Negyvennyolc esztendeje annak, hogy a Baranya megyei Erdősmecske Forradalmi Nemzeti Tanácsának elnöke, az akkor mindössze huszonkét esztendős Nagy Károly a szó valóságos értelmében az életét mentve elmenekült Magyarországról. A forradalom néhány napja életre szóló élménye maradt, mert megtapasztalta akkor azt, hogy a félelem nélküli élet az igazi élet, s hogy a szabadság a méltó emberlét elemi feltétele.

Az emigrációt az első pillanattól kezdve küldetésnek tekintette. A forradalom eszméihez mindmáig hűséges maradt. Immár közel öt évtizedes emigrációja során mindenkor töretlenül szolgálta azokat.

Cselekvő magatartásával, sokrétű munkásságával folyamatosan képviselte és hirdette a forradalom igazságát. Esküként mondta és adta tovább a Gond és hitvallás igéit minden időben.

Az Amerikai Egyesült Államokban, a Rutgers-egyetemen már 1958-ban közösséget szervezett azokból, akiknek közös élménye volt a forradalom csodája és a leverettetés tragédiája, s akik vele együtt vállalták az emigrációban nemcsak magyarságuk megőrzését, hanem a magyar nemzeti tudat és önismeret ápolását és építését is.

Nagy Károly nemcsak az önmegőrzést tekintette küldetésének, hanem azt is, hogy a demokrácia és a szabadság eszméit az összmagyarság tudatában ébren tartsa és a nagyvilág számára is közvetítse. Ezért választotta eszközül a közösségi hatókörű, közösségi érvényű cselekvést.

Eltökélt szándékához erőt és világkép formáló ösztönzést kapott a magyar népi mozgalom klasszikus személyiségeitől, Illyés Gyulától, Németh Lászlótól, Bibó Istvántól és másoktól. Bibó István “aszkétikusan tárgyilagos” szemléletével adott filozófiai és történelmi távlatot és igazolást Nagy Károly személyes élményeinek. A Bibó-életmű mindmáig erőforrása maradt az ő személyiségének. Olyan értéknek tekinti azt, amelyet meg kell ismertetni a világgal is. Ezért gondozta nagy odaadással az angol nyelvű Bibó-kötetet.

Bibó vezette őt rá arra is, hogy nemzeti nyomorúságaink, tragédiáink legfőbb oka az eltorzult közgondolkodás. Ezért áll Nagy Károly munkásságának a középpontjában a magyar nemzeti tudat és önismeret progresszív alakítása: a hazugságokkal és önbecsapásokkal szembeni következetes küzdelem.

Ezért hozta létre barátaival New Brunswickban a Magyar Öregdiák Szövetség – Bessenyei György Kört 1960-ban. A Bessenyei György Kör – melynek alapításától kezdve mindmáig egyik jellegadó személyisége Nagy Károly – az évek folyamán közel háromszáz kiemelkedő magyar művészt, tudóst, politikust hívott meg nyitott eszmecserére, közös gondolkodásra.

Nagy Károlynak és barátainak a magatartása, gondolkodásmódja ezeknek a találkozóknak a révén átsugárzott az egész magyarság közgondolkodásába. Bátorította az ellenzéket, porlasztotta a kommunista diktatúrát. Segítette a szétszakított magyarság összetartozás-tudatának az erősítését, hiszen a Kör a Kárpát-medence és a nagyvilág minden részéről hívott vendégeket, s bátran szembesült a legkülönfélébb szellemi és politikai irányzatok képviselőivel is.

Ezeknek a találkozóknak a megerősítő vagy szemlélettágító, szemléletmódosító hatásáról sokan vallottak.

Pozsgay Imre például elmondta azt, hogy a Nagy Károllyal és barátaival való amerikai találkozása és eszmecseréje adta neki az első igazi emberi impulzust ahhoz, hogy ha kell, kockáztatva is, de eljusson 1956 politikai újraértékeléséhez.

Történelmi jelentőségű a Kör Tanúk – korukról – szóbeli történelem című előadássorozata, melynek keretében huszonhárom ismert történelmi személyiség tartott harminckét beszámolót az általuk is alakított történelmi eseményekről. Nyolc történelmi forrásértékű tanúbeszámolót könyv formában is kiadtak. Ezt a programot és könyvsorozatot is azzal a szándékkal és hittel szervezte és szerkesztette Nagy Károly, hogy ezekkel a történelmi adalékokkal is segítse egy emberségesebb jövő kimunkálását, mert meggyőződéssel vallotta, hogy ez közös felelősségünk, bárhol éljünk is a világon.

Nagy Károly az egyik alapítója és huszonöt évig egyik tanítója volt a Bessenyei György Kör hétvégi magyar iskolájának is. A mindig nagyobbra néző szándék vezette ahhoz, hogy kutassa, hogyan lehetne az amerikai magyar iskola munkáját hatékonyabbá tenni. 1965-ben felmérő tanulmányt írt arról, hogy hol és hogyan folyik még az Egyesült Államokban az övékhez hasonló magyartanítás. Huszonhárom magyar iskoláról készített tanulmányát hazaküldte Magyarországra Kodály Zoltánnak, Illyés Gyulának és Váci Mihálynak. Rámutatott levelében arra a képtelenségre is, hogy a szórványmagyarok gyermekeit ellenségnek tekinti Magyarország. Felelősségre ébresztő módon hangsúlyozta, hogy ideje volna ezen a szemléleten változtatni, lehetővé kellene tenni azt, hogy a nyugati magyartanárok összefoghassanak a hazai szakemberekkel a szórványban való magyartanítás ügyében.

Ez volt az első lépés ahhoz, hogy 1970 augusztusában összehívják Debrecenben és Budapesten az első Anyanyelvi Konferenciát, melynek megálmodója Nagy Károly volt, s mindmáig ő az egyik vezetője.

Az Anyanyelvi Konferencia – A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága immár több mint három évtizede segíti a szórványmagyarság és a kisebbségi magyarság anyanyelvi oktatását és kultúrájának művelését, erősíti a magyarság nemzeti tudatát és önismeretét.

Kezdetben az emigráció tagjai közül is sokan megrótták Nagy Károlyt ezért a kezdeményezésért. Féltették a magyar emigráció becsületét, tisztaságát a “kommunista” Magyarországgal való bármiféle kapcsolattól. Nagy Károly azonban tudta, hogy ő nem szennyeződhet, mert semmiféle alkut nem kötött, hanem az anyanyelvi művelődés elemi emberi jogaiért cselekedett.

Ezekben a küzdelmekben nem Nagy Károly és nem az emigráció szennyeződött, hanem a hazugságra épített magyarországi politikai rendszer lepleződött le.

Nagy Károly a szociológia professzorként áll helyt az amerikai egyetemeken. De közben sokirányú és önzetlen közéleti munkásságával és magyar nyelvű könyveinek sorával – Tanítsunk magyarul, 1977; Magyar szigetvilágban ma és holnap, 1984; Szigetmagyarság és szolidaritás, 1988; Küldetésben, 1996; Emigránsok küldetésben, 2000; Járatlan utakon, 2003 – az egész magyar nemzetért küldetéstudattal cselekvő önzetlen magatartás egyik eszményi modelljét is megalkotta. Ennek fontos része az is, hogy angol nyelvű írásaival igen sokat tett azért is, hogy a nagyvilág reális ismereteket kapjon a magyar történelemről, a magyar nemzet törekvéseiről és értékeiről.

Az is külön értéke életművének, hogy a magyar nemzet jobbításáért nemcsak dolgozik, hanem munkáját példaszerűen dokumentálja is. Ezáltal modellérvényűen tanúskodik arról is, hogy a nemzete sorsáért felelősséget érző személyiség minden körülményben megtalálhatja a közösségi érdekű cselekvés lehetőségét és értelmét.

ZVONIMIR MRKONJIĆ

A Bethlen Gábor-díj ez évi kitüntetettje, Zvonimir Mrkonjić a horvát posztmodern költészet egyik legeredetibb és legkísérletezőbb lírikusa, aki a roppant gazdag irodalmi hagyományokkal rendelkező dalmáciai Splitben született 1938-ban. A földrajzi táj, annak sokszínű szellemi múltja, a tenger, a mediterráneum, a sajátos dallamvilágú horvát dialektus mind-mind beleívódik lírájának szövetébe, költői szókincsének mintegy a gerincét alkotja.

Összehasonlító irodalomtörténetet, valamint francia nyelvet és irodalmat hallgatott a Zágrábi Egyetem Bölcsészettudományi Karán, ami szépirodalmi érdeklődését döntően befolyásolta, de nem ettől vált poeta doctusszá.

Ezt követően a Miroslav Krleža drámáit a két világháború közt is színre vivő híres rendező, Branko Gavella tanítványa lett a Színművészeti Akadémián. Pályájának későbbi alakulásában Gavellának újabb szerep jutott, hiszen a róla elnevezett színházban dolgozott dramaturgként. Meglepő módon e színházi vonzódásnak mintha nem lenne közvetlen lírai lecsapódása.

Legfontosabb verseskötetei: Tartalmi mutató (Gdje je što, 1962); Térkép (Zemljovid, 1964); A nap (Dan, 1968); Gyöngék támasza (Šćap mlohavih, 1970); Változások könyve (Knjiga. mijena, 1972); Puncta (1972); Éjszakánál sötétebb (Crnonoćno, 1976); Dátum (Nadnevak, 1977); Harangvirágok (Zvonjelice, 1980); Obszcenáció (Opscenacija, 1982); Kenyér helyett (Mješte hljeba, 1986); Vad isten (Divlji bog, 1987); Fekete doboz (Crna kutija, 1988), Levelek a fehérségbe (Pisma u bijelo, 1989); Dalji út (Put u Dalj, 1992); Sipani szonettek (Sipanski soneti, 1992); Álom köd és semmi (San magla i ništa, 1996); Akár a fű (Kao trava, 1998); A tömeg megfejtése (Gonetanje gomile, 2002).

A költő hadban áll – általában a világgal mint átmenetileg rendelt létformájának közegével, önmagával mint e világba vetett esendő szubjektummal: a Bethlen Gábor-díj ez évi kitüntetettjeinek egyike, Zvonimir Mrkonjić horvát költő mindenképpen. Nem haragszik rá, önmagára sem, szerelemből áll vele/önmagával hadban, érette/érettünk. Mert jobbnak, szebbnek, szerethetőbbnek szeretné – a világot és önmagát. A vers így – akár próza, akár szabad, akár vizuális, akár szabályos, a legszabályosabb, a szonett – a rendteremtés eszköze. A Teremtés maga – a nyelv által. Zvonimir Mrkonjić egész költői pályája ebben a megszállottságban, ebben az önelemző és önreflektáló lírai következetességben, a világ lajstromozásában, a “lehetetlenséggel” való foglalatosságban telik és múlik.

Válogatott versei legújabb kiadásához írott előszóban azt vallja, hogy “újabb poétikai horizontok tekintetében önmagát már nem lepheti meg”. E révbe érést sejtető kijelentés szokatlan attól a költőtől, aki széles körű világirodalmi tájékozódással felvértezve szakadatlan lírai kísérletezés részesévé avatta önmagát, így minket is, s aki a zajos világ ellenébe a csöndet fürkésző beszédet helyezte. E kontemplatív alapállás csakis a lírai én és a világ közti éles határ tudatosításával tartható fenn. Ha valamiben, hát ebben mindenképpen szilárd következetesség jellemzi Zvonimir Mrkonjić költészetét. Hűvös és mérlegelő, időnként csipkelődő kontemplativitás!

A költészeti formák és alakzatok közti átjárás, a koncentrált munka egy adott lírai minta, sablon szerint nála mindig is tudatos választás eredménye, olyan feladat, “sziszifuszi munka” (a költő szavai), melynek teljesítésével és beteljesedésével, paradox módon, lenullázódik, kiüresedik maga a forma.

A prózavershez való vonzódását az a felismerés táplálja, hogy az életre kelő mondat ebben az esetben nem látja be önnön végének sem az idejét, sem az értelmét, vagyis kifutását a teljes bizonytalanság jellemzi.

Képversei és az azokat kiegészítő grafikai megoldásai a kísérletező lírikusnak a horvát vizuális költészet egészével folytatott diskurzusának az eredményeként jönnek létre.

Zvonimir Mrkonjić horvát költő lírájának pátoszmentessége, a benne mindig megnyilatkozó és megújuló kísérletező szellem, zenei kifejezéssel élve – ami neki mindenképpen kedves lehet –, ritka, ezért nélkülözhetetlen szólama korunk közép-európai irodalmának.

II. RÁKÓCZI FERENC KÁRPÁTALJAI MAGYAR FŐISKOLA

A Birodalom összeomlása már elkezdődött; de a régió még telve volt ideges bizonytalansággal. Érezhetők/érzékelhetők voltak azok a törésvonalak, amelyeket a diktatúra évtizedei elfedtek: Ungváron több ezres tömeg tüntetett, imádkozott folyamatosan a görög katolikus templom visszaadásáért, az egyház jogainak helyreállításáért. A hegyeken túl, Nyugat-Ukrajnában a szerveződő nemzeti mozgalom, a RUCH szervezte a gyakran százezres manifesztációkat.

Kárpátaljáról nagyon keveset tudtunk, áttelepült értelmiségi barátainktól, szórványosan ide jutó dokumentumokból lassan kibontakozott az a kép, amely a kárpátaljai magyar értelmiség ébredését mutatta fel. Kárpátalja magyar népe először eltemette halottait. Megalakult a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, e sajátos, politikai-érdekvédelmi-kulturális szervezet. Egyre több név vált ismertté: Kovács Vilmos, majd Fodó Sándor. Körülötte tömörült egy akkor nagyon fiatal, céltudatos és tetterős csapat.

Kárpátalja nemcsak gazdaságilag, hanem kulturálisan is elmaradott volt. A magyarok a rendszerváltozás után – az állami felsőoktatás keretében – csak az Ungvári Egyetem magyar tanszékén tanulhattak tovább, emiatt sokan Magyarországon folytatták tanulmányaikat, és kevesen tértek vissza a szülőföldre. Ezért kárpátaljai magyar értelmiségiek egy csoportja 1993-ban önálló magyar felsőoktatási intézmény létrehozását kezdeményezte. 1994-ben Beregszászon a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskola kihelyezett tagozataként négy szakon indult főiskolai képzés. 1996-tól az alapítványi főiskola Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskolaként működik. Az 1999–2000-es tanévtől önálló, akkreditált intézményként működik, és államilag elismert diplomát ad. A képzés profilja folyamatosan bővül; 1999-ben a budapesti Szent István Egyetem kihelyezett kertészmérnöki képzést indít el. A 2001/2002. tanévben indult el a Nyíregyházi Főiskola kihelyezett közgazdasági és menedzser szakaival bővült képzési profil. A 2002/2003-as tanévben 720 fő tanult a főiskola különböző – felsőfokú és egyéb szakmai – képzésein.

Az elmúlt évtizedben a felsőoktatási intézmény messze túllépett a képző intézmények szokásos működési rádiuszán. Valósággal a magyar többségű Beregszász város – és a járás – kulturális központjává vált. A filmklubbal, az előadás-sorozatokkal, a kiállításokkal, egyéb rendezvényeivel erős etnikai/kulturális kohéziót teremt. Szakmai szempontból a mai napig – vállalva az összehasonlítást a szerencsésebb helyzetű Sapientia vagy Selye János Egyetemekkel is – a stratégiailag végiggondolt felsőoktatás-tervezés mintapéldájának tekinthetjük e kurta évtizedet.

