Parajdon, a kapum előtt csendesen csörgedező Korond vize mellett, az öreg diófa árnyékában, szemben a fehér foltos sóheggyel – a hajdanvolt híres-neves Súrlott Grádics vásárhelyi törzsasztala köré telepedett, koccintgató törzsvendégek meséléseit hallgatom (olvasom) a hajdanvolt Édes Lyuk csiklandozó rejtelmeiről, a Maros egykori flórájának és faunájának varázsos változatosságáról, meg aztán Ötödik Békai Pálnak, a Magyar Királyi Államvasutak szárnyvonalú váltóőrének az a bölcseleti megállapítása késztet pillanatnyi tűnődésre, hogy az ember fiának földi élete nagyon is egyirányú: a születéstől a halál felé tart. S ezenközben a Súrlott Grádics patinás falai között elhangzik a javaslat, miszerint a mohácsi vész utáni török időt ezeken a tájakon úgy kell tekinteni, hogy az lényegében a közelmúlt napjaiig tartott…

Hol volt, hol nem volt ez a rég tovatűnt novellavilág? Az a város, melyben – annak idején – Técsy doktor úr falusi munkahelyéről beérkezvén akadálytalanul megköthette Lonci nevű kancáját a főtéri Fényes vendéglő előtti villanypóznához, hogy őmaga aztán odabent nyugodtan leülhessen a zongorához, a jelenlevők osztatlan örömére? Hova lett innen a Fényes – sok társával egyetemben? Hol volt, hol nem volt egykoron – példának okáért – a Karmasin Tsizma nevezetű “bészálló”? Hát a Ritz-telep? S az Elba-sziget? Hol vannak e már-már mesebeli, de nagyon is valóságos novellavilág eleven és képzelt polgárai, a vidám urak és ledér hölgyek, magyarok és nem magyarok, gazdagok és nincstelenek: a Halápi ikrek, meg Edmund, a törpe, a Mesztic fűszerkereskedés hordára, a Kollégium politizáló hajlamú pedellusa, Ben Izidor, a repülő zsidó, Jozefa Stefánia Spinellák, az Édes Lyuk hajdani üdvöskéje, aki egy szép napon csincsillabundában tért haza Nyugatról, és – nem utolsósorban – Zdunycsány elvtárs, aki arról volt nevezetes a városban, hogy egyetlen nyelven sem tudott tisztességesen beszélni? De ne feledkezzünk meg Olifánt néniről sem, a Forduló utcai közismert műintézetet üzemeltető tulajról, aki folyton amiatt panaszkodott, hogy a lányok kiterítik az udvarra a fehérneműjüket…

Vári Attila városa ez: soha cserben nem hagyható emlékeinek színtere. Könyve, a nemrég megjelent Sztálinvárosi idill magvasan vallomásos Előszavában írja: “Gyermekkoromban nagyapáim még az első világháborús emlékeikkel voltak elfoglalva […] És gyermekkoromban telente még korcsolyával mentünk iskolába, mert csupa jég volt az út, s mert csak néha-néha jött egy-egy szekér […] És voltak senkinek sem ártó bolondjaink, mert elképzelhetetlen lett volna egyetlen erdélyi kisváros is saját bolondja nélkül […] De a család még család volt. Nem voltunk kulcsos gyermekek […] És kifogtam a végét annak a világnak, melyben még voltak hétköznapi törzsasztalok, ahol zónapörkölt helyett akár marhavelőt is felszolgáltak pirítóssal.”

A Súrlott Grádics, ahol Vári Attila történeteinek hősei hétköznapokon akár marhavelőt is fogyaszthattak pirítóssal, nem csupán egy akármilyen kiskocsma a hajdanvolt Klastrom utca elején, szemben a Kálváriával; sokkal több ennél. (Molter Károlynál, a “bolond kisváros” szerzőjénél sem csak a jóízű flekkenek és vargabélesek, hosszúlépések kedvelőinek legendás találkozóhelye.) Emberlakta település polgárainak fóruma (volt) ez a patinás vendégfogadó, s az maradt a Vári-novellák emlékvilágában is. Ahol Balogh néni éber tekintete előtt egyként otthon érezhette magát Krámer Bubi és Dossu úr, a bánsági francia kulák, David Potocki és Pallagi elvtárs, a női szabó, Lipári Aurél és idősb. Janis Eleodor nyugalmazott matematikatanár. Tágabb értelemben, Vári Attilának köszönhetően, idesorolható a kereken százesztendős Tankredina Upmahl Borevits is (Budáról, a Bimbó úti villából), Bánk és Petúr von Galaczy svájci állampolgárokkal egyetemben, valamint Mehmet Kalin Davidoglu, a babadagi kávés, nemkülönben Ázsdéján Botond, az örmény nacionalista. Vári Attila békésen tágas novellavilágában jól megférnek egymás mellett a legkülönbözőbb vallásfelekezetekhez tartozó, más-más anyanyelvű, világnézetű különcök és tudós professzorok. Ez utóbbiak sorába tartozik (a régmúltból) egy Lupius néven levelező, olykor Wolf Bolyai de Bolyának címzett kollégiumi tanár és drámaíró; azonban őróla itt, ebben a novellavilágban inkább jeles kályhaépítő mesterként esik szó.

Ezt a változatosságában olyannyira gyönyörködtető kisvárosi mikrokozmoszt mutatja be olvasóinak Vári Attila – gazdag élményanyag birtokában. Nosztalgiázó érzelgősség felhangjai nélkül, sőt, a bizarr színfoltok és abszurditások, különcségek iránti leleményes fogékonysággal. Így beszél emberekről és házakról, utcákról és korcsmákról, szerelmekről és bűnökről: mindarról, ami már csak az emlékezet régióiban – az író tollának hegyén – eleven és való. De bármiről mesél Vári – a szabadságos kentaurról, a ruméliai pelikánról, a borotvált sündisznóról, Bruckner kisasszonyról, a bodoni diadalról (egy felejthetetlen disznóölés kapcsán) – mindig is őt, e novellavilág őshonos-hiteles megteremtőjét és helytartóját halljuk szólni a míves gonddal megmunkált, fantáziadús szövegek révén. (A magyar próza közelmúltjából leginkább Krúdy Gyula budai bolyongásaira, postakocsis utazásaira emlékeztet ez a hol lírába oldódó, hol drámai tónusú hangvétel.)

