Valós életrajzi, illetve alkotáslélektani környezetével emblematikus pontjává nőtt az életútnak s az életműnek Németh László első megjelent s rögtön pályadíjat nyerő írása, a Horváthné meghal. Negyven év múltán – írja majd a Negyven év (1965) bevezetőjében – “egy mai magyar novellagyűjteményben még mindig ezzel a munkámmal akarnak szerepeltetni”, s ezzel kezdi, “a pályadíj átvételéhez fűződő anekdotával” a francia kiadású Iszony (1963) előszóírója (Illyés Gyula) is az író bemutatását: az érintett szerint azért némileg kiszínezve, dramatizálva a történetet. Akadnak megkülönböztetett alkotói helyzetek, s curriculum vitae-k is gyakorta szólnak a pálya mások által nem feltétlenül érzékelt, az író számára mégis különösképp nyomatékos, mert determinatív hatású pillanatairól: ám Németh László pályakezdése a teljes és nagy – irodalmi és családi – nyilvánosság előtt is katartikus erejűnek tetszett.

Mert az ifjú pesti fogorvos, aki már az önálló életkezdés legelején minden erejével az akarata ellenére köréje fonódni látszó “háromszobás polgári jövő” rémképe ellen küzd, s a “fúrógép”, a “pumpás szék”, a “nikkelezett köpőcsésze” meg a “verejtékező páciensek” társaságában költői pályáról álmodik arra várva, hogy a “fúrógéphez láncolódó vőlegényből a lírikus kiugorjon” (Homályból homályba, Szabadulás, 1977): az ifjú névtelen tehát számára merőben váratlanul és véletlenül 1925 decemberében megnyeri a Nyugat novellapályázatát. Egyetlen lobbanással ismertté válik, de nem költőként, amivé vágyott lenni, hanem íróként, hogy azután még ennek a lobbanásnak fényében kevesellje is e szerepet, s vágyjon lenni esszéista, gondolkodó, nemzetszolgáló, a szellemi élet irányítója.

Képzeljük magunk elé a helyzetet, amidőn a huszonnégy éves fogorvos szinte a pályadíj átvételét követő napokban bejelenti, mert rögtön be is jelenti igényét a magyar szellemi élet organizátora státusra – a magyar szellemi élet egyik organizátorának! Képzeljük magunk elé Osvátot, aki, Kosztolányi Dezső Nyugat-beli (1923/6.) kisportréja szerint az “elméletekkel szemben” eleve “bizalmatlan”, de “hogyha olvas, vagy hallgat egy művet, mindig-éber figyelme fölrezzen épp annál a mondatnál, melyet írás közben […] tökéletes markolásnak éreztünk”; nos, képzeljük magunk elé Osvát Ernőt, amint e szavakat, a díjból szervezett külföldi nászutazás alatt készült, harmincoldalas írói-szellemi programtervezet e tökéletes markolású mondatait olvassa: “Én […] nem akarok csak művész lenni. Adósuk vagyok mindazoknak, akik úgy hányódnak, kallódnak, mint én, a magyarság veszendő erőinek. Mi szeretnék lenni? Író, tudós? Talán nevetségesen hat, ha leírom: a magyar szellemi élet organizátora.” Szegény Osvát, írta később, 1933-ban Németh László, a Nyugat 25 éves jubileumának ünnepségére készült s ott felolvasott emlékezésében, szegény Osvát, “az írók elől eldugott, de hónapokon át kávéházazott velem, vesztegzár alá fogott, gyógykezelt, fertőtlenített, megpróbált átnevelni. Én azonban megsértődtem. Elmaradtam a kávéházi találkákról, s évek múlva más folyóiratokon át szivárogtam fel a nyilvánosság elé”. (Legelébb a Protestáns Szemle, azután a Társadalomtudomány, a Napkelet, a Magyar Szemle lettek számára a nyilvánosság fórumai.)

Mert a sértődés s elmaradás igazi oka nem csupán a levélre nem tudhatni mit válaszolt, bár sejthetni, mit gondolt Nyugat-szerkesztő fertőtlenítési módszere volt, amelyet persze Németh László a maga vállalta szerep elleni merényletként érzékelhetett, s a személyiségétől idegen szerep elfogadtatási kísérleteként egyúttal. “Láttuk, hogy kötötte magát e kornak legnagyobb kritikusa s talán legtisztább embere a Horváthné meghal tökéletessége mellett. Van abban valami jelképes, hogy amikor kezében volt egy tanulmányom, amelyben, mint magban a fa, egész vállalkozásom ott feszengett, ezt a meddőn tökéletes elbeszélést emelte ki, mellyel a kaland egy véletlen pillanatra ajándékozott meg. Az ő számára én, haláláig is, csak a Horváthné meghal írója maradtam”; csak hát Németh László már ekkor formálódó életterve nem volt szinkronban az irodalmi közbeszéd róla alkotott képével, sem az irodalmi élet meghatározó személyiségeinek vele szemben támasztott elvárásaival. “Az író vállalkozás. Öröklött képességei: az alkat; gyerekkorának emlékezetnépesítő élményei: a szülőföld; az átvett tradíciók kényszere: a nemzet; a szellemét termékenyítő áramlatok: a kor akarnak művé öröködni és hatni benne” – írja majd az 1926-os Móricz-tanulmányban (Protestáns Szemle). Tehát az “ember mint feladat nyomul bele a világba, az író pedig, e feladat tudatosítójaként, mint vállalkozás, ezért nem kerülheti el, hogy betöltse a neki rendelt feladat kínálta szerep predestinációját” – értelmezi Domokos Mátyás (A “vallásos” nevelésről című, 1962-es tanulmány alapján, Hajnali józanság, 1997), s utóbb értelmezi maga Németh László is, pályakezdésére visszautalva (a Domokos Mátyással 1969-ben készült interjúban: Az író – vállalkozás, Írósors, 1991): vállalkozás, mely voltaképpen “hajlam, képesség, lehetőség hajlékony szövődése”, “valami organikusan növő”, “növésterv, törekvés”. S Németh László a számára rendelt feladatot kezdettől másnak, többnek, organikusabbnak gondolta el, mintsem hogy a Nyugat felfedezte tehetséges novellistaként beálljon a nagy reményű ifjú irodalmárok igen népes seregébe. “Van az ember és van a szerep, melyet vállalni tud. Az egyik csupa takart mélység, a másik csupa világ felé fordított felület, és mindkettő mi vagyunk” (Ember és szerep, 1935), s Németh Lászlót zavarta, zavarhatta, hogy alkotói személyiségének s az abból fakadó szerepvállalás-igénynek nem gazdag árnyaltságára, csupán felületi vonásaira volt kíváncsi az őt fölfedező irodalmi társaság, élén a szerkesztők legnagyobbikával, Osvát Ernővel.

