A jelen dolgozat az identitás problémakörét szeretné körbejárni egy igen különleges és mondhatni kényes szempontból, a Délvidék irodalmának nézőpontjából. A Délvidék önarcképéről bocsátanék előre tehát egy rövid elemzést, különös tekintettel irodalmi önarcképére. Természetesen azonban nem koncentrálhatunk kizárólagosan az irodalmiságra, mint egy vidék vagy nép saját önarcképének meghatározójára, hanem történelmi, néprajzi és geopolitikai karakterisztikumokat is figyelembe kell vennünk. Mindezek együttesen alakítanak ki (ha kialakítanak, ugyanis ez egyelőre csak hipotézis) elválasztó vonalakat, melyek alapján egy önarckép kialakulhat.

Egy terület, ország, nemzet vagy bármifajta közösség, önmeghatározása igen problematikus dolog. Gondoljunk csak a most folyó európai és tengerentúli vitákra, melyek Európa helyét próbálják meghatározni történelmi, politikai, gazdasági, filozófiai, vallási és egyéb nézőpontokból. Vannak, akik váltig állítják, Európa egy kulturális, leginkább filozófiai fogalom; vannak, akik szerint Európát a kereszténység tette Európává; és vannak olyanok is, akik szerint Európa egy gazdasági fogalom, legalábbis a jövőben csakis az lesz. Nem feladatom, hogy állást foglaljak ebben a vitában. Továbbá nem is tudok olyan frappáns, tulajdonképpen mindent felölelő meghatározást adni sem Európa, sem Délvidék esetében, melyet Husserl adott Európára vonatkozólag,² de a tényeket összegyűjtve, azokat rendszerezve következtetéseket vonhatok le, melyek közelebb visznek bennünket a megoldáshoz, s a kérdésre, hogy milyen, illetve miben áll a Délvidék önarcképe, legalább egy hozzávetőleges választ lehet adni. Ilyen értelemben a most következő fejtegetés inkább teoretikus, mely mind a vizsgálandó tárgy, mind a kutatási eszközök természetéből adódik.

Próbálok tehát a kérdéshez több oldalról közelíteni, nem tagadva azonban, hogy maga a kérdés is folyamatos újrafogalmazásra szorul. Ahogy a kutatás menete halad előre, s egy távolabbi kép kezd kirajzolódni, úgy kényszerít bennünket ez az új információ a probléma új oldalról való megvilágítására, sőt esetleg arra a következtetésre is vezethet, hogy maga a probléma teljességgel érvénytelen, nem létező, s így a kérdésfeltevésünk is hamis. Természetesen nem tudunk előzetes feltevések nélkül dolgozni. Ilyen előzetes feltevésünk például, hogy van valami olyasmi, amit délvidéki irodalomnak hívunk, amelynek azonban nem ismerjük lényeges meghatározóit. Eleddig tehát mint munkahipotézis szerepelt a “délvidéki irodalom” terminus, melynek valós voltát most szeretném megvizsgálni. További feltételezésünk, hogy ez a “délvidéki irodalom” egyfajta egyéni jellegzetességekkel bír, ami elválasztja mondjuk a magyarországi, szerbiai vagy éppen a zulukaffer³ irodalomtól. Az, hogy ezek és más feltételezések vajon ténylegesek, illetve a feltételezések milyen modifikációkkal fogadhatóak el, a következő analízis hivatott megállapítani. A feltételezéseinket azonban folyamatosan revideálnunk kell, és a tárgyhoz igazítanunk. Gadamer ezt a következőképpen fejezte ki: “Aki megértésre törekszik, az ki van téve annak, hogy megtévesztik az előzetes vélemények, melyeket nem igazolnak maguk a dolgok. A megértésnek állandó feladata a helyes, a dolgoknak megfelelő vázlatok kidolgozása, melyek mint vázlatok előlegezések, melyeket azután a »dolgoknak« kell igazolniuk. Itt nincs más »objektivitás«, mint az az igazolás, melyet az előzetes vélemény a kidolgozása révén nyer. Mi más jellemzi a dolgoknak nem megfelelő előzetes véleményeket, mint az, hogy kidolgozásuk során semmissé válnak?”⁴

