “izék”, de magyarok. Aztán később irodalmat is olvastam róluk, de kezdetben, amikor be-bementem, még nem írtam, mert az írásnál akkor jobban érdekelt engem a közöttük való elvegyülés, hogy megismerjem őket. Nem adatgyűjtőként mentem közéjük, csak szerettem velük együtt lenni. Akkor döbbentem rá, hogy ők egy modellt jelentenek nekünk, hogy az elcsángósodás ott lebeg a mi fejünk fölött is, amikor különböző osztálytalálkozókra visszamentem Lugosra, és azt láttam, hogy az egykori, a városban maradt osztálytársaim gyerekei már alig-alig vagy egyáltalán nem tudnak magyarul. Dél-Erdélyben nagyon csángósodnak, a Mezőségben is, voltak olyan zsilvölgyi újságíró kollégáim, Nemecsek Ernő és Tatár Zoltán névvel, egy bukaresti továbbképzésen, akik már nem tudtak magyarul. Asszimilálódtak. Az elcsángósodás ugyanakkor nemcsak asszimilációt és nyelvváltást jelent, hanem morális romlást is, mert átveszik azt a tipikus opportunista román magatartást, amit a “lehajtott fő” jelképez. “A lehajtott fű fölött elsuhan a kasza” – ez a román mioritikus filozófia terméke, ezért nem szeretem Wass Albertnek a versét, amely szerint a víz lefut, de _a kövek megmaradnak, ebben is ez a nagy népi román filozófiai tétel fogalmazódik meg. Visszatérve a csángókhoz, én mindig az elesett emberek pártján voltam, ebből _a szempontból biztos baloldali vagyok, de ehhez nem kell baloldalinak lenni, én egyszerűen szeretek közöttük lenni.

– Igen,, annak idején, amikor valamennyire hittem a szocializmusban és a kommunizmusban, jézusi, keresztény alapon hittem, tudniillik a neveltetésem is erre ösztönzött. Gyerekkorom szebb időszakait a szerzetes nagybátyámnál töltöttem, aki fejből tudta a Toldit, ez volt az én anyanyelvi nevelésem, jártuk a mezőt, én mentem mellette, miközben ő mondta a Toldit. Szóval, szeretem a csángókat, próbálom megérteni őket, és azt hiszem kellő empátiával tudok feléjük fordulni.

– Az empátiádnak, a csángókkal való azonosulásodnak a terméke Didergés című poémád, ez a poétikailag is izgalmas versed, amelyben a csángók nyelvromlásának, átmeneti léthelyzetének, a se ide, se oda tartozásuknak adsz katartikus erővel költői formát. Ahogy annak idején Domonkos István adott a nyugatra szakadt vajdasági magyar önazonosság problémáinak a Kormányeltörésben című remekében.

– Igen, én is az identitásvesztést, illetve az identitással való küzdelmet próbáltam megfogalmazni ebben a versemben. Ismertem Domonkos versét, de a magamé attól függetlenül, körülbelül húsz évig lappangott, kalapált bennem részleteiben, aztán a kilencvenes években írtam meg. Az egyik irodalomelméletben jártasabb barátom mondta, hogy a Domonkosé az urbánus, az enyém a népi megfogalmazása ugyanannak az érzésnek, s azt hiszem, tökéletesen igaza van.

– Prózai munkáid, amelyek jó része a csángókkal foglalkozik, műfaji értelemben mutatnak valamiféle átmenetiséget az újságírás és a szépirodalom között. Többnyire ri-_portnovellák, oknyomozó írások, dokumentatív hitelességű prózai balladák. Nagyon erős _a valósághátterük, miközben láthatóan szépirodalmi igénnyel megformált szövegek. Még a Maniu-gárdisták vérengzéseit feldolgozó Székely apokalipszis (1994, 2002) is, ami műfajilag leginkább a dokumentumriportnak nevezhető. A dokumentumszerűségnek is meg lehet a maga ereje és a szépirodalomnak is. Miért maradtál meg éveken keresztül ennél a köztes műfajiságnál, miért nem mentél el jobban a széppróza irányába?

– Talán idő és energia hiányában is, de még nem tettem le róla, hogy a rengeteg megíratlan történetemet, csángóföldi élményemet ne dolgozzam föl egyszer. Amikor újságíró lettem 1968 után, voltunk néhányan Csíkszeredában, akiknek az újságírói, írói eszményeink nagyon közel álltak a két háború közötti népi írókéhoz, valami olyasmit, olyan szociográfikus munkákat szerettünk volna mi is végezni. Erre azonban csak hellyel-közzel volt módunk azokban az években, s én azzal próbáltam áthidalni az akadályokat, hogy próbáltam valamennyire irodalmasítani _a szövegeimet, miközben igyekeztem megőrizni a valóságelemeket. Szándékaim szerint ezek tulajdonképpen előmunkálatok lettek volna a szépprózához. De míg gyakorló újságíró voltam, a rövid, tárcaszerű műfajhoz szoktam, szoktattak hozzá, ez ment is, de nagyobb prózához szükséges idő, erő mind eddig nem adatott meg nekem. Soha nem tudtam megengedni magamnak azt, hogy csak egy dologra koncentráljak.

– Remélem, hogy több időm lesz, és készülök, készülök rá. A pusztulás és _a vereséges helyzetek állandó élménye ellenére szüleimtől, édesanyámtól is azt tanultam és a környezetemet is az jellemezte, hogy na jó, összeomlott megint valami, de akkor kezdjük elölről, az újrakezdés kényszere, parancsa mindig ott munkált bennünk.

