Tekintélyes, komoly okfejtők azt állítják: ha például egy közönséges iskolát váratlanul vöröskeresztes segélyhellyé alakítanak át, és sebesülteket hordanak oda, minden tegnapig érvényes igazság és valóság elveszíti értelmét, és ez az értelem már soha többé nem tér vissza a világba.

Nagyon értem ennek a jelképes okfejtésnek a sugallatait. Valami ilyesmi történhetett velem is 2004. december 5-e éjszakáján. Eddig a napig – jóllehet fogcsikorgatások és szégyenkezések közben – elfogadtam a demokrácia magyarországi kereteit, játékszabályát. Még a demokrácia sejtjeibe beleivódó, sőt átörökíthető kisebb-nagyobb bűnöket is. Reméltem, hogy a sok megpróbáltatást átvészelt szervezet: az ország – netán maga a nemzet is – lassan-lassan majd salaktalanítja magát, s megtisztul bennünk a múlt.

December 5-én véglegesen kiderült, hogy égbekiáltó butaság és jóhiszeműség volt ez az egész. A közép-európai demokráciák olyan vadházasság szülöttei, melyben a megtermékenyítő fél maga a kommunizmus volt. A megszelídíthető, de a megváltoztathatatlan kommunizmus, a génhibás társadalmi rendszer.

1990 óta hittünk a változásban. Abban, hogy a rosszat fölváltja a jó. Sajnos, ez a kezdetleges remény is megbukott. Mi lett jobb a rendszerváltás óta? Anyagilag jobban élünk? A parasztság és a “munkásosztály” helyét elfoglaló korrupciós osztály igen meg a magánosítás gátlástalan lángelméi, de a többség egyre szegényedik. Nyereségünk talán az volt, hogy szabadok lettünk? Igen, de mit ér ez a szabadság a demokráciában? Annyit csupán, hogy szabadon farsangolhatunk a semmiben, a züllésben, a káprázatokban. Annyit, hogy beavatottjai lettünk egy liberális nagy játszmának, amelyben saját megsemmisítésünkhöz mi magunk járulunk hozzá. Robin G. Collingwood A történelem eszméje című könyvében azt írja: a haladás nem az, hogy a rosszat fölváltja a jó, hanem az, hogy a jót a jobb váltja föl.

Emlékszem az ’50-es, ’60-as, ’70-es évekre, amikor rengeteg hazugság keserítette az életünket, de ennek ellenére mi ügyetlenül, sután és izgatottan kerestük a magunk igazát és a többségét is, ma azonban, amikor elszaporodott, mondhatnánk eltömegesedett körülöttünk a hazugág, már csak néhanap lobban föl bennünk az igazságkeresés ösztöne. Pedig ha mélyebben gondolunk bele sorsunkba, arra döbbenhetünk rá, hogy a társadalomban nem csupán szabadsághiánytól szenvedhet az ember, amelyről megrázó remekművekben számoltak be klasszikusaink, hanem fullasztó igazsághiányban is. Szabadság, szerelem? Egy képzeletbeli versben az első fogalmat olyasféle fogalommal is fölcserélhetnénk, amely az igazság hiánya miatti szenvedésekre és megaláztatásokra utal.

Amiről beszélek, tudom, hogy beteges sóvárgás, hiszen a kortárs magyar irodalom már rég lemondott arról, hogy a régi értelemben magyar irodalom maradjon. Ha Kölcseyt, ha Petőfit, ha Kemény Zsigmondot, Adyt, Babitsot, Móriczot, József Attilát, Radnótit, Illyést vagy Márait olvasok, mindig érzem, milyen mélységei s időszerű gondjai voltak az ő idejükben a magyarságnak, mitől kínlódtak ők maguk is, s mitől fehéredett el a szájuk. A mai divatos és sikeres íróink tagadhatatlanul mélyek is és szellemesek is, az Eiffel-torony tetejéről képesek világgá röptetni a katicabogarakat s a magyar nyelv űrhajójában ülve körülröpülni a Földet, amelyért természetesen elismerés illeti őket, de arról, hogy miért sorvad, miért fogyatkozik, vagy miért vonul díszlépésben az önpusztítás útján ilyen szerencsétlenül ez a nép, egyetlen szavuk sincsen. Attól is meghatódna az ember, ha kárhoztatnák, mint Ady, vagy mégis magyarnak számkivetve szenvednének vele, mint József Attila és Illyés. Magasban járó elmélkedésekből már régóta arra tudok következtetni, hogy saját esztétikájukat, gondolataikat, előítéletüket ismerik csupán. De azt a valóságot, amelyben maga az “istenadta nép” él idehaza vagy a határainkon kívül, egyáltalán nem ismerik, legföljebb hallomásból, mint a hutukat.

Közülük talán az egyik legtehetségesebb író egyenesen Gyurcsány Ferenc miniszterelnöknek köszöni meg, hogy a december 5-ei népszavazás mindkét kérdésére világosan nemet mondott. Elismerését azzal indokolja, hogy Gyurcsány miniszterelnök államférfihoz méltó módon viselkedett, ugyanis a magyar politikai élet főszereplői általában behúzzák a nyakukat, ha zuhog a jég, s nem szeretnek válaszolni sorsdöntő súlyos kérdésekre. Igaza van a nyilatkozó, jeles írónak, Nádas Péternek? Elvontan igen, de ezek az elvontságok kissé sántítanak. Tagadhatatlan, hogy az 1944-es év tragikus hónapjaiban, az utolsó esély parazsain tipródva, Horthy Miklós erélytelenül mondott nemet a németeknek. Szálasi Ferenc viszont férfiasan és határozottan mondta ki mellettük a végzetes igent.

Bízom abban, hogy ez a határozottságról ide iktatott példabeszéd egy kicsit elgondolkoztat mindnyájunkat. Rosszul mondom, hogy mindnyájunkat, hiszen már Nádas Péter is másként gondolkodik. Szerinte Gyurcsány Ferenc határozottsága mögött magas szintű józanság működött. Meg akarta óvni Magyarországot egy újabb botránytól, mivelhogy a népszavazáson föltett rossz kérdésekre csak rosszul lehet válaszolni. Ügyészi védelme tetszetős, de félrevezető. Rossz kérdésre is lehet jól válaszolni, ha jóakarat vezérli az embert, különösen egy olyan országban, mint a mienk, ahol a felszínen szinte minden kérdés eleve magával a rosszal ötvöződött össze. Ha egy gyermek azt kérdi tőlünk: azért vágtam el késsel a kezem, mert a szilva színe kék, a megoldás nem az, hogy a rossz kérdés miatt megtagadjuk tőle a választ, hanem azt mondjuk neki, hogy éles a kés, és te még nem tudsz vele bánni. Vagy mást mondunk neki, ami igaz.

Vitathatatlan, hogy a kettős állampolgárság kérdése is összeszövődött valamiféle rossz gyanúval, félelemmel, éppen ezért kellett volna jól válaszolni rá.

Amikor Gyurcsány Ferenc és Hiller István a televízióban kimondták az idegenek szájáról ellesett nemet, akaratlanul, de megborzongva 1956 novemberére gondoltam, ahogy a szabadságharcos magyarok 1849 után Világosra. Jól emlékszem arra a napra, arra az irgalmatlan pillanatképre, amikor megáll egy szovjet tank az Országház előtt, nem messze II. Rákóczi Ferenc lovas szobrától, s kiszáll belőle Kádár János és Apró Antal. Ők ketten rögtön nemet mondtak a forradalomra. És igent az akasztásokra, az üldözésekre, a besúgók fekete seregének a megszervezésére, a magára eszmélt nemzet világtörténelmet formáló akaratára. Nádas Péter erre nem emlékszik? Vagy ez már olyan múlt, amely végképp elmúlt bennünk? Ezt mondja vallomása egyik emlékezetes szakaszában: “A történelmi okokat fel lehetne mondani, de én unom őket. Akkor jöhet a siralomház és a sérelmi politika, ami engem is sokáig érintett és meghatározott. Tizenöt éve nem érint, azóta a magyar társadalomnak nem a fejlődését és az ellenállását szolgálja, hanem a leépülését…”

Mit mondhat az ember erre az európai futamra? Azt, hogy szép és nemes szöveg, szükségünk volna is rá, ha a sorsunkból következne. De csak a sorsunk fölött lebegő észből és politikai elképzelésekből következik. Az a tizenöt év, amelyet Nádas Péter emleget, persze, külön is tárgyalható, de csupán egy visszhangzó, üres teremben, hisz a rendszerváltás óta eltelt idő közvetlen leszármazottja az előtte züllesztő időknek. Olyannyira, hogy az apajegyek, az anyajegyek és a nagylábujj görbületei is kísértetiesen emlékeztetnek rá. Nádas hosszú interjújában ilyeneket mond: “…nincs magyar primátus, nincs extra szerepvállalás, a magyarságnak nincs a térségben küldetése. A magyar nép egy a többi közt. A modern Európa alapelve az együttműködés és nem a konfrontáció; a szolidaritás és nem az egoizmus. Kész. A definíciós kísérlet itt véget ér.”

Mit kezdjen az eszével, az emlékeivel, a leveretéseivel egy magamfajta ember, aki kísérteties hasonlóságot lát az 1956-os forradalom mélyben lezajló folyamatai és a kettős állampolgárság alsó rétegeiben lejátszódó remegések között? 1956. október 23-án olyan cselekedetet hajtott végre ez a nemzet, amelyről a nagy francia író, Albert Camus mondott egy felejthetetlen mondatot az emberiségnek: “A legázolt, a bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben…”

Életemben másodszor írom le ezt a történelmi elismerést, de pironkodás közben is büszke vagyok rá, hogy minden lebecsülésünk ellenére akadt olyan pillanatunk, amely még különös szerepvállalásunk is lehetett. Hadd tegyem hozzá, hogy nemzetünk önmagára ébredése járult hozzá ahhoz a szabadsághoz, amelyet Camus emleget. Október 21-én még nem érződik semmi, október 22-én is csak szabályos dolgok történnek, és 23-án lélekben újjászületik az ország. A szájával és a testével egyszerre mondja el, hogy elege van a birodalmi szocializmusból, a diktatúrából, a megszégyenülésekből. Soha át nem élt érzés volt egy népet szabadnak látni. Látni, ahogy árad, hömpölyög az utcákon. Huszonnégy óra alatt olyat árult el magáról, aminek az előjeleit nem látta senki.

Ebből az igenből és nemből ered történelmünk egyik legszomorúbb szakasza, amely mostanáig tart. Mindent, amit a Kádár-rendszertől örököltünk, áttételek sorozata révén, érvényesül máig. A nemzetet földbe kell taposni. Március 15-ét ki kell iktatni a magyarság történelméből, vagy arcátlanul ki kell sajátítani a kormánynak, hogy elmenjen tőle az emberek kedve. A Kádár-rendszer ideje alatt az első szabad márciusi ünnepséget nem idehaza élhettem át, hanem New Yorkban, a száműzetésbe kényszerült magyarok között. Sinkovits Imrével mi voltunk az első, hivatalos vendégszereplők, akiket kiengedtek külföldre március üzenetével, de kijutásunk története így is külön regényfejezet lehetne egy emlékiratban. És hogyan ünnepelt az ország először szabadon 1956 után? 1990. március 15-én csak az ország fele vonult ki a Petőfi szoborhoz és az Országház elé, a másik fele mámoros szabadságában elindult Ausztriába Gorenje hűtőszekrényt vásárolni. És nyílván útközben azt ismételgette magában ez a tömeg, hogy a magyar név megint szép lesz, / Méltó régi nagy híréhez.

Ma is megborzongok, ha fölidézem ezt a napot. A szégyen és a nemzeti abszurditás napját. De ki ne venné észre, hogy 2004. december 5-e ugyanennek a gyalázatnak a tökéletes mása, megtestesülése vagy, hogy műveltebbek legyünk, az inkarnációja. S ez a lidérces azonosság nem a véletlen műve, hanem a szándékosságé. Mi mindent ki kellett irtani, megfakítani, letaposni a magyarságban ahhoz, hogy ez az elsivatagosodás meginduljon. Még az életet hozó, tavaszi felhőket is el kellett terelni a fejünk fölül, hogy a legapróbb füvek is elpusztuljanak.

Most olvasom Márai eleddig ismeretlen írásait a Felvidék és Észak-Erdély viszszacsatolásáról. Ő, akire még a legrosszabb indulatú rágalmazó se foghatja rá, hogy vad nacionalista, vagy hogy nem a legeurópaibb íróink közé tartozik, 1938 novemberében arról számol be, hogy amikor külföldi és hazai újságírók autói indultak a visszacsatolt területek felé, ismeretlen női kezek az ősz utolsó virágaival díszítették föl ezeket a történelmi útra induló gépkocsikat. Senki se kérte meg erre őket, az érzelmeik szerint cselekedtek. Mert akkor Magyarországon még mindenki tudta, hogy egy igazságtalan, vesztes háború és egy igazságtalan, vesztes trianoni békeszerződés után mit kell az egész nemzetről gondolni. Tudták, hogy Kassa és Kolozsvár 1920 óta mindig Magyarországról álmodott, s ezek az álmok nem az ottaniak elszántságából fakadtak, hanem az ösztöneikből.

A Rákosi- és a Kádár-rendszerben híre-hamva se maradt ennek a tudásnak. Fölidézem az 1963-as évet. Illyés kint jár Franciaországban, s az ország egyik legrangosabb újságja írói beszélgetésre kéri. Illyés a beszélgetés közben elejt néhány rendhagyó mondatot. Idézek belőlük: “Romániában van egy provincia, Erdély, amely évszázadokon át a magyar civilizáció és irodalom valódi szülőföldje volt. Ebben a provinciában nemrég zárták be az egyetlen magyar egyetemet, ami egy több mint kétmillió lélekből álló kisebbségnek volt szánva. A magyar írók és az egész magyar értelmiség helyzete nagyon kényelmetlen…”

Ebből az öt-hat mondatából országos vihar kerekedett. Kádárék a hamis konszolidáció hatalmában bíztak, mozgósítva még a Bibliát is, mondván, hogy aki nincs ellenünk, velünk van, de hogyan lehetne velünk, aki fejünkre gyújtja még a házat is? Illyést Kádárék, Szirmaiék, Aczélék, Apró Antalék szívesen odaültették volna Dózsa tüzes székére, hiszen egy nacionalistának igazán ott van a legjobb helye. Eddig a történetig is ’56-os voltam mindenestől, elsősorban politikai alapon, de úgynevezett nemzeti, vagy ahogy mások fogalmaztak, újnépi az Illyésre támadók gyalázatától lettem. Az kezdett el bennem zakatolni: ha olyan magyar kormány uralkodik rajtunk, amely a határainkon kívüli magyarokról még tudni sem akar, az csak áruló, sunyi és idegen lehet. Illyés a későbbiekben belátóbb lett a kormánnyal, de nem a saját érdekében. A szélárnyékról kialakított elméletével konokul azt bizonygatta, hogy a százszorosan levert és kivéreztetett népnek szüksége van egy kis nyugalomra, erősödésre. A szívem egyik felével értettem őt, sőt csodáltam is nagyvonalúságát, a másik felével még őellene is lázadoztam, önfejűen bizonygattam neki, hogy a szélárnyék a legveszedelmesebb csapda, politikai farkasverem, mert a nyomorúságainak kiszolgáltatott nép egy kevéske jólétért is hajlandó lemondani olyan elemi eszmékről, erkölcsről és tartásról, amely nélkül rövidesen már nemzetként se létezhetik.

Szomorú dicsőség, hogy igazam lett, de néhány szélárnyékos kádári év elmúltával már érezni lehetett, hogy a bársonyos züllés megelőzi majd a bársonyos forradalmakat. Itthoni magyarjaink egy részének még fontos volt a kultúra, a nemzet állapota, az igazságkeresés igénye; hátizsákos fiatalok indultak Erdélybe, a Felvidékre, ritkábban Kárpátaljára, de nagyrészüknek már csak a hétvégi ház lett a hazájuk, s felségterületük kétszáz vagy háromszáz négyzetméternyi telek, ahol hét szilvafa helyett legföljebb egy, kettő fért volna el.

Camus egy alkalommal epésen jegyezte meg Sartre-ról, hogy karosszékből próbált történelmet csinálni. Camus nyomán így gondolkodom én is azokról az elkényelmesedett értelmiségieinkről, akik a decemberi népszavazás nemjei mögül nem látják elősündörögni a kommunizmus eredendő bűneit, minden hordalékával együtt. Kádárék nemcsak anyagilag adósították el az országot, hanem erkölcsileg is. Amikor a népszavazást értékelő és értelmező kortársaim eszmefuttatásaiban azt olvasom, hogy a nép azért nem ment el szavazni, mert nem kért a kockázatokból és a mellékhatásokból, egyszerűen eliszonyodom az okos-buták érveitől. Ilyen határozott, ilyen tudatos, ilyen döntésekben megerősödött nép volna a mi népünk? Ennek nem épp az ellenkezője igaz? Vagyis: nem azért maradt távol a kivételes döntéstől, mert tudatlan, mert magára hagyatott, mert a züllesztés politikai szélhámosai évtizedeken át félrevezették? Eljött a rendszerváltás ideje: kellett volna, hogy a közvagyonból kapjon valamiféle kárpótlást. Jegyet azt kapott, de értékes tulajdont nem. Fogalma se volt arról, mi járna neki. Egyszer csak azt vette észre, hogy kihúzták lába alól a szőnyeget: kihúzták az egész országot. Az első demokratikusan megválasztott kormány idején ráeszmélt valamire, de akkor már a levegő nagyobbik részét is privatizálták körülötte. És amikor morogni kezdett, azt kapta válaszul: tetszettek volna forradalmat csinálni! Ha csöppnyi öntudata maradt volna, nem feleselhetett volna vissza másként, minthogy tetszettek volna nem paktumot kötni, mert a kétharmados törvények ugyan segítettek a demokráciának, de a nemzet legbelsőbb zsibbadásai azóta gyötörnek minket igazán! És tetszettek volna megőrizni a magyar termékeket feldolgozó ipart: a húsüzemeket, a tejfeldolgozókat, a cukorrépát és a napraforgómagot feldolgozó üzemek sorát és így tovább és így tovább, nem beszélve a hatalmas földterületekről, közüzemekről, amelyeket idegeneknek kótyavetyéltek el. De a szerencsétlen nép azt se tudta, mije volt és mije maradt. Mint ahogy azt se tudja, hogy az anyagiakon túl mije halmozódhatna föl szellemi értékekből: kultúrából, irodalomból, a történelem katartikus tanulságaiból, a lélek legaljára elásott érzelmeiből. Márpedig nem titok, hogy akinek gazdag és tágas mező helyett egyetlen fűszál jut örökségül, az soha többé nem indul el mezei sétára.

Miközben keserűségemben írom ezeket a sorokat, azt hallom fél füllel a rádióból, hogy a tízmilliós Magyarországon egy millió gazdátlan, kivert állat él, kóborol, szenved. Lehet-e ennél leleplezőbb statisztikai és erkölcsi adat rólunk? A sivatagokat a terméketlen homok jellemzi, minket ez is. Ha Gyurcsány miniszterelnök úr bőrében és eszmerendszerében élnék, a hátam mögött tisztes távolban Apró Antallal, én azonnal kimondanám ezekre a kellemetlen lényekre a nemet, és vagy agyonlövetném valamennyit, vagy a legényes lendülettel megszerzett milliárdjaimból rájuk áldoznék legalább százmilliót, hogy megszabadulhassunk ettől az országos szégyentől. A hasonlóan magukra hagyott, elszegényedett magyarokat pedig rábíznám a nálamnál is gazdagabb barátaimra.

Fölemelem a fejemet az írásból, s kinézek a decemberi éjszakába. Továbbra is a sötétség tagolatlan tömbjeit látom. Ellenpontul csak egy bátortalan lámpasor húzódik fölfele, a Nagykevély felé. Jó volna, ha bennem is megjelenne valami hasonló kis fénycsík. De csak kedvetlenséget érzek, és föloldozhatatlan bűntudatot. S elsősorban nem a vereségeink miatt, azokhoz egy életen át hozzászoktam, hanem amiatt, hogy alkalmatlanok vagyunk a ravasz küzdelemre. Vagyis hogy még mindig nem tanultuk meg a leckét. Az ugyan már szentírás számunkra, hogy a Rákosik, a Kádárok, az Apró Antalok, a Korom Mihályok, a Kovács Lászlók, a Kuncze Gáborok országából nemzet eddig még sohase lett, és már ezután se lesz. Az ő országlásukból törvényszerűen csak Rajk-perek és Nagy Imre-féle halálesetek következtek be. Később pedig zsákmányszerző demokrácia, amely a nemzeti vagyon aránytalanul nagyobbik részét “átengedte” nekik, nem is beszélve a rádiók, a televíziók, az újságok, egyáltalán a tájékoztatás létet befolyásoló előjogairól. Megtanulhattuk volna, hogy a cenzúra hatalma nem egyedül a tiltáshoz kötődik, de a mellébeszéléshez is, a fecsegéshez is, a Heti Hetesek züllesztő léhaságához, sőt ahhoz is, hogy szinte mindegyik televízió képernyőjén ugyanazokat az arcokat látjuk. Az ő örökös jelenlétük a tudatalatti cenzúra egyik leghatásosabb formája: az létezik csak, amiről ők, a napról napra kitüntetett szereplők gondolkodnak. Éljük bele magunkat egy munkában eltörődött idősebb paraszt helyzetébe. Ott ül valamelyik kereskedelmi televízió képernyője előtt, s életében először lát levetkőztetett, gyönyörű nőket. Természetes, hogy az óceánjáró melleket nézi meg előbb, s nem a nemzeti lobogót. A Lagzi Lajcsi műsorát s nem Sütő Andrásét vagy az enyémet. Se Sütő, se én nem ítéljük meg a kíváncsiságot, de a velünk tartó politikusoknak tudniuk kéne, hogy nekünk még a szent dolgokban se szabad feltétel nélkül hinnünk.

Sajnos, december 5-e sikerében szentül hittem én is. Holott többrendbeli gyanú karóját kellett volna levernem magam elé. A kettős állampolgárság megoldásáról 1996-ban én tartottam az első sajtótájékoztatót, még a Magyarok Világszövetsége elnökeként. Becsületbeli ügynek tekintettük, hogy a határon kívül élő magyarok megkaphassák, de mikor kiderült számunkra, hogy aki Romániában és Szlovákiában magyarként tisztséget tölt be: polgármester, tanár vagy állami hivatalnok, úgy kaphatja csak meg a magyar állampolgárságot, ha lemondana tisztségéről. Ez hihetetlen veszteséget jelentett volna az erdélyi és a szlovákiai magyaroknak. Új megoldásokat kellett keresni. A lassú előrelépegetésben így született meg a magyar igazolvány, a státustörvény. És amikor Romániában és Szlovákiában is elmúlt az otromba választás veszélye – vagy tisztség, vagy kettős állampolgárság –, újra időszerűvé vált a téma. Kezdetben határozottan elleneztem a népszavazást, mert ismertem a kezdeményezők múltját, titkosnak is mondható szándékait, de amikor összejött a kétszázezer aláírás, azt éreztem, hogy az ügy már levált a kezdeményezőkről, tehát a jó ügy mellé állhatok. A határon kívül élőknek kijáró jóvátétel, együttérzés és igazságszolgáltatás mozgatott. És itt veszítettem el politikusi józanságomat. Egyszerűen figyelmen kívül hagytam az igazság és a demokrácia egymással ellentétes természetrajzát. Eszembe se jutott, hogy az igazságot soha nem lehet megszavazni, mert az igazságot sokféle ellentétből lehet csak megteremteni, ami rögtön azt is jelenti, hogy nincs jobboldali vagy baloldali igazság, hanem csak olyan létezhet, amely fölötte áll mindenféle oldalnak. De ha megszavazni lehetetlen is, leszavazni már lehetséges, mivel a szavazáshoz ellentétes oldalak kellenek. Hiszen ha nincsenek ilyenek, nincs parlamenti élet, politikai élet, hatalmi állapot. Nincs történelem se. A népfölségre utaló népszavazás a demokrácia csapdáját készítette el számunkra, és mi a legtisztább szándékunkkal és jóakaratunkkal belezuhantunk ebbe a csapdába.

Pedig a politikai köd szétfoszlása után egyszer s mindenkorra meg kell értenünk, hogy a lét legsajogtatóbb és legelemibb kérdéseit tilos átengedni a politikának addig, amíg nem látjuk olyan tisztán a dolgokat, ahogy Hamlet beszélt a lenni és a nem lenni kérdéseiről.

Annak az érzékeltetésére, hogy mennyire egyszerű kérdésre kellett volna válaszolnunk december 5-én, egy régi, de ma is érvényes történetet mesélek el.

A történet 1954-ben esett meg velem. Fiatal író voltam ekkor, s a Nagy Imre kormányprogramját is megelőző verseim miatt afféle nagy jövő előtt álló csodabogár. Még könyvem se volt, de József Attila-díjam igen, s a díj mellé egyéb kedvezmények is odacsapódtak. Például az a megtiszteltetés ért, hogy 1954 augusztusában Bölöni György és Móricz Virág mellett tagja lehettem annak a Romániába induló íróküldöttségnek, amelyet, tudomásom szerint, az 1947-es Párizsi békeszerződés után először hívtak meg a románok. A fogadtatásunk pazar volt, osztályon felüli. Lent, Mamaiában, a királyi üdülőben laktunk, a Fekete-tenger ott csillogott és játszadozott háromszáz méterre tőlünk. Nekem az első tengerem, az első külföldi utam, semmit se tudtam Romániáról, sem Erdélyről – leszámítva, amit a gimnázium első esztendeiben tanultam róla –, egyszerűen világfi voltam, és madarat lehetett volna velem fogatni. Bölöni Györgynek már a könyökén jött ki Európa, a tenger is, a rengeteg íróval, költővel, festővel elfogyasztott díszebéd, s egyszer, váratlanul, azzal állt a vendéglátóink elé, hogy ő Szilágysomlyón született, és szeretne elmenni gyerekkora városába, ezen kívül Ady szülőfalujába, Érmindszentre is. Ártatlan kérése szabályos bombarobbanás volt. Magyarok Erdélybe, a román visszacsatolás után? Egyhetes színfalak mögötti dráma játszódott le körülöttünk és velünk, míg végre Groza Péter közbenjárására megengedték, hogy átmehessünk Transszilvaniába. Előbb persze, meghívtak minket az augusztus 23-ai nemzeti ünnepükre, a kiugrás napjára, amely miatt visszavehették tőlünk Észak-Erdélyt is.

Egy ismeretlen világ tárult ki előttem. Voltam Marosvásárhelyen, Szebenben, Kolozsváron, Kalotaszeg sok-sok falujában, mielőtt Érmindszentre elindultunk. Emlékszem, benéztünk Csucsára is, a Boncza-kastélyba. Bölöni György és Móricz Virág emlékeikkel és testi jelenlétükkel olyan közel hozták hozzám a magyar irodalom két óriását, hogy szinte kivert a láz a belső izgalmaktól.

Az autónk kissé viharvert járgány volt, második világháborús maradék, de akkoriban többnyire csak ilyen kocsik szaladgáltak Magyarországon és Romániában is. Már csak húsz-huszonöt kilométerre lehettünk Ady falujától, amikor a konflisnak is beillő autónk pöffent egyet és leállt. Gyönyörű augusztusvégi nap sütött, a szilvafák illatoztak, és roskadoztak a terhüktől, s mi ott álltunk egy falu utcáján tehetetlenül, mint egy szentkép mellékalakjai. Fogalmunk se volt, honnan pottyanhatna elénk egy szerelő? A sofőr világgá indult. Én pedig körülnézni a faluban.

– Érmindszentre mennénk, Ady Endre szülőházát megnézni, de elromlott az autónk és itt kell addig vesztegelnünk, amíg megjavítják.

Zavaromban mi mást tehettem, minthogy a zakóm belső zsebéből elővettem magyarországi útlevelemet, hogy higgyen nekem. Ettől végképp megnyílt a föld alatta. S mint aki már nem is azt látja, amit valójában lát, szinte öntudatlanul engedte el köténye csücskét, és mindkét kezével teljesen betemette az arcát, s olyan zokogás szakadt ki belőle, mint amilyet a gyász legnehezebb pillanataiban él át az ember.

Az eltelt ötven év alatt sokféle kín, szégyen, létfilozófiai eszme, politikai gondolat söpört át rajtam, de ennek a szilágysági asszonynak a zokogását nem halványította el bennem semmi. Ott volt ez a fájdalom bennem, ahol József Attila utolsó verseinek a fájdalma lakozott, és lakozik most is. És amikor 2004. december 5-én százféle gondot, aggodalmat, politikai veszedelmet osztottak és szoroztak baloldali politikusok, illetve értelmiségiek, én a szétgurult szilvák és a lét legmélyéről fölszakadt zokogás miatt szavaztam minden határon kívül élő magyar állampolgárságára igennel. És ezért kellett volna a magyar kormány minden tagjának, a felelős magyar miniszterelnöknek is igennel szavazniuk. Megbocsáthatatlan bűnt követtek el!

Kinek kell a kettős állampolgárság? A Magyarország határain túl élő magyaroknak. Nekik szükségük van rá. Mi pedig megadhatjuk nekik. Miért adnám meg? Mert magam rendelkezem azzal a dologgal, amelyből ők is részesedni szeretnének. Nálam van a jogosítvány, és mivel én is magyar vagyok, számomra világos a helyzet. Ha magyarok vagyunk, akkor nincs olyan magasabb szempont, amelynek alárendelhetnénk magyarságunkat. Nincsenek olyan merkantil, pláne nincsenek olyan morális szempontok, amelyek megelőzhetnék a közös nemzeti sorsból adódó kötelezettségeket

Gondoljuk csak el: már bontják a berlini falat, és Kohl kancellár összehívja a számadóit, kiadja az ukázt, hogy csináljanak államháztartási mérleget, mibe kerül ez a Német Szövetségi Köztársaságnak. El lehet képzelni ilyesmit Németországban? Nem. Ez csak Magyarországon történhet meg. Már omlanak Trianon falai. Az egyesült Európa érvényteleníti a népeket daraboló döntéseit. Megeshet, hogy eközben Trianon bukásából is azoknak lesz hasznuk, akik nyolcvan éven át haszonélvezők voltak.

Csinált már valaki számítást abból, hogy mibe kerül a történelem? Be kell vallanom, hogy magam sem ilyen csattanós kategorikus formák között gondolkodtam, amíg ebben a kérdésben eljutottam az elhatározásig. Először is, eszembe se jutott a történelem. Mindenekelőtt a gyanakvásomnak és fenntartásaimnak adtam magamban szabad mozgásteret. Gyanakvásomat táplálta az a körülmény, hogy nem sokra tartom azokat, akik a kettős állampolgárságról a népszavazást kezdeményezték. A Magyarok Világszövetségéről és mai vezetőiről beszélek. Szememben ők továbbra is hiteltelenek, törvényességük is vitatható. Gyanakvásom irántuk ma sem szűnik. Politikai ügyeskedők, akik jó ösztönnel felfedezték a magyarság fájdalmas, elintézetlen dolgaiban a maguk lehetőségét. Erről elég is ennyi, mert ettől kezdve nem ez az igazi kérdés,

Az igazi kérdés az, hogy ki adta alájuk a lovat?! A magyar parlamentáris demokrácia működési zavaraiban van az igazi oka a kialakult helyzetnek. A nemzeti vagyon és a hatalom fölötti osztozkodásban a magyar törvényhozás mellőzött, félresöpört minden olyan gondot, amely zavarta volna ezt az osztozkodást Olyan ügyek ezek, amelyeken államférfiak nőhettek volna fel, ha a szűk látókörű parlamenti kretenizmus nem gáncsol el minden nagyralátást.

A magyar állam és a magyarság szálláshelyei különváltak, de a történelem és a kultúra közös maradt. A diktatúra ezt a tényt a maga brutális módján kezelte. A rendre pedig Moszkvából ügyeltek. Most nincs ilyen térfelügyelő. Magunk vagyunk magunkért felelősek. Ennek a felelősségnek a terhét vetette le magáról a magyar parlamentáris demokrácia, és dobta oda kezelésre, gyanús pozícióteremtésre.

Más, hasonló ügyekben is vannak mulasztásai a magyar parlamentarizmusnak. Azokban miért nem kezdeményezett senki népszavazást? Például a magyar országgyűlésben másfél évtizeden át nem találtak alkotmányos megoldást a hazai nemzeti kisebbségek parlamenti képviseletére. Azért, mert ennek a kérdésnek emberi jogi és politikai jogi következményei ellenére nincs politikai súlya. A hatalomért folytatott harcban nincs jelentősége. Ezért ezt a terepet nemcsak a parlament, de a politikai kalandorok is kerülik. Ám a határainkon kívül élő több millió magyar sorsa összefonódik az anyaország többségi nemzetének sorsával, része a magyarországi közgondolkodásnak és egész történelmének. Ez ügyben a legtöbb magyar otthon érzi magát. Innen az aláírásgyűjtés, a kezdeményezők első sikere.

Ettől a pillanattól kezdve el is búcsúzhatunk a népszavazás kezdeményezőitől. Nincs többé jelentőségük. Akkor, amikor a népszavazást kikényszerítő elegendő mennyiségű érvényes aláírás összejött, az ügy önállósította magát. Belekerült a Magyar Köztársaság alkotmányos közjogi rendjébe. Ez a népszavazás, látjuk az első fogadtatásokból, nem kívánt jövevény a magyar parlamentáris rendszerben. A pártok úgy fogadták, mint az elemi csapást, mivel a probléma megoldására nem voltak felkészülve, Katasztrófavédelmi intézkedésekbe kezdtek. A legrosszabb reflexek léptek működésbe. Kiesett a képből a határon túli magyarság ügye, és azonnal felbukkantak a 2006-os országgyűlési választások esélyei.