Az bizonyos, hogy egy földrajzi meghatározás még nem táptalaja az önértelmezésnek. Az önértelmezés, önarckép mindenképpen egy mélyebb, szellemi-értelmi megalapozáson nyugszik. Példának hozhatjuk fel újból Európát, ahol is a földrajzi meghatározást szinte senki sem fogadja el olyan elégséges alapnak, melyen az a bizonyos szellemi Európa nyugodhatna. Az önarckép, a dolog minéműsége tehát valószínűleg szellemi. Két dolog áll szemben egymással: az egyik a szimpla földrajzi meghatározás, a másik egy értelmi egységet jelenít meg. Úgy néz ki, hogy a földrajzi behatárolásból nem jön létre szellemi egység. Mindenesetre a földrajzi behatárolás sem elhanyagolható, különösen nem a Délvidék esetében, minthogy Délvidék mint egység (most egyelőre differenciálatlanul maradjunk annál, hogy földrajzi egység) egy mesterséges határmeghúzás által jött létre. Ezen a ponton azt vesszük észre, mintha az utolsó két megjegyzés egymásnak szögesen ellentmondana. Egyrészt azt mondtam, hogy földrajzi behatárolásból nem jön létre szellemi, valós egység, másrészt a Délvidék esetében mintha mégis erről lenne szó. A megoldás talán ott van, hogy, mint említettem, teoretikusan – távolról – közelítünk a tárgyhoz, de anélkül, hogy igazat adnánk neki. Engedjük a dolgot magát megszólalni – a husserli kifejezéssel élve –, ne kényszerítsük bele eleve olyan kategóriákba, melyekbe talán nem is fér bele. Ilyen értelemben csínján kell bánni a példákkal is, ugyanis a rosszul alkalmazott példákkal ugyanúgy Prokrusztész ágyába kényszeríthetjük vizsgálandó tárgyunkat, jelen esetben Délvidéket és irodalmát. Másik oldalról azonban a példák, legyenek akármilyen suták is, sokszor közelebb visznek a tárgy valódi természetének a megértéséhez. Úgy vélem például, hogy Délvidék – mondjuk Erdéllyel való – összehasonlítása mély meglátások sorához vezethet.

Mely egyéb kérdéseket foglal magában alapkérdésünk? Mikor a Délvidék önarcképéről beszélünk, akkor elsősorban a délvidéki magyarság öntudatát értjük ezalatt. Mi alakíthatja ki egy kisebbség öntudatát? Mi alakíthatja ki egy kisebbség irodalmi öntudatát, mely lényegesen különbözik az anyanemzet irodalmi öntudatától, feltételezve, hogy van ilyen öntudat. Melyek ennek az öntudatnak a jellemzői? Miből fejlődhet ki irodalmi öntudata a Délvidék magyar és összlakosságának? Ez az öntudat kifejezetten csak magyar, vagy esetleg van ilyesfajta irodalmi öntudata és Délvidék-tudata a szerbségnek, illetve németségnek is? Mesterséges-e ez az önarckép vagy természetes fejlődés eredménye? Milyen “kötődései” vannak ennek az önarcképnek? Vajdaságinak vagy délvidékinek nevezzük-e ezt az irodalmat, és az elnevezések van-e politikai felhangja? Ilyen és hasonló kérdések vetődnek fel a délvidéki magyar irodalom kapcsán. Fekete J. József hasonlóan foglalja össze a kérdések szerteágazó mivoltát: “Vitatható, megkérdőjelezhető, igenelhető és tagadható, de mindenképpen tanulmányozható a vajdasági magyar irodalom ténye, autonóm mivolta, kapcsolata a magyarországi és a magyar nyelvű irodalom egészével, kapcsolódása a volt Jugoszlávia népeinek irodalmával, a környező országok irodalmával és magával az általában értelmezett irodalommal. Születtek is különböző elméletek, koncepciók, prekoncepciók a délvidéki/jugoszláviai/vajdasági magyar irodalom geneziséről, fejlődési soráról, létéről, önállóságának fokáról, kapcsolatainak rendszeréről; az elméletek tükrében pedig egymásnak szögesen ellentmondó értékítéletek e literatúra minőségéről, érvényességéről, hatásfokáról.”⁵

Tegyük fel tehát a kérdést, mi alakíthatja ki egy csoport öntudatát, különös tekintettel egy kisebbség öntudatát?