Tanúja voltam annak a keserves folyamatnak, amikor hol Budapesten az anyagi eszközökért, máskor Kievben az elismertetésért küszködtek az intézmény tervezői/irányítói. Láthattam azt a tudatos tervezői tevékenységet, amely ösztöndíjak és egyéb “beiskolázások” eredményként kialakította azt a – megfelelő tudományos fokozattal rendelkező – oktatói/kutatói gárdát, amelynek révén az akkreditált státus elérhetővé vált. Gondoljunk bele, a Tőkés László által még 1991-ben megálmodott és azóta működő Partiumi Keresztény Egyetem csak az idén kapta meg a teljes állami elismerést!

Máig megoldatlan a főiskola támogatása – a közalapítványi és főhatósági támogatások esetlegesek és a magyarországi költségvetési konjuktúra/dekonjuktúra szakaszok által meghatározottak. Talán, ha egyszer átalakul a magyarországi támogatáspolitika stratégiája és szerkezete, Beregszász is eljuthat a megbízhatónak tekintett, folyamatos normatív finanszírozásig.

Persze említenünk kell a segítőket, elsősorban azokat a magyarországi szervezőket és oktatókat, akik az ukrán határ gyakori átlépésének horrorját is elviselve oroszlánrészt vállaltak a kárpátaljai magyar felsőoktatás kiépítésében.

Lehet, hogy szerényen, de mintha válasz születne Tornai József gyötrő kérdéseire…

A Bethlen Gábor Alapítvány a Bethlen-díj mellett Tamási Áron-díjat, Teleki Pál- és Márton Áron-emlékérmeket adományozott 2004-ben. Valamennyi kitüntetés névadója kitüntetett szerepet játszott a magyar anyanyelvi oktatás fejlesztésében, terjesztésében. Bethlen Gábor fejedelmi támogatásban részesítette az iskolákat, a kultúrát, ösztöndíjakkal gondoskodott a felsőfokú képzés céljából külföldre utazó, onnan hazájukba visszatérő fiatalokról. Tamási Áron mindmáig a hazai és a külhoni magyarság egyik legkedveltebb írója, az anyanyelv és a magyar kultúra erejének, a “haza a magasban”-szerepének hirdetője. Teleki Pál kétszer miniszterelnöke, egy alkalommal pedig vallás- és közoktatásügyi minisztere volt Magyarországnak, de nemcsak politikusi minőségében, hanem társadalmi és szakmai egyesületben viselt számos tisztsége okán is elkötelezettje volt az alsó-, közép- és felsőfokú képzés minőségi és mennyiségi fejlesztésének. Fölismerte azt, hogy támogatni kell a Magyarországon levő kisebbségi iskolákat éppen annak érdekében, hogy minél határozottabban és hatásosabban emelhessük fel szavunkat a Kárpát-medencei magyarok kulturális önazonosságának megőrzéséért. A példát nekünk kell adni. Jól tudta, ehhez nem elég – sőt, gyakran kifejezetten káros – az üres revíziós szólamok hangoztatása, érdemi cselekedetekre van szükség. (Hogy nemes szándékai nem valósulhattak meg, arról nem elsősorban ő tehet.) Azt is látta, hogy a világ magyarságát össze kell fogni mindenekelőtt kulturális törekvéseinek támogatásával. Ezért volt élesztő szerepe a Magyarok Világszövetségének a létrehozásában, ezért vallotta, hogy a Kárpát-medencén túli magyarság második, harmadik generációjának magyar állami segítséggel történő tanítása elengedhetetlen. Márton Áron pedig nemcsak egyházi vezetőként védte az erdélyi magyarság jogait, hanem a magyar kisebbség minél teljesebb iskoláztatása érdekében is harcolt értük.

Bécs mindig is kiemelt szerepet játszott a magyar történelemben. Nemrégiben hat vaskos kötetben – számos magyar vonatkozású adattal – jelent meg a város történeti lexikonának második kiadása. Bízom benne, hogy hamarosan megszületik majd egy olyan könyv is, amely a magyar történelemhez és a magyarsághoz kötődő bécsi emlékhelyeket, személyiségeket, szokásokat, ételeket, nyelvi kölcsönzéseket stb. veszi sorra. Ha ezeket címszavakba rendezzük, nyilvánvaló, hogy a W-betűnél az egyik legterjedelmesebb szócikk a Wurst Erzsébetről szóló lesz. Erzsike ugyanis egyszemélyes intézmény, a magyar rendezvények és programok, a magyar oktatás ügyének “mindenese.” Nemcsak Bécsben, hanem szerte Nyugat-Európában és még a tengerentúlon is. Tíz éve ismertem meg Őt: rendkívüli aktivitása, mozgékonysága, szervezőkészsége, ügyszeretete és önzetlen segíteni akarása már akkor is feltűnt és megfogott. Nem véletlen, hogy az utóbbi években egyre több és mind előkelőbb tisztségekben szolgálja a bécsi és az ausztriai, tágabban pedig a nyugat-európai magyarságot.

Bécsben a középkortól igen jelentős volt a magyarság jelenléte és számaránya. A császárváros volt a XX. századi magyar politikai emigrációs hullámok mindenkori első állomása, állandó utánpótlást adva az ottani – a XX. században már többnyire apadó – magyarságnak. (Reméljük, hogy a XXI. században teljesen megszűnnek azok az okok, amelyek ezt a fajta kivándorlást – köztük Wurst Erzsébet 1967-es emigrációját – elősegítették.) Az 1910-es népszámlás még 140000 magyar állampolgárt regisztrált Bécsben. Körülbelül a felük: 70000 volt magyar anyanyelvű. A 2001. évi népszámlálás adatai alapján – a környezetben beszélt nyelv tekintetében – egész Ausztriában “mindössze” 25884 fő osztrák honosságú magyar és 14699 magyar állampolgár él, így a “belföldi” és a magyarországi magyarok összlétszáma 40583. Ehhez társul az osztrák állampolgárságot még el nem nyert erdélyi és délvidéki magyarok tömege. Bécsben és közvetlen környékén a legszerényebb becslések is 20000 körüli magyart tartanak számon, de vannak, akik ennek a kétszereséről beszélnek. Rendkívül fontos feladat tehát e viszonylag tekintélyes kisebbség identitásának és anyanyelvének megtartása és ápolása.

Az adottságok ehhez kedvezőek. 1980-ban Deák Ernő kezdeményezésére és szervezésében alakult meg az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége (Zentralverband Ungarischer Vereine und Organisationen in Österreich) és ennek folyóirata, a – mára a Kárpát-medencén kívül rendszeresen megjelenő “emigráns” fórumok közül társtalanul maradt – Bécsi Napló. 1992-ben pedig a burgenlandiak mellett a bécsi magyarok nemzetiségi jogait is elismerte az osztrák kormány. Így komoly lehetőség nyílt az ausztriai magyarok önszerveződésére, elsősorban a – többnyire már a “két haza” elképzelésén alapuló – kettős identitásuk megőrzését szolgáló kulturális tevékenységük támogatására. Ezzel a lehetőséggel azonban élni kellett. Hogy élhessenek vele, megfelelő emberek kellettek a megfelelő helyre. Wurst Erzsike pedig éppen ilyen asszony: származása magyar, neve német, férje pedig osztrák, így mind a két kultúrát megérti és szereti, otthon van Ausztriában és Magyarországon is. Mindenben alkalmas volt – és hál’ istennek rendkívül alkalmas – arra, hogy a rengeteg utánajárással, fáradsággal és vesződséggel járó szervezési munkálatokat elvégezze. 1992-től vezetőségi tagja a Központi Szövetségnek: a kultúra, a művelődés- és az oktatásszervezés tartozik feladatkörébe Ha kell, a programok tartalmi kitöltéséről, a kulturális rendezvényekhez nélkülözhetetlen anyagi támogatásról tárgyal osztrák és magyar illetékesekkel. Ha kell, adminisztrál, szállást szerez, ebédet vagy vacsorát rendel, fordít. Türelmesen elmagyarázza a meghívott előadóknak, művészeknek – köztük sok határon túli magyarnak – hová, mivel és hogyan kell eljutni.

1996 óta irányítja a Nyugati Régióban a különböző országokba szóló magyar tankönyvek és taneszközök beszerzését. Ő véleményezte a főként nyugat-európai magyar fiataloknak szóló, az utóbbi két esztendőben mind népszerűbbé vált Haza a magasban című nemzetismereti tankönyvet. Számos pedagógus-továbbképzést szervezett a nyugati magyartanárok részére, Bécsben pedig évek óta sikeres és sokak által látogatott, a magyar történelem vitatott kérdéseit tárgyaló felnőttképzést indított. Koordinálja a nyugati magyarság számára kiírt ösztöndíjpályázatokat, eljuttatja azokat a fiatalságnak, és ő felügyeli a budapesti Balassi Bálint Intézetben tanuló diákok tanulmányait. Harcol a budapesti ösztöndíjas helyek bővítéséért. A Magyarországra érkező hallgatók munkáját szigorúan, de jó és megértő “programgazdaként” kíséri figyelemmel. A Balassi Intézet főigazgatójaként magam is tanúja voltam annak, hogy rendszeres – mindig sok-sok ügyintézéssel összekötött – budapesti látogatásai során milyen szeretettel érdeklődik arról, ki hogyan érzi magát, mennyire haladt előre tanulmányaiban, milyen mértékben fejlesztette – az ideérkezéskor bizony sokszor még akadozó – magyarnyelvtudását. Kiváló együttműködést alakított ki a kisebbségi kérdésekben illetékes magyar kormányszervekkel és intézményekkel, a politikai változásoktól függetlenül. Tetszik, nem tetszik, ez a záloga ugyanis annak, hogy végre a nyugat-európai és a tengerentúli magyarok is támogatást kapjanak az anyaországtól, különösen az oktatás területén. Az Apáczai Közalapítvány Tanácsadó Testületének is tagja. Nem véletlen, hogy 2001-től éppen ő a Nyugat Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége ifjúsági és oktatási szekciójának a vezetője. A legfontosabb pozíció az övé, hiszen az egykori emigránsok gyermekei, unokái, sokszor már dédunokái kizárólag a magyar nyelvi oktatás, a magyar kultúra és szokások megismerése révén őrizhetik magyarságukat. Ha a nyelvet már nem is beszélik hibátlanul, legalább az ízek, a temperamentum, a mentalitás, a magyar tájak és emberek szeretete kötik őket az ősök hazájához. De csak akkor, ha jó tanáraik vannak, ha már szabadon és magyar állami segítséget is igénybe véve jöhetnek hozzánk, felmenőik földjére.

Wurst Erzsébet nagyon sokat tett a bécsi és a Bécs környéki magyar gyermekek oktatásáért is. Hozzá fűződik az 1995/96. tanévben az azóta is sikeres Projekt Hungaricum beindítása. E program keretében néhány bécsi általános iskola alsó tagozatán, szabadon választott nyelvként (anyanyelvi vagy második nyelvi képzésben) heti két órában oktatják a magyar nyelvet, jelenleg négy iskolában és öt csoportban.

Mindezek mellett 1995-től a Kaláka-Club főtitkára, 2004-től már elnöke. Az egyik legtevékenyebb, programok sokaságát – tudományos előadásokat, könyvbemutatókat, előadóesteket, színházi produkciókat, kiállításokat – szervező bécsi egyesület vezetőjeként ismert és kiváló magyarországi, Kárpát-medencei és nagyvilágbéli magyar tudósokat és művészeket hív meg a club rendezvényeire. A Központi Szövetség Schwedenplatzi otthonában szép számú érdeklődő várja és hallgatja ilyenkor lelkesen a neves vendégeket.

Sokat kesergünk mostanában amiatt, hogy fogy a magyarság. Úgy véljük, az emigráció már végóráit éli, a befogadókhoz való asszimilálódás lassan lezárul. Bánkódunk, hogy vészesen csökken a Kárpát-medencei és az anyaországbéli magyarok száma. Nagy nekibúsulásunkban viszont észre sem vesszük, hogy az összes környező ország hasonló gondokkal küzd, gyakran – így Románia esetében is – sokkal rosszabb e tekintetben a helyzete, mint a miénk. Ha végre Wurst Erzsikéhez hasonlóan érzünk és gondolkozunk, nem emésztjük tovább magunkat, nem szomorkodunk állandóan emiatt, hanem tenni próbálunk ez ellen. Pozitív és nem negatív emberekként. A kiutat keresve, nem a mások vagy a magunk választotta zsákutcában totyogva és téblábolva. Meggyőződésem szerint az oktatás – minden ellenkező előjel dacára – a XXI. század és a harmadik évezred egyik (ha nem “a”) legfontosabb, stratégiai ágazata lesz, ahová – már csak gazdasági megfontolások okán is – érdemes lesz befektetni. A hazai és a külhoni magyarság megmaradásának, majdani gyarapodásának is ez a kulcskérdése. Ha pedig olyan rátermett, lelkes és szenvedélyes szervezőink lesznek ezen a téren is, mint Wurst Erzsike, nem lesz okunk szomorkodni, nem kell majd lógatni az orrunkat.

Ezért adjon Erzsikének sok erőt, egészséget és további kitartást a Jóisten, hogy változatlan erővel és odaadással folytathassa mindannyiunk számára példamutató munkáját! Wurst Erzsébet, Isten éltessen sokáig!

Náluk is végbement bizonyos honfoglalás, ellenben a közösségi szándék, cél, vagyis olyan föld keresése, ahol megfelelő életmód kínálkozott nekik, csak lépésről lépésre tudatosodott bennük. A soraikból való Szabó Mátyás kutatásai alapján lehet utalni arra, hogy a bevándorlók közül egyik nemzetiség sem hajlamos és készséges annyira a teljes beolvadásra, mint a magyarok. Ez részben, egyénileg biztosan így is van, a Svédországi Magyarok Országos Szövetsége ellenben ennek a megfigyelésen alapuló gyakorlatnak élő, valóságos cáfolata.

Honfoglalás sokféleképpen mehet végbe, maga a kifejezés viszont nem véletlen vagy kényszerű sodródást jelent, hanem tudatos, távlatokban gondolkodó vállalkozást és vállalást. Ha valamit elfoglalok, birtokomba veszem, akkor nem sodródom tovább, hanem megkapaszkodom benne, berendezkedem, lakhatóvá teszem. Ezen a szinten beszélhetünk honfoglalásról. Mindehhez az indíttatás tudatosítása is szükséges: miért kerekedtünk fel, miért adtuk fel azt, ami otthont, szülőföldet jelentett számunkra? Habár egyéni sorsokban csapódtak le a történelem könyörtelen megnyilvánulásai, végső fokon rajtuk keresztül közösségeket, népeket érintett mindaz, ami miatt távozásra kényszerültünk, vagy legalábbis arra éreztünk késztetést.

