Az őzarcú fiatalember élénken gesztikulál… mellékszereplő egy némafilmben.

Aztán ismét nekilódul, mintha egy gépet bepöccentenének (házilag tákolt “lopógép”, vagyis “csettegő”: tűzifát hordanak vele egy tanyaudvarra):

– Tűzpiros trombitavirággal befuttatott filagória alatt ültünk hárman, Pesti, én és Kéry, tudja, nyomozó úr, ő az, aki meg akart házasodni, és ezért lefogyott; de senki sem ismerte a menyasszonyát, egy rejtély volt az egész. Alig több mint egy hónap alatt több mint tíz kiló, és ezért különféle mendemondák kaptak lábra…

– Tessék? Nem, nincs turpisság. Tényleg tíz kilót fogyott, Pékh és Weéry, a két vamzer lemérték a Széchenyi fürdő mérlegén, két alkalommal, március 8-án és április 11-én, tíz kiló huszonnyolc deka volt a különbség, igaz, szauna után. Ki van zárva a turpisság. Pesti úgy ült az asztal túloldalán, olyan sandán, mint most maga, már megbocsásson (de az ő nézése is közismerten gyanakvó); úgyhogy mondhatom, az események ütőerén tartottam a kezem. Persze nem ilyen asztal volt, mint ez, hanem kerti asztal. Kéry kicsit hátrább, srévizavé, nagyjából ott, ahol az írógép van… Vagy nem, inkább ahol az a dossziétartó. De ne zavarjon közbe, legyen szíves. Pesti ráébredt, hogy egy szikár, gyomorbajos író képzeletének szüleménye… papírízű figura, és sorsa az író étrendjének megfelelően alakul.

– Egyszer. Visszérrel. A bal heréjében volt visszere neki, vagyis heresérv, ahogy tapintatosabban mondják, azzal megkéselték – de ezt mindenki tudja, szeretett a műtétjével dicsekedni. Ez a műtét, hogy úgy mondjam, nyílt titok. A teste amúgy egy bivalyé. S a tüdeje!

Ez a bizonyos személy, aki Pestit írja Pesti feltételezése szerint – a továbbiakban az egyszerűség kedvéért csak írónak nevezem, ha megengedi –, nappal egy pesti bérház ablaktalan hátsó szobájában dolgozik, melyet üveges tolóajtó választ el a szintén homályos halltól. Pesti egyenesen a vakond kifejezést használta, ez talán túlzás. Talán a bőrszíne miatt? Nem tudom. Lehet, hogy tényleg utál napozni, azért olyan seszínű; de a napozás manapság nem is várható el, a bőrrákon kívül másról sem locsognak a rádióban. Én például… de mindegy, vallomásom szempontjából mellékes, hogy milyen napolajat használok. De ha seszínű, akkor miért vakond? Meg aztán kinek mi köze ahhoz, hogy valaki egész nap dolgozik, igaz, későn kel, de akkor is: csak egy kávé zsömlével reggel, aztán jóformán föl sem áll az íróasztaltól délután négyig, ötig, és akkor megy le csíkos műanyag szatyorral a közeli Jééé diszkontba sovány virsliért, mert többnyire azt eszik; sovány virslit zsemlével. Sok, sőt töméntelen zsemlét. Ismeri a gyomorbajosoknak ezt a szokását, hogy friss péksüteményt rágnak, nem?

– Dehogy. Éppen úgy utálja a száraz zsemlét, mint én vagy maga! Ha a zsemle állott vagy száraz (tudjuk, nyáron gyorsabban szárad a műanyag rekeszekbe kitett áru), akkor az író sugárzott a gyűlölettől. Várjon csak… megvan.

– Hogy miért vakond. Feketén ragyogott ilyenkor a gyűlölettől, állította Pesti. Ez is valami: keveseket gyűlölnek annyira, mint engem.

– Hol lakott… ez a vakond?

