Mielőtt visszatért volna remeteségébe, Bátára kívánkozott. Nem Orosziba, ahol anyja hozta régi testőrei laktak, nem is Vasba, a Jákok földjére, Bátor Opos birtokára, sem nem Dávodra, öccse földjére, hanem a bátai Szent Vér apátságba.

Gyermekkorában Dezső udvari káplán olvasott föl neki lovagregényeket, vitézi legendákat, melyekben a régi idők hősei sárkányokat és óriásokat öltek, átvágták magukat tűzön-vízen, hogy megszerezzék a Grált, a szent edényt, melyben a mi Urunknak a keresztről lecsöpögő vérét fölfogták. A Szent Kehely az apostoli idők múltával eltűnt; az elhomályosodott lelkű nemzedék nem látta többé. A hajdani lovagok hiába keresték. Bátrak, önzetlenek, hűek, tiszták, jóságosak akadtak közöttük, ám a nyolc boldogságot együtt egyik sem bírta, márpedig a nélkül a Szent Vérhez senki sem közelíthet.

László oly igaz lovag, hogy megmutatkozott neki az Igazság Kelyhe? Hogyan? Hol? Miként szerezte? Sokat járt a sárközi vidéken. Szekszárdról indította hadjáratát a Bélafiak ellen, ami dicsőséggel kezdődött, és bukással végződött. Vagy fordítva? A kemeji győzelem volt a hiábavalóság, a mogyoródi vereség pedig a kezdet, a keskeny úthoz vezető kapu megtalálása?

Talpalás közben elképzelte, hogyan nézhet ki az a hely, ami a Szent Grál elhelyezésére méltónak találtatott. Elvileg természetesen bárhol lehet, mert minden hely szentté válhat, miként a Kelyhet is mindenütt föl lehet találni. Ezért kereshették Artúr király lovagjai Angliában, Siegfriedék Németországban, s az antipóduson élők pedig bizonyára ott, ahol laknak. A szent helyen állították föl jurtájukat az ősök, s ütik ma is a földbe botjukat a pásztorok, kijelölve a világ közepét. Szent hely lehet Póla, ott pedig a bencések hegyének domboldalába vájt barlang. A szent hely Isten országa, ami belül van, ám abban a pillanatban, amikor valaki megtalálta, rögtön ki kell nyitnia mindenki számára, válogatás nélkül, ahogy a Miatyánkban átéljük a tökéletes, kirekesztés nélküli mi-t.

Ott a helye, tényleg ott, ahol megtalálta. Szekcső vára felé haladva balra, a Dunára lefutó partoldalban. A Bizáncot Esztergommal összekötő, ezer éve forgalmas útról nem látható, a még régebben hajókat hordozó Dunáról szintén nem, mert a folyón utazó elől hosszú sziget és annak erdeje eltakarja. Itt van az orrunk előtt, mégis keresni kell.

Megállították négyökrös szekereiket, hogy utat engedjenek a menetnek, s egyúttal megvizsgálják, hogy rendben vannak-e az igák, a rudak. Fölkötötték a fékeket; széles és erős tölgypallókat. Ezeket a fogatok völgymenetben maguk után vontatták, s ha valamelyik jármű a kelleténél jobban fölgyorsult, akkor a hajtók fölugrották rá. Irdatlan súlyú, kinagyolt, ablak- és ajtókeretnek szánt köveket szállítottak a kolostor számára a ság-hegyi bányából. A faragást majd az építkezés helyszínén dolgozó mesterek fogják befejezni, hogy a darabok illeszkedése tökéletes legyen. Ők végzik majd a csiszolást is, hogy a sárgás-zöldes márványok hibátlanul ragyogjanak, a kristályos cseppkő zárványok, az őscsiga rajzolatok épen napvilágra bukkanjanak, s megfelelő helyre kerülve, alkalmasan körülművelve értelmet kapjanak, és a teremtés csodáját hirdessék.

Személyesen ügyelt arra, hogy a szekerek között kellő térköz maradjon, hogyha baleset történik, legyen hely megállni.