Ugyanakkor Németh Lászlót a számára meghökkentően új és akkor nemkívánatos szerep elleni ösztönös tiltakozás mellett a kudarcérzet, az alkotói sikertelenség is bántotta, utóbbi, jó ideig föltehetően még inkább: az ugyanis, hogy a Horváthné meghal novelladíja, a váratlan s ragyogó írói győzelem után több győzelem nem következett. A tanulmányírói pályázatra a novellával egy időben beküldött, emlegetett dolgozat, az Ady-vers genezise, a középmezőnyben végzett (holott, vallja majd az Ember és szerepben, “százszor inkább az én szellemi gyermekem” volt); a kávéházi találkákra vitt új s újabb adag novella- és verscsomagot sem az író szerint várható, mintegy magától értetődő lelkesedéssel fogadta Osvát, ellenkezőleg. A Télemakhoszon “átsiklott”, exhibicionistának vélte, mi több, “tréfálkodásában” kegyetlennek, a versek közül pedig csupán a Mezőföldi táj egyetlen soráról szólt elismerően, arról sem többet egy mondatnál, inkább csak bólogatott. Ez az egyetlen vers jelenik azután meg a Nyugatban a következő esztendő augusztusában (1926/15.), sok hónappal a Horváthné meghal után; a többit a sértett szerző vissza is kéri. “Úgy éreztem (Ember és szerep), kegyetlen és méltatlan dolog volt, amit csináltak velem. […] Semmit sem gyűlöltem úgy, mint a Horváthné meghalt, gyalázatos szilánkom, amely kellett, ahol én nem kellettem. A Mezőföldi táj ott hevert a zongorán, a kihajtott Nyugatban, időnként odamentem hozzá, elolvastam, az első versem, a hattyúdalom, milyen gyönyörű és nem lesz folytatása. […] Fogorvos mindörökre – s szívemet térdem fölé hajtotta az iszonyú, heroikus fájdalom, a szakításé.” Németh László leplezetlen ingerültséggel igyekezett szinte lerázni magáról a szerzőjét a semmiből kiemelő, sikert hozó, tetejében legelső művet, miközben heroikus fájdalommal éli meg az ismeretlennek, a mindörökre fogorvosnak maradás iszonyú lehetőségét. “Könnyektől és kacagástól fuldokolva” olvassa a hírt, hogy elsődíjas lett, s pár nappal később már ott a hírhedett levél, s pár héttel utóbb már megfogalmazódott benne, amit majd az Ember és szerepben tár a nyilvánosság elé is, hogy: “írhat egy író magában véve hibátlan oldalakat, amelyek nem esnek vállalkozása irányába, úgyhogy a tökéletes mű ilyenkor »melléktermény«”.

Az irodalomtörténet sokszor feltett kérdése: vajon Németh László elkanyarodott volna oly hamar a kritikusi, majd tanulmányírói pálya felé akkor is, ha a többi novellát, melyet aktatáskájából Osvát (és a Nyugat) elé borított a kávéházi asztalra, olyan vagy közel olyan siker fogadja, mint a minden nyilvános szépírói előzmény nélkül kipattant legelsőt, ha tehát nem kell úgy éreznie: “kihorgásztak és visszadobtak, s én horogtól véres szájjal úszhattam vizeimben”. De kérdés volt ez Németh László számára is. Önvallomása szerint: “Soha eszembe se jutott, hogy kritikus legyek. Ahogy azóta annyi fiatal írón láttam, a kritikát én is valami mesztic-műfajnak tekintettem, vérbeli író nem lehet kritikus. De végre is minden más út el volt zárva előlem – s lehet az véletlen, hogy erre az alkalmi írásomra (a Protestáns Szemlében megjelent Móricz-tanulmányról van szó) többen moccantak meg, mint az Osvát által felmutatott »remekműre«? Nem próbálkozhatom itt legalább átmenetileg? A víz színén tartom magam, s majd csak történik valami” (Ember és szerep). A Messzirőlben (1936) is hasonlóan fogalmaz: “Noha mint szépíró tűntem fel, azonnal a kritikára csaptam át. Nem azért, mert a tanulmányhoz »több tehetségem volt«, mint a szépirodalomhoz. Ha a Tanú előtti évek szépíró-termése megjelenik, az ellenkező derül ki.”

Azonban éppen maga az író erősíthet meg bennünket ennek a vélekedésnek az ellenkezőjében is; abban, hogy őt a Németh László-i “növésterv” eleitől fogva másféle utakra csábította. Hogy hová és mifélékre, arról már árulkodóan vallott az Osvátnak írott, utóbb szégyellt levél, mert abban is a “természettől kapott megbízás” küszködte “magát a napvilágra”, bár “dadogva és zavarosan”. “Az írástudó irtózik ettől a dadogástól, s tökéletességünk irányába terel”; s így terelte volna Osvát a remélt új s tökéletes novellák felé, el attól a gyanús organizátori státustól. Úgy véljük, Németh László nemcsak azért váltott műfajt, mert a terelgetés végtére is sikertelen maradt, s nemcsak azért, hogy átmenetileg a víz színén tartsa magát, hanem azért is, mert ama természettől kapott megbízás erre kényszerítette. A levéllel a “Horváthné meghal ellen küzdöttem […] a bírálatban foglalt jellemzés ellen, amely eleinte olyan volt, mintha egy házfalon, márványba vésve olvastam volna az érdememet, de lassan nyomni kezdett, mintha az a márványlap a mellemen feküdne, s a tulajdon »tökéletességem« akarná kriptába zárni azt, ami tökéletlen benne, de én vagyok.” Az önellentmondás az indulás óhajtott s kapott szerepeinek önértékelését illetően ott rejlik a Messzirőlben is, pár sorral a följebbi kijelentés után: “Két célom volt: a Trianon utáni, helyzetérzését vesztett magyar szellemet a kor égtájaihoz igazítani, és siettetni a kiválogatódását annak a magyar írógárdának, amely ennek az új magyar tudatnak a viselője lehet.” Vagyis olyan vezér lenni, aki vezéreket akar adni a népnek. Egy új nemzedéket. Németh László már a kezdet kezdetén “nehezebb, áldozatosabb szerepet” kért volna Osváttól, “mint Horváthné meghalokat írni”.