– Nem volt nála. (Vállat von, nagy lendülettel hanyatt veti magát a műbőr bevonatú karszékben. Talán le is ver valamit, néhány papírlapot, de nem veszi észre.) Én nem hiszem, hogy nála volt. Talán bevásárlás közben? Egy Jééé diszkont volt a közelben, mint említettem. Nem kérdeztem… ez ugye hiba? Magának nyom lehetett volna, de én ezt nem sejthettem… Ha mindent észben tartanánk, csak azért, mert egyszer majd kérdezhetik… Hajaj! Pesti rettegett attól, hogy a száraz péksütemény megfekszi az író gyomrát. Kérdezze csak meg bárkitől, ilyenkor kiállhatatlan! A legnyomasztóbb történeteket ilyenkor találta ki Pestinek. Volt úgy, hogy tengeralattjáró kajütjében ébredt… A falat borító díszlambéria résein sugárban spriccelt a víz. Képzelheti. Mit tegyen? A kajütajtóhoz szökött, de már az ajtó résein is víz folyt befelé… Még nem árasztotta el a kajütöt. A hátát nekivetette az ajtónak.

– Nyomás nehezedett a tüdejére. Állította, hogy csatakosan ébredt. De nem ez a lényeg. Tudja, mi a lényeg, őrnagy úr? (Hadnagy. Csak hadnagy.) Ez a gyomorbajos ember terrorizálta Pestit! Perverz vágyai voltak, képtelenebbnél képtelenebb helyzetekbe sodorta az írásaiban. Kibírhatatlan sorsot kreált neki. Kérem, jegyezze fel, hogy valósággal szekálta ezt az érzékeny embert. Alig maradt csöppnyi kis szuverenitása! Maga mit szólna, de őszintén!, ha valaki belepofázna az életébe, a felesége vagy az anyja (csak példának okáért mondom), és még vissza se tudna szólni neki! Erősen egyoldalú kapcsolat volt.

Képzelje el, hogy telnek a hétköznapok… a megszokott cselekmény… azt írja Pestinek, hogy éppen szerelmes lesz vagy ellenkezőleg: mélységesen csalódik valakiben… találkozik ezzel az illetővel, aki egy levelet bíz rá, de ezt Pesti elveszíti, és aggódni kell… esetleg egzotikus kirándulásra indulnak kettesben (váratlan, kellemes fordulat), de megvadul az elefánt, életveszély… és neki kell az agyarokról lehúzni ezt az illetőt… szóval telnek a hétköznapok, ahogy az írók a könyveikben a hétköznapokat vázolni szokták. Pesti élvezi, hogy időnként rendkívül aktív szexuális értelemben – az írónak volt egy erotikus korszaka, és ezzel Pesti is jól járt. Aztán egyszerre: teljes krach! A zsemle egy darabja beszorult a zápfogába… vagy az olajos rántotta megfeküdte a gyomrát… Kibírhatatlan lett…! Kin bosszulja meg magát ez is? HÁT PESTIN! Valósággal szadizta ilyenkor az író, higgye el! Most tényleg ne szóljon közbe – nem csodálkoztam, amikor Pesti kijelentette, hogy megöli. Nem akar magának ilyen írót, jelentette ki.

– Azt hiszi, nem ismerem Apollinaire-t… Tudja mit: kötelező olvasmány is volt. A Rákócziban érettségiztem…

– Ismeri Apollinaire-t… (Bolygó meghatódik.) Akkor tudni fogja, hogy mit jelentett Pestinek az a lakás. Azt mondta, Szent Flórián szobra áll a lépcsőfordulóban. Én ezt, hogy őszinte legyek, nem hittem el. Egy pesti bérházban? De nem hitte el Kéry sem, aki, mint említettem, szintén fültanúja volt a beszélgetésnek a zirci apátság filagóriájában. Azt mondta: Pesti, már megint színezel. Megtaláltad az íródat, rendben van. Végre van köztünk egy igazi író. De ez a Szent Flórián, ez nem jön át. Hiteltelenné teszed az elbeszélést ezzel a valószerűtlen részlettel – e szavakkal bírálta Kéry Pestit. De ne feledjük: Kéry nősülni készült, és senki sem ismerte a jövendőbelijét. Gyanús, nem? Valóságos rejtély. Pékh szerint Kéry Nautiluszba volt szerelmes. Tudja, Nautilusznak hívják az állatkertben a nőstény vízilovat.

– Tehát Kéry is… fültanúja volt a beszélgetésnek?