Először is tényleges különállást és ebből eredő különállástudatot alakíthat ki a földrajzi elzártság. Értek ezalatt bármiféle fizikai különállást. Fizikailag nem összefüggő területeken még azonos nyelvet beszélő, azonos indíttatású és gyökerű nép is kettéválhat kulturálisan, olyannyira, hogy az idő múlásával két különálló népnek tekintjük a valamikor egy népet. Ilyesmi játszhatott közre az erdélyi irodalom kialakulásában. A példának felhozott erdélyi irodalom meglétét, úgy gondolom, nem tagadja senki. Van külön magyar irodalom Erdélyben: erdélyi jelleggel, erdélyi “ízekkel”, színekkel, nyelvezettel, olyasféle tájakkal és emberekkel, melyek nem lehetnek sehol másutt a világon. Sőt, ha tovább megyek, talán azt is lehet mondani, hogy Erdélyen belül is van különbség, mondjuk a székely és a belső erdélyi medence irodalma között. Tamási Áronra, Nyirő Józsefre és Szentimrei Jenőre hivatkozva mondhatjuk, hogy van külön székely irodalom, mely különbözik mondjuk Kuncz Aladár és Kós Károly prózájától. Ha ennél is tovább megyünk – de ez már csak feltételezés –, érdemes lenne talán kutatni, hogy a különálló székely irodalom létét szem előtt tartva, vajon nem ugyanilyen joggal feltételezhetjük, hogy van külön székely festészet is. Gondolok itt elsősorban Nagy Imrére és Pál Lajosra. Ennek az erdélyi irodalomnak a kialakulásában nagy szerepe volt tehát a fizikai különállásnak Magyarország egyéb részeitől. Úgy gondolom tehát, hogy a transzszilvanizmus – mint eszme – nem volt új keletű. Kós Károlyék csak újrafogalmazták azt, ami már úgyis megvolt. Vajon Délvidék esetében beszélhetünk-e ilyen egyértelműen földrajzi különállásból eredeztethető önarcképről? Délvidék tulajdonképpen a Nagy Magyar Alföld szerves része, azt, amit mi most Délvidéknek vagy hivatalosan Vajdaságnak nevezünk, egy önkényes politikai döntés alakította ki. Ez a politikai döntés egy mesterséges határt (földrajzi választóvonalat) húzott a magyar közösségen belül. Szerintem azonban ez a határ nem elégséges földrajzi választóvonal, mely így elzártságot nem eredményezett. Fölöttébb problematikus tehát a délvidéki irodalom önarcképét a földrajzi elválasztottságból eredeztetni. Erre utal Fekete J. József is, amikor kényszerből születettnek mondja a Délvidék (ő Vajdaságot mond) irodalmát: “Az emberi léptékkel mérve aggastyán korba lépett, nyolcvan évét meghaladó vajdasági (korábban jugoszláviainak, legújabban – s nem minden gúny nélkül – szerbiainak nevezett) magyar irodalom kényszerből született, s koloniális fejlődésének vonalát »sok szép nagy hiába« (Gulyás József) koszorúzta.”⁶

Másodszor, irodalmi sajátosságokat kaphat egy népi (gondolok itt egy területen élő csoportra) csoport, ha azt különleges közeg veszi körül, illetve a területen belül a csoportok tarkasága kialakít egy sajátos kultúrát. Különállás jöhet létre, ha valamely közösséget más eltérő kultúrájú közösségek vesznek körül, s ezáltal azt alakítják, hatnak rá. Vagy éppen a közösségek interakciója és keveredése által egy meghatározott helyen, mindentől eltérő, több nyelvi vagy vallási közösségből létrejött, de egységes kultúra, jelen esetben irodalom alakul ki. Kérdés, hogy a délvidéki irodalom esetében vajon beszélhetünk-e ilyenről? Vegyük először is figyelembe, hogy voltak olyan törekvések a délvidéki magyar irodalmon belül, melyek ezt az irodalmat nem is a magyar irodalom egy szerves vagy szervetlen részének, hanem egyenesen “vajdaságinak” nevezték a szerb, német irodalommal együtt, ezzel utalva egy autonóm, nemzetiségek fölötti, külön vajdasági irodalomra. “Széles nemzeti horizontok helyett regionalitást!” – ez volt a mozgalom már igen korán megfogalmazott mottója.⁷ De az “irodalmi jugoszlávizmust” se felejtsük el, hisz ez is egy nem kevesek által támogatott elképzelés volt.⁸ Az bizonyos, hogy a délvidéki magyarságra a szerbség és németség hatott. Újvidék, mely a “szerb Athén” melléknevet viselte, de más egyéb települések is a Délvidéken, erősen multikulturális jellegzetességekkel bírtak. Délvidék lakossága nagyrészt telepített lakosság, magyarán egyik nép sem tekintheti magát őshonosnak ezen a területen. Gondoljunk csak bele, hogy az ide érkező magyarság sem volt homogén, ugyanis telepítettek ide kunokat és bukovinai székelyeket is. A multikulturalizmus azonban nem feltétlenül alakít ki egy köztes kultúrát, melyre azt mondhatnánk, hogy ez az adott terület vagy csoport kultúrája, és nem is alakít ki egy nemzeten (egy kulturális kódon) belül a nemzet egészétől eltérő helyi kultúrát. Habár ezen a területen magyarok, szerbek, németek, szlovákok és egyéb népek éltek együtt, s ezek minden bizonnyal hatottak egymásra, ez a hatás vagy kultúraközvetítés nem volt olyan “sikeres”, hogy abból egy mindentől különböző, külön vajdasági/délvidéki kultúra jött volna létre. Ilyen értelemben tehát azt válaszolhatjuk, hogy Délvidéknek vannak egyéni színei, mint kulturális-területi egységnek, de egy kifejezett, se nem magyar, se nem szerb, se nem német, tiszta délvidéki önarcképet nem tudok elképzelni.