A Harmadik Magyarország megteremtésének elképzelt s önmagára kiosztott, azaz egyénisége által megszabottan “természetes” feladatát. (Részletesebben először Az Ady-pörben (1927) elmélkedik erről. Az egyik Magyarország, a “hivatalos Magyarország” ott áll a “hazafiasság, a vallásosság és az erkölcs sziklaszirtjén”, s azt sugallja: “az ember legyen hű az ősi ideáljához, s ne engedje meglazítani az ősi fundamentum gránittömbjét”. A másikat Németh László szerint a “Szépség papja”, Babits és a Nyugat-holdudvar, tehát a klasszikus vagy esztétikai modernség képviseli a “harcos” Ady oldalán. És ott a Harmadik Magyarország, írja, Makkai Sándor püspök személyében, aki a Magyar fa sorsában a “zseni szent önzésével, minden élményt és minden csodát magába sűrítő önszerelmével, indulatainak nagyobb kilengésével” magyarázza Adyt, s a “gránittömb s a Nyugat álláspontja mellé” odaállva “nem átallja az erkölcstelen bárd erkölcstelenségét kétségbe vonni, s egész könyvet szentel Ady emléke purifikálásának”.)

Ez a Harmadik Magyarország persze nem volt sehol, semmiféle párt, intézmény, csoport nem képviselte, értelmezi majd a Negyven évben (1965). “Az a meggyőződés szülte, hogy a két Magyarország, sem a Horthy restaurációt végrehajtó, sem az ellenzékbe szorult polgári liberális, nem az igazi; az igazit, az elődök sugalmazását megértve, a többség érdekét vállalva, nekünk, íróknak kell a magyar népből megidéznünk.” Vagyis egy platóni idea volt, “melyet egy nem politikára született ember a földre akar húzni, a valóság mélyebb vagy mennyei természeteként előcsalni”, s nem egy használható politikai program. “Ez az elképzelés egyszerre tartalmaz (kül)politikai, történelem- és társadalomelméleti, kultúrmorfológiai, erkölcstani és egyéb vonatkozásokat” – írja Bertha Zoltán (Új Horizont, 2001/2), tehát többféle törekvés szintéziseként értelmezhető. Ez az idea azután az elkövetkező években, bár hivatalos képviseletet, formát továbbra sem kapott, az értelmiség “közérzetébe” erőteljesen beleszólt.

S ez az idea bukkant fel csírájában már az Osvátnak írt levél soraiban is, s vált majd erőteljesebbé a pályakezdés éveinek, a “készülődés” idejének irodalmi tanulmányaiban, 1926–31 között. “Pályám első hat évében én voltaképpen azt próbáltam, próbálgattam megvalósítani, amit a pályadíj átvétele után a Nyugat szerkesztőjéhez intézett, fölöslegesen őszinte levelemben programomul állítottam fel. Magyarországon még bizonyára sok olyanféle elátkozott tehetség lappang, mint én voltam, hálából ezeket szeretném felkutatni, egy írói lovagrendbe, kerek asztalba összehozni, s a magyarság felemelésére mozgósítani. Kritikáimban én elsősorban ennek az új nemzedéknek a tagjait kerestem, az előzőnek az eredményeit leltároztam, az idevezető irodalomtörténeti hagyományra vetettem egy-egy fénynyalábot, és különálló nagy tanulmányokban s kisebb ismertetésekben a külföldi irodalom sugallatait igyekeztem a mi szárnybontogatásunkhoz kihasználni” (Utolsó széttekintés, Életemről, munkáimról, 1970).

Ez az erőteljesen megnyilatkozó szándék, célorientált program tehát mintegy felülírta benne a szépírói ambíciót már akkor is, amikor a műfaj- és szerepváltásban a novellák s versek nyugatos elutasítása miatti sértettség, megbántottság látszott az erősebb motivációnak lenni. Németh László számára a tanulmány volt az elsődleges szellemi munka, a közéletben vállalt szerep, “az irodalom pedig a másodlagos, az írói kombinát melléküzeme”, miközben pályája kezdetén azért az elutasított novellista és költő szomorúságával szánja magában a művészetében kellően nem értékelt alkotót.

Bő két évig írta még Németh László a mezőföldi s egyéb tematikájú novellákat, e műfaj azután “el is játszotta szerepét az életemben” (A novellák elé). Úgy vélte, nem belső szükségből, inkább dacból, bizonyítási szándékból születtek e művek: például hét novellát írt, “csapott össze” két nap alatt, s küldte be a Nyugat következő pályázatára, álnéven, egyébként a legkisebb siker nélkül. (Mint ahogy ezután csak álnéven, például Lelkes Lászlóként publikált e műfajban más lapokban.) Parasztnovelláinak tájnyelvét utóbb erőletettnek vélte, s egyáltalán, az első novella “dicsért erényei” a szerző későbbi pályaelemzése szerint többet nem bukkantak elő. “Horváthné géniusza örökre elillant tőlem, paraszttörténeteim csikorogtak az erőltetett tájnyelvtől, s a versírás szent dagálya is elaludt” (Ember és szerep).

A Vörösmarty Akadémia bizottságának jelentése a Nyugat novellapályázatáról (illetve a bírálati jelentés) 272 beküldött novellát említ, meg a reményt, hogy találni fognak “néhány kivételesen jó” írást, és talán a “hálátlan tömeg” is nyújthat hasznosítható tanulságokat, információkat. Például – nem vádolhatjuk mellébeszéléssel a bírálókat – a “dilettantizmus mostani színvonaláról”. Ebből az irdatlan novellatömegből – a több mint száz figyelemre méltó, azon belül a huszonegy kimagasló mellől – ugrott ki az eredetileg Végrendelet című, s valójában évekkel a pályázat előtt írt, akkor csak a fiókból elővett mezőföldi paraszttörténet, ismeretlen írójával együtt.

“Életteljesség, igazság, a megírás hiánytalan művészete helyezi az összes pályaművek fölé a Horváthné meghal című paraszttörténetet, melyet a realizmus ökonómiája, a stílus magyar gazdagsága, a humorrá tisztult életismeret az általános-emberi művészi magasságába emel. Minden alakja és minden szava él. Ezt a novellát tartjuk a leghibátlanabbnak, művészi értékekben legdúsabbnak. Az első díjat ennek ítéljük.” A bíráló Gellért Oszkár, Kosztolányi Dezső és Osvát Ernő egyhangú döntést hozott.