– Dehogy! A cukrász! Puncstorta világoskék marcipánnal? Hogy őszinte legyek, úgy nézett ki, mint… egy szögletes hermafrodita csecsemő. Talán nem a legtalálóbb hasonlat, de szabadon asszociáltam. Pesti fejébe vette, hogy az írónak születésnapja van. Hogy miből gondolta, nem tudom. Én a saját születésnapomról is megfeledkezem, nemhogy torta! De mindenkinek megvan a maga heppje. A fejébe vette, de a torta vásárlását Kéryre bízta. Hogy miért? Voltak ilyen ballövései. A tortát Kéry vette meg, de kezében a fehér, “Bonbon cukrászda” feliratú papírdobozzal Pesti lopakodott a lépcsőházban. Szent Flórián előtt megtorpant. Miképpen fogja, gondolta, a tálcát az író lakásába csempészni? Még az is eszébe jutott, hogy a küszöb előtt hagyja a dobozt, mint a talált gyereket egy Dickens-regényben. Végiglopakodott a gangon… Remélte, hogy a szomszéd nem látja meg… Odaért az ajtóhoz…

Nyitva volt. Tudom, banális megoldás, de Pesti így mesélte. Nem tudom, kinek ilyen szegényes a fantáziája, az írónak vagy Pestinek. De az író nem is tudhatott erről: neki meglepetés a torta, hiszen az egészet Pesti találta ki – feltűnés nélkül akarta becsempészni hozzá.

Kapaszkodjon meg, felügyelő úr: csíkos felöltő volt Pestin! Azt hitte, feltűnés nélkül odalopakodhat! A csíkos öltönyében! Az egész utca megbámulta. A Mayában előző este sokatmondón legyintett: nekem már úgyis mindegy, jegyezte meg, fennhangon, többször. Mégis, minden ellenérzését leküzdve, harmincöt fok nyári kánikulában, bal kezében puncstortával lopakodott végig a gangon másnap, és… kinek lehetett volna olyan kutya mázlija, hogy résnyire nyitva találja az ajtót, mint neki?! Fél négy volt, és az írónak a belső szobában kellett ülnie. Ha minden Pesti elképzelései szerint megy – és a tolóajtó csukva van! –, az író észre sem veszi, hogy ő, mint egy meglepetésre időzített bomba, a lakásban ólálkodik a világoskék marcipánrózsával, és ajándékát elhelyezheti a hallban.

…és maga elé képzelte az író fizimiskáját, de, mint utóbb mondta, sikertelenül. Az alak a képzelet félhomályában maradt. Pestiben tüskeként lappangott a gyanú, hogy az egészet illetően téved. De minden tétlen perc olaj a tűzre: vagy az író dugja ki az orrát, vagy a szomszéd látja meg, jóformán egykutya. Semmiképpen sem tud számot adni arról, hogy mit csinál a gangon, kezében a tortás dobozzal… Sajnos, jobb nem jutott eszébe, mint hogy sétáltatja a dobozt. Ez pedig necces… Erőt vett magán, és finoman betaszította térdével az ajtót… Ez az utolsó hírem Pestiről.

– Köszönöm. Sokat segített.

Már elkövetett és elkövetésre váró bűntények lappanganak a homályos kapualjakban, az egymásra torlódott bérházak rég nem használt pincelejáróiban titokzatos zsákokat vonszolnak sötét arcú emberek, hogy valami félreeső zugban, soha nem használt rekeszben az ott maradt szén alá rejtsék. A nyitott földszinti ablakokból fojtott kiáltásokat lehet hallani. Valaki mintha figyelné, tekintete a hátába fúródik – reflexből egy kapualj alá húzódik, és kis idő múlva óvatosan végigpillant az ismét néptelen utcán.

Egy sarkon a falnak támaszkodva megáll.

Csend van, mint egy fatörzsben, melynek a belseje kikorhadt. Ilyen csend a nagy pillanatokat, a látomást és az őrületet előzi meg. Valami történni fog, súgja az éber, belső hang. Idegszálai megfeszülnek… A napfény egyszerre kitör a föltolult felhők mögül, és fénypászma vetődik a sárga épületre. A rettenet és remegés pillanataiért érdemes élni, a felfokozott várakozás perce valós. A sárga bérház előtt gyanakodva megáll, és hosszú ujjaival babrálni kezd a mellkasán, ahol a vászonkabát alatt rejtve tartja a szolgálati fegyvert.

