A kolozsvári egyetem tanára a debreceni egyetemen Görömbei András vezetésével készített és megvédett PhD-értekezését dolgozta át, bővítette ki, hogy könyve a Kossuth Egyetemi Kiadó Csokonai Könyvtár sorozata legértékesebb és legérdekesebb darabjainak egyike legyen. Olyan munka, amelyet többszörösen is megelőzött a jó híre. Meg a különböző részek publikálásakor, és meg a marosvásárhelyi székhelyű, máskülönben egyetlen romániai magyar szépirodalmi folyóirat, a Látó hasábjain közzétett Szilágyi Júlia-interjúban (2003/3.) A múltnak vége? című beszélgetésben a nagyjából a Forrás első nemzedékével indult kritikus-irodalomtörténész, miután hosszan, ám még elviselhető elfogultsággal azt a fájdalmát ecsetelte, hogy “lezárt korszakok tisztázatlan terheit cipeljük”, szóba hozta Vallasek Júlia disszertációját, mondván a partnerének (Láng Zsoltnak), hogy “már magát a keresés irányát méltányolnom kell”. És valóban, a fiatal tudós törekvését csak dicséret illeti meg, nem bírálat: monografikus körképet rajzolni a kisebbségi magyar irodalmak legkevésbé ismert, filológiai és esztétikai-poétikai szempontból is legkevésbé feltárt, egyszóval legelhanyagoltabb időszakáról. Azokról a második világháborús esztendőkről, pontosabban arról a mindössze alig fél évtizedről, amelyet épp e kurtasága miatt talán túlzás külön korszaknak nevezni, és amelyik ráadásul még azt a paradoxont is magába rejti, hogy az irodalma (és irodalmi intézményrendszere) ebben az időben megszűnik teljes egészében kisebbségi lenni. Zömében többségivé lesz ismét, nem önerejéből és elhatározásából, természetesen, hanem – mint ahogy ez Európának különösen ezen a részén (de: másutt is!) szinte magától értetődő – a történelmi eseményeknek köszönhetően, a térség helyzetét meghatározó nemzet(ek) fölötti, nemzetközi politikai döntések következtében. A Magyarország, mi több, a magyarság sorsát alapvetően befolyásoló úgynevezett bécsi döntések közül sem az elsőnek, sem pedig a másodiknak a következményeivel mind ez ideig még nem vetett számot az irodalomtörténet. Felméretlenül maradtak az irodalmi életnek az államakarattól, a politikai szándéktól legerősebben függő intézményi változásai, az új folyóiratok alapításának vagy a régiek megszüntetésének cenzurális vonatkozásai, hasonlóképpen a könyvkiadás és -terjesztés gondjaihoz. Kevés szó esett az irodalom-felfogás, az írói szerepértelmezés esetleges módosulásairól is. Nem utolsósorban pedig igen kevés magukról az ekkor született és jórészükben sokáig hozzáférhetetlen, újabb kiadást meg nem ért művekről.

E hiányok számbavétele, illetve felszámolása korántsem az irodalomtörténészek renyheségén vagy érdektelenségén múlott. Ahogy Trianon a tiltott helynevek közé tartozott, és a nyilvánosság fórumain még a szocializmus végnapjaiban sem volt szabad az “igazságtalan” jelzőt társítani hozzá, ugyanígy Bécshez, az itt hozott 1938-as, majd 1940-es döntésekhez sem az “igazságra törekvés”, a “részleges jóvátétel” gondolatát. Jól érzékelteti mindezt Czine Mihály tanulmánya, amelyre Vallasek Júlia is támaszkodhatott az erdélyi magyar irodalom 1940–44 közötti szakasza tárgyalásában. Nos, a nemcsak a tényeiben és adataiban, hanem az értékítéleteiben is a legmegbízhatóbbak közül való dolgozat a második bécsi döntés eredményeképp azt emeli ki, hogy Észak-Erdély visszacsatolása (és Dél-Erdély román kézben hagyása) után a királyi Románia s a királyi Magyarország szinte versenyzett a nemzetiségek elnyomásában, mert egymással vetélkedve keresték “a fasiszta Németország nyugtázó elismerését”. Az Elváltozott világ szerzője – hasonlóan könyve más helyeihez – itt is a legfrissebb tudományos kutatásokra támaszkodik, amikor a részleges revízió számos problémája közül kiemel néhányat. Idézi például Teleki Pál, a tragikus sorsú miniszterelnök véleményét: “a revízióba bele fogunk pusztulni”, de idézi azokét is, akik a leginkább érintettek voltak: Erdély írói társadalmáét. Ezáltal csökkenti, mérsékli azt a mellékízt, amelyet fejtegetése a Horthy-korszak “érzelmekre is alapozó úgynevezett revizionista politikájá”-t emlegetve kapott – mintha egy nemzeti méretű megrázkódtatást, a költők, a Nyugat költői által megénekelt gyászt követően merő bűn volna az érzelmek ébren tartása vagy felkeltése. Miként nem az 1940 után a kisebbségből hirtelen többségbe kerültek bizonyos óvatossága, mi több, fenntartása, bizalmatlansága sem. Már Czine Mihály is idézte Kovács Lászlónak, az Erdélyi Helikon szerkesztőjének ekkori szavait: “Hadd éljünk mi tovább is egy kicsit távol a nagy magyar szellemi központtól, sugarainkat kölcsönösen egymásra dobva, a magyar szivárvány színeit gazdagítva, testvéri vetélkedésben…” De ez a cél lebegett később az 1942-es marosvécsi írótalálkozó résztvevőinek szeme előtt is, amikor a két esztendőnél is rövidebbnyi idő tapasztalatait mérlegre téve közzé tették a nyilatkozattal fölérő véleményüket: “Természetes és logikus lett volna, hogy Magyarország felelős kormányszervei és társadalmi és szellemi vezetői a visszacsatolt Erdély újjáépítésében a múltbéli tapasztalatok nyilvánvaló tanulságait hasznosítani fogják. De a hazatérés után két esztendővel is azt kell megállapítanunk, hogy ez nem történt meg. Ez nyilvánvalóan abból az elgondolásból eredt, hogy a magyar kormányzatnak az állami és nemzeti élet minden vonalán központosításra kell törekednie. Meg kell mondanunk, hogy a nagy magyar egység szempontjából ez a központosítás helyes, de a mai gyakorlati formájában nem a magyar egyetemesség és igazi egység erősítését szolgálja, hanem az ősi tájegységekben rejlő kipróbált erőket sorvasztja el. A túltengő bürokratizmus természetes ellensége az öntudatos és magabízó nemzeti társadalomnak. Vak és süket szolgákká neveli az állam polgárait. Kiöli az egyes ember kötelező felelősségtudatát az egyénnel szemben is. Pedig ez a kölcsönös felelősségtudat a nemzeti társadalomnak pótolhatatlan megtartó ereje, mely nélkül kritikus időkben erőtlenül hull szét a társadalom.” Ugyanebben az esztendőben Tamási Áron Erdélyi jelentése így szól: “Megszűnt az erdélyi társadalom korábbi erjedése, hogy egy másik jöjjön helyébe: a társadalmi visszahasonulás folyamata, melyben az erdélyiség sajátos jegyei elhalványultak és vívmányai időszerűtlenné váltak. A szív megkapta a sorstól a hazatérés legnagyobb ajándékát, de a szellem mostoha sorsra száműzetett.”