Egyetlen vonatkozásban egybeesés fedezhető fel Anonymus és az éppenséggel Svédországban otthonra talált magyarok között: mind a honfoglalók, mind pedig a XX. századi menekültek egyaránt olyan földet kerestek, ahol lakhattak, azaz nyugodt, emberi megélhetésük megoldhatónak látszott. Természetesen különbséget kell tenni az egyéni sorsok és a közösségi kibontakozás között. A rendelkezésre álló iratokból kitetszik, hogy bár a menekülés, illetve a bevándorlás után aránylag rövid időn belül, 1957 májusában megalakult a Szabad Magyarok Központi Szövetsége, de “áthidalhatatlan személyi és felfogásbeli […] ellentétek, nézetek miatt” ez nem bizonyult életképesnek. Tanulságos módon évtizedeknek kellett eltelniük ahhoz, hogy a törzsek szövetségbe tömörüljenek, de tünetszerűen kevésbé a saját belátás, mint inkább a svéd állam ilyen irányú elvárása váltotta ki az elhatározást: annak ellenére, hogy országos csúcsszerv nélkül is kitűnően ment az egyesületi munka, létesüljön országos magyar szövetség, mert csak így lehetett számítani állami támogatásra.

Erre az ösztönzésre alakult meg 1974. február 16-án 18 egyesület, illetve szervezet belépésével a Magyar Bizottmány Svédországban, amely 1976-ban a jobb hangzású Svédországi Magyarok Országos Szövetsége (Ungerska Riksförbundet) nevet vette fel. Létrejötte Pákh Ervin kétéves kitartó munkájának volt köszönhető. A késlekedést és a megalakulást kiváltó okok azzal magyarázhatók, hogy időbe telt, míg felsőbb ösztönzésre megérett a gondolat: a közösségi fennmaradás érdekében nem elégséges a szép családi otthon, s a legjobb szándékú egyesületi tevékenység ellenére sem lehetséges hatékony és átfogó kapcsolattartás szervezett országos hálózat nélkül. Így ha el is húzódott, de végül is megtörtént a svédországi magyarok honfoglalása.

A svédországi magyarok nyugat-európai méretekben példát mutattak és mutatnak. Erről már 1990-ben meggyőződhettünk, amikor Kufstein várában összegyűlve Jakabffy Ernő akkori elnök Erdélyig ható tevékenységről számolt be. A SMOSZ életereje két év múltán, 1992 őszén abban is megnyilvánult, hogy hat személlyel képviseltette magát Innsbruckban a II. “Kufstein” Tanácskozáson. Külpolitikailag nézve a SMOSZ dinamikáján keresztül túlmutatott az országos kereteken, s előre vetítette a nagyobb méretű, kezdetben skandináv, majd pedig egész Nyugat-Európát átfogó szerveződés reális esélyeit. Ezen a téren természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a Németországi Magyar Egyesületek Központi Szövetségét sem: szerencsés egybeesésnek mondható mindkét szövetség fiatal elnökének egyidejűsége. Bihari Szabolcs és dr. Klement Kornél rendelkezett azzal a látókörrel, amely az egyesületi, sőt, országos kereteken túlmenően az egyetemes magyarságban való gondolkodást és tájékozódást jelenti. Mindketten tudták és tudják, hogy e nélkül még a legjobban végzett egyesületi munka is torzó, töredékes és esetleges, mert előbb-utóbb elszigetelődéshez vezet. A nyugati szórványban élő magyarságot különösképpen fontos bekapcsolni az egyetemes magyarság vérkeringésébe és áramkörébe, mert csak így tudjuk felmérni valóságos erőnket, bemérni helyünket és helyzetünket. Éppen ebben a vonatkozásban létkérdésként fogja fel a SMOSZ a népcsoportkénti elismerés kivívását.

Az egyetemes magyarságért munkálkodni természetesen nem lehet archimédeszi pontok nélkül. A SMOSZ a sok száz magyar támogatásából tulajdonába került stockholmi Magyar Házzal és az időközben vásárolt otthonokkal archimédeszi pontként tud fellépni és érvelni. A szórványmagyarság ugyanis nem létezhet hosszú távon országos hídfők, támaszpontok nélkül. A kölcsönösség elve azt parancsolja, hogy csakis életképes egyesületi életen felépülő országos szövetségek járulhatnak hozzá a szórványmagyarság fennmaradásához. Az egyesületeknek szervesen kell kapcsolódniuk a szövetséghez, az országos szövetségeknek viszont mindenekelőtt az adottságokból, a valóságból kell kiindulniuk. Ma már mindnyájunk előtt világos, hogy nem lehet távoli fantommozgalmakban gondolkodni, azokra építeni. A jövőt építve csakis a helyi viszonyok mérvadóak, ezek megkerülése legfeljebb légvárakat eredményezhet, amik illúziók kergetéséhez vezetnek.

A 35000 svédországi magyar önazonosságának megőrzése érdekében 17 körzetben működő 32 világi szervezet egységes felzárkózása modellértékűvé avatja a Svédországi Magyarok Országos Szövetségét. Csakis ilyen összefogással, együttműködéssel lehet olyan hatékony munkát végezni, amely erőforrást is jelent egyben. Nincs abban tehát semmi meglepő, ha Bihari Szabolcs dr. Klement Kornéllal kezdeményezőn tudott fellépni a Nyugat-Európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége létrehozásában, hiszen erőforrásként maguk mögött tudták mindkét ország országos szövetségét. És természetesen nem lehet véletlen, hogy éppen a stockholmi Magyar Ház szolgált otthonul a NYEOMSZSZ megalakulásakor.

Lehetséges, hogy egyesek mindezt kétkedve, fejcsóválva, netán acsarkodva veszik tudomásul, ellenben nem ártana tudniuk: a SMOSZ szükségszerű intézmény, mert az ő keretein belül, egyedül rajta keresztül tapinthatók ki azok az erővonalak, amelyek a holnapba vezetnek.

Mint a NYEOMSZSZ elnöke főhajtással mondok köszönetet mindazoknak, akik történelmi léptékkel mérték be a távlatokat, lerakták az alapokat, és minden visszavonás közepette cselekedtek, és ma is töretlen hittel végzik dolgukat. Munkájuk eredményes, mert van jövője. Fogjatok össze továbbra is, gondolkodjatok kimérten, következetesen, cselekedjetek emelt fővel, hiszen harminc év teljesítménye egyben jutalmatok is, amit nem vitathat el tőletek senki sem. A Bethlen Alapítvány Márton Áron Emlékérme adjon további ösztönző erőt nektek.

A középkorból maradt Flórián kapu méltán, nevezetessége a városnak. Bármilyen rövid időre érkezzék is a látogató, nem fogja elkerülni, mellette láthatja a régi városfal egy részletét, és innen indulhat a híres krakkói Nagypiac felé. De az a kapu, amelynek jelentőségét méltatni kívánom, nem építmény – bár van épülete is –, hanem szellemi központ. Nyitva van Közép-Európa felé, s fönnállásának tucatnyi esztendeje alatt jelentős eredményekkel dicsekedhet a kulturális kapcsolatok építése terén.

1990 őszén a demokratikus Lengyelország miniszterelnöke, Tadeusz Mazowiecki javasolta Párizsban, az európai együttműködési konferencián egy olyan kulturális intézmény létrehozását Krakkóban, amely új szellemiséggel formálja majd Lengyelország kapcsolatait Európával és a közvetlen közép-európai szomszédsággal.

Krakkó adottságait és hagyományait kihasználva teremtették meg azt a széles körű nemzetközi kapcsolathálózatot, amely Németországtól Oroszországig terjed, s különös figyelmet fordítanak Lengyelország tág értelemben vett szomszédságára, mindenekelőtt Ausztriára. Csehországra, Szlovákiára, Ukrajnára és Magyarországra. A lengyel művészeti és tudományos élet nemzetközileg elismert képviselőit sikerült megnyernie a központnak együttműködésre. A hosszú és impozáns névsorból csak két személyt említek, a közelmúltban elhunyt Nobel-díjas költőt, Czeslaw Miłoszt és az Oscar-díjas filmrendezőt, Andrzej Wajdát.

Krakkóban mi, magyarok természetesen nem számítunk idegennek. A központ tőszomszédságában, a Nagypiac sarkán mindig találkozhatunk egyik honfitársunkkal: Balassi Bálint emléktáblája köszönti a magyar vándort a Kosfejes palota oldalán. Évek során a Nemzetközi Kulturális Központ számos rendezvényére voltunk hivatalosak. Nyolc évvel ezelőtt tartották meg itt a Lengyelország és Magyarország az európai kultúrában és civilizációban című tudományos szimpóziumot. Ezen a tanácskozáson 31 jeles magyar és lengyel tudós tartott előadást történelmi kapcsolatainkról, kultúránk hasonló és párhuzamos jelenségeiről. A szimpózium anyaga azután külön kötetben is napvilágot látott – sajnos csak lengyelül. Hosszú listára volna szükség a magyar kiállítások, könyvbemutatók, a kulturális és tudományos rendezvények magyar előadóinak a fölsorolására.

Példamutató ennek a krakkói intézménynek a munkája, mert tudják, hogy a közép-európai kultúrának sajátos, másutt nem található értékei vannak, és igyekeznek közvetíteni ezeket az értékeket egymáshoz és a nagyvilág felé egyaránt. Hiszen az európai kultúra teljességéről nem lehet beszélni a mi részünket nem említve. A krakkói központ tevékenysége azt üzeni, hogy ezt a mi Európánkat föl kell mutatni, és célunkat együtt, közös erőfeszítéssel könnyebben érhetjük el.

Dante Isteni színjátékából, Babits Mihály fordításában a Pokol indító sorai derengenek fel sokakban, ám mégis más, új hangzású, poétikus fordulatban. Szerzője Lőrinczi László, aki a Komédia 15 énekének (Pokol, Purgatórium) legújabb fordítását nemrég adta közre. Áldott és ihletett vállalkozását egykor még Áprily Lajos szeretete kísérte. Amikor a kolozsvári hetilapban elolvasta Lőrinczi László fordításában az első éneket 1965-ben, sietve továbbküldte az éppen Firenzében időző Jékely Zoltánnak, hogy tudassa a Dante születésének 700. évfordulójára rendezett ünnepség hallgatóságával: az erdélyi szellem a nehéz időkben is magasra tekint.

Lőrinczi László munkásságát Dante-fordításának fényében akár jelképesen is méltathatjuk, hiszen 1965-öt, a két diktátor korszakváltásának évét a romániai magyarság megnyomoríttatásának fordulataként is felidézhetjük. Ám inkább arra figyeljünk, hogy Babits sötét erdeje helyett “A vadon borzalmai”-it láttató és poklokat járó Lőrinczi László Dante újraköltésében életének édeni éveit álmodja vissza; Észak-Erdély szabadságát és azt, hogy magyar diákként a római Collégium Hungaricum hallgatója lehetett 1943-ban.

Boldog idők; Lőrinczi László ama dantei dombra nézhetett, s látta “sugármezét a Napnak”. Mert az a tizenkilenc éves fiatalember, aki a cselekvő ifjúság igézettjeként 1938-ban Németh László Kocsik szeptemberben című művét üdvözölte a Brassói lapokban, 1940 őszén bekopogott az író budai otthonába azzal a kéréssel, hogy látogatna Kolozsvárra az ifjúság körébe! S vele hívta Kodolányi Jánost, Veres Pétert és Cs. Szabó Lászlót is a decemberi népi írók estjére a Diákház nagytermébe. Aztán folytatta sorozatát; 1941 márciusában Kovács Imre és Erdei Ferenc, május végén pedig Móricz Zsigmond látogatott a fiatalokhoz. “Pártoskodás helyett erős ifjúsági összefogást!” – hirdette Lőrinczi László 1937-ben a Brassói Lapokban írott röpiratában, s a kolozsvári visszhangos írói estékkel éppúgy közösségi álmát teljesítette be, mint a Március című lap indításával, amely 1942–43-ban az Erdélyi Magyar Egyetemi Ifjúság hangjaként, a “szellem nemeseivel, a tehetség és a munka kiválasztottjaival” képzelte el az új, megtisztult magyar életet.

De gyorsan összeomlottak az édeni álmok; Illyés Gyula képét idézve, a “dantei förgeteg” elsöpörte a reményes-magyar éveket, és újra a vadon borzalmai következtek Lőrinczi László életében is. Ám cselekvő, közösségi törekvéseiben nem gyöngült meg. Amikor Kolozsvárra zuhogtak a bombák, ő Szabó Dezső beteg húgához, Erzsike nénihez sietett, hogy biztonságba segítse; s a komédiás demokrácia éveiben végzettségét hasznosítva az “ahogy és amit lehet” jegyében küzdött annyi kifosztott honfitársának emberi, jogi, vagyoni sérelmének képviseletében. Amikor már őt kellett volna védeni, magára maradt, 1951–1957 között földönfutóvá kényszerült Bukarestben, mert, naplóját idézve, az “újhitű szájasok”, a robotosok feljelentették. De a mindennapi nélkülözések közepette is látta a Nap sugármezét; Németh László dunai gondolatát követve, a román irodalom kiemelkedő műveit, például Sadoveanu Nyestfiak című regényét, Eminescu, Arghezi verseit ültette magyarra. A dantei “jó utat vigyázva” pedig Arany János verseinek hatalmas válogatását s egy négykötetes magyar irodalmi antológiát – román nyelven – adott át az olvasóknak.

Érdemek számbavétele alkalmával szokásunk, hogy láttató érvekkel dicsérjük az ünnepeltet. De elbizonytalanodom, amikor a vadon idők borzalmaiból kell előhozni a szellemjeleket és tényeket. Mert a mágneses hullámok nem verődnek vissza a pokol bugyraiból. Lőrinczi László életművének egy hatalmas fejezete is atlantiszi mélységben szunnyad. Amikor a közelmúltban a Tamási Áron Kuratórium tiszteletbeli elnökének, egykori főszerkesztőnek, Sütő Andrásnak elmondtam, hogy negyedszázadon át kiváló munkatársa idei díjazottunk, az öröm érzésében szinte sóhajtotta: milyen jó lenne, ha Laci megírná mindazt a küzdelmet, amelyet a marosvásárhelyi Új Élet képviseletében a bukaresti cenzúrával folytatott! Mert egy jelző vagy egy mondat is élet-halál tétre emelkedett. Egy pusztuló kastélyról szóló riport vagy az iskolák sorvasztása elleni szólások, az erdélyi sors annyi drámai kérdése gyakran szívós éjszakai telefonbeszélgetések és áldatlan nappali viták pergőtüzében juthatott a nyilvánosság elé. S a kudarcos ütközetek százai, a szellemnyomorítás megannyi módozata kollektív igazolás is: a romániai magyarság záratott Fekete kolostorba. Nem is sejtjük a mélységét; micsoda lélek- és szellem-apasztó órákban morzsolódott Lőrinczi László írásra, fordításra, alkotásra ihletett energiája. Sosem panaszkodott az elmulasztott művekről, mert a trianoni gályapad mindenkire, másfélmillió társára méretett; s ő is evezett, akár Szabó Lőrinc Testvérsiratók című oratóriumának rabjai, mondván: “Hallgasd a szíved, a szeretet / dalát: az örök zenét…” Mert a Farkas utcai Református Kollégium egykori eminens diákja a SZOLGÁLAT-ot életre szóló tantárgynak tekinti. Amelynek jeleként Lőrinczi László rokon- és testvérkereső julianusi természetét is felfedezhetjük: rendületlenül kutatja a tegnapi magyarokat. Három évtizede jelent meg Utazás a Fekete kolostorhoz című irodalomtörténeti riportja, amelyben levelek, dokumentumok, esztétikai kérdések és életrajzi tények szövevényét tisztítva egy eltemetett költő ihletésében a közelmúltig követi Kuncz Aladár hőseinek és regényének történetét. A legkisebb tényeket is meg kell ismernünk magunkról, vallja Lőrinczi László, ezért kutatott Rózsa Sándor szamosújvári rabságos évei, Kodolányi János olasz fordítója vagy a Spanyolországban fiatalon elhunyt Orbók Lóránt írói munkássága után. Legújabb nyugtalansága is az első világháborúba vezeti: római és párizsi levéltárakban iratcsomókat böngész, és jegyzeteiben egyre gyűlnek azon tények és adatok, amelyekről eddig nem értesülhettünk: 1915–1916-ban szerb, olasz, majd francia fogságban mintegy ezer magyar katona infernális szenvedések közepette pusztult el a Szamárszigeten.