De nem poszt-, hanem prae-történet: szegény nagymama még javában él, amikor az unoka pályadíjnyertes novellájában irodalmi textussá válik – elképzelt – agóniája. Együtt vele az örökségre éhes fiú és a három asszonylány tipródása a betegágy körül: a jól-roszszul leplezett harc a vagyonért. A küzdelem: a gyermeki fájdalom és a szerzési mohóság; a szülő iránti tisztelet meg a megkülönböztetés miatti düh között. “Szép, szép – mondta a novella olvastán a szerző álmából fölvert édesapja –, de mit szólnak majd a szilasiak. S nekem csak most jutott eszembe, hogy ez a Horváthné, akinek a neve a Nyugat élére került, a nagyanyám, s az a testvérkoszorú, mely halottas ágyát érdek és kegyelet feleselő kórusával veszi körül: az apám családja” (Ember és szerep).

Az írásmű realizmusa tehát, mely annyira megfogta a bírálókat, a mű fiktív világán kívüli háttérhez kapcsoló, szekunder realizmust is jelentett annak, aki otthonosan mozgott a műkörnyezeten túli, de ahhoz kötődő világban. “Amikor az én Horváthné meghal című novellám megjelent, Szilason nagy botrány lett belőle, valamelyik irodalmár jegyzőgyakornok fölolvasta az atyafiak közt, az egész Németh család úgy érezte, hogy összenevetnek a hátuk mögött, a nagybátyám előtt, akinek gyomorvérzése volt, el kellett tagadni. Én magam is kaptam egy kemény levelet, hogy ha ötmillióra lett volna szükségem, összeadja a rokonság, nem kellett volna azért a nagyanyámat meg a nagynénéimet, akik mindig szívesen láttak, kicsúfolni” (Ember és szerep). Vagyis a legelső nyilvánosságra került műve a kimondott, leírt szó, az írás felelősségének érzésével is megismertette Németh Lászlót: az írástudó felelősségével, már ekkor. A Horváthné meghal nemcsak díjat és dicsőséget hozott, hanem “Szilason s főleg Bogárdon sértődést is” (Homályból homályba – Szabadulás). De hogy az utóbb családi “engesztelésül” írott vers, a már címében is ironikus Palinodia bolhásiakhoz, csiszolt-e valamit a rokonok haragján: kétséges.

Most nem tisztünk a Németh László-líra esztétikai megméretése, e versé sem, s nem is a költemény önértéke miatt, csupán az engesztelő gesztus bizonyítékául idéztük ide e nyilván nem túlzottan közismert sorokat, megjegyezvén: erősen kellett akarniuk a balhásiaknak a megbékélést, hogy az ellendal jelképezte békejobbot elfogadva, feledjék a Horváthné meghal “csúnya, cifra” fotográfiáját.

Ésszerű, jól meggondolt, jól elrendezett, jól szerkesztett realizmust látott a novella elsőrendű értékének a bírálóbizottság. Az ábrázolás lényegi vonásaira mutatva: a visszafogottságra, a takarékos szóhasználatra, a mértékre és ízlésre. “A szerkezet és a koncepció közeledhetett és távolodhatott az élet részletességétől, de az életszerű ábrázolás a legelvontabb látomásnak is művészi feltétele” – írja majd a Kodolányi János Futótüzéről született kritikájában (1929), s ez az életszerűség, “életteljesség” a maga realizmusában egyúttal a mértéket is feltételezi. Hogy – mondja másutt ugyancsak Kodolányiról szólva, s idézi tőle Kocsis Rózsa (Minőségeszmény Németh László szépírói műveiben, 1982) – a műből ne lógjon ki egy “szociológiai vagy pszichológiai tankönyv”.

E mérték és ízlés a novella leírásaiban (ház és szoba, viselet és tárgyak), valamint a dialógusokban (párbeszédek a férjjel, a testvérrel, az anyával) épp csak annyit tükröznek a paraszti környezetből és beszédmodorból, amennyi még elégséges a megjelenítéshez, az üzenet továbbításához, de nem többet annál. A “paraszttörténet” megfestett mikrovilága a tapasztalati szinten ismert tárgyi környezeten túl a “gyermekkor legszebb hónapjai”-nak tájnyelvi emlékeit is fölmutatja: a “stílus magyar gazdagsága”, írták volt erről a bírálók. S hogy a novella “minden alakja és minden szava él”, annyit is tesz: a műben nincsenek holt szavak és fölösleges alakok. Illyés úgy mutatja be a franciáknak: “Egyszerű, de tökéletesre formált, szinte szavanként magvas mondatokkal” ábrázol az író.

Később azt vallja Németh László, hogy az ábrázolás minőségét, például az Emberi színjátékban (de a Gyászban is) zavarta a túlzottan bő tapasztalati élmény. Mert “az író igazi eleme nem az élmény, hanem a látomás”; s hogy a “kitalált részek sokkal jobbak benne” (a Gyászban), mint a “kulcsregénybe illő élménytörmelékek”, s hogy az öreg Boda pap otthona (az Emberi színjátékban), “melyben sosem voltam”, sokkal “élethívebb”, mint a Horváth-udvar, “melyben húsz vakációt töltöttem”; s hogy meg kellett tanulnia “elég határozottan” válogatni “élet s művészet közt”. A Horváthné meghal azonban a szerkeszteni tudás és a mérték bár első, de csúcspillanata. Lehet, a sors véletlen ajándékaként, lehet, hogy hályogkovács módra, mégis élet és művészet kívánatos arányát fölmutatva.

Ez a visszafogott realizmus leplezetlenül mutatja – a korai, 1926-os Móricz-tanulmány megállapításai elméletileg is igazolják majd –, hogy a móriczi prózaművészet iránti tisztelet, a móriczi novellák realizmusa és “klasszicista nyugalma” iránti vonzalom nyert irodalmi-esztétikai formát a Horváthné meghal realizmusának ökonómiájában. “A Nyugat-nemzedék prózaírói közül Németh Móricz Zsigmondot tartotta a legnagyobbnak […] a móriczi prózát olyan alapnak tekintette, amelyre a modern irányok ráépülhetnek, de a fejlődés érdekében tovább kell építeniük…” – állapítja meg Kocsis Rózsa, s a továbbépítés épp a lélektani finomítás, a lélek mikroszférájának nagy érzékenységű láttatása irányába folyt, már a Horváthné meghalban is. (A korai novellák számos alakja azután – újabb, hosszasabb lélektani érésen, személyiségfejlődésen átesve – majd későbbi művekben, főképp a regényekben tűnik fel ismét. Illetve a “témakör tágítása”, újraírása mutatta, mit tett, például a Télemakhosszal majd az Irgalomban az időközben eltelt “negyven év”.)