Kötetének szellemesen talányos utószavában jegyzi meg a szerző: “Ez a város, amelyről el kellett mondanom mindezt, Kelet-Európában volt. A fogalmazás félreérthetetlenül pontos: volt…”

Bordás Győző: Katonaszökevény

Újvidéken jelent meg Bordás Győző Katonaszökevény című regénye. Hozzájutottam – a szerző baráti figyelme folytán: a júniusi budapesti könyvvásáron, a Szent István téren egymás mellett kapott helyet a Forum és a Romániai Magyar Könyves Céh sátra; itt dedikálta legújabb kötetét Bordás Győző is. Örültem a szerencsés találkozásnak, s annak ugyanvalóst, hogy a Katonaszökevényt gyorsan – már hazafelé a vonaton – elolvashattam. Mondhatom: szinte egyhuzamban.

Olyan írás ez, tapasztalatom szerint, amit nemigen lehet letenni a kézből, ha már egyszer belelapoztunk. Egyre fokozódó, zavartalan érdeklődéssel kísérjük figyelemmel Bordás Győző rokonszenves regényhősének sors adta kalandjait a vajdasági szülőfalutól Albánia, Olaszország, Svájc börtönein át egészen a francia határig, s aztán hazatérését Magyarországra.

A magyar–német ősöktől származó, szerb hadseregbe besorozott pádéi fiatalember – Heinrich István –, aki eredeti mesterségét tekintve henteslegény, a múlt század harmincas éveinek végén két társával meglép a csapattól, katonaszökevény lesz, s ebben a veszélyes minőségében köt közeli ismeretséget a Balkán, sőt Európa civilizáltabb országainak tömlöceivel, fogdáival, fegyőreivel, foglyaival. Másfél esztendő alatt bőven lehetett része változatos kínzásokban, éhezésben, patkányokkal való küzdelmekben, megaláztatásokban, válogatott szenvedésekben, míg nagy kerülővel visszatérhetett otthonába. (Ahol ugyancsak különféle hányattatások vártak rá azokban az időkben.)

Nem kevés gonddal járt, hogy a más-más nemzetiségű, de egyazon természetű süketséggel és műveletlenséggel megáldott börtönparancsnokoknak, katonai és civil hatóságoknak tudomására hozza: ő Szerbiában született ugyan, de magyar, mégpedig római katolikus vallású magyar ember – és valójában ártatlan lélek, soha senkit meg nem ölt, ki nem rabolt, tehát ne tekintsék közönséges bűnözőnek. Ő egy tisztességes kisember a forgatagos történelem színpadán – mondhatta volna az érzéketlen vallatóknak.

Bordás Győző Heinrich Istvánja, aki annak idején nem csupán a bácskai kolbászkészítés terén szerzett magának jó nevet, de innovációs képességeivel is felhívta a közfigyelmet – valójában soknemzetiségű, szüntelen veszélyhelyzetben levő szülőföldjének hűséges fia, aki a közelmúlt történelmi viszontagságai közepette is tényleg hős tudott lenni, a maga módján: a hősiesség szokványos jeleitől függetlenül.

A regényben maga meséli el a vele és körülötte történteket; ez a szerzői lelemény a közvetlenség és a hitelesség aranyfedezete. A könyv olvasása közben mindvégig valóság és fikció harmonikus egyensúlyát, mesterkéletlen egybefonódását észlelhetjük. Kalandregény a Katonaszökevény? Az is, de több is annál. Olyan kalandregény, melyben sehol sincs kitalált szituáció, nincsenek elrugaszkodott fantázia szülte figurák; a “megregényesített” életmozzanatok is szilárdan a való világ talaján állnak, oda tapadnak minden erőszakoltság nélkül.

Milyen is volt ez a közelmúlt: Bordás Győző központi regényalakjának élményvilága? Ez a balkáni (s nem csak) köztörténelem a múlt század harmincas–negyvenes éveiben? Mikor is a szerb hadseregbe besorozott bácskai, bánáti magyar (és nem csak magyar) fiúk életük kockáztatásával kénytelenek menekülni az iszonyatból. Istvánékat, a regény katonaszökevényeit nem utolsó- sorban az a hír bírta rá a lépésre, hogy Zogu albán király magyar felesége, Apponyi Geraldine grófnő Tiranából repülőgépen Budapestre szállíttatja a magyar katonaszökevényeket, akik Szerbiából érkeztek. A sors kegyetlen fintora, hogy ez a lehetőség gyorsan elúszott: Istvánék odaérkezése előtt nem sokkal az olasz csapatok megszállták Albániát, Geraldine is menekülni kényszerült királyi férjével együtt. Következhettek Istvánék részére az olasz börtönök, s minden, ami ezzel járt: Foggia és Ancona, Tarvisio és Milánó, meg újabb és újabb tortúrák, tolmácsok, besúgók. S aztán megtörtént a délvidéki magyar bevonulás is. Majd jöttek az oroszok. Következett a vajdasági magyarellenes vérengzések soha el nem felejthető korszaka. A kommunizmus. De minderről már csak sommásan emlékezik a Katonaszökevény elbeszélője. (Megírt és ezután megírandó regények témája mindez…)

Sajnos, Erdélyben keveset tudunk a délvidéki magyar irodalom jelenéről; Bordás Győző neve sem nagyon ismeretes ezeken a tájakon. A határokon innen. Pedig ha napjainkban eljutnának ide is az Újvidéken vagy Szabadkán kiadott könyvek, lehetne némi fogalmunk az egyetemes magyar kultúra közösségébe tartozó délvidéki magyar írókról, művekről. Az sem köztudott például, hogy Bordás Győző, a Katonaszökevény szerzője éppenséggel az újvidéki Forum Könyvkiadó főszerkesztője. És hogy 1992-ben megjelent Fűzfasíp című munkája is helytörténeti dokumentumok regényes feldolgozása, a szülőhelyhez, Verbászhoz kötődötten.

Végül is nem alaptalanul írom le talán: Bordás Győző regénye, a Katonaszökevény jelenkori prózairodalmunk rangos teljesítménye. Jó, hogy a végekről ilyenfajta szellemi híradásokra is felfigyelhetünk.

Réges-régen fontolgatom, hogy megírom a véleményem a mély hullámvölgyben vergődő, belterjes mai magyar irodalomról. De eddig még nem vágtam bele, mert rögtön kétségeim támadtak: hogyan alkothatnék véleményt egyszerre több tucat szerzőről, fiatalokról, középkorúakról és idősekről? Milyen összefüggés állítható fel a zsugorodó és permanens válsággal küzdő, de így is figyelemre méltó privilégiumokkal felruházott irodalmi intézményrendszer (a modern irodalmunkat oktató egyetemi tanszékek, az erre specializálódott kiadók és a könyvkereskedelem, valamint a műveiket népszerűsítő média) és az írók, illetve életművük recepciója között? Ezekre a kérdésekre nálam jóval nagyobb áttekintéssel rendelkező irodalomtörténészek sem tudnak vagy nem akarnak válaszolni.

