Amikor egyik reggel kikukkantottam az ajtón, nem győztem csodálkozni azon, amit az udvaron láttam. Akkor libbentem ki az ágyból, s azt hittem, még álmodom. Apám, hogy gondolta, hogy nem, fogta magát, s elbontotta a napraforgószár kerítést. A tyúkok, velem együtt, ott bújtak ki rajta, ahol akartak, s elébe állni ennek a szokásuknak, a következő napokban léccel vette körül a tanyát: a nagy házat, nyári konyhát, ólat, fészert, istállót, az udvar közepén egy magas karón álló galambost, mellette a gémeskutat.

Senki nem tette szóvá, hogy amíg a régi kerítés állt, az aprójószágok rámerészkedtek a kukorica-, búzaföldjükre, de azért mégsem úgy van az, hogy arra kapirgálnak, amerre ők akarnak, vélekedett apám. Ezután kapnak minden reggel magot, füvet is, s legyenek csak itthon.

Azt nem kérdezte meg tőlük, hogy mit szólnak az új kerítéshez, amely bezárja őket az udvarra. Ott magasodott előttük, s mi mást tehettek volna, mint hogy belenyugodjanak.

Ez nem akadályozott meg abban, hogy a tőlem telhető legnagyobb alapossággal szemrevételezzem. Azon jártatva rögtön az eszem, hogy tudnám a kerekét, pedálját megforgatni. Hogy lehetne fölmászni rá? És ha rám esik az egész vastákolmány? Ott üt agyon, óvatoskodtam.

Viszont azt sem engedhettem meg magamnak, hogy közelebbről ne ismerkedjem meg vele. Látszott rajta, hogy nem új már, de annyi baj legyen.

Azzal nem sokat érek el, tudtam előre. A kormányt szorongathatom, behúzhatom a féket meg kiengedhetem, esetleg a csengőt berregtethetem még.

Valamennyi ideig megelégedtem ennyivel is. Az elején kell kezdeni mindent, nem a végén, okoskodtam. De ez nem tartott sokáig. A kerekét szerettem volna megforgatni, hajtani a pedállal. Nem a lábammal, mert az odáig nem ért le, hanem a kezemmel. Egyelőre.

De nem vett észre semmit. Munkához láttam: hol az egyik kerekét forgattam meg, hol a másikat. Versenyeztettem őket. Az első forgott a legtovább. Alig tudtam kivárni, mikor áll meg. A tenyeremet odatartva az abroncshoz, igyekeztem lelassítani.

Ha nem is tudott fordulni, a szárízikdarabot el tudta törni! Fejembe is villant, milyen jó, hogy nem az ujjamat dugtam a küllők közé. Volt annyi eszem.

A kerítésszögelésnél elhullott lécdarab akadt a kezembe. Ez jó lesz, gondoltam. S közben az is megfordult bennem, hogy a biciklit a hátára kellene állítani, hogy a hátsó kereket a pedállal is meg tudjam hajtani. Addig erőlködtem, nyögtem is hozzá, hogy egyszer csak mind a két kereke az ég felé állt. Apám haja is úgy állt volna, ha látja, mit művelek. Fésülködhetett volna, hogy az a pár szál, ami volt neki, újra a kalap alá simuljon.

Sikerült megállítani. Aztán kezdtem újra. Egészen jó játéknak találtam. Hogy még jobb legyen, a botot odatartottam a küllőkhöz. A kattogó hangra felkapták fejüket a kacsák, a kerítés mellett rótták az útjukat, s feltartott fejjel, élénk érdeklődéssel fordultak felém. Hogy az érdeklődésüket még jobban felkeltsem, gyorsítottam a tempón. Tetszett, hogy a kacsák közelebb totyogtak, s úgy nyújtogatták a nyakukat. Egyikük-másikuk öszszecsapta a szárnyát, mintha tapsolt volna.

Majd felborult a bicikli, akkorát rándult. A kacsák ijedten rebbentek hátrébb. Kicsit én is megijedtem, de aztán megnyugodtam, baj nem történt. Pedig történt, csak akkor még nem észleltem. Ahhoz a kerékpárt talpra kellett állítani: először lefektetni a földre, s a hátáról úgy talpra segíteni. Utána odatolni az eperfához, hadd támaszkodhasson most már.