Hogy jobban megértsük a problémát, hasonlítsuk össze például a kiskunsági irodalmi öntudatot az északkelet-magyarországi, most kialakított Európa-zóna irodalmi öntudatával. A példa, tudom, extrém, de talán azonnal érezzük, hogy míg a történelmi beágyazottság miatt több-kevesebb jogosultsággal beszélhetünk kiskun irodalomról, addig Északkelet-Magyarország irodalmának a léte fölöttébb kétséges.

Visszatérve a Délvidékhez, a másik kérdés, hogy ez a tagadhatatlan közeg kialakította-e a magyarságban a különállás érzését? Kérdésünk, kifejtve, hogy van-e saját belső fejlődési dinamikája a délvidéki magyar irodalomnak, mely dinamika, mely az őt körülvevő népek, kultúrák kölcsönhatásából származik. Tagadhatatlan a szerb hatás a délvidéki magyar irodalomra, de szerintem ez a hatás semmivel sem nagyobb, mint mondjuk a világirodalom hatása. Elsősorban arra gondolok, hogy Herceg János a Kalangyában kezdettől fogva ugyanúgy beszámolt a szerb, mint a világirodalom történéseiről. Hozzátehetjük, hogy a második világháború utáni jugoszláviai viszonyok lehetővé tették, hogy szabadabban olvassanak az emberek nyugati, avantgárd szerzőket. Tagadhatatlan az avantgárd hatás is a délvidéki magyar irodalomban, de ez mégsem jelenti azt, hogy ettől kialakult volna egy külön, avantgárd hatástól indított, egyéni hangú magyar irodalom. A különböző hatásokat tehát nem tagadom, csak azt, hogy ezek a hatások olyan elemi erővel rendelkeztek volna, mely egy Délvidék-önarckép kialakításához vezetnek. Természetesen hozzájárulhattak ennek kialakításához (most megint munkahipotézisként használjuk a fogalmat, s a jelenség létét is csak feltételezzük), de nem kizárólagosan.

Harmadik megközelítésként azt mondhatjuk, hogy egy csoport önarcképét kialakíthatja a külön életút. Németh László sokat idézett mondatával élve: “Külön sorsnak külön irodalom kell.” Kétségtelen, hogy a kisebbségi sorsba taszított magyarság önmaga identitásának a keresése az irodalmon keresztül is megmutatkozik. Az új helyzetben próbálta magát definiálni, hol délvidéki magyar irodalomként, hol vajdasági irodalomként, hol jugoszláv irodalomként. Voltak, akik a hármas kötődésben hittek, és voltak, akik tagadtak mindenfajta kötődést, és egységes magyar irodalomról beszéltek. Egyben megegyeznek, hogy a délvidéki sorsot Trianon alakította ki, ugyanis ha lett volna előtte külön irodalmi, történelmi sors, akkor az valamilyen formában jelentkezett volna a trianoni trauma előtt is. Márpedig erre utaló jel alig van, s irodalmi társaságról sem tudunk Trianon előttről, mely a délvidék identitásának erősítését tűzte volna ki célul. “Az 1906-ban Vértesi Károly elnökletével alakított Bács-Bodrog Vármegyei Irodalmi Társaság is inkább nem akart lemaradni a kulturális fejlődésben más vármegyék mögött, mint magát az irodalmat istápolni.”⁹ Trianon és az abból adódó kisebbségi sors kijelölte a délvidéki magyar irodalom útját. Így a délvidéki irodalom az egyetemes magyar irodalom része, “de egyedi jellegzetességekkel bír –, hisz erre az irodalomra mindenekelőtt a kisebbségben levés állapota és éppen korábbi gyökértelensége kell, hogy rányomja bélyegét.”¹⁰