Később azt gondoltam, hogy kiválasztok egyetlen alkotót, annak is egyetlen, a divatos kritikusok és esztéták által reprezentatívnak tartott regényét, s azt fektetem bonckésem alá. Igen ám, de milyen szempontot kövessek az elemzésben? Ott kezdődtek a gondjaim, hogy az esetlegesség és az irónia kultuszának hódoló posztmodern prózaírók eleve nem jelölik meg a műfajukat, ilyesformán szövegeiken nem lehet számon kérni sem a novella, sem regény amúgy is rendkívül ködös ismérveit. Gyakran tisztázatlan, hogy ezeket a szövegeket vállalja-e, és ha igen, milyen mértékben a szerzőjük, aki a neve alatt közlik őket. Ismert tény, hogy ha a különböző forrásokból származó idézetek száma meghaladja a szerzői kommentárokét (különös tekintettel arra, hogy esetleg még a narrátor személye is bizonytalan), voltaképpen nincs is kin számon kérni bizonyos, a divatos filozófusok által eleve kétségbe vont normákat.

Hosszú habozás után úgy döntöttem, hogy az esztétika világán kívül eső, szociálpszichológiai kategóriát használok mércéül, az identitást. Meggyőződésem ugyanis, hogy az írók, legyenek bár realisták, és bújjanak több-kevesebb sikerrel megkonstruált hőseik bőrébe, vagy utasítsák el posztmodern megfontolásból ezt a törekvést, önmagukat nem tudják megtagadni. Ragaszkodjanak bár egyetlen, “nagy narratívához”, vagy törjék azt szilánkokra, úgy, hogy a gyanúja se vetődhessen fel bármiféle történetmondásnak, írásukkal végső soron mégiscsak önmagukról vallanak, s arra az ókor óta ismert kérdésre keresik a választ: ki vagyok én?

Ezek után már csak egyetlen, de a legkevésbé sem lényegtelen apróság tisztázása volt hátra: az, hogy miféle identitást használhatok viszonyítási pontként egy mai magyar regény megítélésére. Nem felejthetem el, hogy napjainkban, a multikulturális globalizáció korában a személyiség kötődése sokirányú: az identitásnak vannak nemi, nemzeti, szociális, vallási és egyéb körei, és a súlypontok eldöntése mindenkinek szuverén joga. Ennélfogva teljesen elképzelhetetlen például, hogy egy szerzőtől arra hivatkozva kérjük számon a magyar nemzethez való kötődését, hogy műveit magyarul írja. Nyilvánvalóan nem marasztalhatjuk el csak azért, mert szerintünk helytelen álláspontot foglal el bizonyos kisebbségi kérdésekben, és például egy magyar nemzetiségű alakját ellenszenvesnek, egy vele szembeállított idegent viszont rokonszenvesnek ábrázol. Kifogásolhatjuk-e, ha egy mai magyar poéta kifigurázza legnagyobb költőinket, s ironizál azokon a verseken, melyet “az anyatejjel szívtunk magunkba”? Én viszolygok az efféle gúnytól, de nyilvánosan nem léphetek fel ellene. Hasonló a helyzet a nemi identitás irodalmi megjelenítésével: lehet, hogy heteroszexuálisként fenntartással olvasunk egy szenvedélyes homoszexuális szerelemről szóló történetet, de ebből a megközelítésből mégsem törhetünk pálcát a szerző és műve fölött.

Bármennyire igaz is az ismert bölcsesség a szerző és ábrázolt alakjainak identitására, miszerint “anything goes” (minden elmegy), mégiscsak van egy olyan aspektusa az emberi személyiségnek, ahol a “posztmodern önkény” mindeddig korlátok közé szorult. Van egy narratíva, mellyel a szerzőknek csínján kell bánniuk: ez a zsidóság és a Holocaust témája. Sokak fülébe cseng még Adorno nevezetes mondása, miszerint “Auschwitz után nem lehet verset írni”. (Ezt persze nem szabad szó szerint érteni, hiszen hihetetlen mennyiségű és meglehetősen vegyes színvonalú vers született a témáról 1945 óta. Inkább arról van szó, hogy a XX. század legszörnyűbb népirtásához való viszony meghatározza az ábrázolás szempontjait, mely erkölcsileg csak egyféle lehet, ami erősen korlátozza a művészet lehetőségeit.)

Mindezek előrebocsátásával vettem a kezembe Németh Gábor Zsidó vagy? című, a Kalligram Kiadónál a 2004-es könyvhétre megjelent regényét, mely a rangos orgánumokban megjelent recenziók szerint új irodalmunk reprezentatív alkotásának, “az új magyar próza fontos eseményének” tekinthető. (2004-ben elnyerte a “Szépírók Díját”.) Hiszen: “A regény kivételes egyensúlyt teremt a történetmondás és az elbeszélői reflexiók között: nyelvileg rendkívül pontos és kiérlelt mű.” És ha már a kritikákban lényegében megismételt fülszövegnél tartunk, érdemes még idézni a borítót, mely tömören összefoglalja, hogyan keveredett a szerző oda, hogy éppen erről a témáról írjon: “leküzdhetetlen idegenségérzetét” “nem származása értelmezi vagy igazolja, hanem annak az ismétlődő tapasztalata, ahogyan mások félreértik és stigmatizálják”. De lehet-e a Holocaust veszteségének tovább élő emlékére hivatkozva művészi formába önteni azt a közelmúlt plakátjairól ismerős multikulturális szlogent, hogy “Te is más vagy, te sem vagy más”? Letéve a könyvet, megalapozott kétségeim támadtak, melyeket megosztok az olvasóval.

Mindenekelőtt célszerű tisztázni: honnan fakad az önmagát hitetlen keresztényként meghatározó Németh Gábor gyerekkorból eredeztetett, leküzdhetetlennek vélt vonzalma a zsidóság iránt? És ha ez a körvonalazatlan affinitás fennáll, mi a tartalma?