A kitámasztott ajtón besurran. A lépcsőház hűvöse kellemesen borzolja idegrendszerét (hiszen a kora ősz ellenére rekkenő meleg volt kint), hűt és inspirál; mint két-három pohár jó bor után: megnyílnak az asszociációk csatornái, bonyolult és megalázott idegrendszerét frissesség – emlékezés és ábrándozás árasztja el. Az emelkedettség, az alkotás pillanata ez; a szabadon áradó gondolatoké, melyek nem fegyelmezik egymást; de nem is csaponganak. Titkos ösztön – talán egy magasabb szerveződés látomása – rendezi őket. Miért nem vagyok író, gondolja, és nem érti, miért ne válhatna rögtön azzá. Vágyakozik a megfogható után, már-már kezében a pillanat borostyánköve; de elejti, és megsejti nyomban, hogy ez az állandóság számára nem adatik meg.

Szívét a kiáradás vágya tölti el, és mintha finoman a magasba, saját élete fölé emelkedne. Világos rajzolatú térképet, sziklaszirtre épült várból nézi egy régi város alant elterülő romvidékét.

Félszegen oldalaz a kapubejáróban, a lépcsőház vaskorlátja felé… mint az epilepsziás, aki pontosan tudja, hogy hamarosan a fejére számlálják az önkívület perceit… és a lépcsőfordulóba érve megáll.

Ha be akarsz lépni a kapun, óvakodj az igazságtól! Mit gondolsz, ki vagy te, hogy az igazságon tűnődj, senkiházi?! Azt, amit ti, halandók igazságnak neveztek (bár sejtelmetek sincs róla, mi az), a nálad nagyobbak és bátrabbak sem pillanthatják meg… a bölcsek pedig megközelíteni sem merik, éppen, mert a természetéről valamit tudnak… tudják, hogy aki látta, egytől egyig megvakult, mert az igazság a szemére lobbant…

Tudják, hogy így járt Ő is… a Magasságos, akit ti Úrnak és Istennek neveztek, és akinek félszegen és ájtatosan ejtitek ki a nevét… akinél valóban nincsen nagyobb… és azóta ő is vakon rakosgat, és bármit akar elérni (hiszen ő mindent tud és ért), kijátsszák trónja körül őgyelgő angyalai… mert az angyalok, a maguk mulatságára, találomra adogatják a dolgokat a kezébe…

Nem hallucinálsz! Mit gondolsz, azért várlak évtizedek vagy… ki tudja… évszázadok óta, hogy ezzel elintézz?! Hogy semmibe vegyél?! Gyere csak közelebb! Úgy van! Gyere csak, gyere… Bátran… Jó… Érintsd meg a combom… Itt… Mit érzel…?

Képlékeny arc, mintha elfolyt volna. Közelebb hatol – az ajtó nem csikordul –, talán megérinti. Viaszos anyag. Tényleg viasz. Ez tényleg viasz. A bejárati ajtó fölötti világítóablakon keresztül az arcon minden délelőtt keresztülvonul a fény, és a nyári melegtől (hiszen a napnak nyáron az üvegen át is ereje van) az arc átmelegszik, sőt júliusra egészen megpuhul, saját tömegét is épp csak megtartja, olvadozni kezd. Pesti. Pesti Kornél. Ki tudja, hogyan ismeri fel a nem túl tökéletes másolatot. Halott arcáról készül ilyen viaszöntvény… Mit akarhat a szoborral az író, ez a beteges, gyomorbajos alkat, miért állítja ki a hallban áldozatának viasztestét?

Kéziratok és irattekercsek a mennyezetig fölpolcozott falakon, könyvek, régi bőr- és vászonkötésben, címfeliratok nélkül, poros pergamenek. Szövegmúzeum. A terem közepén irdatlan íróasztal, azon is dossziék és fóliánsok roskadásig, üveg tintatartó.

Pici viaszbaba, különböző, meglehetősen realisztikus élethelyzetekben. Dobogón áll, a háttérben felismerni az iskolai falitáblát, a kezében alighanem kréta. Villamos lépcsőjére kapaszkodik fel. Mosolyog, a lányalak arcát nem látni. Asztalnál ül, előtte számtalan üveg és pohár. Aztán: egy írógép. A szobrász aprócska volta ellenére élethűen mintázta meg, a kocsiszekrény, a továbbító kar, sőt a billentyűk mindegyike pontosan kivehető. A figura a gépre mered, mindkét keze az ölében.