Az idézetek egy része szerepel abban a tanulmányban is, amelyik a kötet közvetlen előzményének tekinthető: Pomogáts Béla a Négyesztendős szabadság című munkája ugyanezt a periódust vizsgálja, s a folytonosság szempontjából ez is az egyetemes magyar irodalom helyett a kisebbségi irodalomra tekint, ahogy Czine Mihály is tette, amikor “négyévnyi cezúrá”-nak nevezte a bécsi döntés utáni rövid időt. Hasonló kapcsolódási pont, ami Vallasek Júlia tárgyalásmódját is részben megszabja: az irodalmi folyamatoknak, költői életműveknek a folyóiratok szerinti csoportosítása. Különösen kiemelve a legfiatalabb nemzedék 1942-től 1944-ig negyedévenként megjelenő kiadványát, a Termést, amelyiknek az irodalmi és eszmetörténeti szerepe iránt – elsősorban Cseke Péter jóvoltából – az utóbbi időben élénkült meg az érdeklődés, de amelynek az 1943-as Elvek, gondolatok című vitáját már Borbándi Gyula is a szárszói konferencián megfogalmazott válaszokkal kapcsolta össze (a könyv ritka, egyúttal humoros sajtóhibája: Hans Robert Jauss gondolataiban merül föl a Termés). A két folyóirat, az Erdélyi Helikon és a Pásztortűz esetében viszont kutatói kötelesség számba venni történetük korábbi szakaszait – de mert ezek lényegében az erdélyi magyar irodalom kezdeteihez nyúlnak vissza, ezért az Elváltozott világ jóval többre vállalkozik és jóval többet teljesít, mint amit az alcímében ígér. Hiszen az 1940 és 1944 közötti négy év tárgyalásához nélkülözhetetlen a korábbi húsz esztendő kisebbségi magyar kultúrájának vizsgálata, a Trianon utáni helyzet történelmi hátterének megvilágítása és értelmezése, a különféle ideológiák és művészeti irányzatok bemutatása. Különösen a könyv első két fejezete akár úgy is értelmezhető, mint a két világháború közötti romániai magyar irodalom történetének újragondolása és kiigazítása, a rendszerváltozás előtt kialakult értékszerkezetek felülvizsgálata. Mindeközben – ahogy a második fejezet alcíme jelöli – e nemzetiségi irodalom kánonjainak alakulását követi nyomon egészen a kilencvenes évekig. E kánonfigyelés célpontja mindenekelőtt a transzszilvanizmus, de ettől elválaszthatatlanul az Erdélyi Helikon szerkesztői gyakorlata is ott áll az érdeklődés kereszttüzében.