A kérdésekre két lehetséges válasz is kínálkozik. Az első: a kollektív bűntudat kései manifesztálódásával van dolgunk. Az 1956-ban született szerző az 1940-es években élt nemzedékek, lényegében a szülei és nagyszülei helyett érez lelkiismeret-furdalást, amiért azok valamilyen módon – leginkább passzívan, tétlen szemlélőként – részt vettek a Holocaustban, s ezért önmagát zsidónak tételezve, mintegy “utólag vezekel” a történtekért. Ez a magyarázat azonban több szempontból is problematikus, hiteltelen. Nyugat-Németországban, ahol a tragikus múlttal való szembenézés többé-kevésbé lezajlott, és a népirtásért viselt nemzeti felelősséget nem volt kire hárítani, bizonyos kulturális és társadalmi körökben jelentkezett ilyesfajta lelkiismeret-furdalás (például a Gruppe 48 csoport alkotóinál), de ezek az írók konkrétan kérdeztek rá arra, hol volt és mit tett az apjuk a második világháború alatt, ahogy erre Heinrich Böll emlékezetes regényének címe is utal: Ádám, hol voltál? De a Zsidó vagy? szerzőjének mindebből a komplexusból csak a paródia maradt, a csúfolódó játék a nevével. “A német így, a néma h-val, tehát h nélkül kész katasztrófa. A németnek fél lába van, vagy legalább kis fekete kötés fedi a szemét, minimum Wermacht, de inkább Gestapo.” Az írót ezzel a torzképpel csúfolják: “A Németh az tulképpen náci, ez marha jó, ezentúl hívjuk a Némethet nácinak, legyen a te neved Náci.”

Németh Gábor felmenőinek előéletét csak összefüggéstelen emlékfoszlányok rajzolják fel, annyi azonban bizonyos: kisemberek voltak, akik ha behívót kaptak, bevonultak, és ha a frontvonalba kerültek, igyekeztek valahogy túlélni. Nem segítettek, de nem is ártottak a zsidóknak, ami a vészkorszakban élő magyarság túlnyomó többségére jellemző volt. Hozzáállásuk semmiképp sem lehet holmi késői és rögeszméssé váló lelkiismeret-furdalás alapja az őket ábrázoló írónál. A regényből ki is tűnik, hogy Németh Gáborra elsősorban a Holocaustról készített szovjet és amerikai dokumentumfilmek hatottak, vagyis élménye ezen a téren messzemenően áttételes volt. A korabeli média erősen átpolitizált “üzeneteibe” igyekezett beleélni magát, valószínűleg anélkül, hogy a témáról részletesen beszélgetett volna egy Holocaust-túlélővel, aki persze élményei jellegéből fakadóan amúgy sem tudott volna neki a közhelyeken túl sokat mondani.

Érdemesebb talán a másik irányban elindulni, és magyarázatot keresni a szerző “zsidómániájára”. Németh Gábor ugyanis megpróbál leásni saját identitásának gyökereiig, s mert elégedetlen a sovány eredménnyel, a fikcióhoz folyamodik, mely meglehetősen tipikus emlékeinek új színt és dimenziót ad. A zsidóság és a hozzá kapcsolódó reflexiók tehát egyfajta pótlékként szolgálnak a szerző számára, aki hasonló dilemmával szembesül, mint a könyve elején mottóként idézett Kukorelly Endre. Az ő TündérVölgy című, szintén a Kalligramnál megjelent kötete szoros lelki rokonságban áll Némethével. Arról van szó, hogy az ötvenes években született irodalmároknak (köztük e sorok szerzőjének is) a Kádár kori Magyarországon viszonylag eseménytelen élet jutott osztályrészül, amiből nehéz regényt írni. Emlékeink meglehetősen tipikusnak mondhatók, és önmagukban, akármilyen esztétikai bűvészkedéshez is folyamodunk, nem igazán “ütősek”.

De hát mit tegyünk? Felnőttünk a Terézvárosban (igaz, én az Andrássy út másik oldalán, a volt gettó peremén), iskolába jártunk, úttörőtáborokba küldtek, olvastunk és láttunk sok mindent, felvételiztünk stb. Életpályánk dicsőségesnek nem nevezhető, de azért túlzás azt állítani arról, akinek osztályrészül jutott, hogy “a puszta létéből csináltak vereséget”. (Ti. a szülei, illetve a társadalom.) Ezek az élmények – ha pusztán művészi szempontból nézzük – alkalmasak egy meglehetősen tipikus személyiség szocializációjának megjelenítésére, akivel mondjuk napjainkban történik valami fontos. Csakhogy Németh Gáborral, ahogy Kukorelly Endrével, avagy Csaplár Vilmossal (tőle is szerepel egy mottó a kötet elején) évtizedek óta lényegében semmi sem történt, amit érdemesnek találtak megörökíteni. Igaz viszont, hogy az eltelt, eseménydús két évtizedben, mely alatt a magyar társadalom hihetetlen átalakuláson ment keresztül, nem csekély erőfeszítéssel sikerült hivatásos íróvá válniuk. (Németh a Magyar Rádió irodalmi szerkesztője, filmforgatókönyv-író és az említettekhez hasonlóan a Szépírók Társaságának oszlopos tagja.) Azt azonban nem lehet olvashatóan megírni, hogyan lett valaki íróvá, hiszen, mint tudjuk, az “irodalmi élet” steril, maga a légüres tér. Ilyenkor aztán nincs más választásuk, minthogy kényszeresen visszanyúlnak a gyermek- és ifjúkorukhoz (inkább az előbbihez), s megpróbálnak belőle valamit kicsiholni. Hitelesnek tűnő képeket és hangulatokat idéznek, s ha ezzel sem teremtenek olvasható szöveget, akkor vagy a hétszeres ismétlés sokkoló módszeréhez folyamodnak, mint Kukorelly, vagy felöntik az egészet a “másság” szószával, mint Németh.