Nagyon nagy felelősség egy sok gonddal küzdő ország népét a gondok további szaporodásával riogatni és ezt a nemzeti identitásunk szempontjából felbecsülhetetlen jelentőségű kérdést a hoci-nesze, az adok-kapok lelketlen tartományába átterelni. Akik az elrettentést választották a küzdőtéren, megfeledkeznek arról, hogy amit veszélyként ecsetelnek, az rajtunk kívül és mai magaviseletünktől függetlenül az egyesülő Európa jóvoltából belátható időn belül bekövetkezik. Miért ne vághatnánk mi ennek elébe?

Jó alkalom lenne ez arra, hogy az anyaország nemzete közös felkiáltással ölelje magához azt a nemzetrészt, amely hosszú évtizedek magára hagyatottsága óta erre vágyik. Ismét van rá lehetőségünk, hogy jót tegyünk. Miért ne tennénk meg?

Emeljük ki a kettős állampolgárságot a pártpolitikai kezelés köréből. A parlamenti pártok ismerjék el, hogy bénák voltak, és bízzák a felelősséget a népre. Jusson eszükbe, hogy most nem a pártpolitika mezején játszanak, mert a magyar nép patriotizmus és magyarság dolgában nem pártok szerint osztódik. Kétségtelen, ez a népszavazás igazi csapdája. De csak addig, amíg nem sikerül a pártok felett álló ügy rangjára emelni. Ki kell a hozamok és a veszteségek lapos elszámolási tartományából venni. Ne akarjanak újabb zárakat rakni a csapdára. Nyitogassuk azt közösen.

Vegyük elő a legbonyolultabb kérdést. A kettős állampolgárság legriasztóbb következménye, mondják, hogy lába kél majd valamennyi rögnek, világgá mennek a magyarok. Máris mehetnek. Pár év múlva pedig uniószerte csaponghatnak. Ezzel a feltételezéssel szegezik szembe a szülőföldön boldogulás programját. De ennek a programnak nem áll útjában a kettős állampolgárság. Tudom, hogy előbbre való lett volna a határon túl élő magyarok autonómia-törekvéseinek támogatása, de az e téren is lagymatag magyar állam átengedte a terepet a kettős állampolgársággal manipulálóknak. Nem először történelmünkben, megelőzte a kordé a szamarat.

De mint mondtam, nem akadt olyan magyar közjogi intézmény, amely képes lett volna a kiszabadult szellemet visszagyömöszölni a palackba. Most már ezzel a szellemmel kell az egyetemes magyar érdek szem előtt tartásával megküzdeni. Az igazi csapda, hogy az elutasító döntésnek pusztítóbbak a következményei, mint a kedvezményt megadó igennek. Ez utóbbi pénzbe kerül, az előbbi sokkal többe. Ha a nem szavazat vagy a részvétlenség bizonyulna erősebbnek, akkor ne mondja senki sem, hogy győzött. Ez lenne az egyik legnagyobb veresége történelmünknek. Mert magunk fejeznénk be azt a csonkítást nemzetünkön, amelyről joggal állíthattuk nyolc évtizeden át, hogy idegen hatalmak követték el ellenünk.

Részvétlenség vagy nemet mondó többség esetén magunk irtanánk ki az anyaország példáját, az iránta való tiszteletet azokból a határainkon túl élő magyar milliókból, akikben az tartotta a lelket, hogy valahol a Kárpát-medence közepén, ha beszorítva is, de van egy állama a magyarságnak, amely támasza lehet minden magyarnak. Ha ezt az érzést elutasításunkkal kiirtjuk, magunkat szállítjuk le arról a piedesztálról, amelyre a bennünk hívők reménykedve helyeztek bennünket.

Ha megtörténne, aminek nem szabad megtörténnie, akkor lehet, hogy lassulna ideig-óráig az elvándorlás. A magyarok a szülőföldjükön maradva szállnának el. Elveszítve az anyaország iránti reményt, megadnák magukat ennek az óriási asszimilációs túlerőnek, amely évtizedek óta nehezedik rájuk. Van ennél reménytelenebbül pusztítóbb következmény?

Csapdában vagyunk. Nem vitatom. Csapda azért is, mert nem hagyott a készületlen magyar államnak és politikának megfontolandó, érdemes alternatívát. A tisztességes döntéshez csak a részvétel és az igen válasz lehetősége maradt fenn. A politikának még lehet kiútja ebből a kelepcéből. Semlegesíti magát egy rövid, december 5-éig tartó fegyverszünetre, és nem tolja, taszigálja tovább maga előtt a kettős állampolgárság ügyét. Megfontolásra ajánlom Kossuth bölcsességét, aki vallotta, hogy nem az a jó politika, amely ellenáll az elkerülhetetlennek, hanem elébe megy annak.

Tudom, hogy a dolgok mennek a maguk nehezen eltéríthető útjukon. Mégis azt gondoltam, ha e cikkben megjelenő véleményemet még csata előtt (a Máért előtt) megismertethetem az ország miniszterelnökével, talán használhatok az ügynek. Úgy emlékszem, ritka találkozásaink ellenére, Gyurcsány Ferenccel a rendszerváltás környékén volt néhány olyan közös dolgunk, amellyel jót tettünk az országnak. Ennek alapján reméltem, hogy ma is érdekli a véleményem. Ismerem a kormányzás időt rabló, szorongató körülményeit. Megértem, ha most egy ilyen általam kért találkozásra nem talált alkalmat. Ha mégis elolvasná soraimat, látná, hogy nem a kormányzat gondjait akarom szaporítani, hanem a kormányokon is túlmutató jövőről, benne az ő jövőjéről is akartam szólni.

Ha ez úton szólítottam meg a miniszterelnököt, megemlítem még, hogy sokakkal közösen indítványoznánk, hogy mielőbb szülessen törvény a Magyarok Világszövetségéről. A nemzet szempontjából oly fontos szerep ne a magyar egyesülési jog ingoványos terepén, a vadásztársaságok és horgászegyesületek világában jelenjék meg, kiszolgáltatva becsvágyó kalandorok szerzésvágyának és hatalmi ambícióinak.

A választ is kérdéssel kell kezdeni: mi történt a korábbi összmagyar politikai találkozókon 1996 óta, és mi nem történt meg a MÁÉRT 2003. május 24-én megtartott ülésétől számítva?

Az első magyar–magyar csúcsértekezletet 1996-ban még az a Horn-kormány hívta össze, amely magát ugyan szocialistának vallotta, de valójában a rendszerváltozást megelőző késő kádári korszakot képviselő posztkommunista kormány volt. Az értekezlet összehívását a határon túli magyar szervezetek követelték ki akkor, amikor – éppen az 1994. évi kormányváltás miatt – már két éve szünetelt a korábban (a rendszerváltozás évétől) szervezett keretek között zajló magyar–magyar párbeszéd.

A szlovák–magyar alapszerződést azonban a magyar–magyar párbeszéd fagypontja idején varrta Magyarország kormánya a felvidéki magyarok nyakába. Igaz, hogy Tabajdi Csaba jóvoltából talán tizenkétszer tárgyaltak a felvidéki magyar pártok tisztségviselőivel, és mégis egy olyan szerződést írt alá a két állam kormányfője, amit a pozsonyi magyar parlamenti képviselők nem szavazhattak meg. Ennek fő oka az volt, hogy nem tartalmazta a szerződés a végrehajtás kötelezettségét, illetve a számonkérés lehetőségét a másik fél által. Ugyanakkor oktatásügyi és közművelődési ügyekben szabad kezet adott a másik fél (ebben az esetben a szlovák fél) végrehajtó hatalma számára. A felvidéki magyar politikusok kiszámították, hogy emiatt – akkori árfolyamon – évente mintegy három milliárd forintnyi, azaz félmilliárd szlovák koronányi hiány keletkezhet az ottani magyar oktatásügyben és kultúrában – (ezt tanúsíthatja a magyarországi parlament külügyi bizottságának gyorsírói jegyzőkönyve is). A számítás valós volta beigazolódott, sőt az is, hogy szerényen számoltak, mert 2004-ben a felvidéki magyar közművelődés évi pénzhiánya elérte a kétmilliárd forintot, azaz a háromszáz millió szlovák koronát. A szlovákiai magyar oktatásügy jogos igényei (hiányai) pedig kiszámíthatatlanok. Becslés szerint a felvidéki magyar alap- és középiskola hálózat működtetéséhez évi százmillió szlovák korona hiányzik, a felújításokhoz és fejlesztésekhez, valamint a most alakult Sellye János egyetem működtetéséhez további legkevesebb százmillió korona, amely meghaladja a hárommilliárd forintot.

Tíz évvel a szlovák–magyar alapszerződés aláírása után – lehet, hogy nem oktalanul – a magyarországi Medgyessy–Gyurcsány-kormány ugyan visszaháríthatja a felvidéki (az erdélyi, délvidéki, ukrajnai, horvátországi, szlovéniai) magyarokra a hiányzó anyagiak súlyát. Mondhatják: “Kormányon vagy kormányközelben lévén, adófizetői jogon miért nem követelik ki a hiányzó összegeket a kormánytól?” Csakhogy közben elfelejtik: egy nagy nemzetközi összeesküvés keretében vetették oda őket azoknak, akikkel szemben mindvégig védtelenek voltak, és addig egyetlen demokratikusan megválasztott magyarországi kormány sem dobta át őket a palánk túloldalára – kivéve a Rákosi- és a Kádár-korszakot, csakhogy akkor nem demokrácia volt, hanem kommunista diktatúra.

A Horn-kormány által aláírt szlovák–magyar alapszerződéssel egy időben változott meg egyértelműen az Antall-kormány alatt megalkotott magyar külpolitikai doktrína is. Az Antall-kabinet idején (a rendszerváltozás első három évében) egyenlő fontosságúnak tartotta a magyar kormány a magyar külpolitika három pillérét: a magyarságpolitikát, a szomszédságpolitikát és az európai integrációt. Ennek – az elsősorban Antall József személyéhez kötődő zsigeri meggyőződésnek – volt 1992. augusztus 19-étől az egyik vezérmondata, hogy “a magyar kormány támogatja a határon túli magyarok legitim képviselőinek mindazon törekvését, amely összhangban áll az európai integrációval”.

Antall József miniszterelnök betegségének elhatalmasodásával, majd halálával ez a meggyőződés elhalványult – a magyarországi külpolitika a nemzetpolitika terén már ekkor elbizonytalanodott, aminek következtében megnyílt a tér az alkudozók előtt. Ezért nem lehet azt állítani, hogy a nemzet egységével kapcsolatos felfogások csak a kormányváltásokkal függenek össze, noha nem függetlenek ettől. Inkább azzal hozható összefüggésbe, hogy ki milyen mértékben szolgálja a nemzeti érdeket, és milyen mértékben függ más érdekektől.

A szlovák–magyar alapszerződés parafálását követő nap délelőttjén a Horn-kormány külügyminisztere, Kovács László – mintegy az antalli külügyi felfogás cáfolataként – bejelentette: az integrációs politika viszonylatában kell kialakítani a szomszédságpolitikát, és e kettőnek a függvénye a határon túli magyarok iránti magyarországi politika. Így hát nem véletlen, hogy az ügyben érintett egyik – még az Antall kormány által kinevezett – vezető magyar diplomata, a szlovák–magyar alapszerződésről folyó tárgyalások során, szűk körben ugyan, de kijelentette: Magyarország hajlandó lenne Szlovákiával aláírni alapszerződésként akár egy üres (bianco) papírlapot is, ha az elősegítené az ország NATO-tagságát.

Ebben a légkörben ült össze 1996. július 4–5-én az első magyar–magyar csúcstalálkozó, amely annyiban volt történelmi jelentőségű, hogy Trianon óta első alkalommal került sor ilyen összejövetelre. A Horn-kormány két vezető hivatalnokának köszönhető, hogy létrejöhetett: Tabajdi Csabának, a miniszterelnöki hivatal államtitkárának és Lábody Lászlónak, a Határon Túli Magyarok Hivatala elnökének.

Az akkori két magyarországi kormánypárt – az MSZP és az SZDSZ – elutasító magatartása e három kérdéssel kapcsolatban odáig fajult, hogy veszélybe került a zárónyilatkozat elfogadása is, mivel a két kormánypárt képviselői nem akarták aláírni. Az ülés tervezett befejezése előtt talán egy órával azonban az SZDSZ képviselője megkapta pártközpontja engedélyét a nyilatkozat aláírására, emiatt az utolsó pillanatban beadta a derekát a szocialista párt is. Így született meg a magyar történelem első olyan politikai nyilatkozata, amelyet a trianoni határokkal szétszabdalt nemzet összes politikai pártja és legnagyobb társadalmi szervezetei adtak közre.

Magyarország külügyminisztere azonban nem készítette fel a magyar külképviseletek vezetőit e rendkívüli ügy nemzetközi tálalására, ezért diplomáciai botrányba fulladt az első magyar–magyar csúcsértekezlet. Ez főleg a szomszéd országok tiltakozása miatt történt így. Ehhez járult hozzá, hogy valamelyik szomszéd ország titkosszolgálata megszerezte az értekezlet teljes jegyzőkönyvét, amelyből a pozsonyi parlament külügyi bizottságának elnöke parlamenti felszólalásában két ízben is – ugyan pontatlanul, de – idézett részleteket.

Az első magyar–magyar csúcsértekezletet követően – mintegy hat hét múlva – éppen a Szent István-napi ünnepségek előtt derült ki, hogy Magyarország kormánya megkezdte a tárgyalásokat a román kormánnyal a két állam között megkötendő alapszerződésről. E küszöbön álló tárgyalásról azonban nem tájékoztatták a csúcsértekezlet résztvevőit, és nem közölték ezt időben az RMDSZ képviselőivel sem, ezért a határon túli magyar szervezetek közösen kérték Magyarország miniszterelnökét a magyar–magyar csúcs újbóli összehívására. Kérésüknek a Horn-kormány nem tett eleget. Így jött létre a második magyar–magyar (csonka) csúcsértekezlet Pápán, 1996. szeptember legelején. Ezen a találkozón azonban hivatalosan nem vett részt sem az SZDSZ, sem az MSZP, csak megfigyelők révén. A Horn-kormány ugyancsak távol tartotta magát az eseménytől.

Eközben dolgozott a nemzetközi diplomácia is. A korábban a romániai Neptun fürdőn a több amerikai intézmény pénzéből támogatott PER (Project on Ethnic Relations) által szervezett, félig titkos romániai magyar–román találkozó hagyományaira építve elérte, hogy az 1996. őszi romániai parlamenti választások után az RMDSZ-t bevegyék a román kormányba. Ezzel megszelídítették a romániai magyar politikai elitet, amely ettől fogva már nem hadakozott a román–magyar alapszerződés ellen, csupán morgolódott, és – ugyan nem önszántából, valamint szemlesütve – meghátrált a magyar egyetem, a római katolikus és a protestáns egyházak javai visszaszolgáltatásának követelése, valamint az autonómia-program előtt. Ezért az sem igazán sértette az önérzetét, hogy a román–magyar alapszerződés még rosszabbra sikeredett, mint a szlovák–magyar szerződés. A romániaiból az autonómia gondolata nemhogy kimaradt, mint a szlovák–magyarból, hanem negatív értelemben került bele. Ekkor hasadt ketté végérvényesen a romániai magyar politikai közélet.

Emiatt sem lehet csodálkozni azon, hogy 1996. július 5-étől a Horn-kormány többé nem hívott össze magyar–magyar csúcsértekezletet. A következő magyar–magyar csúcstalálkozóra csupán kilenc hónappal az Orbán-kormány hivatalba lépése után került sor, 1999. február 19–20-án.

Ekkora viszont már Szlovákiában is lezajlott az előbb említett amerikai szervezet puhító hadjárata, amelynek következtében az MKP bekerült a szlovákiai kormányba annak fejében, hogy – ugyancsak nem jókedvében, de – lemondott az autonómiáról, a magyar egyetemről, a mezőgazdasági tárcáról, az arányának megfelelő államigazgatási részvételről stb. Csakhogy a PER szlovákiai kísérletét nem lehetett végrehajtani azonos módon a romániaival, noha hasonlóra törekedtek. Az 1998. őszi szlovákiai parlamenti választások előtt mintegy három hónappal ugyanis még három magyar párt uralta a szlovákiai magyar politikai térfelet. A PER pedig már 1995-től kísérletezett azzal, hogy két magyar pártot (MKDM, FMK–MPP) a harmadik (Együttélés) kijátszásával alkudozásra ültesse le a jövőbeli kormányzásra kiszemelt szlovák politikai pártokkal. Ez azonban az eredeti elképzelés szerint nem sikerült, mert a harmadik magyar párt megakadályozta ezt. Ennek is köszönhető, hogy a Felvidéken nem következett be egy összebékíthetetlen szétválás a magyar politikai irányzatok között, hanem sikerült egyesülniük.

Nem érdektelen feltenni a kérdést, hogy az Orbán-kormány megalakulását követően miért kellett kilenc hónapot várni a további magyar–magyar csúcs összehívására. Van erre egy nyilvánvaló válasz: a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja kérte, halasszák el az összehívását, hogy az esemény ne zavarja meg a szlovákiai kormányalakítást. Tény, hogy létezett az MKP részéről egy ilyen racionális, de nem logikus kérés, viszont e nélkül sem kerülhetett volna sor hamarább a magyar–magyar csúcs összehívására.

Azt a diplomáciai kavarodást, amit a Kovács László-féle külügy nemzetpolitikai alkalmatlansága idézett elő az első magyar–magyar csúcsot követően, fel kellett számolni. Sőt, elő kellett készíteni a diplomáciai talajt az újabb találkozó nemzetközi fogadtatására. Továbbá, meg kellett határozni a résztvevők körét. Az első magyar–magyar csúcs “vegyes felvágott” jellegét ugyanis nem lehetett folytatni, mert tarthatatlanná vált, hogy társadalmi és politikai felelősségben egyenlőségjel kerüljön egy közművelődési szervezet és egy kormánypozícióban levő politikai párt közé.

Ugyanakkor elő kellett készíteni a magyarországi belpolitikában is a talajt, hogy a soron következő csúcstalálkozó tervezett eredménye – az intézményesülés – ne kerüljön veszélybe. Emiatt meg kellett nyerni néhány határon túli magyar szervezetet ahhoz, hogy ne követeljék a kollektív jogok és az autonómia igényének belefoglalását a záródokumentumba. E két – egyébként – fontos elv napirendre kerülése miatt az SZDSZ és az MSZP nem írták volna alá a zárónyilatkozatot.

Az Orbán-kormány első magyar–magyar csúcsértekezlete sikeres volt, mert megalakította a Magyar Állandó Értekezletet, amely a határon átívelő nemzetegyesítés első fontos intézménye lett. Igaz, hogy az MSZP négy követeléssel lépett fel a zárónyilatkozattal kapcsolatban, de az SZDSZ részéről nem kapott elegendő támogatást, és a kisgazdák is visszaléptek attól az igényüktől, hogy a határon túli magyarok magyarországi állampolgárságának megadását firtassák, így hát az MSZP is meghátrált, és aláírta a zárónyilatkozatot.

Az Orbán-kormány hivatali időszakának első másfél éve elegendőnek bizonyult arra, hogy megtehesse a korábbiakhoz képest legfontosabb lépést a nemzetpolitikában. Úgy tűnt, hogy a két ellenzéki párt, amely ebben az időben éppen az MSZP és az SZDSZ volt, nem mer határozottan fellépni a nemzetpolitikai célokkal szemben. Fenntartásaikat azonban mindvégig hangoztatták.

A Magyar Állandó Értekezlet 1999. november 11–12-én ült össze ismét két fontos céllal: értékelje a MÁÉRT jelentőségét, és kérje a kormányt a státustörvény megalkotására. Ez utóbbi volt az igazi kihívás.

A státustörvény okszerű követelmény volt. Abból az igényből eredt, hogy az államhatárokkal leválasztott magyarság jogi idegensége megszűnjön vagy legalábbis csökkenjen a magyar történelmi állami jogfolytonosságot képviselő Magyarországon. Ekkor már évek óta folyt a vita az úgynevezett kettős állampolgárságról, amelyet elsősorban a Magyarok Világszövetségének Patrubány Miklós és Tőkés László által képviselt szárnya gerjesztett. A vita ugyan nem volt meddő, csak értelmetlen. A nemzeti körökben nem akadtak elvi ellenzői annak, hogy az elszakított magyarok megkaphassák a magyarországi állampolgárságot. Ugyanakkor a Magyarország határain kívül élő Kárpát-medencei magyarság zöme a szülőföldjük szerinti államok jogrendje alapján – hátrányos megkülönböztetés vagy jogvesztés nélkül – nem élhetett volna ezzel a lehetőséggel. A MÁÉRT keretei között ezért született meg a státustörvény ötlete – ha nem tudjuk megszüntetni, legalább mérsékeljük az elszakított magyarok magyarországi jogi idegenségét.

Az SZDSZ számára nem volt elfogadható a zárónyilatkozatnak az a tervezett formája, hogy az ülés résztvevői kérjék a magyar kormányt, dolgozza ki a törvény tervezetét. Az SZDSZ ellenjavaslata szerint a MÁÉRT csupán arra kérheti a kormányt, hogy vizsgálja meg a törvényi szabályozás lehetőségét. A kompromisszum az alábbi megfogalmazást eredményezte: az ülés résztvevői arra kérik a kormányt, hogy “Magyarország és a szomszédos országok közös integrációs törekvéseivel összhangban vizsgálja meg a határon túli magyarok magyarországi jogállása törvényi szabályozásának megteremtését”.

Az MSZP feltétele pedig az volt, hogy a majdan esetleg megszülető törvény “elsődleges célja a szülőföldön maradás esélyeinek és lehetőségeinek erősítése” legyen. Ne az legyen tehát a célja, hogy csökkentse a határon túli magyarok jogi idegenségét Magyarországon. Újságírói nyelven szólva: az elszakított magyar maradjon továbbra is turista Magyarországon, – így bármikor kiutasítható.

A MÁÉRT soros ülése idején, 2000. december 13–14-én – noha még tizenhat hónap volt hátra az Orbán-kormány megbízatási idejéből – már érezni lehetett a következő parlamenti választások előszelét.

Elsősorban abban nyilvánult meg ennek a hatása, hogy mind az SZDSZ, mind az MSZP élesen bírálta a MÁÉRT-szakbizottságok tevékenységét. Ebben volt némi igazság, hiszen a szaktárcák hivatalnoki gárdája még ekkor is – tíz évvel a rendszerváltozás után – a kádári korszak szellemében gondolkodott, és akadályozta a MÁÉRT munkáját, illetve a státustörvényen folyó munkát. Azok a hivatalnokok nyesegették vissza leginkább a nemzetpolitikai célok törvényi megfogalmazását, akik még a rendszerváltozás előtt álltak rá a karrier-bürokrácia sínpárjára, és a kádárizmus szerint alakították ki gondolkodásukat. Ők kezdték lágyítani a státustörvényt, az ő akaratuk érvényesült abban is, hogy nem terjedhetett ki a törvény a Kárpát-medencéből elszármazott minden olyan magyarra, aki nem Magyarország területén született. A közhivatalnokoknak ez a szellemisége azonban az MSZP gondolkodását tükrözte a leghívebben. Az MSZP bíráló hangja ezért farizeus magatartás volt.

Az SZDSZ leginkább a törvény előkészítésével volt elégedetlen, amellyel kapcsolatos fenntartásait rögzítette a zárónyilatkozatban is – ezzel a feltétellel volt hajlandó aláírni azt. Az MSZP pedig csak azzal a feltétellel értett egyet a zárónyilatkozattal, ha ahhoz csatolják a párt különvéleményét.

a) “A törvénynek összhangot kell teremtenie a magyarországi társadalom és a határon túli magyarok érdekei között.” A törvény alapgondolata – mint mondtuk – az elszakított magyarok magyarországi jogi idegenségének a csökkentése volt. Kérdés: ütközhet-e ez a nemzet magyarországi részének az érdekeivel? Vagy csupán az MSZP pártérdekével, esetleg a párt által képviselt olyan idegen érdekkel, amely még Trianonhoz kapcsolódik? Lehet, hogy a törvény alapgondolata csupán a magyarságot tudatosan megosztó érdekkel ellentétes? Az MSZP véleménye mindeddig az volt, hogy a státustörvény szülőföldi kedvezményprogrammal is járjon. Ezzel ugyan nyitott ajtókat döngetett, de ez hogyan kerülhetne összeütközésbe a magyarországiak érdekeivel? Az MSZP csak nem azért hangsúlyozta a törvény kapcsán a szülőföldön maradás esélyének növelését, hogy ennek nyilvánvaló anyagi vonzatát majd ütköztesse a magyarországi adófizetők érdekeivel?

b) A “törvénynek meg kell felelnie az érvényben lévő nemzetközi szerződéseknek, az európai uniós csatlakozás, a jövőbeni tagság és a szomszédokhoz fűződő kapcsolataink követelményeinek.” Ebben visszaköszön a múlt, a kommunisták Moszkva iránti hódolata – csak azt tehetjük, amit megengednek nekünk. De felrémlik Horn Gyula 1995-ben tett kijelentése, hogy mindent az európai integrációnak kell alárendelni. De felsejlik Kovács László kijelentése is, amelyet a szlovák–magyar alapszerződés parafálása után tett, amiben első helyre került az európai integráció, ez alá rendelte a szomszédság-politikát, és ennek tette függvényévé a magyarság-politikát. Nyilvánvaló, hogy nem lehet szembe gyalogolni a világgal, de mérvadó csak a nemzetközi jogrend és a nemzeti érdek lehet. A többi csak ezután következik, diplomáciai érzékkel kezelve.

c) “Az egyén elidegeníthetetlen emberi joga önmagát valamely nemzethez, nemzeti kisebbséghez tartozónak nyilvánítani.” Ez igaz, de elsősorban az identitásukat könynyen váltó személyekre vonatkozik ez. Az ember egyik alapvető joga, hogy tagja legyen, illetve maradhasson a nemzetének, a legcsodálatosabb kulturális, történelmi, lelki és politikai közösségnek, amelynek egyik jogi kifejezőjévé akart válni a státustörvény – a nemzetközi jog diktatúrája által szétdarabolt magyar nemzet megőrizhető egységének halovány jelképévé.

– A másik javaslat arra vonatkozott, hogy a törvény bevezetőjében legyen utalás a határon túli magyarok autonómiához való jogára – ez, ismerve az elszakított magyarok szülőföldje szerinti államok politikusainak szemléletét, politikai botrányt váltott volna ki. Ez utóbbival kapcsolatban emlékeztetni kell két tényre. Az egyik a Horn-kormány idején megkötött román–magyar alapszerződés, amely negatív összefüggésben említi az autonómiát. Ez csak az alapszerződést megkötő magyarországi kormány beleegyezésével kerülhetett bele. A másik az első magyar–magyar csúcsértekezlet zárónyilatkozata 1996-ban – az MSZP-nek az autonómia említésével kapcsolatos elutasító magatartása miatt csaknem meghiúsult a zárónyilatkozat elfogadása.

A nemzetpolitika szempontjából a MÁÉRT harmadik és negyedik ülése között eltelt időszak kevésbé volt diadalmas, mint az Orbán-kormány első két éve. A státustörvényt a Magyar Országgyűlés ugyan a jelenlevő képviselők 93%-os többségével elfogadta. Az SZDSZ képviselői mind egy szálig ellene szavaztak. A teljes képviselői létszám és a jelenlevő képviselők száma közötti különbség túlnyomó részét pedig az MSZP-nek a szavazástól távolmaradt képviselői tették ki. Ez rossz előjel volt, noha erről nem beszélt senki.

A státustörvény ellen – röviddel elfogadása után – megindult a nemzetközi támadás. Az Európa Tanácsban román kezdeményezésre, majd szlovák támogatással vizsgálatot kértek a törvényről. A magyar képviselők indítványára azonban a kezdeményezés élét vesztette. Azzal utalták át a Velencei Bizottsághoz, hogy vizsgálja meg az ehhez hasonló európai törvényeket is. A vizsgálat végeredménye 2001. október 19-én vált közismertté. A bizottság véleménye nem marasztalta el a törvényt, noha egy-két apró kifogást emelt ellene. Ezt követően lehetett összehívni a MÁÉRT újabb ülését.

A Magyar Állandó Értekezlet negyedik ülésére 2001. október 25–26-án került sor. A határon túli résztvevők és az akkori magyarországi kormánypártok részéről heves bírálatot váltott ki az MSZP-nek a státustörvénnyel szemben képviselt álláspontja, főleg a majd beözönlő külföldi munkavállalókkal való riogatás, az oktatási-nevelési támogatás költségvetési terheinek túlbecsülése és a Magyar Igazolvánnyal rendelkezők által igénybe vehető kedvezményekkel szembeni irigységkeltés. Az MSZP-t ez az értekezlet azonban már nemigen érdekelte. Képviselője, a párt egyik alelnöke nagyobb ellenkezés nélkül aláírta a zárónyilatkozatot is, pedig nem értett egyet tartalmával. Az MSZP már a közelgő választási kampányra készült, amelyben ismét a nemzetet hurcolhatja meg a pártpolitika provinciális porondján, mint 1994-ben, amikor a határon túli magyarok ellen uszított azért, hogy szociális demagógiával lejárassa az Antall-kormányt. A rendszerváltozás előtti kommunista rablógazdálkodás romjainak maradványait, gazdasági és társadalmi terheit az MSZP nemlétezőnek tekintette. A létező gazdasági gondokat viszont propagandájában a “horthysta hagyományokat felélesztő” Antall-kormány tevékenységének tudta be, főleg annak okán, hogy a határon túli magyarokra pazarolta politikai energiáját.

Az SZDSZ aktívabb volt ezen a MÁÉRT-en. Főleg a státustörvényt bírálta, és a többi jelenlevőtől eltérően másként értelmezte a Velencei Bizottságnak a törvényről megfogalmazott véleményét. Az SZDSZ a zárónyilatkozatnak csak az első részét írta alá, a másik részétől, amely a törvénnyel foglalkozott, elhatárolódott.

Ezt követően a státustörvény és a nemzetpolitikának ehhez kapcsolódó részei a magyarországi belpolitikában e két párt részéről, majd külföldi testvérpártjaik részéről is a nyílt támadások kereszttüzébe kerültek.

Az SZDSZ és az MSZP külföldi partnerszervezeteit arra biztatta, hogy tegyenek lépéseket a státustörvény ellen, amit azok megtettek Szlovákiában, Romániában és az európai fórumokon is. A törvény ellen elsősorban szocialista körökből és politikusoktól indultak kezdeményezések, liberális körökből kevésbé.

A pozsonyi parlamentben a parlament külügyi bizottságának szocialista elnöke határozati javaslatot indítványozott a törvény szlovákiai érvényesíthetőségével szemben. Sőt még törvényjavaslat is született a szülőföldön igényelhető támogatások felhasználói ellen. Ezzel kapcsolatban ismét emlékeztetni kell arra, hogy éppen az MSZP képviselte azt az álláspontot, miszerint a státustörvény vonatkozzon elsősorban a szülőföldön igényelhető támogatásokra. Talán csak nem azért szorgalmazta ezt, mert tudta, emiatt sebezhetőbbé válik a törvény?

A támadások leginkább a státustörvény határon túli működtetésével kapcsolatos tevékenységben rejlő lehetőséget veszélyeztették. A “státusirodák”, amelyek a Velencei Bizottság véleménye szerint tájékoztató irodákká minősítettek, egy árnyék-közigazgatási és -szolgáltatási rendszer kiépítésének a lehetőségét rejtették magukban, amely a kisebbségben élő magyar közösségek autonómia törekvéseit is segíthette volna.

Az első csúcsértekezleten még nem tudta senki, hová fejlődhet a kezdeményezés, ezért nem lehet rossz néven venni a rendezőktől, hogy akkor olyan szervezeteket hívtak meg, amelyeknek a legitimitása jelentősen eltért egymástól. A MÁÉRT megalakulásától kezdve azonban kialakult a részvételi rend. A MÁÉRT a magyarországi kormányfő feladatkörébe tartozó olyan politikai egyeztető fórummá vált, amelynek Magyarországról a parlamenti pártok, a határon túlról pedig parlamenti vagy tartományi képviseletű (közlegitimitású) szervezetek a tagjai.

A Medgyessy-kormány felrúgta ezt a kormányhatározattal rögzített egyezményes hagyományt, és 2002. július 16-ára a MÁÉRT ötödik ülésére ismét egy “vegyes felvágottat” készített – de nem ugyanazt, amit a Horn-kormány 1996-ban. A MÁÉRT eredendő tagjai mellett meghívta a határon túlról az MSZP-nek elkötelezett szervezetek képviselőit, elsősorban Horvátországból és Ukrajnából, de Nyugatról is hívott olyan személyeket, akik inkább az MSZP-vel vagy az SZDSZ-szel rokonszenveztek. A miniszterelnöki hivatal eleget tett az RMDSZ kérésének, hogy Romániából, azaz Erdélyből ne legyenek jelen az ellenzékinek számító magyarok – így maradt ki először a meghívottak közül Tőkés László.

