Ha sugárzó barátom, Kellermayer Miklós professzor, mondjuk, tizenöt vagy húsz évvel ezelőtt kér arra, hogy egy számára fontos közösségnek tartsak nyári előadást az irodalomról s ezen belül a költészet szerepéről, homlokráncolás nélkül teljesíthettem volna kívánságát. Egyszerűen azért, mert akkortájt még eleven irodalmi élet zajlott körülöttünk, testközeliek voltak a regények, a versek, s az író-olvasó találkozókon néha magasba csaptak a szenvedélyek, amelyekről igazán magunkra ismerhettünk. Az irodalom, korlátok közé szorítva is, a nagyság és a nyugtalanító igazságok keresője volt, a szabadság gordiuszi csomójának a kibogozója vagy Nagy Sándor-i átmetszője.

A helyzetet még azzal is árnyalhatom, hogy ekkor még az irodalom rangjával párhuzamosan komoly tekintélyük volt a társadalomban maguknak az íróknak is. Tekintélyük természetesen nem azért volt, mert ők voltak a nemzet legokosabb és legtehetségesebb emberei, hanem azért, mert ők bajlódtak legtöbbet az ország gondjaival, az egyének s a néprétegek drámáival, egyszóval mindazzal, amivel a történelem újra és újra megterheli a földi létezést.

Sajnos, az irodalomnak ez az évszázadok során kialakult s öröklődő szerepe az utolsó évtizedekben megroggyant s megfakult. Nem azt mondom, hogy nincs irodalom, hogy nincs költészet, hanem csak azt, hogy egy különös meghasonlás áldozatává vált. Létezik, de hatástalan. Van, de nem sugárzik.

Ellentmondásos helyzetét egy mindnyájunk által átélt tapasztalattal tudom leginkább érzékeltetni. Mi ez a tapasztalat? Az, hogy mióta világ a világ, még egyetlen szellemtörténeti korszakban sem élt annyi tanult ember a Földön, mint ma, s ennek ellenére még sose farsangolt ilyen sekélyes, zűrzavaros, ostoba szellem körülöttünk, mint korunkban. Ugyanezt mondhatjuk el a könyvekről is: soha enynyi könyv nem jelent meg a Földünkön, mint amennyi manapság megjelenik, ugyanakkor még sose volt ilyen szánalmasan kicsi hatásuk, mint hozsannával fogadott civilizációs korunkban.

A jelenségre a válság szót szoktuk előkelően használni.

Irodalomról s könyvekről lévén szó, nem a mai válság az első, amely kétségbe ejthet mindnyájunkat. Elég, ha csak Vörösmartynkra gondolunk, aki már a XIX. század közepén megérzett valamit abból, ami bekövetkezhet. A Gondolatok a könyvtárban című versében így fogalmaz:

Vörösmarty a kultúra hamleti kérdéseit teszi föl ebben a shakespeare-i magasságokban járó versében. Ismereteim szerint a költők közül először a világon.

Súlyos monológjában együtt jelenik meg a kultúra iránti csodálat és a kultúrával való elégedetlenség szenvedélye is. De érvei és aggodalmai csatájában Vörösmarty végül arra döbben rá, hogy bármilyen ellentétek feszülnek is a kultúrában, a kultúra nem vethető meg, nem pusztítható el, elsősorban azért, mert nem a mi alkotásunk, hanem az elődeinké, s éppen ezért elégedetlenségünket csak úgy tudjuk elcsitítani, meghaladni, ha saját értékeinkkel tovább gazdagítjuk és éltetjük.

Vörösmarty az európai romantika egyik legnagyobb alakja, az ellentmondásokat, a feszültségeket, a meghasonlásokat elsősorban a történelemben és az ember társadalmi létében fedezi föl. De Baudelaire, a franciák romantikátlan nagy költője, aki csak huszonegy évvel fiatalabb nála, a történelmi meghasonlások mellett már az egyén lelkivilágában is felfedezi a termékeny kettősséget. Jó példája ennek A dög című költeménye. A meghökkentő vers arról szól – ha nem szentségtörés elmondani egy vers tartalmát –, hogy a költő egy nyári hajnalon szerelmével sétál a mezőn. Sétájuk közben egy elhullott állat bomló tetemére bukkannak. Hasán legyek és pondrók lakmároznak. Iszonyú a látvány és iszonyú a bűz is. És mint villámcsapás fut át a költőn a fölismerés:

Ahogy Mona Lisa mosolyával új korszak kezdődött el a földi ember életében, mivelhogy addig a festményeken csak szentek, gyermekek és angyalok mosolyoghattak, Baudelaire verse is új korszakot nyitott az ember világán belül. Az ellentmondások nagy feszültségű korszakát, amelyből két-három évtized múlva a modernség kora, maga a XX. század született meg. Az a kor, amelynek a meghasonlásai között vergődünk mi is.

Induljunk ki abból az alaptételből, hogy az ősművészetek, így az ősköltészet is az emberrel együtt született meg. Az ember előtt nem élt senki, sem vele párhuzamosan, aki arra buzdította volna, hogy fessen bölényeket a barlang falára és mormoljon varázsigéket. Claude Roy francia esszéista írja, hogy embert egyetlen majom sem rajzolt, de az ember első dolga az, hogy majmot vagy rénszarvast, vagy lovat rajzoljon. Vajon miért? Egyrészt azért, hogy tudjon róluk, másrészt azért, hogy hatalma lehessen fölöttük. A hit, hogy legyen, szinte részegítő erőt adott az embernek. Vadászat közben tehát nem a varázsmondóka csodás szövege ejtette el a bölényeket, a szarvasokat, hanem az a belső erő, amelyet ő kapott a mágikus szavaktól. Úgyis mondhatnám, hogy amit ő kapott saját fölajzott képzeletétől, azaz: magától a költészettől.

Szerencsére létezik másfajta logika is, ami ezt cáfolja. Hány példánk van a múltból és a jelenből is arra, hogy az életet akkor is meg lehet változtatni, ha a körülöttünk örvénylő világot nem tudjuk. És ez a változás persze csak az első lépés. A következő viszont már az, hogy a megváltoztatott életnek mindig komoly következményei vannak, s legtöbbször épp a cselekvésben.

Ki állítana ilyesmit? Senki! Legföljebb csak a bolondok. De egy szonett, amelyből igazi költészet sugárzik, igenis megragadhat egy embert, aki a lét másik övezetébe léphet át tőle; egy másikba, mint amilyenben eddig élt. Itt jut eszembe a XX. század egyik legnagyobb német nyelvű költője, Rainer Maria Rilke, aki gyönyörű gyónásában azt vallja magáról: “Amikor alkotok, igaz vagyok!”

Ahogy a felvilágosodás elterjedésével megszaporodott az ateisták száma Európában, civilizációs korunkban ugyanígy nőtt meg rohamosan az irodalomban a költészettagadók száma is. Évekkel ezelőtt már olyan kritikusi véleményt is olvastam, amely beillett volna egy rideg temetési szertartás búcsúztatójának. Idézek belőle néhány mondatot: “Nem volt irodalom az ősidőktől fogva, nem kell feltétlenül továbbra is lennie. Van rádió, televízió és mozi – minek a könyv? És miért kell elvárni az emberektől, hogy könyvet olvassanak, csak azért, mert van? Az irodalom válsága nem új. Már agyonvitattuk. Untat bennünket. És mégis igaz marad, hogy történt valami ezzel az intézménnyel, és nevetségessé tennénk magunkat, ha ezt nem ismernénk el.”

Az, hogy történt valami a XX. századi emberiség szellemi életével: a művészetekkel, az irodalommal, senki sem vitatja. De a kérdés nem csupán ez, hanem az, hogy szó nélkül elfogadhatjuk-e, ami történt. Nem kellene-e fölháborodnunk miatta? Amikor az egyik amerikai kritikus némi világfájdalommal azt jelentette be, hogy napjainkban a költészet valójában már nem más, mint egy bozótban eltűnő fácán, összerándultam, és a magyar költészet évszázadaira gondoltam. A magyar költészet rendkívüli szerepére. A középkori magyar királyság Mátyásig Európa egyik legtekintélyesebb országa és hatalma. De három évtized múlva összeroppan Mohácsnál. Összeroppanása után Magyarország már soha többé nem lesz az a térségben, ami előtte öt évszázadon át volt. Három részre szakad szét és ez a szétszakadás újabb és újabb változatokban ismétlődik meg, s máig érvényben marad. Három ország, de egy haza! – ismételgeti századokon át a vigaszt kereső fájdalom, a vigaszt kereső reménység: szószékről a pap, magányában az immár magyarul fogalmazó író. Joggal fogalmazza meg tehát Németh László, hogy a magyar irodalom ott kezdődik, ahol a magyar pusztulás. A Mátyás-kor európai hírű költője, Janus Pannonius még az univerzálisnak mondható latin nyelvre bízza magát, de a két pogány közt egy hazáért küzdő írók már magyarul szólnak népükhöz. Magyarul tudatosítják benne, hogy mit jelent a török veszély, a kettős királyság, a küzdőtérré váló haza, s az, hogy ez a haza már csak eszményként létezik, a valóságban három országgá esett szét.

Ezt a történelmi abszurditást egyedül csak az anyanyelv, csak a szellem ereje tudta valamennyire ellensúlyozni. Ebből a helyzetből érthetjük meg Illyés múltat összegző gondolatát, mely szerint nagy hazafias költészetük kizárólag rosszhazájú népeknek született. Hogyan is ír erről Ady?

Aki gondolatban végiggyalogolja a Mohács utáni évszázadokat, sorsunkról a legizzóbb és legdrámaibb híreket – vagy ahogy ma mondják: információkat – a magyar irodalomtól kaphat. Különösen a költészetünktől. Már első nagy költőnk, a Balassi Bálint előtt élő Bornemisza Péter leüti azt a hangot, amelyből nemcsak a kuruc költészet hajt ki, hanem szinte az egész magyar költészet.

Ebből a korai, mondhatnám, kezdetleges versből rögtön kiderül, hogy a vers nem gondolat, hanem inkább vágy, sóhajtás, panasz, kétségbeesés, sugallat, indulat, a sors fölötti létezés hangos szívdobbanása.

A magyar irodalom tele van ilyen szívdobbanással. Úgyis mondhatnánk, hogy létinformációval. Ilyennek tekinthetjük Balassi Bálint százvalahány éven át időszerűnek mondható Egy katonaének című versét:

Ha ilyen az eredet, a folytatás sem lehet más. Jól példázza ezt a költő és hadvezér Zrínyi Miklós pályája, aki a Török áfiumban olyan számadást készít nemzetéről, amelynek alaptételei szinte máig érvényesek. Az ő mindennapi ellenfele az, ami lehetetlen. Íme, egy jellemző mondata: “Egy menekülése van a legyőzöttnek, ha nem remél menekülést.” Az egzisztencializmus XX. századi mondatai semmivel sem abszurdabbak és kilátástalanabbak ennél. Bizonyára képtelenség, amit mondok, de az egzisztencialista Camus tanulhatott volna Zrínyitől is. Azok az írók, akik a XVIII. század végén újrateremtették szellemi életünket, életképessé és folyamatossá tették magát az irodalmi életet, tartást és erkölcsi célt tőle tanultak elsősorban.