Németh Gábor reflexiókban és vendégszövegekben burjánzóan gazdag, számos idősíkot és kulturális utalást felvonultató regényében a “másság” a kulcsszó, mely mindenre kiterjeszthető. “Óvatosan kezdődik, a legismerősebb mássággal kezdik, gyanútlan vagy, nyilván még örülsz is neki, mit örülsz, remegsz a boldogságtól, az egész tested, az egész szemérmetlen szerkezet azon dolgozik, hogy hozzájussál.” Itt a “más”: a csecsemő tápszere. De az abszolút erkölcsi relativizmust jelentő filozófiai másság is feltárul: “nincsenek rosszak és jók, hanem össze van a kettő tévesztve élvezet által, aki mániákusan szét akarja választani, aki arra tesz, hogy szedjük szét, az egész egyszerűen nem normális”. (Azért ez a mondat messze esik a stiláris tökélytől. Mint ahogy ennek a tagmondatnak az értelmét sem sikerült felfognom: “kidől belőle minden a szánsesre”.) És persze a zsidósággal, a zsidóbűnnel, zsidótojással, zsidóviccel, zsidókérdéssel, meg az összes többi, vég nélkül sorolt szóösszetétellel megjelenített álidentitás sem több kísérletnél a másság kipróbálására. Amit adott esetben habozás nélkül el lehet dobni, egy új, vonzóbb maszk kedvéért: hiszen a szerző többször is eljátszik azzal, hogy olasz vagy spanyol is lehetne. Esetleg monte-negrói, ha már arra járt, és kedve támadt hozzá.

Németh Gábor vérszegény személyes élményeit, melyeket egy sportújságíró, magát kommunistának valló apa és egy nyomdász anya felbomlott házasságának gyümölcseként szerzett, folyamatosan “felülírja” a média, melynek lenyomatai tetten érhetők a regényben. “Művészetté nemesítve”, és regénycímmé és kulcsmotívummá emelve találjuk meg például “a fenéken szúrt álzsidó” épületes epizódját, melytől visszhangzott a hazai és külföldi média. “Írói megformálásban” így fest a történet: “Hogy menne egy fiú, a földalattin, és valakik zsidóznának, ő meg javasolná, hogy hagyják abba, mire megkérdeznék tőle, miért bazdmeg, zsidó vagy?. Nem volna túl erős a fiú, és mégis azt válaszolná, neked igen. Erős válasz, erősebb, mint a fiú, az egyetlen lehetséges válasz, annyira pontos, hogy azonnal le is szúrják érte. Vagyis combon, hogy ne legyen ebből a bekezdésből melodráma.”

Véletlenül ismerem a történetet, sőt, az újságírót is, aki kiemelt helyen publikálta a Népszabadságban, néhány héttel az 1994-es választások előtt. Amiből ország-világ levonhatta a következtetést: az MDF vezette koalíciós kormány zsigerileg antiszemita. Hiszen nem tudta megakadályozni, hogy két részeg suhanc a néptelen kisföldalattin, a Hősök terénél egy ilyen ostoba helyzetben – amibe épeszű zsidó nem, csak álzsidó mehet bele! – elővegye a kését. Ami vitathatatlanul arra utal, hogy az irodalom, a politikai publicisztika és a médiamanipuláció, bármit mondanak is erről a finnyás posztmodern esztéták, nem is esik olyan messze egymástól.

Lakatos Demeter

P. Jáki Sándor Teodóz bencés szerzetes 2002-ben megjelent kötete – Csángókról, igaz tudósítások – ismételten ráirányította a magyar szellemi élet figyelmét a csángókérdésre, tudatosítva, hogy távolról sem egy részkérdés felvetéséről van szó, hisz a hiteles és felelős megválaszolás – lévén, hogy a csángó sorsban potenciálisan benne rejlő nemzeti identitásvesztés veszélye a magyar határ mentén immár öt országba szétszóratott magyarság körében igen sok helyütt valós veszélyként vetődik fel – a nemzet sorskérdését, jövőjét érintő üggyé vált. A kötet s a benne foglaltak széles körben való megismertetéséért igen sokat tett Cs. Varga István irodalomtörténész, aki a “tudósítások” értő elemzőjeként, a népénekgyűjtő tudós nagy tisztelőjeként maga is a csángóügy “apostolutóda” lett: boldogan fogadta a meghívást, hogy az atya kíséretében személyesen ismerje meg a “rokonföld” – a Kárpát-karéjon kívül élő csángók – realitásait. Ha a ráhangolódás, a Jáki-kötet elemzéséből kisugárzó tisztelet és azonosulás titkait fürkésznénk, a volt bencés diáknak a tanára iránti szeretet és megbecsülés érzésén túlmenően, ott találjuk a győri bencés gimnáziumból hozott szellemi útravalót is: a nemzet és a haza határtalan szeretetét és a mély vallásosságot, amely írásaiban – tanári hivatásából eredően – a sorskérdéseinket taglaló irodalom és a szakrális dolgok iránti rendkívüli érzékenységben és fogékonyságban jut kifejezésre.

Rokonföldi utazóként “valóságos szellemi-lelki zarándokút”-ra vállalkozik abban a meggyőződésben, hogy a Haza a magasban illyési fogalom védernyője alatt ott rejtőzik a csángóvidék is, ott vannak az évszázados mostoha sorssal dacoló, szorgos és imádságos lelkületű nemzettestvéreink is. Az utazás élményéből gyümölcsözött könyve – műfaját a szerző vallomás-naplóként definiálja – ehhez a gondolathoz igazodik: az összmagyarságot érintő és foglalkoztató kérdések és a csángók partikuláris örömei, gondjai folytonos, egymásba ölelkező szimbiózisként vannak jelen. Szemléletében az egyetemes és a sajátos egymást segítő jelenségként él. A kötetben olvasható megszámlálhatatlan idézet nem csupán az irodalmár rendkívüli tudását és tájékozottságát jelzi, általuk egyfelől sorskérdéseink, a csángóügy jobb megismeréséhez kapunk kulcsot, az általános felől közeledve az egyedi felé; másfelől az ő sajátos életszemléletük, hitviláguk, emberi vonásaik nyernek elhelyezést, értelmezést egy magasabb szellemi régió koordinátáin. Ki is mondja: az utazás nem csupán szemet és szívet gyönyörködtető látványképek sorozataként él benne, a látottak, “a hozzájuk kapcsolódó szakrális animáció révén a magyar sorsközösség, hitet és tudást gazdagító, valóságismeretet növelő, történelmi-kulturális örökségünk értékei is”. Ez magyarázza azt, hogy a naplóban a csángó népélet gondjai többnyire csak utalásként vannak jelen, a tájékoztatás, az érzékeltetés többnyire áttételes megjelenítésével találkozhatunk. Németh László szavai – “az életszínvonalnál fontosabb az erkölcsi színvonal” – iránytűként vezeti megfigyeléseiben, a látottak, a tapasztalatai szavakba öntésében. Ez az a sarokpont, ahonnan a napló vallomásba torkoll, alkalmassá válik arra, hogy a csángó példa megismertetése önmaga és mások javára, az összmagyarság számára is irányadó szellemi mértékkel és értékkel szolgáljon. A nemes szándék sikeres megvalósulásának mintegy garanciája volt az író személyiségével, lelki habitusával egybecsengő útmutató is, amelyet a zarándokok tízparancsolata így fogalmaz meg: “Tudd a SZÉPET és a JÓT felismerni és megcsodálni mindenütt: nyisd meg lelkedet az örömre és az egyetemes testvériségre.”