Az első célkitűzés érthetetlen volt. A MÁÉRT ugyanis nem kormányokat legitimáló, hanem a határon túli magyar politikai szervezetek részvételével működő, a mindenkori magyar kormány nemzetpolitikájának alakítását és a határon átnyúló nemzetegyesítést segítő testület. A miniszterelnök évenként egyszer köteles összehívni a MÁÉRT soros ülését, egyébként megteheti gyakrabban is anélkül, hogy ezért hálálkodásra tarthatna igényt. Ezért a zárónyilatkozatnak az a bekezdése, hogy a résztvevők “megelégedéssel nyugtázzák, hogy a 2002. május 27-én hivatalba lépett magyar kormány első intézkedései között kezdeményezte a MÁÉRT 5. ülésének összehívását”, bizantinista, sőt inkább sztálinista hagyományokra utal. Ezt igazolja a zárónyilatkozat első pontjának egyik félmondata is, miszerint a résztvevők “megelégedéssel állapítják meg, hogy tovább erősödött Magyarország és a határon túli magyar közösségek kapcsolatrendszere”. Ez egy valótlan állítás volt, hiszen a Medgyessy kormányt létrehozó MSZP és SZDSZ ellenséges viselkedése a MÁÉRT és a státustörvény iránt nem a kapcsolatok erősödését szolgálta, hanem inkább a gyanakvást erősítette.

A sebtében összehívott értekezlet másik célkitűzése – hogy a MÁÉRT adjon zöld jelzést a státustörvény módosításának – már nélkülözte a bizantinista szemléletet, inkább pártpolitikai jellege volt. Az Orbán-kormány által összehívott utolsó MÁÉRT-találkozón ugyanis a résztvevők és az összehívó is elkövetett egy súlyos hibát. A MÁÉRT tagjai kimondták, hogy a státustörvényt, a Velencei Bizottság véleménye alapján nem kell módosítani. Ez sajnos nem felelt meg a valóságnak. A leköszönő kormány az utolsó ülésén ugyan igyekezett helyrehozni ezt a mulasztást, mert elfogadott egy törvénymódosító-csomagot, de döntését végrehajtani már nem tudta. Ezzel lovat adott a hivatalba lépő és a státustörvényt mindaddig lekezelő szocialista-liberális politikai alakulat kezébe, amely ezt sürgősen kihasználta – ezért hívták össze oly gyorsan, hat héttel az új kormány megalakulása után a MÁÉRT 5. ülését.

A Medgyessy-kabinet törvénymódosítási törekvését eleinte nem lehetett egyértelműen értelmezni. A zárónyilatkozat szerint “a törvény működésének féléves tapasztalatai, Magyarország nemzetközi kötelezettségvállalásai és a Velencei Bizottság ajánlásai alapján, valamint a jogszabály alkalmazásának megkönnyítése érdekében a résztvevők tudomásul veszik a törvény módosításának szükségességét”. Ez a sokrétegű mondat, amely a törvénymódosítással kapcsolatban bekerült a zárónyilatkozatba, csupán azt zárta ki, hogy nem szűnik meg a törvény –a résztvevők zömének azonban sejtelme sem volt arról, hogyan változik meg.

A MÁÉRT 5. ülésén ezzel kapcsolatban mindazon határon túli szervezet borúlátó volt, amely részt vett a korábbi üléseken is. Egyedül az RMDSZ képviselői tobzódtak örömmámorban, nyilván nem oktalanul, hiszen viszonyuk az előbbi kormánnyal nem volt felhőtlen. Az Orbán-kabinet az erdélyi magyar politikai elit autonomista szárnyával rokonszenvezett. Az RMDSZ csúcsvezetése a magyarországi kormányváltástól fordulatot remélt, amely be is következett, hiszen 2002 óta csaknem az összes közcélú – Erdélynek szánt magyarországi – támogatás az RMDSZ kasszáján ömlik át.

Sejteni lehetett, hogy a Medgyessy-kormány hamis szándékkal jött a MÁÉRT plenáris ülésére. Ezt nemcsak az bizonyította, hogy az egyes szaktárcák képviselői halálra untatták a MÁÉRT résztvevőit szakszerűtlen és üres előadásaikkal, időközben visszavont középiskolás tankönyvekbe illő szövegek felolvasásával, hanem maga a miniszterelnök is gyanút keltett. Két javaslattal élt, melyet a MÁÉRT résztvevői kötelességszerűen “kedvezően fogadtak”. A kormány egyik újszerűnek tűnő szándéka az “Ady Endre-ösztöndíj” alapítására tett javaslat volt, hogy segítse “az általános és középiskolai tanulók szülőföldön történő magas színvonalú tanulását”. A státustörvényben foglalt oktatási-nevelési támogatás viszont ugyanezt a célkitűzést tartalmazta, ezért érthetetlen volt, hogy miért nem annak a tökéletesítésére tett javaslatot a miniszterelnök, és miért egy státustörvényen kívüli eszközhöz folyamodott. Nem véletlen, hogy a soron következő két és fél évben az Ady-ösztöndíjból semmi sem lett. A másik nem kevésbé érdekes Medgyessy-javaslat a budapesti Magyar Nemzet Házának létrehozására vonatkozott, noha egy magyarok háza már létezik Budapesten, illetve még az Antall-kormány idején létrehozott Magyar Kultúra Alapítvány és a gondjaira bízott hatalmas épület a budai várban, a Szentháromság téren ugyancsak ezt a célt szolgálta. Nem véletlen, hogy Medgyessynek ez a javaslata is csak egy kipukkadt léggömbbé vált, soha többé nem beszéltek róla. De maga a tény, hogy a státustörvény elkerülhetetlen módosítását az a politikai csoportosulás jelenti be, amelyik a legnagyobb ellenzője volt a törvénynek, és emellett új kezdeményezésekkel lép fel, önmagában gyanút keltő volt. A holló és a róka ezopuszi történetébe illő helyzetre emlékeztetett – új javaslatokkal kell elterelni az érintettek figyelmét a háttérben készülő alantas szándékokról. A sajt szerepét ezúttal a státustörvény kapta.

A MÁÉRT 5. ülése sikeres volt a kormány számára. Ilyen simán és egyhangúan 1996 óta nem fogadott el zárónyilatkozatot egyetlen összmagyar csúcsértekezlet sem – a határon túliak zöme lehajtott fővel vette tudomásul, hogy Magyarországon visszatértek a kormányba a kommunisták (nem a baloldal), de akadtak talán hárman, akik örültek ennek.

Ezen az ülésen a tárgyalóasztal mellett tovább csökkent azoknak a személyeknek a száma, akik a MÁÉRT megalapítói közé tartoztak. A miniszterelnöki hivatal nem hívta meg őket, a tagszervezeteket pedig ügynökei révén arra ösztökélte, hogy ezek a személyek ne legyenek tagjai a küldöttségüknek. Mintha jelezni kívánta volna a miniszterelnöki hivatal vagy a külügyminiszter, hogy a jelenlevőknek ezúttal nagyot kell nyelniük, és nem kívánatos azoknak a jelenléte, akik ezt esetleg visszaköphetik. Mert padlóra köpni továbbra is tilos volt, és a nemzetpolitikának e sötétedésre váltó korszakában nem állt a magyarországi kormány rendelkezésére világító köpőcsésze.

Az ülésnek a – meghívó által elképzelt – forgatókönyve azonos volt a korábbival. A résztvevőknek tiszteletköröket kellett leírniuk a kormányzati szándékok előtt, és hitet kellett tenniük a törvény módosítása mellett.

Az ülés zárónyilatkozatába – amelyet ezúttal is mindenki aláírt – egyetlen olyan mondat került, amely a résztvevők gyanakvására utal. Eszerint “a MÁÉRT tagjai hangsúlyozzák annak fontosságát, hogy a kidolgozott és egyeztetett programokhoz szükséges anyagi eszközök álljanak rendelkezésre”. Ekkor ugyanis már látható volt annak a veszélye, hogy az Orbán-kormány idején kiteljesedő támogatási programok szűkülni fognak. Egyébként a zárónyilatkozatot mondatonként lehetne elemezni, és ebből kiderülne, hol “palizták be” a határon túliakat, és miben hazudott a Medgyessy-kormány. A posztkommunisták bolsevista és kommunista hazugságait taglalni azonban más keretek között kell.

Az előre elkészített zárónyilatkozat tartalmaz egy mellékletet is, amely a törvény módosítására vonatkozik. A mellékletben felsorolt tételeket – egy kivételével – már a 2001. október 25-ére összehívott MÁÉRT-ülés alkalmával is tisztázták a résztvevők, de akkor még nem módosító javaslatként, hanem a Velencei Bizottság és a szomszéd országok kifogásaival kapcsolatban. Ennek következtében jött létre 2001 karácsonya előtt az Orbán–Nastase-egyezség, valamint elkezdődhettek a tárgyalások a szülőföldön igénybe vehető kedvezményekről a magyar és a szlovák külügyi államtitkár között.

A zárónyilatkozat mellékletében az utolsó pont jelentette a gyanús újdonságot, amely a Magyar Igazolványok kiadásának rendjével volt kapcsolatos. Eszerint a résztvevők egyetértettek azzal, hogy “a kormány ezt a kérdést, a végrehajtási utasítások szintjén, oly módon rendezi, hogy minden relációban a MÁÉRT-ben részes érintett szervezetek képviselőivel egyeztetve alakítja ki a gyakorlati végrehajtásban szerepet vállaló szervezetek körét”. Ez a mondata a zárónyilatkozat mellékletének annyiban volt érthetetlen, hogy a státustörvény hatályba lépésével egy időben kezdett működni az igazolványokkal kapcsolatos rendszer, amelynek a megváltoztatását nyíltan nem kezdeményezte senki, és mivel jól működött, nem is szorult változtatásra. A mondatba kódolt szándék csak később, a törvénymódosítás után nyert értelmet.

Az eredeti törvény elfogadása után két évvel a Medgyessy-kormány által kikényszerített módosítás ugyanis megváltoztatta az úgynevezett státusirodák törvényi beágyazódását, ami azt jelentette, hogy sorsuk kiszámíthatatlanná vált. Kárpátalján például a korábban megnyílt irodákat be kellett zárni, mert az ügyek irányítását az MSZP által kedvelt szervezet és az iránta elkötelezett személy vette át – nyilván ezért kellett őt 2002 júliusától meghívni a MÁÉRT-re. Romániában annyi történt, hogy az a pedagógus-szervezet, amely a státustörvényhez kapcsolódó oktatási-nevelési támogatást kezelte, elvesztette a Medgyessy-kabinet rokonszenvét, mert állítólag Tőkés-pártinak tekintették – ezért megvonták tőle a megbízatást. A Felvidéken, a státusirodáktól pedig megvonták a működéshez szükséges anyagi támogatás kétharmadát, ezért nemcsak a Magyar Igazolványok, hanem a diákigazolványok, pedagógus-igazolványok és oktatói kártyák kiadása, illetve megújítása is kétségessé vált. De ezzel párhuzamosan a HTMH szerződést kötött a Pázmány Péter Alapítvánnyal az oktatási-nevelési támogatás felvidéki fogadásáról. A szóbeli megegyezés szerint viszont az alapítvány a státusiroda-hálózattal, azaz a Szövetség a Közös Célokért-tal kötött volna szerződést az oktatási-nevelési támogatás végrehajtására, de az alapítvány elutasította ennek a szerződésnek a megkötését.

Az ilyen helyzetek azáltal jöhettek létre, hogy az oktatási-nevelési támogatásra való jogosultságot és a szülőföldön kérvényezhető ösztöndíjat a törvénymódosítás függetlenítette a Magyar Igazolványoktól, noha a 2002. november 17-ei megállapodás mellékletében még az állt, hogy “a kedvezmények és támogatások igénybevételére való jogosultságot a Magyar Igazolvány, illetve a Magyar Hozzátartozói Igazolvány testesíti meg”. A következő költségvetési évben, azaz 2003 áprilisától azonban a státusirodák fenntartását összekapcsolták az oktatási-nevelési támogatás kezelésével. Ez azt jelentette, hogy ahol a státusiroda-rendszernek valamelyik részét – politikai megfontolás alapján – fel akarták számolni, azzal a Határon Túli Magyarok Hivatala nem kötött megállapodást az oktatási-nevelési támogatás gondozására. Ezt azonban 2002. november 17-én még nem mindenki sejtette, de egyesek már tudták, és voltak olyanok is, akikkel közölték ezt.

A MÁÉRT 2002. november 17-én megszületett zárónyilatkozatának függelékében lefektetett törvénymódosítási szempontok a Kovács László-i külpolitika számára elégtelennek bizonyultak. Legalábbis erről tanúskodik a két nap múlva napvilágra került újabb módosítási tervezet, amely eltért a MÁÉRT-en kötött egyezségtől. Kovács László december elején Bukarestbe látogatott, ahol ismét újabb módosítási szempontokról tett említést, sőt kilátásba helyezte, hogy Magyarország az Európai Unióba való csatlakozása után hatályon kívül helyezi a törvényt. Ezek olyan nyilatkozatok voltak, amelyek megkérdőjelezték a MÁÉRT értelmét, illetve arra utaltak, hogy a MÁÉRT tagjai számára a Medgyessy-kormány, pontosabban: az MSZP–SZDSZ-kormány tisztességtelen partner.

A talány csupán az volt, hogy a Kovács László-i szándékot hogyan nyomják le a MÁÉRT résztvevőinek a torkán. Medgyessy miniszterelnök és Kovács külügyminiszter az RMDSZ kongresszusát találta megfelelőnek erre a célra. 2003. január 31-én ott találkoztak Markó Bélával, Bugár Bélával és Kasza Józseffel. Tárgyalásuk és megállapodásuk tartalmáról nem jelent meg sajtóhír, csupán annyi, hogy megszületett a megegyezés a törvény módosításáról. Ennek ellenére 2003. február elején ismertté vált a Kovács-féle külügyminisztériumban kidolgozott újabb módosítási javaslat, amely állítólag eltért a Szatmárnémetiben január 31-én kötött megállapodástól.

Ilyen – szerelminek nem mondható – előjáték után került sor 2003. május 24-én a MÁÉRT 7. ülésére, amelynek napirendjén főleg két kérdéskör szerepelt. Magyarország küszöbön álló belépése az Európai Unióba és a státustörvény módosítása. A MÁÉRT számára ez utóbbi volt a fontosabb. Az erről folyó vita elvi és gyakorlati kérdések között oszlott meg. Elvi kérdés volt, hogy benne marad-e a törvény preambulumában az egységes magyar nemzetre való utalás. A résztvevőkkel lenyelették a békát – “megszüntették” az egységes magyar nemzetet. A gyakorlati kérdések közé tartozott

A megegyezés nehezen született meg, Medgyessy és Kovács külön-külön győzték meg a határon túli legnagyobb szervezetek tagjait, hogy fogadják el a törvénymódosítási szempontokat, és írják alá a zárónyilatkozatot.

A késő estig tartó vita eredménye az lett, hogy Kovács Miklós a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, Ágoston András a Vajdasági Magyar Demokrata Párt és Németh Zsolt a Fidesz–Magyar Polgári Párt nevében elutasította a záródokumentum aláírását. A másik magyarországi ellenzéki párt – az MDF – az MSZP mellé sorakozott, a többi határon túli pedig beadta a derekát.

A zárónyilatkozatnak volt egy rövid bekezdése, amely a szocialista–liberális kormány visszatérő bűnjelének tekinthető. Megint tettek egy ígéretet, ezúttal egy ifjúsági tagozat létrehozására a MÁÉRT keretében. De ez az ígéret is az áprilisi hó sorsára jutott, azóta sem beszél róla senki. Ugyanakkor az ígéretet politikai szélhámosságnak is tekinthetjük, hiszen az Ifjúsági és Sport Minisztérium koordinálásával működik (működött) a Magyar Ifjúsági Konferencia, amit ifjúsági MÁÉRT-nek is neveztek. Miért kellett volna létrehozni még egy hasonló testületet?

A MÁÉRT határon túli tagszervezeteinek 2004 kora tavaszán tűnt fel, hogy már csaknem egy éve nem ülésezett a MÁÉRT csúcsa, és a szakmai bizottságokat is csak egyszer hívták össze a kormányváltás óta. A magyarországi kormány azonban nem mutatta jelét sem annak, hogy eleget tegyen kötelezettségének. Az is feltűnt, hogy a MÁÉRT 2002. november 17-én elfogadott zárónyilatkozata, noha két ízben is hangsúlyozta a szakértői bizottságok szerepét, de ennek mégsem lett gyakorlati következménye. A Medgyessy-kormány inkább egy ad hoc bizottságot hozott létre a törvény módosítására, amelyre vonatkozóan a MÁÉRT szabályzata nem tartalmazott semmilyen utalást. Továbbá az is feltűnt egyes MÁÉRT tagoknak, mintha a Medgyessy-kabinetnek a MÁÉRT-re csak a státustörvény módosítása miatt lett volna szüksége. Főleg akkor vált nyugtalanabbá a hangulat, amikor elkezdtek kilincselni a Magyarok Világszövetsége népszavazási kezdeményezésének gyűjtőíveivel a határon túli magyarok kedvezményes magyarországi honosítását támogató aláírásokért. Eljött tehát az ideje a MÁÉRT összehívásának.

Ezt az elvárást némileg kielégítendő a miniszterelnöki hivatal államtitkára és a HTMH elnöke 2004. április 28-ára meghívták a MÁÉRT-tagszervezetek képviselőit a soron következő MÁÉRT-ülés előkészítésére, amelyről azonban nem lehetett tudni, hogy mikor lesz – talán júniusban vagy július elején.

Az előkészítő ülésen a miniszterelnöki hivatal államtitkára felvetett néhány valóban fontos kérdést, amelyet a MÁÉRT plenáris ülése elé lehetne vagy kellene vinni. Például a nemzetstratégia egyes részeinek újrafogalmazását vagy annak a megvitatását, hogy miként lehet értelmezni a továbbiakban a szülőföldön való megmaradás célját. Persze mindezt úgy említette, hogy ezeket a kérdéseket nem tárgyalta meg a MÁÉRT egyetlen szakbizottsága sem. Kilátásba helyezte, hogy a szomszédos országokban élő magyarok magyar állampolgárságának megadása és az autonómia kérdése is esetleg napirendre kerülhet a MÁÉRT plenáris ülésén. Majd megemlítette egy autonómia-konferencia összehívásának a lehetőségét.

A négy magyarországi parlamenti párt közül a két ellenzéki – Fidesz–MPSZ és az MDF – azonos véleményen volt a határon túliakkal. Érdemes azonban röviden szemlézni a két kormánypárt képviselőjének a véleményét.

Ez történt 2004. április 28-án, de a MÁÉRT-et nem hívták össze nyárig, sőt nyárutón sem. Közben megbukott Magyarország miniszterelnöke, lecserélték a kormányt, majd október közepén megalakult Magyarország új kormánya egy új miniszterelnökkel az élén.

A korábbi seprűt tehát kicserélték Magyarország kormányának élén, miközben zajlott az ország éppen erősebb kormánypártjának – az MSZP-nek – soraiban a személyi harc. A pártberkeken kívül ugyanakkor célegyenesbe érkezett a határon túli magyarok kedvezményes honosításáért kezdeményezett népszavazási indítvány. A köztársasági elnök 2004. december 5-ére kiírta a népszavazás időpontját. Az MSZP új elnöke az október 15-ei megválasztása utáni első hivatalos látogatásán koalíciós társánál, annak elnökével együtt kijelentette, hogy mindkét párt arra fogja kérni választóit, szavazzanak “nem”-mel a kedvezményes honosításra, azaz a kettős állampolgárságra.

A MÁÉRT nyolcadik plenáris ülése előtt a “nem” szavazatra való buzdítás miatt forrni kezdtek a kedélyek mind a MÁÉRT határon túli szervezeteiben, mind a két magyarországi ellenzéki párt köreiben. Egymást követték nyilatkozataik arról, hogy számukra elfogadhatatlan a magyar állampolgárság elutasítása a határon túli magyarok számára. Mint említettük az április 28-án tartott, a MÁÉRT plenáris ülését előkészítő értekezleten is az SZDSZ kivételével és az MSZP hiányzó véleményén túl minden résztvevő az úgynevezett kettős állampolgárság mellett tett hitet, még az MSZP-nek elkötelezett határon túli szervezetek is. Ebben a hangulatban ült össze 2004. november 11-én este a MÁÉRT, és kezdődött a záródokumentum megtárgyalása.

Az első perctől nyilvánvaló volt, hogy az április 28-ai előkészítő ülésen elhangzott véleményeket a miniszterelnöki hivatal semmibe vette. A záródokumentum tervezetét csak az egyeztetés kezdetének pillanatában osztották szét. Előre sejtve ezt a gyakran ismétlődő helyzetet, valamint tekintettel az állampolgársági ügyben kialakult ellentétekre, a MÁÉRT határon túli szervezetei és a magyarországi parlamenti ellenzék részéről – még a MÁÉRT plenáris ülése előtt – készült egy rövid nyilatkozat-tervezet, amely az elfogadandó zárónyilatkozat mellékletét alkotta volna. Az eredeti elképzelés szerint ezt a Fidesz–MPSZ képviselője terjesztette volna elő, de végül a Magyar Koalíció Pártja vállalta a képviseletét. Ez a nyilatkozat-tervezet kizárólag az állampolgársági üggyel foglalkozott – egyrészt a határon túli magyarok kedvezményes honosításának támogatásával, másrészt az ellene szervezett kampánnyal és az abban megjelenő valótlan állításokkal.

A miniszterelnöki hivatal által készített mintegy hétezer betűs zárónyilatkozat-tervezet csak szűkszavúan tett említést az éppen legidőszerűbb témáról, a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról. A tervezet – ebben az összefüggésben – csupán annyit tartalmazott: a résztvevők fontosnak tartják, hogy “az állampolgársággal kapcsolatos népszavazáson minél több állampolgár vegyen részt és foglaljon állást nemzeti szolidaritásának mértéke és formája tekintetében. A MÁÉRT tagjai a választópolgárok akaratát elfogadják és tiszteletben tartják.” E szűkszavúság miatt is a november 11-én este zajló egyeztető tanácskozás mintegy két órán belül befejeződött, azzal az eredménnyel, hogy a szöveget rövidíteni kell, és meg kell jelennie benne a résztvevők eltérő véleményének az állampolgársági ügyben. A Magyar Koalíció Pártja ugyanakkor előterjesztette a mellékletnek szánt szövegtervezetet. Az esti megbeszélés alaphangját a határon túliaknak az a véleménye határozta meg, hogy amíg nem jutnak a felek megegyezésre az állampolgárság ügyében, addig nincs értelme foglalkozni a zárónyilatkozat többi részével.

A másnapi plenáris ülés bevezető szakaszában három beszéd hangzott el.

– átfogó Kárpát-medencei gazdasági fejlesztési programot, előtérbe helyezve a határon átnyúló együttműködést.

Meg kell jegyezni, hogy ezeket a kérdéseket ugyancsak nem vitatták meg a MÁÉRT szakmai fórumain. A miniszterelnök ebben a beszédében még nem mondta ki, hogy a nemmel szavazók oldalán áll – noha a sorok között erről szólt –, azt viszont egyértelműen kijelentette, hogy a kormánynak nem feladata a szavazópolgárok befolyásolása, csak a tájékoztatása a népszavazás lehetséges eredményének lehetséges következményeiről. Ugyanakkor azt is kijelentette, hogy az állampolgárság ügye “nem lehet kalkulus kérdése”, azaz nem aszerint kell dönteni, hogy mi mibe kerül.

Nos, ehhez képest egy-két nap múltán száznyolcvan fokot fordult a véleménye, hiszen nem csupán a légből kapott számokkal riogatta személy szerint is a magyarországi polgárokat, hanem félreérthetetlenül kijelentette, hogy nemmel fog szavazni, mert ez a bátor hazafiság.

Hiller István az MSZP új elnöke amellett, hogy elutasította a határon túli magyarok kedvezményes honosítását, valamiféle új nemzetpolitika megfogalmazásának szükségéről beszélt.

A MÁÉRT határon túli résztvevői felszólalásaikban kifejezték: mindenről lehet tárgyalni, de nem értenek egyet azokkal, akik az állampolgárság ügyében a “nem” mellett törnek lándzsát. Ugyanígy nyilatkozott a két magyarországi ellenzéki párt – a Fidesz–MPSZ és az MDF – elnöke is.

Az előző este, első fordulóban megvitatott zárónyilatkozat-javaslatot csak másnap délután, az ülés tervezett berekesztése előtt másfél órával hozták meg a miniszterelnöki hivatalból. Ekkorra azonban a MÁÉRT határon túli tizenkét szervezetének, valamint a két magyarországi ellenzéki pártnak a képviselője már ellátta kézjegyével azt a nyilatkozatot, amelyet eredetileg a közös zárónyilatkozat mellékleteként kellett volna kiadni. Az aláírók eredeti szándéka azonban továbbra sem változott. Nem szánták külön nyilatkozatnak, sőt egyetértettek azzal is, hogy alkossa a közös zárónyilatkozat részét.

A két magyarországi kormánypárt ezt a megfogalmazást elfogadhatónak tartotta, a többiek véleménye eltért ettől.

– a MÁÉRT keretei között a résztvevők egyenrangúak (az első magyar–magyar csúcsértekezlet megfogalmazása szerint: partnerek), ezért nem lehet szétválasztani a határon túliakat a magyarországiaktól. A zárónyilatkozat tehát ne arról szóljon, hogy az egyik oldalon állnak az egységes határon túliak, a másik oldalon pedig a nem egységes magyarországi parlamenti pártok. A MÁÉRT az egységes magyar nemzetről szól, ezért a zárónyilatkozat azt rögzítse, hogy a MÁÉRT tizenhat tagszervezete közül tizennégy egységesen kéri a magyarországi választókat, hogy szavazzanak “igen”-nel, két szervezet pedig a “nem” oldalán áll.

Ezen a ponton váltak mozdíthatatlanná a szekértáborok. A két magyarországi kormánypárt képviselője kijelentette, hogy ez a szemlélet elfogadhatatlan számukra. A határon túli szervezetek részéről ekkor hangzott el az a bejelentés, hogy maradjon a zárónyilatkozatban az MSZP és az SZDSZ számára elfogadható megfogalmazás, de a további tizennégy szervezet által már aláírt négypontos szöveg váljon a zárónyilatkozat szerves részévé, együtt az aláírók megnevezésével. Ekkor állt fel a tárgyalóasztaltól az SZDSZ képviselője mondván, hogy akkor nem lesz zárónyilatkozat. Az MSZP képviselője hallgatólagosan csatlakozott hozzá. Ezzel véget ért a tárgyalás.

“A Magyar Állandó Értekezlet alábbi tagszervezetei a kettős állampolgárságról szóló népszavazással kapcsolatban a következő nyilatkozatot teszik:

1. Felkérjük a magyarországi választópolgárokat, hogy a december 5-ei népszavazáson minél nagyobb számban vegyenek részt, és mondjanak igent a kettős állampolgárságra.

3. Felkérjük a magyar kormányt, a magyarországi pártokat és társadalmi szervezeteket, hogy a népszavazási kampányban tartózkodjanak a túlzó kijelentésektől, a demagógiától és minden olyan megnyilvánulástól, amely hangulatot próbál szítani a határon túli magyarsággal szemben.

Első alkalommal történt meg a magyar–magyar csúcstalálkozók nyolc éve során, hogy az egybegyűltek oly módon nem fogadták el a meghívó által előterjesztett zárónyilatkozatot, hogy azt éppen a meghívó, azaz Magyarország kormányának képviselője, illetve a kormánypártok utasították el. Ami pedig megszületett, attól ugyanezek elhatárolódtak – azaz a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége. Ebben az esetben az a két párt, amelyik a magyarságpolitikát és a magyar–magyar párbeszédet – eddig is – a legeredményesebben akadályozta.

Az egyik oldalon elsősorban a nemzet egybetartozása jelentette a szervező erőt, a másik oldalon a végrehajtó hatalomért folytatott harc. Az egyik oldalon a múlt-jelen-jövendő egysége alkotta az együvé tartozás alapját, a másik oldalon a múlékony jelen. Az egyik oldalon az államhatárokkal szétdarabolt nemzet gazdasági és társadalmi megújulása volt a cél, a másik oldalon a nemzetközileg meghatározott feltételek teljesítése. Az egyik oldalon a nemzet közösségi léte volt a mozgatórúgó, a másik oldalon az egyén és a társadalmi érdekcsoportok igényének vagy követeléseinek kielégítése. Az egyik oldalon a pártérdek hajtott fejet a közösségi érdek előtt, a másik oldalon sohasem. Az egyik oldalon miniszterelnököket áldoztak fel a nemzetért, a másik oldalon miniszterelnököket gyilkoltak meg hatalmi érdekből. Az egyik oldalon családi vagyonokat áldoztak a nemzet közösségi épüléséért, a másik oldalon közösségi vagyonokat raboltak szét. Az egyik oldalon az ország első zászlós ura áldozta életét a nemzetért, a másik oldalon az idegenből hozott ellenkirály dörzsölte a tenyerét.

A felsorolást lehetne folytatni. A XX. évszázad magyar történelmének számtalan példáját lehetne említeni: ki állt, kik álltak az egyik oldalon, ki állt, kik álltak a másikon. Az egyik oldalnak vannak hősi halottjai, kivégzett mártírjai és áldozatokat vállaló egyéniségei és kisközösségei. A másik oldalon sorakoznak a kivégző osztagok, a gyilkos elvtársaikat gyilkoló gyilkosok, politikai ítélő bírák és az ítéleteik: a sortüzek és bitófák, a belső ellenséggel folytatandó harcra felkészített titkos ügynökök és segítőik serege, szürke börtöncellák, tiltások és a nemzet iránti gyűlöletkeltés.

A XIX. század utolsó negyedétől alakultak ki fokozatosan a táborok, de a XX. század elején vált egyértelművé, hogy mely eszmék és milyen érdekek hová, melyik oldalhoz tartoznak.

Az egyik oldalon a háború ellenességéről és nemzeti elkötelezettségéről hitet tett Tisza István nyitja a sort, akit a másik oldal legyilkolt. Folytatható a felsorolás az országot a kommün és Trianon okozta romok alól kikaparó Bethlen Istvánnal, Teleki Pállal, a nemzet megmentéséért 1944 és 1947 között áldozatot vállaló katonák és civilek, politikusok és papok sokaságával, a rákosista kommunizmus áldozataival, 1956 hőseivel és mártírjaival, a kádári kommunista diktatúra holt és élőhalott áldozataival, a békés szellemi ellenállókkal, Illyés Gyulával, a nem hivatalos ellenzék egyes tagjaival. Ezt a regimentet pillanatnyilag az 1989-es rendszerváltozás utáni két miniszterelnök: Antall József és Orbán Viktor zárja.

A másik oldalt 1918 őszén nyitja Károlyi Mihály és megszakítás nélkül folytatódik 1919-ben a kommünnel, majd a második világháború utáni 1947-es kommunista választási csalással, a rákosista, majd a kádári diktatúrával, a rendszerváltozás után pedig az MSZP–SZDSZ-kormányokkal.

Lehet, hogy túlzás azt állítani, hogy e két oldal szerint szakadt két táborra a nemzet, hiszen sokuk – a többség – nem tartozik sem ide, sem oda. A többség nem tudatos elkötelezettje a nemzetnek, mert számára az a természetes, hogy magyar, és ezért semmi mást nem kell tennie, csak ebben maradni. De nem is ellensége a nemzetnek, csupán önmagával van elfoglalva, nem a nemzet közösségi létével, sőt lehet, hogy fel sem ébreszthető benne a nemzet mint közösségi létélmény iránti fogékonyság, hiszen a kommunizmus évtizedei alatt leszoktatták őt a közösségi, a nemzeti összetartozásról. Ez a nagy tömeg az, amely őrlődik a két tábor között, akiknek a lelkéért folyik a harc. Őket nyerheti meg a nemzet jövőjéért az egyik oldal, őket vezetheti félre különböző érdekek szerint a másik.

Ez a küzdelem zajlik a rendszerváltozás utáni magyar nemzetpolitikában is. Pontosabban: a nemzetpolitika megalkotásáért folyik a küzdelem. Mi a nemzetpolitika? A nemzeti érdek megvalósítása kormányzati és nem kormányzati szinten. A magyar nemzetpolitika Trianon óta három szintéren valósulhat meg: a maradék Magyarországon, amely jogilag a mindenkori Magyarországot jelenti, ennek a Magyarországnak a határain túl levő történelmi lakóhelyen, valamint az emigráció következtében kialakult szórványokban.

A nemzetpolitika megalkotásának egyik fontos színterévé vált 1996-tól a magyar–magyar csúcsértekezlet, amely 1998-ban öltött szervezett alakot a Magyar Állandó Értekezlet keretében. A nemzetpolitikáért folyó küzdelem tehát már nemcsak a magyarországi pártok között zajlik, hanem az egész magyarságot megtestesítő politika keretei között. Emiatt kell felidéznünk – a MÁÉRT plenáris ülésének az előkészítésére 2004. április 28-ára összehívott értekezleten – az MSZP részéről elhangzott véleményt. Eszerint:

Ennek a véleménynek – megint csak – nem a szó szerinti értelme jelent gondot, hiszen minden emberi és nem emberi eredetű dolgot, jelenséget fejlődésében kell vizsgálnunk. Attól kell fennakadni ezen a véleményen, hogy egy közös művel és üggyel kapcsolatban nem egyeztetett javaslatok kijelentésszerűen hangzanak el, éppen arról az oldalról, amely a legkevesebbet tette a közös gondolkodás jó körülményeinek a kialakításáért. A véleménynek e háttere miatt azonnal felmerül a gyanú, hogy azok a politikai körök, amelyek nemtetszéssel fogadták a MÁÉRT megalakítását, most a leépítését fontolgatják. Arról nem is beszélve, hogy a MÁÉRT nem csak a határon túli magyarság gondjaival való foglalkozásra alakult meg, arra a Határon Túli Magyarok Hivatalát hozták létre, korai elődjének formájában is, még Németh Miklós kormánya idején.

