Van Mohás Líviában – lényében és írásaiban is – valami ingerkedő kihívás. Noha megnyerő, harmonikus személyiség – mi más lehetne egy pszichológus terapeuta –, elbeszélőként, esszéíróként pedig előzékenyen nyílt, szabatos, egyenes beszédű, épp csak egy kis irónia kontúrozza mondandóját, mégis azon kapjuk rajta, hogy egy észrevétlen pillanatban szembefordult velünk, akár egy baráti beszélgetésben, akár mint jámbor olvasóival. Hegyesebben fogalmazott meg egy véleményt, mint vártuk, netán maga a vélemény tüntetően markáns, esetleg olyan botrányos életű hőst választ – például Theodora bizánci királynét –, akivel talán nem is volna illő ekkora empátiával azonosulni. Többnyire a női szerepkörök típusai és mai anakronizmusai, a párkapcsolatok, általánosabban a férfi-nő kapcsolat szerkezete és elavult konvenciói ragadják meg figyelmét, s a téma miatt is gyakran az az érzésünk, hogy egy merész, felvágott nyelvű asszonyszemély osztja ki a jónépet okos, rövid, határozott mondatokban. Ez persze nem jelenti azt, hogy például szakmai eszszéi és tanulmányai ne volnának alaposan meggondoltak, megalapozottak, és ne írna le hosszú mondatokat is, árnyalatokra ügyelve, csak épp a hangvételt szerettem volna e tréfás túlzással érzékeltetni. A hangot, amelyben mindig ott van a jellegzetes női dévajság, a könnyed és elegáns provokáció, s ezért hiába érintkezik véleménye sok ponton a feminista mozgalmakban felszínre került megállapításokkal és nézetekkel, ez az átütő nőiség megmenti az idegborzoló tételszerűségtől és az agresszív sértődöttség légkörétől. Következésképpen nagyon jó olvasni Mohás szövegeit, viszont a szakmai akadémizmus hiánya visszaüt: ritka kivétel Kodolányi Gyula, aki Mohás Lívia Jung szellemét követő pszichológiai tanulmányaira – amelyek a közönség körében igen népszerűek – kellő megbecsüléssel hívta fel a figyelmet.

A Jessze fája alighanem Mohás Lívia legfontosabb és nemzedékeink korszakos meghatározottságát tekintve legsúlyosabb regénye. Nagy kincseit áldozta be e családi krónikába, hiszen az írónak legnagyobb kincse a gyermekkorából és fiatal éveiből származó életanyag, a történetek, az anekdoták, az alakok, amik-akik az ő egyszemélyes mitológiáját alkották meg évtizedek alatt. Ezt a könyvet csak a rendszerváltozás után lehetett megírni, hiszen korábban eredendő traumáiról, egyrészt a szovjet megszállás brutális tényeiről, másrészt a magyar középosztályhoz tartozó, azaz “osztályellenség” családjának a megaláztatásáról nem beszélhetett volna azzal a leplezetlen, égő haraggal, amelyről korábbi írásai alapján csak sejtésünk lehetett, most viszont előttünk áll a történet tisztán, mementóként. Így hát ez az önéletrajzi fogantatású regény, amely negyven évig lefagyasztott életanyagból kelt most életre, voltaképpen történelmi elbeszélésként is olvasható, a fiatalabbak nyilvánvalóan úgy is olvassák.

A rendszerváltozás utáni években sok szó esett arról, hogy mennyire hiányzik a történelmi középosztály a társadalom erői közül. E hiány leginkább az új politikai apparátusok kialakításánál mutatkozott meg, hiszen a volt pártállami káderek helyét kellett volna átvennie egy művelt, megbízható, államigazgatási, vezetési készségekkel rendelkező, a magyarságot jól reprezentáló új elitnek – s fél évszázados pusztulása, leépülése, illegalitásba vonulása után természetesen a középosztályra nem lehetett számítani. Másfelől viszont az életben szétnézve elég meglepő volt, hogy ha nem is töretlenül, de viszonylag nagy számban élték túl a proletárdiktatúra évtizedeit a régi, erős középosztálybeli családok, és igen hamar rekonstruálódtak az életvitel, a magatartás jellegzetes polgári formái. (Egyébként rejtetten és csökevényesen mindig is fellelhetőek voltak a pártállami diktatúra “underground”-jában: a társasági és családi szokásokban; kilencvenben onnan rajzottak elő.) Az e körből származók, ha nem is politikai pályákon (hiszen azok évtizedekig tabut jelentettek a számukra, és amikor már megnyílt volna a tér, a beidegződött óvatosság a rendszerváltozás mozgalmaitól is távol tartotta többségüket), de a civil társadalomban általában kiemelt, vezető szerepeket töltöttek és töltenek be, és az új rendszer tizenvalahány éve alatt már politikai értelemben is megszerveződtek. Így hát Mohás Lívia regénye egy időszerű kérdéskörhöz szolgáltat adatokat: a lehető leghitelesebb formában vehetjük szemügyre, milyen is volt az a bizonyos magyar úri középosztály, amely bizonyos mértékig mintául szolgál a most képződő újnak.

Abban a családban, amelyet Mohás Lívia leír, anyai ágon a muhi csatában harcoló Laurentiusig (Lőrincig) vezethető vissza a családfa. A cseh nemesi harcost Kun László a maga szolgálatára rendeli, és kiváltságokkal tünteti ki. Ettől az őstől származik az a Pongrácz, akinek Hunyadi János számos birtokot ad a Felvidéken, s egy ideig Mátyás kegyeit is bírja, de földfoglalásai miatt – vagy tán a családi klán nagy erejétől tartva – Mátyás a hadaival kiveri váraiból. Mohás Lívia e családtörténetet egykorú iratok, oklevelek montírozásával adja elő, afféle történészi szenvtelenséggel és sietősséggel, mondhatni gyakorlatiassággal: akár egy előszót a tényleges regényhez. (Példa lehet ez arra is, hogy Mohás Lívia íróként is szereti áttörni a szakmaiság – sokszor csak vélt – korlátait; nyílt, öntudatos személyessége kis szabálytalanságot visz szövegeibe, írásai konstrukciójába, s az irodalmárokat ez többnyire zavarba hozza.) A történetet elbeszélő “kisebbik lány” anyja, Marcsóka tehát óvári szentmiklósi Pongrácz lány. Az apja viszont kántortanítók leszármazottja, maga is tanít picinyke fizetésért, ámde oly remek érzéke van a gazdálkodáshoz és a pénzhez, hogy az egri érsekségtől kapott gazdaságából zavartalan jólétet, hintót, nagy traktákat, gyerekeinek jó iskolákat tud biztosítani. (A kék vér és a plebejusi tehetség összekeveredése a XX. századra már általánossá vált a magyar felső középosztályban is.)

Az életrevaló, erős férfi e családokban a megmaradás egyetlen biztosítéka, rendkívüli tisztelet veszi körül, s ha sikeres, akkor a rajongás. Mohás Lívia egyik esszéjében arról ír, hogy minden nőben van valami kötődés a héphaisztoszi férfihoz, akinek a kezéből születnek a dolgok – nem is szólva az aranyról, amely mágikusan vonzza őket. Tehát a sikeres családfenntartó férfi idolja ősibb, mint a középosztálybeli családmodell. A háború előtti polgári családokban azonban az archetípusos elváráson felül is jelentősége van a férfi ügyességének vagy hatalmának, ugyanis a nőknek nem volt pénzkereső munkájuk, viszont a megkövetelt életforma igen költséges volt, például személyzetet kellett tartani a ház körüli teendőkhöz, s a családtagok önazonossága sérült, ha elszegényedvén a luxustól elestek. A kisebbik lány apja több mint héphaisztoszi férfi – ne feledjük, Héphaisztoszban a testi rútság és a pallérozatlanság is megtestesül –, ez az apa szép, elegáns, hódító, életművész: nemének, fajának, osztályának elsőrangú példánya. Annál több baj van az óvári szentmiklósi Pongrácz lánnyal, Marcsókával. Női szépségére hamar árnyékot vet betegsége, multiplex szklerózisban szenved. Olvasásba temetkezik, teljesen elszigetelődik a családban. Az apának persze szeretői vannak, s Marcsóka, aki pedig minden megaláztatást eltűr férjétől, ezt nem képes elviselni. Öngyilkosságai balul ütnek ki, mindig megmentik – bár egy kísérteties percben az apa és a nagyobbik lány már sorsára hagyná, a kisebbik lány azonban a benne működő felfokozott életösztön miatt nem engedheti önkezétől meghalni az anyját, és orvost hív.