A Szent Vér kelyhe a régi kerektemplom háromíves ablaka előtt állt, az oltárra helyezett állványon. Az oltárt és az állványt egyetlen darabból szőtt fehér terítő borította, az ereklyét – nyilván tartójával együtt – külön selyemkendő födte. Ez is fehér volt, ám aranyhímzéses: mintája szőlőfürtöt ábrázolt, mellette jobbról-balról két datolyabimbóval, melyek a szőlőfürttel közös alapból szökkentek elő, mintha az éltetné őket. Datolyabimbót persze rég nem láttak a hímzők, munkájuk így inkább tulipánnak látszott.

Pirkadatkor kinyitották a templom kapuját. A falubeliek, a zarándokok, a fuvarosok, az építőmunkások meg a barátok térden csúszva közelítettek, már ahol lehetett. Az új templom és a kolostor ugyanis a régi elé-köré épült. A falak már álltak, tetőt is hordoztak, pontosabban kupolákat, körben több kicsit, éppen az öreg temploméval egyező méretűt, s középen egy hatalmasat. Ennek terében gyülekezett a nép; az állványok, a fölhalmozott építőanyagok bizony talpra kényszerítették az ájtatosokat.

Szent Benedek fiai bemutatták a szentmiseáldozatot. Mikor elkezdték, a nap éppen elérte a hármas ablak alsó peremét, s mire bevégeztek, már elhagyni készült a fölső karéjokat.

Salamon kimondhatatlanul vágyott rá, hogy láthassa a Grált. Izgatottan és egyre türelmetlenebbül várta az úrfölmutatást, a szentáldozást, majd a szentmiseáldozat végét, hogy akkor majd leleplezik bár egy pillanatra, s fölmutatják a sóvárgóknak, ám hiába. Az áldás után mérhetetlen harag öntötte el, s ha nem tör ketté egy háromujjnyi vastag padlókövet, talán a guta is megüti. A roppanás hangjára a festők hátrafordultak, s meg is ijedtek a dühödt arc és az emberfölötti erő láttán.

– Bocsánat, bocsássatok meg, testvérek! – a király térdeltében meghajolt előttük. – Ledolgozom a kárt.

Ott maradt négy napig. Emelte, cipelte, amit más nem bírt, mindenki csodálta rendkívüli erejét, ő pedig összehúzta magát, engedelmeskedett mindenkinek, a legutolsó napszámosnak is, és némán térdelte végig a szentmiséket. Ugyanott, a két festővel együtt, akik a tizennégy oldalkápolna falára már megfestették a Megváltó életének tizennégy eseményét születésétől föltámadásáig. Már a tizenötödikben, az öreg kerektemplomban dolgoztak. Itt mellőzték az emberalakokat: ide kizárólag szőlők, kenyerek, kalászok és datolyapálmarügyek kerültek, a hármas ablak alá pedig egy bárány. Salamon a legszívesebben nekik segített, bár itt semmi erőművész-föladat nem adódott. Lepottyant ecsetet, festéket, vizet, miegyebet kellett olykor föladogatni az állványra, de arra szolgált az inasuk. Ugyanő porította-keverte a festéknek való kormot, okkert, lapis-lazulit meg egyéb ásványokat, ám munkájának titkait féltékenyen őrizte.

Márpedig mindenképpen közel akart lenni a Grálhoz. Leginkább azzal a neszszel jutott be az öregtemplomba, hogy cipelte a félkegyelmű, golyvás vízhordó asszony vödreit.

– Ki nem? – a szerzetes szórakozottan újra merített, szájához vitte a csanakot, de mégsem ivott. A golyvás nő ráripakodott:

A vezeklő király magában folytatta töprengését.

– Nálunk a csavargók meg a kocsmatöltelékek mind bölcselkednek reggeltől estig, ahelyett hogy kapálnának! – vihogott a vízhordó asszony. – Bölcsebbek magánál Salamon királynál is, no, nem a mienknél!

– Ne tapogass, te szégyentelen, még itt, a szentegyházban sem nyughatsz a kangörcstől?