A klasszikus realista próza külső nézőpontú, auktorális elbeszélői magatartása alapvetően meghatározza a novella szerkezetét, intonációját, s ez a magatartás minősíti is – esetünkben enyhe iróniával fedetten – valószerűvé a novellatörténetet. A szereplői magatartás- és beszédreakciók nem törik össze ezt a konstrukciót, s nem emelik a történetet önmaga és az elbeszélő fölötti metaszférába: az megy a műidőben kijelölt lineáris útján, az önmaga jelentésén túl másfajta jelentést nem jelképező zárlat felé. A történet befejezése: a betegágynál gyűrődő, a haldokló anya erejétől és a helyzettől megszeppent, akarata fogyott lányok, minden otthoni, a férjeknek tett fogadkozásuk ellenére, aláírják az örökségükben őket megrövidítő, a fiútestvért előnyben részesítő papirost. A történet érvényessége az ábrázolt közegre, helyzetre és szereplőkre korlátozódik, de a személyre szabottan egyéni határvonalat kitágítja a szerző oly módon, hogy a helyzetek és a magatartásformák, a helyzetre adott reakciók a földért és a földből élő, magatartásmódjában a közösségi szokásrend által erőteljesen irányított paraszti társadalom osztályközegében bárhol elhelyezhetők volnának.

Életismeret – szólt a bírálói dicséret, s gyanítjuk, hogy komoly élettapasztalatot (és életkort) feltételezhetett a tisztelt zsűri a szerzői jelige mögött. Érettséget, amelyből lepárolódhatott a nem támadó, de megítélő fölényű, a szerzőt művének tárgyától távol tartó humor is. Kiderült azután: nagy élettapasztalat nem jellemezhette a huszonéves szerzőt, de kivételes lélektani érettség, mondjuk úgy, léleklátó magabiztosság annál inkább. Ebben szerepet játszott a hiperszenzibilis lélekalkat eredendően, de az orvosi képzettség is. Poétikailag a novellában ez annyit is jelentett: az író annak az embernek – az elbeszélőnek – a pozíciójába fészkeli be magát, akivel majdnem azonos; az életismeret mögött a valódi, empirikus tárgyismeret is ott van tehát.

Ez az elbeszélő azután, bár belülről ismeri az általa elmesélt világ jelenségeit, magatartásformáit, mégis érzelmi elkötelezettség, szubjektív elfogultság nélkül képes a kisszerűség, az alakoskodás, a falu ősi szabályrendjének megfelelő, drámai előadású, kisírt szemű beteglátogatás, bár ironikus, azonban erősen valósághű tükrözésére. Az író nézőpontja természetesen akkor sem fedi le tökéletesen az elbeszélőét, ha nyilvánvaló a kettejük közötti szoros viszony meg az elbeszélt élmény elsőrendű, tapasztalati értéke, s bár a novellában is roppant közeli a kapcsolat, az elbeszélő erősebb iróniája kioltja az író(ember) rokoni eredőjű magán-vonzalmát. Rokonként, családtagként persze hogy szerette Németh László a bolhásiakat: róluk szólva, a novella elbeszélőjeként e viszony világnézeti, érzelmi, intellektuális skáláján nem a hasonlóságot, hanem a különbözőséget hangsúlyozza. Nem a kapcsolatot, hanem a távolságot.

Mert, vallja az író, a novella alakjait “én másmilyeneknek meg sem tudtam volna írni”. Ösztönösség vagy sem, hogy a szövegformáló eljárás elmélyült jellem- és helyzetanalízis, tudatos szerkezetépítés eredménye volt, vagy csupán íródott a szöveg, csak “kibuggyant” az író “tollából”, amivel a “szeme-füle telítve van” (A Gyász elé), mindegy is. Egy 1970-es interjúban (Földes Annával) Németh László az általa is elfogadhatónak tartott realizmus-értelmezést épp egy móriczi mondattal igazolja: “nem az a realista író, aki ábrázolja a valóságot, hanem akiből folyik a valóság. A hősök hitele azon áll vagy bukik, hogy valóságszerűek-e. A legnagyobb realisták, mint az ifjú Tolsztoj, már akkor hiteles világot teremtettek, már akkor is realisták voltak, amikor még alig rendelkeztek élettapasztalattal. A fontos, hogy az író lelkében szüntelenül működjön az a valóságjelző készülék, amely eldönti, mit lehet és mit nem lehet a valóság törvényeinek megsértése nélkül ábrázolni.” A Horváthné meghal a hitelesen bemutatott paraszti környezeten túl, az emberi magatartás lélektani mozgatórugóinak mély ismeretéről tanúskodva, a későbbi lélektani regények jellemfestő erényeit is eszünkbe juttatva gazdagítja a realista parasztnovella esztétikumát, s építi tovább ezáltal ama móriczi alapot. A lélek valóságjelző készüléke kifogástanul működik. A fekete ruhában, ájtatosra, fájdalmasra húzott orcával a haldokló anyjuk ágyánál feszengő asszonylányok megrendültséget, ugyanakkor sokévi dühöt is takargatnak a megtörtre rendezett vonások mögött, meg elszántságot, hogy nem hagyják magukat kisemmizni. Hogy azután az anyai haldoklás dermesztően teátrális elemei láttán majd ellenkezésre képtelenné válva, ugyanolyan haraggal távozzanak, mint amilyennel jöttek. Sőt, a gyávaságuk miatti szégyen, az otthoni, férji számonkérés miatti félelem jócskán tetézi is a mérgüket, a bizonytalanságukat. Az anya, Horváthné, élete legnagyobb érzelmi zsarolására készül, s majd eredménnyel: mert hogyan lehetne ellentmondani annak, aki éppen a túlvilág kapujában áll, s aki mégiscsak a marakodók anyja! S a fiú? Két oldalról szorongatva s szorongva, hogy anyja bírja erővel, s a lányok lélekroskadása is kitartson, a házért rettegve belül, kívül azonban a haldokló anya mellett búslakodó, a nagy tervben ártatlan gyermek maszkjában.