Először a kezemmel próbáltam a helyére tenni, igazítani rajta. Eredmény semmi. Belerúgtam, hátha akkor jobban akarja az igazságot. De nem akarta! S mintha még ő rúgott volna vissza! Vérzik a lábujjam, csak azt láttam. A kerék nem sokat törődhetett vele, hogy nekem fáj valamim, továbbra sem akart forogni. A kerékpárt nehezen odavonszoltam a fához, s eloldalogtam, mintha semmiről nem tudnék, ott se lettem volna.

Apám szidását a kerítés túloldaláról hallgattam végig: biztonságos helyről. Dicsértem is a munkáját, hiszen ezen nem tud átugorni, hogy elkapja a nyakam, nem úgy, mint a másikon, amikor egykettőre kézbe kaparintott.

A bicikli továbbra sem hagyott nyugodni. Azt próbáltam kifigyelni, apám mikor hagyja az eperfánál úgy, hogy megközelíthessem. Főleg, hogy menni tudjak vele, fel tudjak rá ülni. Nem a nyergébe, mert ahhoz, be kellett látnom, kicsi vagyok. Hanem a lábam átdugva a váz alatt, meg tudjam hajtani a pedált.

S igaza volt, beláttam. Mégis bántott, hogy nem enged a biciklinek a tájékára sem. Ő sem úgy tanult meg kerekezni vele, hogy messziről nézte, duzzogtam.

– Mikor megy már szénát gyűjteni? – jobb nem jutott az eszembe.

Egyik nap azonban hallom, hogy a kaszát kalapálja a szalmakazalnál. Ez nála sokáig szokott tartani, a délelőtt rámegy. A kétkerekű meg ott támaszkodott az eperfánál, szokott helyén.

Az egyik lábam máris a pedálon volt, a másikkal meg lökdösni kezdtem a biciklit körben a nagyház, istálló, ól és a nyári konyha előtt. A kutya szabadon volt, még nem kötöttük meg. Különben se tud elkóborolni. Ahhoz ki kellene bontania a kerítést. De azt próbálná meg, megkapná a magáét! Nyelvét lógatva loholt utánam.

A kacsák persze nem hagyták szó nélkül, hogy megzavarom a nyugalmukat. Jóllaktak nemrégen, ők most már aludnának. Fütyör segített, elzavarta őket a ház mögé: mit lármáznak!

Próbáltam a másik lábamat átdugni a váz alatt, hogy rátehessem a túloldalon levő pedálra. Két lábbal hajthassam a biciklit, ne csak lökődjem. Először az egyik oldalra, aztán a másikra billentve fordítottam a pedálon, s szerencsére nem vertem orrom a földbe. Féltem pedig, hogy elesek, mint a lapát nyele. De nem volt arra idő, hogy ezzel foglalkozzam. Megtettem az első kört, a másodikat. Azt az örömöt! Legszívesebben világgá kiáltottam volna: biciklizni tudok! Nem úgy, mint Manci néném a szomszédban, felnőtt létére sem mer felülni rá. Fél, hogy elesik. Miért, én nem félek? Illetve most már nincs mitől. Hajtani kell, s megy magától.

Anyám nem figyelt rá, hanem kinyitotta előttem a kaput, hadd lássa, hogy megyek kifelé rajta. Valahogy ki irányítottam a biciklit, de kijutva az útra nem sikerült úgy tartani a kormányt, hogy ne forduljon el: kanyarodni akart továbbra is, akárcsak az udvaron. A görbe birsalmafa meg jött velem szembe. Nem tudtam kikerülni. Nekimentem, hogy a bicikli egyből elterült, velem együtt. Alig tudtam kimászni alóla.

Bezzeg nekem nem szegte kedvem, hogy majd kitört a nyakam. Felállítottam a biciklit, s gyerünk! Nem maradhattam szégyenben. Főleg apám előtt. S ott volt előttem a dűlő, távolabb a kövesút. Oda akartam eljutni. Azon is túl. Amerre felkel a nap, amerre lemegy. Irány a világ!