A transzszilvanizmus első igazán igényes elemzését Pomogáts Béla végezte el, még a nyolcvanas évek legelején. Azóta, kiváltképp az utóbbi másfél évtizedben, ismét vitasorozatok tárgya volt, történeti összefoglalására Nagy György kellőképpen nem méltányolt – sőt, itt-ott lekicsinyelt – könyve, az Eszmék, intézmények, ideológiák Erdélyben tett kísérletet. Vallasek Júliának tehát volt mire támaszkodnia, amikor e kisebbségi ideológia újrafogalmazására, szerepének értékelésére vállalkozott. Számtalan helyen visszatér hozzá; több szempontból közelíti meg, legalább annyira igyekszik a színéről is látni és láttatni, mint amennyire a fonákjáról. Együtt szemléli az “erdélyi gondolat”, “erdélyiség” fogalmával, értékfelfogásuk és rendszerük, élet- és létszemléletük vázlatos ismertetésekor igyekszik kerülni a túlzásokat, noha tud és tudósít a végletes megítélésekről is. Szerencsés elképzelése, még ha követése közben el-el is tér tőle, különválassza egymástól az egyébként nehezen megkülönböztethetőket, “az esztétikai kánont előíró és működtető transzszilvanizmust a politikai ideológiaként működő”-től. Az erdélyiség elvének ez a megkettőzése, kisebbségideológiai, illetve irodalompolitikai lényegének és szerepének ez a szétválasztása a szándékot tekintve sem új keletű, persze. Új viszont, felfedezés számba menően az, ahogy Kós Károly Kiáltó szójának programját összeveti a Végvári-versekével. Meggyőző példákkal és érveléssel bizonyítja, hogy a Végvári-Reményik szimbólumai (a “téli varjú száraz jegenyén”, az “őrlő szú az idegen fában”, a “méreg”, a “halálharang”) éppen az ellenkező magatartást javasolták, mint Kós hivatkozásai (“lojális, építő, nyílt barát”, “adózó, anyagi és kultúrértékeket produkáló öntudatos polgár”). Így is igazolható, hogy a kiáltvány a tízes évek magyar polgári radikalizmusának, a Kossuth, Mocsáry Lajos és Jászi Oszkár nevével jegyezhető kantonális autonómia eszméjének erdélyi változata, Láng Gusztáv szerint a forradalmak bukása utáni apokaliptikus helyzetre és a magyarság szétdarabolására keresett válasza. “A röpiratban megszólaló, sérelmeit és terveit elősoroló ’mi’ – hangzik a szerző igen találó és okos fejtegetése – megelőlegezi azt a közösséget, amelynek éppen az adott szövegre való reakcióként kell megszületnie.” A vajúdás kínjait és görcseit érzékeltető Nagy György szavait azért is érdemes a könyvnél jóval bővebben idézni, mert a Kiáltó szó előzményeire is rávilágítanak, fénybe állítják a nálánál korábbi, ám vele rokon törekvéseket. Sejtetik egyszersmind, 1921 legelején, de még jóval később is mekkora ellenállásba ütközött a szülőfölddel való feltétlen azonosulás erkölcsét és a román–magyar–(szász) együttélés lehetőségeinek hitét összekapcsoló ideológia megfogalmazása és terjesztése. Az eszmetörténész “furcsának és méltánytalannak” tartja, hogy a kiáltványról szóló írások többnyire mellőzik Zágoni István nevét, holott volt (s van) vélekedés, amelyik épp az ő szövegében és nem a legsűrűbben emlegetett Kós Károlyéban vagy a harmadik társukéban, a szintén méltatlanul kevés szóra érdemesített Paál Árpádéban látja az írás “gerincét”. A felhívás három szerzője közül mind Zágoni, mind pedig Paál azért érdemesülhetne nagyobb figyelemre, mert mára már talán nem vádolhatóak idealizmussal azért, mert nyolcvanvalahány évvel ezelőtt megfogalmazták utópiájukat. A kulturális-területi autonómia gondolatát, az önrendelkezés elvét az egyikük, a másikuk viszont annak az Európai Egyesült Államoknak a vágyképét, létét, amely “minden népet kielégítő elhelyezkedéshez juthat el”. Ugyancsak igazságot szolgáltat Nagy György a századfordulós Marosvásárhely polgármesterének, Bernády Györgynek is, mintegy csak tudatva, amit aztán Sebestyén Mihály részletezett a róla szóló, a Látóban megjelent életrajzában: a politikus Zágoniék röpiratát megelőzve próbált az érzelmek mellett az értelemre is apellálni, amikor – 1920 májusában – levélben fordult az erdélyi magyarsághoz, a háborús bukás következményeinek, azaz Erdély elvesztésének a tudomásulvételére s új feladatra, a kemény összefogásra szólítva fel. Hogy ez a hang mennyi támadásnak volt kitéve, tanúsítja Berde Mária regénye, a polgármester alakját is megrajzoló, jelesül pedig a Zord Idő című, Osvát Kálmán szerkesztette lap kálváriájáról szóló Szentségvivők. Az Elváltozott világ szerzője viszont arról tanúskodik, hogy különös viszonyban van e kisebbségideológiával. Jóval visszafogottabb ugyan az elmarasztalásában, mint Cs. Gyímesi Éva, aki a Gyöngy és homokban a szenvedés mitizálását tartotta a jellemzőjének – de jóval visszafogottabb az elismerésben is, mint például az a Tamás Gáspár Miklós, aki a Nem lehet? című friss esszéjében “bámulatos gondolatkísérlet”-nek nevezi. Olyan kísérletnek, amelyik a nemzetiségi szabadelvű demokratizmusé volt, a hagyományos erdélyi partikularizmusra támaszkodva, Pesttel is, de a “szegedi gondolattal” is, Bukaresttel és a bojár uralmú román délkelettel is szembefordulva, megalkotva “az erdélyi nemzetiségek és felekezetek együttes különállásának a mítoszát”. Vallasek Júlia aligha dicséretnek szánja, amikor mint “különböző értékrendszerek összesítőjé”-t látja benne, relatív nyitottságát az ideológiai bizonytalanságon túl a mindennapi élet reális követelményeivel hozza összefüggésbe. Az se megértő méltatás, hogy a második világháború idején a román fennhatóság alatt maradt dél-erdélyi magyarság soraiban – mint írja – nagyjából ugyanaz az irracionális hitre és heroikus kitartásra alapozó létfilozófia érvényesült, mint húsz évvel korábban a transzszilvanista eszmék születésekor. Hogy mi érvényesülhetett volna, vagy hogy vajon nem a kisebbségi sors feloldhatatlan ellentmondásaiban, megoldhatatlanságában rejlik-e az “újra érvényesülés” magyarázata, ez már átvezet a transzszilvanizmusnak mint irodalompolitikának, mint kánonnak a kérdéséhez.