A százötven éves török hódoltság és kivérzés után körülbelül száz esztendőt kellett még várni arra, hogy a tetszhalálból újraéleszthessék a nemzetet. Mivel kezdték? A nyelv húsvéti föltámasztásával. Tudjuk, a nyelvújítás – a frissítő szándékok és az ellenzések konoksága miatt – valóságos drámája volt múltunknak. Termékeny forradalma. Ha nem újul meg a nyelv, nincs irodalom, ha nincs irodalom, a nemzet se létezne.

Végezzünk el egy villámgyors kísérletet. Napjaink legtöbbet használt fogalma: az információ. Minden ezen áll vagy bukik, mondják sokan. A magyar költészet – a XVIII. század végétől a legutolsó időkig – tele van korszakos információkkal. Idézzük elsőként Batsányi János A franciaországi változásokra írt versének négy sorát:

S hallgassuk most a mi Berzsenyinket, akinek “belső híreire” Széchenyi figyelt leginkább oda. Így kezdi A magyarokhoz című versét:

Voltak-e ezeknél fontosabb információk a korban? Nélkülük vajon megszülethetett volna a reformkor, amely az élet minden mozzanatát áthatotta? Át az ember teremtő ösztönét, nagyság iránti vágyát, szerelmét, önemésztő és önfeláldozó képességeit? Kölcsey Himnuszából se csupán a megrendülés és az áhítat hullámai csapódnak szívünknek, hanem olyan történelmi és mélylélektani információk, amelyek századok tapasztalatát összegzik. Csak hármat emelek ki közülük. Az első így hangzik:

Ebben a gyors irodalmi vágtában sem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy a költészet többnyire csak a nemzet, a történelem, a közélet dolgaiban a legmegbízhatóbb hírmondó. Cs. Szabó László ugyan egyik tanulmányában, az Egy nép és költészetében azt írja, hogy a magyarok úgy tapadnak nagy költőik szavára, ahogy válságos óráikban Churchill rádióbeszédeire hallgattak az angolok. Holott a költő is csak fáradtságot, vért, verítéket tudott ígérni.

E meghökkentő összehasonlítás igazsága mellett szerencsére létezik másfajta igazság is. A költészet nemcsak a közösségi lét, hanem a teljes földi és kozmikus lét kifejezésének az eszköze is. Ráadásul a legszubjektívebb érzelmek és sugallatok által. Nem véletlen tehát, hogy az újabb kori versekben a lírai én többnyire első szám első személyként jelenik meg.

És József Attila szinte minden verse a lírai én vallomásával kezdődik:

Összefoglalásként elmondhatjuk tehát, hogy a vers mindig az énből indul ki, és mindig az énre kérdez rá mint a megismerendő valóság alanyára, amelyben együtt van minden tény, adat, tudás és sejtelem. Egy tudós – legyen az fizikus vagy biológus – rengeteg adatra, felfedezésre támaszkodhat munkája során. A költő csakis önmagára. Éppúgy, mint őskori elődje, aki a nap járását figyelve azt szűrte le magának, hogy azt a fénylő valamit az ég egyik feléről a másikra bizonyára lovak húzhatják át. A képet egy modern versben sem érezhetnénk elvetni való csacsiságnak, hisz a napmozgás lényegét megértenénk belőle. Erről a lelkiállapotról mondja a költő Nemes Nagy Ágnes, hogy a versnek mindig terve van velünk, fel akar épülni általunk.

Mi, akik olvassuk, halljuk a verset, megdöbbenünk a vallomás súlyától. Íme, a végső csapda: a semmi csapdája. Hiszen ahol még látható ellenfél sincs, az egyén azt se tudja, mitől semmisül meg, mitől iktatódik ki a létből.

A vers annyira személyes, mint a költő arca, tekintete, s annyira csak József Attila életéhez tartozik, hogy belőlünk csupán megrendülést és részvétet válthat ki utólag is.

De hirtelen mozdul egyet a percmutató és mozdul egyet vele a világ is, és ami az imént még csak egyetlen ember sorsához kötődött, áttöri korlátait, és végigviharzik mindnyájunkon. Hány év telt is el 1937 óta? Kis híján hetven. Ebben az elmúlt hetven esztendőben iszonyú dolgok történtek velünk: háborúk, leveretések, diktatúrák, forradalmak, megszégyenítések, hamis fölszabadulások, és ha mindezt egy nagy kozmikus kalapba dobnánk bele, jóformán csak a történelem roppant káoszát érzékelhetnénk. De a föntebb idézett háromszakaszos, esendő József Attila-vers már az első két sorával eligazítana minket:

Csupán egyetlen ember léthelyzete és vallomása ez? Nem a XX. század fölvilágosult embereié? Akik szinte napról napra és kivétel nélkül legyőzöttnek érzik magukat e korban, noha nem hisznek semmiféle győzelemben. Ki tudja, hány millió újság jelenik meg naponta a Földön, száz- és százmillió információval, de egyik információban sincs olyan korszakos igazság, mint amiről a vers beszél.

Ezek után jogosan kérdezheti meg az ember az irodalom tagadóitól – mondhatnám –, ateistáitól: csakugyan elmúlt volna a költészet ideje? Egyáltalán az irodalomé? Nem csak a válságát éli? Ideje lenne fölismernünk, hogy a demokrácia legfőbb eszköze nem a könyv, hanem az újság, a képeslapok tömege és a televízióké. És alapjában véve csak egyféle demokrácia van – ahogy egy francia esszéista Henry Raczymov írja –: a piac demokráciája. Márpedig ez azt jelenti, hogy nemcsak a szappan, az autó, a húsvéti sonka áru, hanem az érzelmek és a gondolatok is. Mi volt a diktatúrák nyomorúságának egyik legfontosabb tapasztalata? Él az, aki nem fogad el mindent a külső világtól, a körülményektől. Ugyanis csak a halott fogad el mindent. Legszebb igazolása ennek Szolzsenyicin vakmerő föllépése. Körülötte minden a hatalomé. Még a feje fölött keringő lepkében is a titkosszolgálat megbízottját láthatta. De belül teljesen szabad maradt. Szellemében, nyelvében, akaratában. S ez a belső erő néha elég volt arra, hogy íróként egy egész birodalmat egyedül sakk-mattolhasson.

A demokráciákban az írókból elszállt ez az erő. Önmagukat veszítették el vagy hagyományos ellenfeleiket, s küzdés helyett az egyezkedések, alkuk, belátások perverziója jutott nekik? Nem hiszek ebben a meghatározhatatlanságban. Napról napra azt tapasztalom, hogy a nemrég megbukott diktatúrák helyébe a veszedelmesen hódító globalizmus újfajta diktatúrákat teremt: túladagolja például a valóságot, a látványt, hogy ne tudjuk meg soha, mi igaz, mi szükséges nekünk vagy mi fölösleges. A világból kihal a tárgyilagosság, s emiatt nem bízhatunk meg semmiben. Magunkban sem és másokban sem. Valami hasonlót eddig csak a diktatúrákban éltünk át.

Akkor még szükségünk volt olyan irodalomra és olyan költészetre, amely leleplezte előttünk zsákutcáinkat, az egyénieket, a társadalmiakat, fölemelte fejünket a remény közelébe, s együtt kereste velünk életünk igazát, értelmét? És mostantól kezdve már lemondhatunk róla? Legegyszerűbben Dosztojevszkij rövid mondatával válaszolok: “Egyetlen földi embernek sincs joga ahhoz, hogy elforduljon, és figyelmen kívül hagyja azt, ami a Földön történik.”

Érvényes ez minden íróra és minden költőre is.

Isten az a pont, írja Joseph Joubert, ahol semmi másra nem emlékezem. Vagy mindenre, ami van, benne, akiben ez a létező minden hátrál s halványodik; de ott van. Ott lehet, mivel Isten mindenebb Minden mindennél. Ha nagyon akarunk élni a Földön s a mában, akkor időnként el kell szakadnunk ettől a Földtől s mától – magunktól. Istent ilyenkor “kinagyítjuk”. Hogy borítson el, mint a tenger. Hogy megtalálva vesszünk el benne. Ő az a pont, aki mindig mindenre emlékezik, éppen azért, mert tökéletesen meg tud feledkezni mindenről. Csak szeret. Csak szeret. Én azonban, sajnos, túl sokat gondolkodom. Vagy ilyesfélét cselekszem, illetve szenvedek el. Még álmomban is. Csak ő tud engem kikapcsolni. Mikor meglep. S megérkezik. Egy pontban egyesíti teljes létezésemet, akadályozva még a szemrebbenésemet is, külső-belső figyelemre rendel. Igen, rendel, erőteljesen, de kíméletesen. Ennek, neki, a passzív elengedettség s engedelem örömét élvezve, nem lehet ellenállni. Azaz lehet, de ez nagy baj. Mert most átszivárgás van. Finoman veszti érvényét a mindenfajta emberi önállítás. Éntelenítés folyik. Megszabadulunk attól, hogy én ezt s azt így meg úgy látom, tudom, nézem, gondolom, vélem, találom; mert ez oly keveset számít, ugye. Szótlan és gondolattalan a Létezés… Egyszer egy ferences főiskolás arra kért, gondolkodjam az irgalomról. Visszakérdeztem: Gondolkodjam? Igen, mondta. Akkor ez a gondolkodás szentségimádása lesz, válaszoltam. Az mi?, kérdezte. Nem tudom, mondtam neki. Talán egy eddig ismeretlen benti érc, fűztem hozzá, látván értetlenségét. Hagyjuk sugározni, anélkül hogy megkutatnánk. Elmosolyodott, s bement a noviciátus konyhájába.