– Igen? Akkor miért olvasom én több versedben is azt, hogy “sohamár”? “Nem leszel sohamár hazám Áldott Magyarország” (Bornemisza Péter Erdélyben), “fölöttünk az isten gyászol / jeget fúj ránk sohamárt szól” (Holló és galamb); “sohamár-madár / száll föléd ne várj” (Őszi fúga); “sohamár-valaki hiába lettem én” (Bolyongások évszaka).

– Hát, ezek egy része arra vonatkozik, hogy én már lemondtam ilyen világi hívságokról, állampolgárságokról, nincs értelme már ilyesmivel tovább foglalkozni, csak továbbfokozná a veszteségérzeteinket. A másik része a szerelemek befejezettségére utal. De mindettől függetlenül csak azt mondom én is, hogy örökké újra kell kezdeni. Egyébként értelmetlen lenne az ember élete

– Ha a hazához, illetve Magyarországhoz való viszonyban, a szerelemben érvényes _a “sohamár”, akkor mire vonatkozik az újrakezdés, a feltámadás vágya?

– Például arra, hogy már ’90 elején azt mondtam, hogy na jól van, akkor kezdjünk újra, kezdjünk építkezni, próbáljuk újra megteremteni az elvett vagy soha nem is volt intézményeinket. Így vágtam bele a Székelyföld című folyóirat létrehozásába, amit sokan őrültségnek tartottak. Aztán a Székelyföld mellé jött a Moldvai Magyarság, a könyvkiadás, a Hargita Kiadóhivatal.

– Ezen kívül mi ambicionált arra, hogy a nagy múltú erdélyi irodalmi lapok mellett egy új, jóllehet nem csak vagy nem is elsősorban irodalmi folyóiratot, a Székelyföldet létrehozzátok?

– Már a kilencvenes évek elején fölmerült egy székelyföldi regionális lap indításának a gondolata. Farkas Árpádékkal többször beszéltünk róla. Ők, a Háromszéktől, többször tárgyaltak a másik két székely megye napilapjainak, a Hargita Népének _s a Népújságnak a vezetőivel egy közösen létesítendő periodika kiadásának lehetőségeiről, amiből végül is nem lett semmi. Arról már nem tudok bizonyosat, hogy mit terveztek: napilapot-e, heti magazint vagy havonta megjelenő folyóiratot. Bármelyik variáns – még a napilap is – jó lett volna azokban az években, nagy szerepe lehetett volna egy egységesebb székelyföldi regionalitás megfogalmazásában, azoknak a választóvonalaknak az eltüntetésében, amelyek ennek a kis hazának a különböző vidékei között így vagy úgy létrejöttek, s amelyek között – a provincializmus jeleként – olykor már _a nevetségességig fokozódik a rossz értelemben vett rivalitás, “a szomszéd kecskéje is dögöljön” mintájú mentalitás. Végül a sok tervezgetésre a megoldás itt, Csíkszeredában született meg ’96–97-ben, a Hargita Megyei Önkormányzat akkori vezetésének jóvoltából. A közigazgatási törvény ugyanis megadja a lehetőséget ezeknek a közigazgatási szerveknek kulturális intézmények létrehozására. Az akkori megyevezetés megértette egy regionális lap indításának fontosságát. Így indult a Székelyföld, egy piros táskaírógéppel kezdtük 1997 októberében.

– A Székelyföld olyan regionális lap, mint a Kárpát-medencében megjelenő regionális lapok bármelyike, azzal a különbséggel, hogy – a szegedi Tiszatájhoz, _a pécsi Jelenkorhoz, a békéscsabai Bárkához, a marosvásárhelyi Látóhoz viszonyítva – kevesebb szépirodalmat tesz közzé. Mi hangsúlyosabban próbáljuk felmutatni azokat a sajátos kulturális értékeket, amelyeket ez a régió kigyöngyözött vagy kigyöngyöz magából (ebben viszont hasonlítunk a csabai Bárkára). Egészen pontosan arra gondolok, hogy a Székelyföldön jóval több történész, néprajzos, képzőművész, szociológus, népművész, alkotó újságíró, a szó legnemesebb értelmében vett közíró él, mint szépíró. Az általuk teremtett értékek közzétételével tudjuk igazán felmutatni magunkat a világnak. De mi nemcsak felmutatni akarjuk magunk, hanem be is hozni azt. Többször elmondtam már, Kányádit parafrazálva, mi azt valljuk, hogy a Székelyföld Szabófalvától San Franciscóig terjed. Ha valaki végigfut előfizetőink névsorán, akkor láthatja, hogy talán igazunk is van.

– Költői munkásságod fontos részét alkotják még a gyermekekhez szóló verseid is, három gyerekversköteted is megjelent (Mikor Csíkban járt a török, 1986; Indián a Hargitán, 1987; Pepita hangya, 1998). Bár kérdés számomra, hogy te hogyan is állsz _a gyerekvers fogalmához, nem azt vallod-e te is, mint Weöres Sándor, hogy valójában nem is gyerekeknek írtad? Vannak olyan darabok is az egyik gyerekverskötetben (Jázminvirág, Egy nyár emléke), amelyek szerelmi élményt idéznek föl. Másrészt mint-_ha akkor, a nyolcvanas években erősödött volna föl a gyermekversíró hajlamod, amikor _a legnehezebb időszak jött, amikor ez talán egy kicsit menedék is, pótlék is lehetett számodra, mint sok írónk számra az ötvenes években