Annál is inkább, mert ezt is mintha idejét múlt jelenségnek látná – hiszen több helyütt is hangsúlyozza, hogy az uralkodó kánon “egészében csak a kilencvenes évek elején kérdőjeleződik meg radikálisan”, és hogy az ideológia “követelményrendszere a nyolcvanas évek végéig egyértelműen, bizonyos elvárásokban pedig máig is fennáll”. Fenn, mint a Tízparancsolat – tehetnénk hozzá, nem arra keresvén magyarázatot, hogy vajon mi tarthatta életben e követelményeket, igényeket, hanem hogy miként lehetne meghatározni ezeket, miben mutatkozhat meg időtálló voltuk. A szerző szava itt se igen az elismerésre hajlik, amikor az Erdélyi Helikon munkatársairól, a marosvécsi találkozók résztvevőiről megállapítja, hogy nem jelentettek “egységes irodalmi programmal” rendelkező csoportot, vagy hogy az egységük “kezdettől fogva törékenynek bizonyult”. Nehéz aztán eldönteni, dicséret-e, szemrehányás-e, amikor arra tér ki, hogy a helikoni közösség és eszmék ideológiai képlékenysége csak kis mértékben tette lehetővé a tagok számára a nyílt szembenállást, a Helikon körén belül bár-milyen gondolat egyforma eséllyel talált támogatókra és ellenzőkre. Ha ugyanis méltató szavakat szánna a folyóirat szerkesztőinek szellemi nyitottságára, a “heterogén” kánon alkalmazására, akkor aligha bizonyulhatna örvendetesnek, hogy a romániai magyar irodalom utóbbi másfél évtizedében kétségessé vált, méghozzá radikálisan, e kánon. Ha viszont ez utóbbi ad okot az örömre, akkor mit lehet kezdeni a két világháború közötti lapnak azzal a gyakorlatával, hogy úgymond soha nem igyekezett munkatársait tudatosan és eleve megszabott elméleti és gondolati rendszer határai közé szorítani. Továbbá: “mindaddig, amíg a beküldött írások megmaradtak bizonyos esztétikai normák és elméleti egyensúlyhelyzet mellett”, a munkatársak szabadon fejthették ki gondolataikat, “még akkor is, ha ezek ellentétbe kerültek a lap uralkodó transzszilvanista felfogásával”. Ezek ismeretében magára a helikoni társaságra se lehetett jellemző az elzárkózás, a kirekesztés. Ha tehát az íratik le, megint csak furcsálló hangsúllyal, hogy a helikoni kánon az Ábel-trilógiát meg a Nagycsütörtököt preferálja a Szűzmáriás királyfival és a Bútorokkal szemben, akkor felmerül a gyanú: nem az olvasó értékel-e kedvezően. Mint ahogy az is felmerülhet Karácsony Benő esetében, hogy vajon mit takar az a megjegyzés, mely szerint egyetlen irodalmi csoportosuláshoz sem kötődött szervesen. Végtére is helikonista volt, résztvevője az írótalálkozóknak – miképp kötődhetett volna szervesebben. Inkább az emberi habitus dolga jöhet itt szóba, s kevésbé az íróé, hiszen nehezen igazolható vele kapcsolatban az a tétel is, hogy a “nemzeti sorskérdéseket és a kisebbségi lét problémáit egyaránt ironikus távlatból vagy áttételesen kezelő (esetleg kiiktató) munkássága sem az anyaországi, sem pedig az erdélyi kritika elváráshorizontjába nem illett bele”. Hogy mibe illett, mibe nem, kitérőket kívánna – azt azonban Záhony Éva bibliográfiája is tanúsítja, hogy az erdélyi folyóiratok szép számmal közöltek kritikát a könyveiről. Az anyaországban pedig Németh László, az erdélyi irodalom első számú kritikusa többek közt ezt írta a Pjotruska című regényéről: “Egészen társtalan a magyar irodalomban ez a szeszélyesen csapkodó, zilált, mindig váratlan fordulatos hang, a gunyorosságnak, az egykettőre könnyekig szökő megindulásnak, az intuitív sziporkázásnak ez az állandó egzaltáltsága, amely akarva, nem akarva elragadja az embert.”