Az abszolút Értelem gyermekei vagyunk. Gondolkodnunk ugyanolyan kötelességünk, mint imádkoznunk. Persze hogy mennyit, hogyan… Íme, egy transzcendesnek szánt csillagábra: az abszolút Értelem a teremtő Szentháromság. Tehát a Fiú is, a Lélek is. Ha az Atya a szeretet, akkor a Fiú az értelem, a Lélek a hit. De amint ez, ilyen az egyik, nyomban a másik is: az Atya az értelem is, a hit is. A Fiú a szeretet is, a hit is. A Lélek az értelem is, a szeretet is. Vagyis Mindhárom a többi is. Ha meg akarunk újulni, akkor miután megújultunk, meg kell újulnunk. Miben? Szeretetben, hitben, értelemben. A szeretet ezért hatol be (episztemológialilag is) az értelembe, a hit a szeretetbe, az értelem a hitbe. Kereszténynek lenni nem jelenthet intellektualizmust, de jelent – a lélekben – intellektualitást. Így lehet az Atya a tudás, a Fiú a cselekvés, a Lélek a dinamika. Az Atya a mindenható, a Fiú a megtestesítő, a Lélek az ihlető. Az Atya a cselekvés határtalanságára sarkall, a Fiú megtanít – jót s jól – cselekedni, a Lélek sugall s gyújtogat. A Szentháromság a Létezés Totalitása. Ige, Tűz és Teremtés gyümölcse az élet. Az emberi alkotás mindig az életről szól úgy, hogy leképezi az isteni lényegek tulajdonságait, jelentését s evilági, örökös megtöretését a teremtett létezők körülményei között. Ezért a gondolkodás az alkotásnak a melegágya, a gondolkodásnak pedig a hit a forrása, s a hit itteni megtestesülése: a vallás.

“Amikor azonban” – Jézus Krisztus – “úgy akarta, akkor meg tudta fosztani emberségét Isten jelenlétének fényétől. Ez volt a legutolsó és a leghatalmasabb szenvedés, amelyet magára vett. […] Megfosztotta magát attól az elemi vigasztalástól, amelyben élt”, írja J. H. Newman (J. H. N.: Meditations and Devotions; Oratory Papers).

Nem éppen az, hogy bár nem akarta (mert ez csak akkor dráma, ha akarhatja ugyan, de jobb – Istennél mi az, hogy jobb? – nem akarnia), mégis valami oknál fogva – és nem ez-e Jézus misztériumában a legsötétebb szakadék? – meg kellett fosztódnia emberségének isteni fényétől? Erejét vesztett Istenemberré kellett lennie. Vagyis isteni rangon maradva, kiüresítetten kellett emberi módon szenvednie. Az ember szenvedett itt széthúzva, szétfeszítve isteni méretekre. A sötétség most, egyetlenegyszer elboríthatta Isten teljes egét; miféle hatalom tehette ezt? Lucifer ehhez kevés… Jézus így nem kaphatott semmiféle vigaszt. Minél inkább egy volt az Atyával, annál kevésbé. Csontszáraz szenvedés volt ez. Ebben a pillanatban, a Fán függve, nem volt, aki vigasztalhatta volna Jézust. Mintha eltűnt volna az Atya (nem elhagyta őt). Hol volt, hol lehetett, amikor a Fiú haldoklott? Lehetett másutt, mint a Fiúban? Az Atya emberi méretekre nyomorodott, míg a Fiú isteni méretekre feszíttetett szét? Az Atya olyannyira tiszta szeretet, hogy még az embernél is kisebbre töpörödött, s mivel végtelenül nagy volt, minden paránynál parányibb lett? Semmi, csak a nagy S betű jelzi, hogy mégsem semmi… Vagy talán alkalmazkodott a Fiú emberi méreteihez, vagyis a pusztulásra ítélt végességéhez, az ő bőréhez, a tépő fájdalmaihoz, végső sóhajaihoz, kinyújtott karjának remegéséhez; agonizált vele? S talán az Atya várt vigaszt a Fiútól? Maga a szent Isten függött a Fán? Akkor a Fiú valóban megfosztatott minden vigasztól. Mert a Fiúnak nem kellett, nem kellhetett más vigasz, mint az a tény, hogy ő és az Atya egy. Ha az Atya várt vigaszt a Fiútól, akkor a Fiú vigasztalan. Ha az Atya hallgatott, akkor a Fiú még vigasztalanabb. Talán ebbe halt bele.

Azt akarja, hogy szeressem, akiket valójában nem szeretek. Mikor még azokat sem szeretem jól, magam dorgálása nélkül, akiket szeretek. Ha igazán szeretem őt, akkor akarjam azokat is szeretni, akik – enyhén szólva – unják azt is, hogy volt. Már nem arról van szó, hogy a vele való kapcsolatuk még úgy-ahogy elmegy, lényegében kérdőjeles, éppenséggel el lehetne mélyíteni, nem; nagyot ásítanak, ha valaki néven nevezi őt. Én meg szeressem őket. Mivel ő is ezt teszi. Ez az egyedüli indoka. És ezt elégnek találja. Sőt, követelménynek mondja. Szeressem, akik kirekesztenek, rágalmaznak, lemosolyognak, évtizedek óta átlépnek rajtam, mind lezserebbül. S azért, mert én szeretem azt, aki őket szereti. Szeressem azokat, akiket egyáltalán nem érdekel, hogy én szeretem-e őket, vagy sem. Minthogy ez tényleg nem fontos. Illetve ha ők ezt fontosnak tartanák, az az én szeretetem rovására menne. Talán ettől hunyna ki. Mivel az én szeretetemben nem az a lényeg, hogy kit s kiket, hanem hogy égjen.

Az én szeretetemben én vagyok a kockázat, nem a másik. Tehát a másik gyűlölhet is akár? Bizony. Kifigurázhat, pellengérre állíthat, megleckéztethet? Igen. El lehet ezt viselni? El. Éppenhogy, csak hajszálnyira attól, hogy nem, összeszorított szájjal, de el. S egyedül azért, mert a másikat talán éppen az én szeretetem mentheti meg. Valahol s valamikor. Mert az is előfordulhat, hogy rajtam kívül úgy őt senki emberfia nem szereti. Aki pedig ezt az emberileg szörnyű igazságtalanságot kívánja (kissé erőlteti is), az nem csak valaki, hanem maga az Igazság. Aki pontosan tudja, miért szeret megingathatatlanul. S ezt értésemre is adja. Nem rágja a számba, de világossá teszi. Nem kérhet kevesebbet. Mindent megadhat, mert mindent bír. És csak ő bír. A megvetést, a gyűlöletet, a dolgokat sarkaiból kiforgató fondorlatot, a cinikus megkülönböztetéseket, a bosszút, a kígyónyelv sziszegését, a hajtóvadászatot, a menekülő, néma kisbárány halálfélelmét is ő bírja: ott hömpölygött mögötte a rossznak fekete szurokja, a fekete kavicsözön, amely megmeredt, mihelyst szembefordult vele. És majd elindul rajta a bárány visszafelé, s meg sem áll a torkolatáig. Oly fönséges lassúsággal lépked, mint egy párduc, halálos metszéssel a nyakán. S lépteire fokonként világosodik a határtalan kátránymező. Még ragyoghat is, mint az üvegtenger.

Ahányszor a szentmisén nem a bővebb Krédót, hanem a szűkebb Apostoli Hitvallást mondom el, vagy kell elmondanom, a szellemi veszteség érzését élem át. Már régen tudom, hogy a hangosan s egyhangú méltósággal kiejtett szavak cselekvésszámba mennek, vagyis a ténylegesség légkörét teremtik meg. Valószínű, hogy a magányos emberek azért beszélnek magukban hangosan, mert az ilyen nemű tétlenséget nem bírják elviselni. Hallani akarom ezeket a számat elhagyó szavakat: az Atya “minden láthatónak és láthatatlannak” teremtője. E teljességhez képest “a menny és föld” kevés. A legszemélyesebb közöm ahhoz van, amit látok, bármi legyen az, s amit elképzelek, elgondolok, bármi legyen az. Telis-tele vagyok a láthatóvá lett láthatatlanokkal, és a még láthatatlan láthatókkal. Az Atya, bár nem tudom, vállalhatja-e, vállalja-e azt, ami bennem láthatóvá lesz, vagyis elhagyja láthatatlanságát, megtestesül, de azt tudom, hogy Ő maga e kifejezés elhangzásakor minden esetben tovább bővíti a teremtés óriásgömbjében zsúfolódó teremtmények sokaságát: mint több láthatatlant tesz láthatóvá. A Mindenség a Teremtőhöz való viszonyában folytonosan változik és nő.

Aki ez a viszony, az a Lélek, s akiben ez a növekedés végbemegy, az “az egy Úr”. Jézus Krisztus. Ő nem nő, mert végtelen. Azt, hogy – éppen ezért – Föltámadott is, csak később fogom megtudni, s ezért megnevezni is. De, hogy ő a kezdeti teremtés Helye, és a folyamatos növekedés Oka is, azt e jellemzőiből értem meg: “az Atyától született”. Tehát isteni személy, “Isten az Istentől”. Mikor született? “Az idő kezdete előtt.” Már volt, mielőtt a Mindenség lett volna. Vagyis nem lehet, hogy a teremtés nélküle történjék, s az sem lehet, hogy ne miatta növekedjék. “Világosság a világosságtól.” Ez a hatalmas kijelentés annyit tesz, hogy a Fiú kilépett az Atyából, de úgy, hogy vele azonosként benne maradt. Vagyis az Atya megy vele oda, ahová a Fiú. Akár a keresztre is. Ha itt fejeződnék be a krédó, sem volna hiányérzetem. Elöntötte a létezést a lét áradó, soha el nem sötétíthető fénye. Mégis tovább kell mennünk, mert a Lélek elemez: ez a kilépő Világosság “valóságos Isten a valóságos Istentől”. Megdöbbentő dolog következik: aki már az idő kezdete előtt volt, embertől emberként is megszületik. E pillanattól kezdve embernek lenni, bárki ember fiának, azt jelenti: teremtményként is misztérium.

Ő azonban, Jézus Krisztus, bár születik, mégsem teremtmény. Miért nem? Mert “az Atyával egylényegű” maradt. Ezért lehetett minden általa. S bár minden általa lett – ami egyébként a teremtett dolgok iránti tiszteletünk alapja – Ő maga a Szentlélek által lett láthatatlanból láthatóvá. Istenből Kisdeddé, Világosságból Világossággá. Vagyis: nem kerülhette el köztünk a sorsát. Keresztre feszítettük. Majdnem azt írtam: tehát keresztre kellett Őt feszítenünk. Ami így nem igaz. Mégis… Mit tett közben a Szentlélek? Vele volt. Egyik keze ujjhegye az Atya szívét érintette, másik keze ujjhegye a Fiúét. S amikor a Mindenség legsötétebb pillanatában az Atya s a véres Fiú eggyé lett, a Lélek, a fényévnyi fesztávolságú szárnyaival körbeölelte őket. Azokat, akik egy, Ő volt. De ebből senki sem látott semmit. Ez az a látható, ami láthatatlan maradt. Csak a vér folyt alá a testen, majd csöpögött, végül megalvadt. Lehet, hogy egy kimondhatatlan időpillanatig a Szentlélek éltette Őket Úrként? Nem tudom. De a Szentlélek Úr. És éltető. Imádjuk és dicsőítjük őt, mert már az Ige előtt is a megszólalásra készült: edzette s edzi ma is a próféták nyelvét, az “egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban”. S kívüle is.