Marcsóka betegsége és deviáns magatartása miatt a klasszikus középosztálybeli úrilányvédettség már eleve sérül, még a szovjet megszállás, illetőleg a kommunista diktatúra hatalomra jutása előtt. (Ámbár lehet, hogy elhamarkodottan beszéltem klaszszikus középosztálybeli családi védettségről, ugyanis a családok önkörükben kicsiny poklokat szoktak létrehozni, szinte mindegyiknek van valami súlyos titka, s ez alól a “jó” családok sem kivételek, sőt. Korántsem biztos, hogy az úrilányvédettség valós, de azt még kevésbé vehetjük biztosra, hogy amennyiben van, hasznos volna.) A kisebbik lány ádáz élni akarása, a nagyobbik pompás érdekérvényesítési reflexe nagyon is jól jön későbbi életükben.

Mohás Lívia egy korábbi regényében (Az oroszlános kert) óvatosan, homályosan megemlékezett már a megszálló szovjet hadsereg katonáinak szexuális erőszakoskodásáról, amit azonban az Eger környéki tanya pincevermében elrejtett két lány tapasztal meg, még ennyi évvel az események után is égető tudás, s nagyon nehéz írói feladat szólni róla, hiszen egyetlen hamis hangtól elvész a szenvedés méltósága, egyetlen hivalkodó gesztustól közönségessé válik a szakrális, márpedig itt ez nem egyszerű írói balfogás volna, hanem súlyos blaszfémia. Mohás Lívia tartózkodó, szikkadt tárgyilagossággal szóló elbeszélői hangja ennek a tragikus epizódnak a megidézésénél különösen helyénvaló. Nagyon egyszerűen mondja el a történéseket, az érzelmi rezonancia kifuttatása nélkül, s így tapintatos tud maradni, nem hurcolja a világ szeme elé a meggyalázott áldozat irracionális szégyenét. Leírásában nem démonok az Egert megszálló szovjet katonák, hanem a harcok során barbár szokásokat felvett, egyszerű fiúk, akik szinte a hódítás rituáléjának tekintik a legyőzött nép asszonyainak, lányainak a megerőszakolását, ahogy a házakban, a holmik közötti kutakodást is. “Matatnak” – írja szinte békésen csodálkozva, némi borzadállyal az író. A lányokat nem találják meg a rejtekhelyükhöz érkező katonák, de Marcsókát igen, mert őt elöl hagyták, nem gondoltak rá, hogy a szerencsétlen beteget is menteni kell. “Ha sír, akkor még él” – gondolják néhányszor az éjszaka folyamán. Reggel a város felé vonszolják az élőhalott Marcsókát, és a házuk közelébe érve meglátják apjukat, amint ló helyett hámba fogva húzza ki a hintót a kapun – ezen akar a katonai parancsnok a városban szétnézni. Mítoszi jelenet: a meggyalázott anyát tartó lányok igába fogott apjukkal saját kapujukon kívül. Azon a kapun már mindörökre kívül vannak, de kemény fegyelmezettségük elárulja, hogy nem fogják egykönnyen feladni önmagukat.

Nemhiába tanulták meg a Pongráczok sok évszázad alatt, hogy a nyakukat mindenképpen ki kell tudni húzniuk a hurokból. Nemhiába csodálja a kisebbik lány két negyvennyolcas felmenőjét (amikor már szabad foglalkoznia a családja történetével), hogy megúszták, talán nem épp úri alkuk és húzások révén, de megúszták a kivégzést, a börtönt. (“Mert a túlélésre termett úri barbár visszaveszi magamagának a jogot az élethez, nem fogadja el, hogy akár tiszteletre méltó dogmák és nemes szabályzatok döntsenek sorsáról.”) A nagyobbik lány Amerikába szökik, gazdag férjeket talál, és lovakat tart. A kisebbik testnevelő tanárnak tanul, és egy igazi bajnokot szemel ki magának (lám, ő is a győztes harcos, a birtokfoglaló ősapák fajtájához vonzódik, hiszen a Bajnok ezt képviseli a szemében). Egyébként nagyon ügyel rá, hogy semmivel se vonja magára, származására a figyelmet, tartja a száját, dehogy röhög, amikor a rendszer bornírtságába ütközik. Pedig a rendszer röhejes, kivéve, amikor a szomszédot viszik el az ávósok egy éjszakai házkutatás nyomán. A kisebbik lány rokona például szótárat szerkeszt, és borzasztóan fél, mert három szó veszedelmes sorrendben került egymás mellé. “Bólogat”, “bolond”, “bolsevik”. Más gondja is van: meg kéne bélyegeznie egy nyilvános ülésen a kollégáját, s felesége fejéből kipattan a mentő ötlet, felbontja és összeférceli férje nadrágját, hogy felálláskor elszakíthassa, s leffegő nadrágszáraival elhagyhassa a termet. Jó korfestő anekdoták, s a középosztály túlélési technikájáról is elmondanak egyet-mást. A megalázottságból is viccet lehet csinálni, de mennyire, és ez a lelki és szellemi fölényérzet remek bázisa a megmaradásnak. Igaz, bármilyen friss hangon, élénk ritmusban szól a szöveg, az olvasó érzékeli a gyomorba rekedt haragot, s ahogy a félelemtől elhalt lélek-sejtek ülepszenek, egyre csak ülepszenek a mélyben.

A Bajnok nem akarja a megfogant gyereket, de a kisebbik lány igen. Lakásuk nincs, a Bajnok beteg, ő nem kaphat állást a fővárosban. Aztán a Bajnok mégiscsak szerez egy lakást, a kisebbik lány pedig helyettesítést vállal az iskolákban, s életük többé-kevésbé rendeződik. Csakhogy a Bajnok nőket hajkurász. A kisebbik lány a gyerek miatt tűri, amíg tűrheti, bár gyilkos indulatok gyötrik a szívét, és ezt szó szerint kell érteni. Ráadásul kisportolt testű nő lévén ez a helyzet nem is veszélytelen. A Bajnok életét az menti meg, hogy szépen viselkedik egy nehéz pillanatban. Marcsókát elmegyógyintézetben tartják, s a kisebbik lány – látva a körülményeket – a Bajnokkal együtt felkerekedik, hogy elhozzák onnan. Nem kerül rá sor, mert lánya levelének hatására az apa is eljön a betegért, aki aztán otthon halhat meg 1956 nyarán. Így a Bajnok és az apa is felkerülhet az ősapák fájára, Jessze fájára, amelyre a gyöngyöspatai templomban csodálkozott rá a kisebbik lány, sok felmenője után. Az oltáron Izai (Jessze) szobra fekszik, törzséből fa nő ki, s annak ágain ülnek az ősapák, köztük Salamon és Dávid, s a tetején Jézus (minthogy ő is Dávid nemzetségéből való) Mária ölében. Ez a fa helyettesíti a kisebbik lány családtörténetében a családfát, ágára kerülni nagy tisztesség, mert egy ősi család századokon átnyúló összetartozása nagy biztonságot tud adni a sarjaknak. Biztonságot? Olyan időkben, amikor titkolni kell a származást? De hát a mostani viszonyok között is kérdés, mit ér egy ősi család, ha nem vagyoni az örökség, csak néhány emlék. Pedig Mohás Lívia regénye igenis valamiféle biztonságérzetet sugall, leglényegibb közlését ebben látom. E biztonságnak csak egyik fele az, amit önérzetnek, tartásnak nevezhetünk, s amely onnan ered, hogy e családfák új hajtásai eleve tudják a helyüket az időben, létüket nem kell vak esetlegességnek tekinteniük, hanem egy rend részének (a szó itt a rendezettség és nem a rendiség értelmében szerepel, de érdekes a hangzásbeli egybeesés), vagyis személyük eleve fontossággal bír. (Legalábbis akkor, ha ezt így képesek megélni.) A biztonság másik fele az érvényesnek tudott mércék ismeretéből adódik. E mércék egy része ellen akár lázadni is lehet, kitörni a családi elvárások kötelékéből – mégis egy szilárd világkép és magatartás körvonalai adják meg az önérvényesítés terepét.