Karácsony Benő személyéről és művészetéről már a prózát tárgyaló hatodik fejezetben esik szó. A könnyen áttekinthető szerkezetű, jól felépített, világosan tagolt könyvben ezt előzi meg a korszak jellemzőit, valamint a kánonok alakulását elemző két fejezet, továbbá az a három, amelyik az Erdélyi Helikon, a Pásztortűz és a Termés szerepét, jelentőségét elemzi. Mindegyiket árnyaltan mutatja be, azt az izgalmat keltve, amelyet az eddig jobbára feltáratlan írások ismertetése nyújt. A próza változatainak (történelmi regény, önelbeszélő művek, a népi irányzat, lélekábrázoló alkotások) bemutatása természetesen jóval nagyobb teret kíván, mint a színházé és a drámairodalomé, hiszen itt jóformán csak a Tamási-dráma módosulásai érdemelnek figyelmet. Hasonló mondható a legutolsó fejezetbe tagolt lírai irányzatokról: önmagában már az is felfogható minősítésnek, hogy a szerző itt ismét visszatér a megjelenés helye alapján történő csoportosításhoz, és nem a költői szerep megformálása, a nyelvhasználat vagy a stílus szerint különíti el az egyes alkotókat. Így van azonban módja arra, hogy a Korunk költészetét is vizsgálja, jóllehet a folyóirat a tárgyalt időszakban már nem jelent meg. Hogy az Elváltozott világ úttörő munka, hiánypótló könyv – ezek a fejezetek bizonyítják igazán. Önmagukban is kerek, jól megformált részek; nemcsak a kutatómunka nagyságát, a számba vett szöveg óriási terjedelmét lehet kiemelni és méltatni, hanem az alapvetés beteljesült szándékát is. A műelemzéseket, az egy-egy szerzőről készült portrészerű írást vagy az egy-egy műfaj hagyományain töprengő eszmefuttatásait olyan elméleti igényesség jellemzi, amelyik igazán iskolázottnak mutatkozik, de látszik az is, hogy nem szeretne egy iskolához kötődni. Sejteti, mégis, a kötődéseit, vonzalmait, ízlésének irányultságát, elvi-eszmei fenntartásait, de a rokon- vagy ellenszenvét se mindig leplezi. Értékzavarai aligha vannak, értéktévesztésen se kaphatni. Elmélyültségére és alaposságára vall, ahogy áttekinti, az erdélyi magyar irodalom legjelesebb írói és költői mennyire voltak jelen a Nyugatban. Szerteágazó érdeklődését mutatja, hogy – Bözödi György és Gellért Sándor esetében – hagyatékban maradt művekre is kiterjed a figyelme. Máskor a tétovázását rögzíti: a Vallani és vállalni nevezetes vitájában vajon azoknak volt-e igazuk, akik – mint Tamási Áron –a “sereges múltba gyaloglás”-t kárhoztatták, a történelmi tematika divatját, vagy akik – mint Szántó György – úgy érveltek, hogy muszáj az idők távlataiba menekülni. Muszáj, “ha igazabban, becsületesebben, teljesebben akarjuk adni önmagunkat, az embert, s nem az up to date aktualitásában, amely százféle megalkuvást jelent” – és muszáj, ha tabunak számít a háború, a forradalom. Nem utolsósorban: a kisebbségi helyzet.

Megfigyelhető aztán az is, hogy ideológiai-politikai kérdésekben tartózkodik a véleménynyilvánítástól – talán ezért szán aránytalanul kevés teret például Bözödi György Romlás című monumentális regényének vagy Jékely Zoltán prózájának, A házsongárdi földnek. Ugyanide kapcsolható, de esetleg a kritika és az olvasóközönség közötti “diszkrepancia” megszüntetésének akaratához is, hogy Wass Albert népszerűségét sem a személyes sors hányattatásaival vagy a történelmi állapotokkal magyarázza, hanem a regények jellemábrázolásának, cselekménybonyolításának toposzaival, a klasszikus realista vagy romantikus művekből vett mintáival. Más alkotóhoz viszonyítva még talán több sem lett volna sok Wassról, hiszen ha Asztalos István vagy Szabédi László és mások novellái nagyobb terjedelemben tárgyaltatnak, mint az ő hét regénye, akkor megbillenek az arányok, hiába lehet egyetértéssel olvasni a Csaba szerzőjének megannyi önismétléséről, sematikus szereplőiről stb. Igaz, még oly túlzó aránytévesztés sem terelhetné el a figyelmet arról a leleményről, amely Ligeti Ernő könyvét (Súly alatt a pálma) éppúgy az önelbeszélő művek között tárgyalja, mint Tamási Áron esszé-, tanulmány- és cikkgyűjteményét, a Virrasztást. Vagy arról a beteljesült szándékról, amelyik Bánffy Miklós prózaírói teljesítményét kivonja a “főúri dilettáns” rávetített árnyékából. Mindezek mellett apróságoknak hatnak a névelírásokra vonatkozó kifogások (Téglás József szerepel János helyett, másutt Ian névre bővül a könyvészeti “In” jelölés stb.). Az már vita tárgya lehetne, hogy vajon az emlékező próza harmincas és negyvenes évekbeli fénykoráról szólva miért a ’90-es évek fordulatához köti az újabb virágzást. Szándékosan hagyja ki Kacsó Sándor és Nagy István és mások emlékezéseit? De szándékosan Szabó Gyula Gólya szállt a csűrre című munkáját, a felvidéki Duba Gyula, Gál Sándor, továbbá a délvidéki Fehér Ferenc köteteit is, amikor a hetvenes évek szociografikus önvallomásai kerülnek szóba? Szerencsére, a kérdések és a hibák listáját alig lehetne szaporítani.

Az Elváltozott világ olyan könyv, amelyik nyeresége nem csupán az erdélyi magyar irodalomnak, irodalomtörténet-írásnak, hanem a magyar sajtó- és művelődéstörténetnek is, egyetemlegesen.

Vekerdi László nyolcvan éves. Ebből az alkalomból jelent meg a Tiszatáj Könyvek kiadásában az eddig róla írt tanulmányokból, versekből, vele készített riportokból összeállított antológia Egy szabad ember címmel. Vekerdi László neve elsősorban a Németh Lászlóról írott tanulmányai és monográfiái révén került be a magyar irodalomtörténetbe. Mindemellett már-már legendás polihisztorságával beírta magát a tudománytörténetbe is. Valóban hosszú azoknak a tudományterületeknek a listája, amelyeket érintett legalább egy-egy rövidebb értekezés formájában. Többen megkísérelték számba venni írásainak repertoárját: az irodalomtörténet, művelődéstörténet, társadalomtudomány, általános nyelvészet, könyvtártörténet, régészet, néprajz bizonyos kérdései mellett a természettudományok világából a matematikatörténet, orvostörténet, biológia, kémia, fizika, genetika, földrajz és ökológia témakörében folytatott mélyebb vizsgálódást. A fenti lista azonban korántsem tartalmazza az író kutatásainak minden tárgykörét, pusztán a fő “csapásirányokat” kísérelte meg felvázolni, érzékeltetve az életműben rejlő erudíció nagyságát.