“Jesus Christ, qui est notre Dieu”, mondják a svájci karthausi apácák. Ő a mi “Kortársunk”, írja P. Emmanuel. Akkor ő a Kortárs. A kezdettől a végig. Kortársunk a Fiú, aki Isten. Istennel egy időben létezünk, így fejeztem be egyik versemet. Egy időben; értjük ezt? Ő is van, és mi is vagyunk; értjük ezt?… Amikor keres valaki az udvaron, azt kiáltom oda: itt vagyok! Pedig azt kellene mondanom: itt vagyunk! Akkor viszont Pilátus kérdésére talán így gondolta Jézus: Igen, én vagyok, vagyis én és mindenki, aki valaha élt s élni fog a földön, vonja magára ítéletedet. Pilátus, nagyon nagy a te felelősséged… Reméljük, sem Pilátus, sem a pilátusok egyszerűen nem képesek fölfogni azt, amiben ítélkezniük – nem lehet, hanem – kell, nem foghatják föl ezt a felelősséget. Igaz viszont, hogy mindenkinek joga a szívében készülődő nem helyett inkább igent mondani, még akkor is, ha – természetellenesnek vélt módon – maga ellen dönt. Aki hisz, csak akkor mondhatja ki a hit igenjét, ha képes magára a leghatározottabban nemet mondani. Hogy aztán ebből a nemből hajt ki mégis a nagy lombokat lengető igen fája, az a hit egzisztenciális titka. Egy adott esetben ez mindig el van takarva, kérdéses, előre megjósolhatatlan. A Nem erdőt irt. Az Igen sziklás talajba is magot vet. Tarkovszkij kisfiúja egy száraz botot dugott a homokba, és mindennap meglocsolta öntözőkannájából. Nem figyelte, kihajt-e, s mikor. Utolsó cseppig a simára kopott bot tövébe öntötte a vizet. Kicsit tapicskolt a tengerparton, és hazament. Ez az öntözés, ez tartozott rá. A többi nem az ő dolga volt. Hogy ezt az egyet tudta, s csak ezt, az a kegyelem. Ennyit Pilátus is, az örök pilátusok is tudnak. Tudhatnak. Tudhatnának. A magnyit kell tudni, nem az erdőnyit. Sőt, az erdőnyit nem lehet tudni, hanem csak kapni.

Hogy Krisztus a kortársunk, a Kortárs, azt jelenti, valóban velünk van a világ végezetéig. Utána nem velünk lesz, hanem mi leszünk Benne. Az Országában. Az Ölelésében. A Szavában. A Kertjében. Az Egyben és az Egységében. A Házában. A Városában. A Testében. Akkor nem baj, hogy most és itt időnként nem jut eszünkbe Róla semmi új. Hogy néha nagyon unjuk agyonszajkózott szófordulatainkat, a sima, öreg, kicsiszolt hasonlatainkat, képeinket Róla. Hogy azt súgjuk magunk elé: Minél kevésbé tudom, ki vagy, annál inkább vagy. Te vagy a Vagy. Nem baj, hogy elakad a szavunk, nem fog a tollunk. Nyugodtan hallgass el, nyugodtan tedd le a tollat! Nyugodtan tűnj el! Csak ne hazudj! Ne tégy úgy, mintha virágoznál az Ő nevében, valójában pedig megkopaszodtak az ágaid. Ereszkedj le a szék mellé a sarokban, a szőnyeg csücskére, és hallgass! Húzd térdre a karodat, és nézz! Nézz és nézz! Mindegy, mit látsz. Úgyis mindenben Őt nézed… Nem tudunk túltenni, túl lenni Istenen. Nem oldhatjuk meg Őt, mint egy izgalmas egyenletet. Élvezd a vereséget; megrekedtél Benne. Kicsik vagyunk, hála Istennek.

Nem a magány, dehogy. Az elhagyatottság. Az előbbi lehet a spontán, óvni való megüresedés szeretete, az utóbbi a létezésre mért, s talán gyilkosnak szánt csapás. Szent Ferenc bandukol az úton. Tele lett a szenttel, és szokásához híven franciául énekel. Jön szembe egy umbriai paraszt, szőrén ülve szamarát. Megy ki a földre. Közeledvén fölismeri Ferencet. Megáll mellette, s leszól neki: “Hát csak igyekezzél olyan lenni, amilyennek tartanak, mivelhogy sokan bíznak benned!” (II. Cel. T., J. le Goff: Assziszi Szent Ferenc. 2003, Európa) Ferenc odalép hozzá, és megcsókolja a lábát. Ez a paraszt nem volt se “naiv”, se “rosszmájú”, hanem bölcs. Nagy jót mondott a szentnek. Kijár neki a lábcsók. Mert annak a lelki-szellemi óriásnak, aki jelentéktelen külsőben rótta a világot, a lehető legjobbat ajánlotta: minél magasabbra jutsz (vagy törsz), légy annál alázatosabb. Bár vézna vagy, tarts meg minket, többieket, mint egy gerendázat. Ha jobbnak vélnek, attól még ne ijedj meg; jóságban tégy túl a híreden. Ragadj minket magaddal, ha már egyszer kizökkentettél. Bízunk benned, mert te, éppúgy, mint mi, nem sokat adsz a rangra. A hivatalos szóözönre. A bársonyos szavak mögé bújtatott fenyegetésre. Ilyesmihez se időnk, se érzékünk. A föld, a kő, a búza olyan, mint az igazság. Egy ügyben járunk. Te úgy, mi így. Hiszünk neked, mert szavaid a szív bőségétől illatosak. Igaz, kicsi vagy, mi azért tudjuk: nagyobb mindenkinél.

Szkok Iván pop-arttal (is) pöttyözött reneszánsz kertjét mint érzelmi dzsungelt a választékos színvilág jellemzi. Festményei és grafikái, szobrai és kép-objectjei, a negatív és a pozitív formát plasztikai festészetként megjelenítő reliefjei a fénynél égetőbb, pontról pontra kigyúló lámpásokban valósággal tobzódnak. “Akinek érzéke van a szín iránt – írja Diderot az Értekezés a festőművészetről című tanulmányában –, az szemét a vászonra szegzi; szája félig nyitva áll; liheg; palettája olyan, mint a kaosz. E kaoszba mártja ecsetét; ebből csalja ki a teremtés művét, a madarakat és az árnyalatokat, melyekkel tollazatuk festve van, a virágokat és hamvasságukat, a fákat és különböző zöldjüket, az ég kék színét és a vizek gőzét, mely rájuk borul, az állatokat és hosszú szőrüket és bőrük változatos foltjait s a lángot, mely szemükben ég.”

Szkok Iván az illuzionista eszközével él, amikor megtáncoltatja a szemet. Arra biztat bennünket, hogy fogadjuk el a síkból a térbe (a pozitívra megfestett negatívba) forduló, a homorulatnak, az üregnek is testiséget kölcsönző építés káprázatát. Minthogy a képzeletet – Goethétől tudjuk – különösen a kötészet szabályozza, minden mozzanata arra irányul, hogy beborítson bennünket ezzel az illékony – egyszerre égi és földi – sátorral. A művész ebben a szakralitással és a történelemmel, a mitológiával és népi hiedelemvilággal (balladákkal) érintkező, a nő szépségét lírába oldó, ám a bohóc harsányságát sem tagadó modern teátrumban olyan színpadot ácsolt magának, amelynek földéhsége (vagyis a realitásra való érzékenysége) a költészettel határos. Vagy ha nem maga a (kép)költészet.

Akár durva ököllel is áttörni a konvenciók kárpitját, hogy az így megnyílt tér – gondolkodásunk tere, a kép-szobrot körülvevő lég – egyszerre az aktív szemlélődés terepévé és serkentőjévé váljék, ez Szkok Iván legfőbb kívánalma. Ennek jegyében cselekszik akkor is, amikor a szerelem (és a vonzataként megjelenő szexualitás) dús ligetébe kalauzol – az érzelmi libikóka mint vágykép megtestesülését a pozitívban és negatívban egyként sokkoló női idomok “hegy- és vízrajza” jelenti –, és akkor is, amikor a heroizmus, a közösségért önmagát föláldozó baka hősiessége előtt hajt fejet (Az ismeretlen katona síremléke – 1984). Ez utóbbi festett dombormű (akrill, gipsz) szép – meghökkentő – példája annak az ábrázolásmódnak, amelyben a csaknem fotóérzékenységű hiperrealizmus valósága: a képtáblán negatívban fekvő Fiú és az őt sirató – itt pozitív, plasztikai formában megjelenő – Anya, a szenvedéstörténet (Biblia) költészetével elegyedik. A hatásmechanizmussal segített győzedelem – az alkotóművész győzelme – leginkább abban nyilvánul meg, hogy a színes relief modern oltárképnek is fölfogható. Nincs az a templom, amelyben ez a remekmű idegenül hatna. (Hihetetlen, hogy még mindig nem került közgyűjteménybe.)

Festmény szobrászi keretben? Sokkal inkább szobor – dombormű vagy homormű – festménynek álcázva. Ez Szkok Iván reneszánszba hajló életöröme, libikókája. Nála – talán a modern magyar képzőművészetben egyedüliként – nem válik ketté szín és forma, hanem átjárja egymást. Izmustól, irányzatoktól függetlenül alakuló életpályája – természetesen mindig a találékonyság és az expresszív lendület tengerén hajózva – különböző művészettörténeti korszakokból fölhabzsolta az “eltanulhatót”; ám a művész sosem másolta a jót, hanem magává lényegítette.

Michelangelo szépészeti szépének artisztikus milliméterpapírjára, erre a négyzethálóra osztott sejtelemnyi csodára időközben Rauschenberg képlékeny írógépének ormótlan súlya nehezedett, de Szkok ettől az összeütközéstől még inkább megbizonyosodott egyidejűleg régi és mai jegyeket hordozó művészetének modernségében. Pollocknak a barna csomagolópapírt akárha a tengerpart homokját fröccsentéssel, csurgatással aktivizáló kalligramja nem hat olyan fölkavaróan, mint a budapesti művész festett domborművének, A győzelem géniuszai, a II. világháború emlékére (1984) című reliefjének “semleges” területe.

Az csak természetes, hogy az akrill, gipsz dombormű arccal és háttal fekvő halott katonái?, tinédzser tiltakozói? megannyi mementó, maga a döbbenet. Ezt a negatívba forduló alakformálás plasztika játéka teszi teljessé. A holttá merevült “személyes idő” kíméletlensége. Ám hogy a felület és a kompozíció csupán járulékos elemének képzelhető csatatér is – rajta a csizmák, az autókerék-gumik stb. nyoma – ilyen elemi erejűen vetíti elénk a háború, az öldöklés gyalázatát, az a művészi tudatosság legnagyobb foka. A relief minden négyzetcentimétere, még a kezeket simogató vagy kaszaboló fűszálak is, együtt lélegzenek az álomba-halálba ájult fő figurák testvalóságának pórusaival.