Tájékozódási pontjai közt meghatározó súlyú a történelmi múlt, közte Erdély oly zaklatott históriája, a kisebbségbe jutott magyarság megkerülhetetlen kérdése: Trianon. Nem hallgatja el a nagyhatalmak Magyarországot megcsonkító döntésének súlyos következményeit, a szomszéd népek mohóságát. De Trianon nem csupán eredője, hanem következménye is egy folyamatnak. Gondoljunk csak Ady Endre 1912-ben megjelent, a kötetben megidézett figyelmeztetésére: “Mai, barbár csodák idején el tudom képzelni azt is, hogy Erdély hamaros megvalósulása lehet tüzes vad álmoknak, mik nem minden alap nélkül kísértenek az alsó Kárpátok alatt.” Váteszes szavai süket fülekre találtak? Történelmi tény: uralkodó osztályunk, megszámláltatásakor, képtelen volt fel- és beismerni, hogy híjával találtatott, következésképp megállítani sem tudta a darabokra szaggattatol bibliai jóslat kiteljesedése felé haladó, szakadékba rohanó szekeret. De az már talány, hogy Ady Endre publicisztikai írásainak 1961-ben Budapesten kiadott háromkötetes gyűjteményéből miért kellett hiányoznia ennek az intésnek? A szomszédaink “érzékenységére” oly sokat adó, a magyar nemzeti önismeretet immár ötven éve elfojtani, a nemzettudatot felszámolni igyekvő magyar politika sorra csonkítva adta ki, tartotta indexen elődeink műveit, mit sem törődve azzal, hogy közben a testvéri szocialista országokban erőteljes nacionalista politika fölöttébb tüzes és vad álmokat éltet a magyarsággal szemben. Maga szórt hamut a fejére, figyelmen kívül hagyva Illyés Gyula szavait: “nemzeti az, aki jogot véd; nacionalista az, aki jogot sért”.

Az elmúlt nyolcvan esztendő során azonban akadtak olyanok is, akik, történelmi ellenszélben ugyan, rendezni kívánták közös dolgainkat, akik “a megismerés: megértés; a megértés: szeretet” gondolatával kívántak hidat építeni azok közt, akiknek sorsát a Duna-medencében a történelem végképp egybekötötte, akik a gyűlöletszítóknak a tejtestvériség metaforájával válaszoltak, oly erkölcsi magatartást szegeztek szembe, amely – ha nem is juthatott érvényre – ott munkált a mélyben, honnan – mint a fa a gyökerei által – az éltető nedveket szívhattuk magunkba. Gondolataikat, tetteiket nem múló érdek, nem az európai hatalmi gócokból jövő parancs diktálta, hanem a humánum, a nemzet elhivatottságában hívő magyar ember belső indítéka, azoké s olyanoké, akik – miközben övéikért imádkoznak – arról sem feledkeznek meg, hogy a velük együtt élőkért is kérjék Isten végtelen irgalmának és kegyelmének kiáradását. Tették, teszik ezt akkor is, ha a másik oldalon továbbra is a tagadás luciferi szelleme uralkodik.

A történelmi ismeretekkel egyenértékű tájékozódási pont a magyarság – közte természetesen az erdélyiek – szellemi örökségének rendkívül széles skálájú ismerete, mely e könyv lapjain Janus Pannonius költészetétől Kányádi Sándorig terjed, oly bőséges buzogásban, akár a székelyföldi borvízforrásoké. A könyv lapjain megkülönböztetett figyelmet kapnak azok, akik Erdély szellemi életének a Nyugattal egyenrangú fejlődését kívánták elérni – Apáczai Csere Jánostól Misztótfalusi Kis Miklósig, az emlékíróktól Kemény Zsigmondig; s azok, akik a nyolc évtizedes kisebbségi lét, a nemzeti identitás, nyelvünk és kultúránk őrzése és ápolása szolgálatába szegődtek – Ady váteszes költészetétől Babits Erdély-élményéig, Dsida Jenő zsoltáros jajkiáltásától, Reményik Sándor intő szavaitól Sütő András édes-keserű álmaival való szembesülésig, nem utolsósorban a csángók költőjének, Lakatos Demeternek a megidézéséig. Ismételten hangsúlyoznunk kell, hogy az idézetfolyam semmiképp sem öncélúan hömpölyög, hanem a mélység és a magasság, a földi dolgok és a szellemi kisugárzás együvé tartozását szemléltetik, erősítik bennünk. Hisz a Teremtő Isten gondviselésén túl elsősorban a szellem emberei adták azt az erőforrást, amely átmentett bennünket tatár- és törökdúláson, osztrák siculicídiumon, amely Erdély magyarságát kisebbségi sorsában, folyamatos fogyása ellenére, megőrizte a jelennek és jövendőnek, amely a rokonföldön élő csángókat, anyanyelvük közösségi használatától megfosztottan, ellenséges érzületű közegben is szép számban megtartotta a magyarság vonzáskörében. Ha olykor megbicsaklott a hit, gyengült, lanyhult az erő, nemzetünk nagyjai, a költők voltak azok, akik erőt sugalltak a haza, népünk szeretetére, az anyanyelvünkhöz való ragaszkodásra, iskoláink és egyházaink védelmére.

A mindennapok, akár a történelem, nap mint nap kemény próbára teszi Erdély és Moldva magyarságát. A mezőségi, hátszegi szórványmagyarság sorsa semmiben sem különbözik a csángókétól, számszerű elapadásuk immár létük, az életremény alsó határát súrolja, vagy már azon is túl jutott, amiként azt a teljesen megüresedett marosszentimrei templom példázza. XXI. századi magyar Atlantisz-sors? Minden abba az irányba mutat. Higgyük, hogy mégsem! Ha a dévai csodára, a Magyarok Nagyasszonya Kollégiumra gondolunk, ha áldozatos lelkületű létrehozójával, P. Böjte Csaba ferences atyával beszélünk, újból – ki tudja, hányadszor az elmúlt nyolcvan év alatt – hinni és bízni kezdünk; ha a fogarasi végvár székely papja, a szervező lelkületű Fórika János plébános atyát hallgatjuk, szégyelljük a lelkünkben letanyázott kishitűséget.