Élő és holt magyarok sorsa együtt: megmaradásunk, holnapi hogylétünk Lőrinczi László munkásságának örökös gondja. Julianusi szenvedéllyel ezért kutatja a szellemjeleket más, kis népek életében is, s fordított occitán, katalán és szárd költők verseiből kisebb antológiányi anyagot. Ifjúságának eszményei vezetik ma is; Szabó Zoltán, Illyés Gyula igényében dermedten tapasztalhatja, hogy szülőföldjére üzengetve, magyarországi közéleti rikkancsok, legújabb hitű szájasok mint szítják a harcot és a gyűlöletet. De az otthoni önpiszkítók, esztétikai diktátorok is változatos táborokban hangoskodnak. Ma sem véli másként Lőrinczi László, mint 1937-ben: “magyarok, ha ötön vannak, hatfelé szervezkednek”. Abbahagyni végre mindenféle pártoskodást, uszítást és uszulást, mondja, vallja szenvedélyesen, mert idővel majd hiába hangzik fel ima a virradatért, még a sírók szava is elvész a holt tengeren.

Kedves ünnepelt, drága Laci! Nemrégiben, amikor 85. születésnapodat köszöntő együttlét után, a Szent Mihály útja szajnai torkolatánál öleléssel búcsúztunk, nemcsak azért merült fel bennem Illyés Gyula, mert látószögünkben a Notre Dame képe azt a levelezőlapot idézte, amelyet, munkádban bátorítva, egykor a költő Bukarestbe küldött neked. Arra az emlékére is gondoltam, amikor a gyermek Illyés Gyula fejét Madarász József, az 1848–49-es forradalom egyik vezére már agg képviselőként megsimogatta. Amelynek melegében a költő Kossuth Lajos kezét is érezte egy életen át. Több mint három évtizede így kísérnek engem Lőrinczi László parolás istenhozzádjai. Mert vele a bábonyi önkéntes munkatáborban a bekötőút árkolásánál a cigarettáját sodró Kós Károly is megszólal; és emlékeiben a vásárhelyi találkozó előkészületi gyűlésének békés voltát, jóféle bor doppingjában, Tamási Áron felügyeli. Élete és munkássága igazolás is: Kós Károly és Tamási Áron szellem-közelében és kézszorításában emberként és magyarként érdemes életet élhetünk.

Az idei Bethlen Gábor-díjak, Tamási Áron-díj és a Márton Áron-emlékérmek átadása után, születésének 125. évfordulóján, itt, a Magyar Tudományos Akadémia Dísztermében emlékezzünk meg gróf Teleki Pálról a nemzetnevelő tudósról, a XX. század egyik legjelentősebb államférfiáról. Méltó, hogy arra, akit 1913-ban választottak a MTA levelező, 1925-től pedig tiszteleti tagjává, s aki jó néhány tudományos intézetet, szervezetet alapított és vezetett hazánkban, e helyen emlékezzünk.

Teleki Pál gazdag alkotó életének, sokoldalú munkásságának egy-egy ágát, vonását számos újonnan és néhány régebben megjelent könyvben olvashatják, itt és most azonban tényekre épülő áttekintést szeretnék adni szerteágazó tevékenységéről, a kortársai közül kiemelkedő, rendkívüli személyiségéről.

Az 1879. november 1-jén Budapesten született Pál – aki nyarait rendszeresen a Partium-beli családi birtokon Pribékfalván töltötte –, a családban szívta magába a “Noblesse oblige” szemléletét, amely élete során újabb és újabb társadalmi és nemzeti feladatok vállalására buzdította. A budapesti Piarista Gimnáziumban érettségizett, majd 1897 és 1901 között a budapesti tudományegyetem jogi és államtudományi karának hallgatója. Ezzel párhuzamosan földrajzi és szociológia tanulmányokat is folytatott, sőt a magyaróvári Felsőbb Gazdasági Tanintézetben is tanult. 1903-ban szerzett államtudományi doktori oklevelet, s értekezését “Az elsődleges államkeletkezés kérdéséhez” címmel írta. Első írásait, recenzióit a Huszadik Század közölte. 1903-tól Lóczy Lajos mellett dolgozott gyakornokként az egyetemi földrajzi intézetben, 1904-től szolgabíró volt Szatmárnémetiben. 1905 és 1910 között a román többségű nagysomkúti választókerület képviselője a Parlamentben. Választóival következetesen anyanyelvükön beszélt. 1908-ban megnősült, a bánsági osztrák–német Bissingen–Nippenburg Johannát vette feleségül. Két gyermekük született (Mária, 1910; Géza, 1911).

Közigazgatási és parlamenti képviselőséggel járó közéleti tájékozódása 1907-től a földrajztudomány felé fordult. Szudánban tett nagyobb utazást, majd az öt idegen nyelven beszélő fiatal tudós térképészeti kutatásokat folytatott Európa nagy könyvtáraiban. Ennek eredményeként készült 1909-ben megjelent Atlasz a japán szigetek cartographiájának történetéhez című műve, amely a magyar és a nemzetközi tudományos életben elismertté tette, Párizsban megkapta a Jomard-díjat, a görög, az osztrák, a spanyol , az olasz, a finn, később sok más nemzet földrajzi társasága tagjai közé választotta. 1909-től 1913-ig a Földrajzi Intézet igazgatója, 1913-ban a balkáni és kis-ázsiai kereskedelmi kapcsolatokat segítő Turáni Társaság elnöke, 1911-től 1923-ig Cholnoky Jenő elnök társaként a Magyar Földrajzi Társaság főtitkára volt, s 1912-ben Észak-Amerikában vele tett szakmai körutat. Az első magyar tudományos igényű világatlasz gróf Teleki Pál irányításával készült el. 1913-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává, 1925-ben tiszteleti taggá választották. 1929-ben a Szent István Akadémia is rendes tagjává választotta. Számos külföldi konferenciára, előadókörútra hívták meg, nemzetközi tudós társaságok választották tagjaik sorába, könyve jelent meg az USA-ban, Németországban cikkei szerte Európában. Rendkívül ígéretes tudományos karrierjét azonban nemzetének szolgálata alá rendelte, mert a külső fenyegetettségben és a nemzetvesztők árnyékában számára ez vált történelmi küldetéssé. Ahogyan Babits Mihály írja versében: “Most érzem, hogy sorsom a hazámnak sorsa, mint fához a levél, hulltomig kapcsolva, mert nem madár vagyok, hanem csak falevél, mely ha fája kidőlt sokáig ő sem él.”

Az I. világháborúban tartalékos főhadnagy Boszniában, majd parancsőrtisztként az olasz fronton teljesített szolgálatot. A harctéren szerezte súlyos vesebaját, amely egész életét végigkísérte. 1917–18-ban az Országos Hadigondozó Hivatal elnökévé nevezték ki. 1918 őszétől a – később trianoniként elhíresült – békekonferenciára készült fel, egy munkacsoport élén elkészítette Magyarország községenkénti néprajzi térképét, a béketárgyalások szinte egyetlen hiteles Kárpát-medencei dokumentumát, a híres “carte rouge”-t. A Tanácsköztársaság kikiáltása idején Svájcban tartózkodott, majd Bécsben bekapcsolódott az Antibolsevista Comité munkájába. Részt vett a Székely Nemzeti Tanács külkapcsolatainak megteremtésében és a Területvédő Liga elnöki tisztségét is elvállalta. 1919. júniusától augusztusáig a szegedi ellenkormányok külügyminisztere, sőt földművelésügyi minisztere is volt. A Béke-előkészítő Iroda tudományos osztályának vezetőjeként 1919 őszétől azoknak a térképeknek, tanulmányoknak és statisztikáknak irányította az elkészítését, amelyeket a magyar békedelegáció a párizsi béketárgyalásokra vitt. Sajnos hiába. Sem gróf Apponyi Albert lenyűgöző beszéde, sem az előtárt tények, sem a legendás “carte rouge” nem tudta mérsékelni a trianoni katasztrófát. Teleki Pál 1920. július 19-én egy halálra ítélt ország miniszterelnöke lett. A sors kegyetlen fintora, hogy így neki kellett elfogadtatnia a parlamenttel a trianoni békeszerződést, ami miatt már november 13-án vádindítványt tett önmaga ellen az Országgyűlésben. Ahogy Bethlen Gábor korában Erdély és a magyarság, úgy Trianon következményeként a maradék ország és a nemzet megmaradása került veszélybe. A megalázott, megcsonkított és szétesett államban igen nagy szükség volt Teleki nemzetféltő erélyére, határozott cselekvésére. A kormányzat és az államhatalom megszilárdítását, az anarchikus állapotok felszámolását, a jogbiztonság és a normális közélet megteremtését, a gazdaság serkentését tűzte ki célul, mivel a maradék ország elemi léte, fennmaradása forgott kockán. 1921-ben fogadtatta el “az állami és társadalmi rend hatékonyabb védelméről” szóló 3. törvénycikket, amely nemcsak a kommunista pártot kényszerítette illegalitásba, de a szélsőjobboldal és a volt különítményesek ellen is felhasználható volt. Feloszlatta a tiszti különítményeket, felfüggesztette az Ébredő Magyarok Egyesületének működését. A kommün terrorja és az országvesztés miatti bűnbakkereső antiszemita közhangulatot a kormány – a felsőoktatásban továbbtanulók esélyegyenlőségét növelő – “numerus clausus” törvénnyel mérsékelte. Amikor emiatt antiszemitizmussal vádolták, így válaszolt: “Én a legteljesebb tisztelettel és elismeréssel vagyok a zsidóság kiváló kvalitásai iránt, semmiképp nem kívánom azt visszaszorítani, nem vagyok antiszemita ebben az értelemben; abszolute tisztelem személyesen és tisztelem csoportosan a zsidóságot… Csak helyet kérünk magunknak arányszámunknak megfelelően…” A parasztságot a Nagyatádi Szabó István-féle földreform elfogadtatásával igyekezett megnyerni. 1921. április 14-én azonban – a nemrég boldoggá avatott – IV. Károly király visszatérési kísérlete miatt lemondott a miniszterelnökségről. Elvállalta viszont a Menekültügyi Hivatal, valamint a Társadalmi Egyesületek Szervezetének Központja elnöki tisztségét és szívósan munkálkodott a trianoni katasztrófa menekültjeinek és az irányát vesztett civil társadalom egyesületi életének megerősítésén. Teleki a nemzet védelme érdekében életprogramjává tette a nemzetnevelést, azt, hogy az ország minél több lakosából tudatos neveléssel és tudatos önneveléssel a zárt közösségekből és az alaktalan tömegből valódi nemzet nevelődjön. A nemzetnevelés fő eszköze az oktatás, a társadalom széles köréből kiválogatott tehetségek és a szellemi elit folyamatos éltetése, a helyes nemzettudat és a nemzethez való tartozás érzésének együttes elmélyítése. Feladata a nemzet iránti felelős kötelességtudat mindennapi tettekben, konkrét munkában megvalósuló közösségi gyarapítása. Teleki azt vallotta, hogy a trianoni határok, amellett, hogy igazságtalanok, a Kárpát-medence természetes ökológiai, etnikai és gazdasági rendjét bontják meg, s különféle konfliktusokat és természeti katasztrófákat idézhetnek elő. Ezt szerinte csak egy felelősségteljes, helyzetén változtatni képes, magabiztos magyar nemzet képes leküzdeni. Életét ezután a magyar közélet, főként az ifjúság nevelésének szentelte. Kíméletlen harcot folytatott a nemzeti bűnök: a kishitűség, a viszálykodás, az idegenmajmolás és a hőbörgő hazafiaskodás ellen, az úri gőggel, a protekcióval és a korrupcióval szemben. Teleki rendkívüli tudásával, széles körű nemzetközi tapasztalatával, kapcsolatával, erkölcsi és jellembeli szilárdsággal, elkötelezettséggel állt a magyar szolidaritást, illetve a keresztény- európai kultúrkör és a magyarság értékeit átörökíteni szándékozó nemzetnevelő program élén. Olyan társakat talált maga mellé, mint Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, a néprajzos Győrffy István, a cserkész-pap Sík Sándor, a köztisztviselő Magyary Zoltán, a geográfus Rónai András, Fodor Ferenc és sokan mások a cserkészet, a keresztény egyesületek, a falukutató népi írók, a népfőiskolások, az Eötvös-kollégisták és az elcsatolt területek magyar szellemi köreiből. Ahol szükségesnek tartotta és kérték, funkciót vállalt. Így lett 1920-tól haláláig a báró Eötvös József Collégium gondos kurátora, s patronálta az ifjabb nemzedék új nemzetközi szervezetét, a cserkészetet, amelyet Sík Sándorral és társaival együtt a nemzetnevelés szolgálatába állított. 1922-ben a kormányzó főcserkésszé nevezte ki, kiújult vesebetegsége miatt erről a posztról lemondott, ám 1923-ban tiszteletbeli főcserkésszé választották, amelyet élete végéig kitartóan ellátott. E poszton érte el az ország legnagyobb nemzetközi sikerét, az 1933-as gödöllői cserkész jamboree kitűnő megrendezését, amelyen 27 ezer cserkész vett részt a világ minden részéből.

1920 októberében megalapította a budapesti Egyetemi Közgazdaságtudományi Kart, 1921 közepétől létrehozta és vezette a gazdasági földrajzi tanszéket. Az államigazgatás tudományos megalapozásának szolgálatára szervezte meg 1924-ben a Szociográfiai Intézetet, 1926-ban pedig az Államtudományi Intézetet. 1927-ben – a közgazdaság-tudományi kar képviseletében – bekerült az akkor alakult Felsőházba. Vezető szerepe volt a tudománypolitikában és a tudományszervezésben, valamint az egyetemi ifjúság mozgalmainak összefogásában is. Támogatta a falukutatókat, a Táj- és Népkutató Központ földreformot sürgető munkáit, később Kovács Imréék kiállítását a Károlyi Palotában. 1932-től az Országos Ösztöndíjtanács, 1936-tól a külföldi Collegium Hungaricumok kuratóriumának elnöke, 1936–37-ben az Országos Közoktatási Tanács, 1937–38-ban a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem rektora volt. 1930-ban megkapta a Corvin-láncot, a kor legmagasabb tudományos-művészeti kitüntetését. Ő volt az európai gondolat, az európai együttműködés egyik hazai apostola, Paul Valery javaslatára 1933 októberében Párizsban tartott előadást a Szellemi Együttműködés európai kongresszusán. 1934-ben Európáról és Magyarországról címmel jelent meg könyve. 1936-ban a Columbia Egyetem (USA) díszdoktorává avatta.