A poliészterből és műgyantából készült Háborús Pietŕ – Hódolat Greco előtt (1984–2003) ugyancsak ehhez a vonulathoz köthető. És a technikát követve ugyancsak ide, jóllehet témája szerint profán módon, a nyári napfordulót, benne Szent Iván szent tüzét a testek eksztázisában megragadó Pogány ünnep (2004) is. Ezen a műanyag reliefen (poliészter, tempera, kréta) tulajdonképp a hajdani zseniális festett homormű Euridikéja (1976) nyitotta ki a szemét, hogy a vonzás – “szemmel verés” – rituáléjával még jobban magához kösse a táj önfeledten nemiségben tobzódó alakjait.

A Jelképtárból tudjuk, hogy “a Szent Iván-napi tüzes szokások a napfordulói, illetve napéjegyenlőségi ünnepekre vezethetők vissza, s a fény, a nap évenkénti megújulását, pályáján való haladását kívánták egyebek mellett mágikus úton elősegíteni.” Viszont a Távol-Keleten – mily gazdag a mitikus hagyomány! – a tűzelem a déli égtájjal és napszakkal, a vörös színnel, a nyárral és a szívvel társul. Az utóbbival azért, mert – nyilván más égtájakkal közösen – “a szívet tekintették a szenvedélyek (szerelem, harag), a lélek a lelkiismeret és a szellem (a megvilágosodás) székhelyének. Szkok Iván szenvedélymértana, fókuszban a zöldes-kékes (horizontális ecset- és krétagesztusokkal jelzett) vízben álló Madonnával, s nemkülönben a háttér “kiegészítő” alakjaival (közülük is egy, a falloszával hódító barnás férfi- figurával) arra figyelmeztet, hogy a bibliai és mitológiai jelképek segíthetik a kép, a szobor a dombormű értelmezését, ám semmi sem pótolhatja a megérzékítés már-már csodaszámba menő technikáját.

A művész leginkább pozitív-negatív festett reliefjeivel, plasztikai festményeivel hozott újat a magyar (s talán a nemzetközi) képzőművészeti életbe. Ez a virtuóz formakezelés (a negatívba nyomott test festéssel pozitívvá való öltöztetése stb.) természetesen adódik a festőművész szobrászi hajlamából, anyagalakító szenvedélyéből, de segíti a színek közötti biztos tájékozódása s nem utolsósorban bravúros rajztudása is. Festett szobraira is az a jellemző, mint reliefjeire: a sokszor meghökkentő (máskor érzékien kihívó) formák érzelemgazdagsága. Eme tárlat is mutatja, se szeri, se száma remekléseinek. Ha elsőbben a klasszikus szépségű, értelmet a varázslatos néprajzból merítő Leányfejet (magas tüzű samott, 1983) említem, akkor nem hagyhatom figyelmen kívül az Ildikó-szobrok – egyszer piros-kék lobogó hajkoronával tüntető (1980), máskor a széki viseletet jellemruhává öltő (1988) – megannyi variációját sem. S az artisztikus forma- és színleleménnyel alkotott arisztokrata-büszt – a Beathe valójában egy Sissi rokont elevenít meg – ugyancsak figyelemre méltó teljesítmény. A figurák sokszor festéssel jelzett hippi irányú ajzottsága fölöttébb érdekes.

A portrérajzolás és -festés – akár akadémista módon végzi a művész, akár avantgárd, az arcot számtalan elemre bontó irányultsággal – különösen azért nehéz, mert az igazi alkotónak egyúttal jellemtanulmányt is kell nyújtania. Szkok arcai – ebből a szempontból nincs is különbség a vékonyan festett Mara – Kirándulás a hegyen (olaj, vászon) és a műhely fényvillódzásai-rácsai közül gonoszul (?) kitekintő Sváby Lajos-portré – Műteremben (1982) között – attól elementáris erejűek, hogy rajtuk a fej fölszeleteltetik. Egy bizonyosfajta lélekjáték érzelemgócai kerülnek így terítékre. A szempárok megsokszorozódnak, egymástól el vannak csúsztatva, s így az arcra “ráfényképezett” – a ceruza és a pasztellkréta vonalhálójában megigazuló – újabb arc és megannyi változata hivatott a személy (Szkoknál minden esetben személyiség) lényegjegyeit föltárni. Látszólag izgatott, az ábrázolhatatlant lélekvalóságában megragadni igyekvő ecset- és krétamozgás zajlik a vásznon, illetve a papíron, valójában a torzítással is karaktert kiemelő gesztusok révén áll össze a portré a külső jegyeknél avatottabb lélektérképpé. Egészen új művek is (Dárday Nikolett – 2003; Zsuzsa; Dr. N. P. és hitvese; A háttérben Nagymaros – Kacsán György családja; Középen a komppal – mind 2004) jelzik eme alkotómódszer hatékonyságát és sikerét.

Sok-sok éve múlt annak, hogy kora ifjúságomban – 1944 és 1953 között – majdnem egy évtizedet szovjet rabságban töltöttem. Minduntalan felsejdülnek ugyan a nyomasztó emlékek, de sok minden ma már – a régmúlt ködfelhőin keresztül – szinte valószerűtlenül elmosódó látomásnak tűnik. Mind a mai napig már csak a hazaérkezésem után haladéktalanul felidézett és frissiben papírra vetett események őrzik a hiteles történetet, a neveket és a fontosabb időpontokat, hogy a múló idő végleg ki ne mossa eleven emléküket.

Az idegen és távoli országban való hányattatások, a kényszermunkatáborok nyomorúsága, a gyötrelmes éhezés, a dermesztő fagyok kínjai, a megaláztatások sorozata, a szabadulásba vetett reménység alig pislákoló szikrája, mind-mind a múltba távolodtak, és így – hála istennek! – a maguk valóságában ma már átélhetetlenek.

Egy dolog azonban még ma is égetően fájdalmas a számomra: fogságba esésünk, elítéltetésünk után rabságunk utolsó napjáig, nem tarthattuk a kapcsolatot a szülőhazában maradt szüleinkkel, szeretteinkkel. Mit jelentett volna csak egyszer, csak egyetlenegyszer hazulról levelet kapni: hogyan érte meg a család a háború végét, ki maradt életben? Ki és hogyan élte túl a borzalmas szovjet megszállás időszakát? És tudják meg azt, hogy nem haltam meg a háború viharában – még élek és remélek!

Amikor hazaérkeztem, kiderült, hogy három levelem csodával határos módon hazaérkezett még 1945–1946-ban Ukrajnából, tehát a szüleim tudták, hogy túléltem a háborút, és orosz fogságban sínylődöm. De 1946 után aztán egészen 1953 decemberéig már nem érkezett hír rólam, hét éven keresztül, hogy életben vagyok-e még. Én pedig teljes kilenc évig gyötrődtem a teljes tudatlanságban, és annyi vigaszom sem volt, hogy megtudjam: valami hírfoszlány – az óvatosan fogalmazott levelek útján – hazaérkezett tőlem a háború után…

Féltőn és kegyelettel forgatom a kezemben rabságomból írott leveleimet, melyek megsárgultak, elszakadoztak a messzi távolból annak idején megtett kalandos útjuk közben és az azóta eltelt évtizedek során…

Hogyan is keletkeztek ezek a levelek? Milyen körülmények között íródtak? Mit jelentett szűkszavú híradásuk az itthoniak számára? És micsoda kín volt a számomra, hogy postaosztáskor sohasem olvasták az én nevemet, pedig ott tolongtam a többiek között, azzal a hiú és valószerűtlen reménységgel: hátha…?

Csak néhány sorban vázolom az akkori körülményeket, hogy időben el tudjam helyezni a levelek történetét:

A második világháború utolsó félévében, 1944. december 22-én estem szovjet hadifogságba, a Somogy megyei Marcali község környékén, a csömendi erdőben. Leventetársaimmal együtt azonnal letartóztattak, majd másfél havi vizsgálati fogság után, 1945. február 6-án a Kiskőrös melletti Páhi községben a 3. Ukrán Front haditörvényszéke szovjetellenes tevékenység vádjával tízévi szovjet, javító munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre, valamint azt követően örökös szibériai száműzetésre ítélt.

Bennem is felsajdult a vágy, hogy életjelet adjak magamról a messzi Magyarországra, Nagykanizsára, a szüleimnek. Hiszen addigra már öt hónapja múlt, hogy nyomtalanul eltűntem a fronton leventetársaimmal együtt. Őszi bevonulásomkor apám is a fronton volt, akkoriban tőle is régóta nem volt hírünk. Édesanyám talán már tud valamit apánkról, de velem kapcsolatban semmi hírük nem lehetett. A háború most már érezhetően a vége felé jár, vajon hogyan érte meg a család a front átvonulását? Ki élte túl az elkeseredett harcok között lezajlott szovjet megszállást?

A nyikolajevi lágerben tizenketten voltunk magyarok, különböző munkacsapatokban, úgynevezett brigádokban szétszórva. Közöttünk volt dr. Pongho István nyíregyházi újságíró, aki elég jól értett oroszul, és írni is tudott valamennyire. Megkérdeztem tőle: ha tudnék valahogyan papírt szerezni, megírja-e a levelemet haza? Dr. Pongho vonakodás nélkül vállalkozott az írástudó szerepére. Ezután lázasan kerestem az alkalmat, hogy valamiképpen papírhoz juthassak.

Írószerszám alig akadt a lágerben, mert tiltott használati tárgy volt. Lépten-nyomon elkobozták, ha valakinél a naponkénti testi motozás alkalmával kitapogatták. A levélírásnál azonban a legnagyobb problémát a papír megszerzése jelentette. Abban az időben szinte nem létezett tiszta papír sem a lágerben, de a szabad életben sem.

A munkatábor ütött-kopott irodájában legyalult deszkalapokra írtak, radír gyanánt az üvegcserép szolgált. Ha elküldésre szánt jelentést kellett írni, úgy nyomtatott könyv lapjait tépdesték ki, és erős lila tintával átírtak a szöveg felett. Kézhez adott utalványt, igazolást akkora darab újságpapírból vagdosott papírszeletkékre írtak, mint egy gyufaskatulya címkéje. Deszka- vagy furnírlapra írtak a létszámellenőrzéskor a börtönőrök, a napi munkateljesítmény könyvelésénél a brigádvezetők. Általában ha valakinek a kezében nyeles deszkalapot (mint valami kisméretű vágódeszkát) pillantottunk meg, akkor tévedhetetlenül tudtuk, hogy okvetlenül tisztségviselő, valami rangbeli személyiség közelít felénk.

Hát akkor a szegény, ágrólszakadt elítélt hogyan írhatott haza levelet? Talán deszkalapon…? Akárhogy is volt, de azért deszkalapot nem lehetett a tábor udvarán egy fatönkre erősített, festetlen deszkákból összetákolt postaládába csúsztatni – levél gyanánt!