Hajnalban a vízhordó asszony döbbenten fedezte föl a Duna napúttól arany tükrében, hogy a golyvája eltűnt.

Füllentenék, ha fennen állítanám, hogy a Balaton-parti nyaraló Keserűfüst-villaként él közel félszáz esztendeje a gondolataimban, noha koromnál és tekintélyemnél fogva ez frappánsan, mi több, igazul hangzana. Szó sincs róla! Eleinte tudomást sem vettem a fenyők és nyárfák árnyékában meghúzódó ódon épületről, gyermeki lényemet meghőköltette a kétember magas kő- és kovácsoltvas kerítés, képzetem nem tört át az időrágta, csorba kőfejekben végződő oszlopokon meg a szeszélyesen metszett bukszusok vonulatán. Ha megbabonázott valami, az egyedül a kert mélyéből fel-felszökő kesernyés füst volt, de ez már megannyi tóparton töltött nyarat és kurta, ám annál elevenebb emlékű hétvégét követően, kamaszkoromra tudatosult bennem. Akaratlanul, mintha addigra a gombolatlan ingemtől a lelkem mélyéig átjárt volna az avartüzek kesernyés, köhögésre ingerlő füstje.

A tűző napsütésben, háttérben a fenséges víztükörrel, mintha a lángokat rejtő bozótalji, faárnyas fénytelenség emelkedne a magasba, egyszeriben árnyék vetült az utcára, terjedt és oszladozott, mikor merre terelte a füstöt a szél. Anya felült a napozóágyon, és vörösre égett vállal, krémtől fénylő arccal bosszankodott. Leszedte a törölközőket a szárítókötélről. Újdonatúj, kőporos vakolatú nyaralónk falát fekélyfoltokként lepték el az árnyhullámok, szitokra bírva a garázsból gumipapucsosan előcsattogó apát. Csicsely szomszéd szódát spriccelt az ábrázatára; csontos, kiaszott felesége háborgott: miért nem szólsz át, egyedül rá nem vonatkozik a tűzgyújtási tilalom?

A táskarádióból Szécsi Pál bömbölt, szánkban a fokhagymás lángos bágyasztó íze: minden emberi számítás szerint repesnünk kellett volna, mégsem akaródzott boldognak lennünk. A füstfelleget lejjebb nyomta egy kóbor légáram, s hápogtunk. Csicsely Aladár a távfűtőművek első embere, a szocialista munka hőse volt. Nyakkendő nélkül, gondolom, csupán mi, a közvetlen szomszédai láthattuk. Egy távfűtőre, kivált, ha vezérigazgató, még a nap sem merészel lanyhán sütni, gondoltam gyerekfejjel, méretes hiba volt a közelében építkezni. Csicsely izzadt és feszengett; talán Kusz kapitány tehet valamit. Elemér!, üvöltött át az utca túlfelére, mit tudsz a tilalomról?! Kusz rendőrkapitány vállat vont, aztán berántotta a fűnyírót, és beslattyogott vele a telek mélyére. Ez volt minden gond forrása: a hatvanas évek divatja szerint épült kockaforma nyaralók körül éppen csak lombosodtak a csemetefák: árnyékból legfeljebb annyit adtak, ami sóhajt ébreszt, oltalmat aligha. S mintha a gondolatok, gesztusok és tettek is szögletesek, sarkosak lettek volna: ha a főkolomposok hallgattak, tanácsos volt a nyájnak is csöndben maradni.

Ott meredezett, akár egy seregélyek által megszállt sziklatömb, a háborúk előtt emelt kúria a dupla telken, a maga torzonborz rengetegével, s ahelyett, hogy áldásként bocsátotta volna ránk madárfüttyös hűvösét, fojtó füstködöt okádott.

Beszélek a fejével, hadarta apa nemegyszer, megkérdezem a boszorkát! Csak hergeled magad, így anya, égő szemmel. S a reszketeg árnyalak tovább szította a tüzet. Olykor-olykor megláttam az ágakon át egy-egy szűkre fogott, idegesítő mozdulatát, a koponyára fésült hamuszürke, füstszerű haját, a mord, sötét szövetű vállkendőjét meg a jobbára támaszkodásra használt, talán lombseprűben, talán vasvillában végződő szerszámnyelet. Lökött a tűzre, s mi lassacskán pörkölődtünk.