1938-ban a tokaji választókerületben kormánypárti programjával ismét országgyűlési képviselővé választották. 1938 májusában az Imrédy-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere lett, de főként a területi revízióval foglalkozott. 1938 augusztusában meghatározó szerepe volt a Magyarok Világszövetsége létrehozásában és programjának kialakításában. A német orientáció túlsúlya és a fasiszta típusú reformtörekvések miatt elfordult Imrédy politikájától, akinek bukása után, 1939. február 16-án másodszor is elvállalta a miniszterelnökséget, mert “bajban volt a haza”. A szélsőjobboldal visszaszorítását tűzte ki célul, betiltotta a Magyar Nemzetiszocialista Pártot és a Hungarista mozgalmat, ugyanakkor német nyomásra engedélyezte a Volksbund működését, és elfogadtatta a második zsidótörvényt. Ez utóbbiak nem a magyar joghagyományból következtek, hanem a nácizmus termékei voltak, s feltételei lehettek annak, hogy Teleki a békés területi revízió külpolitikáját folytathassa, az ország függetlenségét és háborús konfliktusokból való távolmaradását biztosítsa. Szociálpolitikai intézkedéseivel sikerült megszilárdítania a belső rendet. 1939 júniusában Szeged választja országgyűlési képviselőjévé. 1939-ben visszacsatolták Kárpátalját, Teleki beterjesztette az autonóm Kárpátaljai (Ruszin) Vajdaságról szóló törvénytervezetét. 1939 őszén megtiltotta magyar területen a német csapatok átvonulását, a német–lengyel háború után pedig befogadta a több mint százezer lengyel menekültet, köztük mintegy tízezer lengyel zsidót. Segítette a szovjetek által lerohant Finnország önvédelmi harcát is a Finnországi Magyar Légió fölállításával. 1940 januárjában a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Szakszervezeti Tanács nyilatkozatot adott ki Teleki politikájának támogatásáról. A német hadsereg látványos sikerei és a második bécsi döntés Magyarországot egyre inkább a németek mellé kényszerítette. A területi revízió folytatása, Észak-Erdély visszacsatolása fejében át kellett engedni a magyar területeken a Romániába tartó német csapatokat, és októberben Magyarország csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez. A belpolitikában a szegény néprétegek fölemelését célzó Országos Nép- és Családvédelmi Alapról, valamint a földreformról készülő törvények, a visszatért régiók fejlesztése, etnikailag toleráns közigazgatásának kialakítása, a kolozsvári magyar Tudományegyetem felszerelése és újraindítása foglalkoztatta. Személyes példát mutatott azzal, hogy a nemzet javára lemondott a visszacsatolt területeken levő birtokairól. Eközben azonban már mutatkoztak a német befolyás, a jobbratolódás egyértelmű jelei is: szabadon engedték Szálasi Ferencet, a Volksbundot a hazai németség kizárólagos szervezetének ismerték el, egy újabb, szigorúbb zsidótörvény kidolgozását kezdték meg. Külön gazdasági egyezményt kötött a kormány Németországgal az oda irányuló élelmiszer- és takarmányexport növeléséről. Külpolitikailag már csak Jugoszlávia felé nyílt szabad mozgástér, ezért Teleki 1940 decemberében jugoszláv–magyar “örök barátsági szerződés”-t kötött. Amikor 1941 márciusában Hitler elhatározta Jugoszlávia lerohanását, kérte Magyarország részvételét a támadásban. Teleki nem vállalta a szerződésszegést, ezért a tragikus helyzetben április 3-ára virradóra feláldozta magát. Megdöbbentő halálával akarta figyelmeztetni, felrázni a magyar és a nemzetközi közvéleményt, megakadályozni az angolok hadüzenetét, az ország háborúba lépését, ami átmenetileg sikerült neki. A korabeli mérvadó külföldi és hazai vezetők fejet hajtottak Teleki nemzetét óvó vértanúsága előtt, s állítólag egy üresen hagyott székkel kívánták az újabb béketárgyaláson szellemi jelenlétét biztosítani. Nem tették. Sőt a párizsi békekötés után Teleki emlékezete, egykori munkatársai és intézményei ellen is szellemi irtó hadjáratot indítottak. Az igazság azonban előbb – utóbb felszínre tör. Vas István Teleki Pál emlékezete című versét – 1956 elején – már így fejezte be:

TELEKI PÁL BUDAVÁRI/BALATONBOGLÁRI SZOBRÁRÓL

Amint az életrajzi áttekintésből is érzékelhető, Teleki Pált Zrínyi Miklós, Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc és Széchenyi István nyomdokain haladó, nagyformátumú nemzetnevelő tudós államférfinak tekintjük. Ő is a legsúlyosabb történelmi körülmények közepette, sokrétű képességével, tudásával, erkölcsi példájával és rendkívüli áldozatvállalással, becsülettel szolgálta a magyar állam megmaradását. Szolgálta a nemzet egyesítését, függetlenségét és jövőbeni egységét. Méltó rá, hogy emlékét megőrizzük, és a jövendő nemzedékek elé példaként állítsuk. Méltó arra, hogy a fél évszázados kommunista önkényuralom által eltorzított életművét megtisztítsuk, neki szobrot állítsunk.

Számomra Teleki Pál öröksége eleven valóság, hisz’ én még az általa megharcolt, “kárpótolt” Magyarországon születtem. Az Eötvös Kollégiumban nevelkedtem, ahol Győrffy István, az európai műveltség és a falukutató népi írók szelleme Telekivel együtt élt és hatott ránk. Abban a művelődési minisztériumban szolgáltam, amelynek egykor Ő is volt minisztere, tudományszervezőként pedig abban az épületben, a Szerb utcában dolgoztam évekig, ahol az Ő tudományos műhelye volt. Annak a Magyarok Világszövetségének voltam öt éven át választott hivatali vezetője, amelynek létrejöttén még Teleki Pál bábáskodott, s szerzőtársaimmal – Magyar nemzetismeret címmel – nemrég olyan tankönyvet készítettünk, amely Teleki nemzetnevelő programjához is kapcsolódik. Ezért vállaltam szívesen, hogy csatlakoztam azokhoz, akik Teleki Pál szellemi és erkölcsi örökségére, példájára szoborral kívántak emlékezni és emlékezetni szülővárosában, Budapesten. Teleki Pál tudós-államférfi szellemi hagyatékának ápolása és szobrának felállítása céljából – születésének 120. évfordulóján – a hazai és külhoni közélet mintegy félszáz jeles képviselőjéből alakult a Teleki Pál Emlékbizottság, amely ügyvezető elnökének Csicsery-Rónay Istvánt választotta. E testület 2000 májusában felhívással fordult a világ magyarságához, a XX. század kiemelkedő személyisége szobrának felállítása ügyében. Rieger Tibor szobrászművészt kértük fel a szobor megalkotására. A szobor létrejöttét anyagilag támogatta a Magyar Millenniumi Kormánybiztos, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, a Lengyel Nagykövetség, a lengyel vállalkozók magyarországi klubja, a Lengyel Örökségvédelmi Alapítvány, a Külföldi Magyar Cserkész Szövetség, Butty Ferenc és számos más szervezet, adományozó. A Teleki Pál Emlékbizottság kérésére a Bethlen Gábor Alapítvány Kuratóriuma Teleki Pál Szoboralap címen önálló alszámlát nyittatott, amelynek révén ellenőrzötten bonyolítottuk a pályázati támogatásokból és közadakozásból befolyó, illetve a szoborállítással kapcsolatos be- és kifizetéseket. Teleki Pál 2001 márciusában posztumusz megkapta a Magyar Örökség-díjat, májusban pedig a Lengyel Köztársaság elnöke a legnagyobb elismerést tükröző: “A Lengyel Köztársaság Érdemrendje Parancsnoki Keresztje a Csillaggal” kitüntetést ítélte neki. A szobor Teleki halálának 60. évfordulójára 2001-ben elkészült, de azt az eredetileg tervezett helyszínre, a Sándor palota közelébe, a Szent György tér rendezési tervének hiánya, elhúzódása miatt felállítani nem tudtuk. A szobor ünnepélyes alapkőletételét azonban Teleki Pál halálának 60. évfordulóján a Budai Várban tervezett helyszínen megtartottuk, augusztus 15-én pedig a Szent István Bazilikában Gyulay Endre püspök úr emlékmisét celebrált, ahol a lengyel nagykövet ünnepélyesen adta át Teleki posztumusz kitüntetését a család képviselőinek. A szoborállítás ügyében hosszas tárgyalások és egyeztetések után végül 2003-ban született kompromisszumos megállapodás a Budai Vár Hunyadi udvarában, Ludwig Múzeummal szemben fekvő újabb helyszínről. A Fővárosi Önkormányzat Városképi Bizottsága, majd Kulturális Bizottsága január 28-i ülésén egyhangú, pozitív döntést hozott Teleki Pál szobrának Budavári felállítása ügyében. A közös magyar–lengyel szoboravató emlékünnepséget 2004. április 3-án 16 órakor – halálának 63. évfordulóján – tervezte megtartani a Teleki Pál Emlékbizottság. Teleki Pál szobrának Budavári fölállítását hatóságilag engedélyezte a Budavári Önkormányzat, a Budai Várgondnokság, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és a Budapest Galéria, s fölállítását levéllel is támogatta a Teleki Pál Emlékbizottság két fővédnöke: Mádl Ferenc jelenlegi és Göncz Árpád előző köztársasági elnökünk.

2004. február 10-én a Magyar Hírlapban Fellegi Ádám zongoraművész Teleki Pál szobrának felállítása ellen tiltakozó aláírásgyűjtési kampányt kezdett, s indulatos levelet írt Demszky Gábor főpolgármesternek, amelyben – a holocaust évfordulójára hivatkozva – követelte, hogy a fővárosi közgyűlés plenáris ülése bírálja felül és utasítsa el a kulturális bizottság határozatát. Fellegi Ádámhoz február 13-án, pénteken csatlakozott Kuncze Gábor és Fodor Gábor, a MAZSIHISZ, majd Kovács László és az MSzP választmánya. Össztüzet indítottak a szoborállítás ellen a médiában. A Magyar Hírlap mellett a Népszava, a Népszabadság, az Élet és Irodalom és a kereskedelmi, olykor a közszolgálati televíziók sajtóhadjáratával szemben a szoborállítók alig jutottak szóhoz.

Sajnos olyan politikai üggyé tették egy civil szervezet hivatalosan engedélyezett, itthonról és külföldről is támogatott kezdeményezését, amelynek beláthatatlanok a következményei. A nemzeti emlékezet egy kegyeleti kérdéséről, a hagyomány átadásáról van szó. Teleki Pál közadakozásból készült szobrának felállítása ellen folyó, kirekesztő szándékú agresszív kampánnyal, mintha a Rákosi-korszak hazug beállítása, az “antibolsevik, rasszista, revizionista” grófot kitagadó, gyűlölködő hangneme tért volna vissza közéletünkbe! Ehhez hasonló kirekesztő szándék nyilvánul meg az elcsatolt területeken élő magyarok kettős állampolgársága, a közcélú egyházi intézmények támogatása, sőt a Szent Korona Parlamentből történő eltávolítása ügyében is. Ezt engednünk nem szabad. Tanulságul és bátorításul adta közre nemrég a Teleki-szoborról szóló dokumentumok FEHÉR KÖNYV-ét Csicsery-Rónay István Occidental Press kiadója, Szobor vagyok, de fáj minden tagom címmel. Kérem olvassák el Teleki Pál Becsületünk előbbre való jólétünknél című válogatást is, amelyet a nevét viselő gödöllői egyesület adott ki.

Cui prodest? – kérdeztük e nemtelen sárdobáló kampány közepette, s azt reméltük, hogy a torz megítélésben főként a tájékozatlanság, elvétve a szereplési vágy, a rosszindulat dominál. A szobor ellen kampányolók által fajgyűlölő antiszemitaként beállított Teleki Páltól és szoborügytől sokan visszarettentek. A józanabbak annyit vállaltak, hogy Teleki – az akkor használt fogalmak szerint – legföljebb “fajvédő” volt, de soha sem volt fajgyűlölő. (Ez utóbbi magatartás keresztény világnézetével, vallásosságával sem fért volna össze.) Az elárvult Teleki Pál Emlékbizottság is megmérettetett e gyilkos kampányban, nyilvánvalóvá vált kik annak tényleges és kik csak névleges tagjai. Csicsery-Rónay István, Csirpák Lilli, Kubassek János, Török Bálint, Vígh Károly és még jó néhányan tisztességes szóval és írásokkal próbáltuk meggyőzni a szoborállítást ellenzőket, a demokratikus döntést megkérdőjelezőket. Voltak olyan tagjai az Emlékbizottságnak, akik sem anyagi, sem erkölcsi támogatást nem adtak, nemcsak az ülésekre, hanem még a szoboravatóra sem jöttek el. A Teleki által alapított vagy egykor vezetett és fejlesztett hazai közintézmények, szervezetek vezetői közül csak néhányan vállaltak szolidaritást a budavári szoborállítókkal, a többség közömbös maradt. A hazai közélet is megoszlott; sokan elhúzódtak, kitértek e vita elől, de sokan voltak, akik kiálltak a Teleki-szobor mellett. 2004. március 7-én dr. Osztie Zoltán plébános, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége vezetője tartott Teleki-emlékmisét, 28-án pedig az MDF-ből a napokban száműzött alapító atya, Lezsák Sándor Csengey Dénes Vándoregyeteme rendezett kitűnő előadókkal sikeres konferenciát a Kossuth Klubban Telekiről. A Rubicon 2004/2-es Teleki-számában Ablonczy Balázs, Kubassek János, Ormos Mária írásait olvashattuk. Erdélyben, a Székelyföldön Sylvester Lajos a Háromszék című lapban közölt számos kitűnő írást Teleki Pál és a szobor budavári fölállítása mellett. A Magyar Hírlap főként ellenvéleményeket közölt, ám online “szavazást” is folytatott Állítsanak-e szobrot Telekinek? címmel, ami meglepően pozitív eredménnyel zárult. Összesen 10104 szavazat érkezett: igen 7492 (75%), nem 2512 (25%).

Érveink, tájékoztatónk s a tények sem Demszky Gábort, sem társait nem befolyásolták; a demokrácia elemi szabályait, a liberalizmus alapelveit, szakbizottságaikat megcsúfolva – negatív döntést hoztak. Budapest Főváros Közgyűlése 204/2004 (II. 26.) sz. határozata hatályon kívül helyezte valamennyi szakbizottsága döntését, 205/2004. (II. 26.) sz. határozata pedig kitiltotta Teleki szobrát a fővárosból.

Szeretném remélni, hogy egykor majd a Teleki-szobor ellenzői is szembesülnek azzal az erdélyi politikai hagyománnyal, amit Bethlen Gábor és utódai – köztük a kétszeri miniszterelnökként mindössze három évig regnáló Teleki Pál – képviseltek; “két pogány közt” szorongatva, a függetlenségét megcsonkítottan is őrző magyar állam és polgárai védelmében. Akkor talán érthetővé válnak J. F. Montgomerynek, az USA 1933–1941 közötti magyarországi nagykövetének alábbi mondatai: “Magyarországon a zsidók biztonsága nagymértékben annak volt köszönhető, hogy milyen törvényeket hoztak korlátozásukra. Ezek a törvények ugyanis azt a látszatot keltették, hogy Magyarország eleget tesz a zsarnok követeléseinek, de valójában éppen ezeknek a törvényeknek a segítségével tudott fennmaradni mint menedéket nyújtó oázis. Ha megtagadta volna, hogy bármilyen törvényt is hozzon a zsidók ellen, a zsidók tényleges biztonságának időszaka kétségtelenül sokkal gyorsabban véget ért volna, mint a valóságban…” (J. F. M: Magyarország, a vonakodó csatlós. 86. o.).