Vekerdi László pályája hasonló változatosságot mutat, mint írásai. Orvosi diplomát szerzett, majd belgyógyász lett Debrecenben, matematikusként folytatta Budapesten, végül a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárosaként mintegy a “háttérből” végezte a tudomány támogatását azzal, hogy a beszerzendő idegen nyelvű könyvek közül válogatott. A híressé vált anekdota szerint az a rendőr, aki az új igazolványát kiállította, nem hitte el, hogy orvos és matematikus egyszerre, és ennek ellenére egy könyvtárban dolgozik, ezért azt írta a foglalkozást érintő rovatba, hogy “szakképzettsége nincs”. Paradox és elgondolkodtató helyzet ez. Paradox, hiszen ma már talán nem is akad nála műveltebb és sokoldalúbb ember, aki ennyire otthonosan mozog a humán és természettudományos műveltség világában egyaránt. Elgondolkodtató, hogy hogyan és miért lett hazánkban (immáron sajnos nem először) a kultúra “prófétájából” persona non grata. Munkásságának legismertebb és talán legkritikusabb korszaka az volt, amikor megírta monográfiáját Németh Lászlóról. Ennek következtében a matematikai kutatómunkát egy “láthatatlanabb”, de általa semmiképpen nem lebecsülendőbb könyvtárosi munkakörre kellett cserélnie. Az egymást követő hosszabb-rövidebb írásokból, esszékből, vallomásokból, levelekből, riportokból kirajzolódik egy nem mindennapi szabadgondolkodó portréja.

A tanulmányok elrendezése maghatározott rendet követ. Először Vekerdi László életéről és munkásságáról ad átfogó képet, aztán irodalomtörténészi pályája kerül a középpontba, majd két vele készült riport zárja a cikkek sorát. A hosszabb lélegzetű írások előtt három rövid bevezető jellegű szöveg készíti elő az olvasó figyelmét. Nagy Gáspár és Fodor András egy-egy költeménye, illetve Jókai Anna köszöntője, melyek mindegyike személyesen Vekerdi Lászlónak szól. A szellemi függetlenségét minden körülmények között megőrző, mégis a sors kíméletlen fordulatai miatt krisztusi magányú emberalak vonásai rajzolódnak ki ezekben az írásokban.

Mindenekelőtt Németh László és Vekerdi László barátságának története elevenedik meg az idézett levélrészletekben, melyeket az idősebbik “Laci bácsi” lánya, Ágnes gyűjtött össze, és egészített ki saját emlékeivel. Vekerdi László életét, sorsát, pályáját mutatják be az antológia első felében összegyűjtött írások, mint például Domokos Mátyás Személyes hangon egy “veszedelmes, szent emberről” vagy Szállási Árpád A “hiúzok társaságának” tagja című írásai. Megjelenik az irodalomtörténész Vekerdi is a kötet második felének cikkeiben (elsősorban a Németh-monográfiával kapcsolatban), például Monostori Imre Az arcképfestő igazságai (Vekerdi László: A Sorskérdések árnyékában) című tanulmányában, de mindezek mellett szó esik a pedagógus (Olasz Sándor: Vekerdi László láthatatlan katedrái), az esszéista (Vöröss László: Az esszéíró és látóhatára) és a publicista (Füzi László: “soha nem volt és mindig újra megtörténik…”) munkásságáról is.

“Páratlan jelenség, hogy egyazon személy a matematikai absztrakció történetétől Németh László sokoldalú munkásságán át Vigh Tamás konstruktivista plasztikai művészetéig mindenről egyforma illetékességgel tudjon írni. A legelvontabb tudományról azon a szinten, hogy a laikusokat és a szakma hivatásos művelőit egyaránt elbűvölje” – írja Szállási Árpád. Nemegyszer találkozunk ezzel a gondolattal, amely Vekerdi László egyik legfontosabb tulajdonságaként jelöli meg sokoldalúságát, polihisztori tehetségét. Több tanulmány kiemeli szerénységét, alázatosságát, a lényét átitató “mindenható derűt”.

A kötetben végig hangsúlyos marad az általa képviselt erkölcsi magatartás, az a szellemi függetlenség, amely szükség esetén a nonkonformizmust is vállalja. Ez tehát legfőbb jellemvonása, a “felismert igazához tántoríthatatlanul ragaszkodás sorsképlete”, ahogy Fodor András megfogalmazza. Mivel a korabeli irodalompolitika nagymértékben vitatta Németh László életművének értékeit, “meglehetősen merész és kényes vállalkozás volt az író érdemét, irodalomtörténeti jelentőségét felragyogtató pályaképet írni”, hangsúlyozza Domokos Mátyás. Az 1970-ben megjelent monográfia következménye az lett, hogy Vekerdi Lászlónak ettől kezdve a tudományos kutatómunkát könyvtári beszerzőként kellett végeznie, “szakképzettsége nincs” bejegyzéssel személyi igazolványában. Több tanulmány a két író sorsának közös vonásaként emeli ki a Németh Lászlót és Vekerdi Lászlót ért méltánytalanságokat.

Mindkettejüknél fontos szerepet játszik Galileo Galilei alakja is (Németh László Galilei című drámájával, Vekerdi pedig az Így élt Galileivel gazdagította a tudósról kialakított képet; ezzel Németh Lászlónak is segítségére volt a drámaírásban). Galilei a szabadgondolkodás elkötelezett híveként jelenik meg Némethnél és Vekerdinél egyaránt, olyan személyiségként, aki soha nem hajlandó behódolni a hatalomnak még akkor sem, ha a legalapvetőbb világnézeti kérdésekről alkotott véleményében marad teljesen egyedül. Galilei alakja az általa képviselt magatartásforma miatt újabb kapcsolódási pont a két író életműve között, sőt a sorsát és erkölcsi magatartását érintő erőteljes hasonlóság révén Vekerdi László a Galilei-féle emberideál és ezzel együtt a Németh László-i értelmiségi-eszmény megtestesítőjévé válik. A tanulmánykötet egyik fontos következtetése ez.