A mogyoróbokrok alatt veres bundájú mókusok gyűjtögettek, a szélvetkőztette fák között le lehetett látni a hullámtaréjos és zavaros Balatonra, ahol az alacsony vízállás miatt a megszokottnál beljebb, csónakból lestek a halakra a kopott gúnyás helybéliek meg néhány végletekig elszánt nyaralóvendég. Az északi part hegyei, mintha tréfát űznének, mélykék színt öltöttek a szürkületben. Az első lámpafények telepöttyözték a kikötőt és a Badacsonyra kapaszkodó zegzugos utcákat.

A születésnapomra kicsikart kerékpárt tekertem szilajul, mit nekem a kátyús út meg az arcomba csapó szél és a Keserűfüst-villa elmaradhatatlan füstje; egy rögzítőcsavart máris elhagytam: csörömpölt a hátsó sárhányóm. A vízből kiemelt, moszattól, rákövesedett kagylóktól savanykás szagú stégeket szállító teherautó fordult az útra, én meg, az utolsó pillanatban észlelve a veszélyt, az árokba fordultam a villa kidőlt-bedőlt vaskapujában.

Kamaszos daccal ráztam a fejem, pattanásos arcom szigorú, ám mintha kövek robajlottak volna a mellkasomban: a felismeréssel egyidejű megszégyenülés sziklagörgetege. Szipogva, bezúzott orral toltam haza a bringát.

Éppen ez terített le, akartam mondani, ám időben eszméltem, hogy ehhez az elmefuttatáshoz aligha anya a szerencsés hallgatóság. Hiszen Aranka néni volt a közeli s távoli parton a legőszintébb, legtisztább teremtés az egyrészes, divatjamúlt fürdőruhájával, olyan ragyogó arccal és nyílt tekintettel, hogy csupán a gyerekek és az egyenes tartású, minden bizonnyal katonatiszti múlttal rendelkező öregurak bírták a közelségét.

Edzett volt, kortalan és tartózkodó, aki a világért sem szólított volna meg senkit, mégis feltűnést keltett a harsány fürdőzők között, éppenséggel a szemérmetességével. Ha mégis szóra fakadt, menten mellette termett néhány barnára sült, gacsos lábú öreg gavallér, sétáltak befelé a csapkodó vízben, tenyerükkel meg-megvizezték az ellentétes válluk, megmártóztak, aztán Aranka, túl a homokpadon, egyszer csak elrúgta magát, s egyenletes karcsapásokkal eltűnt az aranyló napsütésben. Kilométerekre beúszott kíséret nélkül. Kicserélődött a közönség, mire borzongva, jóleső fáradtsággal partot ért. Magára csavarta színehagyott köntösét, és kékes szájszélét harapdálva távozott. Képzetem miért volt képtelen mindaddig összekapcsolni a kert alján tüzelő árnyalakot a parton késő délutánonként rendszeresen feltűnő nagyvilági jelenséggel, tanúskodjon gyermeki ártatlanságomról.

Az anya és apa között állandósuló torzsalkodás kenyértöréshez vezetett. Anya bennem és a mindenkinél bájosabb és élhetetlenebb húgomban keresett új ellenfelet, s amikor mi is elhagytuk, csendesen halálra itta magát. Apa, két végzetesen elkényeztetett féltestvért bízva gondomra, baleset áldozata lett, alig egy esztendővel rá. A nyaralónkat keletnémet vendégek birtokolták, csupán takarítani és füvet nyírni jártunk le hugival a nyolcvanas évek közepéig. Csúnyán megkeseredtem.