A titokzatos szobrász Pesti Kornél életének pillanatait alkotta meg. Azokat a pillanatokat, melyeket a legjellemzőbbnek gondolt, függetlenül attól, hogy mi, a furcsa sorozat szemlélői mennyire találjuk őket jelentősnek – belső jelentőségük, sugallja ezzel a gesztusával, számunkra felfoghatatlan. De hogy kerülnek a szobrocskák a könyvek közé? Lehet, hogy a könyvtár polcain roskadozó szövegek is mind Pesti életének mozzanatait írják körül?

Mert hiszen csak körülírásról lehet szó, ahogy a szobrocskák esetében sem beszélhetünk tökéletes megjelenítésről. A mozdulat, legyen bár a legjellemzőbb is, a legtökéletesebb, ahogy a mozgást egy Michelangelo, egy Rodin vagy egy Medgyessy látja, töredék. Az összefüggések rendszeréből kiszakított sziporka. A jelentések bármilyen sokaságát idézze és tárja is fel árulkodó gesztusaival, az arc vagy a kéz formáltságával – a mozdulattal, mely a szobrász igazi anyaga –, mind földre vetülő árnyéka csak az elsuhanó jelentésnek, mely az élet és sors talajába gyökerezett pillanattól rúgja el magát. Közelebb került Pestihez, mint a nyomozás során bármikor; de sohasem kerülhet hozzá igazán közel. Sohasem fog vele találkozni ott, ahol mozdulatainak magja pihen.

Ahogy a kéziratok is Pesti életének lehetőségeit csakúgy tartalmazzák, mint a megtörténteket. Ezek száma pedig köztudomás szerint végtelenszer ezer.

Mintha régi emléket idézne fel… anyja langyos mézes tejet önt a bögréjébe. A konyha ablaküvegén szikrázik a fény. Könnyedén és felelőtlenül olyannak látja magát ebben a vakító, vak tükörben, ahogy az anyja szerette látni… ebben a tükörben ő az ő anyukájának aranyos kisfia… Szívesen időzne még emlékénél, de csilingelő hangot hall, és a pillanat kihuny.

– Pestit keresed… Tudtam, hogy el fogsz jönni. Nem találod itt, de segíthetek, hogy a nyomába szegődj. Én is az ő nyomában vagyok. Gyere!

Keskeny ajtó. A csigalépcsőn fölkapaszkodva lapos tetőteraszra jutnak…

• Egy vallomással tartozom – mondja ekkor a fekete hajú lány, a szemébe néz, és a kezét még mindig nem engedi el. – Valamit eltitkoltam előled. Hunyd be a szemed, és hamarosan tudni fogsz mindent – szól, és kacéran megvillantja gyöngyfogsorát.

“Ki ölette meg Joseph K.-t?” Joseph K.-t, aki pedig megszenvedte a gyarmatokat is. Mint mindegyiknek, aki ott járt, de valami csoda folytán megmenekülhetett, a gerince fölé íratott a szó: KEGYENC. Egy kegyencet? Csak úgy? Minden indok nélkül? Rágalom nélkül? A tett gyönyörűségéért?

K. aznap a szokásosnál is tovább sétált az ódon belváros házsorai között. “Defenesztráció” – dünnyögte, mintha egy olvasóhoz pergetne imát. “De-fe-nesz-trá-ci-ó…” A várból a fenevadölő szobrát érintve a hídnak irányozta lépteit. Tudta, követik. Nyolcvan éve ezt teszik, mióta – kellő elővigyázatossági intézkedések után – felszínre bújt. A sárkánykígyó csöndes makacsságával csúsztak-másztak utána, a kegyenc után, az ismeretlenek.

K. ezen a napon közönyösebben tűrte a zaklatást, mert kidobták. A választás előtt egy héttel. Feje kettérepedt a kövezeten, de feltápászkodott, kabátját, nadrágját leporolta, és elsétált. Nem, nem akarta ő senkinek a helyét. De pedáns volt, kiszolgálás-kész, s mindenki előtt nagy becsben állott közönyt tápláló megjelenése. “Maga még sokra viheti, fiatal barátom, csak arra vigyázzon, mindig maradjon meg árnyékban…” – veregette meg a vállát a hivatal osztályvezetője, egy régimódi, joviális csinovnyik, nevezett Jäkl úr.