Mi hát az úri mérce? Mindenekelőtt a fennmaradás, az életben maradás parancsát kell teljesíteni. És győzni kell, sikert kell elérni. A regény alakjait meghökkentő gyakorlatiassággal mustrálja az író. A nőket szépségük, női értékük szerint, mert nekik az a dolguk, hogy kelendő lányok és büszkén vállalt asszonyok legyenek, a férfiakat tehetősségük, rangjuk szerint. Ezeken a jellemzéseken alighanem átüt az egykori családi vélemény, a kialakult sztereotípiák, a pszichológus talán mást venne észre először e figurákban, ha most találkozna velük. De itt nem a lelkek ismerője szól, hanem a múlt képeitől kissé hipnotizálva az emlékező. Hogy mennyire erős követelmény a férfitól az életrevalóság, azon is mérhető, hogy az apa hevesen megveti Károlyi grófot, s nem is politikai lépései miatt, hanem inkább mert rossz gazdálkodó volt, a földjeit, amelyeket kiosztott a parasztjainak, jelzálog terhelte. (Lám, milyen nagy, történelmi léptékű mozzanatok is beleférnek egy kamasz lány fiatal nővé éréséről szóló regénybe! Általában az apa politikai megnyilvánulásai révén illeszkedik országos keretbe a családtörténet, de olykor a szerzői kommentárokban is találunk politikai fejtegetést, például Trianonról, a magyarságról, a nyugati világ ’56-os árulásáról.)

Megvetést váltanak ki az apából a nyilasok is, mihaszna, ostoba, szolgalelkű bandának tartja őket, s amikor egy náluk elrejtőzött katonaszökevényt kell a lelepleződéstől megmenteni, olyan magasról, olyan úri hangon kaffant a razziázó őrjáratra, hogy bekapcsolnak a szolgareflexek, a fickók meghunyászkodnak, elszelelnek. Az apa egyébként az iskolaszéket is ennek a rettentően arrogáns, katonatiszti hangnak a bevetésével veszi rá, hogy állják az iskola szükséges költségeit hosszú huzavona után: “Szóbul ért az ember” – morogják az iskolaszékben ülő gazdaemberek – szól a családi anekdota.

A kisebbik lány is használja ezt a hangot. Amikor a szülési fájdalmak rátörnek, hallotta fél füllel, hogy Sztálin haldoklik. A szülés körülményei, a silószerű hodály, ahová be van zárva, a fájdalom a végletekig kihozza sodrából, ha elérné, kiugorna az ablakon. A legtöbb nő, tapasztalatom szerint, ennél azért alázatosabban fogadja a biológiai kiszolgáltatottság helyzetét, és a kisebbik lány eget verő felháborodásában érzékelem a szilárd meggyőződést, hogy vele ennek nem lenne szabad megtörténnie, neki több járna a sorstól, pontosabban: hogy neki kímélet, kivételezés járna. Ég benne a sérelem, s másnap a kórteremben a főnővér láttán kemény utasítás szakad ki belőle: “Szabad Népet kérek!” – tudniillik eszébe jut a hír Sztálin haldoklásáról. “A főnővér színt vált. Nyaka megrövidül, háta meggörnyed. Arcáról lehull a fölény. A kisebbik lány látja rajta azt a viceházmesteri alázatot, ami a kisnyilasok arcán is megjelent, ha úrias tartással rájuk rikkantott valaki. És a főnővér eszement gyorsasággal megpördül…”

Nagyon életrevaló ez a követelő, igényes magatartás a világgal szemben, a gátlástalanság mások manipulálásában, a tekintély kamatoztatása. Egészséges és sokszor az egyelten célravezető magatartás. Számomra azonban idegen, furcsa akcentusa van. Ráordítottam már emberre, de csak dühből, végső, tehetetlen haragomban, nem is volt nagy hatása. Idegen volt a kisebbik lány mentalitásában egy másik, ártalmatlan mozzanat is, bár ezen szívből mosolyogtam. “Faszari” – mondja ajkbiggyesztő durcássággal a kisebbik lány apjára is, a Bajnokra is a lesújtó jellemzést. Tudniillik nem szívesen költekeznek, sajnálják a pénzt a női családtagoktól. Nem vitás, faszariak. Egy olyan világ rendje szerint, amelyben a férfiaknál van a pénz, és vagy adják, vagy nem. Az apa például nem vett soha az anyának egy igazán szép kalapot. A holmikban turkálva jön rá erre a kisebbik lány, és átkozza a férfit, aki nem vesz kalapot asszonyának, mert a szép nőnek az kijár. Mohás Lívia esszéiben sokat foglalkozik az egykor és most lakásuk falai közé rekesztett nők kiszolgáltatottságával, véleménye nyilvánvalóan azonos az enyémmel, de emlékein átüt az a világ, amelyben járt a nőknek, hogy szépen ruházzák őket a férfiak.

Egy ideje már az úri középosztály mentalitásáról beszélek, némi idegenkedéssel, de nem elítélően, végtére is semmi sem ok nélkül olyan, amilyen. Ám van ennek a büszke önérzetnek az impozáns életerő mellett más tünete is, amelyet csodálhatok és igenelhetek. A parvenü harácsol, mohón habzsol és hivalkodik, a Pongrácz leszármazottak között mértéktartás uralkodik. Ha valaki elejt egy gyönyörű trófeát, de az túl nagy helyet foglalna el a nappali légteréből, könnyedén elajándékozzák. A szoba helyes arányai fontosabbak. Ugyanezen az elven az apa, amikor végre megkaphatná vitézi rangja után az ígért birtokot, rájön, hogy elrekvirált zsidó tulajdont adnak neki, és gondolkodás nélkül lemond a földről, pedig nagyon vágyott rá. Nem is nagyvonalúság ez, csupán tartás, kihúzott derék. Korrupcióval porig alázott országunkban vajha újra létrejönne egy efféle elit!

A határozott, jogaiért körömszakadtáig harcoló, a túlélésért szerepet játszó, de a kényszert és a kényszerítőt irgalmatlanul megvető nőalak Mohás Lívia regényében – az imént már használtam a szót – egészséges életeszményt sugall, szükséges mintát ad elközönyösödött, depressziósan sodródó, önfeladó nőkkel, férfiakkal teli korunkban. A küzdő ősapák nyomában jár, ez szokatlan, hiszen a szellem emberei jó ideje hajlanak rá, hogy reménytelennek ítéljenek minden küzdelmet a világban ható törvényszerűségek ellenében.

Hogy mégis annyi szót vesztegettem az úri középosztály jellegzetes mentalitásának nyomaira a regényében, azért történt, mert mostanában elterjedt a polgári létmód misztifikálása, idealizálása. Majdnem olyan gumifogalommá kezd válni a polgári, mint a proletár volt. Minden érték, minden pozitív életmozzanat foglalatának kell értenünk, s ezért mindennek, amire szükségünk van, bele kell férnie. Holott tudnunk illene, hogy a mi értelmiségi elődeinknek nem volt éppen felhőtlen viszonya a korabeli polgárokkal, kölcsönösen lenézték egymást: az igazi átlagpolgárok mindentudásuk magabiztosságával az igazi, új tudásokat hajszoló, deviáns művészeket, és viszont; az igazi rendpárti polgárok az igazi társadalmi és nemzeti felelősséget érző értelmiségieket, netán osztálybeli társaikat, és viszont. (Maga Teleki Pál ejtett 1938-ban súlyosan bíráló szavakat a középosztályról.)