Természetesen a Sorskérdések árnyékában mellett más jelentős, többnyire tudománytörténeti munkákról is szólnak a tanulmányok, riportok, olyan Vekerdi-művekről, mint a Kalandozás a tudományok történetében (1969), a Befejezetlen jelen (1971), a Tudás és tudomány (1995) és A véges végtelen (1996) című eszszékötetei, melyek változatos és sokféle diszciplína kérdéseivel foglalkoznak. Ezáltal újra kiérdemli a szerző az uomo universalis és a reneszánsz ember (általa természetesen soha el nem ismert) címeket.

Végezetül egyfajta érdekességként Füzi László gyűjteményét találjuk, melyet Vekerdi László a Forrás című folyóiratban megjelent írásaiból állított össze (azon már meg sem lepődünk, hogy ez esetben elsősorban néprajzi-folklorisztikus témájú tanulmányokról van szó). Valóban, a Forrással és a Tiszatájjal szoros munkakapcsolatot alakított ki és ápolt az író, számos tanulmánya látott napvilágot a hetvenes évektől kezdve ezekben a folyóiratokban. Jelen antológia darabjai is nagyrészt az Új Forrás és a Tiszatáj hasábjain születtek, ami bizonyítja a két orgánum példás hűségét és folyamatos igényét az értékes Vekerdi-gondolatok iránt.

Váratlan találkozások adnak könyvet olykor-olykor az ember kezébe, olyan könyvet is, amit ismeretlensége miatt nem biztos, hogy leemelne a könyvesboltok polcairól. Az olvasó, mert olvasni szeret, meglehetős bizalmatlansággal forgat lassan mindent, mert a kritika által sokszor felmagasztalt sikerkönyvek megtanították erre. A modern (nem ritkán érthetetlen) szöveghalmaz, no nem azért, mert modern, hanem mert érthetetlen, egyre óvatosabbá teszi az olvasót. Lelki felüdülés (a vak tyúk is talál szemet bizonyosságával) rábukkanni néha olyan könyvre, amely nem kerül ugyan a kritika fősodrába, de történetet mond (el), eseményt, valamit, aminek hitelessége annak elmesélésében van. S bár a mesélőnek nem mindig erőssége a mesélés, maga a történet megidézése, annak elmondása teszi érvényessé magát a történetet.

Ilyen könyv a Nagy Zoltán Mihályé. Egyetlen nagy lélegzetvétellel elmondott élettöredék. Egy trilógia utolsó darabja. Gyanakodva veszi kézbe a könyvet az olvasó. Első ránézésre szabad vers is lehetne. Fél oldal után kiderül, mégsem az. Nem a lélegzetvétel miatt. Hanem mert hiányzik a ritmus lüktetése. A sodrás. Szóval prózával van dolgunk. Mire gyanút fog az ember, nekilódul a kedv, nosza, olvassunk még valamennyit. Mi lesz ebből, amibe belebotlottunk? Vágtat a szem a sorokon át, enyhe csalódás, és mégsem teszi le. Ismert világ idegensége és ismeretlen világ közelsége borzongat. Egyetlen mondat a könyv. Egyetlen nehéz mondat Tóth István, olykor Stefan Tot sorsa a katonai sorozásra hívó parancs teljesítése és a világfordulást követő hazatalálás beteljesedése között. Egy örökké keresett, de onnan önhibájából kitaszított világba, ahonnan születése okán esett ki. Ez a titok, amelynek keserűségével szembesül egy zárt közösségben: a szerelemben csakúgy, mint a kitörni, többé lenni, mint a többi vágyával. Mégis visszakívánkozik. És visszatér az első hívó szóra. Ez a könyv vége. Azoknak szavára vállalja a közösség, “a csorda” sorsát, akik miatt időlegesen meghasonlott saját családjával is. Miért?

Mert van megbocsátás a bántásra. Mert a szeretet mindennél nagyobb. Mert a szeretet ereje nemcsak kiment a nem kívánt helyzetekből, hanem küldetéssé, sorsvállalássá tud válni azok között, ahol megszületett. Nem a rosszakarók között, hanem értük. Ők ugyanis a szeretetnek tárgyai, nem pedig forrásai. A forrás máshol keresendő. Egy látszólag eltűnt, de soha el nem múló jelenvalóságban. Ott ami kimondhatatlan; ahová kitétlenkedik a fájdalom, a bántás, s amelynek jelzőcölöpjei az édesanyai némaság, Ágnes mama egyenes dereka vagy papó sírja. Papó, aki a halálon túlról is figyelő erkölcsi magaslat. Mikor a magára maradottság fájdalmában kiténferegne a világból, “letérsz az útról, magadba feledkezve lépkedsz, hirtelen lecövekelsz papó sírjánál, hogy kerültél ide, nem tudatos szándék hozott, most nem, talán papó földalatti szavát érzékelted mégis valahol mélyen, furcsa mód észrevétlenül… elárvultam nélküled, papó, férfi-dolgokban kihez forduljak okos szóért, megértésért…”

Papó a példakép. Hagyomány és folyamatosság. A férfi és próféta. A nehéz döntésekben, ott, ahol hallani kellene az erkölcs parancsa előtt, még csak nem is az érvényesülés, hanem a túlélés realitását, mert az élet javított kiadása bármikor elkészíthető az utókornak, nos ott szólal meg a belső hang, “mit szólna ehhez papó”? Fontos-e ez? Nem. Vagy mégiscsak? Van-e értelme egzisztenciális bukást vállalni ott, ahol a gonoszság a rendszer része? Ahol napi megalkuvók előbb-utóbb úgyis utolérnek? Ahol a legnagyobb bolondság kimondani, amit hiszel és igaznak tartasz? No nem azért csupán, mert ez a belső meggyőződés, hanem mert ez tartotta meg azt a népet. És úgy él benne az erkölcs foszlánya, hogy már nem is tudja. A kor szava a (kommunista) párté, de az élet realitása Isten nélkül elképzelhetetlen. Nem a Géza nagyurak kétistenes gazdagsága ez, hanem a látszat mögötti bizonytalansággal való számvetés. A régi, nyilvánosan megtagadott, de némán mégis vallott érték elismerése.