A teljes elbizonytalanodás ideje következett: ha nincsenek állandó vendégeink, alighanem fölkopik az állunk. Adót csaltunk, valutáztunk, hogy talpon maradjunk. A vasgyár kempingje üresen maradt nyaranta, nem szállt utcahosszan a paprikás rántás szaga. Megkezdődtek a tulajdonváltások. Felére szűkült a szezon, s mintha az éghajlat is megváltozott, hidegebbre fordult volna. Megmagyarázom, szokta mondogatni a feleségem, hogy átgondolatlanul megváltam a nyaralótól. Istenem… Az életben maradáshoz kellett a pénz.

Kamaszkorú kölykeim zokogtak, amikor az ügyvéd jelenlétében átadtam a kulcsokat. Végignéztem az aszfaltburkolatú utcán, a gyerekkorom és családapává válásom szebbik színterén: a telep népe alaposan megváltozott, az örökösök péntek esténként rohanvást érkeznek, legföljebb köszönés által tartják a néhai kapcsolatokat. Betonnal fedett vízgyűjtő árok, poros, mediterrán díszcserjék, parabola-antennák; nyugati autócsodák, az anyagi hogylét fokmérői; fülsiketítően vijjogó motoros fűkaszák, mintha valakit gyilkolnának, lármás bárok és játéktermek. Hajnalonta halálos, másnapos csönd, csak Aranka kertjéből árad, akár a tömjén, az unhatatlan füst.

Zajlott a békésnek mondott átmenet, folyt a médiaháború. Acsarkodás, csalás, csöndes szívrohamok és szabad rablás. Zabálj, ha bírsz! Mind hangosabb idők jártak. Engem, a vállalkozásom fejeként, Bangkokban ért az ezredforduló. Itt hallottam egy angol nyelvű műsorban, hogy antiszemiták vagyunk, s hogy messzire nyúlnak múltunk árnyai. Mosolyogtam. Ez a bolhányi ország még mindig képes teleköhögni a világot.

Ugyanúgy szorított a szívem, ha nem makacsabbul, mint amikor megválni kényszerültem a magunk nyaralójától. Aranka! A nap sem igen fogott az áttetsző bőrén. Atyaisten… Mégiscsak halandók vagyunk!

Egy trappban hajtottam le az autópályán a jó másodfél órás utat. Az ólmos, borongós decemberi égbolt rátelepedett a tájra, az útra és a hangulatomra, ugyanakkor a vágyakozástól rákezdett a szívem: levert és ingerlékeny voltam egyszerre. A part közelében mégis felülkerekedett bennem az izgalom, ahogy a hófödte háztetők között megláttam a jeges tófelszínt. Hol kisütött, hol eltűnt a napkorong a ködszerűen terjengő felhőzetben. Istenem! Télen egyetlenegyszer sem vetett a szerencse a nyaralóba! Micsoda nyugalom! Méltósága van minden épületrésznek, kézmozdulatnak és lépésnek. Sehol egy rohanó, magáról megfeledkezett ember!

A patak torkolatánál tucatnyi hattyú úszkált, a testes gúnár a szárnyát verdeste. Az ismerős fahíd korlátján öregember könyökölt, mellette ócska kontrafékes bicikli, a hátán horgászfelszerelés. Csupán a keréknyomban járták le, egyébként töretlenül tiszta volt a hó a parti utcában. A telefonon megbeszéltek szerint Csöpi papa lelkesen integetett a kapuban, mellette korosodó felesége. Felsóhajtottam. Semmi sem változott a Keserűfüst-villa körül. Összeölelkeztem a derék helyiekkel.

– Bizony, csúfos halála volt – mondotta borízű hangon Csöpi papa, aki vette a bátorságot, és a régi ismeretség ürügyén felcsapott vezetőnek. – De Arankát ismerve akár szépnek is mondható.

– Kár lenne tagadni. Könnyebben kifűtötte a nyári lakot. Nincs az rosszabbul megépítve, mint némely nyaraló! Vastag a part felőli fala. Na meg a kandalló!

Miért, miért nem, mindketten előttem csoszogtak, leheletük párája összekeveredett a nyálkás délutánban. Tipegtek, lökdösődtek, mintha létfontosságú ügyben cselekednének, és értetlen pillantásokat vetettek rám, miért a kert hótól megroppant bokrain legeltetem a szemem. A Keserűfüst-villa megszürkült falakkal meredezett a telek közepén, széles kőlépcsőjét fölverte a vadszőlő és az iszalag.