Nyolc-tíz évesen bizony kevés helyen éreztem magam nagyobb biztonságban, mint a Pasaréti téren, mert ugyan miféle veszély leselkedhetne rám akár az Ördögárok közelében is azok után, hogy bánrévei nagyanyámmal 1965 tavaszát követően minden évben fölkerestük a templom melletti vén fűzfát, s a tövében térdre bukó Jézust. Bűvös tapintásomra a korbácsot lendítő római katona karját azonmód elhagyta az erő, ám biztos, ami biztos, a Kelemen László utca sarkából azért visszaleskeltem: tart-e még a varázs, nem sújtott-e le mégis? Hosszú ideig álmatlan éjszakáim is voltak miatta, de nagymama megnyugtatott: az égnek meredő könyök mindaddig moccanatlan marad, amíg győzöm hittel, alázattal.

Hetente, kéthetente tömérdek tízessel, húszassal a zsebemben, s a kiválasztottak önelégült méltóságával ballagtam Kasnyik Kasu János mellett, hogy a felső tagozatos napközisek szerdánként összegyűlt heti ebédpénzét a templomhoz közeli postán százforintos címletekre váltsuk. Ha Erzsi néni engem jelölt meg a küldetés parancsnokaként, mindig Kasut választottam társamul, mert úgy reméltem, legendás labdaérzékéből esetleg rám is átragadhat egy kevés a közelében, arról pedig, hogy e kegyelmi állapot mögött nem állhat más, mint a Pasaréti Jézus, mélységesen meg voltam győződve.

Számításaimba azonban végzetes hiba csúszott, mert ahogy telt, múlt az idő, Kasu továbbra is akkora csomókat kötött a lábamra a vörös salakon, hogy a nagyobbakat csak ültömben tudtam kibogozni, ráadásul egy parazsas mondatával a lelkemben is óriási pusztítást vitt véghez: Hát nem veszed észre, hogy mindig az a parancsnok, aki a legtöbb cukrot vásárolja Erzsi nénitől? – sziszegte felém megvető magabiztossággal. És milyen igaza volt! Erzsi néni a tanári asztala mögül árulta a kakaóporban hempergetett apró marcipángolyókat, darabonként harminc fillérért, s ha másban nem is, azok pánikszerű beszerzésében valóban nem tűrtem a személytelen szürkeséget.

Hogy mi végre ez a nagy csinnadratta, arról még a furmányos Kasunak se volt sejtelme, így aztán gyanútlanul, a legnagyobb lelki nyugalommal köszöntünk be az aprócska pavilon ablakán. Hát nem volt még elég?! – dörrent valaki odabentről. Majd adok én nektek leányálmot, meg bőrkötést is, de olyat, hogy megemlegetitek! Ha még egyszer meglátlak benneteket, mindkettőtökét lenyisszantom! – tört ki a bódéból egy pulykavörös aszszonyság, és csavarintott néhányat a grabancunkon. Hirtelenjében azt se tudtuk, merre vegyük az irányt, szaladoztunk csak összevissza, mint akiknek a szemét kivették, s ha az 5-ös busz sofőrje szitkozódva, öklét rázva ránk nem dudál, ártatlanságunk minden bizonnyal örökre rejtve marad a világ elől.

Másnap már a nagyanyámtól kapott hófehér imakönyv is ott lapult a táskámban a tízórai mellett, azt lapozgattam titkon a szünetekben. “Első szent áldozásod emlékére, a legforróbb szeretettel. Nagymamától, Léka Gézukának. Bánréve, 1965. ápr.” – böngésztem minduntalan a mártogatós tollal rótt karcos betűket, s úgy éreztem, rajtam már csak az ima segíthet. Páter noszter kvi esz in célisz, szánktificétur nomen tuum… – hadartam, s mire a végére jutottam, megérett bennem a szándék: hazafelé menet azért is útba ejtem a Pasaréti Jézust.

Ám délután, már a napköziben, Kasu egy kisalakú, sovány könyvecskét húzott elő az iskolaköpenye alól, amelytől azonnal és végképp leesett a minapi tantusz. Dr. Fritz Kahn: A gólya hozza? – olvastam áttüzesedve, s egy szempillantás alatt kihátrált belőlem az áhítat, a malaszttal teli ájtatosság. A mezítelen emberi testet föltérképező, ízekre szedő sematikus ábrák láttán csak úgy nyargaltak velünk a megbokrosodott percek, sose látott-hallott szavak, kifejezések cirkáltak az áthevült légtérben, s egy idő után azt vettük észre, hogy bármerre nézünk, körülöttünk minden, de minden csupa ovuláció, pollúció, csupa ánusz, vulva, fanosodás!