Egyrészt amiatt, hogy a szereplők olykor háttérbe tolják az elbeszélőt, s dialógusaikkal, gesztusaikkal mintegy besegítenek önnön karakterük megrajzolásába. Az ön- és helyzetjellemző dialógusok ránőnek a szerzői leírásokra. A figurák ezzel alapvetően nem szabnak más irányt a történetnek, mint amilyent az elbeszélő számukra kijelölt, s az írót sem kényszerítik nézőpontváltásra, de izgalmas letérési lehetőségeket villantanak föl. Adott egy helyzet, amelyet minden szereplő másképp értelmez és magyaráz, amelyet egyénisége által is meghatározottan ki-ki másképpen él meg, él át. Hogy a szülői házat – apjuk végrendelet nélküli halála után – anyjuk a vele lakó fiának szánja, s emiatt már esztendők óta dúl a csata anya és gyerekei meg a négy gyerek között, az az asszonyok szerint velük szemben méltatlanság és igazságtalanság, a fiú szerint azonban a legteljesebb igazság. Egy helyzetnek ezek az alapvetően eltérő értelmezései motiválják a reakcióikat, alakítják a mondataikat, nyitva hagyva azt a lehetőséget is: talán nem is a novellakezdés sugalmazott szerzői célja érvényesül, talán mégsem az anyai akarat győz majd. Talán a lányok dühe, mely elsöpri a kötelező tiszteletet, talán a fiú belátása, esetleg az anya fordul halálos ágyán egyforma szeretettel mindegyik gyermeke felé. A novellakezdet, miközben egyfajtát erősebben sugall, többfajta zárlat lehetőségét kínálja föl. A kritikus pillanatban azután a düh lelappad, a fiú nem lát be semmit, az anya pedig a halál előtti nagy rendtevés felindultságában “sikongva” és “vijjogva” ostromolja a lányok szívét, ellenkezés esetén a temetésről is kitiltatva őket, s rakatja eléjük, a halálos ágyából intézkedve, a házról, az utolsó, remélt örökségről lemondó nyilatkozatot: a történet tehát visszakanyarodik a főcsapáshoz.

Másrészt figyelemreméltó, ahogy a Horváthné meghalban egy kis csoport tagjainak személyiségén átfolyva, átfolyatva jelenik meg a nagyobb közösség világa. A novellában ugyanis nem tűnik fel a falu, sem táji-környezeti valóságában, sem szokásformáiban, sem alakjaiban, csupán egy utcai járókelő, a kútnál vizet vevő szomszédasszony jelzi a családén kívüli terrénumot. A helyszín csak az egyik lány, Vargáné otthona s majd a szülői ház betegszobája. A paraszti világ a falu életének egy vékonyra metszett szeletében épül fel, miközben azt az erkölcsi és szokásformát, amely a Horváth családot mozgatja, az egész faluközösségre jellemző, hagyományos és hagyományozódó rend irányítja. Ezt a rendet az olvasó úgy és olyannak látja, ismeri meg, ahogyan és amilyennek a választott hősök láttatják.

Mutatja mindez, hogy a lélek játékai nem várt, különös reakciókra is késztethetik az embert, s hogy ez az öntörvényűség akár új pályára is állíthat szereplőket: akik ezáltal kibillenthetik külső megfigyelői pozíciójából a mindent tudó és a cselekvést irányító auktort, szerzőt. Itt még csak a lehetőség szintjén, a Horváthné meghalban tartalmilag a séma, az íratlan illemtan, a szokás győz, s eszközként a megjelenítés egy nézőpontú realizmusa a meghatározó. A későbbi novellák – melyeknek színvonala bár többnyire valóban nem éri el a pályadíjaséét, mert jobbára bőbeszédűbbek, túlírtabbak, szerkezetükben nélkülözik a Horváthné meghal pompás arányosságát, mégis – valamiféle poétikai átmenetet képeznek az első szépírói mű és a regények között. Például a – talán legsikerültebb – Öregek (1926) vagy A kalap (1926), vagy épp az Osvát által oly élesen megbírált Télemakhosz ábrázolási eszközei között az elbeszélői nézőpontváltás is fölbukkan, amely a meghatározóan szerzői, külső látószögű elbeszélésmódot majd keveri a perszonális elbeszélésmóddal, s a műben valamelyik szereplő látószöge válik átmenetileg uralkodóvá a szerzőé helyett. Az Öregekben saját lélekállapotának lefestésére Németh László pár novellakezdő mondat erejéig átadja a szót az öregasszony Hamar Györgynének, A kalapban a leánynak, Marinak, a Télemakhoszban több szereplőnek is. Az Emberi színjátékban azután a világ majd Boda Zoltán szemén át ismerszik meg, s a görög tragédiák sorszerűségére hangszerelt s ugyancsak mezőföldi történetet földolgozó Gyászban pedig Németh László már Kurátor Zsófi lelkébe bújva írja meg a saját gyászélményét is. S lett a regény a szerzői lélekdráma kivetülése (Kocsis Rózsa), s egyben a modern európai regény magyar példája.

“A novellák célja – írja Németh László – a társadalomábrázolás volt, s nem kerültek kapcsolatba szerzőjük lelkével” (A Gyász elé).

Valóban, épp a lelkével nem, a Horváthné meghal szerzője egy külső, távolságtartó, rögzített pozícióból ír le s dialogizáltat, de már a legelső novella mutatja, hogy a lélekábrázoló, jellemfelismerő és -felépítő érzékenység alkalmassá teszik az írót, amint vallotta is, a “realizmusból kiinduló”, de már jelképteremtő próza művelésére, s az annak megfelelő prózatechnikai fogások hozzárendelésére. A “Móricz körüli novella – folytatja – drámai jelenetként megkonstruált képekben mozdul tovább”, s a pályamű is alapvetően ezt a szerkezetet mutatja. Hogy azután a Gyász “filmszerűen pergő képei” már ne a “térben” terpeszkedjenek ki, hanem az “időben” lépjenek tovább. Ehhez persze kellett Dosztojevszkij és Proust ismerete, kellett a “fölszabadító példa”, meg kellett a személyes sorstragédia, az első gyermek halála, hogy Kurátor Zsófi “tágabb emberi sors hordozója” lehessen (ahogy Illyés Gyula írta 1936-os Nyugat-beli kritikájában), s hogy ehhez megszülethessen egy újfajta elbeszélői magatartás is.

Az író alkotáslélektani vallomása szerint a mezőföldi novellák, jelesül a Horváthné meghal és a Gyász között a “tengerszint feletti magasság és még inkább az írói módszer” dolgában akkora a különbség, hogy “egymás mellé téve a gyanútlan olvasó rá se ismerne tán, hogy ugyanannak az írónak a munkáját olvassa”. Ám a Horváthné meghal, a Németh László-i növésterv e gyökértája mégis mutatja a későbbi törzs sűrű ágazatát, a korona megkapó gazdagságát. Mert Proust és a görögség lélekforgató tragédiaélménye, a személyes gyászélmény mellett, illetve előtt alapként kellett a nagy hely- és tárgyismeretű, de hideg fejű lélekábrázolás írói pozíciója is.