– Egyrészt én is úgy gondolom, mint Weöres Sándor, nincsen gyerekvers és felnőtt vers, csak jó és rossz, másrészt nálunk, Erdélyben a nyolcvanas években volt bizonyos társadalmi megrendelés. Ezt megfigyelheted az összes erdélyi költőnél Kányádi Sándortól Markó Bélán át a többiekig, a Napsugár szerzőiig. A Napsugártól jöttek a megrendelések, és igazad van, erre a cenzúra sem figyelt oda annyira, s ha már az ember írt, akkor igyekeztünk belevinni áthallásos helyzeteket is. Aztán, annak idején, amikor a falusi könyvhónapok alkalmával jártuk a székely falvakat, akkor ott hiába adott volna elő az ember modernkedő, kísérletező verseket, oda olyanok is kellettek, ami közérthető volt. Emlékszem egy gyergyóremetei író-olvasó találkozóra egy nagyon kemény télben, amikor már permanens volt az áramhiány, két petróleumlámpa égett a hatalmas teremben, vörösen izzó dobkályhák körül ültek az emberek és akkor felszólítottak: Na, akkor mondja, mondja, mondja! S én elővettem a verses mesékből összeállt Mikor Csíkban járt a török című kötetemet, és azt körülbelül három órán keresztül olvastam. Életem egyik _legszebb közösségi élménye volt. Azon a rusztikus székely környezeten, amin felnőttem, s ami azért mindmáig körbevesz, nem lehet túllépni. Amikor én ilyen verseket írtam, akkor mindig arra gondoltam, hogy ezt az én nagyapám vagy nagyanyám is biztosan megértené. De valamiféle freudista mélyfúrás nálam biztos megtalálná azt az okot is, hogy nem lehetett gyerekünk. A Pepita hangya alcíméül azt is írtam, hogy Versek gyerekeknek, szülőknek és nagyszülőknek.

– Említetted, hogy falun nem lett volna célszerű kísérletező verseket előadni. Erről jut eszembe, hogy voltak neked, bizony, a nyolcvanas évek elején kísérletező, formabontó verseid is, melyek aztán a Ki virággal megveretett című, 1984-es kötetedben jelentek meg. És hogy költészeted minden komorsága ellenére sem idegen tőled a játék, a kísérletezés. A hagyományos versformák kedvelése mellett éppúgy jellemez az új formák keresése is, lásd például a három hosszúversedet összefoglaló 2004-es kötetedet, a Minérálnája pesznyát. Sőt egyes kritikusok posztmodern jelleggel, tendenciákkal is összefüggésbe hoznak. Amivel én nem értek ugyan egyet, mert szerintem távol áll a te költészeted _a posztmoderntől, alapvetően transzszilván létezésélmény és értéktudat határozza meg, az más kérdés, hogy ezekben a hosszúversekben olyan költői eszközöket is alkalmazol, az intertextualitástól a nyelvi önreflexióig, amelyeket a posztmodern fogalomkörébe szoktak utalni. De hogyan látod ezt a kérdést te magad?

– Ha én tudnám, hogy mi az a posztmodern, akkor talán tudnék erre a kérdésre felelni. Én nem készültem költőnek, középiskolás koromban nem is szerettem az irodalmat, mert azon, amit akkor tanítottak nekünk, nem is nagyon volt mit. Valamikor 1966–67 táján, amikor a kisebbségi kiszolgáltatott helyzetünket már tudatosan megéltem, akkor eldöntöttem, hogy csak úgy tudok használni, és csak úgy tudom felmutatni magamat, ha írok. De elég hályogkovácsszerűen kezdtem hozzá, a szakmának a legelemibb kérdéseivel sem voltam tisztában. Amikor elkezdtem járni a Gaál Gábor Körbe, bekerültem a filológus társaságba, amikor Farkas Árpiék már túl voltak az első házkutatásokon, akkor döbbentem rá, hogy írni, persze, lehet, de ahhoz meg kellene tanulni a szakmát is. Attól kezdve nekem borzasztó kisebbrendűségi érzéseim voltanak közöttük, s azóta tanulok és _kísérletezem, minden formabontó, avantgárd kísérletem azért történt, hogy kipróbáljam magam mindenben, próbáljam megmutatni, bebizonyítani, hogy én is tudom, ezt is tudom. Gyerekkoromban is olyan voltam, hogy mindent szerettem kipróbálni, megismerni. A leglehetetlenebb helyzetekbe kerültem, a leglehetetlenebb fákra másztam fel egy madárfészekbe való belékukkintásért. Talán a költészettel is így vagyok.

– Van egy érdekes ciklusa költészetednek, amelynek a címe lesz a 2002-es köteted címe is: Bacchatio Transsylvanica. Most, a beszélgetésünk végéhez közelítve, megvallom őszintén, nekem nem igazán tetszik ez a ciklus, úgy érzem, mintha a kísérletező hajlamod itt túlfutna, funkciótlanná válna. Itt nem a nyelvromlást adod vissza, mint például a Didergésben a csángó beszéd kevert, felemás nyelvi állapotát, hanem tudatosan torzítod a szavakat, kifejezéseket, szándékosan halandzsázol, amivel nem tudom, hogy mit akarsz kifejezni.

– József Attilával szólva: Játszani is engedd. Ezekkel a szóferditésekkel a többszólamúságra akartam rájátszani, azt próbáltam ki, hogy ha egy szót elferdítek, akkor az az eredeti jelentése mellett, kaphat-e új, fölöttes vagy netán alantas jelentést. Az olvasóra bízom, hogy továbbgondolja-e, továbbírja-e a verset. Ez egy játék volt csupán, amit nem kell komolyan venni, de nem árt időnként komolyan is venni. Amikor azt írom, hogy “vállaidra hull / a csúzmara”, akkor abban a zúz mellett már a csúz is benne van, vagy amikor azt írom, hogy “a feljelentések könyvének / hollógráfiája”, akkor a holográf mellett a holló, a fekete, a gyászmadár is megjelenik, a “Te disszidült”, az azt jelenti, hogy én nem disszidáltam, hanem otthon ültem, saját szobámba emigráltam, de érthetem az emigyen kifacsart szót valami disz ökörnek is, és így tovább. Ráadásul én ezeket a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején írtam, amikor még egyáltalán nem volt divat az efféle nyelvi játék.