Ugyancsak Teleki miniszterelnöksége alatt történt a hazai zsidó tanügy újabb kiemelkedő eseménye, hiszen az 1939. július 6-i rendelet jóváhagyta két új zsidó középiskola alapítását Budapesten: 1939 szeptemberében megnyílt a fiúk számára a gépészeti szakközépiskola, míg a lányoknak az ipari szakközépiskola. Egy év múlva a meglevő fővárosi zsidó leánygimnázium a Személynök utcában (a Parlament közelében, a mai Balassi Bálint utcában) egy új, önálló tagozattal bővült – ezt a miniszter 1940. augusztus 24-én hagyta jóvá.

Teleki Pál volt a kultuszminiszter, illetve miniszterelnök, amikor az anyaországhoz visszatért területeken új zsidó gimnáziumok nyíltak: kettő Nagyváradon, egy-egy Kolozsváron, Munkácson, Ungváron (természetesen az 5 budapesti és egy debreceni zsidó középiskola, a budapesti zsidó tanítóképző és a miskolci zsidó tanítónőképző mellett).

Tagadhatatlan: Teleki kultuszminiszterségének és miniszterelnökségének ideje 1938–1941 között a hazai zsidó iskolaügy soha nem látott kiterjeszkedésének, intézményrendszere jelentős bővülésének időszaka volt.”

Ezt támasztják alá Elie Wiesel Nobel-békedíjas írónak a magyarországi holocaust 60. évfordulójára emlékező szavai, amit az amerikai kongresszus kupolatermében mondott el. A Népszabadságban megjelent MTI közlemény szerint “Wiesel utalt rá: 1944 elején hat-nyolcszázezer zsidó élt viszonylagos biztonságban Magyarországon. Nem érzékelték a “végső megoldás” közelségét. Voltak zsidóellenes törvények, de nyitva voltak a zsinagógák, a kulturális intézmények, virágoztak a zsidó iskolák. A magyar volt a legnagyobb zsidó közösség, amely megmaradt a megszállt Európában, és a legkönnyebben meg lehetett volna menteni. Nem így történt. Sehol sem mutatott az SS gyilkológépezete nagyobb hatékonyságot, mint Magyarországon…. Több mint ötmillió zsidót gyilkoltak meg már Európában, de Magyarországon nem hittek a híreknek. Miért nem figyelmeztették őket a szövetségesek a rádióban? Miért nem bombázták le a Birkenauba vezető vasutat? – sorolta Wiesel a kérdéseket.”

A trianoni sebeket orvosoló, cserkészifjakat nevelő, a szegényparasztok földhöz és házhoz juttatását segítő, a lengyel menekülteket pártfogoló Teleki Pál ekkor már három éve halott volt. Az SS gyilkológépezet hazai sameszait pedig főként az Ő politikai ellenlábasai közül szervezték be. Teleki Pál egyik beosztottjának emlékét – a lengyel-zsidó menekültek kérésére már a Jad Vasemben őrzik. Tanítványai közül sokan vettek részt az ellenállásban, a zsidómentő akciókban, sőt később is mertek magyarok lenni. Rejtély, hogy vajon neki miért nem jutott hely szülővárosában?

Áttörést e folyamatban, Szőllősi Ferenc plébános úr kezdeményezésére – Kubassek János Magyar Nemzet-beli cikke és telefoni megbeszélésünk nyomán – Balatonboglár város önkormányzatának március 15-ei, és a Teleki Pál Emlékbizottság március 16-ai döntése hozott. Másnap már Kovács Miklós polgármesterrel és Szőllősi Ferenc plébánossal közös helyszíni szemlét tartottunk. Megállapodtunk a Teleki-szobor felállításának helyéről, idejéről és a műsorról. Ennek eredményeképp 2004. április 3-án, a tudós-államférfi halálának 63. évfordulóján – hazai és külhoni magyar, illetve lengyel vendégek ezreinek jelenlétében, Teleki Pál egészalakos bronzszobrát Balatonbogláron, a templomdombon ünnepélyesen fölavattuk.

Nem is kerülhetett méltóbb helyre e szobor ma Magyarországon! Ezt szoboravató beszédében Hámori József akadémikus, Csicsery-Rónay István, Grzegorz Lubczyk az EB lengyel védnöke, Jan Stolarski “boglarcsik”, illetve Lendvai Imre a KMCSSZ elnöke és Kovács Miklós Balatonboglár polgármestere egyaránt hangoztatta. Szőllősi Ferenc plébános úr – a Lengyel–Magyar Barátság Egyesület elnöke – volt az, aki kimondta a végső érveket: “Ez a lengyel–magyar barátság szimbolikus helye: itt működött a II. világháború idején az egyetlen lengyel gimnázium, itt nyugszik Varga Béla, Teleki Pálnak a lengyelek mentésében is leghívebb embere, én pedig Teleki Pál cserkésze voltam, máig őrzöm s adom tovább tanítását, szavait.” Valóban köszönhetjük a cserkészeknek, akik őrzik és ápolják Teleki örökségét, anyagilag is nagyban segítették a szoborállítást, csakúgy mint a Lengyel Nagykövetség vezetőinek és munkatársaiknak, akik a lengyel állam képviselőjeként folyamatos erkölcsi és anyagi támogatói voltak közös ügyünknek, továbbá lengyel barátainknak, Grzegorz Lubczyk védnökünknek és a lengyel vállalkozók klubjának, meg az egykori boglarcsikoknak. A Teleki Pál Emlékbizottság nem névleges, hanem tényleges tagjainak is jelentős szerepe volt abban, hogy Török Bálint C.E.T.-ben megjelent írása szerint megtörtént a demokratikus fordulat óta eltelt tízegynéhány év egyik legjelentősebb eseménye, Balatonbogláron helyére került Rieger Tibor nagyszerű alkotása. Dr. Horváth János képviselő, az Emlékbizottság oszlopos tagja, a Parlament 2004. április 5-ei ülésén szólalt fel a Teleki-szoborral kapcsolatban: “A zord elmúlt évszázad bizony beárnyékolja 2004 tavaszát, amikor a diktatúrák torzított tudatával vert nemzetet zsarolja egy maréknyi fanatikus. Budapest jelenlegi önkormányzata, sőt követve azt az ország kormánya, meghátrálva megváltoztatták álláspontjukat és döntéseiket. Teleki Pál szobrát kitiltották Budapestről, a fővárosból. Döbbenetes! Most a szabadság kipróbált és tántoríthatatlan patriótái, akik elvitték a szobrot Balatonboglárra, vajon mit gondolnak?”

Ha bennünket, szoborállítókat kérdez, úgy vélem mindnyájan hálásak vagyunk Istennek és mindazoknak, akik segítették a “szoborügy” méltó lezárását. Teleki Pál születésének 125. évfordulóján – köszönetünk és elismerésünk jeleként – tisztelettel és szeretettel adjuk át a Teleki Pál Emlékbizottság és a Bethlen Gábor Alapítvány nevében a művész által készített és adományozott Teleki Pál-emlékérmeket a következőknek:

A szobrászat az anyag felszínének művészete – s aki mintázza, vési, hegeszti, ragasztja, az ennek a felszínnek a művésze. Keze alatt az anyag kiterjed, mélysége, magassága és szélessége lesz, körbeöleli a teret, s bár e munkája nyomán hívhatnánk akár építésznek is (hiszen a tér mégis csak az ő gyúró-anyaga), a szobrászt végül is az különbözteti meg az építésztől, hogy nem a tér belső, hanem külső megjelenési formáját alakítja. A tér felszíne tehát az, amelyen s nem amely alatt található számára a lényeg.

Kis túlzással tehát állíthatnánk: a szobrászat filozófiai princípium, még ha a felszínt nem is bölcseletileg, hanem a maga konkrét tárgyi mivoltában fogja fel – anyagok és technikák nyelvén beszél, s nem érti Szókratész meg Platón metaforáit. Talán épp azért, mert öregebb náluk – a Willendorfi Vénusz kőbe zárt üzenete már rég elhangzott, amikor az ókor bölcsei még csak pedzették, hogyan kell a nyelv szikéjével jelet faragni a tudat tömbjéből. Ezért a szobrászatnak a kezdetektől fogva van valami archaikus jellege, amelyet az kölcsönöz neki, hogy a kibontott szobrászati gondolat mindenkor a kifosztott kőtömb drámájával együtt jelenik meg – egyszerre látjuk magunk előtt a teremtés fázisait, ahogyan a semmi tömbjéből elérkezik a létezés állapotába. Mivel mindez vonatkozik a pozitív szobor és negatív öntőforma esetére is, elmondhatjuk, hogy kő vagy bronz nem csupán matéria a szobrász számára, hanem a belélehelt gondolat lenyomata, amely magán viseli a szülőcsatornán való átkelés összes kínját és örömét.

A kérdés – s ez a művek megértésének kulcsa is egyben –, hogyan lesz a gondolatból (ötletből, gondolatkezdeményből) szobrászati gondolat, vagyis, hogyan találja meg helyét az alkotói individuum a neki megfelelő materiális formavilágban? Mivel, mint említettük, a szobrászat filozófiai princípium, érdemes a tartalom és forma viszonyát a közhelyesztétikák iskolás magyarázataitól megszabadítani, s úgy állítani magunk elé, ahogyan van: létező dolgok, tárgyak és tudattartalmak viszonyjelzőjeként – abban az értelemben, hogy valami egyfelől lehet tartalom, ugyanekkor lehet más tartalmak kifejező formája is.

Ha Sz. Nagy Mária portréiban, érmeiben a szobrászati gondolat nyomába eredünk, óhatatlanul a világnézet területére tévedünk. Manapság világnézetről beszélni legalább olyan avítt dolog, mint lóvasúton közlekedni metró helyett. Pedig a szobrászati (művészeti) gondolat bölcsőjét valahol itt kell keresnünk, s akinek e bölcső mellett nem énekelt szüléje, nem igen formálhatott később jogot mélyebb tudattartalmak kifejezésére. Mert a szobrásznak, az alkotó, kreatív embernek, végső fokon minden gondolkozó lénynek kell egy világnézeti alap, amelyen a lábát megveti, mielőtt megforgatja a világot. Mostanság csak negatív világnézetek vannak, az identitás hiányának néma kifejezői. “Szomorú világ ez! S a vers oly riadva muzsikál, / mint cigány a siralomházban” – írja Babits, akit Sz. Nagy Mária maga is megidéz egy portréjában. Méghozzá a saját világnézete értékeként. Helyesen, mert az érték, természetéből kifolyóan, csakis szellemi képződmény lehet, s ha szellem, akkor érték, amit fel kell mutatni. Főként ma, egy értéktévesztő-értékveszejtő világban, ahol lassan már csak anyagi értékek léteznek. Ezért kongatnak a figyelmeztetés bronzharangjával Sz. Nagy Mária szobrai.

Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Tóth Árpád s a hozzánk közelebb eső történelmi időkből Pilinszky, Nagy László, Sinka István portréja nyilvánvalóan nem egy irodalmi ízlés kifejezői, viszont annál inkább olyan művészeti értékrendé, amely a mondanivalót csak szűkebb-tágabb közösségi relációban képzeli artikulálhatónak – ha tetszik: “lélektől lélekig”. Ez az a világnézet, melynek talaján megterem a gondolat: a művésznek is kell valahová kötnie létezése tudatát, ellenkező esetben súlytalanná válhat. Mint ahogyan súlytalan papírfigura lenne az, aki pusztán csak emberként jön(ne) a világra, s nem valamilyen emberként – nyelvvel, történelemmel, közösséggel megverve-megáldva születésének pillanatában. Íme Sz. Nagy Mária “írószövetsége”, amely nem pusztán a karakterekről szól – bár azt mindenki láthatja, hiszen a portrék magukért beszélnek –, még csak nem is a leírt szó karakteréről, hanem egy közösség értékteremtő karakteréről, amelyet a magyar irodalmi tudat fémjelez.

Egy szobrász, aki nyilvánvalóan nem hisz a valóság pusztán individuumként való megélésében, el sem indul jelentésszűkítő formavilágok felé. Tudatában összegződik a szobrászat történelmi tapasztalata a jelen gyakorlatával, hagyományőrző lesz. Sz. Nagy Mária örökölt valamit a régi korok szobrászától – az archaizáló képességet. Portréit ugyanis úgy alakítja, hogy kénytelenek vagyunk a teljes embert nézni bennük – látni a pozitív egészet abban a negatív szellemi öntőmintában, amelyből származnak.

Babits katedra mögött ülve magyaráz, a nagybeteg Juhász Gyula kerevetre dől, Pilinszky suttog, Nagy László talán jellegzetes riportjának utolsó mondatát mondja, József Attila és Sinka István pedig kezüket mellükön keresztbefonva dacosan állják az idő rohamait. Másképp nem is láthatjuk őket, csak így, fájó hiányukra vonatkoztatottan. Kis túlzással mondhatjuk: Sz. Nagy Mária szobrászati gondolatai a portrékhoz tartozó, de nem látható emberre intonálnak.

És az érmek? Ugyanolyan kiforrott szobrászati gondolatot tükröznek, mint az ebből a szempontból komplikáltabbnak tűnő íróportrék. Alkotójuk ugyanis a két világháború közötti tanyasi-falusi élet szokás- és értékrendjén nőtt fel – talán nem éppen a szociálisan legelesettebbek közül való, de világnézete mindenféleképpen ebben a közösségben alakult ki. Amelyet, valljuk be, botor fővel tönkretett korunk, így értékrendjén ma nem teremhet új világ. De művészet, igen! Az érméket nézve – gondolok itt elsősorban az életrajzi ihletettségűekre – nagy erővel szólít meg a múlt, az értékké magasztosuló tárgyak hitelességét a festői vénát is megcsillantó realista mintázás adja. És ez jelenti Sz. Nagy Mária munkásságának stabil alapját: akárhová nézünk is, mindenütt érezhető, hogy a szobrász nem a valóság csörlőjének áttételein húzza fel témáját az emlékek kútjából, hanem a maga által is megízlelt, bőven bugyogó forrásból merít.

Portréi és érméi tárgyiasult védőbeszédek, mintázott gondolatok, voksok, melyeket szobrászként tesz le a művészet asztalára a saját világnézete mellett. És nem pusztán a maga mentségére, elvégre ő is érdekelt abban, hogy ez az értékrend fennmaradjon. Meggyőződéssel vallja: létezik egy magasabb erkölcsi kényszer, mely alól egyetlen alkotó sem tudja kivonni magát, hogy feladatként fogva fel saját képességeit, jobbítson a világ sorsán, értékek felé tuszkolja a talmi felé igyekvőket, felmutassa művészetben, hitben, emberségben mindazt, amit őseink nyomán létrehoztunk. És ebbéli hitében csak megerősíti a tudat, hogy valamikor, amikor már nem az ő dolga lesz ennek a kényszernek a beteljesítése, vagyis, ha már a létből szemléli a létezés igája alatt görnyedő utókort, érmeinek pajzsába burkolózva portréi állnak őrt egy olyan világ emléke mellett, amelyik többre volt hivatott, s ezen célért időnként cselekvően lépett fel.