A fejezet elején bevezetett, hipotézisként kezelt fogalomról, a “délvidéki irodalomról” azt mondhatjuk, hogy külön életű, sem nem magyar, sem nem szerb irodalom fogalma igen nehézkesen, illetve egyáltalán nem fogadható el. Mesterkéltnek érzek mindenfajta kísérletet, mely ezt a fogalmat igazolni akarja. Ugyanígy, az előzőekben említett három pont értelmében azt is mondhatjuk, hogy különálló délvidéki magyar irodalom sincs. Tényekre támaszkodva azt mondhatjuk, hogy viszont magyar irodalom a Délvidéken kétségkívül van! Ahogy van szerb irodalom is a Délvidéken. Jellemzői a délvidéki magyar irodalomnak más irodalmakkal való “egybehangzások, áthallások, egybemosódások, szellemi rokonságok és a fordításirodalom együttcsengése”.¹¹ Mindezek együtt jellemzik a délvidéki magyar irodalmat, de hozzá kell tennünk, hogy ez még nem jelenti azt, hogy különutas magyar irodalom létezne a Délvidéken. Ezen jellemzők egyike sem annyira meghatározó, mint az a faktor, melyet szembeállíthatunk ezekkel. Ez a faktor véleményem szerint a nyelvi hovatartozás.

Az, hogy a Délvidék magyar irodalma behatásoktól függetlenül az egyetemes magyar irodalomhoz tartozik, annak köszönhető, hogy nyelve magyar. Úgy néz ki tehát, hogy a délvidéki irodalom leglényegesebb eleme, a nyelve miatt egész egyszerűen kötve van a magyar irodalomhoz, s ez kizárja a délvidéki magyar irodalom mint különálló entitás létét. Ismét hadd idézzem Hornyik Miklóst, aki ezt kicsit sarkosan fogalmazza meg: “Számomra nem kérdéses irodalmunk hovatartozása. Semmiféle kettős, hármas vagy négyes kötöttséggel nem lehet elbűvészkedni azt a tényt, hogy a jugoszláviai magyarság a magyar nép (szerves vagy szervetlen) része, s hogy kultúrája az egyetemes magyar kultúra (szerves vagy szervetlen) része. A magyar író a zulukafferok között is magyar író marad, nem azért, mert történelmi vagy »faji« nosztalgiák nyugtalanítják, hanem mert anyanyelve fogva tartja.” Ez a kijelentés nem mitizálni óhajtja a magyar nyelvet, hanem a magyar nyelv kompaktságát akarja kifejezni.

További jellemzői a délvidéki magyar irodalomnak, minden politikai rendszertől függetlenül, hogy Budapest-központú. Jól példázza ezt az, hogy amikor 1941-ben a Délvidék visszatért Magyarországhoz, a helyi irodalmi köztudat azonnal Budapestre koncentrált (újból!), s elfelejtett mindenfajta regionalitás-eszmét. A Budapest-központúság lepleződik le abban is, hogy szinte minden számottevő délvidéki író már Budapesten van, s például Gion Nándor ott is halt meg.

Szeretném azonban Hornyik Miklós véleményét egy kissé modifikálni, s a “párhuzamos kötődés” paradigmáját a fent említett megfigyelések alapján a következőképpen átfogalmazni. A kötődések fogalma nem elvetendő dolog. Az, hogy a magyar nyelvű délvidéki irodalom kötődik a magyar egyetemes irodalomhoz – természetes dolog. Ilyen értelemben vannak természetes kötődések, ilyenek például a nyelv, a kultúra, a szokás kötődései. De ugyanígy vannak letagadhatatlan kényszeres kötődések: a délvidéki magyar irodalom kénytelen mesterségesen létrehozott határok között létezni, kénytelen más nyelvű, ráerőszakolt kultúrfölény ellenében harcolni.