Most közös ügyei vannak a fél évszázados téli álmából éledő középosztálynak, amelynek tagjai mára jobbára értelmiségiek, és annak az új keletkezésű értelmiségnek, amely a pártállami rendszerben, főleg az első évtizedekben nem a polgárságból, hanem az alsó néposztályokból, a parasztságból, a szegény városi munkás- és kispolgári közegből emelkedett ki. A kommunista rendszer egyik bűne volt a származás szerinti megkülönböztetés, és az egyetemi felvételeknél a polgári és középosztálybeli családokból jövő fiatalok diszkriminációja, de ennek tudatában sincs okunk tagadni, hogy a demagóg osztálypolitika következtében egy átlagában nem is rossz minőségű új értelmiség képződött abból a néprétegből, amelyből korábban csak kevesen kerülhettek szellemi pályákra. E – jobb szó híján nevezzük a régi módon – népi értelmiség is a középosztály funkcióját tölti be a társadalomban, életvitelében is megmutatkoznak ennek jelei, hovatovább megkülönböztethetetlenné válik az úri középosztály maradékának fiatal generációjától. Egy azonban biztos: arra a bizonyos úri hangra, kaffantásra mi mindannyian összerezzenünk. Kár volna szépíteni, hogy a szociális érzékenységünk miatt rezzenünk össze, azt hiszem, inkább a régi szolga, a mi ősapánk a mi családfáink ágán, ő rezzen össze bennünk. S látom mérhető jelét is a születési különbségnek, bár nem hivatkozhatom szociológiai felmérésekre, aligha készültek ilyenek. A népi értelmiségiek egy része naivabb volt, szerepét ideálok szerint értelmezte, s ezért törékenyebbnek bizonyult, mint a bizonyos történelmi szkepszissel induló középosztálybeli társaik, ezért megtizedelte soraikat az öngyilkosság és az alkoholizmus. Más részük viszont, amelyik nem volt naiv, és éppúgy az önérvényesítést, az életharcot tekintette természetes feladatának, mint az “osztályellenség” fiatalok, simán karrierista lett, tartás, lelki szuverenitás, egykor sokat használt szóval, “stílus” nélkül, amire viszont a középosztály kollaboráns “elvtársurai” többnyire sokat adtak. Természetesen tudom, hogy vannak a népi származékok közt rendkívül sikeres, küzdőképes, kitartó idealisták is, és vannak minden szennyben megmártózó középosztálybeliek is – csak az átlagos benyomásomról beszélek, sok korán elhalt, szegény családokból jött társamra, és sok szívós kitartással hagyományos rangját és életvitelét visszanyerő polgárszármazék barátomra gondolva.

Ma már nincs nagy jelentősége ezeknek a különbségeknek. De nem hiszem, hogy semmi jelentősége sem volna. Épp azért, mert társadalmi és nemzeti felelősségünk összefogást diktál, az árnyalatnyi véleményeltéréseket, a fogalomhasználati zavart igyekszünk a szőnyeg alá söpörni, hiszen elég baj a politikai képviseletünkön belüli áldatlan marakodás, nem akartuk és akarjuk vitákkal tetézni. Ez az elfojtás azonban a későbbi robbanás veszélyét rejti magában. Fontos volna ismernünk, felismernünk, számításba vennünk valamennyiünknek az öszszerezzenéseket is idegpályáinkon, nehogy indulattá duzzadva elhomályosítsák látásunkat a fontosság, a célszerűség megítélésében.

Mesze elkanyarodtam Mohás Lívia regényétől, de minthogy az ő munkája mozgósította ezeket a gondolatokat, nem is hallgathattam róluk.

A nőírók elbeszéléseit, kivált családregényeit ritkán szokták a társadalom történelmi folyamatairól számot adó prózairodalomhoz sorolni. Holott érdemes felfigyelni arra, hogy a XX. század irodalmában a magyar történelemben kulcsszerepet betöltő középosztályról a legtöbbet nőíróktól tudhatunk meg. Kaffka Margit, Tormay Cecil, Sziráky Judit, Ignácz Rózsa, Szabó Magda – épp csak vázolom a lehetséges névsort. Ezzel nem akarom lebecsülni a például Móricztól vagy Máraitól szerezhető tudást ugyanezen osztályról, csupán arra akarok figyelmeztetni, hogy az úgynevezett úri osztály jellegzetessége az életvitelében, etikai gyakorlatában van, s a családi kereteket választó asszonyíróknál épp e lényeges ismeret ölt testet. Ahogy a Jessze fájában is.

Egy szerző első kötetét olvasni különleges élmény. Várakozás, melynek feszültségét az adja, hogy tétje van: megszólít, rabul ejt-e majd? Kijelentéssé válik-e valóban, ami még kérdés: “Ahol a szabadságnak vége, ott kezdődhet az én” (Ahol a szabadságnak vége)? Ez a várakozás szubjektív oldala, mert Visky András szavaival élve “én sem vagyok […] ha meg nem szólíttatom”. Mert ha várakozásom hiábavaló, nemcsak nem látok hazáig, de reményem sincs, hogy “haza találjak”. S ha a költészet és a nyelv nem jelent otthont, hazát, lényegét veszíti el, mert “A nyelv a lét háza. A nyelv hajlékában lakozik az ember” (Heidegger). S a várakozás objektív oldala: vajon meglep-e majd? Vagy ismét a divatirányzatok, klisék egy szolgalelkű rabja, szellemi “diktátorok” lehorgasztott fejű fegyverhordozója? A várakozás e kérdésekkel teli szabad feszültségében vettem kezembe Falusi Márton első kötetét is. És félelemmel: hisz rangos folyóiratokban közölt verseit ismertem, becsültem, szerettem. De mit hoz ez a meghökkentően pazar küllemű kötet?

Manírok nélküli, tiszta költészetet. “Ajándéka” az úton-lét élményének foglalata. A lét- és sorsfaggatásban a minőségi lét foglalkoztatja. Keresése során tudja, mely utakat nem szeretné járni. Gyermeki tisztasággal minden felfejtetlenben, ismeretlenben titkot sejt, ezzel valami különös belső szépséget árasztva. Ugyanakkor a titokfejtés kudarcai, a realizálódott találkozások reflexiói megdöbbentő érettséggel nyernek megfogalmazást, olyan szégyenkezés nélküli, mégsem divatosan frivol nyitottságban, vallomásban, néhol kiáltásban, melynek ereje sok esetben József Attila költészetét idézi. Éppen ebben az ellentmondásokkal teli rokonságban ragadható meg leginkább a kötet címének problematikája. Bár a Hazáig látni cím is betölti értelmező szerepét, talán több lehetőséget rejtett volna, erőteljesebb lett volna például a Sírásra nyitok választása. Már címében is hangsúlyosabbá vált volna az a folyamatos úton-lét, mely a kötet verseiben kifejezést nyerve arra utal, mintha minden a költészethez vezetne: gyökerek, kötődések, lelki-szellemi impulzusok, realitás és álom, kisebb-nagyobb bűnök, jócselekedetek, elhallgatott, kimondatlan szavak, megoldatlan és megoldhatatlan létszituációk, örömök és bánatok, érték és szenny, benyomások és érett (létfilozófiává sűrűsödött) gondolatok. Csak néhány példát idézve: “Magam ezüstjéért magamat adtam el, / én vagyok az áru, mindenségem ára” (Az utolsó busszal); “Hogyan lehetne vonásként élnem / élet és halál közt hullámzó / szerelem egyenlőség jelében!” (Vonásként élnem); “Önmagunkra nincsen szavunk, / Csak a lényegről hallgatunk” (Dal apámnak).

A szerző folyamatosan reflektál a költészetre, nyelvre, magára a költői létre, mint kényszer-lüktetésre: “Madarakkal pelyhes szavam, / röppentem szívem ritmusát”, “Járdák margóján kívül / taposok tócsás mondatokat” (Hajnali kóborló); “Amíg tudtam, miért élek, / utam táncát minek járom, / csecses tejjel ivott ének / kicsordult még repedt számon” (Kavicsjárdán); “nappal poéta vagy / éjjel magad” (Rendhagyó alba kedvesemhez). A költői lét értelmezésének sajátos aspektusát nyújtja a szerelem felől megközelítve, egy szélsőségesen idealizált képet ütköztetve a szélsőségesen megjelenített “valósággal”. Az alkotó ember kettős létére utal a Mértani csönd egy sorával is: “Más életét élem rímtelen napokon.” A Továbbtaszít a vers a versben-lét mint elemi létezés megnyilatkozása, határvonal a teremtés átélése és megélése között – “továbbtaszít a vers, / mondom, amit mondat, / mondom, amit mondat.” A Nem segíthet című vers is az alkotó–alkotás kiszolgáltatottságában reflektál a költői létre: “Ez a rekedt vers is önmagamnak szól majd, / akire anyám oly büszkén rámhagyott. / Húsom, csontom, lelkem mind magának óhajt, / így vagyok magamnak kiszolgáltatott. // Be kell látnom végre, nem segíthet senki. / Ez a vers is csak kápráztat, hiteget. / Kinek titokra, könyörgésre se telik, annyit ad, amennyit neki fizetek.” A kötet más verseiben is, de különösen az Elszivárog a jövőmben s drámaibb formában az Ahol a szabadságnak vége című költeményben ragadható meg nemcsak az alkotó, de az ember feloldhatatlan, oszthatatlan egzisztenciális magánya: “ Ilyenkor kihagy az idő szívverése, / mutató se moccan: egyedül vagyok. […] Mondtam amit mondtam, / az se hallgat meg, ki szeretni akar”; “Bújjatok közelebb hozzám, / ne féljetek attól, / hogy minden nehéz szavam átvérzi a papírt”.