A Horthy-korszak politikusai közül a legtöbbet Bajcsy-Zsilinszky Endre foglalkozott a magyar parasztság problémáival, és csupán 1943-ban nem vett részt a magyar sorskérdésről tanácskozó összejövetelen, amelyre Balatonszárszón került sor. Ekkor ugyanis több nagyfontosságú emlékirat szövegezésével volt elfoglalva, amelyeket Kállay Miklós miniszterelnökhöz intézett. Ezek között szerepelt a legfontosabb: a kisgazdapárt nevében 1943. július 31-én a miniszterelnökhöz benyújtott nagyszabású memorandum. Ezért, habár Püski Sándor személyesen hívta meg Zsilinszkyt a tanácskozásra felkeresvén őt a Szabad Szó szerkesztőségében, sajnálattal mondott nemet a meghívásra, mert akkor éjt nappallá téve dolgozott memorandumain.

Éppen ezért úgy gondoltam, hogy a legutóbbi, márciusi konferenciáról nem hagyható ki Bajcsy-Zsilinszky szerepe a népi mozgalomban, amiről ez alkalommal kívánok – legalább tömör formában – megemlékezni.

Mindezt megírta egyik ismert szegényparaszt híve, Bartha Lajos a memorandumkötetem számára földmunkás-életének Zsilinszky Endréhez fűződő kapcsolatairól szólván. Amikor ugyanis Bartha Lajos megismerte Zsilinszkynek a Nemzeti radikalizmus című, 1930-ban megjelent könyvét, jelentkezett nála falujából, Olcsvaapátiból, hogy “az általa vezetett mozgalmak szerény munkása óhajt lenni”. Miután erre Vásárosnaményban sor került, Zsilinszky ezt mondta neki: “Ide figyeljen Lajos barátom, ahhoz, hogy a maguk sorsán könynyíteni lehessen, szervezettség kell, tömeg kell, ezért próbálja megszervezni a környező közösségek lakosságát. És ha azt akarja, hogy a szava ne csak itt hasson, a Szamosháton, akkor a sajtóhoz kell fordulnia. Nekem van egy lapom, a Szabadság, írjon bele cikkeket a helybeli szegénynép gondjairól, problémáiról. Én tudom, hogy a maguk sorsának jobbra fordulásához földreform kell, aminek én híve vagyok…”

Így kezdte meg Bartha Lajos a Nemzeti Radikális Párt szervezését falujában és a környező községekben. Oly bátran és eredményesen szervezte környezetének szegényparasztságát, hogy a csendőrség felfigyelt rá, és berendelték a községházára, ahol a csendőrök súlyosan bántalmazták, aminek következtében hónapokig kórházi kezelésre szorult. Ügyében Zsilinszky még képviselői interpellációt is intézett a belügyminiszterhez, megkérdezve tőle: hogyan lehet hóhérokat beállítani a csendőrség kötelékébe. Ennek ellenére még alispáni végzéssel kitiltották őt a vásárosnaményi és a tarpai kerületből, hogy ne agitálhasson szegényparaszti sorstársainak a körében. Azt viszont nem tudták megakadályozni, hogy az íráskészséggel is rendelkező Bartha Lajos cikkei és levelei megjelenhessenek Zsilinszky Endre lapjában, a Szabadságban.

Bartha Lajoson kívül Csóré Áron is megírta paraszt-kortársai közül Zsilinszky kapcsolatait a falu népével. A legkorábban Derecske ismerhette meg, amelynek elsőként, 1922-ben lett az országgyűlési képviselője. Csóré azonban nem csupán erről a periódusáról ír, hanem a későbbi időszakáról is, emlékezve egy derecskei estjükre, amikor Bajcsy-Zsilinszky az alábbi szövegű dalra zendített rá:

Politikai pályájáról szólva Zsilinszky a harmincas évek fordulójára eljutott egy számára nagy fontosságú elvi és gyakorlati következtetés levonására: megírta a nemzeti radikalizmusról szóló politikai programját, és annak szellemében Tarpán kibontotta a Nemzeti Radikális Párt zászlaját. Tette – nem véletlenül – egybeesett számos ellenzéki színezetű és paraszti, kisgazda jellegű párt, valamint pártcsoportosulás létrejöttével, ami azt bizonyítja, hogy a Horthy-korszak ún. földreformjával magát becsapottnak érző szegény- és kisparasztság, de még a középbirtokos parasztság is ellenzéki politikai szervezkedés révén akarta a maga érdekeit képviselni. Ráadásul a világgazdasági válság Magyarországot is egyre nagyobb hullámverésekkel fenyegette, és jelentős mértékben érintette az egész mezőgazdaságot. Ennek talaján bontakoztak ki azok az ellenzéki mozgalmak, amelyekhez Zsilinszky Nemzeti Radikális Pártja is tartozott.

Az ellenzéki és forradalmi hagyományokkal rendelkező Békés megye vált a kisgazdamozgalom kiindulópontjául, ahol már 1929 decemberében Mezőberényben megfogalmazták a kisgazdamozgalom első programját. Ez a kezdeményezés talált visszhangra a Dél-Dunántúlon és főként a Tiszántúlon, s megindult a dunántúli és tiszántúli kisgazda-csoportosulások egyesítési folyamata. Hamarosan kibontakozott egy mérsékelt paraszti akció is, amikor 1930. február 5-én Csoór Lajos A Föld című lapja útján hírt adott pártalapításáról, egyben nyilvánosságra hozva programját. Már 1929. augusztus 20-án Kibontom a zászlót! címmel röpiratban adta tudtul politikai elképzeléseit. A mezőberényiek erejére mutat, hogy 1930. március 30-án rendezett gyűlésükön megalakították a mezőberényi Törpebirtokos és Földmunkás Kört, röviden a Mezőberényi Pártot.

Néhány kisgazda jellegű pártszervezkedéshez maga Zsilinszky közvetlenül nyújtott segítséget. Ilyennek tekinthető a magyar Szabadság Párt megalakulása Kecskeméten 1930. augusztus 10-én, amelynek népgyűlésén Bajcsy-Zsilinszkyt is felléptették a szónoki emelvényre. Beszédéből idézzük az alábbi elvi jelentőségű kijelentéseit: “Nem térhetünk vissza sem a fajvédőpárt, sem a Nagyatádi-féle kisgazdapárt programjához és hagyományaihoz teljesen. A fajvédő pártnak az volt az alapvető hibája, hogy túlságosan a középosztályra alapította a maga munkáját és jövőjét; az egykori kisgazdapártnak pedig az, hogy nem tudta egészen átölelni a falvak népét…”

Még közvetlenebbül szólhatott bele Bajcsy-Zsilinszky a Bihar megyei kisgazdasereglésbe, amelynek élén egyik legrégibb híve, Csizmadia Lajos derecskei harmincholdas ellenzéki parasztember állt. Mellette a vezetésben részt vettek még: a biharugrai Szabó Pál, aki az Előőrs hasábjain bontogatta írói szárnyait, valamint a bojti tanító, Nagy Lajos, aki szintén rokonszenvezett Zsilinszkyvel. Ők, amikor később Békésen zászlót bontott a Független Kisgazdapárt, csatlakoztak Tildyékhez.

Bajcsy-Zsilinszky nem csupán lapjával segítette a bihariakat, hanem Csizmadia Lajossal váltott leveleiből kiderül, hogy tanácsokkal is ellátta őket a pártszervezést illetően. Így azután az 1930. június 29-én megtartott derecskei zászlóbontó gyűlésen Bajcsy-Zsilinszky népes küldöttséggel képviseltette magát, amelyen a kisgazdapárt központi szervezőbizottsága képviseletében Tildy Zoltán és Nagy Ferenc is megjelent. A derecskei gyűlésre jellemző, hogy a szónokok (így Tildy és Nagy Ferenc is) meglehetősen mérsékelt hangot ütöttek meg, és csak egyedül Bajcsy-Zsilinszky fogalmazott keményen. “Modern szervezkedésre van szükség – hangoztatta –, amely egyszerre jelent gazdasági és politikai szervezetet. A nagytőke és a nagybirtok bilincseiből fel kell szabadítani a magyarságot.”

Még ennél is keményebben foglalta össze véleményét a Kis Újság hasábjain: “A földmunkáskérdés az, amiről alig esett szó Derecskén, holott a falu problémáit nehéz volna és igazságtalan is volna egészében begyömöszölni a szorosan vett kisgazdaproblémába. Hiába tagadnók, csak magunkat és másokat áltatnánk vele, hogy igenis van súlyos földmunkáskérdés Magyarországon, mely éppúgy várja a megoldást, mint a kisgazdák…”

Majd az ősz folyamán, 1930. október 5-én Bajcsy-Zsilinszky részt vett a biharugrai kisgazdapárti gyűlésen, amelyen Nagy Lajos pártigazgató elnökölt. Először Tildy Zoltánnak adta meg a szót. A kisgazdapárt vezető személyisége főleg a titkos választójog bevezetésének a szükségességét hangoztatta. Bajcsy-Zsilinszky azonban sokkal átfogóbb és minden lényeges kérdést érintő programot adott. Nemzeti radikalizmusából elsősorban az agrárkérdést emelte ki, és olyan földbirtokrendeletet javasolt, amely méreteiben messze túlhaladta 1920 földbirtokreformját.

Minden jel arra mutatott, hogy országos jelentőségű kisgazdapárt megalakulása áll küszöbön. Csak az volt kétséges, hogy Zsilinszky is bekapcsolódik-e a párt létrehozásába és vezetésébe. Azonban az elvi ellentéteken kívül döntő módon hozzájárult az események kedvezőtlen alakulásához az a tény, hogy a kisgazdapárt 1931. december 9-én fuzionált Gaál Gasztonék legitimista és nagybirtokos csoportjával. Zsilinszky már másnap, december 10-én a Tildy Zoltánhoz írt levelében rosszallását fejezte ki az események miatt. Ha azonban a reális lehetőségeket vesszük figyelembe, akkor nem kétséges, hogy miközben Zsilinszky a jövőt tervezte és kijelölte pártja szerepét a magyar politikai palettán, irreális ábrándokat is kergetett, mert szinte messianisztikus módon reménykedett abban, hogy olyan tömegpártot tud létrehozni, amely majd hatalomra kerülve megoldja a magyar sorskérdéseket. Mindazt, ami a forradalmak idején és az ellenforradalmi rendszer első évtizedében megoldatlan maradt. Csak néhány keserves csalódás: az ellenforradalmi rendszer jellegének felismerése, az 1935-ös tarpai választási bukás és – külpolitikai téren – a hitleri náci birodalom felől Magyarországot is fenyegető veszély bírta rá arra, hogy a legnagyobb ellenzéki demokratikus pártot erősítve, híveivel együtt részt vegyen abban az antifasiszta tömörülésben, amelynek célja a magyar függetlenség megvédése, és egy demokratikus alapokon történő újjászületés kivívása.

Jó két esztendeje, hogy kb. az a társaság, amely a Válasz körül csoportosul, 1934. november 30-án, nevem napján, egy kedves ajándékkal lepett meg. Szép töltőtollal, rajta a következő felírás: magyar írók a magyar falu képviselőjének. Ott volt Tamási Áron, Zilahy Lajos, Féja Géza, úgy emlékszem Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Nagy András és még néhányan, de úgy emlékszem, Te is ott voltál. Lőrinc, vagy Áron adta át nekem egy kedves kis bevezetővel a tollat, és én nagyon boldog és büszke voltam. Még később is többször jöttem össze ezzel az írótársasággal, mint emlékezhetsz rá, lakásomon is, mikor a Szabadság ügyében tárgyaltunk…”

Bajcsy-Zsilinszky íróbarátai közül Tamási Áron is többször meglátogatta. Mivel a beregi választásokkal kapcsolatban tervezett tarpai látogatása Tamási részéről rendkívül jelentős eseménnyé vált, ezért úgy gondolta, hogy megírja ennek történetét Esemény Beregben címmel. Majd nem sokkal a halála előtt ezt rendelkezésemre bocsátotta. Tamási ugyanis 1935 áprilisában Búza Barnával együtt Budapestről készült leutazni Tarpára. Amikor Nyíregyházára értek és átszálltak egy helyiérdekű szerelvényre, még nem tulajdonítottak jelentőséget annak, hogy a vonatra csendőrök is felszálltak. Azonban a kijáratnál nyolc csendőr és két finánc körülfogta őket, felszólítván mindkettőjüket: kövessék a csendőröket a főszolgabírói hivatalba. Ott éjjel egy óráig tartott az igazoltatás és a jegyzőkönyvezés, míg végre közölték velük: nem folytathatják az útjukat Tarpára, és ezért vissza kell utazniok Budapestre. Az ok: Tamási Áronnak az útleveléhez nem volt “sárga bárcája”… De mivel Búza Barnát sem engedték továbbutazni, nem volt kétséges: Tamási Áronék nemkívánatos elemek Bajcsy-Zsilinszky tarpai politikai gyűlésén…

Kertész Dániel egyik tanúja volt annak az árulásnak, amit vele szemben volt politikai barátja, Gömbös Gyula követett el 1935-ben, és aki a Zsilinszkyről írt visszaemlékezésében leírta Gömbösnek ezt az árulását. Ebben leírja, hogy neki Zsilinszky elmondta egy találkozásának a történetét Gömbössel. Ugyanis egy alkalommal Gömbös elvitte őt a budatétényi lakásába, és ott felajánlotta neki, hogy 11 mandátumot biztosít a Nemzeti Radikális Párt számára az 1935-ös választásokon. Azonban négy hónappal emez ígéret után a német kormánykörök egyenes parancsára – amit Mackensen német követ adott át 1935 februárjában Gömbös Gyulának – a legféktelenebb választási terrorral kirekesztette a parlamentből a Nemzeti Radikális Pártot, annak vezetőjével együtt. Berlin parancsa így szólt: Magyarországon le kell törni a németellenes politikát, s ennek érdekében el kell ütni Bajcsy-Zsilinszkyt a parlamenti nyilvánosságtól.

Habár Zsilinszkyt különösen Hitler és a nácizmus hatalomra kerülése óta egyre nagyobb mértékben foglalkoztatta a Magyarországot is fenyegető nemzetközi helyzet, figyelmét nem terelte el a legfőbb szociális kérdésrő: a földkérdésről. Ennek egyik fontos bizonyítéka, hogy éppen 1938-ban jelentette meg az Egyetlen út a magyar paraszt című munkáját. Ez a röpiratnak induló, majd könyv terjedelművé (152 oldal) duzzadt agrárpolitikai program nagy erővel tesz hitet egy radikális földreform mellett, és így bírálja a kormánykörök akkor német hatásra követett zsidóellenes politikáját: “…minden nacionalizmus hazugság, minden szociális politika ámítás ebben az országban, amely nem a parasztság sorsából, a földkérdésből indul ki, s amely másutt keresi a megoldást és kibontakozást, akár belpolitikailag, akár külpolitikailag…” Eme munkájában Zsilinszky sorra veszi az egyes földreformterveket: az 1920-as földreformot, az ő elképzeléseit a nemzeti radikalizmusnak nevezett politikai programjából, továbbá Kerék Mihály földreformtervének vázlatát, Eckhardt Tibor kaposvári hat pontját, valamint a Független Kisgazdapárt új földreformtervét.

Bajcsy-Zsilinszky 45 pontból álló programjának központi gondolata a földreform. Abból az alapelvből indul ki, hogy változtatni kell az igazságtalan, antiszociális földbirtokmegoldáson, amelynek következményei elsősorban a kétmillió nincstelent és az egymillió törpebirtokost, tehát a sokat emlegetett hárommillió koldust sújtják. A probléma megoldása érdekében mintegy hárommillió holdat kíván a rászorulók részére kiosztani az ezer holdon felüli egyházi, világi és közületi birtokok, valamint a hitbizományok megszüntetésével és kisajátításával. Méltánylást érdemlő esetekben (pl. mintagazdaság) kétezer hold mentesítését tartja megengedhetőnek.