Cigarettára gyújtott, úgy tárta ki előttem a terméskőből rakott nyári lak ajtaját.

Keresztet vetett, én meg levettem a kalapom. Fehérre meszelt, alacsony helyiség volt, egyszerre használták konyhának és nyugvóhelynek. Rádiót, televíziót sehol sem láttam. Az ajtón beszüremkedő fény festett tálas polcra, falitékára és szentképre esett.

Az asszony rosszindulatúan motyogott, ahogy maga is kijjebb került. Áporodott testszaguk, akár az elmúlás lehelete, továbbra is a dohos levegőben kísértett. Ingerültséggé érett bennem az utazás fáradalma, miközben megigézett a magányos öreg teremtéshez kopott tárgyak látványa. A szétfeküdt dívány és a fal között éjjeliszekrény sínylődött olyan szerencsétlenül, hogy csupán a felső fiókja nyílt. Orvosságos üvegcsék csörrentek meg benne, alattuk megsárgult újságpapír. A kandallókályha egyszerű, dísztelen holmi, alighanem a háború után rakatta Aranka, miután magára maradt. Helybéli mesterrel, hirtelen elhatározásból. Erre vallott szerencsétlen elhelyezése: közel esett a bejárathoz, és árnyékot vetett az amúgy sem túl tágas helyiségre; valamint az elhanyagoltsága: tűzhelylyel, az otthon lelkével, ha szereti, nem bánik így az ember. Valamelyik falubeli házból, bontás által került ide. A tisztes nincstelenség és az önmegtartóztatás jeleit láttam mindenütt: önkezű, foltos meszelés, hasznavehetetlenné vásott függöny, szőnyeg és lábtörlő. A kövezetbe valósággal ösvényt koptattak a rigorózus, nap nap után egymást követő léptek. Hatvanesztendei magány! Beleborzadtam a lélek hatalmas erejébe. Egyetlen rossz, elmarasztaló szó el nem hagyta volna a száját! A vásatag mosdóállványra esett a tekintetem. A néhai porcelán mosdótál alighanem régen eltört, csúf, zománctalan lavór helyettesítette, hanem a párkányon ott pihent a virágmintás kancsó, sötéten szétfutó hajszálrepedések által újramintázva. Fáztam.

Keskeny gyalogjáró vezetett a villa oldalsó ajtajához. A letaposott hó megereszkedett az enyhülés hatására. Megint kisütött a nap, a fehérség megsokszorozta, pazarló bőséggel szórta a fényt: sziporkázott és csillámlott aranylón. A fák között mindenütt apró láb- és szárnynyomok, egy-egy meghempergő test szabálytalan lenyomata. Felfigyeltem a fenyőkőn megbúvó cinkék csirregésére. Talán vércse jár?

Az ajtó kinyílt az első kísérletre. Áthatolhatatlannak tetsző, levegőtlen derengésben találtam magam. Még tisztán hallottam az évszázados padló recsegését, ám a talpam, mintha mind mélyebbre nyomódna, nem voltam ura többé a testemnek. A tarkóm táján ért utol a zsibbadás, átterjedt a végtagjaimra, megszédültem, éppen annyi erőm maradt, hogy leroskadjak egy kanapéra. Elöntött a forróság, mintha nyár lenne megint, tikkasztó, boldogító nyár, az utcáról labdapattogás hallatszott, vagy csupán egy ér lüktetett fájdalmasan az agyamban. S mintha a rám váró srácok rikoltoznának. Dotya, ne tökölj! Tíz perce várunk! Jobbat kívánni se lehetne… Az első biztonságot adó fogódzót anya szeretetteljes hangja jelentette. Kisfiam, hallasz?… A bespalettázott szobában fekszem, nincs erőm válaszolni, anya karnyújtásnyira tőlem felsóhajt, szinte borzol a lehelete. Nem érted, Iván? Spicli az az ember! Apa megmozdul a hallra nyíló szobaajtóban, oszlik a homály. Komor, megfontolt arcán gyermeki vigyor. Vagy nem is vigyor az, hanem erőnek erejével eltitkolt kín? Hozzájuk jár Kusz kapitány, magyarázza, meg Csicsely. Rudicsékhoz. Anya toppant, odakinn pattog az ötös bőrfoci. Hozzájuk hasonlítod magad? Ha nem megyek, drágám, még rosszabb. Rosszabb?… Tőlem tudja meg Rudics, ami rám vonatkozik!… Iván! Ennyiből, felőled, Csicsely is lehet besúgó meg Kusz kapitány?! Anya szinte sikít, apa csitítja. Annál inkább köztük a helyem… Mint valami sírboltra, rám csukódik az ajtó, ám csak azért, jobban halljam az utca zaját. Dotya kijöhet focizni? Bumm, bumm, a labda. Kábultan állok, vágyom a fényre, a tűző napsütésre. Lendül a… spaletta. Kihajtom a seszínű táblákat. Csöpi papáék türelmetlenül tapodják a havat odalenn.