Talán nem biztos, hogy egyértelmű jellemzést adtam a Délvidék önarcképének kérdésében, és az sem biztos, hogy magát az identitás kérdését határozottan megválaszoltam, de remélem, hogy ezzel az eszmefuttatással közelebb kerültünk a vizsgált jelenséghez, s ha egyértelmű definíciónak nem is tekinthetjük ezen dolgozatot, a tárgyhoz való közelítésnek minden bizonnyal.

6 Fekete J. József: Regionalizmus és interkulturalitás. Herceg János művészetszemléletének interkulturális vetületei. Lásd http://zenta.org.yu/zek/folyoiratok/65/fekete.html (hozzáférés: 2004. március 25.). (Kiemelés H. K. B.)

8 Lásd bővebben Papp Tibor: Vázlat az irodalmi jugoszlávizmus körüli polémiák értelmezéséhez. Kilátó, 2002. febr. 26.

Kaparj meg egy oroszt, és előbújik alóla a tatár – a szovjet megszállás évtizedei alatt ez a mondat természetesen akkor kapott rendkívüli ragyogást, amikor a XX. század legcsodálatosabb magyar eseményének, az 1956-os forradalomnak és szabadságharcnak irtózatos vérbe-köpülése került szóba.

Kaparj meg egy magyart, és előbújik alóla a Balkán – rosszkedvünk telén önkínzó kegyetlenséggel így fordíthatjuk visszájára az iménti mondatot. Balkanizáltságunk, elbalkanizálódásunk lehangoló folyamatának tudomásulvétele kényszerű és kínos kötelesség – letagadni azonban önámítás, illúzió. Hornyik Miklós már tizenhárom évvel ezelőtt kihalófélben levő homo hungaricusról és születőben levő homo balcanicusról írt Angol pázsit című kötetében – a helyzet mostanra alighanem ennél is rosszabb. A homo hungaricus egyre közelebb van az exitushoz, a homo balcanicus meg szépen növöget, reményteljesen fejlődik.

A Balkán – a magyar településterület déli végein alig létezik nyilvánvalóbb evidencia – természetesen sokkal több, mint földrajzi fogalom, de egészen mást is jelent, mint azt _a világpolitikai-világtörténelmi közhelyet, miszerint: Európa puskaporos hordója. A Balkán egyszerre életérzés és jellegzetes magatartásforma, sajátságos emberi attitűd a környező külvilághoz és az egyetemes, örök erkölcsi normákhoz. A Balkán viselkedési alternatíva és emberi-nemzeti karakter, billog és védjegy. Unásig ismert anyaországi terminológiát használva: a Balkán a másság igazi megjelenési formája. (Bár találkoznának vele gyakrabban és igazi valójának vaskosságában a másság magyarországi fogadatlan prókátorai!)

Minden elnyomás torzít, tudjuk. Az elszakított magyar országrészek magyar lakossága hosszú évtizedek alatt az államkeretek megváltozásának könyörtelenségéből adódóan, kényszerűségből a normális együttélés természetes mértékénél sokszorosan jobban alkalmazkodott az elnyomó többségi nemzet karakteréhez. Ez nemcsak szavak, kifejezések, hétköznapi viselkedési, érintkezési formák (például a háromszor megcsókoló üdvözlés), ételek, ruházat átvételében, hanem szokásokban, elvi-erkölcsi jellegű magatartásformákban is egyre inkább megnyilvánult. És mivel a román vagy a szerb népi karakter alapvetően balkáni jellegű, ki kell mondani: az államjogi helyzet megváltozása balkanizált. Történelmileg nem is túl hosszú idő elteltével és jelentős tömeghatással, kollektívan. Csak egy-két példa mutatóban.

Három évvel ezelőtt az örvendetesen megszaporodott Kárpát-medencei “összmagyar” ifjúsági táborok egyikében néhány erdélyi fiatal már az esti zárás után óvakodott le a faluba, korosztályi alapon némi megbocsátható alkoholos és/vagy hormonális ügyletek elvégzése céljából. Visszafelé nem kerülhették el az éber kapuőrt, kinek cinkosságát biztosítandó, bevetésre készen állt a flaska – soha nem felejtem a döbbent értetlenségnek azt az arckifejezését, ami a gyerekeken eluralkodott, midőn a tábori közeg nem barátságtalanul, de határozottan közölte velük, hogy tudja, náluk ez megszokott és elfogadott módszer, de kéretik tudomásul venni, hogy errefelé, az anyaországban azért ez még mindig nem annyira természetes és magától értetődő elintézési forma, úgyhogy legyenek szívesek hagyják ezt, így nem lehet dolgokat elintézetté tenni.