Nem véletlen, hogy a két oldal között éveken át zajló huzavona éppen az állampolgárság ügyében jutott el a szakításig. Az egységes magyar állampolgárság ugyanis a nemzet politikai egybetartozásának a jelképe anélkül, hogy a nemzetközi joggal szentesített államhatárokat érintené. Trianon óta a magyarságnak ez a politikai egysége sérült leginkább. Következményszerűen: akik az egység helyreállítását akadályozzák, azoknak a magyar nemzet további rombolása a célja.

A Magyar Állandó Értekezlet 2004. november 12-én kudarccal végződött ülése ezért nem hozott meglepetést, sőt kudarcot sem jelentett. Csupán az történt, aminek már 1996-ban meg kellett volna történnie, vagy a MÁÉRT ezt megelőző hét ülése közül bármelyiken.

Úgy látszik, nem lehet összeilleszteni azt, ami nem illik össze, és sohasem illett össze, csak összekényszerítették azok, akik az egyik oldalon jóhiszeműen azt gondolták, hogy talán mégis sikerül egymáshoz illeszteni az illeszthetetlent, vagy a másik oldalon sandán azt remélték, hogy sikerül átejteni a jóhiszeműeket.

De lehet, hogy más történt? A nemzet túloldalán állók rugaszkodtak el ennyire a nemzettől, mert elég erősnek érezték magukat a nemzet legyőzésére? A hivatalban levő magyarországi kormány Gyurcsány miniszterelnök képviseletében, valamint Hiller és Kuncze pártelnökök – Károlyi–Kun–Szamuely eszmei örököseiként – hadat üzentek a nemzetnek. Az állampolgársági ügyben tanúsított állásfoglalásuk, hogy a nép rájuk hallgató hányada utasítsa el a nemzetnek azt a mintegy ötmilliónyi részét, amelyiket megfosztottak a mindenkori Magyarország állampolgárságától, nehezen minősíthető más szándéknak.

A magyarországi politika tényezői közül, akik úgy döntöttek, hogy nem javasolják a mai Magyarország területéről kizárt magyaroknak a mindenkori magyar állampolgárság visszaadását, a jog szempontjából csak egy támpontjuk volt: az 1948 óta érvényben levő állampolgársági jogra vonatkozó magyarországi kommunista jogfelfogás. Eszerint azok a magyarok idegennek minősülnek, akik önmaguk vagy felmenőik révén alanyi jogon magyar állampolgárok voltak, illetve lehetnének, de lakóhelyük a párizsi békeszerződéssel meghatározott Magyarországon kívül találtatik. A sikeres népszavazás következményeként ezt az állapotot kellett volna megváltoztatni úgy, hogy helyreálljon az eredeti magyar állampolgársági jogfolytonosság. Mert ezek a magyarok nem önszántukból mondtak le magyar állampolgárságukról, nem távoztak külföldre, és nem követtek el olyan cselekedetet, amely miatt elveszthették volna magyar állampolgárságukat vagy megfoszthatták volna őket magyar állampolgárságuktól. A magyarországi jogrend szerint pedig nincs hatályban olyan nemzetközi szerződés sem, amely kizárná őket a magyarországi állampolgári kötelékből.

Akik a nemmel szavazásra buzdítottak, elutasították ezt a lehetőséget, noha szó szerint nem ezt állították.

A nagy nyilvánosság előtt azt hajtogatták, hogy álláspontjukban az ész győzött az érzelmek fölött. De lehet, hogy éppen ennek a fordítottja igaz: az érzelmi hiány hatalmasodott el a szellem fölött.

Állításuk szerint azért ellenezték a határon túliak számára megadandó állampolgárságot, mert nyomorba döntötte volna a magyarországi munkanélkülieket, alkalmi munkásokat, betanítottakat, nyugdíjasokat, táppénzből élőket, az orvosi várótermekben várakozókat, a gyógyszerellátásra szorulókat, a temetkezési támogatásra, gyereknevelési segélyre és a családtámogatásra jogosultakat, a lakásépítési támogatást igénylőket. Azért, mert állítólag legkevesebb nyolcszázezer határon túli magyar özönlött volna Magyarországra, és egyszerre több mint ötszázmilliárd forintnyi összeggel terhelte volna meg a magyarországi központi költségvetést, adófizetőnként pedig húszezer forintnyi többletadót jelentett volna (havonta?, évente?). Összeomlott volna a magyarországi társadalombiztosítás, csődbe jutott volna az egészségügyi pénztár és a nyugdíjintézet, megingott volna a magyarországi iskolarendszer stb. Mindezt anélkül állították, hogy felmérték volna, mi a valós helyzet.

Úgy látszik, pillanatnyilag szünetel az 1848-as márciusi ifjak tizenkét pontjának egyik követelése: felelős magyar kormányt!

De mi lehetett az indíték? Az első magyar–magyar csúcsértekezlet zárónyilatkozata 1996-ban – amelyre utalt a legutolsó, megbukott zárónyilatkozat is, és a Medgyessy-kormány idején is többször hivatkoztak erre – egyértelműen leszögezi: “A résztvevők elítélnek minden olyan politikát, amely szembeállítja Magyarország és a határon túli magyar közösségek érdekeit.” A MÁÉRT határon túli tagjai azonban nemcsak a 2004. április 28-ára összehívott előkészítő értekezleten mondták ki egyértelműen, hogy igénylik a mindenkori Magyarország állampolgárságát – amikor az MSZP még nem nyilatkozott –, hanem ezt követően is. És a Hiller–Kuncze-találkozón tett nyilatkozat után is, amikor először hangzott el a kormánypártok részéről az egyhangú és határozott “nem” – a határon túliak részéről akkor is az egyértelmű “igen” volt a válasz.

Mi vezérelhette a kommunista–neoliberális magyarországi politikai köröket, hogy ilyen álláspontra helyezkedjenek, amikor nyilvánvaló volt, hogy ebből csak összeütközés lehet? Éppen az egész magyar politikai elit részvételével sorra kerülő Magyar Állandó Értekezlet plenáris ülése előtt keményítettek be. Pártpolitikai szempontból érthetetlen magatartás volt ez, hiszen a népszavazást már nem lehetett elnapolni, és szinte elképzelhetetlen volt, hogy a “nem” szavazatok száma túlsúlyba kerüljön az “igen” szavazatokkal szemben – ez nem is következett be.

Sokszor kipróbált taktika: amit nem lehet megakadályozni, annak az élére kell állni, és biztos a siker. Ha az MSZP ezt a lépést választja, maga oldalára állíthatta volna nemcsak a határon túli magyarok zömét, de megzavarhatta volna a magyarországiaknak azt a részét is, akik ugyan nem MSZP-szimpatizánsok, de bizonytalanok. A kormánypártok azonban a nyílt ütközést választották, ezzel a lehető legmélyebbre nyúlva mérgesítették el a nemzeten belüli társadalmi kapcsolatokat, és hosszú évekre elidegenítették maguktól a határon túli magyarokat. Talán ez volt a cél? A gyűlöletkeltés? A viszálykeltés? A magyarság szétzilálása? A nemzetet keresztül-kasul szelő újabb árkok kiásása?

Egyértelműen beigazolódott: 2004. november 12-én két részre szakadt a MÁÉRT. Nem egyéni érdekek vagy vétségek okán, nem pártpolitikai okok miatt, hanem két szembenálló elképzelés mentén. A nemzetszolgálat és az ezt semmibe vevő szemlélet mentén. A nemzetpolitika jövője szempontjából fontos üzenetet tartalmaz ez az esemény: nem jobboldalra és baloldalra oszlik Magyarország lakossága, és nem így oszlik meg az elszakított magyarság sem. A magyar politikai közéletnek van egy nemzetileg elkötelezett része – a nagyobbik része –, ahol találhatók jobboldali és baloldali gondolkodású emberek, és van egy nemzetileg közömbös vagy ellenérzésekkel teli része, akik között megtalálhatók a szélsőséges kozmopoliták, ügynökök, idegenbérencek, magyargyűlölők stb. A MÁÉRT-en ez utóbbiak szenvedtek vereséget, hiszen 14:2 arányban kikaptak. De alulmaradtak – ha nem is sokkal – 2004. december 5-én is, a népszavazáson.

A legutolsó MÁÉRT csődje és a 2004. december 5-ei népszavazás körüli események, illetve ennek eredménye okán két síkon kell megvizsgálni a feltett kérdést.

A mindezt megelőző kérdés azonban arra vonatkozik, hogy a magyarországi kommunista–neoliberális kormánykoalíció folytatja-e a gyűlöletkeltő, ütköztető, harcias politikáját? A keresztény/keresztyén egyházakkal szemben tanúsított kormányzati-kormányfői bírálatok december 5-e és karácsony közötti időszakban – amiatt, hogy azok az “igen”-nel való szavazásra buzdították híveiket – arra utalnak, hogy a népszavazást követően nem született döntés a kormányhatalom taktikájának a megváltoztatására. Úgy látszik, hogy az SZDSZ és az MSZP csúcsvezetése sikeresnek tartotta ezt a taktikát, noha a népszavazást követően az MSZP Országos Választmánya nem ujjongott a kialakult helyzet fölött, hiszen úgy ítélte meg azt, hogy a népszavazásnak nem volt győztese, sem vesztese, a határon túli magyaroknak pedig erkölcsi kárt okozott.

1. kíván-e tárgyalni a Gyurcsány-kormány az esetleg elkészülő állampolgársági törvénytervezetről a MÁÉRT tagjaival. A magyarországi parlamenti ellenzéket nem tudja megkerülni, de a határon túli szervezeteket – ha akarja – kihagyhatja. Akár úgy is, hogy csak a pártvezetőket hívja meg tanácskozásra, vagy ad hoc bizottságot hív össze – esetleg visszatér Horn Gyula vagy Kovács László módszeréhez –, és kétoldalú tárgyalásokon próbálja velük lenyeletni a békát, mint a státustörvény módosításakor. Ha mégis összehívja a MÁÉRT plenáris ülését, ott elszenvedhet egy további vereséget, ha rossz lesz a törvénytervezet.

2. A MÁÉRT további sorsa attól is függ, hogy kell-e egyáltalán a kommunista–neoliberális magyarországi hatalomnak ez az intézmény. A státustörvény módosítása után a Medgyessy-kormány másfél évig szüneteltette a MÁÉRT-et. Ezt megteheti Gyurcsány is. Hacsak nem dönt úgy, hogy szüksége van további erőpróbára és ütközésekre.

Mindemiatt nem árt felkészülni egy olyan helyzetre, amely 1994 és 1998 között egyszer már beköszöntött, és megbénította a magyar–magyar párbeszédet. Mindenképpen fent kell tartani a MÁÉRT-et, biztosítva legalább az alapfokú működését és a folyamatosságát. Ezt úgy lehet megvalósítani, hogy

A 2004. november 12-én kialakult helyzet arra figyelmeztet, hogy a MÁÉRT-ről mint politikai végrehajtó testületről – kedvező politikai közegben – törvényt kell alkotnia a magyar parlamentnek. Ugyanez vonatkozik a Szili Katalin kezdeményezéseként létrejövő parlamenti testületre is. El kell érni, hogy törvény erejéből jöjjenek létre és a magyarországi hatalomváltásoktól függetlenül működhessenek az államhatárok fölötti nemzetpolitikai testületek.

A magyar nemzetpolitikát nem lehet kiszolgáltatni a magyarországi pártpolitikai viszonyoknak. A nemzetpolitika az egész nemzeté, nem csak az állam és az abban hatalmat gyakorló politikai csoportosulás feladata. Ezért ismét időszerűvé válik a világ magyarságát összefogó és képviselő, törvény által megalkotandó nemzeti parlament létrehozása.

A feladatmegoldás szempontjából ezek alkalmatlan elképzelések. Az egész állampolgársági ügyben – lehet, hogy egyesek számára csak ez a fontos – nem az útlevél kérdése a központi kérdés. Ez csak egy magától értetődő következmény. A nemzetpolgárság mibenlétét pedig elvileg meghatározta az eredeti státustörvény és a Magyar Igazolványok lélektani hatása – kiteljesedését a minden magyar által megszerezhető állampolgárság jelentené. Az állampolgárság megszerezhetősége pedig nem köthető a magyarországi letelepedéshez, mert így ellentétes lenne a szülőföldön maradás eszméjével.

A magyar állampolgárság megadásának az elutasítása nem ellentételezhető a szülőföldalap létrehozásával sem, noha ez jó ötlet, amennyiben jól valósítják meg. Az elszakított magyarok szülőföldön maradását és ottani boldogulásának programját valóban ki kell dolgozni. A státustörvény eredeti tervezete tartalmazta ennek elemeit, de a parlamenti vita során a gazdasági életre vonatkozó részeit ki kellett hagyni a törvénytervezetből. Csak a közművelődési tevékenységnek és az oktatásügynek a támogatása maradt benne.

A kettős állampolgárság kérdése a látszólagosnál is fontosabbá vált, főleg azóta, hogy az egyes államok területén élő magyarok emiatt már nem kerülhetnek hátrányos helyzetbe. Ezt a kérdést nem szabad megítélni abból a szempontból, hogy a magyar állampolgárság megszerzésével megoldható-e valamilyen gyakorlati feladat. Ha eszerint közelítjük meg ezt az ügyet, spekulatív megoldásokhoz jutunk, noha ez nemzetstratégiai kérdés. Ezért nyugtalanító az SZDSZ és az MSZP által minduntalan felvetett javaslat egy új nemzetstratégia kimunkálására, miközben az állampolgárság ügyének megoldását egy gyűlöletkeltő kampánnyal akadályozzák.

A trianoni Magyarország területén kívül született és ott állandó lakóhellyel rendelkező magyarok által a magyarországi állampolgárság megszerezhetősége jogfolytonosság kérdése. Ugyanabba a kérdéskörbe tartozik, mint egy arról szóló képzelt és nevetséges vita, hogy Hunyadi Mátyás az összmagyar történelem alakja-e vagy csak a trianoni Magyarországhoz kapcsolódó személyiség, vagy Petőfi Sándor lehet-e az erdélyi és a felvidéki magyarok költője is, vagy sem. De ha egy ilyen felvetés hihetetlennek tűnik, akkor az állampolgárság ügyében folytatott viták miért nem kerültek ilyen megítélés alá. Hiszen ami száz vagy kétszáz évvel ezelőtt közös nemzeti érték volt, az most miért nem az. Senki sem kötelezte a maradék Magyarországot arra, hogy megvonja az állampolgárságot azoktól, akik fölött áthelyezték az államhatárt.

Az állampolgárság ügye ugyanúgy nemzetstratégiai ügy, ahogy az államhatárokkal szétdarabolt nemzetet újból összekötő különböző szervezeteknek a kialakítása. Még a rendszerváltozás előtt létrejött Bethlen-díj, majd a rendszerváltozás után kialakult fontos nemzetpolitikai elemek: a Határon Túli Magyarok Hivatala, az Illyés Közalapítvány, majd a további közalapítványok, a Duna Televízió, az első magyar–magyar csúcsértekezlet, a Magyar Állandó Értekezlet, a státustörvény a nemzet határokon átívelő újraegyesítésének a szövetét erősítették. Az állampolgárság visszaadása lenne – a státustörvény mellett – a további olyan jogi fonál, amelynek révén minőségileg szilárdabbá válna és újabb elemekkel gazdagodhatna a nemzet összetartozása. Viszont az első olyan eleme volna ennek a szerkezetnek, amely a jogfolytonosságnak azt a részét állítja helyre, ami csak az állam belső jogától függ. Ugyanis az államnak szuverén joga eldönteni, hogy miként határozza meg az állampolgársági jog keletkezését.

Az erről meghozandó döntés arról is szól majd, egy-e még a magyar nemzet, vagy valóban sok részre szakadt már.

 PAP GÉZA

Keresztyén Testvéreim! Egy hét leforgása alatt 500 református lelkipásztor érkezik a Kárpát-medencéből Magyarországra, lépi át a határt, hogy az itteni templomokban hirdesse Isten igéjét. Sokan kérdezik, miért jöttünk?

Azért jöttünk, mert megbízatásunk van. Jöttünk, mert úgy hallottuk, hogy sokaknak nem kellünk, mert sokan lemondanának rólunk, mert sokan megkérdőjelezik az egységes nemzethez való tartozásunk jogát. Küldöttségbe jöttünk, és szeretnénk megkérdezni tőletek: meddig tart szétszakíttatásunk, meddig tart még a babiloni fogság számunkra? Meddig maradhat életben, meddig őrizheti meg identitását az a leszakított testrész, amelyet itthon is, otthon is idegenként kezelnek? Meddig kell elviselni, hogy otthon hazátlanok vagyunk, itt pedig betolakodó oláhok? Jöttünk, mert lassan elbizonytalanodunk, és nem tudjuk, kihez tartozunk. Úgy érezzük magunkat, mint az az ember, aki önhibáján kívül messzire kerül otthonától, s mikor hosszú évek után hazaérkezik, a család szavazás útján próbálja eldönteni, hogy a hazatérő tagja-e a családnak, vagy sem. Jöttünk, hogy megkérdezzük az anyaországot: egy családhoz tartozó testvérek vagy elbitangolt idegenek vagyunk?

Sokféle gondolat kavarog szívünkben, de kérdéseinkkel hozzátok, testvéreinkhez jöttünk, hogy veletek osszuk meg fájdalmunkat, nektek mondjuk el döbbenetünket, hozzátok jövünk, hogy átérezzük az együvé tartozás örömét, hogy együtt, közösen álljunk Isten színe elé, hogy az Ő igéjét, üzenetét hallgassuk.

A felidézendő rész Isten népének történetéből való, és a kettészakadt királyságot követő babiloni fogságban hangzik el. Isten azzal bízza meg a prófétát, hogy vegyen egy kettétört fát, fogja egybe a tenyerében, és azzal járkáljon a nép között. Amikor megkérdezik tőle, hogy mit akar ez jelenteni, akkor szólaljon meg, és hirdesse a következőket: “Ezt mondja a Úr Isten: ímé, én felveszem a József fáját, mely Efraim kezében van, és Izrael nemzetségeit, az ő társait, és teszem őket őhozzá, a Júda fájához, és összeteszem őket egy fává, hogy eggyé legyenek az én kezemben.”

1. Isten emlékeztet arra, hogy a bot eltört, a szakadás megtörtént, a megosztottság történelmi tény. Mindenki tudta, hogy mindez azzal kezdődött, hogy Salamon halála után kettészakadt a nép, két király uralkodott Isten népe felett. A feszültség egyre nőtt a két nemzettest között, olykor még háborúztak is egymással, és idegen nagyhatalmak csapdájába estek. Csendben, lassan megfeledkeztek arról, hogy egy nép tagjai, és arról, hogy mindnyájan Ábrahám fiai. Ennek a szakadásnak a következménye a babiloni fogság, amikor elesett a kettészakadt ország egyik fele, s a történelemből tudjuk, hogy a másik fele is elesik, és idegen hatalmak igáját fogja nyögni. A szakadás biztos pusztuláshoz vezet.

Nem az a baj, hogy különbözőképpen látnak dolgokat, hogy más véleményük van bizonyos kérdésekben, a nagy baj az, hogy kihalt belőlük az együvé tartozás érzése, az egység tudata. Nem a különbözőség, hanem a meghasonlás a veszélyes. Nem az a baj, ha különböző csoportok, akár pártok alakulnak, hanem az, ha ezek egymás ellen harcolnak, mert ez már önpusztításhoz, öncsonkításhoz vezethet. Azt mondja az Úr: amikor egy népből kihal az egészséges nemzettudat, az egymáshoz való tartozás vágya és igénye, az a nép egészen biztosan csendes pusztulásra van ítélve.

2. Isten arra is emlékeztet ebben az igében, hogy a szakadás nem az Ő gondolata, ezt nem Ő találta ki. Ő egységben gondolkodik, mert tudja, hogy az Ő népe csakis egységben, Vele és egymással való közösségben maradhat meg a történelem viharaiban. Isten terve az egységről szól. Nem véletlenül imádkozik Jézus a főpapi imájában ekképpen: “hogy mindnyájan egyek legyenek, amint te énbennem, Atyám, és én tebenned, ők is egyek legyenek mibennünk”.

Nem véletlenül beszél Pál úgy az egyházról, mint amelyben alapkövetelmény az egység. A Korinthusi levélben Isten népét egy testhez hasonlítja, amelyben a tagok különbözőek, mégis egységet alkotnak: “sok tag van ugyan, de egy test”. A különbözőség nem ok a szakadásra, “nem mondhatja a szem a kéznek: nincs rád szükségem; vagy viszont a fej a lábnak: nem kelletek nekem”. Vannak a testnek erőtlenebb tagjai, mégis ezek nagyon szükségesek, sőt, vannak a testnek leplezni való tagjai, s ezeknek milyen nagy tisztességet tulajdonítunk. Az egészséges testben egymásról gondoskodnak a tagok, ami az egyiknek fáj, az a másiknak is fáj, az egyik tag szenvedése az egész test fájdalma.

Az egységnek ezt a követelményét hirdeti meg Ezékiel is. Azt mondja az Úr Isten: amennyiben a népnek fájni kezd a szétszakadottság, és tehetetlenségét föl-ismerve Hozzá fordul fájdalmával, akkor számítani lehet arra, hogy Ő a kezébe veszi az események irányítását.

3. Isten végül arra emlékeztet, hogy a szakadás az ember bűne, az egység viszont az Isten csodája. Lehet az eseményeket meg nem történtté tenni, lehet az eltört botot összekötni? Hát, lehet próbálkozni vele, de az már sohasem lesz olyan, mint eredeti formájában volt. Isten viszont éppen azt hozza népe tudomására, hogy ez bármennyire lehetetlen, van remény. Ezékiel összeszorítja a két botot, hogy eggyé legyenek a kezében, s ezzel szavak nélkül hirdeti: egység csak Isten tenyerén van. Egyedül Ő tudja a szakadást helyrehozni, az egységet megteremteni. Egyedül Ő tudja a válaszfalakat lerombolni, a távollevőket közelvalókká tenni, az egymással szembenállókat testvéri szeretetben egyesíteni. Azt mondja az Úr Isten: egyedül Ő tud egységes nemzetté kovácsolni bennünket Jézus Krisztus által, “mert Ő a mi békességünk, ki eggyé tette mind a két nemzetséget, és lerontotta a közbevetett választófalat” (Ef 2,14).

Testvéreim! Advent első vasárnapja lévén, hadd emlékeztesselek arra titeket, hogy Isten megígérte, hogy Jézus Krisztus eljön ítélni eleveneket és holtakat, s “elküldi az Ő angyalait, és egybegyűjti az Ő választottjait a négy szelek felől, a föld végső határától az ég végső határáig”. Mi, akik Isten tenyerén tudjuk magunkat, akik oly sokszor megtapasztaltuk az Ő kegyelmét, hívő reménységgel tekintünk ama napra, amikor a maga teljességében élhetjük meg a közösséget Istennel és egymással. Ebből viszont mi szeretnénk már most valamit átérezni, megtapasztalni. Istennel való közösségünk töretlen, de már itt, ebben a földi létben szeretnénk megélni és átérezni a veletek való közösség áldásait, az együvé tartozás örömét. Nekünk nagyon fáj a trianoni szakadás, és 84 éve várjuk, hogy a Történelem Ura megteremtse számunkra azt a lehetőséget, amikor a meglevő határok ellenére nemcsak Isten, hanem az anyaország is védő kart nyújt felénk, és magához öleli végre távolba szakadt gyermekeit. Erdélyből 250 lelkipásztor indult el, hogy ezt az üzenetet hozzátok elhozza, mert az erdélyi Sion nem érti, fel nem foghatja, milyen vírus fertőzte meg az egységes magyar nemzettudatot. Erdély minden templomában megkondulnak a harangok, és Isten hívő népe Ézsaiás szavaival kérdezi imádságában: “hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián?”, és hallgatja Isten vigasztalását: “ha elfeledkeznének is ezek: én terólad el nem feledkezem” (Ézs 49,15).

– Két okból. Egyrészt, mert úgy vélem, hogy íróembernek a hivatása mellett közösségi kötelessége is van. Ez utóbbi most az volt, hogy magam is üzenetet közvetítsek anyaországi olvasóimnak: az erdélyi magyarságnak azt az óhaját, hogy – többek közt a közelgő határátkelési szigorítás okából – nyerhesse el jogát a magyar állampolgársághoz. Üzenet s óhaj volt ez! Nem követelés! Határozott véleményem ugyanis: az anyaországnak nemzeti kötelessége fölkarolni a határon túli magyarok ügyét, de minekünk nem áll jogunkban azt megkövetelni. S kiváltképp nem áll jogunkban anyagi természetű követelményeinkkel föllépni. Ezt a jogot “saját” román, szerb, horvát, szlovák, ukrán, osztrák, szlovén államunkkal szemben kell minden eddiginél erőteljesebben gyakorolnunk. Félreértés ne essék, így szólván nem hajlok arra, hogy a szavazókat riasztó roppant költségek számadatai hitelesek lettek volna. Nem! Viszont az is csak retorikai huncutság, hogy a Magyarországra özönlő erdélyi vendégmunkások jelensége valósággal áldásos az anyaországra nézve, bár kétségtelenül enyhíti az erdélyi nyomorúságot.

– A népszavazás végeredménye Erdélyben is általános döbbenetet keltett, főleg a Székelyföldön, ahol a várakozást már régen indult sajtókampány is növelte. Permanens döbbenetben nyilván nem lehet élni. Következett hát a szomorúság, majd a történtek józan megítélése is. A kérdésben említett végletes megnyilatkozások az abszurd műfajába sorolhatók. Hasonlókat említhetnék magam is: ellenőrizhetetlen, folklorisztikus rémtörténeteket, olyasmit is persze, aminek borgőz, pálinka volt az okozója. Mikor én Zetelaka polgármesterétől megkérdeztem, milyen a néphangulat a községben, így szólt: “Persze, hogy szomorú, de lám, advent kezdődött, ez most hosszabb lesz, kivárjuk hát a végét, és nem sírva, hanem cselekedve a nemzeti ügy érdekében.” Sarki héroszok, politikai becsvágyban sikerkárosult anarchisták ilyen fordulatok alkalmával próbálják leginkább Erdély ürügyén sütögetni a pecsenyéjüket.

– Nem vagyok az igazság birtokosa, nem áll módomban erdélyi közvélemény-kutatást végezni, a magam véleményét mondom hát. Bizonyára azt is mondhatják némelyek, hogy “a kormánypártok legyőzték saját népüket”. A népet magát? A nemzetet? Pontosabban: a nemzeti anyaország zömét, mondjuk felét, harmadát? A javát? S ha egyáltalán van ilyen: a pudvásabbik felét? De mi jogon minősíthető valamely közösség? Titkos szavazás esetén kiváltképp “népet legyőzték”, óhatatlanul benne foglaltatik annak lebecsülése is, a sugallat, miszerint valamely döntéshez nincs elég esze, képessége, bölcs megfontoltsága. Ki kell oktatni hát, mi legyen a pró és kontra, aztán ha a vélemény nem kedvünkre való, az egyébként fennen hangoztatott vox populi vox dei ősi érvényét veszti, a nép szava már nem isten szava, hanem az elhülyítettségé. Ezért nem hiszem, hogy akár kormánypárti, akár ellenzéki retorikával bármely közösségi vélemény egyneműsíthető lenne.

– Kós Károly drámai kiáltványában a fájdalom és a cselekvésre szólító hevület a megáradt hegyi patakok sodró erejével görgeti a szerző mondandóit. Némely mondata már-már kisiklik, s eredeti értelmét is veszítené, ha nem figyelnénk éberen a “saskiáltás” egészére s minden részlet szövegkörnyezetére. De figyelünk, s ily módon megállapítható: Kós Károly nem tévedett, mikor ezeket írta Trianon kapcsán: “Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros kétmillió magyarja, nem én mondom neked, de a megcsonkított Magyarország mondta ki a szentenciát rólunk, nem tehetek mást, elfogadom az ítéletet, mely akaratom és hitem ellenére fejemre olvastatott, kihirdettetett és végrehajtatott: Én rólatok, akiket erőszakkal leszakítottak rólam, lemondok.” A kiáltvány elején pedig ez olvasható: “Valahol aláírtak valamit, valahol megalkudtak valamit, valahol elosztottak valamit… Ahová a magunk erejével, ezer esztendő munkájával kapaszkodtunk, és minden lépcsőfokot a magunk izmaival és eszével vágtunk a magunk vérével öntözött, irdatlan sziklába: onnan dobtak le minket. Tudjuk, miért.” Világos ugye, hogy nem magyarok alkudtak, osztottak feldarabolásra ítélt országot. Nem magyarok taszítottak el minket ezeréves otthonunk sziklamagasából. Nemzetgyilkossággal fölérő borzalmas szentenciát pedig győztes hatalmak és mohó területrablók mondtak ki felettünk. És midőn a békediktátumot kényszerűleg aláíró Magyarország lemondott rólunk, mert erőszakkal leszakítottak, akkor nem elvetett minket, nem vette le rólunk a gondját, hanem legyőzött, megtiport, kivérzett, kifosztott országként tudomásul vette a főhatalom-változást. Mi mást tehetett volna? Kissé bővebben azért szólok erről, mert Trianont és december ötödikét, a hirtelen-kelletlen összecsapott, elsietett, végig nem gondolt, civil szervezeti irányból kierőszakolt népszavazást súlyban, jellegben így összemosni: abszurditás. Hisz arról van szó, hogy az ország lakosságának egy töredéke, létkörülményeinek valós vagy vélt követelmény alapján, nem szavazott a határon túli magyarok óhaja szerint. Most így döntött. Holnap másként dönthet. Ezzel szemben szolidárisan, nagylelküleg döntött a jobbára ellenzéki szellemiségű lakosság másik része. Része! Nem egésze! Akkor hát miként állítható, hogy Magyarország önként mondott le a kívül rekedtekről? Avagy éppily módon vádolható az ország, amely közel másfél évtizede folyamatosan és jelentős anyagi segítséggel bizonyítja nemzeti szolidaritását a határon túli magyarokkal? Vajon eléggé közismert-e, hogy a támogatás nélkül Erdélyben máról holnapra megszűnne a könyvkiadás, a színházak működése, a művelődés számos intézete? Vajon tudják-e itthoni és bohó fanyalgóink, hogy az anyaország – tehát az adófizető magyarok – támogatása nélkül az erdélyi sajtókiadványok jelentős része csődbe zuhanna? Arról nem szólva most, hogy hány tízezer romániai magyar gondol hálával a Segítő Jobb alapítványi, egészségügyi, életmentő tevékenységére. Nem sorolom, hisz jól tudom: fentiekből nem következik a szavazási kudarc mentegetése. Mindezeket említeni kell most mégis azoknak, akik elvetvén a sulykot, valósággal trianoni csapásként átkozzák a történteket.

– Markó Béla véleményén vagyok magam is. Nagyon sokan, akik fanatikus politikai nézetek szerint, sommásan ítélkezve feledkeznek meg a valóságról, konkrét társadalmi viszonyainkról, a vágyak és lehetőségek közti távolságról, egész közösségeket képesek megbélyegezni, morális vétségben elmarasztalni. Köztük találhatók azok a népszakértők is, akik a mindennapi küzdelmekből félrevonulva mintegy szimulátorban gyakorolják személyes-utópisztikus politikai holdra szállásaikat. Ily módon gyakorta ütközik minálunk való és képzelet, reálpolitika és ködevés. Igen, Markó Bélának adok igazat, miközben azt is tudomásul veszem, hogy a már említett indulati kitörések okafokát az elmúlt évtizedek szenvedéseiben is megtalálhatjuk.

– Aki ilyet mond: magyarázza meg az ’56-os forradalmat, a magyar irodalom utóbbi évtizedeinek ellenzéki vonulatát, aztán a rendszerváltást, Antall József szellemi örökségét, és magyarázza meg a mai magyar ifjúság rendkívüli teljesítményeit a nemzeti kultúrában.

– Amikor 1986-ban a Nemzeti Színházban bemutatott Advent a Hargitán című darabját estéről estére vastapssal köszönte a közönség, el tudta volna képzelni, hogy másfél évtized múlva a határon belüli és kívüli nemzetrészek nem közelednek, hanem távolabb kerülnek egymástól?

– Az Advent a Hargitán című darabomat Bukarestben betiltották, azaz: nem engedélyezték a bemutatását. Ezért voltam kénytelen a munkát titkon átcsempészni Magyarországra, ahol a Nemzeti Színház vállalta a bemutatását. A magyar kultúrpolitikában ez akkor már nem jelentett hatalmas fordulatot, hiszen korábbi, az Adventtel rokon szellemiségű színdarabjaimat a hetvenes évek második felében is bemutatták a fővárosban és vidéken is. Hogy azóta nemzetrészek eltávolodtak volna egymástól? Személy szerint másként fogalmaznék. Például azt mondanám, hogy újabban pártviszályok kicsapódásai tapasztalhatók Erdélyben is. Ezek részint az anyaországi politikai viszonyok itteni lenyomatai. Van, ami közönséges travesztia, de most nem ide tartozó kérdés. A színházi közönség pedig politikai nézetbeli különbség nélkül fordul nagy érdeklődéssel az erdélyi irodalom felé. Erről beszél az említett Advent 290 telt háza is.