A munkahelyeken itt-ott megszerezhető, szakadozott cementzsákokat tépték darabokra a rabok. Leveregették róla a cementpor nagyját, kisimogatták – és kész volt a levélpapír. Mivel a szabadok is így leveleztek, ritka zsákmány volt egy-egy széthasogatott zsákdarabka. Természetes volt, hogy csak a szemfülesebbek, az erőszakosabbak jutottak hozzá, és ebből üzletet csináltak, a napi kenyéradagért árusították. Fél adag vagy akár egész napi adag kenyeret kellett odaadni a kicsiny, háromszögletes levélkévé összehajtogatható barna papirosért.

Szerencsés módon kevés utánajárással és alig féladag (!) kenyerem árán meg tudtam szerezni egy erősen gyűrött cementeszsák-darabkát. A levélírás számára alkalmas időpontnak bizonyult május másodika, az ünnep második napja. Alkonyatra hajló délután a barakk lépcsőjére kuporodva álltunk neki a nagy műveletnek. A vizeshordó fedelét hoztam ki a barakkból, a mosdóhelyiségből, írótábla gyanánt. (Mivel sem ivóvizet, sem pedig mosdóvizet abban az időben még nem szállítottak a lágerbe, teljesen száraz volt a hordófedél.)

Dr. Pongho a saját, rejtegetett tintaceruzacsonkjával, nagylelkű gesztussal teljesen ingyen, újabb kenyéradaggal való fizetség nélkül végezte a láthatóan számára is problémás cirill betűs írás műveletét. Igyekeztem rövid szöveget diktálni, tőmondatokban fogalmazni, mert az írnok gyöngyöző homlokán észrevettem, hogy azért még neki sem erős oldala az orosz beszéd és betűvetés.

Ettől függetlenül biztosan reméltem, hogy buzgó körmölése csak hazajut Magyarországra, életjelet, hírt visz felőlem a család számára, és talán én is hamarosan választ kaphatok hazulról. Hevesen dobogó szívvel dobtam be levelemet a postaládába. Bélyeget senki sem tett a levelére, honnét is vehettük volna? Tudtuk, hogy az otthoniak majd örömmel kiváltják a várva várt híradást.

Aztán már szinte másnap vártam rá a választ. Minden levélosztásnál ott szorongtam az embergyűrűben. Hátha az én különös hangzású nevemet is kibetűzik, üggyel-bajjal, valamelyik levélről? Remegve vártam a hazai levelet, még ha józan ésszel fel is fogtam, hogy bizony nem olyan rövid a levél útja határokon keresztül, oda és vissza! Mindhiába vártam a választ, nem érkezett meg soha…

1945. május havában lágerünkben egymás után hárman meghaltak a tizenkét ott sínylődő magyar közül, néhányan az öregjeink közül ott sorvadoztak a szegényesen berendezett betegszobában. A láger orvosnője – áldja meg a Jóisten! – felfigyelt ránk, és gyorsan minden magyart kivetetett a munkabrigádokból, akik még ott vánszorogtunk a többiek között. Beutalt minket feljavítóra, hogy a biztos pusztulástól lehetőleg megmentsen. A sanyarú és kegyetlen életkörülmények a belhonosok sorait is megritkították, de mi voltunk a legveszélyeztetettebbek. A feljavítón egyelőre nem kellett dolgozni, naponta háromszor kaptunk enni, még ha keveset is, de csillapította kínzó éhségünket.

Volt ott köztünk egy idősebb moldvai ember, aki jó szívvel megajándékozott egy cementzsák darabkájával. Kérésemre még arra is vállalkozott, hogy megírja a következő levelemet a szüleimnek. Az előzőre még nem jött válasz, de ha jött volna is, még nem érhetett volna hozzám.

Egészségesek-e? Én, fiuk, János, hála isten életben és egészségben megvagyok, és maguknak is azt kívánom az Úristentől, jó egészséget és sikereket kezük munkájában. Jó egészségben megvagyok Nyikolajev városában, gyárban dolgozom. Már a második levelemet küldöm maguknak, de nem tudom, kaptak-e már tőlem. Küldjenek nekem választ, de oroszul írják a levelet. Kedves szüleim, ha volna mit, küldjenek nekem csomagban kétszersültet, szalonnát, dohányt, küldjék el minél hamarább. Nagyon várom. Viszontlátásra, maradok életben, egészségben, fiuk – Jani.

Különös és furcsa jelek voltak a számomra az orosz betűk. A levélírás művelete közben nem akartam a moldvai bácsikát zavarni, nehogy kiessen a fogalmazás menetéből. Miután a kész levelet gondosan háromszögletűre hajtogatta, és a külső oldalán ő oroszul, én magyarul közösen megcímeztük, majd bedobtam a postaládába, visszamentem hozzá az orvosi rendelő előtti lépcsőfeljárathoz, és a legfurcsábban cirkalmazott betűkről megkérdeztem, hogy melyik hangnak felelnek meg?

A kacskaringós betűket a keze ügyébe került forgáccsal lerajzolta a rabtársak által letaposott földre, és készségesen magyarázta nekem az írásjeleket. Így vettem az első írásleckét az orosz kézírásból. A nevemet már előzőleg le tudtam írni nyomtatott betűkkel, mert azt korábban egy üzbég fiú rákarcolta nekem szöggel a csajkám fedelére. Aztán a nyomtatott betűkkel amúgy is megkezdődött az ismerkedésem. Munkába menet a városon keresztül a kifüggesztett feliratok, háborús jelszavak alapján sorra kérdezgettem a mellettem bandukolóktól, hogy melyik betűt hogyan olvassam. A sors fintora, hogy először Sztálin nevét tudtam összeolvasni, mert a lózungokon elmaradhatatlanul mindig ismétlődött a nagy vezér neve.

Elment a levél, és most megint előröl kezdődött a szorongással teli várakozás: mikor jön válasz a levelemre? Mit írnak hazulról? Vajon küldenek-e csomagot, és mi lesz benne? (Aztán azért mardosott a lelkiismeret: miért hagytam magamat rábeszélni, hogy csomagot kérjek hazulról? Hiszen lehet, hogy a legnagyobb ínségben vannak, és csak szívfájdalmat okozok a kérésemmel. De amikor olyan éhes vagyok!)

Mikor a belhonos fogolytársakat láttam a lágerudvar különböző zugában kukoricakását főzni, fájó szívvel néztem őket. Istenem! Ha nekem is küldenének egy-két kilóra valót, milyen jó lenne itt kuporogni mellette. Gondosan kevergetni, ahogy rotyogva fő, és aztán a fazékból kidagadó, forró kását óvatosan megfújogatva a lehető leggyorsabban bekebelezni…! De nem jött válasz, nem jött a várva várt hír hazulról. Nem jött a csomag az áhított kukoricakásával…!

Többek között megismerkedtem néhány, nálam alig egy-két évvel idősebb ukrán lánnyal, fiatalasszonnyal, akik főként a németekkel való együttműködés miatt (tanítónő, gépírónő, tolmácsnő stb.) kerültek a szögesdrót mögé, a magas őrtornyok árnyékába.

Az egyik ukrán lánynak – Marijának – elpanaszoltam, hogy milyen nehéz elviselni azt, hogy hazulról nem kapok a leveleimre választ, és azt sem tudom, egyáltalán hazajutnak-e? Marija megígérte, hogy ő majd ír a nevemben, és az biztosan hazajut. Különben is: ahogy távolodunk a háború végétől, annál biztosabb, hogy megindul a levélforgalom minden irányban.

1945. július 29-e vasárnap volt, és a május elsejei napokat kivéve lágerünkben az első munkaszüneti nap, amióta ott voltunk. (Akkoriban jött az általános rendelet, mely a birodalom minden lakosára vonatkozott: a háború befejeződésére tekintettel most már minden második vasárnap munkaszüneti nap lesz. Mert a háború egész ideje alatt mindenütt eltörölték a munkaszüneti napokat, a haza totális szolgálatában.) A délutáni órákban Marija megírta levelemet a nemrég létesített klubszobában, a frissen ácsolt, fenyőillatot árasztó asztal mellett, padon ülve.

(Ott láttam nagy döbbenettel a falon Európa új térképét, ahol Magyarországot ismét a trianoni határok közé szorítva rajzolták meg! Tehát az ideiglenesen visszatért országrészeket megint elvették tőlünk!)

Már a harmadik levelemet írom nektek. Nagyon jól érzem magam, ne nagyon nyugtalankodjál. Gyárban dolgozom, Nyikolajev városában. Várom leveleteket, nagyon nehéz nekem ilyen sokáig várakozni rá. Úgy szeretném tudni, mi van odahaza, mi van nálatok, és mi van veletek, lehetőleg minél hamarabb írjatok. Semmit sem tudok, mi van az édesapámmal és a nagybátyámmal, az engem rendkívül nyugtalanít. Nagyon örülök annak, hogy tudtam szerezni papírt, és írhatok nektek. Nagyon szeretném tudni, otthon van-e édesapám. Drága jó édesanyám, nagyon kérlek téged, ha megteheted, úgy küldjél nekem csomagot, ne legyen több mint 8 kilós. Drága édesanyám! Nagyon szeretnék többet írni néked, de nem tudom, megkapod-e a soraimat vagy sem. Ha kapok tőled levelet, akkor majd rendszeresen fogok rá válaszolni. És téged is arra kérlek, ne nagyon késlekedjél a válasszal, nagyon fogok örülni a levelednek. Drága jó anyám, tudom, nagyon nehéz mindezt átélned, de mégse nyugtalankodjál. Hamarosan otthon leszek, lehetséges, hogy már télre. Nekem itt nem rossz. Csak magadra vigyázz. Írjál az összes rokonokról. Egyelőre, kedvesem, befejezem az írást, várom tőled a híreket. És kérlek, ne felejtsd el a fiadat. Egyelőre a viszontlátásra. Sok szeretettel csókollak benneteket, fiatok – János

Most, annyi év után, miközben az 1945 nyarán Nyikolajevben kelt levél fordítását jelen visszaemlékezéseim sorai közé iktatom, egyre csak Petőfi Sándor Távolból című költeménye jár az eszemben. Marija annyi derűs és megnyugtató szót írt a levélbe, hogy szinte elképzelni sem tudom: hogyan állt rá a keze azok között a nyomorúságos körülmények között ilyeneket papírra vetni.

Akkoriban már több mint egy hónapja megint romeltakarításon dolgoztam, látástól vakulásig. Az éhségtől alig lézengtem. Már nem is enni vagy jóllakni kívántam, csak azt, hogy a szédülés és a szüntelen belső remegés hagyna el. A lágernek nem volt ruharaktára, és így az a pár rongyos darab fityegett rajtam, amiben az odesszai börtönből még áprilisban kijöttem, miután ott a rablók a cellában mindent leszedtek rólam, ócska rongyokat odahajítva. Egész nyáron át mezítláb jártam, esőben-sárban a romok és törmelékek között, miközben a vitaminhiány miatt keletkezett sebek nem gyógyultak be a lábam szárán.