A másik példa még ennél is hétköznapibb. Délutáni találka a városban egyik, az elszakított területről érkezett jó baráttal. Az illető kitűnő ember, nemzetéhez, meggyőződéséhez hű, bátor férfiú, nagyszerű intellektus, az adott nemzetrész értelmiségének kiváló képviselője. Várakozás a megbeszélt időben. Negyedóra, húsz perc, félóra, lassan egy óra, elérhetetlenség telefonon. Növekvő tanácstalanság, idegesség. Jó két órával a megállapodott időpont után megérkezik, a legkisebb sietség és zaklatottság nélkül, nyugodtan, tempósan. És csodálkozva mered feldúlt arcomra: mi bajod, miért vagy ideges; kérdi, hát itt vagyok, nem?

Az utolsó példázat a legszemélyesebb, de talán a legtöbbet mondó. Leggarázdább kamaszkorom idejéből való, apai őseim földjéről, a Délvidékről: noha nem éppen a legprűdebbnek nevezhető, Angyalföldhöz erősen hasonlító külvárosban nőttem föl, először szinte megsemmisített az a szabadszájúság, ami mellékesen a hagyományos magyar népi szemérmességet is elég furcsa megvilágításba helyezte előttem. Elképedve tapasztaltam, hogy érett, komoly bácskai parasztasszonyok, ártatlan, aranyos fiatal lányok és magasan képzett értelmiségi nők egyaránt magától értetődő természetességgel ejtenek ki és használnak mindennapian olyan szavakat és kifejezéseket, amelyek néhány évtizeddel ezelőtt még az egész magyar világban felnőtt konfliskocsisoknak szégyenükben arcába kergette volna _a vért. Erdélyben vagy akár az anyaországban is hasonló társadalmi helyzetű vagy iskolázottságú nőnemű lény talán még manapság is nehezebben venne a szájára hasonlókat. (Erdélyben is, Magyarországon is a balkanizálódásnak másféle – de hasonlóképpen lehangoló – megnyilvánulási formáit tapasztalni.)

Mi vajon mindez, ha nem – afféle speciális “másodlagos asszimilációval” – a nagyfokú balkanizáltság bizonyítéka? És roppant változatosak a Balkán látványos megjelenésének alakváltozatai. Magyarországon a rohamosan növekvő össztársadalmi agresszivitásban és _a pestisként terjedő, teljesen hétköznapivá lett korrupcióban található meg elsősorban, ugyanúgy, mint az erdélyiekre mind jellemzőbbnek mondott gátlástalanságban, “nyomulásban”, vagy éppen igazi, hamisítatlan bizánci ravaszkodásban. Egyik lábunk tehát, alighanem már bokáig jól belesüppedve, valóban a Balkánon van. Sűrű, ragacsos, vendégmarasztaló masszában. És most ne minősítsük, sár-é az vagy valamilyen más, kevésbé illatos anyag. Gúzsba kötve vagy leragadt lábbal pedig csak torz, beteges tangó járható. Meglehet, az utolsó tangó.

Az idei esztendő májusának első napja óta egy, fülünknek oly hosszú ideig különös zengésű, kedves szó, egy többjelentésű, drága tulajdonnév egészen másfajta értelmet, súlyt, mögöttes tartalmat kapott. És sajna, egyértelműen negatív előjellel. Aminek jó ezer évig _a védőpajzsa voltunk, ha egyelőre tán nem is a lába kapcája, de nem túl nagy tekintéllyel bíró csicskása, szegény és ismeretlen lakótársa lettünk. Európa, a korábban elrabolt, büszke, szép asszony, aki évtizedekig barbár ázsiai hordák bűzében és mocskában legföljebb csak ha a hátsó udvarban rejtekezhetett, eltorzultan és titkolt vágyaktól ostromoltan – rosszhiszemű és ostoba perszónaként jelenik meg most előttünk, pederaszta küllemű, ocsmányul nagyképű Verhaugenek képében, önérzetes felháborodást keltve csupán, joggal. (“Ki az a Verhaugen?!”, kérdezhette – tulajdonképpen Európától – a legnagyobb magyar ellenzéki párt egyik politikusa, sokunk nevében, teljesen indokoltan.)