– Anyám könnyű álmot ígér című művében megrendítően ír a nemzetiségi létről. Mit gondol azokról a félelmekről, hogy a határon túliak közül sokan áttelepednének, ha magyar állampolgárok lennének?

– Drámai kérdés, hiszen az erdélyi magyar élet roppant veszteségeit érinti. Azt például, hogy az utóbbi másfél évtizedben közel 200 000 magyar hagyta el ősi szülőföldjét. A jelző nem szóvirág. A múlt század utolsó nagy veszteségét – magyar lakosságban – a II. világháború okozta. Fél évszázad idejére csökkent az emigrálás, ám a romániai rendszerváltás gazdasági következményei újabb kivándorlással sújtottak minket. “Csónakunk alól elmegy a tenger” – keseregtem tíz évvel ezelőtt, s akkor nagy tekintélyű liberális személyiség szólított föl nyilvánosan, hogy ha pesszimista vagyok, kössek lakatot a számra, ne ijesztgessem olvasóimat, akik oly gyanútlanul boldogok az új viszonyok között. Pedig akkor – titkos belső vérzésként – még nem volt látványos a fiatal erdélyi magyarok menekülése. Nos, a mi fogyatkozásunk folyamatos. Oka főleg gazdasági, a romániai létkörülmények nyomorúsága. Minden más tényező, indok, magyarázat mellékes ahhoz képest, hogy külföldön az itthoni jövedelemnek sokszorosát lehet megkeresni. Ezért úgy vélem: a magyar állampolgárság kérdését csak erőszakoltan lehet a menni vagy maradni drámai dilemmájához kötni.

– Megannyi roppant vérveszteség, népességbeli fogyatkozás után, a hetvenes évek végén újabb kivándorlási hullám kezdődött Erdélyben. Anyanyelvükben bujdosó magyarok – főleg értelmiségiek – egyre többen menekültek ki a román diktatúra ólomketrecéből. Ez a folyamat drámai módon erősödött fel a nyolcvanas években. Akkor már jórészt fölszámolták anyanyelvi iskolai hálózatunkat: betiltották a magyar helységnevek használatát, pártállami döntés alapján magyar eredetű románokká kereszteltek el bennünket. Ilyen körülmények között már-már értelme sem volt a kérdésnek, hogy ki miért, mi okból kényszerül elhagyni az ezeréves szülőföldet.

– A tömeges vész népes családomat is elérte. Eleinte csak távoli, majd közelebbi rokonaim vették nyakukba a nagyvilágot. Egyik unokahúgom éppenséggel Amerikába menekült a szeku zaklatásai elől. Később már pszichológus lányom, orvos fiam is kénytelen volt belefogni az utolsó megoldás – ultima ratio – kísérletébe. Végzettségüknek megfelelő munkát Erdélyben sehol nem végezhettek, diplomás vejemet csak tejkihordóként tűrték meg Kolozsvárott (szülővárosában); fiamat egy alkalommal – abszurd vádak alapján – a belügyérek le is tartóztatták… mentek hát mindahányan megtiport létüket menteni Magyarországon. Szomorú példájuk, a végzetes kényszer nem csupán fájdalmas, de tanulságos is volt a társadalmi tünet megítélésében.

– Személyes veszteségeink figyelmeztettek engem is újfent a türelmetlenség veszedelmére. Ne ítélj, hogy ne ítéltess? Empátiát mondok inkább! Annak bizonyosságát, hogy kinek-kinek megadatott a maga keresztje. Ezért vallom, hogy nem gyáva, aki elment innen, és nem hős, aki maradt. S mikor úgy elborult már felettünk a történelmi idő, hogy Sinkovits Imréhez írott nyílt levélben panaszoltam világgá a magyartalanítás drámai mozzanatait: a kivándorlók ezreinek a szemére semmit sem vethettem, annál inkább fájlaltam viszont, hogy be hosszan, keservesen sír majd utánuk az elhagyott szülőföld. Mások kényszercselekvéseit, akár a kínban kimondott szavakat, roppant felelősség megítélni. Határozottan írhattam viszont Sinkovits Imrének levelem zárógondolataként: “…feloldhatatlan és kölcsönös kötöttségben talán nem önámítás azt mondanom tehát: nem csak én tekintem magam a szülőföld sírhantjelöltjének: a szülőföld is ragaszkodik hozzám. Nem azért, hogy csekélységemmel bárkinek is eldicsekedjék, hanem mert adósa vagyok. Keserves állapotában ezután is tanúskodnom kell az igaza mellett – ahogy lehet, amíg lehetséges. Kelt Marosvásárhelyt 1988 szeptemberében.” Tizenöt éve múlt, hogy azóta néhaivá lett drága barátom haranghangján levelem elhangzott a Kossuth rádióban. Akkor sokan hallhatták Marosvásárhelyt is válaszomat a kérdésre, hogy mit szándékozom cselekedni. Így hangzott az: Én maradok, másként nem tehetek.

– A diktatúra vezérkosai örültek volna, ha mégis elmegyek. Végleg, az örökös némaságba. Szándékuk, hogy elhallgattassanak, 90 márciusában vált világossá, a magyarellenes pogrom idején. Történetét Szemet szóért című könyvemben írtam meg. Itt most csak azt említem föl újra, ami beszélgetésünk tárgyához tartozik. “Határon túli magyarként” soha el nem múló hálával gondolok mindazokra, akik súlyosan sebesült állapotomban életmentő és gyógyító igyekezettel bizonyították Budapesten is áldozatos szolidaritásukat. Velük – anyaországi testvéreinkkel – találkozhattam ’89 véres karácsonya után Marosvásárhelyt, Kolozsvárott, Székelyudvarhelyen, de még Pusztakamaráson is; segélyszállítmányok rendezői-kísérői voltak, az élükön többek közt Csoóri Sándorral és Antall Józseffel. Az a véradó szolidaritás az anyaország egész népének üzenete volt akkor. Érvényét ma sem veszítette. Annak ellenére sem, hogy ma még vita zajlik arról: ki miként szavazott a “kettős állampolgárság” ügyében.

– Engedtessék meg nekem, hogy Kós Károly szavaira ugyancsak a Kiáltó szó igéivel válaszoljak: “Fölébredtünk. Látni akarunk tisztán. Szembe akarunk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel. Ösmerni akarjuk magunkat. Számba kell venni erőinket, szerveznünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni.” Mondta ezeket mesterünk az erdélyi magyaroknak. És szól ez minden magyarhoz, a még fennálló határok fölött is egységesként küzdő magyar nemzethez.

Egykor, ha szülőfalumba címzett valaki levelet, ezt írta a borítékra: Esztergom megye, Párkányi járás, Búcs. Honfoglaló eleink az Ős-Duna partján alapították a nevezett helységet, nevét pedig Bulcsú vezértől nyerte, akinek itt volt egyik szálláshelye. Falum első temetődombján – ahol monostor is állott – 1208-ban már Szűz Mária tiszteltére emelt templomban imádkoztak az akkor élők. A falu közepén a kilencvenes évek végén Bulcsú vezérnek lovas szobrot állítottak kései utódai – az egyetlen köztéri lovas szobor ez ma a Szlovák Köztársaságban. De Szent István és Petőfi is otthon van nálunk egy-egy mellszobor által. Temetőnk emlékkertjében áll annak a Katona Mihálynak a sírköve, aki a búcsi eklézsián, annak espereseként lerakta a magyar földrajztudomány alapjait, s aki fő művével a Közönséges természeti földleírással negyed századdal előzte meg Humboldt Kosmosát – magyarul! Soós Károly esperes ugyanebben a parókiában szerkesztette a Református Sion című egyházi havilapot, s írta jeles prédikációit, amelyek könyvekké a párkányi Gondos-féle nyomdába váltak. S ugyanő szorgalmazta s valósította meg a múlt század harmincas éveinek második felében a komáromi magyar pedagógusképzést is…

A Duna túloldalán egybeabroncsozott új államot ezek az én világot látott nagyapáim soha nem nevezték Magyarországnak. A Süttő és Lábatlan feletti hegyvonulat, s ami még túl a horizonton látható volt számukra, egyszerűen “a” Túlsófél volt.

A trianoni felnégyelést is valamiféle tévedésnek tartották, amelyet belátható időn belül helyreigazítanak. Az ő tudatukban az a fogalom, hogy “kisebbség” még nem létezett. Otthon voltak, abban a magyar ősi közösségben, amelyben a cseh jegyzőnek és a cseh csendőrnek – akkor! –, ha boldogulni akart, meg kellett tanulnia magyarul.

Magam is ebben a a közösségben láttam meg a napvilágot négy nappal József Attila halála előtt. Amiből egyszerű kideríteni, hogy én az első Csehszlovák Köztársaság állampolgára lettem, bárha erről semmit sem tudtam, bárha senkit sem érdekelt ez az abszurditás. Azonban alig egy évvel később már – ugyancsak tudtomon kívül – magyar állampolgárrá lettem. Két nagyapám – jó borivók voltak – nyilván elégedetten koccintottak a Pincesoron a remélt és megélt igazságtevés okán. E változás következtében járhattam kereken egy hónapig magyar iskolába 1944-ben. De mert ugyanazon esztendő októberében tanítómnak be kellett vonulnia, a tanítás megszűnt. Iskolámat pedig német híradósok szállták meg egy időre, nem sokkal később zsidó gettóvá nemesedett az alma mater, végül pedig – Budapest bekerítése idején – a szovjet haderő lóistállóként használta. Az ábécé még ismeretlen betűit Nagy Lajos nyugalmazott rektor úrtól tanultam meg, havi 40 kiló morzsolt kukoricával fizetvén meg a tandíjat.

Hogy ne feledjem, közben apám is kikerült a harctérre, s Felsőszinevér térségében – szanitécként – megsebesült, mondhatnám: a hazáért ontotta a vérét – hiába. Ugyanis 1945 májusától ismét “csehek lettünk”; a korábbi s az akkori állapotok között azonban volt némi különbség! Mint ismeretes (?) a jeles Kassai Kormányprogram alapján a csehszlovákiai magyarok (a németek is!) a teljes jogfosztottság állapotába kerültek, s egyúttal háborús bűnösökké nyilvánítattak. Ma azzal a nem akármilyen ténnyel dicsekedhetek, hogy én már nyolcéves koromban háborús bűnös voltam… Egyébként ezt a tényt ma is érvényben levő dokumentumok bizonyítják!

E sorok írója az időben napszámosként dolgozott, részben pedig szlovák iskolába járt, mivelhogy magyar iskola nem létezett. Tragikus élményemmé vált, hogy a szlovák gimnáziumban francia nyelvből megbuktattak. Néhány évvel később, amikor már anyanyelvemen tanulhattam, Komáromban színjeles érettségi bizonyítványt kaptam. Közben verseket írtam, s ezek a zsengéim már az ötvenes évek közepén meg is jelentek. Ugyanennek az évtizednek a végén már a Pozsonyban megjelenő Szabad Földműves szerkesztőségében gyakorolhattam a riporteri mesterséget. Aztán huszonhét hónapig a šumavai mocsárvilágban őriztem – három T-34-es harckocsim volt – a béketábor nyugalmát; 1961 utolsó hónapjaiban – immár szovjet vezénylet alatt –, a karibi válság idején s a berlini fal építésének napjaiban élesre töltött löveggel vártam a tűzparancsot…

Ezután jöttek a “békeévek”. A hatvanas évek közepén, amikor Szencen laktam, létrehoztuk a Szenczi Molnár Albert Napokat; 1969-ben Beke Sándorral megalapítottuk a Thália Színházat Kassán – így kerültem Kassára. Itt aztán évtizedeken át szerveztem a Fábry Napokat, 1974-től már a Csemadok járási, illetve területi elnökeként. A rendszerváltás évében Kecskeméten az Anyanyelvi Konferencia társelnökévé választottak; a kilencvenes évek elején részt vettem az Együttélés megalapításában, ugyanebben az időben a Csemadok országos alelnöke is voltam. Ugyancsak 1990-ben alapítottam meg néhányad magammal Kassán a Keleti Napló című folyóiratot. Állítottunk Kassán emléktáblát Márainak, Kazinczynak és Baróti Szabó Dávidnak; három éven át a Tokaji Írótábor kuratóriumi elnökeként irányítottam a tábor munkáját.

A hatvanas évek elejétől mostanáig mintegy ötven kötetem jelent meg; ez idáig munkáimat angol, német, orosz, ukrán, lengyel, bolgár és szlovák nyelvre fordították.

Folytathatnám más irányba is az elvégzettek felsorolását, de nem teszem, mert még felfoghatnák valamiféle dicsekvésnek is. Holott semmi egyebet nem akartam ezzel, csupán azt és annyit, hogy mindaz, amit elvégeztem, amit egy emberként elvégezhettem, azért történt, hogy a nemzet újjászületésének az ügyét szolgáljam. Abban a hitben, hogy a Trianonban elmetszett érrendszerek megújíthatók, hogy az anyanyelv, a hagyományok, a közös történelem összekapcsolása által létrehozhatjuk a szellemi Magyarországot. Hogy lakói és újjászervezői lehetünk, s közösen, egy olyan hazának, amely a következő évezred globalizációs tébolyában egybefoghatja és megóvhatja a nemzet egészét.

Ez a remény adott értelmet minden mozdulatnak, minden születő gondolatnak, valahány kapcsolatnak és szándéknak.

Azonban mindezt a történelem egyetlen pillanat alatt semmissé változtatta. És ezt a történelmi pillanatot nem lehet soha többé tudatunkból kitörölni. Mert ami megtörtént, az Trianont véglegesítette! Ott és akkor azonban a magyarságot erőszakkal, a győztesek elvakult gőgjével darabolták fel. Itt és most, 2004. karácsony havában azonban a gettóba zárt Magyarország mondta ki a verdiktumot: Nem kelletek!

Apáca bizony nem csángó község, miképpen Gyímesközéplok nem a Hargitán leledzik. E két dolgot nem az angol királyi földrajzi társaság vitatja Stanley és Livingston fehérfolt-felszámolásainak korában, hanem a Kossuth rádión állítják napjainkban, csak úgy mellékesen, hangsúlytalan, lezser információként, háttéranyagként felvezetésben, konferálásban. A fő baj, hogy hangsúlytalanul és helyreigazítás nélkül, mert ez a magától értetődő abban a csonka államban, csonka tudatban, melyet meghagytak kegyesen: így igen, így működhet még egy darabig, de úgy semmiképpen, mint egész-ségének, egész-mivoltának felelősségét viselő, hordozó tényező. Csakis mint kussoló balek, megjuhászodott lakáj. Hol a németé, hol az oroszé, hol a nyugaté. Ha a lokátor felől nézzük, megjuhászodott, ha a népszavazás tréfája felől, zsiráfba oltott nyuszi a trubadúr. Az egymásnak is ellentmondók névsora, mint valami állandóan romló képújság, napok, hetek, hónapok, évek óta ott vonul, s teszi magát felejthetetlenné a firmamentumon, egyik fordulónál ezt állítják, nem kell a magyar múlt, a ruhatárban hagyandó, a másik menetben kenetteljesen szajkózzák, hogy Magyarország jövőjére kell csupán gondolni.

Blabla! Isten adta a rossz példát, hogy a tízparancsolathoz nem szavaztatta meg kétharmadosan, hogy mi jár annak, aki a nemzet ellen lop, csal, hazudik. És Magyarország ma a jó ideje a korlátlan lehetőségek big-big Amerikája mellé, egy pirinyó aszott, következmények nélküli színhely.

De hogy bele ne pusztuljunk abba, hogy túl komolyan veszünk mindent, jusson eszünkbe Hofi keserű kedélye, ha már a Vörösmartyéba se pusztultunk bele. Mostanában reneszánsza lett annak az észjárásnak, hozzáállásnak, mely így ironizál: ne árammal sokkolják az elmebajosokat, adják oda nekik a magyar sajtót. És a kétezernégyest még ő sem olvasta, ami lement, elég volt neki, hogy két évtizeddel ezelőtt már a legeslegfontosabbat kívánja nekünk: “Boldog új népet!”

A többség nagy titokban, ahogy Ady mondja A grófi szérűn velejében, nem egy következmények nélküli szabadságra érzett rá titkon, hogy az aztán az övé lesz, még akkor sem, ha végül a lumpen grófok agarásznak itt. Annak viszont, hogy annyi mellékhatást élve elviseltünk, íme az lett a szövődménye, hogy a fő hatásra már immunisak lettünk. Testületileg és lelkületileg.

Sajnos, a következmények nélküli világnak is lesz következménye, és pár mellékhatása biztosan! Mivel lehetne most még permetezni, hogy ne nyíljon, keljen ki a sárkányfogvetemény? Mikor több párt és bohóc és cirkuszporond lett, mint egy koncentrált Bánk bánban, annak magasztos tétje nélkül. Nem Dózsa-katarzis a tüzes trónon. Hol van az már. Túlharsogták a Balasi Menyhárt-kórusok. Toldi vinnyog egy villanyrezsón a Szent György piac egyik mellékutcájában. A főcsarnokban fogadás van, pár százalékos részvétel mellett. “Ég a magyar, ég, el ne aludjék…!” Nagyon kínos, hiszen most nagyobb az aréna, nagyobb a leégés közönsége. Mint mikor Petőfi az Apostol végén, egy sértődött nyáron azt jósolta, hogy majd “vénül s kihal a szolganemzedék…” Hofi szerényen, de a megfelelő pillanatban, “boldog új népet” kívánt! A jó szándék s a tréning meg a hajlam is öröklődik. Kabarétréfa szinten terjed, hogy függetlenül a rezsim előjelétől, a magyar már olyan, mint a vidéki tűzoltó: ha éjjel megcsörren a telefon, azonnal lecsúszik az ereszen.

Csak szólna közbe folyton valaki éppen azon a ponton, mert van egy pont a sírógörcsök, az idegrohamok, az elveszett hazák közepén, mely nem földrajzi, nem akupunktúrás, nem vakondtúrásra és nem emlékműre emlékeztet. Hanem másra. Már akit. Ezen a ponton az igazság sokkal rettenetesebb, mint bármelyik hazugság. A régi megmaradásunk jogán, 1241 óta tatáron túli magyarok volnánk, mi, akiket József Attila egyszerű szívességgel mai magyaroknak titulál. Persze hogy még annyi mindenen most sem vagyunk (vagytok) túl. Csak jönnek az alkalmak, mint egy világháborús katonanótában: “szél viszi messze a fellegeket…” és bizony isten ti indulnátok. Mint a huszárló a trombitára. S akkor mi is lépne működésbe? Az anekdotikus tűzoltóreflex. Az a bazi nagy… Vagy a még nagyobb: a még mindig vagy “újra grófi” szérű féltése?…

A magyar XX. század a Trianon százada, a magyar nemzet megcsonkításának, az elszakított nemzetrészek alattomos pusztításának ideje. Vádlottak padján ültünk, büntetlenül sanyargathatott bennünket román, szerb, orosz, ukrán, szlovák és cseh hatalom… Megfosztottak bennünket tulajdonainktól, történelmünktől, tiltó törvényekkel megalázták anyanyelvünk használatát. A lét, a megmaradás meghajlást, alázkodást, kiszolgálást követelt, s szaporította a Mindenrekész Jánosok sorát. Másodrendű polgárokká váltunk így is.

1919 óta gyalogolunk, bukdácsolunk a nemzet felé. Az irodalom, a kultúra épített pallókat, szélesedő ösvényeket… Ne tekintsenek bennünket szegénylegényeknek. Mi határon kívülről nemcsak cipelendő terheket, hanem értékekről is tudunk beszámolót tartani… Kultúrákat teremtettünk a Vajdaságban, Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken. Nem szegénylegények, hanem határon kívüli nagyságok szólnak a fasizmus, a kommunizmus, a nemzeti nacionalizmusok ellen. A szocializmus diktatúrája ellen… S mire a nemzeti kultúra magaslataihoz érünk, megjelenik a figyelmeztető ujj, “a nemzeti” kétely, mi lesz akkor, ha… Mi lesz akkor, ha a határon kívülre kényszerített magyarok megjelennek a sorompóknál. Ez is Trianon kártevése. Bizalmatlanok vagyunk egymás iránt – magunkat féltjük. Nem merjük vállalni egymást, a kisebbet, a gyengébbet… A mai Magyarország egy része nem vállal bennünket, határon kívülieket. Szomorú, lehangoló, kiábrándító. Miféle magyarság ez? A nemzeti egységesülés ajánlkozó pillanataiban megjelenik a szorzótábla, a magyarázkodás – eltompult történelmi érzék. A védekező mozdulatban ott van a beidegzett bizonytalanság, a gyávaság, a nemzetiszín gyávasága.

Itt van a történelmi pillanat, történelmi méretű tennivaló az egységesülő nemzet formálása. A nyelv, a kultúra határain túl ehhez jogi kötelék szükséges. Ez lehetne a kettős állampolgárság, illetve a törvény a kettős állampolgárságról. A kettős állampolgárság az egyenrangúság elvét kell kövesse; kibontakoztatása határait a nemzet erőviszonyai határozzák meg; pozitív egymáshoz közelítő folyamatok kialakítására törekedjünk… Segítsen megteremteni a szülőföldön maradás feltételeit. A szülőföld legyen és maradjon örök tulajdonunk – minden értékével, történelmével, jelenével és jövőjével… Ki kell terjeszteni a felvidéki magyarság létének hatóterületeit… A határon kívüli nemzetrészek a nemzeti kultúra régióterületei lehetnének.

A fenti írást az átkos népszámlálás előtt néhány nappal írtam. Reménykedtem, reménykedtünk. A várva várt befogadás helyett kiábrándultság, keserűség. Nem a nemzetből ábrándulunk ki, hanem a politika könnyelműségéből, felfoghatatlan felelőtlenségéből. Kilencven éve várt pillanat, ez most az igazságtevés lehetősége. Magunknak szolgáltathatunk igazságot. Ezt elhalasztani? Ezt nem kihasználni? A magyar nemzet újraformálódásának alkalmát nem lehet elutasítani, de átlépni sem. Kilencven év erőszakhatalmai után a nemzethez fűződő kapaszkodást nem lehet helyettesíteni semmivel. Az a politika, amely képes megoldani a határon kívül élő magyarok nemzeti befogadását: csatát nyer.

A határon kívüli magyar politikai szervezetek szabadkai ülésének határozata kész program; a szülőföldön maradás támogatása, régió, régiók autonómiája, illetve kulturális autonómia és az állampolgári honosság – kettős állampolgárság.

Ezt az utat kell közös erővel kiköveznünk, megszabni a lehetséges lépéseket, formákat, jogi hátteret s az ország gazdasági teherbírását. Tragédia lenne a határon kívüli magyar közösségek és a magyar politika szembekerülése. Aki ezt az utat választja, az mélyíti a történelmi süllyesztőt.

Most jutottunk csak igazán árvaságra, váltunk hontalanná, kerültünk kisebbségi sorsba. Korábban a nagyhatalmak, idegenek akaratából, most saját testvéreink közönye, önzése, gerinctelensége folytán. Elcsatolt, megnyomorgatott, százszor megalázott nemzetrészt nem érhetett volna nagyobb csapás. Legfőbb kapaszkodónktól, támaszunktól, reménységünktől fosztottak meg bennünket. A saját véreink. (A saját véreink-e vajon?!)

A gyökerek azonban sokkal mélyebbek, az okok jóval korábbról valók. ,,Tudtuk mi jól, hogy mint a rosszul kezelt vagy hitvány szőlőből készült bor, megromlott a magyar nemzet’’, írtam egy hónappal a népszavazás előtt” – különösen annak az anyaországban rekedt része –, de hogy az elsilányosodás ilyen mértékű legyen, erre igazán nem számítottunk.”

Pedig az előzmények, a magyarországi történések ismeretében számítanunk kellett volna rá! Óvatlanok, naivak s elfogultak voltuk, mint ahogy a legtöbb sorsára hagyott gyermek elfogult elkurvult anyjával szemben. ,,Hol veszett el magyar a magyarban?” – kérdezhetjük most kínunkban Németh Lászlóval. ,,Hol romlott el minden?’’

A hosszan tartó idegen megszállás, elnyomás s a rabságot apró engedmények révén, kisebb-nagyobb árulások, besúgások, feljelentések árán elviselhetővé enyhítő léthelyzet hitványította el csonkaországi nemzettársaink jelentős részét. Ezen az állapoton ’56 fenséges forradalma és az 1989-ben bekövetkezett rendszerváltozás sem tudott igazán módosítani. A Magyar Köztársaság választópolgárai önként és dalolva visszaszavazták a hatalomba egykori elnyomóikat a Magyar Népköztársaságból. Ami december 5-én történt, nem is történhetett másként.

,,A magyar nép fölött van néhány kicsiny s egymással is harcban álló csoportérdek” – írta több mint hatvan esztendővel ezelőtt a hatalom által kiátkozott Kisebbségből-kisebbségbe című emlékezetes tanulmányában Németh László – ,,s alattuk ott van a magyar nép közös nagy érdeke. Húsz év alatt minden párt, újságkiadó intézmény mind arra való volt, hogy a magyar népet egy-egy ilyen részérdek számára megkerítse. Aki beállt kerítőnek, aki hajlandó volt azt szuggerálni, hogy egyik vagy másik szövetkezetnek célja azonos a magyar nép természetes érdekeivel, azé volt minden jutalom, dicsőség s jövedelem. Akinek pedig mindegyik felé volt egy elmarasztaló szava: azé az üldöztetés, a bojkott, a véka, amely alatt a legjobb gyertya is kialszik, kárba vész. Itt nem volt menekvés: a hűség bűnhődött, a hűtlenség felmagasztaltatott.’’

Ezt kell most tennünk – összefogniuk az igazaknak –, mégpedig azonnal, minden felesleges sebnyalogatás, önsajnálás, letargiába zuhanás nélkül. Nekünk már nincs időnk a várakozásra, a halogatásra, mert végképp elfogyunk.

Most már legalább tudjuk, hogy kit tekinthetünk testvérnek s kit idegennek. Bátran elindulhatunk az úton, hisz nyolc és fél évtizedes kisebbségi létünk során bizonyságot tettünk életrevalóságunkról, szívósságunkról, arról, hogy a legnagyobb megpróbáltatások terhe alatt sem roppant meg a gerincünk, nem lettünk szerbbé, horváttá, szlovénná, románná, szlovákká, ukránná (lám, még mi itt a Délvidéken sem, pedig hogy szorongattak, hogy csábítgattak bennünket!), hogy egy tál babgulyásért meg egy kisfröccsért nem álltunk be ügynöknek, besúgónak, hogy a saját langymeleg kényelmünk érdekében nem váltunk dicső nemzetünk hitvány árulójává.

Soha nem vártunk úgy a Mikulásra, mint legutóbb. A köztársasági elnök, ha sejti előre a népszavazás végeredményét, bizonyára odébb teszi legalább egy héttel az emlékezetes eseményt. Akkor elkerülhettük volna azt a rettenetes virgácsot, akkor csak a ránk zúdult szégyennel búcsúztattuk volna az évet. De ő azt remélte, felelőssége teljes tudatában van a nemzet, ő jót akart. Egy hónap telt el azóta, s akár napirendre is térhetnénk fölötte, de nem tehetjük, mert fáj, fáj kimondhatatlanul. Mi fáj, és miért fáj? Úgy érzem, magyarázattal tartozom.

1969-ben az ungvári egyetem magyar szakos hallgatóinak egy kisebb csoportja a napi előadások után összeült, hogy eszmét cseréljen, véleményt nyilvánítson a hazafiság kényesnek számító kérdéskörében. Teljesen legálisan, az irodalmi önképzőkör összejövetelén, tanári (tanárnői!) felügyelet alatt történt mindez egy akkoriban megjelent, s a magyar sajtóban kisebbszerű vitát gerjesztő – címe, szerzője ma már említésre sem méltó – könyv ismertetése kapcsán. Irányított, nyilvánvaló nevelői szándékkal szervezett beszélgetésként lett jóváhagyva és iktatva a kis rendezvény, de legfontosabbnak szánt üzenete, miszerint a szovjet ifjúság számára a szocialista hazafiság, a patriotizmus legfejlettebb formája az egyedül üdvözítő, mégsem lett kimondva. Ugyanis a sok betanult, hamisan hangzó frázis bábeli zavarában szólásra emelkedett egy bátortalan, könnyen piruló tizennyolc éves ifjú, aki el-elcsukló hangon, de visszavonhatatlan elhatározással kijelentette, hogy a Szovjetunió nekünk nem hazánk. A mondat végén maga is riadtan hordta körbe tekintetét a teremben, de nem esett le Lenin képe a falról, csak a tanárnő bámult bénultan maga elé. A fiatalember így levegőhöz jutott, s elszántan folytatta az elkezdett gondolatot. A grúzok, az örmények, a Baltikum népei, mivel földrajzilag-politikailag egységes területen élnek, nyugodt lelkiismerettel vallhatják hazájuknak hatalmas országukat, de mi, Kárpátalján élő magyarok, akik egész történelmünkkel, nyelvünkkel, kultúránkkal Magyarországhoz kötődünk, teljesen más helyzetben vagyunk, hisz a számunkra állampolgárságot adó és az anyanyelvi kultúrát megalapozó országok nem azonosak.

Harminchat év távlatából visszaemlékezve hozzá kell tennem, hogy talán nem volt ilyen szabatos és pontos az a megnyilatkozás, de a lényeg határozottan kimondatott, s nem a következményektől való félelmében, hanem a szereplés lámpalázától remegtek az egykori diák térdei még akkor is, amikor leült. Hogy így volt, azt a leghitelesebb forrásból tudom: én voltam az a diák. De mire idáig eljutottam, már kijártam a kisebbségi lét elemi iskoláját, s átokként élt bennem az első világháborút lezáró, a Magyarország területét és lakosságát felosztó békediktátumok helyszíne, melynek nevét ez alkalommal én a számra nem veszem. Az első haza-élményt Ábrányi Emiltől kaptam, még jóval az iskolába való beíratásom előtt, tehát idejében. De ehhez az apám kellett, az ő egyszerű és mégis kifinomult lelke, aki értő hallgatókat sejtve maga mellett számos szép verset és versrészletet tudott előszedni az emlékezetéből. Gyakran előfordult akkoriban, hogy anyám második műszakos felsőrészkészítőként éjfélig hajtotta a suszterájban a varrógépet. Apám viselte gondomat ilyenkor, aki ágyát és teste melegét velem megosztva elalvásom előtt minden magyarázat nélkül szavalni kezdett.

Az említett költő hazaszeretetről írott verse kisebbszerű, keretbe foglalt elbeszélő költemény. Gyermekhőse apjától szeretné megtudni, hogy mit is jelent valójában a felnőttek beszélgetésében oly gyakran előhívott, elkeseredett vitákat keltő haza fogalma. Az első magyarázatok, hisz folyók, virággal pompázó rétek, erdőségek és madarak mindenütt vannak a földön, hiábavaló kísérletek voltak. Az apa ezért mesélni kezd valakiről, akit a körülmények arra kényszeríttettek, hogy “átokkal ajkán hagyja el hazáját”. Hosszú ideig élt gondtalanul idegen uralkodók fényes udvarában, míg egy hosszúra nyúlt, fárasztó mulatozás alkalmával valaki őt szólította fel pohárköszöntőre: “Bor, paripa, mámor, kártya, kocka éljen! Éljen a szerencse és a szívtelenség!… Éljen minden a világon, csak a haza vesszen!” Csak ezt ne mondta volna! Elsápadt, magába roskadt, s másnap már hiába keresték cimborái. Gyalog indult el a megtagadott, elátkozott haza felé, s mire hosszú, végkimerülésig tartó vándorlása végén elért a magyar határra, a földre borulva kilehelte lelkét. “Visszajött meghalni ahhoz, kit imádott. Sírsz, fiacskám? Jól van. Ez a haza, látod.” Itt záródott be a keret, s az én szemgödreim is ekkorára teltek meg könnyel.

Valamivel később megtaláltam a verset apám régi olvasókönyvében, s attól kezdve a szakadt, megsárgult lapokat odahagyva a történet bennem élt tovább. Tizennégy éves koromig dédelgettem magamban, aztán csak a megfelelő alkalmakat kerestem, hogy megoszthassam másokkal is. Végül az iskolai kultúrcsoport szemléjére készülődve felajánlottam magyarul csak keveset értő osztályfőnökömnek, hogy az általa kijelölt orosz vers helyett ezt szívesen elmondanám. A címét kérdezte, majd oroszra fordítva – Csto takoje rogyina?, csak ennyit mondott: “Na, az jó lesz.”

Ma is jól emlékszem arra a vasárnap délelőtti alkalomra, a tiszaújhelyi kultúrház félig telt nézőterére, ahol a bemutatkozásra várakozó csoportok között fekete csizmás, fehér inges falusi férfiak ülnek, s őket fölfedezve már csak nekik mondom a verset. A széksorok előtt figyelő, jegyzetelő zsűriben örömmel ismerem fel igazgatónkat, aki, mint hamarosan kiderült, nagyon kényelmetlen széket választhatott magának, mert szereplésem alatt eleinte csak fészkelődött, de aztán összehúzta magát, s bánta már, mint a kutya, amelyik hetet kölykedzett, hogy az újlaki iskola igazgatását valamikor elvállalta. Befejezvén a szereplést, meghajolni már nem érkeztem, mert berántották az orrom előtt a függönyt, s épp indultam volna a kijárat felé, amikor a nehéz drapériák újból szétrebbentek, s közülük elém robbant a direktor. Két vasmarokkal összefogta mellemen a begombolt zakót, felemelt vagy fél méterre, saját szemmagasságába, majd egyenesen az arcomba ordította: “Az anyád istenit, honnan szedted ezt a verset?” “Egy könyvből tanultam” – hebegtem megrémülve. “Biztos, valami régi könyvből!” – üvöltötte a képembe, s mint aki már éppen eleget tud, hirtelen elhallgatott, s elengedett. Erre még nem számítottam: a padlóra esve térdeim összecsuklottak alattam.