– Nem, nem jellemző, de az igen, hogy mindent igyekeztem kipróbálni, és remélem, fogok is még kísérletezni.

CSETE GYÖRGY

Csete? – milyen szép tót neved van neked – mondja egy innsbrucki magyar, aki épp urat játszik. De tahó, még tanulnia kell.

Igen? – kérdem vissza. – Honfoglaláskori – fűzöm hozzá és folytatom –, tudod, csetéknek nevezték azokat a cserkésző lovas harcosokat, akik ott rajzottak a had körül, és elsőként csaptak össze az ellenséggel afféle csetepatékban. Erre eloldalog.

Nagy magyar volt az édesapád – jelenti ki Nyíri Géza bátyám, amikor a Vigadóbeli családi kiállításunkon összetalálkoztunk, ahol Zsolt fiunk megható szépen nekünk énekelt, Őrs az ötvenhatosok arcképeit, Ildikó meg rovásírt textiljeit, én meg tanári eredményeimet mutatom be egy másik országból és az új debreceni templom terveit, felvillantva, hogy az az 1944. június 2-ai amerikai terrortámadás következménye, és az, hogy mint aznap Szolnok, Miskolc és Várad fölött is, megcsúszott az azóta is takargatott bombaszőnyeg, hogy elsöpörje a vétlen lakosságot, mint naponta Irakban meg majd Iránban történik.

Nagyapa Gorlicétől az Isonzóig írta a történelmet, megcsodáltam az örökös “szárfogásból” megmerevedett ujjait, és ha jó voltam, megsimogathattam koponyáján a párhuzamos “árkokat”, melyeket kardcsapásokból szerzett, ugyanígy csodálhattam unokabátyám rettenetes sebeinek nyomait, melyeket Budapest védelmében kapott. Nem számítottak ezek újdonságnak a Rongyosgárda harcaiban vívott atyai harcokhoz képest, legfeljebb egy kérdést erősítettek fel, mikor leszek magam is igazi Csete? Ötvenhatban is megmaradtam. Most meg itt éneklem a kis ovális teremben a többiekkel együtt a IV/A indulóját az úrasztala alatt Papp Lacival, Daróczy Zolival, Csanádi meg Varga Lalival, Balogh Tibivel, Péter Pistával meg az osztályellenség többi leszármazottjával, akikkel itt kavart egybe a sors a menedékül szolgáló Debreceni Református Kollégiumban. Szerény hálaként én építhettem ezt a templomot a Kálvinista Rómában új fároszként, hogy messzire látsszon. Tett ez egyáltalán? De Csaba Éva leánya előénekli: “Fel barátim, drága Jézus zászlója alatt. Rajta, bátran! megsegít és győzedelmet ad. Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér, zengje ajkunk: hozzád esdünk győzedelemér!”

A papok, jegyzők, tisztek, kulákok fiai eddig túlélték, persze még nincsen vége… De hát a történelemben éltünk.

“Liberalizálásunk” első éve a “humanizálás” jegyében telt el.

A négymotoros B24-esek, a szabadító Liberatorok zavartalanul dolgozhatnak. Ma 1944. június 2-át írnak, a kisfiú tovább játszhat az udvaron a dédapja ültette Nagy Diófa alatt, de ő már messze jár, itt pedig még béke van, és még messze október 6-a estéje, amikor az idillnek, a boldog gyermekkornak mindörökre vége. Kicsit erősebben fogom, szorítom a kezedet, sima, finom a kézfejed, Simonetta, és az erek ebben a súrolt fényben jobban kiugranak, játszom velük: ez a Duna, ez meg a Tisza, itt élünk mi, a tenyered meg Isten, Istenasszony, Boldogasszony tenyere, hát ez Magyarország! De ugye nem érnek ide? A mieink visszaverik őket. Mi győzünk, ugye? Nem kell félnünk.

Még ott is csend van, Debrecenben, Miskolcon meg Szolnokon. Száz esztendeje, abban a Nagyállomás mellett lapuló kicsi házban, özv. Fogas Józsefnénál bérelt egy szobát Petőfi Sándor 1844-ben a katolikus kórház, az ispotály közelében. A kicsi ablakból maga is fázósan, betegen nézte a Várad utcai temetőbe vonuló meneteket. És most, a zuhogó bombaesőben eltűnik a ház Petőfistől, ükunokástól, nagyanyóstól a por-, füst- és lángtengerben. A bombázó személyzete Szoboszló felett még csak dúdolta, most már üvölti ebben a rettenetes káoszban a “Lili Marleent” most aztán megkapjátok!

De ez már nem a vöröskeresztes vonat a kar és láb nélküli kosáremberekkel, ez már nem az, ez egy templom. Na, egy duplát neki is! Annak tornyát szeljük hosszában ketté! Mint a borotva. De a fél torony állva marad. Mit akar a Jóisten? Fenyegető mementót? Emlékeztető égi sillabuszt? Különös építészeti metszetet? Az ispotályi templom megmarad, hívei pedig kénytelenek átpártolni a Kistemplomiakhoz, ott is csonka a torony.

Most aztán nézhetsz, Petőfi Sándor! Ilyen temetést még nem láttál!