A földreform céljaira teljes egészében igénybe akarja venni a háború alatt szerzett birtokokat és a részvénytársaságok földjét. A rét, a legelőterület felső határát e művelési ágakban ezer holdban állapítja meg. Az erdőterületeket viszont csak kétezer holdon felül kívánja a reform céljaira igénybe venni. Szükség esetén – a megfelelő terjedelmű föld igénybevétele érdekében – a birtokok felső határát egészen ötszáz holdig hajlandó csökkenteni.

Tervezetének nagybirtok-ellenességére jellemző, hogy elvetette a kisgazdapártnak az agrártársadalom valamennyi rétegével (tehát a nagybirtokosokkal) vallott együttműködési nézeteit. Ő csupán a parasztság különböző rétegei és a középbirtokosság szövetsége mellett szállt síkra. Fejlett szociális érzéke nyilatkozik meg, amikor meghatározza a juttatásban részesítendők körét. Leginkább a nincsteleneket, a mezőgazdasági munkásokat, cselédeket és a törpebirtokosokat kívánta földhöz juttatni. A reform alapját képező hárommillió hold föld mintegy négyötöd részét nekik kívánta adni, és csupán a fennmaradó egyötöd részét engedné a kisbirtokok kiegészítésére és mintaközépbirtokok létesítésére fordítani.

Figyelmet érdemel a kiosztandó föld nagyságára vonatkozó elképzelése is. A teljesen nincstelenek részére juttatandó föld minimális nagyságát hat holdban határozza meg, ami a föld minőségének, a piachelyzetnek stb. a mérlegelésével nyolc-tíz holdra is emelkedhet. Kiegészítés eredményeképpen ugyanakkor a törpebirtokok területe húsz holdig terjedhetett volna. A kiosztandó földek magántulajdonba kerülnének. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a tulajdonosok kártalanítására és a föld megváltására vonatkozó tervei a magántulajdon elvének messzemenő tiszteletben tartásán alapultak.

A népi írók, a magyar baloldal nagy örömmel és elismeréssel fogadta a könyvet. Hivatkozhatnánk Darvas József, Kodolányi János, Veres Péter írásaira, de a kommunista Donáth Ferenc és Kállai Gyula is hangot adtak elismerésüknek. És Debrecenben 1938 februárjában Bajcsy-Zsilinszky – Szabó Pállal, Sinkával, Veres Péterrel és másokkal együtt – nem csupán részt vett a Kelet Népe matinéján a Nemzeti Színházban, hanem nagy érdeklődéssel fogadott előadást is tartott a paraszti jövendőről. Amikor pedig sor kerül az 1939-es választásokra, és Zsilinszky a Független Kisgazdapárt listáján szerepel mint a tarpai kerület képviselőjelöltje, régi híve, Szabó Pál, a Szabad Szó főszerkesztője így mutatja be őt olvasóinak a lap hasábjain: “…ha van és volt politikus Magyarországon, akit a nép mellé állása miatt üldöztek a hatalmasok, Zsilinszky Endrét éppen a beregi nép miatt üldözték. Ha volt messiási kiállás a parasztságért ebben az országban, Zsilinszky Endre messiásként állott ki a beregi népért…” Ez a Zsilinszky végre 1939-ben a kisgazdapárt Szatmár, Bereg, Ugocsa megyei listavezetőjeként bejutott a parlamentbe. Mátészalkán elmondott programbeszédében olyan földreformot követelt, amely több százezer holdra terjedő legelőt és erdőt juttatna a kisembereknek, és a telepítések révén új falvak épülhetnének.

Habár Zsilinszkyt 1938-tól kezdve egyre fokozottabb mértékben foglalkoztatják a külpolitika eseményei, mégis azt tapasztalhatjuk, hogy nála a parasztkérdés – ha az a tárgyalásai során felmerülhetett – mindig fontos szerepet játszik. Például így volt ez 1940 februárjában is, amikor Németh Imre országgyűlési képviselő barátjával Belgrádba utazott, hogy ott a Balkán-konferencia résztvevőivel tárgyaljon a Kárpát-medencei problémákról. Ezért kapóra jött neki, hogy fogadta őt a horvát parasztpárt vezére is. Vladimir Maček, aki kijelentette előtte, hogy véleménye szerint “a romba dőlt monarchia konstrukcióját kellene valami merőben új szerkezettel pótolni, ami megfelelne az itt élő népek érdekeinek, és kielégítené az újabb államformációk önállósági igényeit is”. Zsilinszky Endre a válaszában utalt arra, hogy Kossuth Duna-konföderációs terve óta ennek a felfogásnak Magyarországon komoly hagyománya van. Különösen a Danzigtól Athénig húzódó kelet-közép-európai “parasztnépek” közti szövetség gondolatában vallott azonos nézeteket az ún. zöld internacionálé élharcosa, Maček és az Egyetlen út a magyar paraszt szerzője, Bajcsy-Zsilinszky.

Nem ezen a két parasztpolitikuson, hanem a világháborúval kapcsolatos eseményeken múlott, hogy a Baltikumtól a Balkánig lehúzódó “parasztnépek” nem tudták kiépíteni szorosabb kapcsolataikat, sőt, a belgrádi eseményeket követően létrejött magyar–jugoszláv barátsági egyezmény is kudarccal végződött.

Miután Zsilinszky a Független Magyarország profilja miatt nem foglalkozhatott kedvenc és központi témájával, a magyar parasztság helyzetével, szívesen vette Szabó Pálék felkérését, és elvállalta a Szabad Szó című hetilap főszerkesztői tisztét. A hírlapok sorában a Szabad Szó volt az ötödik sajtóorgánum, amely az ő neve alatt jelent meg. Az 1940. október 13-i számban Szabó Pál “Új feladatok” felé című vezércikkében jelenti be, hogy Bajcsy-Zsilinszky átvette a lap vezetését, valamint Simándy Pál belépését a szerkesztők sorába. Zsilinszky ugyanebben a számban Beköszöntő című írásában ad programot. Utal Nemzeti radikalizmus című politikai programkönyvére, amelyben megvetette az alapjait “egy nagyszabású gyökeres földreformnak”, s a földreformmal megerősítendő parasztság köré csoportosította még 1930-ban a többi politikai, gazdasági és szociális feladatokat, reformokat. Szívélyes sorokban emlékszik vissza az Előőrs-korszakra, amikor régi kedves barátja, Szabó Pál e lap munkatársaként hívta fel magára a figyelmet. Hivatkozik a Szabad Szó szerkesztőjének, Kovács Imrének falukutató, parasztmentő munkásságára, ami a harmincas évek elejére nyúlik vissza. Majd így folytatja: “Simándy Pál apostolkodása a magyar nép szociális fölemelkedésének szolgálatában időben talán valamennyiünket megelőzte (így emlékezve Simándy 1919 utáni losonci éveire) s nekem magamnak jobb kezem volt a régi, még az én szerkesztésem alatt álló Szabadságban.”

Végül hangsúlyozza, hogy egy “befelé szabad, kifelé független Magyarország” lebeg szemei előtt, ahol “a parasztságnak nemcsak politikai téren kell kiépítenie a maga politikai szervezeteit, hanem gazdasági érdekeinek a védelmére is”.

Bajcsy-Zsilinszky és a kisgazdapárt közti kapcsolatról a legmegbízhatóbb és a legalaposabb írást Talpassy Tibor készítette, aki azt a Zsilinszky kortársairól szóló kötetemhez a rendelkezésemre bocsátotta. Vér Andor ugyan szintén írt a memoárjában erről a kapcsolatról, de ebben nem domborítja ki kellőképpen, hogy Zsilinszky a tarpai képviselő-választási bukása után (1935) milyen kényszerítő körülmények miatt lépett be a kisgazdapártba. Talpassynak ugyanis igaza van abban, hogy akkor Bajcsy-Zsilinszky – életében először és utoljára – kénytelen volt megalkudni, mert különben nem tudta volna folytatni a magyar nép felemelkedéséért indított harcát.

Kronológiailag azzal kell kezdenünk, hogy a Független Kisgazdapártot a húszas évek végén néhány Bihar megyei parasztember hívta életre akkor, amikor még Bajcsy-Zsilinszky Nemzeti Radikális Pártjának megalakulását készítette elő, és hetilapja, az Előőrs révén figyelemre méltó munkát végzett. Az új párt szervezői közt részt vettek olyanok is, akik az Előőrsben folyamatosan cikkeztek, köztük a magyar irodalomnak egyik olyan ígérete is, aki ebben a lapban kezdte a pályafutását: Szabó Pál.

Zsilinszky azonban ezt a két akciót nem tartotta egymással összeférhetetlennek, mert meg volt győződve arról, hogy azok előbb-utóbb egymásba torkollanak. Bizonyos mértékig a parasztság önállósulni akarásának jelét látta a mozgolódásban, amit egészséges jelenségnek ítélt, és támogatni kívánt. Ezt bizonyította azzal is, hogy évtizedes hű követőjét, a derecskei Csizmadia Lajost mintegy “kölcsönadta” az új pártalakítóknak, és személyesen is részt vett azon a zászlóbontó gyűlésen, amelyen a párt mint a megyei parasztság megszervezője jelentkezett. Maga az a tény, hogy a gyűlést 1930. június 29-én, Péter-Pál napján éppen Derecskén tartották meg, élesen dokumentálja, hogy a megyei szervezkedésnek feltüntetett alakulás mintegy Bajcsy-Zsilinszky Endre égisze alatt állt, hiszen Derecskét előzőleg ő képviselte a parlamentben, a kerületben pedig olyan mély gyökerei voltak, hogy az a tarpai kerülettel egyforma mozgalmi fellegvárnak számított. Ugyanezt bizonyítja különben az a tény is, hogy a bihari parasztmozgolódást Bajcsy-Zsilinszky lapja, az Előőrs támogatta egyedül a főváros sajtóorgánumai közül, s a szervezkedés egyik motorja, Szabó Pál, az Előőrs hasábjain tette közzé felhívásait, beszámolóit. Annál nagyobb meglepetés érte Bajcsy-Zsilinszkyt, amikor kiszélesedett a szervezkedés frontja, és az újjáalakulás vezetői nem hívták meg őt 1930. október 12-re az első országos jellegű gyűlésre. Ezt azzal a furcsa indoklással tették, hogy “nadrágos ember” szerepeltetése ellentmondana a meghirdetett tiszta népi jellegnek, de mint kiderült: ez az Áchim-ügy miatt történt, mert úgy vélték, hogy Békés megyében nem lehet olyan ember nevével zászlót bontani, akit a megyében még számos helyen – öccsével együtt – felelősnek tartanak Áchim haláláért…

Bajcsy-Zsilinszky ennek ellenére bízott az új pártalakulás vezetőiben, akik nem győzték hangsúlyozni, hogy voltaképpen egy csapáson haladnak, és előbb-utóbb összefutnak útjaik. Mindenesetre, hogy biztosítsa magát, nyilvánosságra hozta saját külön programját, és életre hívta a Nemzeti Radikális Pártot. Ezzel a lépésével azonban nem szakított korábbi fegyverbarátaival, olyannyira nem, hogy a már megalakult Független Kisgazdapárt továbbra is igénybe vehette az Előőrsöt, és a szervezkedéshez szükséges irányítást e lapon keresztül látta el. Azonban viszonylag csakhamar kiderült, hogy a kisgazdapárt vezetőinek paraszt-szemlélete annyira különbözik Bajcsy-Zsilinszky radikális álláspontjától, hogy ennek látható jeleként az 1931-es választások közeledtével a kisgazdapárt vezetői azzal a négytagú agrárcsoporttal álltak össze, amelynek élén Gaál Gaszton állt. Miután Eckhardt Tibor is ekkor távolodott el Zsilinszkytől, a képlet egyszerű lett a számára. Az a párt, amelynek megszületésénél még ő bábáskodott, nem az a politikai szervezet, amellyel ő képzelte megvívni a magyar jövőért indított harcot. Nem is lehetett olyan párt, hiszen újdonsült vezérük, Gaál Gaszton csak nemrég jelentette ki a képviselőházban, hogy “aki az ő földjének közelében földosztásról mer beszélni, azt lepuffantja, mint a barázdabillegetőt”, egy más alkalommal pedig vámunió megkötését sürgette Németországgal és Ausztriával, így akarván megoldani összes gazdasági bajainkat. Így éppen a két legsarkalatosabb pontban vallott merőben ellentétes felfogást a két párt, ezért nyilvánvaló, hogy többé nem férhettek meg békében egymás mellett. A két párt között az 1935-ös választásokon tört ki a legnagyobb harc, amikor is Gömbös – nem is nagyon titkoltan – paktumba bocsátkozott a kisgazdapárttal, és ugyanakkor visszautasításban részesült Bajcsy-Zsilinszky részéről. De amikor Gömbös az 1935-ös választásokon a kisgazdapártot is becsapta és a titkos megegyezés ellenére jelöltjeit is üldözőbe vette, ez a tény Eckhardtot is felingerelte. Ezt követően 1936 őszén Budapesten a Rákóczi úti Balaton kávéház különtermében a Radikális Párt vezetősége összeült a két párt közti fúzió megpecsételésére. Majd néhány héttel ezután a kisgazdapárt akkori Mária Valéria utcai párthelyiségében – Eckhardt és Zsilinszky vezetésével – találkozott a két párt vezérkara, hogy a közös jövő felépítéséről tárgyaljon. A valóságos együttműködésre azonban csak az 1939-es választások után került sor, amikor már a külpolitikai helyzet ezt olyan nagymértékben szükségessé tette. Ez volt az az időszak, amikor Eckhardt Tibor – amerikai küldetést vállalva – a kisgazdapárt vezetése Tildy Zoltán kezébe került, míg a párt vezérszónoka – különösen külpolitikai téren – Bajcsy-Zsilinszky lett. Ekkor már felszámolódtak a belső ellentétek, és a Független Kisgazdapárt a második világháború éveiben a demokratikus ellenzék élharcosává vált.

Bajcsy-Zsilinszky egyéni tragédiájához tartozik, hogy amikor 1944. március 19-én, a német megszállás napján, a Gestapo pribékjei betörtek a lakásába és őt egy tűzharc végeztével súlyosan sebesülten elszállították, utána házkutatást tartottak nála. Szerencsére gondosan eldugott iratait nem találták meg, amelyek között volt A magyar nemzet regénye című több száz oldalas kézirata. Az özvegyétől, Bende Máriától tudom – mivel ezt is ő gépelte –, hogy ebben a munkájában fontos adalékok voltak Zsilinszkynek a magyar parasztsághoz fűződő kapcsolatairól. Habár felesége a fenti esemény után az iratokat bőröndbe téve elvitte Tápiósülybe, dr. Szűcs Sándor kollégájához, nála sajnos ez az értékes hagyaték a háború alatt megsemisült.

Vigh Károly: Bajcsy-Zsilinszky Endre a tarpai képviselő. Szabolcs-Szatmári Szemle, 1969, 4. sz.

Vigh Károly: Bajcsy-Zsilinszky útja az Előőrstől a Független Kisgazdapártig (1928–1939). Folia Historica, 1977, 5. sz.

Vigh Károly: A beregi nép képviselője: Bajcsy-Zsilinszky Endre. Vásárosnamény, 1978.