Ráadásul ez az Európa – régi, kéktiszta szerelmünk – hülye sznobok és gonosz, kártékony politikusok ájtatos ájuldozásának is tárgya. “Ach, Europa…!” Vagy “och, Europa…”, nyögdösik éjjel-nappal, Moszkva helyett Brüsszel és Strassbourg illetékeseinek alfeleit tisztogatva szorgalmasan. És így alig-alig láthatjuk már a nagy tülekedésben, kiért, miért is szorítottunk, vágyakoztunk, sínylődtünk vagy tartottunk ki annyi, de annyi éven keresztül. Hogy ez a lestrapált, jobb sorsra érdemes és minden mai szennyen túl mégiscsak a legnagyobb eszményrendszert nyújtani képes teremtmény azért mégiscsak a mi réges-régi, örök-egy és egyetlen Európánk. Thomas Mann-nal és József Attilával és Szolzsenyicinnel és Ottlik Gézával és Albert Camus-vel és Móricz Zsigmonddal és Andrzej Wajdával és Makovecz Imrével, és mind-mind a többiekkel együtt – mindezt csak akkor látni tisztán és igazán, amikor a legeslegújabb hódító sohasem sejtett barbárságával, kulturálatlan kultúrájával, hihetetlen ostobaságával és önhitt pökhendiségével találkozunk. Igen: Európa, amelynek agyondöngölt, vértől cserzett, drága talaján állunk, próbálván megvetni remegő, gyenge lábunkat – az amerikai fertőzéssel szemben, azzal kontrasztban tudja megmutatni, mit is érhet valójában. Korábban állta a sarat a bolsevik barbársággal szemben is, holott – ma már szinte nosztalgikus látni – hol volt a mégiscsak Dosztojevszkij vagy Bulgakov népének, kultúrájának is nevezhető szovjet-orosz univerzum Hollywoodhoz, a McDonaldshoz, az egész amerikai kultúrmocsoközönhöz képest?… A mi öreg, tönkretett barátnénk nemcsak a tízmilliók kiirtásában fogant sztálini szocreál-agyrémmel szemben állíthatta fölényesen csatasorba a görög filozófusokat és a magyar reformkor költőit, Rimbaud verseit és Huxley vagy Golding regényeit, de a szappanoperák és szuperidióta akció- és egyéb filmekkel szemben is higgadtan mozgósíthatja Ingmar Bergmant és Sigmund Freudot, de akár Guillaume Apollinaire-t vagy éppen Balassi Bálintot is. Ekképpen tehát, ha fél lábunkat is csupán, de azt talán nagy nehezen, gyötrődve és önmagunkat agyonegyensúlyozva megvethetjük. És ekkor, most jöhet a legnagyobb kérdés, a görnyesztő súlyú: ha egyik lábunk ama bizonyos anyagba süppedten a Balkánon, a másik ilyen állapotban, egy ilyenné tett Európában – hol lehet, egyáltalán lehet-e valahol a szívünk?

A legkínzóbb kérdésekre, illene már megtanulni, a szeretni legjobban tudó, a szeretetre leginkább méltó teremtmények tudják megadni a választ. Méghozzá igen röviden, találóan, pontosan. Hát hol lehetne így és most és akármikor és akármeddig vajon a mi szívünk? Csakis a Kárpátok koszorújában, ama koszorú alatt, abban a bizonyos, újabban többet emlegetett Kárpát-medencében – ezt válaszolta nemrégiben Isten egyik ilyen teremtménye, _e sorok írójának szinte ijesztően magától értetődő természetességgel. Pedig régóta tudjuk, mennyire üdítő, kijózanító hűvös hullám a kétszerkettő józansága. Igen: ilyen egyértelmű és ennyire egyszerű ez, felebarátaim. Hogy “csak”? Hogy “csupán”? Igen. Csak és csupán. Ennyi. Így marad meg a szívünk nyomorultnak, büszkének, elhagyatottnak, elszántnak, Kárpát-medencei magyar vágyaival sehova sem tartozónak.

Kalotaszeg és a Kiskunság, a Balaton-felvidék és a Küküllő-mente, a Mátraalja és Bácska, az Őrség és a Mezőség között semmi különbség nincs, ami szívünk magányos helyszíneit illeti. Nem sok. Nem kevés. Az utolsó tangó, ha tényleg elhisszük, elnapolható.