Ady és Babits: gondold el,

mennyire pogány magyar tél volt

az ő évszakuk is! De mi itt ülünk az ő

öröklombjuk alatt, modernen-túli magyarok

és adattá-hamvasztáson-inneni

európaiak és éppúgy adyiak és babitsiak,

szenvedő, pompázó, hulló kertek, amilyenek

csak ők lehettek: babitsi egzaltáltság

és adyi libidó, ezért nem volt a magyar

lélekjárás csak nekiszabaduló ugrás

az isten-karámnak.

lehetett volna nekünk a XX. század más,

mint adyi és babitsi, apollói és orpheuszi:

halál-ivó vágy és totemállat-igény,

amitől keményre összeégetődtünk, te

meg én, mert te is hiszel abban, hogy

a szellem orkánjában mindig kétféle

lélek pusztul el: az egyik a Nagy Cethal hátán

izzik, a másik közellopakodik

a gráli szfinxig, hol megtalálja a papírlapokkal

beszélő gégerákot, azt az istent, kit

nem szeretett, kihez nem kiáltott,

ahogy Ady is a végső alkoholban

zengte zsoltáros vádjait már

halottan, mert ők azon a hosszúsági-szélességi

fokon sohase éltek, ahol mi élünk,

s mely az utolsó lélegzetünkkel

rokon. De meghalhatott-e a két csoda-halott?

Gondold meg, hogy megtáltosította

a magyar szőlőhegy a szekszárdit, míg az

érmindszenti csikónyerítésre

tanította Párizst.

a magyar égperemnek, hol nem jön

föl a nap, s a Fiastyúk hiába kotkodácsol,

a Nagymedve hiába morog, itt hideg van,

és sötét van, és nem tudjuk: az Ural

melyik oldalán ültették paradicsomkertbe

a mi tudásunk fáját, hogy azóta is

titkokat súg és éjjeli szélben hajladozik

ott, akár az elkárhozott

És fölemeli férfitagját újabb ezer év

s az Ady-tenger azt harsogja: áll a parton

ezer asszony, s a Babits-sziget visszazengi

szikláiról: örök kék a felhők mögött az ég!

Sok minden megmaradt

és sok minden elveszett

abból, ami nekem Tóth Árpád

volt úgy negyven-ötven éve:

lapoztam, ha a gyárból vagy Tóth

Iréntől hazasiettem léckerítéses

házunkba a haraszti dombon,

sose ihattam eleget a szomorúságából

és finom, sokszor (most úgy látom)

túl finom “árnyból szőtt” képeiből

és rímeiből. (Ezeket már régen

nem szeretem.) Azt kezdettől

tudtam: nincs benne olyan

metafizikai idegcsomó, mint Vajdában,

Adyban vagy Weöres Sándorban,

az “ember utáni csendet”,

“a dolgok esti lélekvándorlását” s az “Óh,

csillag, mit sírsz! Messzebb

te se vagy, mint egymástól

itt a földi szívek” dögletes kozmológiáját

azonban senki más nem mondhatta

ki, csak ő. Még egyik versem

címét is tőle szereztem,

bár úgy írtam meg a “Tavaszi

holdtöltét”, hogy nem rá,

hanem szerelmem őserdő-mellére

gondoltam szürrealista kábulatomban.

De ma meglocsoltam a mindig váratlan

illatú bazsalikomot: s mintha

csak az ő “bazsalikom, viola, szarkaláb”

sorát olvastam volna el: megint

a “vesztett édent” sirattatta velem, s a

verseket, melyeket új századunkban

hiába írunk meg az “elnyert

poklokat” élvezve,

mert a “hallgatva ballagó

lemondás” se ment ki a labirintusból,

és a gyönyörnek is előbb-utóbb

megfojt Ariadné-fonala.

elöregszik január vége

költözik tenyerem ráncaiba

didereg a lehulló csend is

rejtőzik örök időtlenségbe

fent a homályos csillag-öv

sötét madarak isten-útja

távolság mélység vak titok

kettős bilincs rideg fegyelme

elárvulnak az esték is immár

csillagtalanná porlad a mennybolt

megromolnak a hegyek és völgyek

önmaga ellen mozdul a lélek

merre forduljon ma aki itt él

a felfedett arc csendjét ki látja

jégbordás utakra dermed az árnyék

s nyomtalan tűnnek a vadak is el

változik a szó a beszéd üres véka

nem emel föl és nem melegít

meghalt az ige ereje bennünk

kihulltunk bizony isten szeméből

letérdelek, lehajolok

átölelem karjaimmal szülőföldem

felállok, kiegyenesedem

hordozom gyenge mellemen

félálomból ébredezve, zihálva

szülőföldem csontos mellemen

a betegágyi párna

megdörzsölöm a szemem

érzem, súlyos-nehéz e gyűrött térkép

a kincseket rejtő, messzi, tagolt tájat

még meg sem születtem, már szenvedtem érte

zsákként vonszolt teher lett ennek emléke

s most itt fekszem, mert szívemen

fojtó gúzs a bánat

felülök az ágyban

és előttem gyors vágtában

felvillannak s aztán elmosódnak képek

sárban egy szekérkerék, ostor lendül magasba

pattogását hallom, akár régi filmek

elhagyott szántók, köd-fátyol lebben

tudom, széjjelfoszló, sok száz apró részlet

hogy már elmúlt, történelem

de miért, mégis nem létező paták csattogása

felverheti álmaim süket csöndjét

képzeletem ablakát kényszerűen kitárva

és hiába rendelném el a visszavonulót

bennem akkor is egy visszhangoznék

hogy most is csak azt fújom: riadó

vajon miként lesz így végül

felőrli-e erőm majd a sok virrasztás

amíg bátran, éberen megvívok minden csatát

vagy éppen azzal gyógyítom meg magam

ha még akkor is elmondhatom boldogan

mikor már senki meg sem kérdezi

hogy őrzöm a párnát

úgy markolom két kezemmel, szorosan

Sarkutazó. Szakács. Eltűzhetek Polinéziába is, ahol