A Félhomályban – mint mű a műben – összefoglalja azt az utazást, mely mint egy beavatás, a verseken keresztül az élet külső és belső szféráiba vezet, emellett a költészetbe is, mely tartalmazza az önállóvá válás folyamatát: kötődések és elszakadások sorát (anya, család, szerelmek, szellemi hatások, példaképek stb.), szabad utat az én felé, mely minél konkrétabban körvonalazható, annál több (intellektuális, emocionális, morális, etikai) kötöttsége van. Felszámolva a gyermeki szabadságot, jut el a szabadságot már nem eredendően, hanem értelmezőn, számon kérőn megélő énig. A kérdések nagy száma is az úton-lét jele, ugyanakkor sokszor olyan lényeglátásról tesz tanúbizonyságot, melyhez többnyire pokoljáráson keresztül vezet az út. Kitűnik azonban, hogy ezek a sokat sejtető, átszűrt megnyilatkozások nem a szenny poklából való szellemi hozadékként jelennek meg, mint például Villonnál vagy Rimbaud-nál több ízben, még ha szellemi öntörvényűségében néha az említetteket idézi is fel.

Az úton-lét velejárója a keresztény jelentéshorizont, mely az első ciklusban direktebben, majd egyre filozofikusabban gazdagítja a verseket. A toposzokká vált keresztény motívumok mellett kitűnik a hithez, Istenhez való viszony fiatalos merészsége, finom “szemtelensége”, a “tiszták” vagy kétségbeesetten megtisztulásra várók mezítelensége. József Attila Keserű nekifohászkodásával – “Gyere Úristen, nézz meg – itt vagyok!” – rokon szembenézése, kiállása: “Arcomon pattanás, / bimbós, piros tavasz. / Letegezlek, Isten, / le én, bizony: szevasz” (Szétfoszló messzeség). Az útkeresés várakozással teli feszültségében megfogalmazza a megváltott ember emberi megváltatlanságát, vágyát az újjászületés misztériumában való megmerítkezésre. “Hiszen látom már, / világosan látom, / eljúdásolta istenét rég a tinta, / mi dolgom lenne hát így, / mi dolgom lenne más, / mint ablakon doboló, unatkozó esőkben / ázni, / várakozni, / ha az üvegesedő levegőhöz / fecskefarkot koccant az Isten, / a föltámadás hangvillájaként, // hogy lábujjhegyre billentve // szunnyadó katlankarjait / ama hét trombitás felé lendítse” (Nem dönti be). Hasonló súllyal szerepelnek a mítoszokat idéző szimbólumok (világfa, nap, hold), az állandó újjászületés, az “új nap”, új élet, új út lehetőségének jegyében, valamint a személyes és általános emberi “gyökerek” kereséseként, féltéseként (Berzsenyi, Tornyosuló pirkadat).

Az úton-lét határozza meg a szerelem tematikáját is, mely költői esszenciája az elérhetetlenség kettősségének. Vágyná is, nem is a beteljesülést, távolból őrizne egy képet, így örökké téve, az álmot az ösztönök fölé helyezve. Emellett nem jellemzi a verseket túlzott romantizálás, az ösztönök ereje is érvényesül a szerelem “költőien lovagi” megjelenítése mellett. A Csak el ne hallgass szerelmi költészet a költészetbe torkolló szerelemről, az alkotásról, teremtésről, a szerelem alkotói létbe való integrálásáról – “Minden szerelem szó, vers, / nekem szó leszel te is, / olyan, mint bármelyik szó: ha nem mondom ki, nincsen. // Metaforával érveltem törvénycikk helyett”. Költői finomság és kiábrándító realitás feszül egymásnak a Hegek vastagodnakban megragadott szerelmi vetélkedésben, egymást kiegészítő “elemek” viharos tánca és lecsendesülő eggyé olvadása. Finoman kidolgozott, néha tájlírát idéző képi világ jellemzi Falusi Márton verseit. Gondoljunk Az osztályban vagy az Ablak az éjszakára soraira (“Egész szobámmal lélegzem: / ablakot nyitok az éjszakára. / Arcomon feszül, lebeg a függöny, / mint öled, álmaim párna-szája”). Az archaizáló, romantizáló, dalszerű versek zeneisége, dallama (az alkotott harmónia) egybeesik a harmóniára való törekvéssel. A káosz-való tapasztalata, a minden lehetséges, minden elfogadott elértéktelenítő hatása ellenében egy értékkel telített belső világot s egy vágyott univerzumot jelenít meg, melyből nyugalom, tisztaság árad, kerülve feltűnést, dekadenciát, devianciát. A technika uralmának, a pénz általi megvásárolhatóságnak, a “mérhető” túlértékeléséből eredő látszat-létnek – “Ház helyetti ház, ember helyetti ember” (Mértani csönd) –, az álértékek diadalának tudata keserű “üzenet”: “Igazam lehet néha / Ám igazságom soha” (Az üzenet elküldve). Ugyanakkor a sorsszerűnek ítélt értékrend, “szerep” tudatossá, választottá válik például a világosan látott érvényesülési “rend” megtagadásával, annak belátásával, hogy bár ésszerű lenne beállni a sorba, az ember ezzel önmagát tagadná meg. “Lám az vagyok mégis, / az, aki lehettem” (A gyengeség észjárásával). Ebben a képi világban minden lélegzik, minden része “az” egésznek, egy különös “civilizált természeti költészet” bontakozik ki, amelyben a természetes és mesterséges környezet az együtt lélegzésben válik eggyé, a költői képekben szerves egységet alkotva. Oly természetességgel olvad egybe természeti és városi, sőt globalizált környezet, hogy már épp e természetesség fedi fel a kettő ellentétét, visszásságát például az “esemestől megrezdülő nyír” (Zuhanok) sorban.

Érdekesen fogja közre a verseket, s nyitja meg az utat az olvasó előtt a kötet borítóján fülszövegként szereplő Vallomás és kérdés (Ki lehet?), valamint a kötet nyitó és záró sorai. A kötet szerkesztésének erénye, hogy fokozatosan bontakozik ki egy olyan költői létfelfogás, melyben otthon, lételem a nyelv és a költészet, melyből kirajzolódik egy alázattal teli, amellett látó, tudatos viszony a költészet, a nyelv iránt. Ehhez nyilván hozzájárul az is, hogy az ifjú költő Léka Géza “iskolájában” tanulta a “mesterséget”, s mintha a Nézd a költőt című versével útjára bocsátotta volna: “Nézd a költőt, ezt a félbolondot, / szegény; se lát, se hall. / Mellkasába rejtve a kolompot, / baktat, viszi a dal. // A dal viszi csak, az elnyűtt ének, / mi még átélhető. / Nem hiába dúdolnak a vének… / sejti, már sejti ő. // És megy, barangol, árkon-bokron át, / hajában fű, levél. / Hozzásimul, letörli homlokát, / s belékarol a szél.”