Ha azt a traumát, ami akkor érte a lelkemet – saját kérésemre – testi sérülésekre váltotta volna a Gondviselő, hónapokig nyomhattam volna vele az ágyat. S ilyenből, mire a szovjet hadseregből ép testtel hazatértem, összejött egy tucatnyi. Elbeszélhetném az egyetemről való kicsapásom körülményeit, melyek a mérleg serpenyőjébe helyezve az előbbiekkel szemben sem találtattak volna könnyűnek. Panaszba tehetném a pártideológiával szemben másként gondolkodó, a magyar nyelvű oktatás fenntartásáért negyedszázadon át kétségbeesetten vagdalkozó magyartanár gyötrelmeit, de nem életregényhez ültem le.

Kedves magyarországi Testvéreim, akik velünk szemben most megkeményítettétek a szíveteket, tudjátok-e, hogy a december 5-én kimondott Nemmel a kilátásba helyezett gyógyulás lehetőségét is elvettétek tőlünk? Most tisztelettel kérdezem tőletek: melyőtök cserélné el a sorsát velem? Ki venné vállára a csehek alatt született apám életének terhét, aki 1938 és 1944 között magyar személyigazolványt melengetett a szívén, ám tizennyolc évesen mégis Szolyvára került, ahol szökésen kapták, rálőttek, majd lerugdosták a veséit? De hogy ne csak viszszafelé nézzünk az időben, feleljetek nekem erre is: egy magyarul tisztán, választékosan beszélő hatéves kislány mivel érdemelte ki, hogy valamelyik budai bérház belső udvarán a vele együtt játszadozó gyerektársai egyszer csak leruszkizzák? Akik e tekintetben talán a szükségesnél is edzettebbek vagyunk, az ilyesmire egy keserű mosollyal szoktunk válaszolni, de az ő érintetlen lelke ekkor kapta az első sebet. Ki mondaná meg, hogy azok az ugyancsak ártatlan gyermekek vajon hol szedegették fel e viperanyelven termett szavakat? Kedves Nem-párti Testvéreim, milyen érzés Magyarországon magyarnak lenni? De minek is kérdem ezt tőletek, erre Ti nem tudhatjátok a választ, mert győztetek. Mi pedig… legyőzettünk, de isten látja lelkemet, továbbra is változatlan szeretettel gondolok rátok.

Igen tisztelt Gyurcsány, Hiller és Kuncze Urak! Ne vegyék illetéktelen tolakodásnak, azonban a ferences szerzetes Böjte Csaba Testvérem kérdéséhez társulva én is szeretném megkérdezni: kiket méltóztattak legyőzni? Böjte atya árváit? Engem, s velem együtt 150 ezernyi kárpátaljai honfitársamat? Láthattuk, a Teremtőnek elég hozzá egy mogorva pillanat, és 150 ezer lélek nincs többé. Lám, lehet ezt ilyen egyszerűen is…

Az utóbbi hetekben újból a népballadák berkeiben bujdosom. Ugye, ismerős a gyermekeit elhagyó elcsalt menyecske témája? Szegény néhai hölgy! Akkor kap a fejéhez, amikor a szembejövő bivalytehén “az idei bornyát szarva között hozza, tavalyi bornyát meg maga után ríjja”. Csak ő hagyta az erdőben “futkosó kisfiát, karon ülő lányát”. S ekkor visszafordul. Ruszin honfitársaink, ha hihetünk az ő szájhagyományuknak, azt beszélik, egy sasmadár jött vele szembe, ezért őt kérdezte: “Nem láttad-é az én kicsinyemet?” “De bizony láttam. Három dajka is sürgött már körülötte. Az egyik szemét vájta ki, másik a szívét marcangolta, a harmadik gyönge csontjait ropogtatta.”

Túléltük ezt a gyalázatot is. Túléltük, mert más választásunk nincsen. Mert kihalni nem jó dolog, s mert kihalni nem szokásunk. Sértődöttségből különösen nem. Végső soron pedig abba, hogy kitagadták a családból: még soha senki nem halt bele. Hacsak öngyilkos nem lett; mi pedig nem olyan családból származunk. Azazhogy igen – de hát éppen ez a család tagadott ki bennünket.

Lám, van valami perverz humora ennek a rettenetes történetnek. A düh, az indulat, a csalódottság mellett már megcsillant a mindent-túlélés vidám szikrája a Hargita alatti szemekben: az a humor, amellyel az asszonyát elrabló tatárt sajnálja az ember, amellyel kinevettük a házunkba költöző labancot, s amely átmelegítette a szíveket a Don-kanyarnál is.

Egy ismerősöm emígy adta hároméves kisfia kezébe csontnyelű bicskáját: jól vigyázz reá, fiam, mert ezentúl ez lesz a Te útleveled.

Ez már azért több keserű humornál: ez hosszú évszázadokon keresztül megtartó tanács. Ilyen darabos, idejétmúlt és fenyegetően hangzó bölcsességek tartották meg e kicsi népet mindig, amikor a haza elveszett. Hiszen széthullott a Hun Birodalom, széthullottak az avarok, s most, ha Magyarország elveszne is: megmarad a mindenkori Csigle mezeje, ahonnan újra és újra feltámadhatunk.

Hogy mindössze másfél millió magyar maradt: ez mellbevágó ugyan, de nem olyan nagy meglepetés a magunkfajtának, ki sosem gondolkodott tízmilliókban. Hiszen tudjuk, hogy a haza, a nemzet nem a számoktól függ. Nem az útlevéltől és nem az állampolgárságtól: az csupán segít a gyarapodásban.

Léteznie kell egy magyar nemzetnek, és egy magyar országnak, mert lám, az emberek lelkében most is állampolgárság alakú űr maradt. Haza alakú űr, amely indulatoktól függetlenül ott őrzi az öntőformát: a Haza ideáját.

Pedig: milyen szép lett volna. Milyen szép lett volna, ha nagyapáim jogos állampolgárságában osztozhatom Pozsonyban élő Réka lányommal, Zsolt barátommal, Csaba barátommal és mintegy tizenötmillió emberrel. Milyen szép lett volna, ha ennek birtokában együtt építhetjük újra ezt a megrokkant országot. Milyen szép lett volna, hát persze.

Ehelyett valahogy úgy jártunk, mint a cigánygyerek a lakodalomban: hogy ő ugyan semmit nem kapott, de az öccse majdnem evett kalácsot.

Nem is tudom, magunkat, határon túliakat sajnáljam-e jobban, amiért nem találtattunk érdemesnek a magyar állampolgárságra, vagy azokat az anyaországiakat, akik nemmel szavaztak. Bizonyos tekintetben ők inkább sajnálni valók. Nem fogom meglovagolni azt az “elméletet”, hogy csak az magyar, aki igennel szavazott, vagyis másfél milliónyi, ugyanannyi pedig itt Erdélyben is él, és köszönjük, jól megvagyunk magunkban. Nem, mert mint a dac szülte elméletek általában, ez sem vezet sehová. Inkább arra kellene választ találni, hogyan lehetséges, hogy az identitástudat ilyen mélyrepülésbe kezdett, hogy eljátszatta ezt a hígmagyar ingyencirkuszt, mely csak a környező népcsoportoknak okozott derűs perceket.

Erdélyi, romániai magyar perspektívából reflektálva a tényekre, egy paradoxonnak tűnő szentenciával megállapítható, hogy a magyar a magyarnak románja. Vagyis: a magyarországi magyarság, azáltal, hogy elutasított bennünket, erdélyi magyarokat, a románság “nemzethomogenizációs” törekvéseinek malmára hajtja a vizet. (Ugyanez, nyilván, a vajdaságiak, a kárpátaljaiak és a felvidékiek esetében is érvényes). Persze, nem sajnáltatni akarom magunkat, hisz szerintem nem vagyunk sajnálni valók.

Ez a döntés gyorsítani fogja az erdélyi magyarság (újbóli) felnőtté válását. Mire gondolok? A ’89-es hatalomváltást követően lassan rászoktunk, hogy az anyaországtól várunk mindent: családok támogatását, intézményépítést stb. Lessük a magyarországi alapítványok pályázati kiírásait, boldogak vagyunk, ha csöppen valami, s mindeközben eszünkbe se jut, hogy mi is megpróbálhatnánk önállóan működni képes rendszereket, intézményeket, szociális hálót kiépíteni. A mostani arculcsapás rá fog ébreszteni arra, hogy nem számíthatunk, míg a világ, valaki másra, még ha ez a más (majdnem) ugyanolyan magyar is, mint mi. Azt is mondhatnám, köszönjük, hogy felébresztettetek! A dolognak van azonban egy hátulütője is: ha önállóan fejlődünk, szükségszerűen eltávolodunk. Magyarország törpe állam. Lakóinak mentális szintje miatt, süthetnénk el a keserű poént, holott most ez sem segít. A magyarság törpe nemzet a széthúzás miatt – történelmünkből, a honfoglalástól napjainkig, jó néhány iskolapéldát mondhatnék. Nehogy késő legyen, amire rájövünk, mennyire ártalmas tulajdonságról van szó.

Erre nézve egy kis történetet mesélnék el, ami most, ebben a helyzetben példázatértékű. A történet majdnem annyira “igazi”, amennyire nem, és remélem, csak pillanatnyi kedélyállapotot tükröz:

Ennyi, ami a dologról elmondható, így, történet mögé bújva. Aki ebből azt a következtetést vonja le, hogy az erdélyi magyarok leghőbb vágya a kitelepedés, a tévedés mocsaras talaján bandukol, és meg is érdemli.

Egy hete érzi magát árvának az erdélyi magyarság. Hétfő óta dermedt döbbenet és keserűség üli meg a szíveket. Minden vészjósló hír ellenére utolsó percig hittük, reméltük, hogy megtörténik a magyar megújulás. Bíztunk abban, hogy az összetartozás- tudat erősebb a gyalázatos népbutító hírverésnél. Tévedtünk és csalódtunk. Nekünk már volt egy decemberi gyásznapunk, most már kettő van.

Hétfőn volt legnehezebb elviselni azt, hogy magyarok vagyunk. Rettenetes érzés volt szembesülni azzal, hogy Trianon óta Magyarországon is kisebbségbe került a magyarság. Nem az esett a legrosszabbul, hogy szülőföldünkön maradva nem lehetünk magyar állampolgárok is, hanem az, hogy a népszavazás során kiderült: nincs magyar nemzet! Mert nem az állampolgárság jelenti a nemzetet, ennél sokkal fontosabb a közös nyelv, terület és múlt, az együvé tartozás tudata, valamint a közös jövő tervezése. Szerintem a múlt vasárnapi vizsga az összetartozás-tudatról szólt. Ebből bukott meg a magyar állampolgárok közössége. Túl vagyunk rajta, élünk, tervezünk, de nincsenek illúzióink. Most sokkal jobban érzékeljük a valóságot, mint eddig, és ez nagyon fáj.

Hétfő estére gyászba borult Székelyföld, a templomokban őrzött nemzeti zászlókra fekete szalagokat tűztek, hálaadó istentiszteletek helyett könyörgéseket tartottak, Szent István népéért égő gyertyák fénye mellett imádkoztak. Keddre a döbbenetet sokakban düh váltotta fel, egy kávézó ajtójára kiírták, hogy nem szolgálnak ki magyar állampolgárokat, egyesek lemondtak a már kiváltott Magyar Igazolványukról, főpapok a Himnusz eléneklése ellen buzdítottak. Szerdán Székelyudvarhely főterén a lelkünkben élő lobogót akarták elégetni, és testvértelepülési kapcsolatokat mondtak fel. Csütörtökön és pénteken még mindig mindenki a legújabb nemzeti tragédiáról beszél, s még szombaton és vasárnap is ez lesz a fő téma. Erről beszél a virágárus, aki kedden már nem rendelt piros szegfűt, erről a magyartanár, aki most nem tudja, hogy miként szóljon diákjainak a nemzeti irodalomról, és erről beszél a köszörűsműhelyben kést élező konok tekintetű székely is, s közben kinyílik zsebében a bicska. Jövő héttől már másról is fogunk beszélni, de a lelkünkön ejtett seb sokáig megmarad.

Úgy tűnik, hogy Székelyföld népe már nem lesz a régi, az önzetlen vendégszeretet sokakban gyanakvássá változik, már nem dobban nagyobbat a szívünk egy magyar rendszámú autóbusz láttán, mert nem tudhatjuk, hogy valóban testvéreink ülnek-e benne.

Úgy érezzük, hogy a magyar állampolgárok többsége elárult bennünket, megtagadta a nemzetet. Ennek ellenére mi a népszavazás eredményének köszönhetően megerősödtünk. Erősödött az erdélyi tudat és a székely öntudat. A jövőben még jobban fogunk ragaszkodni a szülőföldünkhöz, mert tudjuk, hogy csak itt vagyunk itthon. A határon túl ugyanúgy kisebbségben lennénk, mint az a másfél millió magyar, aki a közös jövő mellett szavazott.

Ez így nincs rendjén! Olyan helyzetbe engedtük sodorni magunkat, amelyből az e heti megnyilvánulások nem jelentenek kiutat. Most végre tudjuk, hogy hányan vagyunk. Össze kell fognunk és nagyon sokat tennünk azért, hogy többen és egyre többen legyünk! Nem szabad elutasítanunk a hozzánk érkezőket, hiszen aki ezek után eljön Székelyföldre, az közénk való. Nem válthatja fel nemzeti imánkat a Székely Himnusz, csak olyanokkal nem szabad együtt énekelnünk, akik teli tüdővel zengik az Internacionálét. Nem égethetünk zászlót, nem feledhetjük el közös múltunkat, s a közös jövőről sem mondhatunk le.

A lelkünk tele van keserűséggel, de az érvényes és sikertelen népakaratot, ha szomorú szívvel s csalódottan is, tudomásul vettük.

Nyolcvan éven át megtanultuk, az akkori felelőtlen és hozzá nem értő politikusok tettei miatt, hogy gondjainkban, saját erőinken kívül másra nem támaszkodhatunk a szülőföldön való boldogulásunk és magyarnak maradásunk nehéz történelmi folyamatában.

Ezer éven át mi testvéri szeretettel adtuk nektek ingyen, és ti elfogadtátok értékeinket, amelyekkel ma is büszkélkedtek. Mi adtuk a magyar hazának Hunyadi Jánost és fiát, Mátyás királyt. Erdély szülöttje Arany János, Ady Endre, Bartók Béla, Tamási Áron, Áprily Lajos, Bolyai Farkas. A semmiből Bolyai János teremtett egy új matematikai világot, s ősi gyökereink felkutatására atyánkfia, Kőrösi Csoma Sándor innen indult el, akkor is támogatás nélkül.

Unokáitoknak este elalvás előtt, ha még egyáltalán olvastok vagy mondtok mesét, azok közül néhány bizonyára Benedek Elektől (Elek apótól) való. Innen kényszerült bujdosó útjára Mikes Kelemen, aki úgy szerette Rodostót, hogy el nem feledhette Zágont.

Ne feledjétek, hogy amire annyira büszkék vagytok és mindig mindenütt vigyázzban énekelitek, a magyar himnuszt is tőlünk kaptátok, Kölcsey Ferenc erdélyi költőtől. Ezek az érdemes kultúremberek ma nem lehetnének magyar állampolgárok – sikertelen népakaratotok nyomán.

Mi sem házaitokat, mezeiteket vagy egyéb jószágaitokat tőletek el nem kívánjuk, csupán egy nyolcvanéves kitaszítottság és megalázottság lelki nyomora után, 2004 decemberében kifényesített reménycipőinket tettük ki a kisebbségi sors reménytelen, bezúzott ablakába, hogy Mikulás talán nekünk is tesz bele valamit. Bizonyára rosszak voltunk, mert meglepetésünkre csak virgácsot találtunk cipőinkben, és ajándék helyett keményen arcul ütöttetek, s ismét el akarjátok hitetni velünk, hogy még mindig jobb egy hűvös román ölelés, mint egy anyaországi testvéri, de fájdalmas pofon.

2004. december 5-e után, mint hányatott történelmünk során annyiszor, rádöbbentünk újra, hogy nem is vagyunk magyarok, csupán erdélyiek vagyunk, és azok is maradunk, még akkor is, ha egyes politikusaitok pénzzel megvásárolható potyalesőknek tekintenek bennünket, ami mélyen sérti az erdélyi ember büszkeségét és emberi méltóságát.

Mi magunknak is írtunk himnuszt, és lelkünkben még mindig visszavárjuk a Hadak útjáról a legendás Csaba királyfit, aki talán elmesélhetné nektek, hogy mi is Árpád nemzetségéből valók vagyunk, és nem is akármilyenek.

Bármennyire fáj, ami velünk történt december 5-én, bármennyire megvetjük a Gyurcsány–Hiller–Lendvai–Kuncze szörnyszövetséget, nemzettársainkat, magyarországi testvéreinket mégsincs jogunk megtagadni. Sem székely indulatból, sem elkeseredettségből. Hogy néz ki az, hogy mi lemondunk Kölcsey Ferenc és Erkel Ferenc Himnuszáról, hogy ezentúl ,,mellőzzük” a piros-fehér-zöld trikolórt, csak azért, mert nemzetárulók és a nemzet valós gondjaihoz nem igazán igazodók (vagy azt nem is értők!) megtagadtak minket?!

Mi nem tagadjuk meg, nem tagadhatjuk meg a magyar nemzetet. Mi vagyunk az. Annak természetes és letagadhatatlan része. Talán a legjava. A nemzeti szimbólumok – mert hol szívünk legmélyén, hol nyíltan és szemünkben könnyekkel vállaltuk – minket egyébre köteleznek, mint konok sértődöttségre és tagadó kivagyiságra. A becstelenség nem szülhet oly ostobaságot, hogy önnön minőségünket megtagadjuk és elfelejtsük. Tudjuk, hogy rengeteg barátunk van Magyarországon is, s akik ma itt, Erdélyben ezt a szomorú fiaskót újra személyi, politikai érvényesülésükre szeretnék kihasználni, ugyanolyan becstelenek, mint Gyurcsányék és Hillerék. A magyar nemzet – mindegy már, hogy tizenkét-, avagy tizenötmillió ember! – magához fog térni ebből a traumából, mely nem önhibájából, hanem jobbról és balról egyaránt hazudozó senkik ostobaságából és törtetéséből következett be.

Aki pedig kiírta Székelyudvarhelyen magyar kávéházára, hogy Magyar állampolgárokat nem szolgálunk ki!, aki szeretné elriasztani a csíksomlyói búcsún való részvételtől magyarországi magyar nemzettársainkat, ostoba ember az. Sem Székelyudvarhelyre, sem Csíksomlyóra nem szoktak járni Gyurcsányok, Hillerek, Kunczék, Lendvaiak és egyéb alantas érzelmű nemzetveszejtők. Oda azok jönnek el, kiknek fontos közös gondjaink fölgyülemlett halmaza, s még olyanok is, kik nem nagyon tudják, mit is gondoljanak mirólunk. Jönnek, érdeklődésből, rokonszenvből.

Ami ma a magyar nemzettel történik, az minden politikai erő letagadhatatlan felelőssége. Az anyaországiaké és a határon kívülieké egyaránt. Az önjelölt nemzetmegváltók felelőtlensége ma súlyosabb, mint bármikor. Elmebetegek, önjelölt háborgók és hőbörgők gyertyás-fáklyás tüntetései itt már nem oldanak meg semmit. Komoly és felelős párbeszédre van szükség, s ha a mostani magyar kormányerők erre nem hajlandók – voltaképpen nem is akarják! –, akkor nélkülük kell megtenni.

A magyar politikum a történelem legmélyebb bugyraiba süllyedt, amikor lehetővé tette két nemzetáruló – Gyurcsány és Hiller – országvezetői pozícióba való kerülését.

Kiábrándultan figyelem a piaci ricsajt, mely nemzeti gondjaink fölött évek óta minden anyaországi fórumon az égre tajtékzik. Szent belső ügyekről van szó, amelyeket valakik a piacra visznek, hogy a közéleti kofák, kufárok, pénzváltók, vámszedők, farizeusok és szadduceusok megszentségtelenítsék őket. Kétszáz éves sorskérdésekről, életről és halálról van szó, s az utóbbi másfél évtized nyíltszíni perpatvarai mutatták meg, hogy mennyire összefüggnek egymással. Közös tanulságuk, hogy a magyar politikának hagyományosan nincs hosszú távú, alapos, részletes elemzésekre, történelmi prognózisokra és alternatívákra épített nemzetépítő stratégiája, hiányzik belőle az a központi erő, amely a pártokat és a hatalmi ágakat a nemzeti alapfeladatok megoldására tömörítené.

Érett fejjel nemzetünk szent ügyét, az 1848/49-es forradalmat és szabadságharcot is másként ítélem meg, mint lelkesült ifjú koromban. Fejet hajtok a hősök emléke előtt, de kár volt több tízezer embert halálba vezényelni, s nem számolni a Szent Szövetség hatalmas ellenforradalmi erejével. Hat évtized múlva belevitték hazánkat az első világháborúba; magyar vesztesége 530965 halott férfi s maga az ezeréves történelmi Magyarország. Az osztrák nagyhatalmi igát fölváltó német nagyhatalom 320000 magyar zsidót vitt a halálba, a II. világháború pedig 600000 emberünk életét oltotta ki. A harmadik, immár keleti nagyhatalom sok millió magyar ember sorsát rontotta el, s 1956 ősze 200000 magyart késztetett menekülésre. A kivándorlás kétmillió magyarországi lakost, ebből 650000 magyart vitt az óceánon túlra, s ez együtt, a többi, szinte kimutathatatlan vér- és vagyonvesztést, az erkölcsi, kulturális és jóvátételi terheket nem számítva, 2 millió háromszázezer kilencszázhatvanöt magyar halott, illetve eltávozott személy. Mindez körülbelül hatvan esztendő leforgása alatt, a XX. század első felében. Borzasztó szám, akkora pazarlás, amekkorát egy nálunknál sokkal nagyobb nemzet sem engedhetne meg magának, de most jön a szörnyűségek szörnyűsége: a művi terhesség-megszakítások liberalizálása, majd akadálytalanná tétele azzal a félreértelmezett érvvel, hogy a nő szabadon rendelkezhet a testével, hétmillió magzat, hétmillió virtuális magyar nő és férfi – munkás, gazda, orvos, mérnök, tanár, tudós, Nobel-díjas, lelkész, politikus, feltaláló, író, muzsikus, festőművész és szobrász, színész és más kiváló ember vált egy-egy műtét áldozatául. Ezt pedig már nem a külső vagy az ideológiai belső ellenség, hanem egy romlott és cinikus hatalmi csoport és kiszolgáló gépezete művelte anyaországunk népességével. Sarkig tárta a jog kapuit a bűn előtt, hiszen a magzat nem az anya teste, csak vendég a szíve alatt, akinek saját szíve, agya, génállománya és génjei által kijelölt életútja van, s akit ezért megöletni bűn, a nemzet pedig kábultan tolongott a kapuk felé. Ezzel a nemzet XX. századi vérvesztesége megközelíti a tízmilliót. A XX. század első felében közel két és félmillió, második felében hétmillió kivérzett magyar. Önpusztításunk nem szünetel: 2050-re az immár őszinte demográfiai előrejelzések szerint anyaországunk népessége hét és fél millióra fog zsugorodni, másfél század alatti vérveszteségünk csak az anyaországban 12 és félmillió lesz.

Mi folyik ebben az országban, miféle nemzet vagyunk mi, az élet vagy a halál népe, az önépítés vagy az önpusztítás, a leépülés vagy a növekedés, az Isten művébe simuló teremtés vagy a Sátánéba szerződött rombolás nyelvközössége? Miként tekintsünk anyaországunkra kintről, szintén fogyatkozó, szétszivárgó és beolvadó, sokféle módon megpróbált, utódállamokba csatolt magyarok, akik erős tartóoszlopot szeretnénk látni benne, mely a nemzet fölé boruló sátortetőt szilárdan megtartja. Ehelyett rémülten kell tapasztalnunk, hogy az oszlop, amelyet gránitnak hittünk, silány homokkő vagy revesedő, férges és szuvas puhafa, mely a teher alatt, ha egy történelmi orkán többletsúlya is megnyomja, magába roskad, és mindent-mindenkit a talajba présel.

A vészharangot Kodolányiék kezdték kongatni, de az ország vezetői semmi érdemi intézkedés-sorozatot sem kezdeményeztek. Sokan emlékszünk még a Fekete Gyula által kiváltott népesedésügyi vitára, amely a magyar sajtóban hónapokig kavargott, eredmény nélkül. Akkor a manipulált magyar demográfiakutatás és statisztika tagadta az össznemzeti szokássá lett egykézés vagy egysemezés várható tragikus végkifejletét, s az ország illetékes vezetői most is tétlenek maradtak. Az eddigi hétmillióért és a várható két és fél millióért, ezért a kísérteties, példátlan néma nemzetirtásért, mert kilenc és fél millió lélek egy erős európai nemzet lélekszáma, a bukott rendszer irányítói viselik a fő történelmi felelősséget, azok, akik a törvényeket hozták, majd tovább liberalizálták. Vajon a következő kormányok megteszik-e, amire fölesküsznek?

Politikusaink az egymást követő nagyhatalmi nyomások alatt leszoktak az önálló cselekvésről, a nemzet érdekeinek bátor érvényesítéséről, mintha a világ minden nyelvközösségének volna jogos, támogatandó nemzeti célja, csak nekünk nem. Hogy ez az igény föl se merülhessen, a bukott rendszer vezetői agymosásba kezdtek, s minden fórumon, a parlamentben, a sajtóban, az iskolákban elhallgatták, hogy volt egy trianoni és egy párizsi békediktátum, ilyen és olyen magyar következményekkel. Évek óta a csapból is a határokon túli magyarok jelzős szófüzér csorog, de az emberek nagy része nincs tisztában a szavak fogalmi tartalmával: hiányoznak hozzá a pontos, szabatos, árnyalt információk. Két és fél hete egy budapesti riporter azt kérdezte tőlem, hogy a határon túli magyarok “felvállalják-e” magyarságukat. Fölösleges az elharapózott “fel-” igekötő, mondtam, elég, ha csak vállalják, de azt mindenképpen megteszik, hiszen éppen ettől nevezhetők határon túli magyaroknak. Az ember nem tudja, hogy az ilyen és hasonló értelmetlen kérdések, amelyektől egyszeriben ismét hangos lett a magyar közélet, a sajtó, a parlament, minden pártfórum és a pártokat képviselő kormány, belülről, meggyőződésből fakadnak-e föl, vagy egy politikai manipuláció termékei. Mindkét eshetőség kétségbe ejt: miként bízhatja magát egy nemzet ostoba, koncepciótlan, tájékozatlan, előítéletes, kapkodó, az embereket rosszul tájékoztató vagy tudatosan félrevezető emberekre és intézményekre?

A határokon túli magyar ember, nem árnyék, nem szellemalak, nem elvont fogalom, hanem húsból, vérből, elméből és lélekből szőtt lény, aki állampolgárságán és munkahelyén kívül minden történelmi és érzelmi, nem ritkán családi (vérségi) szállal anyaországához s a többi elszakított országrészhez kapcsolódik. Édesapám és édesanyám a mai Magyarország területén született, két nagyanyám is ott porlad, édesanyám sírja a budapesti Farkasréten, anyai nagyapámé Ungvárott domborult, nővérem sárospataki nyugdíjas tanítónő, vőm szerbiai születésű győri magyar műépítész, rokonaim többsége Magyarországon él, a többi Szlovákiában, Kárpátalján és Szerbiában, de mind magyar anyanyelvűek, műveltségűek, öntudatúak, s mindezt a legfenyegetőbb időkben, a nyelv- és vagyonfosztások, a deportálások, a háborús-népirtásos fenyegetettségek, a gulágok és a legmélyebb nyomor évtizedeiben is vállalták, illetve vállalják. Tömbökben éltünk, amíg szigeteinket telepítésekkel és szívós beolvasztással ki nem csipkézték és föl nem darabolták. Szörnyű, hogy a magyar politikai hatalom már megint elrontott valamit, amit csöndben, egyetértésben, zárt szakértői körben, ahogy szomszédaink tették, megoldaniuk kellett volna. A problémát a piacokra vitték, s prédául dobták azok elé is, akiknek semmi közük hozzá: szomszédainknak.

Nemzetpolitikánk ezúttal is csak egy lépésben gondolkodik, ahelyett, hogy előre tekintene, s alternatívákban tervezné meg lépéseit. Abban például, hogy az Európai Unió egyszer fölbomlik, s az országhatárok visszaszigorodnak, miáltal a határon túli magyaroknak nagyon is szükségük lehet anyaországuk védelmére, vagy hogy a NATO, mely állítólag védőpajzsa alá gyűjtötte tagjait, széthullik, s a magyarság, egy hét-nyolc milliónyira töpörödött, fegyvertelen és fegyverfogásra kiképzetlen, hadsereg nélküli, öregekből és gyermekekből meg idegen ajkú vendégmunkásokból álló tömeg védtelenül áll, mint a Károlyi Mihály által bűnös módon lefegyverzett 1918-as, őszirózsás Magyarország az állig fegyverben álló peremvidéki nemzetkoszorúval szemben. A Trianon utáni országot az Antant fegyverezte le, a mostanival az anyaországi kormányzat teszi ugyanazt.

Ne értsenek félre, nem a népszavazásról, nem is politikai pártjaikról beszélek, arról van szó, hogy az anyaországi magyarok, vezetők és vezetettek kiszámítható iramban menetelnek a szakadék felé. Az üres Duna–Tisza köze, a kiürülő peremvidéki falvak, a meg sem fogant gyermekek, a fölszámolt magzatok, a megölt vagy kivetett csecsemők, a balesetekben áldozatul esett és meggyilkolt gyermekek, az alkohol, a dohány, a kábítószerek, az AIDS, az ötvenezerre becsült anyaországi prostituált, a válások áldozatai, az elmagányosult, rablógyilkosoknak kiszolgáltatott öregek, a felelőtlen, magukat, családjukat és másokat gyilkoló gépjárművezetők, a kis és nagy bűnözők, a több pénzért nyugatra távozók, a nyelvüket felejtők mind egy-egy parányi lépés a nemzethalál felé.

Isten ajándéka, hogy 1972-ben egy szomszédja révén, akit ismertem, Antall József fogadott budai otthonában. Tájékozottsága lenyűgözött, mindent tudott rólunk, csehszlovákiai magyarokról, s amikor megkérdeztem, honnan ez a naprakész tudása, átnyújtott egy vaskos iratgyűjtőt: “Ez önökről szól.” Aztán egy másikat, egy harmadikat, negyediket, ötödiket és hatodikat, mondván: ez Románia, ez Kárpátalja, ez Burgenland, ez Jugoszlávia, ez a Nyugat magyarjainak iratgyűjtője. Van egy baráti kör, magyarázta, amely szakértőkből áll, együtt gyűjtik anyagaikat, rendszeresen találkoznak, kiegészítik és megbeszélik őket. Lapozzak bele, biztatott. Sírva adtam hálát Istennek Antallért, amikor ő lett az ország kormányfője: végre egy politikus, aki mindent tud a határon túli magyarságról, akit már nem lehet becsapni, s aki először mondta ki, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke óhajt lenni. Utána kellene néznie valakinek, hogy kívülről vagy belülről kapta-e ezért a pusztítóbb erejű pergőtüzet. Minden szlovák, román, ukrán, szerb, horvát, szlovén, albán, bolgár, izraeli, francia, német, orosz és más politikus, aki tisztességes, nemzete minden bel- és külföldi tagját a magáénak tekinti, próbálna másként kormányozni, nemzete kiátkozná. Bánthatjuk-e érte? Isten ments, ez a kötelessége, amelyet talán nem mond ki, de folyamatosan gyakorol.

A szerelem szent és építő cselekvés, de a piacon előadva, nemzeti performance-ként pornográfia. Ez zajlott és fog még zajlani undorító, perverz piaci ricsajjal, évekig oda-vissza, Magyarországon. A legszentebb dolgok, a szerelem, az élet, a nemzet, a közös nyelv és jövő, a közös kultúra és a vérségi kapcsolatokra is építő szolidaritás cinikus, röhögő, csámcsogó, ostoba, eszeveszett, tudatlan, züllött pusztítása.

Csak édesapám volt lelkész, magam író, kritikus, műfordító, lap- és könyvszerkesztő, tanár vagyok, s mint ilyen próbálom méltatlan elhívottként mintegy száztízezer felvidéki magyar és szlovák református lélek egyházi életét főgondnokként egyengetni. Így vegyék tőlem a leírtakat, s úgy gondoljanak ránk és a többi elszakított magyarra, hogy önök nélkül sokáig nem fog menni, amiképpen az önök magyar élete sem fog sikerülni nélkülünk. Előbb mi tűnünk el, aztán önök kerülnek sorra. A vér nem válhat vízzé, s ha életet kívánnak nemzetünknek, kényszerítsék vezetőiket építő, felelős, okos, távlatos cselekvésre, Isten teremtő és megtartó akarata szerint. Ő teremtett bennünket magyarokká, s azt óhajtja, hogy szaporodjunk és sokasodjunk, s tegyünk meg mindent kiteljesedésünkért. Nem azt óhajtja, hogy tanuljunk meg kicsik lenni, hanem hogy növekedjünk, és szüntelenül erősödjünk – nem mások ellen, attól isten ments, azon csak rajtavesztenénk, hanem önmagunk javára. Isten segíteni fog bennünket. Kívánjuk, úgy legyen.