Furcsán néznek, én meg felnyitom a másik ablaktáblát is, hogy oszoljék a köröttem sűrűsödő múlt. A torkom száraz, néhány lélegzetvétel, és szűnik a zsibbadás. Ötvenesztendősen először nézek szét erről a fertályról, az utca túloldalán.

Egymásba érő vaskerítések rideg fala, hófútta előkertek, sarkos, levegőtlen épületek a hatvanas évekből. A szüleink éppen csak fölhagytak a fojtott, vészterhes suttogatással. A kötelező bizakodás ideje ez. Kaparj, kurta…! Bő emberöltő telt el azóta, ám a tulajdonosok tehetnek bármit, megnyújthatják a teraszt, beépíthetik a tetőteret, nemesvakolatot hordhatnak a falra, megmarad a nyaralók lélektelensége. Menekülj!, ez az első gondolata az embernek, ha meglátja őket. Túl nagy képzelőerő nem kell hozzá, milyen lehetett bennük az élet annak idején. Csicsely Aladárt még a nyolcvanas években agyvérzés érte. A gyerekei Nyugatra szöktek. A felesége meg végzett magával. Ahogy a finomkodó körbeírásokból kivettem, anyához hasonlóan, kicsinyesen, megmérgezve maga körül mindenki életét. Kusz Elemért egy tehervonat gázolta halálra. A korán nyugdíjazott rendőrparancsnok talán délibábnak nézte a rekkenő melegben feléje robogó mozdonyt, talán azt hitte, még mindig, mindennel szemben elsőbbséget élvez. Azóta fülsiketítő füttyögéssel száguld keresztül a telepen a szerelvény, remeg a töltés, rázkódik az aszfalt, hogy beleborsódzik az ember háta.

Mentesék, Nagyék, Lehotáék régen túladtak a nyaralón, Rudicsék… Rudics Mihály, ki tudja, honnan szerzett pénzekből telekfölvásárlásba kezdett a kilencvenes évek elején. Panziót épített. Lovardát nyitott. Aztán hirtelen a tömegtájékoztatásban láttam viszont. Újságokat és saját tévécsatornát jegyez. Az idősebb fia a közszolgálati televízió kurátora, a kommunista utódpárt élembere.

Nyitva hagytam az ablaktáblákat, hadd járjon a fény. Csöpi papa szólt föl az ajtóból, nem akartam tovább várakoztatni. A neogót falióra ingái mintha nekilendültek volna, ahogy a vékony üvegre esett az árnyam. Vajon Aranka mit látott, mennyi érdekelte a változásokból? A Keserűfüst-villa szellőzetlenül őrzi még a múltat, a többi alighanem porrá lesz a madárcsontú teremtéssel egyetemben.

Ki merné állítani magáról, hogy tiszták az emlékei?… Talán… ha nem félnék az újabb rosszullétektől. Tagadhatjuk, mégis a távoli múlt sorvad el legutóbb az elménk mélyén. Megszorítottam a kulcscsomót.