A lágerélet forgandóságában a sors Nyikolajevből Herszon város környékére sodort. 1946 februárjában a herszoni rabkórházban kötöttem ki, teljes szervezeti leromlottsággal. A II-es osztály folyosóján egyik este ismerősnek tűnő, szemüveges nővér vette át az éjszakai szolgálatot a lepedővel leterített asztal mellett. Örömmel ismertem fel: Kátya volt, az egyik kedves nyikolajevi ismerősöm! Örömmel láttuk egymást viszont, és sok mesélnivalónk akadt. (Jekatyerina Fjodorovna Trejman volt a teljes neve, orosz származású szófiai nyelvtanárnő. Szüleivel mint kislány 1918-ban menekült el a polgárháborús Oroszországból Bulgáriába. A szülei ugyan már nem éltek a második világháború idején, de a megszálló szovjet csapatok kémelhárítása mint fehér emigráns családtagot felkutatta, kémgyanúsként 1945 elején letartóztatta, és a katonai bíróság tíz évre ítélte.)

Március elején, egyik nap Kátya lelkendezve jött be hozzám a kórterembe. Örömmel újságolta, hogy levelet kapott a Bulgáriában élő orvos bátyjától, a moszkvai rokonok segítségével. Mindkét fivére jól van, szerencsére háborítatlanul élnek Bulgária vidéki városaiban. Együtt örültem Kátyával, hiszen úgy felvillanyozta a jó hír, hogy szinte kicserélődött a kedélyállapota ettől a naptól kezdve.

Kátya ezek után azt szerette volna, ha én is hasonló örömben részesülök, és ha ő kapott levelet Bulgáriából, miért ne kaphatnék én is Magyarországról. Érdemes lesz írni, és várni a választ! Néhány napon belül papírt és ceruzát szerzett, az ágyam szélére ült, és rövid tanakodás után ezúttal a nagyszüleimhez fordult levelemmel. Ugyanis a sok vergődő, tanácstalan tépelődéseim közepette azon rettegtem, – mi van otthon, ha az édesapám meghalt a háborúban, vagy ő is fogságban van? Ki gondoskodik édesanyámról, a kisöcsémről? Ezért arra kértem a nagyszüleimet, ne hagyják el az édesanyámat, segítsenek rajta:

Ebben a levélben már említés sem történik csomagról. Nem mintha nem lett volna rá szükség, de a féltés és a rettegés mögött minden háttérbe szorult. Figyelemre méltó az is, hogy egyik levelemben sem történhetett arról említés, hogy voltaképpen én elítélt vagyok, éppenséggel tíz évre és örökös száműzetésre! Azt egyetlen rab sem írhatta meg a hozzátartozójának, hogy elítélték, és azt sem, hogy mennyi időre. Azt a levelet a lágeri cenzor azonnal tűzbe vetette volna. Így én sem tehettem róla említést, ha azt szerettem volna, hogy levelem hazaérjen.

Elment ez a levél is, és én újult reménnyel vártam a választ. Soha nem jött válasz. Bele kellett törődni abba, hogy ha hivatalosan ezt nem is közölték velünk, magyarokkal, nekünk meggátolták, hogy életjelet adjunk az otthon maradottaknak. Akkor még nem tudtuk, hogy minket örökre kitöröltek az élők sorából, Rákosi Mátyásnak Sztálinnal kötött megállapodása alapján.

Teltek-múltak a rabság keserves évei. Rabtársaim rendre hullottak el körülöttem, és bennem is csak pislákolt a reménység, miközben többször sodródtam a sír szélére, a megsemmisülés felé… A nagy kietlenségben akadtak jóindulatú, segítőkész rabtársak, de az emberségnek ez a megnyilvánulása, a szűkös adottságok között, csak ahhoz volt elegendő, hogy végképpen meg ne dermedjen az ember lelke a farkastörvényekre épülő lágertársadalomban, a sorsüldözöttek elkeseredett, mindenre elszánt közösségében…

1949 februárjában az Észak-Uralban, egy Mosov nevű őserdei település mellett létesített rabklinikán feküdtem, nyolc hónapig tartó, súlyos betegségből felépülőben, a lábadozó betegek barakkjában. Azokban a napokban magas rangú, belügyes katonai bizottság járta végig a klinikát, egy tábornok vezetésével. Állítólag egyenesen Moszkvából érkeztek az északi lágerekbe, ellenőrző körútra. Nem kerülték el a kiírásra várakozó gyógyultak barakkját sem. Megálltak a priccsekkel zsúfolt terem közepén. A kórház parancsnoka feltette a kérdést:

Én is lemásztam az emeletes priccsről, és odaálltam kihallgatásra eléjük. Amikor rám került a sor, megkérdeztem a csupa aranytól csillogó, deres hajú tábornokot:

A tábornok csodálkozó arcot vágott: – Miért ne írhatnátok? Írjatok csak nyugodtan, de vigyázzatok a címzéssel, mert hátha azért nem jön válasz, mert elvétitek a boríték címzését? Kérjétek meg valamelyik orosz társatokat, ő majd megcímezi helyettetek. Írjatok, feltétlenül írjatok!

Nem nagyon hittem a magas rangú biztatásban. Egyrészt azért, mivel abban az időben már több írástudatlan orosz rabtársamnak éppenséggel én olvastam fel a hazulról érkezett levelet, és én is válaszoltam meg a nevükben. Azokra a levelekre megjött a válasz, hát akkor a saját levelemet ne tudnám megcímezni, kétnyelvűen, hogy eljusson a címzetthez? Azért is kételkedtem a tábornok csodálkozást tettető szavaiban, mert egyetlen külföldiről se tudtam, aki kapott volna hazulról levelet. És ennek nem a helytelen címzés volt az oka!

Mindenesetre a barakkban levő másik két magyar rabtársammal együtt még aznap megírtuk a levelünket hozzátartozóinknak. Próba-szerencse – messzi útjára bocsátottuk híradásunkat. Talán mondanom sem kell, hogy ezzel a kísérletezéssel végére is ért levelezésünk, mert egyikünknek sem érkezett meg az áhítva óhajtott válasz hazulról.

Pár nap múlva kezembe akadt a helyi újság, a Szolikamszkij rabocsij 1949. február 13-ai száma. Abban olvastam a TASSZ hírügynökség hivatalos cáfolatát: “Egyes imperialista körök azt a nevetséges vádat emelték a Szovjetunió ellen, hogy a második világháborút követően még mind a mai napig nagyszámú idegen állampolgárt tart fogságban. Az igazság az, hogy a szovjet állam már mind egy szálig régen haza bocsátotta őket.”

Felindultan, idegesen fészkelődtem a priccs tetején, a kezemben tartott újsággal: – Hát akkor én és a többi magyar, német, román, akik itt vannak körülöttem, kik vagyunk mi? Csak nem szovjet állampolgárok?! És ekkor megértettem, hogy tőlem levél soha nem juthat haza Magyarországra, nem adhatok életjelet magamról. Nem láthatom meg a hazámat sohasem… Ha túlélem is a tízéves rabságot, következik az örökös száműzetés Szibéria távoli tájain!

Tovább peregtek a napok, hónapok és évek. Már 1951-et írtunk, több mint két éve Ázsiában voltam. Kazahsztán északi tájain elterülő sivatagos és kopár vidékén, a végeláthatatlan Éhség-sztyeppén, az Ekibasztuz kazah város közelében létesített speciális és szigorított politikai börtönlágerben robotoltam rabtársaimmal együtt.

A hetedik évemet töltöttem rabságban. Józan ésszel fel kellett fognom azt, hogy végzetem beteljesedett, idegen földön, száműzöttként fejezem be életemet, mind azokat az éveket, melyeket esetleg a sors számomra még tartogat. Perzselte a szívemet a honvágy, pislákolt bennem az ép ésszel fel nem fogható reménység, de azt is csak a Jóisten akaratában való megnyugvás éltette: Ő visel ránk gondot, Ő tudja, mi miért történik velünk, miért e nagy vezeklés, mely osztályrészemül jutott?

Vissza kellett fojtani magamban minden érzést, gondolatot, mely az otthonra, a szabad életre emlékeztetett. Megőrültem volna, ha mindig csak a szögesdrót kerítést nézem. A hétköznapi élet fáradalmai, a túlélésért való kapaszkodás visszahúzott a mába, a társaim közé, akiktől nem lehetett igazi emberséget, szeretetet várni, hiszen azért voltak ingerültek, gorombák, mert nekik is fájt a rabság, a számkivetettség…

Hiába hessegettem el magamtól a fájó gondolatokat, mert amikor hetenként leszállt a kétfedelű postagép a sivatag köves talajára, másnap levélosztás volt a táborban, újra erőt vett rajtam a honvágy, újra rám szakadt a kínzó árvaság érzése… Amikor társaim elmélyedtek a hazulról jött, kedves kezek által írott levelek olvasásában, tekintetük a távolba révedt, könnyes szemmel csókolgatták a drága fényképeket – képtelen voltam gondolataimat közömbös dolgok felé irányítani, vagy bármely érdekes könyv olvasásában elmerülni.

Amikor körülöttem a barakkban beszámoltak egymásnak a hazulról jött hírekről, a család otthoni (nem mindig vigasztaló) körülményeiről, valahogy fokozottabban idegenül éreztem magamat. Szótlanul gubbasztottam közöttük, hiszen hozzám nem szólt senki, nekem sem volt semmi közölnivalóm a számukra.

1952 januárjában felkelés tört ki lágerünkben a túlfeszített fegyelmezés és mértéken felüli megtorlások miatt. A levert lázadás után több száz rabtársunkat deportálták a rézbányába, míg a visszamaradók számára valamivel enyhébb körülményeket teremtettek. Azontúl nem tiltották, hogy más barakkokba betérjünk barátainkhoz, aztán munka után vagy vasárnap délután valamely barakk tövében társaságba csoportosuljunk. Az ötezer embert számláló lágerünkben huszonhét magyar hányódott különböző munkacsapatokban. Természetesen ha lehetett, öszszejöttünk egymás között, és még honvággyal teli nótázásra is sor került néha: “Nádfedél, faluvég, eljutok-e haza még? Vár otthon reám az édesanyám, Visszavár a szép magyar hazám!…”

Azonban levelet írni szép magyar hazánkba már egyikünknek sem jutott az eszébe. Sőt, az a gondolat járt a fejünkben, hogy mivel különböző időpontokban kerültünk rabságba, még abban sem reménykedhetünk, hogy együtt szabadulunk, vagy utána valahol még majd találkozhatunk egymással.