Debrecenben június 2-án 09 óra 05 perckor kezdte meg a bombázást az 5. Bomber Wing első hulláma. A várost a 2., 97., 99., 301. BG, majd végül a már említett eltévedt B-17-es BG bombázta. Összesen 102 gépből 250 tonna bombát, köztük 1450 db 500, illetve 250 fontos, 15 db 1000 fontos és 2 db 2000 fontos bombát vetettek le a pályaudvartól a vagongyárig terjedő bombaszőnyegen. A bombaszőnyeg súlyos károkat okozott a pályaudvaron, és néhány száz métert elcsúszva, a pályaudvar melletti lakóterületet is szétzúzta. Nagyon eltérőek a veszteségekről szóló jelentések, 499–1867 főig adják meg az adatokat. A legvalószínűbb az 1260 fős veszteségadat, mert megközelíti a támadást követő napokban a két temetéskor nyilvános egyházi szertartással elhantoltak számát. A június 2-ai bombatámadások során Debrecenben volt a legnagyobb a halottak száma.1

Azért az első “felszabadult” évek is elteltek valahogy.

“A felriadó betegek a négy álarcostól halálra rémültek. Az egyik megkérdezte: »Melyik a Lakos József ágya?« A beteg némán a sarokra mutatott, ahol a fal felé fordulva aludt a volt kapitány. D. L. lesújtott a bottal. Az ütés rossz volt, ráadásul a bot kicsúszott D. kezéből, de Lakos felriadt rá. Ezt látva egyikük elkapta az áldozat lábát, és a földre rántotta. Közben az egyik beteg a csengő felé nyúlt, de I. A. géppisztolya fenyegetően rászegeződött.

A földre zuhant Lakosnak sikerült fölemelkednie, ekkor D. J. belevágta a kétélű tőrt. »Ne bántsatok! János, az Istenért, ne bánts!« – kiáltotta, de a tőr újra lesújtott. A döfés tulajdonképpen már halálos volt, de az áldozatnak még volt ereje fölállni és a botot megragadni. Erre a késes gyilkos a társához fordult: »Ferenc, lődd keresztül!« M. F. pisztolya nem sült el. I. A. közelről lőtt a géppisztollyal, a golyó elölről a májat ütötte át. Lakos József összegörnyedve roskadt le az ágy mellett álló székre, és nyöszörgött fájdalmában: »Szegény jó anyám« – hörögte, mire újabb parancs hangzott el: »Adjatok neki még egyet!« I. újra lőtt, ezúttal az előre görnyedt kapitány bal kulcscsontja alá. Ez a lövés már azonnali halált okozott: az áldozat a székkel együtt a padlóra zuhant. Hatalmas vértócsában feküdt, szobatársai eszelősen sikoltoztak. Az álarcosok sietve vonultak el a szörnyű tett színhelyéről (1946. március 7-e volt).”2

Ezért tervezem abban a városban Csete Ildikóval és Bencsik Istvánnal az édesanyák emléktornyát.

Szentesen, de másutt sem járhattam középiskolába. 14 éves gyereknek is volt ítélete: ő lesz a senki. “Osztályidegen” (osztály)társaival még a Debreceni Református Kollégium alapításának 450. évfordulóján, 1988-ban kiadott vaskos könyv sem említette meg, hogy egyáltalán léteztek magyarok, gyerekek, akik saját hazájukban váltak üldözöttekké, s hogy őket mentették az intézmény tanárai, élő falai. 1944 és 1956 között a Debreceni Kollégium volt az egyik sziget, ahol becslésem szerint legalább 300 “osztályellenség” gyermekének adtak védelmet, hitet, erőt a gyalázat éveiben. De nem lehetünk elég hálásak azért sem, hogy üldözött egyházaink bátran kiálltak az osztatlan és oszthatatlan magyar nemzetért, amelyet mióta igyekeznek szétszabdalni és a nemzethalálba kergetni idegen csatlósaikkal együtt. A december 5-ei genocídium soha nem felejthető! Mintha előre sejthettük volna kollegámmal, barátommal: Dulánszky Jenővel (1936–2000), amikor az égtájakra, a reformátusok betlehemi csillagának szerkezeti rendjére tervezett új református templomunkat a Nagyállomás mögötti Tégláskertbe megépíthettük, amely a “fatornyos haza” még megmaradt négy fiatornyos templomaira rímel, amelyet úgy tisztelt öreg barátunk, Debreczeni László, és annyiszor újrafogalmazott a nagy templomépítő szent öreg, Kós Károly is, akit személyesen is sokszor köszönthettünk. De itt vannak a mi műegyetemista fiaink is, akik a hófehér, acélcsillagokkal teleszórt templomtérben a nyolc sarokba állított legszebb fatornyokról készült makettjeikkel finoman díszítik a kazettás famennyezetes templomunkat idéző, a fehér karácsony tiszta hangulatát idevarázsoló új Isten házát.

Hát Mikuláskor megtapasztaltuk. Nem tanultunk történelmet. Testvérháborúban elsők lettünk a földtekén. A hatvan éve hazugoknak és hamisítóknak köszönhetően. Olyanokká váltunk, mint falnak vezetőink. De merítsünk erőt: “Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér! Zengje ajkunk: hozzád esdünk győzelemér!” Nándorfehérvár is a miénk maradt, a világ minden délben a mi hőseinkért harangoz Ausztráliától Brazíliáig. 1956 tizenkét októberi győzedelmes napja nem Európáért történt? A Regnum Mariánum katedrálisának 2006-ban ismét állnia kell! Nem énekelhet a IV/A hiába! Győznünk kell, hogy az a véres vörös bolseviki bolhacirkusz soha többé fel ne ébredjen. Ez itt a Kárpátok hegykoszorújában Krisztus teste, az Élet, a magyar kenyér, nem a Sátán Birodalma.

“Szóljon a kürt, fenn lobogjon győzedelmi jel. Így előre Jézusunkkal, néki győzni kell! Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér, Zengje ajkunk: hozzád esdünk győzedelemér!” Énekeljük együtt. Édesanyáinkért s magunkért. A nemzet megmaradásáért.