Reszketeg révületünkből Erzsi néni zökkentett ki: Bábosok, gyertek a bábokért! Kasnyik, tiéd a róka, a Léka pedig húzza föl ezt az eperszínű malacot! – rendelkezett bőszen, s kisvártatva már öten-hatan fészkelődtünk a tanári asztal tágas gyomrában. A produkciót, mint mindig, most is rögtönözni kellett, de ezúttal úgy szenvedtem, ahogy még soha. Fél szememmel Kasut lestem, aki legnagyobb ámulatomra, baljában a kicsempészett könyvvel, hol guggolva, hol meg törökülésben falta tovább a cifránál cifrább oldalakat. Húzhattuk-vonhattuk mi a mese fonalát erre is, arra is – a róka csak nem akart megszólalni. Fejét lehorgasztva, ernyedten roskadozott az alvégen, s hiába döfködte, hiába röffentett fülébe az eperszínű malac százszor is, az öntudatlan ravaszdi olykor még a horizont alá is le-lecsúszott.

Este fogadalmamhoz híven, immár magányosan, az égbekiáltó szégyen minden terhét magamon érezve ballagtam el a Pasaréti Jézusig, de nem volt bátorságom a közelébe menni. Hosszú percekig nézelődtem a szemközti tuja mögül, de még ma sem tudom eldönteni: vajon az öreg szomorúfűz ágait láttam lengedezni, vagy a csüngő korbácsszíjat a római katona kezében.

Nem mondhatnám, hogy különösebben rajongtam volna a rajzos karikatúrákért, csupán az ördöngös kézügyességet csodáltam bennük irigykedve, azt is csak nagy ritkán, úgy két-három havonta, midőn a fodrászüzletben várakozva kezem ügyébe akadt néhány agyonlapozgatott Ludas Matyi. Egyikükre azonban határozottan emlékszem. Megszeppent kisfiú törpül ültében is hatalmas apja előtt, akiből valósággal süt a fortyogó, kitörésre kész irgum-burgum, miközben ráncolt homlokkal mered az orra elé tolt, s vélhetően válogatott csúfságokat tartalmazó ellenőrző füzetre. A rajz alatt vastagon szedett mondat: “Ugyan, Apa, mit számít egy ellenőrző az ember életében…”

Hát hiszen ez az! – gördült le szívemről a zugligeti Tündér-szikla, s akkorát zökkent, hogy sűrű hajamban megakadt a fésű, Gizi néni vérszomjas ollója pedig éppen csak, hogy elkerülte a fülem hegyét. De bánta a kutya, mert íme, végre előttem is megnyílt a fizikai megtorlást észérvekkel elsöprő bölcsek birodalma, amelyre rutinos térdeplőként immár minden egyébnél nagyobb szükségem volt, mert bár alig kezdődött el az 1966/67-es tanév, máris három remekbe szabott intő és egy vízfestéket, ecseteket reklamáló figyelmeztető lapult az ellenőrzőmben – aláíratlanul.

Vadorzó leszel, fiam! Érted? Vadorzó! – ordítozta édesapám golyóstollal a kezében, de hiába merevedtem ugyanabba a gondosan begyakorolt testhelyzetbe, mint a megrajzolt gyerek, a bűvös mondat csak nem akart eszembe jutni. – Idenézz az orromra, ha hozzád beszélek! – folytatta fenyegetően, s amint fölpillantottam, már érkeztek is a pofonok, egyik a másik után.