1953. március 5-én meghalt Sztálin. Amikor a temetése napján, március 9-én, hétfőn, moszkvai idő szerint 12 órakor, de a helyi idő szerint már 15 órakor vigyázzban állva hallgattuk a gyári szirénák üvöltését, valami megborzongatta a szívünket, de kimondani nem merészeltük… Visszafojtott izgalommal teli hónapok következtek…

1953. június 17-én este, munkából való hazatérésünk után Macsehovszkij főhadnagy, a láger politikai tisztje küldönc útján hívatta a külföldi származású rabokat: németeket, románokat, lengyelt, iránit, kínaiakat, japánokat, koreaiakat és a legnépesebb csoportot – a magyarokat. Burkolt célzás hangzott el, de a soron kívüli szabadulás, a hazatérés reménye lángolt fel!

Habár addig is izzott bennünk a változásra való várakozás gondolata, nagy lelki megrázkódtatást okozott ez a fordulat. Meg kell érteni: a szabadulókra eddig minden esetben az örökös száműzés várt, és nekünk is el kellett fogadnunk ezt a megváltoztathatatlan tényt, bele kellett törődni sorsunkba. Azzal próbáltuk elfogadni az elkerülhetetlent, hogy otthon már elsirattak bennünket, senki nem vár haza, és különben is, ki tudja, milyen tragikus titokról lebbenne fel a fátyol, ha hazatérnénk. Most jobb lesz így…

1953. június 26-án személyvonattal indultunk útnak Ekibasztuzból, és tíznapi robogás után érkeztünk meg az utolsó, szovjetunióbeli állomáshelyünkre, a lembergi gyűjtőtáborba. Mivel nem tudtuk, hogy mikor indulunk útnak ténylegesen hazafelé, leszállásunk előtt a vonaton megkértem egy munkácsi magyar útitársat, dobjon be nékem egy oroszul megírt levelezőlapot. Talán a határ egyik oldaláról a másikra átjut ez a lap, ha már Ázsiából nem érhetett haza. A hazaküldendő üzenetet a biztonság kedvéért oroszul írtam meg. Magyarra fordítva:

Jól sejtettük a fejleményeket. Lembergből sajnos több mint öt hónapon át tartó nyugtalan, türelmetlen várakozás után indítottak útnak minket a Kárpátok bércein keresztül, most már valóban haza, Magyarországra!

Közben izgalmas tortúrán estünk keresztül. Egyenként hívogattak bennünket a tábor parancsnoki irodájába. Ki kellett tölteni egy kis papírt, kihez, milyen címre akarunk hazamenni. Remegő kézzel írtam le édesapám nevét és a régi lakáscímünket.

Aztán vagy két hét múlva hívogatni kezdtek közülünk egyeseket: a közölt cím nem jó, nevezzen meg egy másikat! Majd volt, akit többször is hívattak, de nem létezett egyik cím sem, amit megjelölt. (Képzeljük el, amikor a férj megadta a felesége címét, és az nem volt megfelelő, mondjon másikat!) Jómagam sok rettegés után nyugodtam meg egy kissé, engem nem hívtak ismételten. Akkor valószínű – él valaki a családból!

Közben más tájékoztatás is a végsőkig feszítette az idegeinket. Októberben azt mondta a lágerparancsnok, hogy nem biztos a hazamenetelünk. Rákosi elvtárs azt nyilatkozta, hogy ha ilyen fasiszta bandát rászabadítanak az országra (1500 volt rabot), nem garantálja a szocializmus felépítését. De aztán a kulisszák mögött – Moszkva, Kijev és Budapest között – lezárult a huzavona, és készülődhettünk az utazáshoz.

1953. november 25-én gördült át a vonatszerelvény a Tisza hídján Csap és Záhony között. Hogy milyen volt a fogadtatás az ÁVH-s katonák részéről a magyar oldalon, arra most nem vesztegetek szót.

Amikor Nyíregyháza–Sóstófürdőről útnak indítottak, egynapi hideg élelemmel és 30 forinttal, annyit mondtak: – Maga Nagykanizsára, Csengery utca 52-es szám alá megy! Nagyot dobbant a szívem, valakit tényleg találok otthon! Budapest után jöttek az állomások, melyeknek neveit valamikor, nem is olyan régen, hányszor felsoroltuk mi, zalaiak, ott messze Ázsiában: Székesfehérvár – Siófok – Fonyód – Komárváros – Nagyrécse – NAGYKANIZSA!

A leveleim közül három érkezett haza. Édesanyám előhozta a féltve őrzött ereklyéket és a legutóbbi, lembergi levelezőlapomat. Kiderült, hogy az öreg moldvai által 1945 májusában, Marija által 1945 júliusában és Kátya által 1946 márciusában írott leveleim keveredtek haza, kalandos módon. 1946 után – hétéves szünet után – már csak a nyáron, júliusban feladott rövid értesítés…

Egy ismerős lengyel asszony fordította le a levelet magyarra, és a házba beszállásolt orosz kapitány pedig megírta a szüleim nevében a választ, oroszul. Ki tudja, megérkezett-e az a levél Nyikolajevbe, de közben felszámolták a lágert, én pedig már Herszonban voltam, és ha meg is jött volna, elszórták a számomra oly drága sorokat.

A csomag küldéséről az orosz tiszt lebeszélte a szüleimet, mert nem kapnám meg soha. Igaza volt, ismerte a körülményeket… Édesanyám csak azt furcsállotta, hogyha olyan jól megy a sorom, miért lelkendezek azon, hogy sikerült a levélíráshoz papírt szerezni? Anyai szíve megérezte, hogy csupán kegyes vigasz, amivel a levélíró nyugtatgatja.

A második híradás tőlem Kátya levele volt, a herszoni kórházból. A postabélyegző szerint április 20-án érkezett meg Nagykanizsára. Rekord gyorsaság, mert alig másfél hónap alatt kézhez vették a szüleim. Mint említettem, a kétségek között hányódva a nagyszüleimnek írattam, segítségüket kérve édesanyám számára. A teljes tájékozatlanságot sugárzó levelem különös hangsúlyt kapott itthon: édesapám – hála istennek! – szerencsésen hazaérkezett, de a nagyapám a szovjet megszállás izgalmai közepette szívinfarktust kapott, és meghalt 1945. május 27-én. A már egy éve halott nagyapámtól vártam a segítséget, amikor éppen a nagyanyám szorult a szüleim támogatására.

Utolsó életjelként érkezett meg – másfél évi bolyongás után! – a moldvai sorstársam által cementpapírra írt legelső, 1945. májusi levelem – 1946 őszén. Erre már nem válaszoltak a szüleim, hiszen már tudták, hogy Nyikolajevből régen elkerültem. Édesanyám ezúttal azon csodálkozott, hogy az ennivaló mellett miért kérek dohányt, hiszen én nem dohányoztam? Az orosz tiszt megmagyarázta: a levél írója bizonyára abban reménykedett, hogy a levélre válaszul kapok csomagot, és majd abból – hálám jeléül – kaphat tőlem szívnivalót. Hát erre sehogy sem került sor, de el is vesztettük egymást szem elől a lágerélet forgatagában.

Ezután hét évig tartó, nem sok jót ígérő, egyre kevesebb reménységgel biztató néma csend következett. Nem érkezett haza egyetlen további levelem sem, és kétséges volt a család számára: vajon éltek-e még? Az évek folyamán lassan hazaérkeztek az életben maradt hadifoglyok, és az újságok azt írták, hogy nincs több magyar fogoly a Szovjetunióban. A szüleim ezt nem akarták elhinni. Felszólították őket, hogy nyilváníttassanak holttá engem. Azt mondták, vagyontalanok vagyunk, nincs örökség, amiből kimaradhatna elveszett fiuk. Különben is: ők meg vannak arról győződve, hogy én még élek! Hát ez nem volt olyan biztos, de ők rendületlenül várták a csodát. Buzgó imával könyörögtek ahhoz, akinek a számára minden lehetséges, és akinek a kezében van az irgalom és a kegyelem!

1953. július 18-án reggel a postás kopogott szüleim ajtaján: – Rózsás néni! Itt van egy levelezőlap, de nem magyarul van írva!

– Adja ide! – kapott utána az édesanyám, és a barna színű levelezőlap alján, a ceruzával írott orosz nyelvű sorok alatt megpillantotta a jól ismert, magyar nyelvű aláírást: “JANI”. Ahogy később elmondták, rögtön kiszállt minden erő édesanyám lábából, lerogyott a küszöbre, és csak annyit mondogatott: – Él a fiam!, él!, él!, él a Jani!

A szűkszavú levelezőlap alapján a szüleim azon tanakodtak, hogyan is érhettem meg a hosszúra nyúlt fogság végét. Vajon testben és lélekben egészséges vagyok-e? Nem züllöttem-e el a zord évek alatt, számukra ismeretlen környezetben? Nem vettem-e fel olyan szokásokat, melyeket majd fájdalmas lesz tudomásul venni, hozzájuk alkalmazkodni? Édesanyám azokhoz a szavakhoz fűzött reményeket: “Adjon Isten maguknak egészséget.” Talán nem feledkeztem meg a Jóistenről, nem hagytam el a hitemet, ha e pár sorban is Istenhez fohászkodom!

Megjöttem, itthon voltam, épkézláb és viszonylag egészségesen, tapasztalatokban gazdagon, de jellemben és életfelfogásban a régi: derűs és kiegyensúlyozott, békességet és nyugalmat szerető ember. Minden nagyra törő ambíció nélkül, egyszerű és szerény emberként szándékoztam beilleszkedni a számomra ismeretlen, különös módon megváltozott hazai társadalomba, de hitemet, hazafias magyar meggyőződésemet – amelyért ártatlanul megszenvedtem – soha el nem hagyva. Ahogy azelőtt sem akartam senkinek sem kárát, a történtek után sem volt bennem senkivel szemben harag, gyűlölet vagy bosszúvágy.

Mindenkinek és mindent megbocsátottam, azoknak is, akik hazatérésem után a kommunista ideológia törvényeinek megfelelően évtizedeken át megkeserítették az életemet, akadályoztak az érvényesülésben, figyelték lépteimet, szavaimat, és jelentettek, ahová kellett és illett. De azt, hogy a GULAG szabályrendelete szerint mint külföldi állampolgár nem levelezhettem soha a szüleimmel, szeretteimmel, embertelenül elszakították a kapcsolatot a szülőhaza és közöttem – azt elfeledni soha nem lehet!

A Jóisten kegyelméből azon kevesek közé tartozhattam, akinek megadatott, hogy csodával határos módon hazatérjen Magyarországra. Mint a bevezetőmben is írtam: elhalványultak az éhezés, fázás, az erőn felüli munka és megaláztatás emlékei, de ifjúságom kilenc esztendejének gyötrelmes lelki elszakítottsága örökké égő seb lesz a lelkemben, amíg csak élek!