A nemzetiségi lét, a beolvasztást célzó ördögi politika dantei kínokat idéző bugyrai azonban még odébb vannak, a Kárpátokon túl, a Csángóföldön. Ok és alkalom bőven akadna arra, hogy Cs. Varga István tollát keserűség, bánat és fájdalom vezesse. Nem kerüli meg azokat. Soraiban, kimondva vagy kimondatlanul, jelen vannak a létet beárnyékoló, nemegyszer az éltető napfényt is eltakaró fellegek. Az emberi méltósággal szemben elkövetett bűnök, az anyanyelvében és hitéletében megcsúfolt, nemegyszer megalázott közösség kifakadásai – melyeknek számtalan kérelemben, levélben, tiltakozásban adtak hangot – a könyv lapjain is helyet kapnak. Ez volna a legkönynyebb út, amelyen járhatna, talán hatásosabb is a könyv “népszerűvé” tétele szempontjából. De nem esik bele a felkínálkozó kelepcébe! Teodóz atya negyedszázados moldvai csángálásának tapasztalatai s a maga meglátásai, észlelései és megérzései hatékony ellensúlyként jelennek meg. Az anyagi nyomorúsággal, a nyelvfosztó törekvésekkel szemben ott vannak azok a csodálatos magyar kincsek, amelyekről méltatásunk mottója, Lakatos Demeter sorai szólnak. Azokat a beolvasztásra, identitásuk megtagadására törekvő nemzeti elnyomó politika – akár a vad szelek s a jeges telek a Kárpátok sziklatömbjeit – apaszthatja, porlaszthatja, koptathatja, de el nem emésztheti. Nincs az a tűz, amely szellemi kincsestáruk legékesebb gyémántjait – mély és megingathatatlan hitüket, a századokon át csodálatos kitartással őrzött archaikus népi műveltséget, a népdalokat és népénekeket – megolvaszthatná, kitörölhetné a tudatukból, emlékezetükből. “Mert elfut a víz és csak a kő marad, / de a kő marad.” Bármit is állíthatnak az ellenük ármánykodók, temetve anyanyelvüket, Teodóz atya szelídségével kimondott szavai – “reggel nyolckor még tudtak” – szertefoszlatják, cáfolják azt. Cáfolják azok is, akik a rejtélyes körülmények közt legyilkolt Petrás Incze János ferences szerzetes nyomdokaiba lépnek, akik dr. Benedek Márton, a titokban felszentelt ferences szerzetes vértanúságától megerősítve, a templomépítő gyímesbükki plébános, Dani Gergely kitartó küzdelméből erőt nyerve, az anyanyelvű szentmisékért börtönt szenvedett Gyergyina János nagypataki plébános elszántságával és bátorságával vállalják a küzdelmet.

Ismételten és újólag kérdezhetjük: honnan az erő a megmaradáshoz, a küzdelemhez? Onnan, hogy a századok múltán is mélyen él bennük a magyarsághoz tartozás tudata. “Szeret vize martján / Sétáltam kedvemre, De nagy szomorúság / Szállott bús szívemre. // Kelj fel keleti szél, / Indulj nyugat felé! / Vidd el sóhajtásom / Magyar hazám felé” – olvashatjuk a könyvben megidézett, a Kallós Zoltán által gyűjtött Moldovai bujdosódalban. Ezzel cseng egybe Lakatos Demeter apójától rátestált, általa 1941-ben versbe foglalt vallomása is: “Ot vagyand a mük országunk / Tud meg iul / Ot hol a nap minden eszte / Leszentül.” Tudatukban, gondolkodásukban a római katolikus vallás azonos a magyarsághoz való tartozás tudatával. A magyar szentek tisztelete az “átkeresztelt” templom ellenére bennük él; magukat Szent István népének ismerik, akkor is, ha annak nyelvét a hatalom cinkosává, a nyelvvesztés szorgalmazójává elszegődött papjaik az újra meg újra megismételt kérelem ellenére megtagadják tőlük. Említsük a legfrissebbet: ez év májusában, a Szatmárnémetiben tartott püspöki konferencia zárónapján sajtókonferenciát tartottak. Az erről szóló tudósításban olvashatjuk: “Arra a kérdésre, hogy a moldvai csángó falvakban miért celebrálják a szentmiséket román nyelven, Robu érsek és Perca iaşi-i segédpüspök azt válaszolta, hogy a szentmiséket csak anyanyelven lehet celebrálni, csángó anyanyelv pedig nem létezik” (Szatmári Friss Újság, 2004. május 27.). Arról, hogy a csángók nyelve a magyar nyelv dialektusa, főtisztelendőségük nem akar tudni és hallani. Amint bizonyára arról sem, hogy a csángó ember, ha már nem is tud magyarul, de magát “ungur catolic”-ként, azaz katolikus magyarként identifikálja. A katolikus vallás “egyszerre testesíthette meg a hitet és a magyarságot, amely tudatosította a görögkeleti románoktól eltérő kultúrájukat, és lehetővé tette, hogy megőrizzék hagyományaikat” (Benda Kálmán).

Végül említsünk egy harmadik tényezőt is: a csángó családi eszményt, amely a gyermeket ma is Isten ajándékának tekinti, s mint ilyet fogadja el. Ennek köszönhető, hogy a csángóság, a magyar nyelvterületen szinte egyedülállóan, gyarapodik számbelileg. Ragaszkodnak hagyományaikhoz. Az évszázadok eróziója mégsem maradt hatástalan. Közülük is akadnak renegátok, akik elfogadják a hatalom sugallta, nemegyszer a székelységre is kiterjesztett, hangoztatott tételt, miszerint ők elmagyarosított románok. De ugyancsak az ő soraikból kerülnek ki azok, akik ama első, 1671-ben keltezettől számtalan “könyörgő levelekkel”, petíciókkal kopogtattak – és teszik mai is – a világi és egyházi hatalmasságoknál anyanyelvük iskolán belüli tanulásáért, a magyar nyelvű szentmiséért. Kitartásuk eredménye, hogy néhány helységben a magyar nyelvet “idegen” nyelvként való tanítása immár az oktatás részévé vált, hogy a bukaresti pápai nuncius megígérte, hogy közbenjár az anyanyelvű szentmiséért.