A Szeret folyótól keletre, Bákó megye délkeleti sarkában, a Rakató patak mentén, néhány hosszan elnyúló, egymásból nyíló völgyben bújik meg Gajcsána–Magyarfalu (Găiceana község Ungureni faluja). A XIX. század. végén megjelent Románia Nagy Földrajzi Szótára szerint a Magyarok völgyének (Văii Ungurilor) fenekén helyezkedik el, nevét lakóiról kapta. A falunak két nagyobb ága van, úgymint a Nagyfalu és az Arinósza. A Nagyfalu is két nagyobb részből áll: Külső kót és Zsórát kótja. A “kót” románból átvett szó, könyököt, jelen esetben inkább szögletet jelent. Az Arinósza a román arin › éger szóból ered, és égerest jelent. Ebből származtatták a falu jelenlegi román nevét. Ugyanis bár románul évszázadokon keresztül Ungureninak nevezték a települést, az 1970-es években – nem nehéz kitalálni, milyen indíttatásból – Arinra (Arini) románosították a nevét. Nem sokkal azután, hogy a falu Szent István magyar király tiszteletére szentelt, de már az 1920-as években Szent István vértanú nevére tett templomát a moldvai római katolikus egyház a magyar emlékezet teljes kiirtása céljából 1960-ban megfosztotta a Szent István névtől, és Szűz Mária oltalmába helyezte. Igaz, a falu magyar népe még ma is úgy emlegeti az immár szeptember 8-án esedékes búcsút, hogy Szentestánkor.

Szabó T. Attila kolozsvári nyelvészprofesszor szerint Magyarfalu a “legkeletebbre fekvő csángó település”, amit nyilvánvalóan úgy kell értenünk, hogy a legkeletebbre fekvő, többségében magyar nyelvű csángó település, mert a csángóknak keletebbre is megtaláljuk a nyomait. Domokos Pál Péter, aki először 1929-ben járt ebben a faluban, könyvében így írt a falura való rátalálás öröméről: “Hosszú, 6 órás út után sötét erdőből bújtunk elő. Kútásó emberekkel találkoztunk, akik kimondhatatlan örömömre magyarul beszélgettek. Szebben és tisztábban ejtették ki a szót, mint bárhol, ahol eddig jártam. Szíves örömest felejtettem a korai felkelést, a szelet, az utat, és boldogabb voltam minden élő embernél. Mert a Szeret folyótól keletre Tekucs megye sarkában, hegyek között, románlakta területen, a völgy mélyén egy gyönyörű, színtiszta magyar falut látni – nagy boldogság.”

Ebben a faluban született Iancu Laura, hogy aztán a magyar gyermekeket román nyelven tanító, s ennek megfelelő hatékonyságú általános iskola 5. osztálya után a sors kegyelméből eljuthasson a csíkszeredai József Attila Általános Iskola 6. osztályába. Ott pedig értő lelkű és szerető szívű székely tanárok keze alatt szülei nyelvén folytathatta a tanulást. Innen került Magyarországi egyetemekre, ahol felfedezte magában, hogy nemcsak prózában tudja kifejezni érzéseit és gondolatait, de vannak lelkének olyan mélyről fakadó, pókhálófinomságú rezdülései, amelyek megfogalmazására alkalmasabb a kötött forma, vagyis a vers. Első költeményei a Csíkszeredán megjelenő Moldvai Magyarság című folyóiratban, diáklapokban kerültek napfényre, kedves csíkszeredai osztályfőnökéhez, Borbáth Erzsébethez, Drága Erzsike nénihez írt “csángó levelei” ugyancsak a csángók újságjában jelennek meg, immár rendszeresen.

A magyarfalusi csángó diáklány érzékeny lelkiségre, finom gondolkozásra valló, japán tusrajzokra emlékeztető versei Pár csángó szó címmel most kötetben jelentek meg, ugyancsak Csíkszeredán, a Hargita Kiadó gondozásában. Nem vagyok irodalmár, sem esztéta, verset és zenét nem mérhetek céhbeliek által hitelesített mércével. Egyetlen viszonyítási alapom van, mégpedig az, hogy nekem mennyire tetszenek: mennyire bűvölnek, mennyire ringatnak, mennyire visszhangoznak bennem az olvasott költemények.

Amikor Laura verseit elolvastam magamban, majd hangosan is, úgy éreztem: szépen szólnak. Nem föltétlenül úgy, mint a régi szép hangszerek, amelyek egyértelműen megfogalmazták a dallamot. Inkább mint ahogyan a szél dudorászik, vagy a vihar sípol a kürtőben; ahogy a szél zúgatja a nádast, nyőgeti az erdőt. Ahogyan a moldvai patak csobog, vagy a mesebeli madár énekel. Nem mondja, nem magyarázza, amit közölni akar, hanem súgja, sírja, leheli. Mint a Zene szava! – emlékszünk Illyés Gyula versére? Mikor a zene vergődéséről ír, mivel nem tudja kimondani a legfontosabb szót! “Azt az ég-sugallta, távoli, tán még isteni, ős szót szeretné kiejteni”.

Ennek a közlési kényszernek az újra és újra születését éreztem Iancu Laura verseiben. Olvasva őket szerettem volna felkiáltani: értem, érzem, mit akarsz mondani! De ha értelmeznem kellene, legföljebb dadogtam volna. De hiszen Illyés Gyula is azzal végzi a zene szaváról szóló versét: “mert megleli tán az is üdvét, ki a legfőbbről csak dadog.”

Ha odatennénk a Pár csángó szó című kötet verseit a szabófalvi Lakatos Demeter vagy a klézsei Duma István András költeményei mellé, nehezen hinnénk el, hogy egyazon földből, hasonló érzésekből születtek. Pedig így van! Szabófalva talán száz kilométerre esik Klézsétől, s onnan Magyarfalu nincsen egynapi járóföldre sem. De az álmok, a gondok, a szorongások ugyanolyan mélyről jönnek, akár a kútba ejtett kő csobbanása.

A hangját kereső, tétovaságát vetkező költőleány versei egyszerre istenesek, gyermekdedek és szerelmesek. Bennük lüktet a csángó sors sok-sok keserve, a bimbózó virág kitárulkozása, és az anyja után kiáltozó kicsi őz csöndes fájdalma. De bennük van a jövő, az eljövendő költemények fényes ígérete is.

Több mint harminc esztendeje jártam először Laura szülőföldjén, Magyarfaluban, s azóta többször is megfordultam ott. Mindig elbűvölt a nyelv, az életmód, a szokásvilág archaizmusa, mélységes gyökérzete. Mintha visszafelé forogna az idő kereke, mintha egy nagy szélroham hátrafelé fújta volna a történelem könyvének lapjait. A múltba láthattam az eltűnt idővel. A magyar művelődés időtlen, mélyen átélt emlékeivel találkozhattam Magyarfaluban, minden csángó barátom tűzhelyénél. De az ott élők kilátástalanságát, a mai élet lefojtottságát is észre kellett vennem. Mintha lebetonozták volna Magyarfalu minden négyzetméterét, ahonnan hosszú idő óta nem tört fel egyetlen hajtás, nem bimbózott egyetlen virág. Innen sokáig nem jutottak felsőbb iskolákba az idegen nyelven “iskolázott” csángó gyermekek, nem tudtak kiszakadni egyre anakronisztikusabbá váló világukból. Nem képesek jórészt még ma sem.

És íme! Ebben a nagy-nagy sivatagban, a reménytelenség aszályában egy repedésen át kibújt a kövek közül Iancu Laura parányi zöld hajtása. Öntözgette a Domokos Pál Péter Alapítvány elnöke: Borbáth Erzsébet igazgatónő, táplálta a Szép Magyar Nyelvért Alapítvány részéről Grega Sára tanárnő, s bizonyára még sokan mások is. A hajtás szárba szökött, bimbót hozott, virágot nyitott, egyre többet és többet. S most íme, itt tarthatjuk a kezünkben a csángó jövendő egyik erős, szépséges hajtását, Iancu Laura költeményeinek gazdag virágcsokrát.

A Kádár kor tudati lezüllésének a vizsgálata az a vezérfonál, amely N. Pál József tanulmányain és kritikáin végighúzódik. Legyen szó szépirodalomról (a legtöbbször erről van szó) vagy történészi szakmunkáról, színészekről vagy Németh László életművének különböző vonatkozásairól, mindig meghatározó háttérként rajzolódik ki a Nagy László által a “pazarlás idejé”-nek nevezett kor és a költőnek ugyanebből a verséből címbe emelt vágy: “A megtartók jöjjenek”. A szerző folyton ugyanahhoz a kályhához táncol vissza, a kötet mégse válik egyhangúvá, ellenkezőleg, csak azért nem letehetetlen, mert háromszázhatvan oldalt nehéz egyszerre végigolvasni. Kiderül ugyanis, hogy az N. Pál József által felkínált kulcs tényleg nyit minden zárat. A Kádár-kor egy folyamat megnevezése, amelynek során az ’56-os forradalomnak, vagyis az eszménynek a megtagadását és elfelejtését az úgynevezett “életszínvonal” emelkedése jutalmazta, így a magyar társadalomban a pavlovi reflex révén olyan beállítottság alakult ki, amely akár végzetessé is válhat. Az is nyilvánvaló, hogy ez a lezüllés már jóval korábban elkezdődött és még ma is tart. A (fél)múlt kérdései így kikerülhetetlenül aktuálisnak bizonyulnak, a jelen megértése pedig betekintést enged a múltba is.