FODOR MIKLÓS

Válaszok és kérdések Görömbei András Az irodalom értelméről című vitairatához

Az irodalom bajban van. Elveszítette magas társadalmi álláshelyét és elveszítette közönségét; ennek ellenére értékes művek azért születnek. Sommásan így lehetne összefoglalni Görömbei András helyzetértékelését.

Tegyük hozzá, nemcsak az irodalom, hanem minden más művészeti ág is bajban van. Ám tegyük azt is hozzá, a nyugati civilizáció egésze is bajban van. Tekintve pedig, hogy a Nyugat uralja a globalitást, a válság globális. Ezt azért érdemes leszögeznem, nehogy azt higgyük, az irodalom vagy a művészet gondja önmagában, függetlenül az egésztől orvosolható. Nem az irodalmat kell betegségéből kigyógyítani, hanem éppen a művészeteknek – a művészeknek! – kell a gyógyító szerepét vállalniuk. Tüneti kezelések helyett nagy, átfogó, forrongó, forradalmi megtisztulásra és újjáteremtődésre van szükség. A XXI. század hajnalán a művészet értelméről gondolkodni csak akkor tűnik értelmesnek, ha ennek révén a művészet visszatalál eredeti hivatásához, visszatalál eredeti társas formáihoz. Nem elég felmérni a helyzetet, nem elég eljutni a baj gyökeréig, nem elég a szándék, hogy lassítsuk vagy megállítsuk a rontó kulturális folyamatokat – teremtenünk kell, mégpedig szakrális értelemben.

Véleményem szerint a gondolkodónak ebben a helyzetben az lesz a feladata, hogy tételmondatokkal alapozza meg a lehetséges jövőbeli cselekvést. Amennyiben az irodalom számára személyiség és közösség alapfogalmak – márpedig azok, és nem csak az irodalom számára –, fel kell vetnünk e két fogalom egészséges, teremtő viszonyának kérdését. Személyiség és közösség drámai, kiegyensúlyozó viszonyban áll egymással. A drámaiság azt jelenti: éppen egymással szemben, egymás területeiből részesedve kívánják saját jogaikat érvényre juttatni. A kiegyensúlyozó viszony pedig azt jelenti: ahol az egyik szempontja maga alá gyűri a másikét, ott mindkét oldal megromlik. A személyiség annál inkább személyiség, minél inkább közösségalkotó lény. A közösség annál inkább közösség, minél inkább elősegíti személyiségek kialakulását. Ha a jelen helyzetet úgy értékeljük, hogy a magára maradt művésszel szemben a magára hagyott közönség foglal helyet, akkor adódik a közönségszervezés feladata. A közönségszervezésnek azonban csak akkor van értelme, ha az egyben közösségszervezés. Szerencsés, ha az irodalom, miközben saját gondját orvosolja, egyben a legmélyebb létproblémákra is válaszol.

Ha a közösség lepusztuló fogalmát és jelenségét mint a nyugati kultúra mély léthiányát, mint minden bajok egyik fő forrását érzékeljük, akkor pontosítanunk kell, mit is értünk ezen. A közösségi lét természetes alapformája a család. Az emberi minőség szinte elgondolhatatlan a család nélkül. A nemzet eredeti fogalma és jelensége is erre az alapformára épül. Kritikus lélekszám fölött – kb. 200 – azonban a családi kötelékeknek át kell alakulniuk. A közvetlen szeretetkapcsolatokat felváltja valami közösnek a szeretete. Ezt a közöst a közösségi kultúra jelképezi. Ha úgy érezzük, jelen helyzetben közösségteremtésre van szüksége a nyugati világnak, és ha úgy véljük, logikusan csak közösségi típusú kultúra teremthet közösséget, akkor az a cselekvésmeghatározó elv adódik, hogy az íróknak, költőknek – művészeknek stb. – vissza kell térniük a közösségi típusú művészet formáihoz. Legyenek bár azok közösségi formák vagy műfajok. Közösségi típusú az a művészi forma, amelyet a közönség és a művész együtt végez. Ebből a mai helyzetben a következő értékhangsúlyok keletkeznek: az élőbeszéd elsődleges az íráshoz képest, az ének elsődleges a szavaláshoz képest, a lélek újjáteremtése az esztétikai élvezethez képest, az alkalomhoz kötődés a személyes közlésvágyhoz képest, az ünnep és rítus a színházi formához képest. Csak ha archaikus-közösségi művésszé vált valaki, akkor lehet eredeti és kultúrateremtő. Ilyen forradalmian kell ma elgondolnunk a “cselekvő történelmi jelenlétet” és az “írástudók felelősségének vállalását” (Görömbei András). A felelősségvállalás mára az áldozathozatal súlyosságának közelébe jutott.

A felelősség kiegyensúlyozó fogalma a játék, és fordítva. Ahol az egyik túlzottan elterjeszkedik, ott a másik elkezd iszonyúan hiányozni. Görömbei András helyzetértékelése szerint: “Az író a szövegekkel már csak játszik. […] Szójáték szójáték hátán. Semmi egzisztenciális súly, semmi szellemi teremtő munka.” Az irodalom akkor is meghal, ha művelői elveszítik felelősségtudatukat a személyiség, a szabadság, a közösségek, a természet, a nemzet, a minőségi kultúra, a tágabb civilizáció és a globalitás iránt; és akkor is meghal, ha elfelejt játszani. Hiszen a lét gazdagsága a teremtés kísérletező játékaiból ered. Hiszen a játék, a nevetés: felülemelkedés, a létezés élvezete és nem utolsósorban talán a legvonzóbb közösségteremtő erő.