A népszavazás (kettős állampolgárságról) kezdeményezésének a hírére azt mondtam magamban: ha a szeku főnöke volnék, akkor sem találhattam volna ki ennél ravaszabb trükköt. Biztos a huj, huj, hajrá, az országos, zászlós-pántlikás felvonulás a székely himnusszal, és biztos a csőd is. Már maga az nemzetgyalázás, ha szavazással kell eldöntenünk, hogy véreinket, testvéreinket, akiket a világpolitika főgazemberei kirekesztettek szülőhazájukból, elnyomásba, megaláztatásba, teljes kiszolgáltatottságba taszítottak, ezeket a magyarságukért sokat szenvedett testvéreinket öleljük-e most már magunkhoz, vagy verjük őket inkább pofon. És hogy a pofon jobban fájjon, elnevezzük hazafias tettnek, a nemzeti felelősségérzet bizonyságának, s a kormánypártok tagjait igyekszünk rávenni, hogy ők ököllel adják.

Ez a szerencsétlen nép máig sem ébredt rá, hogy ki akarják irtani. A valamikori nagyhatalom fél évezred óta morzsolódik, Trianon már nyilvánvaló átgondolt kísérlet volt az elvéreztetésére. A Kárpát-medence földrajzi, természeti egysége, földjén a kivételes talajerő, egén Európa legtöbb napsütése, éghajlatában a megejtő karakteres vonások – csodálatos haza volt ez, páratlan a Földön. Társadalmában, jogrendjében is azzal az időtlen eszménnyel, hogy ember embernek nem alattvalója, az embervilágban, függetlenül az akarattól nincs helye alá-fölérendelésnek. Egy szimbólumé a főhatalom, melynek az első közjogi méltóságtól az utolsó állampolgárig mindenki tisztelgő alattvalója, éspedig egyenlő polgári jogokkal – legalábbis eszményeinkben – kortól, nemtől, származástól, vagyoni állapottól, hivatali rangtól, pártbeli, vallási, nemzeti hovatartozástól függetlenül. Szép haza volt ez, joggal érezhették eleink legszebbnek a világon.

A halálosan sebzett ország még egy újabb vesztett háború milliónyi áldozata után is, tízéves kommunista rémuralom után is képes volt megvívni a világtörténelem legtisztábbnak nevezett forradalmát, éspedig olyan csodálatos nemzeti egységben, olyan legteljesebb összefogással, amellyel végső soron kiheverhetetlen vereséget mért a rá törő s a forradalmat legázoló világhatalomra.

Kádár ellenforradalma az első napjától 32 hosszú esztendeig a nemzeti önvédelemnek ezt a világtörténelmi példát adó egységét, szilárd összefogását tartotta az egypárti kommunista hatalom első számú és legveszedelmesebb ellenségének. Hosszú 32 esztendeig a kommunista egypártpolitikájának gerince, stratégiájának, taktikájának kiemelt célja, vállalása a nemzeti érzés, a nemzettudat, a nemzeti szolidaritás elroncsolása, üldözése, büntetése, kiirtása volt. Nemzedékek nevelkedtek úgy, hogy az egyetemi felvételi vizsgán a diáknak az volt a gondja: mikor tanultak meg a székelyek magyarul. Jegyzőkönyvek bizonysága szerint érettségiző csoportok nem tudták, hogy a határokon túl is élnek magyarok. Tehát a családban sem esett szó effélékről (mint ahogy ’56-ról sem), oly igen óvták a nacionalizmus leprájától a gyerekeiket a szülők. Főbenjáró bűnnek számított, lefasisztázták (tudok olyan esetet: kirúgták az állásából a tanárt), ha szóvá tette a határon túli magyarság sérelmeit. Primitíven hazug “tanulmányok”, előadások tömege temette a nemzetet, bizonygatta, mennyire túlhaladta az idő, és minden kísérlet a továbbéltetésére ellenséges bűntény az emberi haladás ellen.

Hozzátartozik a képhez: kelet-európai környezetünkben, de a Szovjetunióban sem tagadták meg a nemzeti kötődést a kommunista pártok, egyedül a Kádár–Aczél nevekkel jellemezhető kommunista politika volt nemzetgyilkos szemlélettel internacionalista, magyargyűlölő. Máris biztosak lehetünk abban, hogy a történelem a XX. században legsúlyosabban a Kádár–Aczél-rezsimet fogja elmarasztalni. Rákosi véres kezű gazember volt, de épp ezáltal csodálatos egységbe kovácsolta a népet, s világtörténelem lett belőle: 1956. Kádár–Aczél szétzüllesztette, az összetartozás, a közös sors érzésétől megfosztotta, erkölcsi infernóba taszította a magyarságot, és olyan iramú pusztulásba kényszerítette, hogy mára csak egyetlen kérdés maradt számunkra: gyorsuló iramban közeledve a megsemmisüléshez, megállhatunk-e még valaha, visszafordulhatunk-e még?

Ezúttal nem átkozhatjuk a balsorsot. Idegen elnyomókat sem okolhatunk, pusztító járványokat, természeti katasztrófákat sem. Voltaképp hazai hatalmi kényszert sem vádolhatunk, önként és dalolva irtjuk magunkat a világból, Arany Jánossal szólva: “Mint lepke a fényt elkábulva issza, / Úgy lőn nekünk a romlás – élvezet.”

A népirtásról hozott ENSZ-egyezményhez mi is csatlakoztunk, de a határon túli magyarságot sújtó népirtások miatt szót nem emeltünk soha. Hiszen mi is megsértettük az egyezményt elég szaporán a születések gátolásával is, egyéb előírások megszegésével is. Van azonban a népirtásnak olyan legkorszerűbb változata, melyet az ENSZ-egyezmény még nem kodifikált: a nacionalizmus elleni harc formájában és ürügyén, képtelen túlhajtásával elroncsolni, kiirtani a nemzeti érzést, a nemzettudatot, a nemzeti szolidaritást, végső soron az identitást.

Első pillantásra ez pusztán szellemi népirtásnak látszik, megfosztásnak az identitástól, de épp a magyar példa lehet arra bizonyság, hogy nemcsak az identitást irtja, százezrével az életet is.

Évtizedekig naponta átok alá helyezték a sajtóban, a nagygyűlésen, a röpgyűléseken, a katedrákon, az akadémián a kárhozatos nacionalizmust, olyannyira, hogy már az anyanyelvét sem merte hangosan megvallani a magyar. Hogy a határon túl is élnek magyarok, annak puszta megemlítése is megkaphatta a nacionalizmus leprabélyegét, maga a demográfia tudománya is megkapta, és minden demográfus, aki a riasztó valóságot nem hazudta le. Az pedig már fasisztának minősült, aki odáig vetemedett, hogy a fogyatkozó születésszámot összevetette a növekvő halálozással. Aki netán megvallotta, hogy jó volna azért magyarnak maradni, ez biztosan a káderlapjára került elmarasztaló minősítésnek.

Meglehet, nem volt tudatos Kádár és Aczél tevékenységében, hogy ez a politika a népirtás legkorszerűbb változata, de az eredményt kiolvashatták az évről évre romló népmozgalmi statisztikából. Ma már a nacionalizmus elleni kíméletlen, felfokozott harccal leplezett népirtás több évtizedes tapasztalatai és eredményei öszszegezhetők, s akik a népesedési gondok bolygatóit még ma is lenacionalistázzák, lefasisztázzák, dehogyis nem tudják, mit cselekszenek. Bizonyosra vehetjük, hogy mámoros pillanataikban Barangó módján a magyarság kiirtását sóhajtják ki magukból. A kocsmapulttól a magas állami, közéleti posztokig.

A népirtásnak ez a módszere meglehetősen lassú, időigényesebb, mint golyóval, kötéllel, szablyával a klasszikus formák. Viszont nem ropognak a fegyverek, nem folyik vér, nem háborog a világ közvéleménye, hóhérokra nincs szükség, kommandósokra is ritkán. Az elektronikus és nyomtatott sajtómonopólium megteremti az önkiirtás emelkedett közhangulatát, polgárjogi, emberjogi indítékait, értelmező ideológiáit, és szavazatok millióit gyűjti össze az önkiirtás támogatására. ,,I love you, Lajos!” feliratú trikókba bújtatja a pártkongresszus küldötteit a legsikeresebb magyarirtó miniszter üdvözlésére.

Megvétkezte már e nép, akármilyen pusztulás vár rá. Nem lehet olyan kegyetlen és szigorú a pusztulása, hogy ki ne érdemelte volna már. Fél évszázad óta kannibál menün él, fogyasztja a saját gyerekeit, jó étvággyal a jövőjét. Egy végképp elvénült, tehát iszonyú, évről évre növekvő társadalmi rezsivel vegetáló hajdani nemzet, a mai lakosság nyújtogatja a markát, harsogva követeli a jobb fizetést, magasabb nyugdíjat – végtére is kitől? Akiket kitagadott az életéből, és jó étvágygyal elfogyasztott? Vagy az elkapartak milliói etessék, lássák el, gondozzák, ha leesik a lábáról? Vajon hogyan képzelnék jövőjüket a szervezkedő “akaratlagos gyermektelenek”, ha mindenki csatlakozna hozzájuk?

Már negyedszázada üzemelt a nacionalizmus elleni meg nem alkuvó harc fedezékében a legkorszerűbb népirtás, de 1981-ig a fiatalok több százezres fogyását jótékonyan eltakarta az öregek több százezres “szaporodása”. A teljes népesség fogyása is elkezdődött tehát. Normális társadalomban a történelmi felelősséget hatalmánál fogva kötelezően vállaló politikának nem is az első hiányévre, már annak közeledtére is meg kell kongatnia a vészharangot: emberek, baj van! Nálunk fél évszázados elégtelen születés, megiramló fogyás után is lefasisztázzák a figyelmeztetőt.

1982-ben, tehát az első elégtelen évi születés után 24 évvel egy vizsgálat a Népszabadság, a Magyar Nemzet, a Kisalföld, a Keletmagyarország című napilapok évfolyamának belpolitikai anyagára, valamint a rádió és a televízió műsoraira vonatkozott, melyekben a népesedéssel foglalkozó cikkek, illetve a rádió- és tévéműsorok az összes belpolitikai témájú közleménynek mindössze egy ezrelékét tették ki. Mint az értékelésből kiderül, az egy ezrelék is általában félretájolt: nincs itt semmi baj!

Továbbá: “Egy ’83-as felmérés Társadalmi veszélyek címszóval. 23 témát sorolt föl. Az értékelésnél a népességszám csökkenésének valószínűsége 12., a születésszám csökkenésének valószínűsége a 16. helyre került…” (Közbe kell szúrnom: a felvétel évében a születésszám már negyedszázada volt elégtelen, a népességszám csökkenésének a “valószínűsége” pedig két éve százszázalékos, minthogy két év óta már csökkent a népesség. Nyilván ezeket a kérdezők maguk sem tudták.) “Még hátrább szorult mindkét demográfiai veszély fontossága, mikor azt latolgatták a válaszadók: ha azok mégis bekövetkeznének, mennyire lenne súlyos.” Első számú közgondunkat a lista végére sorolták.

Dr. Kováts Zoltán szegedi demográfus leveléből: “Befogták a szemünket, nem engedtek megfelelő tájékoztatást adni a kérdésről. Akik mégis »aggodalmaskodtak«, azokat keményen elítélték: nacionalisták! Politikai nyugtalanságot keltők!” Nem sokkal a rendszerváltás után beszámolt a sajtó egy közvélemény-felmérésről, feljegyeztem egy hátborzongató adatát: a határon túli magyarság helyzete, gondjai, sorsa iránt mindöszsze a népesség 6 százaléka érdeklődik. Vállalva a nacionalizmus vádját?

Ami a nemzeti érzést, nemzeti szolidaritást illeti, mintha javult volna a helyzet (legalábbis 2004. december 5-éig). Ma már kevesebben rettegnek a nacionalizmus leprabélyegétől, ha sorskérdéseinket bolygatják, ha a határon túli magyarság ügyét a szívükre veszik. Az a 6 százalék megduplázódhatott azóta, bár nem hiszem, hogy elérte a háromszorosát. Engem azóta is lefasisztáznak (Csalog Zsolt, György Péter stb.) a népesedési gondok feszegetése miatt, megszoktam, nem zavar. Megkaptam ez ügyben az “antiszemita” bélyeget is, vajon mert hazai zsidóinkat is korholom a fogyásukért? Már bocsánat, a korholó az antiszemita vagy sokkal inkább az a zsidó, aki pusztítja a fajtáját?

Százezrekben, de lehet, milliókban él még a riadalom ma is, vajon nem kiátkozott nacionalizmus-e, ha Bratyiszlava helyett Pozsonyt mondanak, vagy a magyar versenyzőnek drukkolnak az olimpián. Sokak nem szabadulhatnak ettől a 32 éven át beléjük sulykolt görcstől életük végéig.

Miközben diadalmasan terjedt és hódított az aláírásgyűjtés (bekapcsolódott a MIÉP is), azon gyötrődtem, hogyan adhatnék vészjeleket legalább. De mit érnék vele? Olyan csapda ez, amelyből minden kijárat az elroncsolt nemzettudat meggyalázására nyílik. A kórház-privatizáció népszavazásának a kettős állampolgárságéhoz való csatolása bennem is felvillantotta a reményt: legalább az a veszély elhárul így, hogy csak 10–15 százalék megy el szavazni.

A koalíció kampányszövegeiről első hallásra kiderült, ők maguk is pontosan tudják, hogy ezek hazugságnak is akkorák, csak évtizedekig hülyített tömegnek s olyan elmegyenge szeniliseknek lehet föltálalni, akik erkölcsileg is lezüllöttek már annyira, hogy segítségért bekopogó testvérükre rácsapják az ajtót. Kádár–Aczél 32 éve után, meglehet, ez a hazai többség. A fél évszázad óta hanyagolt népesedési csőd is bizonyítja: ez a tömeg egy tál lencséért kész besegíteni a magyarság pusztításába.

(Ki kell térnem röviden a leghatásosabbnak szánt kampányfogás jellemzésére. Vegyük komolyan azt a képtelen feltevést, hogy a népszavazás sikere után olyan törvényt hoznának – csakis a koalíció egyetértésével –, hogy nyolcszázezren betelepülnének az országba, nyilván fiatalok, mert az öregek már nem mozdulnak a temető mellől. Pár éve tudományos számítások kimutatták: ahhoz, hogy elvénülésünk elnyomorodott korszerkezetét helyre igazítsuk, egymilliónyolcszázezer betelepülőt kellene befogadnunk, s további ötvenezret évenként. Nos, a kisebb részét fedeznénk tehát a szükségesnek. A máshol felnevelt-iskolázott “munkaerő” beszippantása hozzávetőleg százszorosan nagyobb kizsákmányolás, mint a többletérték marxi rátája, a nyolcszázezer betelepülő tehát akár négy-ötezer milliárdos gyarapodást is képviselhet, persze hozzávaló gazdaságszervezéssel, gazdaságpolitikával. Gyurcsány ugyanezt 500 milliárdos ráfizetésnek számolta. Ennyire rossz matematikus volna a miniszterelnök? Vagy nem is számítási hiba ez?)

Arra figyelmeztet a népszavazás: a Fidesz tábora nem stabil. Ha kivonjuk az “igen”-ekből a MIÉP, az MDF, a Jobbik s a nemzeti felelősséget érző-vállaló szocialisták, baloldaliak “igen” voksait, a Fidesz szavazati eredménye mélyen a koalíciós “nem”-ek alá süllyed. Bár az igaz: nem pártpolitika a nemzeti megmaradás ügye. Olyan első számú sorskérdésünk, amely fölötte áll minden pártpolitikának. Évről évre fogy az esélye, de még van nemcsak a határokon belül, de a határokon túl is, ha a pártok fölé emelve szélesítjük az összefogást.

Kádár–Aczél magyarundorának egyenes ági örököse nem annyira az MSZP, sokkal inkább az SZDSZ. Dörzsölt politikája és számos főrangú szocialista híve révén, mint egyebekben, a nemzetgyilkolásban is sikerült megerőszakolnia a tízszer nagyobb pártot. Magamtól is kérdezem: bízhatunk-e vajon abban, hogy az a tízszer nagyobb erő, melynek jelentős része remélhetőleg híve a nemzet megmaradásának, eme első számú sorskérdésünkben érvényesíti a saját tízszer erősebb akaratát?

Azt hihetnénk ma, csaknem egy hónappal később, hogy semmi indulat, érzelem, gondolat nem maradt kimondatlanul, elmondatlanul. Ezzel az érzéssel ültem neki, hogy számot adjak lelkiállapotomról és gondolataimról, Csoóri Sándor ösztönzésére.

Január 2-a van: ma lett kilencvenegy esztendős Anyám, Asztalos Judit. A nagyenyedi ügyvéd büszke lánya, aki ma ugyanaz, mint aki nyolcvan esztendővel ezelőtt volt. Pedig már nem értené meg, ha elmondanám neki, mi is történt december 5-én. Nem érte meg azt, hogy megérthesse. Jobb talán így? A sors kegyelme ez? Bizonyos, hogy elsőre nagyon rosszul esne neki a hír. A Nagy Veszteséget ő újra s újra elővette, morzsolgatta magában, csendes tűnődéseiben. Mi, a fiai, nem is sejtettük, hányszor és mennyit. Most, hanyatlása idején, újra s újra Enyed bukkan fel gondolataiban, beszédében, ha leülök hozzá. Az élet a nagy házban. A séták a szőlőbe. Kirándulás a Maroshoz. Nyaralások a csombordi Kemény-kastélyban. Meg hogy minden szeptemberben másik városban kezdte a középiskolát, mert a magyar nyelvű tanintézeteket sorra zárták be akkoriban a királyi Romániában. Így került aztán el még Szebenbe is, az apácákhoz, berzenkedve, büszke kálvinista és evilági lány lévén. Eszébe jutna az is, amit olykor elpanaszolt: hogy Budapesten, ahová férjhez ment, őt sohasem fogadták be. Ez nem volt így: mert mindenki szerette a gyönyörű és rátarti, de nagylelkű és kedves asszonyt. Mégis, ő mindig így érezte, több mint hatvan éven át. Ilyen érzékeny a kisebbségben felnőtt ember.

Erre gondolna Anyám először. Szeme villanna, felugorna, s végigsietve a lakáson, karjával indulatosan legyintene. “Fiam, hát ilyen ez a magyarországi népség. Ugyan mit lehet többet várni tőlük!” De aztán, tudom, elővenné a második természete: az Asztalosok rugalmassága, józansága. A Veressek szívóssága, módszeres intuíciója. Oda jutna, hogy semmi sem dőlt el december 5-én. Csak szembesültünk magunkkal. A magunk állapotával, a magunk feladataival. Határokon innen és túl.

A politikai túlélés, a szereplés vágya és ki tudja, mi más állt a szerencsétlen gesztus mögött. Reméltük, hogy nem tud összeverbuválni kétszázezernyi hiszékeny aláírót a hűségesek közül. Sejtettük, hogy reményünk gyenge lábakon áll. S így is történt.

S ott maradtak a jóakaratú emberek, egy abszurd választás elé állítva. Szavazni valamiről, amiről szavazni merő képtelenség – de ha már szükséges, csak igennel lehet.

December 5-én az derült ki, hogy a magyar polgárok jó egynegyede – ideszámítva az igennel szavazók választójoggal még nem bíró, de jó szellemben nevelkedő tizenéves gyermekeit is – jól válaszolt egy spirituális kérdésre. Olyan népszavazáson, amely erkölcsről és érzelmekről döntött: az összetartozás és – Tőkés László fontos szavával – a befogadás kérdésében. Olyan kampány után, amelyben megpróbálták összezavarni világos érzelmeiket és gondolataikat.

A magyar polgárok jó egynegyede tehát rendíthetetlen abban a bizonyosságában, hogy a nyelv és a kultúra közössége átível a határokon. Természetesnek tartja, hogy be kell fogadja határon túli honfitársait, ha kérik – mint ahogy őt is rokonként fogadják be, ha látogatóba megy hozzájuk. Természetesnek tartja, hogy jogait megossza velük, mert ez az összetartozás parancsa. De azért is, mert a jog nem lesz gyengébb attól, hogy többen részesülnek benne. Erősebb lesz, a demokrácia törvényei szerint. A magyar polgárok egynegyede – legalább annyi – pontosan érti a magyar történelem és a magyar kultúra sugalmazásait az összetartozásról. A kereszténység és Európa sugalmazásait a befogadásról.

Ez nagyon jó eredmény – jobb, mint amit hasonló népszavazás 1994-ben vagy 1998-ban hozott volna. S ott vannak még sokan azok, akik a szavazást fölöslegessége, irracionalitása miatt tagadták meg. Aztán azok, akik lelkük mélyén tudják a helyes választ, de ez az ellenkampány elbizonytalanította őket. Vagy akik nem mertek tanúságot tenni saját gátlásaik miatt. Mint ahogy sokan vannak, akik nem gyakorolnak vallást, nem nevezik hívőnek sem magukat, de azt biztosan érzik, hogy Isten megtagadása, bizonyos emberi törvények áthágása súlyos bűn.

Ez a népszavazás olyan világban, olyan Magyarországon zajlott le, ahol a kötelékek szétszakításának, a működő organikus struktúrák lerombolásának, génjeinkbe kódolt ősi tabuk áthágásának divatja tarol, nemcsak a médiában, hanem az értelmiség jelentős, magát felvilágosultnak tartó köreiben is. Mégpedig nagyobb gőggel és nagyobb elszántsággal, mint 1994-ben vagy 1998-ban. A népszavazás eredményéből arra következtethetünk, hogy minden negyedik felnőtt értelmű honfitársunk tudatosan utasítja el ezt az agymosást. És sejthetjük, hogy egy jelentős hányad pontosan átlát rajta, legfeljebb nem meri kimondani. Sokan látják világosan tehát, hogy az önzésnek és a hedonizmusnak azok a forrásai, amelyeket ezek az erők fakasztanak fel a tudat mélyéről, minden összetartó keretet és gondolatot szétmállasztanának. Márpedig az emberek többsége normális: biztos ösztönnel tudja, hogy nincsen kultúra és társadalom az összetartozás tudata nélkül.

A szembesülés tanulsága tehát igen egyszerű. Nem kell mást tennünk, mint tovább haladnunk azon az úton, amelyre a hetvenes években léptünk. Amikor újrateremtettük a magasban lebegő hazát. Barátságok szálaival fontuk keresztül-kasul a Kárpát-medencét. Diákok és értelmiségiek hatalmas, laza és öntevékeny hálózata játszotta ki a kommunista titkosrendőrök, határőrök és vámtisztek legalizált maffiáját, s hozta-vitte a határokon át az élelmet, a gyógyszert, a könyvet, a zenét és a hírt. Ebből fakadt aztán a nemzeti érzés megerősödésének mindaz a tanúságtétele, melyet Sütő András sorol fel bölcs és nagylelkű nyilatkozatában a Heti Válasz karácsonyi számában: a rendszerváltozás, Antall József szellemi öröksége, a mai magyar ifjúság rendkívüli teljesítményei a nemzeti kultúrában. Szorosabban pedig: a másfél évtizede folyamatos és jelentős támogatás a határon túlra vagy a Segítő Jobb és annyi más civil kezdeményezés nagylelkű és módszeres segítsége.

Vagy az – ezt már én teszem hozzá –, hogy az összetartozás megnyilvánulásaként milliónyi magyar zarándokol el Pünkösdkor Csíksomlyóra. El tudtuk volna képzelni akár tizenöt évvel ezelőtt, hogy ilyen egyetemes és emelkedett lelkületű ünnepé nő majd a Székelyföld régi búcsúja?

Antall József emlékezetes mondatával nemzetpolitikává emelte a nemzet spirituális egyesítését. Az a történelmi nyitás a státustörvény elsöprő többségű megszavazásával folytatódott. A törvényt ugyan szétfoszlatták, kiüresítették és elszabotálták az elmúlt két évben, de azt mindenki tudja a Parlamentben, hogy az úton nem lehet visszafordulni. A népszavazás másnapján Mádl Ferenc az összetartozást kifejező törvény megalkotására hívta fel a képviselőket, és egyetlen parlamenti párt sem utasította el az útmutatást. Újévi üzenetében az államelnök megerősítette ezt a történelmi parancsot: “Minden magyar felé fordulni, éljen a határainkon belül vagy túl – a lelki befogadással, a jogok megosztásával. A történelem minket egy nemzetbe rendezett.”

A történelem parancsát a politikai elit hamarább hallotta meg, mint a választók, s évek óta tudatában van. Egy sikeres népszavazásnak intő, gyorsító szerepe méltán lehetett – és ezért volt különösen abszurd fordulat az igen ellen folytatott pártkampány, amely szembefordult egy másfél évtizedes konszenzusos parlamenti fejlődéssel.

A magyarországi baloldal 1918–19 óta hol ügyesen, hogy ügyetlenül, de mindig rejtegette azt, amit elvi szinten egyébként nem szégyellt hirdetni: a nemzetelvű létezés gyűlöletét, a magyarságot tehernek érző szemléletét. Az akkori ősbűn az önlefegyverzésben lett nyilvánvaló, s annak hirdetésében, hogy a “demokratikus nyugat” megvéd minket, mivel nincs az “emberiségétől” elkülönülő magyar érdek. Ezen az sem változtatott, hogy a kommunista Vörös Hadsereg harcot kezdett a történelmi hazát felprédáló “burzsoá” seregek ellen! Nem változtatott, hiszen ők csak a “világforradalmat” védték, illetve terjesztették. A visszahódított ősi Kassán nem is nemzeti, hanem csak vörös lobogókat fújhatott a szél. Eperjesen pedig már a “Szlovák Tanácsköztársaságot” deklarálták.

Az észbelileg kimódolt divateszmék jegyében történő társadalommérnökség azóta is fogva tartja a magyarországi baloldalt – legalábbis verbálisan. Napjainkban ugyan zömüket immár a zsebük haszna foglalkoztatja csupán. Időközben ugyanis a “nyugati emberiséget” a birtokláson és élvezeteken kívül alig foglalkoztatja valami. A közösségi felelősséget pedig különösen avultnak érzik a “korszerű nyugatosok”. A baloldali világboldogítás erőszakosan diktatúrás formái a globális üzleti haszonszerzésbe fordultak. Az oly sokat emlegetett szabadság ma már csak annyit jelent, hogy boldoguljon ki hogyan tud.

S a “nyugat” mégis elérkezett 1990-ben hozzánk, szinte váratlanul, de nem jobblétet hozott, hanem a korlátlan haszonvadászat világát, amelyben, aki bírja, marja. A valóban beköszönő szabadság óriási tömegek szegényes biztonságát tette semmivé. S a diktatúrában helyét tudó szocialistára trenírozott önző, közös dolgokkal és a közösséggel nem törődő, kényszeresen magyarországi telephelyű sokaságnak lassan még jobban a fejébe verték: csak magadra számíthatsz! Szerezz, ha tudsz, s védd meg a magadét (ha van)!

A szocializmusnak nevezett rendszer közösségi szólamrendszere hazugság volt, de hazugság lett itt minden más érték és a közösség is! Balekoknak való hülyeségek a hit, a haza, a nemzet (magyarság), az erkölcs és a rend. Csak te vagy realitás, s mindaz, mindazok, amire és akikre szükséged van. Az ember nem terheli magát másokkal, hanem sikerre tör, hasznot keres – mert egyébként szegény lesz, vagy az marad. A történelemben sokszoros túlélésre kényszerült magyarság jelentős része mindig igen fogékony volt a jobblét ígéretére – de jelentős önfeladó tömegei a XX. század második évtizedének végéig nem voltak.

A kommunizmus évtizedei és a globalista szabadpiaci másfél évtized azonban teljesen szétverte a magyar társadalmat. Egy jelentősnek mondható kisebbség kivételével itt egy olyan világ keletkezett, amely a szegénység és a fogyasztói idiotizmus politikailag gyurmázható kevercse. Sajátos módon úgy alkotnak egységet, hogy önzésükben kizárják az értékelvűség törvényeit. A világnak csak azért kell lennie, hogy abban ők – valahogyan – biztonságban és jólétben legyenek. Hogy a többiekkel mi lesz, nos, arról gondoskodjanak ők! Hagyjanak nekik békét! Valaki oldja meg! – azt, amire szükségük van, de ők semmin sem osztoznak, semmi költséget nem viselnek. A magyar nép nagy része (erkölcsi) potyautassá züllött – ez a modern szociológia kategóriája a közszolgáltatások teherviselésével kapcsolatosan.

S e népnek – grandiózus hazugságok bevetése után – 2002-től olyan kormánya és parlamenti többsége van, amelyeknek nincs értékelvű gondolkodási programja. Moszkva majmolóiból az általuk konstruált kozmopolita-szabados (nihilista) “haladás” önállótlan parazitái lettek, olyan hatalomtechnikusok, akiket a zsákmányon kívül lényegében nem érdekel semmi. Uralmuk azon a kétségbeejtő paradoxonon alapszik, hogy céljaikkal valójában ellenérdekelt nagy tömegeket tudnak politikai pórázon vezetni. A kádárizmus kisszerű biztonságának emléke s az azért csupán teljesítmény nélküli bizalmat kérő politikai paternalizmus póráza máig ér. Nagy tömegnél tehát valóság lett az, hogy a magyarság csak forma, a tartalom a nemzetközi szovjetizmus – most amerikanizmus.

A csak a zsigereket kiszolgáló szellem és “erkölcs” szintjén vegetáló szegények és gazdagok valósága az a mélység, amely a legvidámabb barakkot formázta. Gyurcsány Ferenc és Kuncze Gábor Magyarországa ma már olyan egyéni “vállalkozók” halmaza, akik számára a nemzeti létnek, pusztán pragmatikus, mert Európában még kötelező formái vannak. Tartalmai az ő felfogásuk szerint már nincsenek – legfeljebb a brüsszeli nemzeti kvóták miatt működik az egész. Az úgynevezett felelős hazafiság nem is más, mint az önzés ideológiai védelme. A baj csak ott van, hogy míg régen az internacionalizmusnak ott volt a szovjet imperializmus mint tartalom, ma a kozmopolitizmusnak még elitműveltségi tartalma sincs (mint – mondjuk – Erasmus elképzelésében). Ma a kozmopolitizmus csak annyi, hogy alkalmazkodom az erősek valós vagy látszólagos érdekeihez, s mint hűséges csicskás várom egyéni jutalmamat.

December 5-én a “nyugatos haladás” mai képviselői ősbűnt követtek el. Most még annyi mentségük sincs ebben, mint 1918–19-ben, 1945-ben vagy 1956-ban, amikor súlyos történelmi kényszerek hatottak az idegen erőkkel való kollaborációra és a saját nép érdekei elleni döntések irányába. Nem, most szabadon, meggyőződésből lökték el maguktól testvéreiket. Irracionális (ön)gyűlölet magyarázhat csak egy ilyen döntést, amelynek még igazi rövid távú politikai előnye sincs. Hiszen az egzisztenciális félelmeivel manipulált “anyaországi” szellemi- és erkölcsi proletárok ugyan megtagadták a számukra is távlatos védettséget jelentő nemzeti közösséget, de e döntésüknek nem lesz számukra anyagi előnyt hozó következménye. Sőt. Az öregedő országban az értelmesebbeknél elég hamar eljön a kijózanodás. Ne feledjük a MIÉP-es radikalizmus jelentős része az SZDSZ-es (antikommunista) radikalizmusból indult!

A “haladó erők” ismét polarizálták a magyar társadalmat – mint mindig, ismét gyűlöletet vetnek a “haladás” csodálatos eszméi (most: egyszerűen csak a nagy üzlet) nevében. A keserű aratás viszont mindig annak a szerencsétlen magyarságnak jut, amely – micsoda paradoxon! – csak jobban és nagyobb biztonságban szeretne élni, végre. S belemegy ezért olyan üzletekbe, ahol neki nem osztanak, legfeljebb az átmeneti stróman nyomorult szerepe jut.

Születésnapi köszöntő levélre készülődtem, s felszólításoddal megelőztél. Az ünnepi sorok elhervadtak bennem, mert eszmecserére bátorítasz. Úgy értem szavadból, hogy búsmagyarkodás helyett, Illyés Gyula mindenkori igénye szerint, a látás hatalmát keressük folyóiratunk képzeletbeli asztala körül.

Kérlek, hogy több mint három évtizedes baráti kapcsolatunk terhelő rovatába ne illeszd véleményemet: a december 5-ei választás eredménye honunk lakosságának sok évtizedes lelki, pontosabban lelketlen voltát és szellemi kondícióját adatszerűen is megmutatta. Megrendülésre tehát sok okunk nem lehet, hisz magunk is pácolódtunk, küszködtünk, s jobb pillanatokban, elfogultságunkban, legalább egymáson is érzékeljük az ázalékos asszimiláció hullafoltjait.