A szerző a tudati és a társadalmi jelenségeket a maguk együttállásában vizsgálja, az utóbbit mindig az előbbire vonatkoztatja. A társadalom állapotának a mércéje számára a személyiség minősége, és nem a pusztán mérhetőre redukált statisztikai adatok. Módszerét ezért határozza meg – a bevezető Személyes sorok önironikus önjellemzését idézve – “az irodalom és a történelem tényeit folyvást keverő, […] moralizáló, »szubjektivizáló« látásmód”. A kötet írásaiból nyilvánvaló, hogy a személyes sorskérdések nem oldhatóak meg kielégítően a nemzeti sorskérdések, a történetiség figyelmen kívül hagyásával. A “történelmi és civilizációs válságszituációk kereszttüzébe került magyarság” helyzetével való számvetés pedig az egyetemes problémákra nyújt rálátást, hisz azoknak a kiélezett megnyilvánulása. Egyetemes, nemzeti és személyes összefüggéseinek rendszerező, széles körű, intenzív és aktuális feltárására mutatnak példát és adnak lehetőséget a kötetben tárgyalt művek és alkotók, leginkább Németh László életműve. A szerző irodalmi érdeklődését is ez a szemlélet határozza meg: a művekben a történelmi folyamatok tudati mozgatóit, a “tudományos módszerekkel föl sem tárható közérzetvariációkat” követi nyomon. (Talán mondani sem kell, hogy ezzel nem elszegényíti, hanem elmélyíti az irodalom értelmezését.) Számára az értékes mű mindig realista, vagyis a valóság lényegi kérdéseit veti fel. A modernista, posztmodernista áramlatok szintén csak ehhez kapcsolódva nyerik el jelentőségüket: leválasztják az avítt nézőpontokat, és utat nyitnak az aktuális kérdéseket jobban megragadóaknak.

A tudati tényezők előtérbe állítása indokolja a morális megközelítést. Az erkölcs határozza meg a magatartást, márpedig – ahogy a szerző a Németh Lászlót idéző Vekerdit idézi – “az ember leglényegesebb ügye: a magatartás”. N. Pál felújítja azt a sokak által korszerűtlennek kikiáltott követelményt, mely szerint az alkotó “műve és élete tökéletes egységben” kell hogy álljon. Hiszen a mű egy életszemlélet megnyilvánulása, egy magatartásé, és csak a felelőséggel vállalható és vállalt magatartás juthat a lényegi valóság közelébe: “életünk – mindannyiunké – arra való, hogy tanúság legyen”.

A korszerűtlenség, elmaradottság sokak által oly kedvelt vádját a szerző szintén morális szemszögből tekinti érvénytelennek az esetek többségében. Számára az erkölcs az értékek, az egymást feltételező közösségi és személyes értékek iránti “érdekekre nem tekintő” felelősségtudatot jelenti. Ezzel kerül szembe az értékteremtés nélküli életcélokat kitűző korhangulat, amely a haladás üres formalizmusát állítja a középpontba, rettegve az elmaradottságtól, és bálványozva az újat, csak azért, mert “új”.

A kívánatos erkölcsi magatartás megtestesítőit N. Pál példaképül állítja az olvasó elé. A kritikák tárgyai szinte kivétel nélkül a “megtartók” közül kerülnek ki. A számára kétségtelenül legfontosabb, leggyakrabban emlegetett két személy Németh László és Vekerdi László. A szerző Németh László állítólagos megalkuvása kapcsán fejti ki a közösségelvű etika lényegét: “nem a saját folttalanságára vigyáz rigorózus módon […] Németh László végül természetesen azért ment el a Szovjetunióba […] mert úgy vélte, Magyarország akkori helyzetében többet használ azzal a harapófogóba szorított társadalomnak, ha megteszi, mintha nem. […] Eme sajátos »alkunak« a reprezentatív figurája persze nem elsősorban ő, hanem Illyés Gyula lett, de jellemző, hogy éppen az az etikai tartásában aztán végképp kikezdhetetlen jellemű Bibó István mondta el, hogy erre a szerepre föltétlenül szükség volt az akkori Magyarországon arra alkatilag alkalmas, szellemileg és erkölcsileg a nemzet előtt hiteles ember személyében, aki ezt az »alkut« azért nem kötötte meg, mert az ő »megegyezése« a társadalom számára semmi hasznot nem hozott volna.” Az erkölcsi tartás célja tehát nem valami ideális tisztaság őrzése, hanem a személyes tisztaság és a közösségért való cselekvés lehetséges legkedvezőbb összhangjának a megteremtése. A hős fogalmának (Sinkovits Imre személyéhez kapcsolódó) megvilágítása is erre utal, érdemes ezt is hosszabban idézni: “Hősöket – akik egyek velünk, hiszen önmagunk és közösségünk reményeit példázzák valamiképpen – csak a teljes (akár metafizikával is érintkező) világképet legalább nyomaiban még őrző korok teremthetnek ugyanis, a széthullt evidenciák ideje erre alkalmatlan. Ez utóbbi a gondosan »fölépített« sztárok kora – nemcsak a művészvilágban természetesen. A sztár egy elénk vetített vonzó vágykép csupán, amit az imádó szeretne »megérinteni«, de azonos sohasem lehet vele, hiszen – ellentétben a hőssel – nem belőle »nőtt ki«. A hős mindig a »kihordó« közösségé, a sztárnak még »nemzetisége« sem kell, hogy legyen, csak rajongói vannak. A hőshöz való viszony morális értelemben is értékképző […] A hős »terem« szinte, egy ép tudatú közösség emlékezetének, reményeinek és tartásának a sűrítménye, a hozzá való kötődés kitágítja a személyiséget és nemes igényeket ébreszt.” Az igazi hős morálja nem válhat életellenessé – ez a belátás készteti arra a szerzőt, hogy például Latinovits halálát illetően a baleset-változatot valószínűsítse.

A példaképnek tekintett alakok között sajnos van olyan, akiben később csalódnia kellett a szerzőnek. Egy Mészöly Miklósról szóló 1991-es írásához 2003-ban kénytelen utóhangot csatolni: “Mintha az elszántan ostorozott, tudatot beszűkítő beidegződés és félelem őt sem hagyta volna érintetlenül, ama csoportba (annak az élére?) állt hamarosan (sőt, már 1989–90-ben is ott volt talán), amely úgy vélte – s véli ma is – makacsul, hogy a modernizációt a nemzeti tradíciókra, egy emocionálisan is determinált nemzettudatra építeni nem lehet, mert abból bezárkózás, nacionalizmus, »Mucsa«, no meg antiszemitizmus lesz mindenáron.” Erre a beállítottságra N. Pál más írásaiban is kitér: “A tradíció tagadására, mint valami »haladást« gátló akadály lebontására építeni szándékozó modernizáció viszont csak etikai relativizmushoz, a társadalmi szolidaritás teljes hiányához, redukált lelkű és tudatú egyedek elburjánzásához, végső soron egy szűk, anyagi és információs hatalmára építő »elit« agresszív »demokráciájához« vezet. (Ma az utóbbi felé robogunk meglehetős sebességgel, mert a Kádár-korszak megteremtette és bebetonozta ennek a tudati alapját. Ha tetszik, ez a legnagyobb történelmi bűne!).” A hagyományától megfosztott társadalom képtelen a ráömlő új hatásokat feldolgozni, így a modernizáció felületessé válik, a divatok átvételében merül ki. Természetesen a szerző az ellenkező végletnek, a “mindenáron való tradícióőrzésnek” is látja a nyomorúságát (“önmaga körül forgó szellemi pogányság, zárt, intoleranciát sugalló szokásrend, politikai értelemben antidemokratikus viszonyrendszer”). A megoldás az elméletileg pofonegyszerűen adódó, a gyakorlatban azonban mindig a helyzetre szabott mérlegelést megkívánó “tradícióőrzés és modernizáció egymásrautaltságának” a felismerése.