Az irodalom, tágabban a művészet, még tágabban a nyugati kultúra végzetesen egyoldalúvá vált. Az egymást kiegészítő és kiegyensúlyozó alapfogalmak közül rendre csak az egyik jut szóhoz, míg a másik kétségbeesetten – így hát sokszor torzan – kapkod levegőért. Ma a személyiség fogalma előtérben van, a közösségét viszont elfojtják; a játék divattá téve, a felelősség-áldozatkészség elnyomva; a szabadság hangsúlyozva, a szentség elnémítva; a változás-nyitottság kibeszélve, a hűség-zártság megbélyegezve; a teremtés igen, az őrzés nemigen; az örök értékek elfogadva, a történelmi tapasztalat gyanús. Egy kérdést nem tesz fel Görömbei András miközben megállapítja: “Az irodalom funkciójának lefokozása, személyiség- és közösségalakító szerepének kétségbevonása, leértékelése, kiiktatása mindennapi életünkből tény.” Ezt a folyamatot milyen társadalmi-hatalmi szervezet generálja? Kinek, milyen szerveződési formának kedvez a művészet lényegi mondandójának, az igazságnak az elfojtása? Tudjuk, az igazságtól mindig az a hatalom tart, amelyik lelke mélyén érzi, hogy hatalomgyakorlásának módja erkölcstelen. Mondjuk ki, hogy a nyereségvágyra alapozódó tőkés társaságok – a mumfordi értelemben vett óriásgépek – érdeke az emberi létminőség alacsonyan tartása! Mondjuk ki, hogy ma ez a legfőbb kultúraszervező érdek és hatalomszervezet! Mondjuk ki, amit Görömbei András is kimond, hogy e hatalomszervezet – vaksága folytán – az emberlét viszszavonása felé taszít minket! Ez a hatalmi mechanizmus igénytelen fogyasztó tömegeket gyárt rossz minőségű, olcsó termékeihez az anyagi és a szellemi kultúra terén egyaránt. A legkomolyabb művészi kihívásnak érzem annak ábrázolását, miképpen vergődik az istenképű lélek ebben a hatalmi hálóban.

A művész dolga, hogy a legborzongatóbb igazságokat is ábrázolja, hogy átélhetővé és tudatosíthatóvá tegye azt, ami van – ezt nevezzük tükrözésnek, vallásos fogalommal kinyilatkoztatásnak. A művész dolga az is, hogy a teremtő hatalmat a lelkekben tevékenységre ösztönözze – ezt nevezzük teremtésnek. És dolga az is, hogy a befogadó lelkek szabadságát – befolyásmentességét – létrehozva sugallja az égető gondok orvoslásának alapgondolatait, alapérzelmeit és alapképzeteit (megváltás).

Olyan művészeti műhelyekre van szükség, ahol ez a fajta művészi beállítódás kiérlelődhet. Olyan oktatási intézményekre, ahol ez a fajta művészetfilozófia kidolgozódhat. Olyan természetes csoportokra, amelyek a közösséggé válás útján el mernek indulni. Olyan művészekre van szükség, akik képesek természetes közösségük középpontjába kerülni. Akik képesek egy adott közösségi (baráti, családi) alkalmat művészi teremtő kihívásként felfogni. Akik képesek alkalmazkodni is embertársaik elvárásaihoz, de szeretik is annyira őket, hogy elfogadják óvatos újításaikat.

Küldetése-e a művészeknek, hogy a magyar kultúrát legmélyebb közösségi és természeti eredetéből újraépítse? Küldetése-e a művészeknek, hogy a magyar népet a kollektív emlékezetben megőrzött kulturális alakzatok termőtalaján újjáéledni ösztönözze? Küldetése-e a művészetfilozófusoknak, hogy e feladathoz illeszkedő eszmerendszert alkossanak? Küldetése-e a magyaroknak, hogy – teremtő és egyetemes – közösségi kultúrájuk életszemléletét mint alternatív globalizációs modellt a Nyugat számára felmutassák? Felelősnek érezzük-e magunkat a keresztény (?) Nyugat sorsa iránt?

Az irodalom, a művészet mindezen megfontolások miatt vagy éppen ellenére: varázslat, mely a rejtekező felől érkezik, és az ismeretlen felé hív.

TASNÁDI GÁBOR

A költő ittléte óta a fák körülöttünk bizony alaposan megnőttek, de az egykori sűrű madárjárásnak már vége. Pedig ilyenkor télen különösen nagy volt errefelé a röpködés: e tájék madarai mintha Váciék – éppen felettünk levő – erkélyén adtak volna találkozót egymásnak. A kitett szalonnadarabkákra, kiszórt magvakra ritka madárfajok is ideszoktak a szemközti, Villányi úton túli arborétumból. Mára verebeket sem igen látni, kivesztek a közeli Bartók Béla út platánfáiról is, noha néhány éve még teli voltak velük az ágak… Ámde a madarak élni akarnak… Hogyan is írja Váci Mihály a Kócsag című versében? “Már nem vitázom, nem verekszem. / Csendesen elkezdek ragyogni. / Ellenkezem ezzel a korral. / Meg akarok maradni.”

E házban Váciék másfél évtizedig laktak, felesége a költő halála (1970) után is még évekig itt élt. A második emeleti kis lakás a hatvanas évekre a magyar szellemi élet egyik meghitt otthonává emelkedett. Nem csupán irodalmi művek sora – Váciné Juhász Mária irodalomtörténeti munkáit is ideértve – született e falak között. Sokszor hangzott fel itt Bach, Bartók és Kodály muzsikája, parasztzenék fölvételei forogtak, vagy éppen a költő harmóniumozott, leginkább zsoltárokat. Gyakran fordultak meg e helyen festők, költők, szobrászok, írók, színészek, kritikusok. Közöttük olyan jeles személyiség is kitüntette látogatásával Váci Mihályt, mint Németh László. Ella asszonnyal együtt voltak itt, 1968 őszén. A karosszékben helyet foglaló író mellé a padlóra telepedett a költő, így hallgatta hosszasan ifjúkora egyik példaképét (Váci cserkészcsapata Németh László-mondatot tűzött zászlajára). Jegyezzük meg e sokat jelentő látogatást, hiszen idősebb korában Németh László még a régi barátait is csak nagyritkán kereste föl.