Ami volt, az nem lehet, de aminek lenni kellene, nem lehet a nélkül, ami volt. Történelmi tudatnak is lehetne nevezni ezt, de nem az. Nem azért vállalja Tóth István önmagát, mert nem számol a rendszer mibenlétével. Világosan látja döntésének minden következményét – kivétel élete első szerelme –, és mégsem tehet másként. Belső hang parancsa a sorsa. Ebben szétválaszthatatlan a személyes és a közösségi. A berukkolt bakák között a szülőföldtől több száz kilométerre elszakadt fiú így elmélkedik: “ötödmagaddal indultál Szilasról, egyedül jutottál idáig, akár akarod, akár nem, a falut, fajtádat képviseled, nem hozhatsz rájuk szégyent, magadra sem…” Van kimondatlanul is valami biblikus abban, ahogy az általános romlottságban, ahol a rendszer része az ölni megtanulás; az erkölcs, a személyes szeretet nem sziget, ahová menekülni lehet, hanem olyan biztos pont, ahonnan megérthető, sajnálható, hogy mindaz megtörténhet, ami megtörténik, de megvédi az abban élőt attól, hogy ő maga elszennyeződjön annak mocskával. Mikor pedig az idő megérik rá, kovásszá lesz, és életre erjeszti a szülőfalu sorsát. Közép-kelet-európai életünk nagy dilemmája másfél évtizeddel a diktatúrák bukásai után még mindig, hogy kikerülhetetlen volt-e ilyen vagy olyan mértékben megérintetni, részt venni abban, amiben éltünk. A benne élés puszta ténye azonosítható-e a mindenki része volt valamilyen módon a rendszernek paradigmájával. Elvarratlan szála ez közgondolkodásunknak. Hamu alatt szunnyadó parázs a napi politikai közbeszéd számára mindaddig, amíg él ez a nemzedék. Tóth István számára nem eszmetörténeti felismerések beigazolódása a változás, hanem papó paraszti igazságának beteljesedése: nem maradhat fenn egy rendszer, amelyik a hazugságra épül. Nem kellett ehhez prófétának lenni, elég volt ehhez az isteni parancsolatok komolyan vétele. És ezért nem kajánkodik erkölcsi helytállásával, amikor megtehetné, mert ama parancs ekkor is érvényesül.

Egyetlen mondat a könyv. Az élmény, mint a kráter száján kiömlő óriási lávatömeg, feltartóztathatatlanul ömlik alá az emlékezés szurdokaiban. A szerző mesél. Mesél egy olyan világról, amelyik múlt. A zárt faluközösség öntörvényűségéről, ahol még a közösség értékrendje erősebbnek bizonyul az egyéni akaratnál. Mesél a tiszta szerelemről. A közösséghez tartozás vágyáról, a baráti borozások nagyszerűségéről. Mesél példaképekről. A család melegéről, az elhallgatott szégyenről, a néma szenvedésről. A többé lenni akarás hősiességéről. Az albérleti szobák ridegségéről. Mesél a hagyományozás fontosságáról, a kútba eresztett fazekakban hűtött ételekről, az összeszántott barázdák között is megőrzött “valahol itt levő” örökségről. Egy olyan világról, amelyik eltűnt.

Kondor Péter líráját átitatja a költő mítoszteremtő szándéka. A mítosz történet, rendszerint az istenek tetteiről. Ezért benne rejlik az irodalom lehetősége – amint Northrop Frye Az ige hatalma című munkájában rámutat –, formája pedig azonos más történetfajtákkal, mint például a népmese vagy legenda, amelyek már nem elsősorban istenként számon tartott lényekről szólnak. Ahogyan fejlődik az irodalom, ezek a történetfajták egyesülnek, a hagyományos mítoszok módosulnak, és regények, románcok, eposzok fikciójává válnak, és a lírai költészetben is megtestesülnek. Kondor verseiben a háború kapja meg a mítosz státusát, melynek középpontjában már nem az istenek, hanem a költő áll. Minthogy a mítosz történet, mely nem azonos a történelemmel, és a metafora nyelvi, de nem logikai kapcsolat, így versei kritériuma az elképzelhető, nem pedig a való.

“De forradalom nem jutott…” írja kötete kezdő versében, s e mondat kulcs lehet költői attitűdje értelmezésében. Kondor azt sugallja, hogy lövészárok mélye és mocska, az ellenséggel való szembenézés rémülete mind olyan szituáció, mely egyfajta megtisztulást eredményez. A forradalom hiánya, a kibeszélés és ezáltal a megtisztulás, a szembenézés hiánya is egyben. Fordítva: az elmaszatolás lehetősége. Versei témaválasztása sugallja, forradalomra szükség van, s ha már nem jutott, mindenkinek önmagában kell megvívnia saját belső forradalmait: a magányt, a gyermekkor illúzióját, a szerelmet vagy éppen az írást.