A pontos helyzet- és tárgyismereten alapuló finom arányérzék uralja a többi magatartásmeghatározó értéket is. A szerző minden fontos fogalom esetében megszabja az érvényesség körét. A példaképállítás nem lehet kritikátlanul “lelkendező ömlengés”, a tárgy iránti alázat nem válhat “kommentáló apológiává”, a lényeglátásnak sem kell “túlfeszülnie”, az igazi műveltség a “szerves és létérdekű építkezéshez” kötődik és nem a “mindentudáshoz”, a reális számvetés éppúgy elkerüli a “legyintő reménytelenséget”, mint az öncsalást, a veszteségek fájdalmának átérezni tudása nem csaphat át szenvelgésbe, a hősiség nem hősködés, a nép-nemzeti (harmadikutas) elkötelezettség csak akkor hiteles, ha nem siklik bódult érzelmességbe vagy öncsaló heroizálásba.

Mi alapozza meg az erkölcsi tartást? N. Pál fejtegetései ugyan nyitottak a transzcendencia felé, de nem terjeszkednek ki rá. Az Istent tagadó (Szilágyi Domokos) és a Benne bízó (Nagy Zoltán Mihály) világszemléletet egyaránt képes értelmezni. Az N. Pál által megidézett legfelsőbb fórum a világ egysége. Ezen alapul a személyes egység, vagyis a személyiség, amelynek teljességigényét csak a megszólítható, azaz egységében megragadható világegyetem képes fönntartani. A teljességigény nem valamiféle andalgó idillvágy, az érettség szilárdsága kell hozzá, hiszen “a világ birtokbavételének vágya a borzalmakkal való szembesülés kényszeréhez is elvezet”. Az eszmény a “szabad és harmonikus”, “arányosan elrendezett élet”, az “emberléptékű értékrenddel” bíró személyiség, akiben “a felvilágosult kritikai racionalizmus és a termékeny intuícióra való hajlam együtt lélegzik”, aki a közösségért munkálkodik, “tudván azt is, hogy bizony nem mi vagyunk a világ közepe”. N. Pál számára nyilvánvaló, hogy az ilyen személyiség csak az ezt elősegítő társadalmi közegben kerülhet többségbe (kialakulni az eszmények, a szűkebb környezet és a példaképek révén is kialakulhat, de a csak ezekre épülő magatartás szükségszerű létmódja a Németh László-i – sokak által nagy kedvvel félreértelmezett – “kisebbségben”-lét). Ezért megkerülhetetlenek a társadalmi élet kérdései.

N. Pál elsősorban az úgynevezett népnemzeti gondolkodás, azon belül is főképp Németh László eredményeihez kapcsolódik. Véleménye szerint ennek az eszmeiségnek a személyes érvényességét legpéldázatosabban Vekerdi László képviseli. Egyáltalán, Vekerdi “lehetségessége” a szerző számára az egyik legfontosabb érv a derűlátás megőrzésére. De N. Pál szerint az eszmény már társadalmi léptékben is bizonyította életképességét: ’56-ban. A forradalom néhány napja jelképezi azt a meghaladhatatlan magaslatot, “az Istentől való kegyelem oly ritka fölvillanását”, amelyben – a szerző Hernádi Mária szavait idézi – “helyreáll a világ […] rendje, az emberi élet eredeti teljessége”. N. Pál ’56-ot a harmadik út forradalmának tekinti, amely máig (és örökké) aktuálisan megvalósította néhány napra a Németh László-i programot, mely szerint »fölzárkózni« nem szorongó alkalmazkodással, hanem csak élre töréssel lehetséges: “1956 ilyen értelemben […] nem »felzárkózási«, hanem »élre törési« próbálkozás volt tehát. Ez ellen nem csak az orosz tankok indultak meg, nem kellett ez a nagyhatalmi egyensúlyt mindennél fontosabbnak vélő »szabad világnak« sem akkor, jóllehet, az azóta »egyedül maradt« utóbbinak ma sem kell igazán”. (Az N. Pál által használt idézőjeles kifejezések sokasága jelzi, hogy a hamis eszmékhez visszabuktatott társadalom nyelvhasználata is hamissá válik, ezért csak fenntartással kezelhető. Ő azonban ahogy a társadalomnak, úgy a nyelvnek ezt az állapotát sem hiszi sem eredendőnek, sem véglegesnek, sem kívánatosnak.)

Czine Mihályról írja a szerző: “Értékrendje, értékválasztása alkatából, személyes sorsából és morális fölfogásából fakadt (ez így is van – szerencsés esetben – mindenkinél)”. Ez alapján a személyiségkép rétegzésére tehetünk kísérletet: az alkat a változatlan (és eleve adott); a személyes sors a változó, de a változást csak elszenvedő réteg; a morális fölfogás, a tudati – de nem csak racionális! – beállítottság pedig a személyiségen belüli alakító erő. Ez a felfogás egyaránt indokolja az erkölcsi szempont kitüntetettségét és a személyes sorsok iránti figyelmet, az utóbbiba beleértve a kötetnyitó Személyes sorok önbemutatását is.

A jelenben (amely N. Pál számára: “megvetett korszak”) hangadó, belső értékrend nélküli, “értéksemleges” ember érdekvezéreltségével a világ (és saját személyisége) egységét bomlasztja föl. A széthullott valóságban a rész lép az egész helyébe és ezáltal elkerülhetetlenné válik a megalkuvás, az egyetemes – vagy legalábbis közösségi – érdek (vagyis az érték) hiányában kivédhetetlen lesz a manipuláció. Ennek az egyéniségnek a nyomorúsága az “önelégültség”, az “önző, kicsinyes és képzelet nélküli” élet, a “hatalmi és érvényesülési vágy”, az “emlékezetkiesés”, a “tájékozódó ösztön elvesztése”. Az irodalomban pedig “a tévutakra csábuló vagy illúziókba tévedt írói kísérletek” jelzik útját.

Mi ad erőt a kisebbségi létbe szorított embernek a morálisan már a Kádár-korban lezüllesztett, és ma is a rossz irányba vivő vonatra kapaszkodó környezetben? A remény. Csak részben annak a reménye, hogy van érvényes, kiutat mutató eszmény, hiszen ma a társadalom nagy része süket erre. Némi esélyt nyújt, hogy a süket fülek egy része megnyitható, de a tanítás, az írás csak a kisebbséget növeli, többséget nem tud létre hozni. A tanítás (a szerző egyetemi oktató) és az írás csak meggyőzni képes, az igazi és társadalmi méretű változáshoz viszont az egész személyiséget felrázó élmény, katarzis kell. Csak a katarzist átélt társadalom tud hinni abban, hogy az élet megváltoztatható, hogy megvalósulhat a sodródás és a viszonylagosság fölé emelkedő közösség.

N. Pál nem lát a mai világban olyan tényezőt, ami akárcsak valószínűsítené is a katarzist. Miben hisz tehát, mire alapozza a hősi magatartás szükségszerű részének mutatott jobbra törő derűt? Úgy érzem, a csoda lehetőségére. A csodáé, amely előre láthatatlan, ezért semmilyen racionális megfontolás nem cáfolhatja, és amely néhány napra már megvalósult 1956-ban, és a lehetősége a szovjet birodalom bukásakor is felvillant egy pillanatra. Ezt így nem fejti ki a szerző, arra viszont nyomatékkal figyelmeztet, hogy a puszta csodavárás vagy annak panaszkodó feladása “megkeseredett, torz karikatúrává” tenné a harmadik út híveit, ezért a kedvezőtlen helyzetben is elkerülhetetlen az aktuális helyzethez alkalmazott “értelmes feladattudat” kialakítása. A mai kor “kisebbségének” hivatása megtalálni a harmadik út leszorítottságban is működtethető szerepkörét. Talán mint morális zsinórmérték, talán mint korrekciós ötletek forrása juthat szerephez, talán egyéb módon – a szerző nyitva hagyja a kérdést.