Az érzelmi megérintetlenség írói állapota: amidőn a kibuggyanóan sűrű, tapasztalati életélményt mégsem fátyolozza be a személyesség. S ha Németh Lászlót követve egy gondolat erejéig összevetjük az első szépirodalmi művet s a sokak szerint az életmű legnagyszerűbb regényét, a Gyászt, láthatjuk, hogy a Gyászban a személyesség éppenséggel megemelt, emitt, a novellában viszont még inkább földhöz tapasztott a szikár személytelenség.

Az 1934-ben Kecskeméten megjelenő, előbb a vajdasági Kalangya című lapban fejezetenként közölt, a föntiekben oly sokat citált Ember és szerep tisztáz, értelmez s főképp: lezár egy életszakaszt.

Az irodalmi sikerekkel, kudarcokkal, sértődésekkel és sértésekkel, daccal, eltökéltséggel, önfaggató kíméletlenséggel, a Németh László számára leginkább alkalmas vagy nem alkalmas, de kezdetben a legjobban áhított alkotói műnem, a líra körüli bizonytalanságokkal, a szellemi útkeresés jó és rossz helyzeteivel, élményeivel sűrű évtizedet, benne a pályakezdés, az íróavatatás, a Horváthné meghal szültésének és fogadtatásának történetével is. Valóban különösnek tetszhet, hogy pár novella, vers s bár több tucatnyi nagyesszé, egy, a Napkeletben folytatásokban közölt kisregény (Aurél a Kékesre megy), az ugyanott olvasható regényrészletek (Emberi színjáték) után, valójában mégiscsak az alkotói pálya forrásvidékén, az ifjú Németh László első megjelent könyve – mindegy, hogy maga minek nevezi – műfaji értelemben önéletrajz lesz. Benne, a műfaji kívánalmak szerint is, összefoglal tehát, summáz, elemez, értékel. Pedig – ahogy majd Török Sophie írja Nyugat-beli, megsemmisítő kritikájában (1935/3) – “most még csak az első könyvnél tartunk, s nem a nyugdíjnál”. Mi a magyarázata annak, folytatja, hogy a szerző szerint a fiókja mélyén kiadatlanul heverő nagy művek helyett, a “20, mondd húsz! hatalmas kötetnyi esszéje, regénye, verse” helyett ezt a “rosszindulatú pletykálás minden ismérvét magán” hordó könyvet látta fontosnak megjelentetni.

Mi az oka, valóban, hogy “nem egy gazdag, beteljesedett élet után, hanem mindenekelőtt”, minden mű előtt ír önéletrajzot Németh László?

A gyilkos iróniájú Török Sophie (kinek, jegyezzük meg zárójelben, Németh László addigra épp kétszer utasította vissza a kritikaírásra szóló felkérését, egyszer Babitsét is) darabokra tépi a szöveget. Azután kicsippent, majd gúnyosan fölmutat minden cetlit, rajtuk a “rossz értelmű” mondatokkal, megmutat minden önemelő, másokat “becsmérlő” szót, ragot; minden stiláris fegyvert, amellyel Németh László “megöli áldozatait”, vagy “hímez rájuk még egy ficamot, még egy kancsal görcsöt”. Török Sophie derekasan megköszöni a visszautasított kritikákat! Mindent észrevesz az írásban, amivel szúrhat, s ami a gúny savával átitatva rögvest önmaga minőségi ellentétébe fordul át. Az értékből önértékelési zavar lesz, a munkabírásból heveny magamutogatási láz, a kivételes szellemi képességből rátarti nagyzolás. S mindaz, ami megtörtént, mert megtörtént, hiszen Török Sophie végtére is az életút valós tényeit sorolja, a “fiatal esztéta” kivagyiságának bizonyítéka csupán. Adott egy hálátlan, “duzzogó”, a kortárs magyar szellemi életben hallgatólagosan kijelölt helyét elfoglalni nem óhajtó, a “humanista Babits” követőjének kiszemelt, ám ezt a szerepet beképzelten, zsenitudatának gőgjével elutasító “érdekes és jelentékeny ember” – ízlelgessük ismét Török Sophie jelzőit –, aki úgy véli: a “mandzsettája többet tud, mint az összes eddigi magyar írók feje együttvéve”. Adott ez az érdekes ember, aki most leszúrja, hátulról persze, fölfedezőit, támogatóit, híveit, barátait. E “nem irodalmi mű”, summázza gondolatait Babits Mihály felesége, “irodalmi kritikát” nem is igényel. Szerzője a “visszafojtott és elnyomott líra minden sötét dühével gyűlöli azokat, akik a kritikusi pályára segítették”.

Török Sophie, aki az Ember és szerep sajtóvitájában a legironikusabb, egyúttal a legpenetránsabb elemzés szerzőségével dicsekedhet, mélytengeri szóhalászata közben valamit, fontos értéket, mégsem vett észre a bírált mű szövegelemzésének szintjén: a másik iróniáját! Azt, amely már az első novella soraiból kiragyogott, s amely bár mindenekelőtt az elbeszélő távolságtartó fölényét tükrözte, a tökéletes helyzetmegértés okán mentes volt minden érzelmi szélsőségtől: dühtől, ellenszenvtől, netán a képmutató világ iránti gyűlölettől. Így hát nem vette észre az irónia legértékesebb fajtáját, az öniróniát sem. Azt a finom hangoltságot, a mondatok, szavak leheletnyi, de látható fényű mázát, amely mosolyt fakaszt az olvasóban akkor is, ha mögötte nincs szerzői hahota. Azt nem látta, miképpen keverednek az önelemzés és persze a mások élveboncolásának heves mozdulatai a páratlan lélekismeret csitító gesztusaival, az írónak önmagát demitizáló, deheroizáló igyekezetével is. Nem állítjuk, hogy a pályakezdő íróban nem buzgott, fölösen is olykor, önmaga kivételességtudatának érzete, de az Ember és szerep életútvázlata mégsem az önmitizálás, ellenkezőleg, a megnevezési gátlásokkal nem küzdő író rendkívüli lélekismeretének példája. Egyben olyan tükör, melybe nem nézhet borzongás nélkül az önmaga portréjától megriadt olvasó.