Persze nem kívánt látogatói is akadtak… Például a Tűztánc antológiával kapcsolatosan. Itteni szereplését egyébként ma is felróják Vácinak, aki e könyv “szervezése” idején és készültekor, az 1958. decemberi megjelenéséig mindvégig kórtermek lakója, puszta létéért küzdenek az orvosok. Itt-ott megjelenő versei kötötték az élethez. Mint kétkötetes, politikától nem kompromittálódott szerzőt, akinek neve jól hangzik, beválogatják az antológiába. Zömében “balos”, tehetségesnek nem mindig nevezhető, jobbára alig ismert költők mellé. Váci kilógott közülük, már a párton kívülisége miatt is. Mindehhez: a pártkomisszár vezette Magvető “éber” cenzorai az Ördögszekér című Váci-verset, a könyv fontos darabját, néhány hangsúlyos sorának törlésével közlik, de a hatalomnak még így is szemet szúr a költemény. “Mennyit a lomb nő, annyit az árnya; / új árnyat vetnek az új levelek. / Lombosodik az Idő – s koronája / fényt iszik, de reánk homályt veteget.” A felső pártvezetés szemében az Ördögszekér beárnyékolta a hivatalos kritika által egyébként feldicsért antológiát. Révész Sándor történész Aczél és korunk című monográfiájában (1997) olvasható a 109. oldalon: “Aczél 1959 márciusában Váci Mihály lakásán találkozott a tűztáncosokkal, és lepesszimistázta az egész társaságot.” Ennyi új adalékot a Váci ellen sajnos még napjainkban is hangoztatott “tűztáncos” vádakkal szemben… Hogy is van mindez?

A hamis állításokra, az igaztalan vádaskodások hangoskodására vagy a fölényeskedő, sunyi agyonhallgatásra – az elmúlt évtizedekben volt példa rájuk elegendő, torzították, eltakarták a költő arcát – a legjobb, ha Váci Mihály ma is élő műveit mutatjuk fel. Sokáig eltitkolt naplóját 1956 októberéből, a forradalom és a megtorlások versciklusának korábban szétszórt, nemegyszer félredátumozott darabjait, továbbá más verseinek – a reményteli évek, majd a csalódottság időszakának – java termését és prózájának gyöngyszemeit. Mint a most megjelent Lobogó jegenyék című Váci-könyvben* olvasható, melyet a kiadóval együtt tisztelgő főhajtással nyújtunk át gondolatban az ünnepeltnek, s tesszük ma is szépszámú olvasójának karácsonyfája alá. A kötet hosszabb bevezetője (Váci Mihály “pünkösdi fehér inge”) elsősorban az ’56-hoz haláláig hű költőt, az ő szellemi tisztességét mutatja be. A szegények, az elesettek iránt és a “szeretni való kis magyarság” mellett elkötelezett Váci Mihályt. “Közéletiségének” igazi tartalmát. Olyan maradandó értékek szólalnak meg itt, mint Illyés Gyula, Németh László, Latinovits Zoltán. Vagy Ratkó, Lászlóffy Aladár, Csoóri, Mezei András, Szakonyi és mások… A Vácihoz, a szellemi élethez méltatlan “kirekesztők” nevét pedig mintha máris felejteni kezdenénk… S ha már a könyv bevezetőjében nem került rá sor, hadd idézzem most a Váci Mihályt is méltányoló Weöres Sándort, aki az egyik 1974-es írásában Sinka István és Illyés említése közt “a szegénységet mélyen átélő”, “a szegények iránti felelősség […] Váci Mihályáról” is szól… Szinte észrevétlen jeleként saját írói tisztességének, tárgyilagosságának is.

Most advent van, közeledik karácsony, amelynek első napján Váci Mihály is született. Kerek nyolcvan esztendővel ezelőtt. Ókistelekiszőlőben, Nyíregyházán. Édesanyja így írta emlékezésében: fiát a Jézuska hozta.

Jó volt hallanunk az előbb Sellei Zoltán előadóművész karácsonyi csokrát Váci most említett új kötetéből. A Karácsonyi utazás 1956 telét idézte. Márai Sándor ekkor New Yorkban a Mennyből az angyalt írta. E két karácsonyi versben közös még: szerzőjük életében itthon Magyarországon egyik sem jelenhetett meg. Márai remekműve szerencsére hazatért, gyakran szavalják. Váci imént feltámadt szép versét sem volna szabad felejtenünk. Már a “többlete” miatt sem. A karácsonyi esőben rohanó vonatból “ablakok könnyén” át kitekintő költő látomása ugyanis már 1957 tavaszát, a megtorlásokat sejteti. “A fák sirató asszonyok, / repedtes fekete kezük; / ujjaikon csordul a sírás: / – Irgalmas tavasz légy velünk!”

A szintén elhangzott gyönyörű prózarészletet, “Játszva szeretnék az embereken segíteni…”, Váci Mihály karácsonyi üzenetének tekinthetjük. Csupán egy mondatot ismétlek meg belőle, hogyan is szeretne embertársain segíteni a költő. “Segíteni megeső szívvel, férfias, szótlan jókedvből, ahogy az aratók észrevétlen learatják és bekötik éjnek éjjelén az özvegyek kis gabonáját.” Aki ilyen örök értékű és mélyen emberi gondolatokat foglalt – vigaszunkra – műveibe, azt meg kell tartanunk emlékezetünkben. Szüksége lesz a Jövőnek is rá.