Először éreztem úgy, mintha minden bűntudatot kipofozott volna belőlem. Fájni persze fájt, de ahogy a hosszúra nyúlt térdeplésekbe, beleszoktam lassacskán a pofonokba is. Ezúttal azonban legnagyobb meglepetésemre, nyoma sem volt a torokszorító keserűségnek, és a szűnni nem akaró önmarcangolásnak. Sőt! Ekkor, első “szabad” térdeplésem közben fejtettem meg, édesapám miért nyitogatja oly gyakorta a rozoga olajkályha ajtaját, miért áll négykézlábra egy jókora villáskulccsal a kezében, és miért ütlegeli alulról fölfelé azt a porlepte, ellipszis alakú alkatrészt, minek nyomán azonnal kattogni, majd búgni kezd az egész szerkezet, s úgy táncolnak odabenn a lángok, ahogy talán még ő se tud. Világosan, centiről centire haladva láttam magam előtt a teljes fűtési folyamatot, amint az ütött-kopott kannából a szűrőn keresztül előbb a tartályba, onnan pedig a titokzatos ellipszisbe ereszkednek a sűrű folyadékot elszennyező kisebb-nagyobb koszdarabok, s pontosan abba a kis lyukba fészkelik be magukat, amelyből nyilván ily módon kell kiugrasztani őket, hogy meleg legyen! Nyomban el is határoztam, ezután szorgosan követem édesapám példáját, ha kell, ha nem, abból baj nem származhat. De hogy én vadorzó leszek? Vadorzó? Hát hogyhogy? Ezt a szót eddig kizárólag Nagymamától hallottam, evvel átkozta Bánrévén a naphosszat csúzlizó gyerekeket. Különben is: honnan lehet azt tudni, hogy én nem a szüleim példáját követem majd, és nem táncos, hanem egyenesen vadorzó leszek, amikor még csak kilencéves vagyok? Mert – és ebben a pillanatban eszembe jutott a fölszabadító mondat – így igaz: mi a fészkes fenét számít egy nyamvadt kis ellenőrző az ember életében?!

Néhány nap múltán elszántan, magamat kihúzva álltam meg a budagyöngyei újságosnál, és a csodavárás izgalmával nyúltam a friss, ropogós Ludas Matyiért. Még késő este is azt az egy, hőn áhított mondatot vadásztam benne, amely az előzőhöz hasonlóan nemcsak tovább tágítja, hanem immár végérvényesen át is rendezi a szemhatárt. De se akkor, se később nem lettem okosabb, mert igaz ugyan, hogy édesapámnak – Mária kegyelméből – fogalma sem volt róla, mit forgatok a fejemben, de amint meglátta, mire pocsékolom a drága pénzt, egyszer és mindenkorra kiparancsolta a kezemből.

Közben pedig csak gyűlt, egyre szaporodott az intők fekete serege, még pecsétes is akadt közöttük, amely valóságos hadüzenettel ért föl.

Januárban aztán – egy újabb ordináré beírást követően – kényszerű, ámde szenzációsnak mutatkozó lépésre szántam el magamat. Hazafelé menet, miután meggyőződtem róla, hogy senki se láthat meg, letáboroztam a Virányos köz alsó végén, táskám legmélyéről előbányásztam a gyűlöletes ellenőrzőt, kioperáltam belőle a lapokat összetartó tűzőkapcsokat, és a mámorító mondat kíséretében egy szempillantás alatt apró darabokra téptem. A fecnikkel besétáltam egészen a kerítés tövéig, és az elsőtől az utolsóig, mindet beletapostam a szűz hóba.

Kisfiam, mit is mondtál? Hol van az ellenőrződ? – kérdezte édesapám váratlanul, talán egy rövidke hét elteltével. Édesapa, hát nem tetszik emlékezni? Beszedték! – feleltem bársonyos hangon is csak foghegyről, a legnagyobb lelki nyugalommal, s máris szaladtam volna a dolgomra, de utamat állta. No, ha beszedték, akkor gyere, és ülj csak le ide mellém, aztán vizsgáld meg jól ezt a különös valamit, mert igen-igen kínácsi lennék rá, drága kisfiam, hogy szerinted mi lehet! – csűrte-csavarta a szót vészjóslóan, és egy átázott, világoskék kartondarabot nyomott a tenyerembe, amely alig volt nagyobb egy fél gyufacímkénél, s amelyre fölül Léka, alul IV. oszt. kanyaríttatott még valamikor szeptember táján – a saját kézírásommal… Kerekedett is akkora haddelhadd, hogy olajkályha ide, fűtési folyamat oda, csak úgy pattogtam a nagy suhogásban, a keskeny rongyszőnyegről lependerülve, hiszen még a bánrévei búcsúból származó kisostor is lekerült a szekrény tetejéről.