Illyés Gyula naplófolyamában bizonyára ismerős előtted a keserű megállapítás: “marxilag képzett hazaárulók” uralják az országot, írta évtizedekkel ezelőtt. Ma sincs másképp; az egykoriak és a belőlük sarjadt dinasztiák tribunjai ágálnak, szájalnak és becstelenítenek a lapokban, tévében és parlamentben. Valamikor E. Fehér Pál inkvizíciós rágalma szerint Magyarország Algériája Erdély, most pedig Eörsi Mátyás a kínai vásárosok metaforikus kérdésévé silányítja a trianoni fekete pecsétet. Minap kormányzó D-209-es pedig fel se érte ésszel, hogy amikor román társával poharazott a gyulafehérvári népgyűlés emlékére, a nemzeti önpiszkítás olyan infernójába jutott, amilyenbe még Kádár János sem, amikor hórát járt Marosvásárhely főterén 1958 telén.

Most pedig megérkezett a Revizor, aki vélekedéseinek váltogatását ördögi fokon gyakorolja, amelynek leleményében egykor a kolozsvári pártnapilap (Igazság) főszerkesztőjének fia, Keszthelyi András személyében eminens tanácsos szolgál ötletekkel. Európai mértékkel persze már szombaton se lehetne miniszterelnök az, aki pénteken este egy demokratikus állam polgárait a választás destruálására bátorítja. De Európa Kairójában élünk, immár beteljesülvén Ady látomása. S hogy vasárnap mégis elment szavazni? Hlesztakovhoz illő; őt mutatták a francia csatornák híradóiban is; ez is csak erősíti revizori voltát, mondhatjuk rá könnyedén és gyanútlanul. Több mint három évtizede Weöres Sándor Kétfejű fenevad című darabját megismerve, a közélet hazug színjátékok gyilkos láttatásában, tucatnyi politológiai könyvnél alaposabban nekem mindenkorra megvilágította a politika cinizmusát. Ez idő szerint a választás előtti hetek és napok hecckampánya valójában a kórház-privatizáció ügyének elközönyösítését szolgálta. Budán és Pesten, vidéken kórházak és szanatóriumok, árnyas telkek, nagy értékű épületek és milliárdos orvosi műszerek szabad vásároztatása, reptetése külföldi és hazai magánérdekeltségek körébe – ez volt az igazi tét! Dehogy érdekli őket a határon túli magyarság ügye! Az elmúlt másfél évtizedben, kellő történelmi mélységgel és mai politikai készültséggel, Tabajdi Csaba kivételével, a baloldalon egyetlen személyt sem hallottam megnyilatkozni a határon túli magyarok dolgában, nemzeti hogylétünk kérdéseiben.

A hlesztakovi szellem nyomasztó örökségét és jelenvalóságát fölösleges tovább adatolnom, kedves András! Évtizedeken át generációkat neveltek a nemzeti érzés gyalázatának ájerében, ezért hát nem bánthatom, inkább megértem és felmentem az érdektelen és érzéketlen, a politikai ingerre közönyös milliókat. Bizonyos, hogy javuk nem is értette a kérdések tétjét. Csak egy adatot a december 5-ei eredményre s nem is a kettős állampolgárság köréből. Gondold el, az öntudatnak micsoda elesettségét jelzi például az a tény, hogy Csepelen, ahol a közelmúltban a kerület egyetlen kórházát bezárták, az emberek többsége, egykori munkások, kisnyugdíjas betegek ezrei, a privatizáció mellett szavaztak! Mondd, András, hogyan várhatjuk közösségi, nemzeti ügyeink, sorsunk okos és távlatos belátását azoktól, akik önnön nyomorúságuk mélységét sem érzékelik?

Amúgy pedig magyarság voltunk vállalás kérdése, nekem pedig nincs jogom ítélkezni, vélekedni. Kárpátaljai, erdélyi, felvidéki, szlovéniai, horvátországi, vajdasági honfitársam igenje folytán. Az alkotmányból következően a mindenkori kormány felelősséggel és kötelességgel tartozik irántuk. Akinek pedig nem tetszik, az valóban vegye a bőröndjét. Mert a nemzet összetartozásának kérdése sosem fokozható le politikai hecckampánnyá.

Barátságunk őszinteségre kötelez, amely felhatalmaz arra, hogy ne önsirató futamokkal imponáljunk egymásnak, s mindazoknak, akik a december 5-ei nemzetlelet nyomán keresik is a betegség okát. CT-vizsgálattal persze könnyen eredményre jutnánk, de megszólítottként, jobb esetben is esendő háziorvos, csak sejtésekkel és egyéni észleletekkel szolgálhatok történelmi, közösségi és emberi voltunk zavarairól. Sztetoszkóp és vérnyomásmérő birtokában szerény a felszerelésem, készültségem esendő volta pedig még inkább figyelmeztet: tartózkodjam a prófetikus megnyilatkozástól, noha mostanság, agytolulásos körökben, Wass Albert-idézetekkel díszítve ennek van kurzusa.

Kövek ugyan nem vagyunk, de maradunk kérdéseinkkel és Ady Endre társaságában. “S ha Erdélyt elveszik?” – jajdult fel 1912-ben, s rettenetes látomása bekövetkezvén, trianoni szétszaggatásunk utáni két évtized nem volt elegendő arra a magyar politikának, hogy plánumot dolgozzon ki arra a kérdésre: “És ha Erdélyt visszaadják?” A feltámadás vágyát ugyan naponta trombitálták és szavalták, de amikor a fordulat óráiban Tamási Áron egy erdélyi párt alakításának a tervével megkereste Teleki Pál miniszterelnököt, némi haladékot kért, majd, bizonyára a kormányzóval is tanácskozva, nemleges válasszal szolgált. Cs. Szabó László évtizedek múltán egy beszélgetésben elmondta: otromba eseményeknek is tanúja volt, de hallgatott róla Erdély című könyvecskéjében, mert a bevonulás ünnepét nem akarta bepiszkolni. S a katonaság nyomán érkező, Pestről exportált, másod-harmad rangú hivatalnoki társaság esztelenségeiről a mai napig alig van értesülésünk. Csak annyit tudunk, hogy süket rendelkezéseik nyomán a budapesti hivatalosságokhoz áradtak a tiltakozások. Tiltakoztak azok, akik otthon maradtak, mert a visszatért országrészek fiait tízezrével vitték a háborúba és a pusztulásba. Arról se olvastam még történelmi-politológiai értekezést, hogy nemzeti érdekeinket és csökötten működő diplomáciai gépezetünket olyan élesen látó, a soproni választást kimondó velencei tárgyalások külügyminisztere, Bánffy Miklós miért nem kellett az ország vezetésének 1940 szeptemberét követően? Amikor 1943-ban újra felderengett Erdély veszejtésének rémképe, akkor persze újra szolgálatba szólították, hogy tájékozódjon Bukarest szándékairól.

A gennyes sebet előbb tisztítani, fertőtleníteni, aztán kezelni szükséges; Németh László romániai úti beszámolóját követően, különféle sértettségek nyomán indulatok lobbantak fel itthon és Erdélyben, mert ugyan a benzin fájdalomig égeti a sebet, de esély van arra, hogy vérmérgezés veszélye csökkenjen. Tanulmányok sorában és második szárszói beszédében is utalt arra Németh László, hogy sem lent s fent különösen nem tudtunk az idő igényének megfelelni. Ignácz Rózsa emlékiratában keserűen írja, egy magas politikai kör összejövetelén micsoda rideg közöny fogadta, amikor a bukovinai csángóknak kért segítséget. Aztán bekövetkezett az, amitől Szárszón Németh László félt: Új-Guinea nem lehetett a pápuáké. Moszkvában képzett helytartók uralma szakad ránk, ám azért ne könnyítsük lelkiismeretünket a bolsevik éter kábulatában.

Inkább a magasról tekintsünk alább! Molnár Márta leveleskönyvében Szabó Zoltánnak címezve egy döbbenetes beszámoló olvasható 1946 októberének végéről. Párizsban a Luxembourg-palotában két és fél hónapig tartó arcátlan színjáték nyomán újra véglegesült trianoni sorsunk, melynek civakodásában megbénult Szabó Zoltán írói volta. Molnár Márta balatoni kirándulásáról szóló hangulatjelentésében a helyi értelmiségiek szerint “az volt az általános vélemény, hogy csak csatoljanak el, amennyit akarnak, bánja a rosseb, csak már béke volna” – olvashatta a honi életképet Szabó Zoltán a Beaux-Arts utcai Nizza szállóbeli szobájában. Értjük tehát így is, miért tusakodott annyit a hazatérés gondolatával. Lám, 1947. február 10-én zúgott a Bazilika harangja, s változatosan visszhangzott az ország, ám az apátiában fogant közöny és undor jelei már ötvennyolc évvel ezelőtt is mutatkoztak. Még ma is alig ismerjük a fél századdal ezelőtti hétköznapokat. Csak remélhetjük például, hogy a modern történetírás, vélhetően nem a Soros Alapítvány támogatásával, a szociológiai, a pszichológia és a közírás szempontjait sűrítve, egyszer tisztázza Vásárhelyi Miklós szerepét, aki a Szabad Népben 1946-ban, tucatnyi párizsi magyar tudósító sorában egyedül, naponkénti önpiszkításában és Moszkva egykori szempontjait harsogva, már a Népszabadság, az Élet és Irodalom és a Magyar Narancs szellemét alapozta.

A következő negyven esztendő honi közönyét és küszködéseit már közösen éltük, Andrásom, ám te nálamnál szélesebben és mélyebben tanulmányozod, ismered az egyetemes haza szellemjeleit. Az idő múlásával egyre erősebben bizonyos előttem: művekben élve ábrándos elfogultsággal s gyanútlansággal szemléltük a kisebbségi szellemi élet hétköznapjait. A székely a magyar művészága, mondta Kodály Zoltán. Határon túli szellemi kalandozásaink során, az Éj királynőjének rettegett birodalmában is, valamiképp egy tündérkert vendégeként éreztük magunkat, amikor Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Farkas Árpád és mások költészetében, Sütő András, Dobos László, Gion Nándor prózájában, darabjaiban vagy Harag György előadásaiban elmerültünk. Elvarázsolt voltunkban, a műveket tanulmányozva gyakran nem juthattunk el a hétköznapokhoz, s nem láthattunk bele az alkotók emberi bugyraiba. Mert mondd, András, milyen ordas és sötét indulatok vezethették azt a Szabó Gyulát, akiről Kisebbségi magyar irodalmak című munkádban becsülő szeretettel jellemezve írod: “a halálveszély kínjából kiszabaduló ember a virágokat, kertet, tárgyakat az élethez tartozás bizonyítékaként idézi meg…”, ám ez Szabó Gyula a marosvásárhelyi pogromot követően írótársát, Sütő Andrást azzal rágalmazta, hogy bestiális megtámadását maga akarta! Egy Dosztojevszkij-méretű író talán felfejtené a kolozsvári író infernóját, ha már vallomáshoz nem lévén ereje és tehetsége, emlékirataiban is sérelmeit sorolja. (Béke vele!)

Talán úgy is állíthatom: közösen hüledeztünk, amikor a történelmi fordulat első óráiban, a hetvenéves Trianon emléke fölött a Parlamentben oly otromba színjátékot rendezett a fiatal demokraták társasága. Minap megtaláltam lenyomatát egy francia riporter könyvében is. Rockenbauer Zoltán így nyilatkozott Blendine Milcent-nak: “A múlt az fontos, de hagyjuk abba a trianoni békeszerződés fetisizálását, Erdély kérdését…” (Paroles de Hongrois – Plome, 1991). A határokat nem lehet megváltoztatni, mondta Rockenbauer Zoltán Szlovákia elszakadásának és a jugoszláviai polgárháború hajnalán. Trianont évtizedeken át legfönnebb csak Leninre hivatkozva emlegethettünk, miszerint igazságtalan béke volt, ám súlyosan sebesült voltunk első szabad említése Rockenbauer Zoltánt máris zavarta. Noha Mitterrand elnök 1990 telén Magyarországon járva kijelentette, Trianon elhibázott volt. Minap értesültem Párizsban: ifjú kora óta ismerte a döntés katasztrofális voltát, mert hét éven át magyar származású tanár tanította neki a földrajzot, s a Monarchia térképének átrajzolását alaposan megmagyarázta.

Egy kevéssé ismert tényt még korábbról is érdemes felidézni Franciaországból: 1989 júliusában Okos Márton és Juhos Gábor az erdélyi magyarság végzetes sorsát képviselve, párizsi zarándoklatát Strasbourgban megszakította, s az Európa Tanács 270 tagja felállva tapsolta a fiatalokat. Ám a Fidesz képviselője, Kakuk György pökhendien azt kopácsolta a nemzetközi fórumon, hogy jobb lett volna, ha otthon maradnak, és az ellenállást szervezik. Kakuk György ugyan kiszállt a fészekből, ám szelleme jó időre még tartósodott. Hüledeztem 1991 decemberében is, amikor Antall József kormánya külügyi delegációjának bukaresti útját Németh Zsolt az országgyűlésben támadta. A magyar delegáció a gyulafehérvári népgyűlés dolgában hagyott szigorú memorandumot Iliescu asztalán, merthogy az államelnök nem volt hajlandó átvenni. Parlamenti keménykedésével Németh Zsolt voltaképp Iliescut védte. Talán más politikára hangszerelt a fiatalok pártja? Az együttműködés jegyében a nyári bálványosi tanácskozásokkal igazolva a magyar–román kapcsolatok új korszakát? Azóta tizenöt nyár, fél emberöltő telt el, s tizenöt román fiatal nem gyűlt abba csapatba, amely tartósan és távlatosan a bálványosi gondolat képviselője volna a román közéletben.

December 5-e dolgában kérdeztél, de Illyés Gyula egyik távirata további tények és összefüggések felidézésére bátorít: “Mint macska, elkaparva piszkát, / így készítsünk mi is hát / új helyzetet? »Korszerű tisztát?!«” (Lelki tisztulóknak). Az akol már-már áporodott melegéből kilépve, az egykori Fidesz hangvételében, a helyzet tisztázást sürget. Politikai, közösségi és lelki értelemben egyaránt. A Magyarok Világszövetsége dolgában is. Amelynek előbb tiszteletbeli elnökét, Sütő Andrást, Tőkés László püspök úr kegyelemteljes egyetértésében, Patrubány Miklós közreműködésével kiszorították, majd rutinos, bizantoid hadműveletekkel Csoóri Sándor következett, s vele a közélet olyan jeles személyei távoztak a vezetőségből, mint Pozsgay Imre, Duray Miklós. Hivatott, kivételes emberek és gondolkodók fölöslegesnek bizonyultak a világszövetségben. Tündöklő Jeromosként érkezett Patrubány Miklós, aki, ha kellett, székelyharisnyában játszta az igaz magyart. Hitvány kis népszínmű körvonalazódott; idővel aztán a püspök úr kényelmetlennek érezvén a szervezetet, feladta posztját, és szülőföldjén változatlanul tovább hirdette Tamásival: “Nem veszett el a magyar!”

Csakhogy egy súlyos politikai tévedés mutatkozott: a magyart, az igaz magyar, vagyis az RMDSZ ellen fellépő “platform” jelentette. Elég, sajnos, hogy a hazai polgári párt Németh Zsolt vezetésével már esztendőkkel ezelőtt, elvesztvén a romániai realitásokat és politikai józanságát, Tőkés László és Szász Jenő székelyudvarhelyi köztársaságát vizionálta Erdély új magyar édeneként. Egyedül persze nem tehette volna; alvezérek harsonáztak naponta a Magyar Nemzetben; Csaba királyfi és Zsolt vezér mesebeli fehér paripán Nagyvárad–Székelyudvarhely között feszített szivárványon ügetett. Pegazusi ihlet helyett gyakran az igazság önhitt letéteményeseként, arcpirító stílusban tudatták székelyboldogító eszméiket. Feledvén Tamási Áron figyelmeztetését is: a szivárvány csalóka! Elvakultak hadoszlopa valótlan állításokkal is szisztematikusan rágalmazta az RMDSZ vezetését, és támadta például Sütő Andrást, akinek tiltakozásaira a Magyar Nemzet nemcsak bocsánatot nem mondott, de még csak nem is válaszolt – természetesen a kiegyensúlyozott hírközlés és a polgári értékrend jegyében. Tudjuk, persze, hogy Benedek Eleket hazaárulónak hirdették – Dicsőszentmártonban. A dicsői nívó persze most is szívósan működik Erdélyben s hasonlóképpen Budapesten.

Kövér László is felfedezte magának Erdélyt; politikai érzéketlenségénél és műveletlenségénél csak hangja nagyobb. A december 5-ei választás után terjedelmes nyilatkozatában (Magyar Nemzet, 2004. december 18.) ahány állítás, annyi tévedés, pontatlanság, csúsztatás, féligazság. S talán az ügynöki és hírszerzési nézőpontnál magasabb és igényesebb nívón is értelmezhető volna a világ, a nemzet és emberi jelenségeink. Politikus, zsurnaliszta, aki Erdély ügyébe ártja magát, annak illő volna eltűnődni például azon, hogy a székek miért háborúztak egymással századokkal ezelőtt; avagy a székelyek miért álltak Vitéz Mihály seregébe; mai elvakult platformos trombitáslovagok Bethlen Gábort is vezércikkben szidalmaznák, mert feladta Lippa és Jenő várát. Aki Erdély ügyében száját vagy tollát jártatja, mélyedjen el II. Rákóczi Ferenc gyönyörűséges vallomásaiban és emlékirataiban, s benne például arról, hogy milyen meggondolás és felelősség vezette, amikor 1707-ben fejedelemmé választása előtti napokban Marosvásárhely határában tárgyalt a rendekkel.

S ahogy kavarodnak bennem százados gondok, kedves András, egyre erősödik bennem: a kisebbségi lét és esztétikum kapcsolatában micsoda árnyalatokat és mélységeket nem ismerünk! Annyi között Sütő András munkásságában, például a Lócsiszárban elhangzó lutheri mondat, az “Itt állok másként nem tehetek” jelentésrétegeit. Elemezve, a protestantizmust felidézve, a mű szerzőjének személyességére hivatkozunk, de felfigyeltünk-e például arra, hogy Sütő András drámaivá emelt gondolata tudós Apáthy István tragikus sorsát is asszociálja; az összesküvés rágalmában perbe fogott, majd halálra ítélt, konzervatív magyar vezető 1920-ban szebeni főtárgyalásán hivatkozott a lutheri szavakra. S amikor Nagy László ravatalánál Sütő András a tenger és tengerszem titkos kapcsolatáról beszélt a Farkasréti temetőben, egyben a kisebbségi nyomorúságot tényekben összegző Ligeti Ernőhöz, a Súly alatt a pálma szerzőjéhez is kapcsolódott, aki a balatoni íróhét siófoki eseményén 1932-ben élt az összetartozás említett, szép képével.

Erdély, a romániai s határon túl élő magyarság család sosem lehet honi pártok kampányügye. Autonómia-igényük úgy is értendő, hogy Budapestről önös céllal folyósított anyagiakat s az ehhez kötődő vazallusi szempontokat és érdekeket felszámolva, a személyi, hatalmi ambíciók lankadjanak, és az őket kísérő hírharsonások csöndesüljenek el végre. Alaptétel: a kisebbség ügyeit magyarországi párt és különféle érdekszervezetek, orgánumok semmi formában nem befolyásolhatják. Budapest hagyjon fel vízfejokoskodásaival és befolyásolási hadműveleteivel, amelynek folytán már ott tartunk, hogy a létkérdések gyakran lékérdésekké süllyednek.

Az eredmény pedig közismert: Szász Jenő román pártbeli képviselőségét még az udvarhelyi polgárok java is elutasította. Ilyenképpen hát a hazai polgári párt, a december 5-ei közönyt megelőzően, már november 28-án, a romániai választásokon szenvedett kudarcot azzal, hogy az RMDSZ bejutott a parlamentbe.

Sikeréhez Orbán Viktor Brüsszelből gratulált, de ami esztendők óta történt, ezzel nem tekinthetjük elintézettnek. Sem itthon, se a határon túl, a platformosok körében különösképp nem. Tőkés László püspök úr az előző választások idején, az RMDSZ tiszteletbeli elnökeként, abszurdoid fordulattal, saját szervezete ellen szólította meg a magyarságot. Újabb, valóságtévesztő útjára Rákóczi György igei gondolatával is felelhetünk; a fejedelem ágyúira vésette: “Nem azé, aki fut, és nem azé, aki akarja, hanem a könyörülő Istené…” Öntisztázó folyamatok persze sürgetőleg mutatkoznak az RMDSZ-ben is. Amelynek új parlamenti képviselői között szerepel az a Toró T. Tibor is, aki Tőkés püspök úr hadsegédeként hetente szerkesztett memorandumokat Markó Béla ellen. Íme, ez is erdélyi realitás. Amint az is, hogy a bicskás indulatok majd lehervadnak, hiszen a magyar kirándulókat fenyegető fogadósok is a vendégből élnek; s a szervezetek körül is kihuny majd az értelmiségiek lobja, ha újabb alapítványi pénzek érkeznek Budapestről. S csak remélem, hogy az Európára oly annyira hivatkozó, valójában szellemi skizoidititásban, vagyis igazodási zavarban szenvedő marosvásárhelyi és kolozsvári esztétikai klubok és baráti társaságok is öntudatosodnak annyira, hogy nem igényelnek magyarországi pénzeket, hanem saját kasszájukból piszkolják a hazát és a nemzetet.

Adyt idéztem, kedves András, Erdély elveszejtéséről. Vigaszként is kérdezte cikkében: “…de nem hal-e majd bele Románia, akit én szeretek…?” Románia nem halt bele, sőt! Államrendje ugyan változhatott, ám a magyarság megnyomorításának változatos módjait művelhette a világ jóváhagyásával. Jelcin bocsánatot kért 1956-ért. Az elmúlt tizenöt évben nem volt felelős román vezető, aki nép és lélekirtás évtizedeiért, a Duna-delta mocsaraiban, Enyed, Szamosújvár börtöneiben ártatlanul elpusztított magyarokért, a marosvásárhelyi pogromért, Sütő András szeme világáért bocsánatot mondott volna. “Rendezni végre közös dolgainkat”? József Attila szép óhaját ma is naponta lepökik. Népirtások, háborúk nyomasztották a Duna-medence közelmúltját is. Trianon óta egyedül a magyar volt az, amely erőszak nélkül, emberi méltósággal és türelemmel igyekezett javítani emberalatti sorsán. Rendezni valója tehát a többségi gyűlölködőknek volna immár. De máris a politikai erkölcs ábrándos ligetébe jutottunk. Megbékélés? Az alapfogalmakat is tisztáznunk szükséges. Megbékélés? Követelik azok, akik addig lesznek békétlenek, amíg egy magyar is él a Duna-medencében. Szerbia ugyan haldoklik, de veszteségei folytán gyűlölete csak fokozódik, amit naponta és programszerűen már csak a vajdasági magyarokon verhet le. Ne ámítsuk magunkat: a pogrom veszélye érlelődik.

Mezei megfigyelőként a politika terepén, úgy tűnik előttem, hogy egy kedvező pozíciót, a román vezetés által is elfogadott kedvezménytörvényt, a bolsevik “testvéri” lakájhagyományok jegyében, a D-209 jelzetű kormány megsemmisítette. Ezt követően nyugtalanság és újabb terv nem mutatkozott a polgári ellenzék körében. Ilyenképpen Kasza József 2003-as kezdeményezését a világszövetség felerősítette és a maga javára fordította, miközben az Európa-parlamenti választás sikerében kábult a polgári ellenzék, majd addig gyönyörködött a szegfűpárt viszályában, amíg aztán a veszteségét és kudarcát konstatálhatta. Időben és meggondolt javaslatokkal az országgyűlés előtt kellett volna méltón tisztázni és rendezni honfitársaink hovatartozandóságának jogkörét és minőségét.

Így hát amitől tartottunk, abban benne vagyunk, a kudarcos folyamat tisztázást igényel – említettem. Általános menetét tekintve is, továbbá a kisebbségi politika mellett a magyar kultúra dolgában is. Párt és személyi-hiúsági-érdekeltségi szempontoktól mentesen. Az alapigét Tamási Áron 1937-ben megfogalmazta: “Mind magyarok vagyunk!” Tanácsos volna, hogy elvakult honmentők újabb hadműveletektől kíméljék közéletünket, mert Weöres Sándortól ismerjük: “torlódnak, tülekednek, hogy ki lehessen a mentő: / félek, a gyermek végül a vízbe potyog” (Honmentők). Trikófeliratoktól, sumerológiai spekulációktól se leszünk jobb, vagyis igényes magyarok. Dobos Attila televíziós óráját siratóknak pedig: az idétlenségben révülő hazafiság legfönnebb Karnyóné boltjában kelendő. S viszolygom attól is, hogy régi idők pártobsitosai, Kerényi Imre és Koltay Gábor, továbbá Várhegyi Attila agitációs-propagandista színvonala jelentse a magyar kultúrát. Ami pedig nyár óta a Duna Televízió elnökének választása körül történik immár harmadik hullámban, az a szakmai igény teljes semmibevétele. A manőversorozat nyilvánvaló: az uralkodó párt érdekeit feltétlen kiszolgáló üzemvezető kerestetik. Európa alatti, szégyenteljes színjáték ez, amely már a szakmai látszatra se ügyel a határon túliak iránti közszolgálati kötelezettségben.

Rövid levélre készültem, arra gondolva, hogy hatvanadik születésnapod alkalmából további szívós, teremtő munkát és egészséget kívánok. Megelőztél, s keserves kérdésben megszólítottál. Nagyidai kedv kísértett válaszra, ám keserves voltunkban a decemberi 5-ei jelet én kegyelemteljes figyelmeztetésnek tekintem. Önvizsgálatra és összeszedettségre bátorít. Politikai dimenzióban és kinek-kinek az egyéni létében, tisztázó folyamatokat indíthat.

Utolsó találkozásunk alkalmával, Andrásom, a vigasz felől kérdeztél. Tudósi munkásságod értelmén tűnődtél, talán a hatvanhoz érkezett öreglegény személyességével is. December 5-e dolgában Németh László már 1935-ben a tovatűnt Tündérkertről beszélt: “A valóságban mást sem tettünk Erdéllyel egy század óta, csak adtuk és adtuk, és ma jobban adjuk, mint valaha. Mert egy országrészt nem fogadalom, fegyver és birtoklás tart meg, hanem az a titkos hódítás, mely úgy ejti meg a földet, mint férfi a nőt. Erdély a legkülönb nő volt, akivel a magyarságnak itt Európában dolga akadt…”

Mégis, a minden veszteség ellenére, a reménység jegyében Tamási Áron ősvigasztalásának záró pillanatát idézem, drága öreglegény-társam, András! Amidőn már bekövetkezett a vég, s Csorja Ádámnak vére folyt, búsulás helyett a küzdés igéjét kurjantják a kislegények, és csárdásba kezdenek. December 5-e után, ráadásaként, születésnapi jókívánsággal Ady Endre verejtékes látomásával kívánok reményesebb holnapot; Párizsban írta 1906 őszén: Özvegy legények tánca. Rózsát tépve és sóhajt hörögve, danoljunk és küzdjük át az éjszakát, jó Andrásom! Reggel pedig? “Reggel hiába gyűl a nép, / Nyoma sincs dalnak, bálnak, sírnak: / Egy-két vér csöpp s könny folt a falon / S egy-két bolond verses papírlap.”

“A népirtás bűntettének megelőzése és megbüntetése tárgyában 1948. december 9. napján kelt nemzetközi egyezmény” II. cikkelye kimondja, hogy “a jelen Egyezmény népirtás alatt a következő cselekmények bármelyikének, valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport, mint olyan teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával való elkövetését érti”. Az említett fejezet b) pontja tiltja: “a csoport tagjainak súlyos testi vagy lelki sérelem” okozását. Magyarország az említett Egyezménynek részese, és annak szövegét törvénybe iktatta. A Btk. 156. § kimondja, hogy “aki valamely nemzeti, népi, faji vagy vallási csoport tagjának a csoporthoz tartozása miatt súlyos testi vagy lelki sérelmet okoz, bűntettet követ el, és két évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő”.

Ismeretlen Tettes ezen túlmenően megsértette a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló s a Btk. 177/B paragrafusába foglalt rendelkezéseket is.

Egy nemzet számára egyértelműen a nemzethez való tartozás tudata és az együttműködés, a kölcsönös segítés gyakorlata a legfontosabb. Népünk trianoni sérelme közismert. Ezt tetézte Rákosiék “bűnös nép”-propagandája, az ötvenhatos forradalom leverése és azt követő véres megtorlás. A nemzet sérelmeinek orvoslására az elmúlt szocialista rendszerben semmilyen intézkedés nem történt. A hivatalos állásfoglalás szerint a szocializmus fejlődése a nemzetiségi kérdéseket – köztük a külhoni magyarok elnyomását, üldözését, sanyargatását, sőt irtását (44-es titói magyar holokauszt a Délvidéken, Szárazajta, stb. Erdélyben) – “automatikusan megoldja”. Az utódállamok és a magyar szocialista kormányok összejátszása miatt kétszeresen nehéz körülmények ellenére számos magyar ember szorgalmasan építgette a kapcsolatot az elszakított nemzettestek között. Mostanáig a magyar emberben nem merült föl, hogy ne volna testvére a többi magyarnak. A maga nemzetének a határokon átívelő egysége minden civilizált ország lakója számára magától értetődő. Így volt ez természetes számunkra is – és egyetértett velünk a cigány, a sváb, a szerb, az örmény és a többi kisebbségi polgártársunk zöme is.

A kettős állampolgársággal kapcsolatos, 2004. december 5-én lezajlott népszavazás – bármi volt is az oka és a módja – alkalmat adott volna a magyarság kulturális, szellemi egyesítésére, erkölcsi és gazdasági együttműködésének erősítésére; mégpedig az európai politikai normák betartása mellett, a határok megsértése nélkül. A kettős állampolgárság intézménye szervesen belesimul az Unió jogrendjébe. Sok millió külföldi állampolgára van Írországnak, Olaszországnak, Spanyolországnak stb.

Ismeretlen Tettes azonban kampányt indított a nemzeti egység ellen, és megsértette a Btk. 177/B §-t, mely kimondja, hogy “(1) aki a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvényi rendelkezések megszegésével

– Azt a közérdekű adatot hamisította és híresztelte, hogy a népszavazás után, egy éven belül akár mind a 800000 magyarigazolvánnyal rendelkező áttelepülhet Magyarországra, holott a referendum nem a kettős állampolgárság megadásáról szólt, hanem – eredményessége esetén – csupán egy ilyen tartalmú törvény megalkotására kötelezte volna az országgyűlést. E törvény – kétharmados jellege miatt – hosszú hónapok, esetleg évek múlva készült volna el;

– azt a közérdekű adatot hamisította, hogy a 800000 esetleges áttelepülő közé csalárd módon beleszámolta a több százezres szlovákiai és szlovéniai magyarságot, ahonnan az Uniós csatlakozás óta senki sem költözött át, noha megtehette volna;

– azt a közérdekű adatot hamisította, hogy az esetleges áttelepülő asszonyokat egyszerre számította nyugdíjjogosultnak és anyai támogatás várományosának;

– azt a közérdekű adatot hamisította és híresztelte, hogy az áttelepülők kizárólag terhet jelentenek Magyarországnak; csórén jönnek át, sem javakat, sem munkaerőt, sem szellemi, kapcsolati tőkét, sem pénzt nem hoznak, de még a sok milliárdra rúgó útlevélilletéket is elsinkófálják;

– azt a közérdekű adatot hamisította és híresztelte, hogy a külhoni lakos állampolgárok Magyarországon szavazati joggal rendelkeznek;

– elhallgatta, hogy Romániának több százezer kettős állampolgára van – elsősorban – a Moldovai Köztársaságban, sőt, magyar polgárok is lehetnek román állampolgárok;

– elhallgatta, hogy az EU-ban általános biztosítási elvnek megfelelően a nyugdíjat ki-ki attól az országtól – annak biztosítójától – kapja, ahol a jogosultságát szerezte. Az ennek megfelelő egyezmény az EU-ba törekvő Romániával már elkészült, aláírása hamarosan megtörténik. Ukrajnával is folynak a tárgyalások, a nem EU-tag szomszédok közül a Szerbiából áttelepülők nyugdíját Szerbia fizeti;

– azzal, hogy a határon túli magyarokat minősíthetetlen módon gyalázta: aljas, haszonleső csavargónak tüntette föl őket, akik némi szociális segélyért elhagyják évezredes lakhelyüket, őseik sírját, ingatlanaikat, munkájukat, barátaikat, s a nyakunkra özönlenek;

– azzal, hogy nemes, mélyen emberi értékeket, a természetes jó szándékot, a segíteni akarást, a józan gondolkodást, a nemzeti egység gondolatát merőben anyagi szempontokkal állította szembe, lerombolva számos magyarországi szavazópolgár értékrendjét;

– Ismeretlen Tettes oly módon is ludas a magyar nemzeti csoportnak okozott lelki sérelem elkövetésében, hogy hadjárata – mint föntebb kiderült, nem is irányulhatott a kettős állampolgárság elutasítására, hiszen nem az volt a népszavazás kérdése – a nemzet egységének megbontását, a csoport tagjainak szembefordítását és ily módon súlyos, lelki válságának előidézését célozta. Könnyen belátható, hogy minden ízében hazug, fasiszta stílusú, rasszista propagandája végső fokon a társadalom elemi közösségeinek és magának az emberi személynek az épségét is veszélyeztette, amennyiben az általa manipulált érdekeket az alapvető emberi értékek fölé helyezte – a nemzettudat megroppantásán túlmenően –, az embereket igyekezett zsigeri szinten élő véglénnyé süllyeszteni;