S amit ugyancsak nem vett észre, bár ezt nem róhatjuk fel Török Sophie-nak, hiszen a jelenség igazolását, az írói személyiségjegy bizonyítékát majd csak az életmű egésze, az életút teljessége adja: az élet megtervezésének, eltervezésének alkati képességét. Hogy Németh László életében bár lehetnek s lesznek is véletlenek, esetlegességek, s ezek többnyire tragikus életmozzanatok lesznek (gyermekhalál, tüdőbaj): e véletlenek sem téríthetik le a maga kijelölte pályájáról, nem tolhatják el az induláskor megtervezett feladat mellől az írót. Hogy ez a képesség, adottság, mely olykor nehezen elviselhető helyzeteket teremthetett a közvetlen környezete számára, az ember és a szerep, az élet és a mű összetettségén töprengő alkotót folyvást a megtervezettség magyarázatára, verbális bizonyítására sarkallja – s hogy már a kezdetektől fogva. Füzi László fejti ki (A semmi közelében, 2003), hogy “az író önkommentárjaiban szinte csak erről beszél”, hogy Németh László “életének kiemelkedő pontjairól visszatekintve is láthatóvá” igyekezett tenni ezt a “megtervezett egységességet”. “Én sosem ismertem külön pályacélt és külön életcélt”, fogalmazza ezt a Messzirőlben is, “mind a két cél ugyanaz az üdvösség volt”. Az akarati élet totalitásának nevezi ezt a célelvű magatartást, képességet inkább, hogy tehát “mindig s mindenben az egészet akartam, s csak olyan dologhoz tudtam odaállni, amiből a végső cél felé nyílt kilátás”.

Az Ember és szerep ilyen kiemelkedő ponton születik, s az önfeltárás, az önmegértés szándékával ennek a célvezérelt szellemi-magatartásbeli folytonosságnak az értelmezése. Mire megírásához fog, Németh László már tudja, hogy sohasem lesz belőle a magyar költészet fejedelme, s édes gyermekeként szeretett, pátyolgatott műneme, a líra lassan eloldalog mellőle. Engedjünk meg annyit Török Sophie-nak: ez bizony fájt Németh Lászlónak. Hogyne, hiszen ő úgy érezte, az értetlen kritikusok “megölték” benne a költőt. (“Az ő átültetett szíve vert az órjási testben” – mondja majd utóbb [Homályból homályba] az 1945-ös Sámson című verses drámára utalva.) Ha kissé sértődötten is tehát, ha vonakodva is, de az Ember és szerep írásakor Németh László már rálép a vers – és láttuk, a novella – nélküli útra, s ezt is tisztázni akarja olvasóival. Tisztázni akarja továbbá esszéírói elképzelésit, regényírói témáit, de legfőképpen tisztázni életművének “belső kohéziós pontjait” (Füzi László), fölvázolni ezt a megtervezett jövendőt, a “növéstervet”, amelynek erre a megvilágított múltra kell, lehet csak – az írói elgondolás szerint – épülnie. Amit Török Sophie kényszeres és oktalan, sőt indokolatlan, továbbá jogtalan magyarázkodásnak vél, az voltaképpen az életmű “előszava”. Az írói életterv egy részlete. Majd lesz zárszó, “epilógus” (Füzi László) is, az életműsorozat bevezetője: a Negyven év (1965).

Mert az életmű, melynek hollétét oly maró gúnnyal tudakolta Török Sophie, valóban ott lapult a fiókban, készen, félig készen, s hetek munkája volt egyiket-másikat a kiadható állapotig eljuttatni. 1929-ben folytatásokban megjelenik (Napkelet) az Emberi színjáték, s bár csak 1935-ben adja ki a Gyászt, már 1930-ban írni kezdi, elkészül 1933-ban az Irgalom egy változata-töredéke is, 1935-ben megjelenik nagyesszéje a Magyarság és Európa, kész a Bodnárné című dráma is, 1936-ban majd a Bűn, 1937-ben a Kocsik szeptemberben, 1938-ban bemutatják a Villámfénynél című drámát, de kész a VII. Gergely is, napvilágot lát az Alsóvárosi búcsú két kötetben, könyvnapra a Berzsenyi-tanulmány, 1939-re kész a Papucshős, megjelenik a Kisebbségben, a Szerdai fogadónap, kész a Cseresnyés, újra átdolgozza a Bodnárnét, közben mindezek előtt hatalmas esszék jönnek a Tanúban, a Válaszban, másutt. Az Ember és szerep utáni évtized legtöbb műve az Ember és szerep előtti esztendőkben érlelődött.

A mai olvasó kezébe azonban az életmű s az életút, a személyiség s az alkotói lélektan, a Németh László-i gondolkodás megismeréséhez kiváló kulcs adatik általa, benne. Azt is nyomatékosítja a mű, hogy az első novella, az első siker, a Horváthé meghal egyértelműen kijelölt egy “életdarabot”, megjelölt egy pontot a glóbuszon, ahová Németh László, más műfajokban bár, az ábrázolás másfajta eszközeivel, de folyvást visszatért, s amelynek alakjai “embermitológiájának” “törzsalakjai” lettek. A pályaműben s majd az elsőt követő novellákban “írói feudumommá” vált a “mezőföldi falu, a nagy család, s ami vele ott összefüggött […] Az itt fölvillanó alakok […] az Emberi színjátékban, Gyászban, Utolsó kísérletben, sőt, az Iszonyban, Irgalomban is visszatérnek” (A novellák elé). A novellahősökből esetenként regényalakok lesznek, a gyermekkor tájai s emberei Németh László örökös kísérőiül szegődnek. A környezetén a halálos ágyán is uralkodni képes Horváthné pedig, az összeaszottságában is erős és határozott matróna, minden olyan Németh László-i nőalak ősképe, akinek személyiségében nem az adakozó, az elfogadó, az alávető szeretet és irgalom, hanem az irányító, a követelő, a másokat olykor bénító erő, vagy épp a csöndesen, de kíméletlenül konok akarat, a zsarnokivá is válható szeretet a legmeghatározóbb lélekalkattani jegy.

“A nő legjobb természete szerint olyan, mint az én nagyanyám, a bibliabetűző protestáns lélek volt; Isten előtt alázatos, magatartásában szelíd, elhatározásában […] szívós. Mint író, ilyennek láttam én a nőt, s ahogy első nyomtatásban megjelent művem […] is róla szólt már, az ő akaratáról, melyet haldokolva is rákényszerít a leányaira; azóta is ő az anyja, nagyanyja minden hősömnek, akár VII. Gergelyről írok drámát, akár Szilasbalhásról parasztregényt” (A haldokló kulák, 1941).