K., ahogy a hídhoz ért, úgy érezte, mintha eleresztenék. A léptek visszhangja, mintha elkanyarodott volna. Pedig erre, a balul induló napra tervezte, hogy mellé lépnek, karon ragadják, talán épp a hídon, s a szobrok sorfala között a folyóba lökik. Katzen úrral találkozott a híd közepén. Katzen úr puha léptekkel járt a tömegben. Odadörgölődzött a szobrokhoz és az ismerős járókelőkhöz. Együtt élték meg a gyarmatok borzalmait. Neki is a gerince fölé írták: KEGYENC. Katzen úr odasikamlott K. mellé, karon ragadta, határozott, de nem durva léptekkel a korláthoz kísérte, és…

– Á, nagyszerű, nagyszerű! Ne érts félre! De nagyszerű, hogy megjött az eszed! – azzal Katzen felugrott a hídkorlátra, megkapta mancsával egy fehér galamb farktollát, majd elrohant…

Joseph K. tudta, utolérte, aki miatt sokáig odalenn maradt. Akit nagyon jól ismert a járatok keszekuszaságában, de akit fül elől tévesztett az élet forgatagában. K. soha nem látott jól, mert a belső homálynak élt. Valami azonban mindig továbbsegítette a kívülről jövő fenyegetéseken… Talán a megérzés, mi kristályvirágokat nyitott benne. Gyorsított a léptein, ahogy elhagyta a külváros utolsó házait is. “Árnyékban maradni, ez a fő dolog, ez az egyetlen tanítás, mely megvéd az acsarkodóktól, a belém-karolástól. Nagy hangok és szavak idejét éli a világ. Épül valami, aminek csak az alapjáról feledkeztek meg, rólunk, a csöndet hordozókról, a fájdalmasokról, a harsonáktól összerezzenőktől, rólunk, kiknek civilizált selejtként kell megélnünk lassú bukásunkat. Rólunk, akik mindig elbukunk, de mindig talpra is állunk, hogy elbukjunk megint, hiszen hozzászoktunk az örök körforgáshoz…”

Joseph K. még emlékezett a csapásra, ami a lejárathoz vezet. Hogyne emlékezett volna, mikor fent létének nyolcvan éve alatt folyamatosan azt tervezte, miként tér majd vissza kedves rejtekére… “Olyan kor ez, mikor az tesz meg valamit, aki a legjobban tiltakozik ellene, vagy akiről a legkevésbé sejthetnénk.” Még száz méter választotta el a lejárattól. Eszébe jutott a pillanat, midőn másodszor is kitekintett rajta, s elhatározásra jutott…

“Ki ölette meg Joseph K.-t? – dünnyögte magában Jirži Schwartzhohl felügyelő, miközben szűk irodájában rótta a hosszakat. – Már nem állt útjában senkinek, hiszen kidobták. Amilyen nyámnyila alak volt, megölte volna ő saját magát, csakhogy kedvezzen az ellenségeinek. Erre… megfojtották!” A P-i Tükör írását böngészte: “Joseph K. független, országos jelöltet a város melletti Kiserdőben találták meg holtan. Nyakára hurok szorult. Teste félig egy föld alatti üreg bejáratában állt. A helyszínelők szerint épp a mélybe szándékozott leereszkedni, mikor vélhetően az őt makacsul követő, kisstílű figurák meghurkolták. Hátulról. Ezt követően letépték róla a kabátot, ingét kiráncigálták a nadrágjából, s a hátán látható KEGYENC-feliratot drótkefével olvashatatlanná dörzsölték. Jelen állás szerint az ország egyetlen, még élő gyarmati kegyence – Frantisek Katzen lesz a választások befutója…”

• Nyilvánvaló, hogy Katzen nem lehetett, hisz ez annyira nyilvánvaló – dünynyögött magában Jirži Schwartzhohl felügyelő, s délutáni sörkelyhére gondolt. “Inkább, inkább a korszellem végzett vele, az a hurkos orvvadász…”