Erdély és a csángóföld égető nemzeti kérdései megkerülhetetlen sziklaként állnak a magyarságért felelősséget érző politika előtt. Európai példák jelzik, hogy az autonómia és a kettős állampolgárság az, amely valóban megoldást hozhat. A kötetben mindkét gondolat fölvetődik, reményteli (?) jelzések is vannak arról, hogy az erdélyi magyarság és a moldvai csángók kérése, hangja eljutott Brüsszelig, Strassbourgig. Bosszantó, hogy reményeinket újra valamely centrumhoz kell kötnünk. Mikor jutunk el – mi: szomszéd népek – ahhoz, hogy egyetértőleg, immár kölcsönös egyetértésben és tiszta szándékkal vállalhassuk József Attila sorait: “A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés.” Az évszázadok épp elég áldozatot követeltek, épp elég szenvedést hoztak ahhoz, hogy a Duna-medence nemzetei – magyarok, románok, szlovákok, szerbek, horvátok, szlovének, osztrákok, ukránok – valóban munkához lássanak. A shakespeare-i kérdés – lenni vagy nem lenni – megoldásához a XXI. században “csak a kegyelem adhat reményt az emberi és magyar, az erdélyi magyar és csángómagyar létküzdelemben, de csak akkor, ha a hit, remény, szeretet parancsait nem mulasztjuk el, ha nemcsak az áldozatok, megnyomorítottak és megalázottak ismerik fel és védelmezik értékeiket, hanem az ellenük súlyos bűnöket elkövetők is képesek lesznek a bűnök beismerésére és a kölcsönös kiengesztelődésre”. Ehhez épp az a lélekből fakadó indíttatás kell, amely megtanít arra, hogy elfogadjuk egymást, tiszteljük egymást, könyörgő szavaink nemcsak önmagunkért, hanem “tejtestvéreinkért” is elhangozzék. Hívjuk, fogadjuk, társítsuk ehhez a törekvéseinkhez segítségül, ajánljuk politikusainknak figyelmébe a nagyságos fejedelem, II. Rákóczi Ferenc imáját: “A Te kezedben van szívünk, Uram, döfd át szereteted nyilával. Gyújtsd föl a lomhákat, vezesd vissza az eltévelyedetteket, világosítsd meg a vakokat, lágyítsd meg a hajthatatlanokat, bátorítsd a gyengéket, szilárdítsd meg a habozókat, tanítsd meg a tudatlanokat, erősítsd a jókat, gyarapítsd bennük a hitet, gyújtsd föl a szeretet lángját. S újra és újra kérlek: add, hogy szereteted gyarapodjék, hogy ez isteni láng eméssze fel viszálykodásainkat.”

Jeleztük, szóltunk az előbbiekben is arról, hogy Cs. Varga István könyvének minden sorát, oldalát a humánum és szilárd hit tölti el, mély szellemi, hitbeli beágyazottság jellemzi, oly lelki azonosulás, ráhangoltság, amely az olvasóban is hasonló érzelmeket ébreszt. Vonzását, sikerét növeli a formai elemek sokasága, változatossága. Dokumentumok szó szerinti közlése, a barátságról, a szabadságról, az egyházi szónoklatról, az ünnepekről szóló igen szép és szárnyaló gondolatokat hordozó kisesszébetétek fokozzák az érdeklődést, megteremtik az olvasó ráhangolódásának lehetőségét, az elmélyült olvasásból fakadó varázst. A könyv zárófejezeteiben történelmi áttekintés nyújt eligazítást a könyvben felvetett kérdések jobb megértéséhez, megismeréséhez. A szerző számtalanszor említi utazása, könyve indíttatását, forrását – P. Jáki Sándor Teodóz bencés atya varázslatos személyiségét és könyvét, több részlete tartalmilag és formailag is beépült ebbe a kötetbe, amelynek teljes megértéséhez ajánlatos megismerni a Csángókról, igaz tudósítások című vallomáskötetet is, amely Domokos Pál Péter Moldvai magyarság című könyvének méltó folytatója, a mai gondok és örömök avatott és hiteles tolmácsolója.

Minden könyv legfőbb értékét az adja meg, hogy elolvasása után mi marad meg bennünk? Cs. Varga István könyve a magyarságért való felelős gondolkodást ébreszti minden olvasóban, az odafigyelést a történelem mostohasága miatt szenvedőkért, a szolidaritást nemzettestvéreink iránt, hogy segítsük és támogassuk küzdelmüket, meghalljuk segélykérő jajkiáltásaikat! Arra indít, hogy sose feledjük: őket is magyar bölcső ringatta! Arra indít, hogy magunk is szívből imádkozzuk: “Jézus áldd meg Erdély földjét!”, hogy meghalljuk a Királyhágón túlról messze hangzó kiáltást: “Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” Arra indít, hogy elménkben, tudatunkban, “amikor Erdély neve előkerül, csatlakozzék hozzá mindig a moldvai csángómagyarok neve is” (Jáki Sándor Teodóz). Arra indít, hogy odafigyeljünk a moldvai költő, Duma-István András fohászára: “Ha nem tü Kárpátok / Keté szakagyatok / Münköt Moldovába / veszni ne hagyatok.”

E könyv olvasásakor is felmerül bennünk a szellemi zarándoklat élményeinek könyvbéli lepárlásával felmerülő kérdés: mit és menynyit látott meg Erdélyből, a Csángóföldből? Lapjairól, soraiból kiérezzük, hogy nagyon mélyre kívánt ásni, hogy kereste azokat az erővonalakat, amelyek az ottani emberek életének meghatározói voltak az elmúlt századokban, és ma is sorsalakító hatásuk van. A megközelítési mód sajátos, egyéni, amelyben minden mozzanatnak, történésnek, amelyet meglát, megidéz, meghatározott funkciója van. Ez a könyv érzéseket és felismeréseket kisugárzó alkotás – az idősíkok koordináta-rendszerére fölvetítve. Egy időben adattár és szemléletünket modelláló szellemi utazás lenyomata, amely valós, sürgős és eredményes cselekedetre buzdít. Könyvének olvasásakor érezzük: az erdélyi és csángókérdéssel foglalkozó napi politika frazeológiája mennyire üres, mennyire a dolgok felszínét érinti csupán.

Cs. Varga István zárósoraiban szerényen fogalmaz: “Tudom, könyvem, igyekezetem eredménye kis szalmaszál a csángóügy kazalnyi téma- és problémaköréhez képest, de remélem, hogy afelé mutat, ahol a »Lélek tápláléka« (»mutrimentum spiritus«) található, és hozzájárulhat magyarok és csángómagyarok, magyarok és nem magyarok, főképpen a »tejtestvéreink« közötti hídépítés gigászi, létfontosságú munkájához.”