Sokszor azt hisszük, hogy már mindent tudunk az elmúlt évszázad történelméből és akkor szinte a semmiből új adatok bukkannak föl. Olyan adatok, amelyekről sejtettük, hogy léteznek, de már nem számítottunk előkerülésükre. Ilyen volt Romsics Ignác könyve, jó évtizede, az amerikai béketervekről, s most ilyen a Kun Miklós által összeállított szovjet béketervekről szóló kötet. Ilyenkor mi mást tehetnénk – hozzáigazítjuk régi tudásunkat az újhoz.

Aki, a kezébe veszi a legújabb szovjet (eddig) titkos anyagokat, új ismereteket szerezhet a második világháború alatti és utáni béke előkészítéséről. Ahhoz azonban, hogy mindezt el tudjuk helyezni XX. századi történelmünkben, újra végig kell gondolnunk – más szempontok és új szempontok szerint – mindazt, amit eddig tudtunk a múlt század első öt évtizedéről. Ezeket az új ismereteket csak úgy tudjuk a helyükre illeszteni, ha végiggondoljuk, végigmondjuk azt, ami velünk történt – új megvilágításban. Nem kisebb a feladat, mint egy korszak újraértelmezése. S mivel a kötetben publikált források legnagyobb része a magyar–román viszonyt és Erdély hovatartozását tárgyalja – Magyarország és Románia közös történelmét árnyalja. Hozzá kell tennem, amiről ez a könyv szól, még mindig nem lezárt történelem. A legtöbb eleme érzelmileg, értelmileg máig hat. Tudomásul kell vennünk, hogy ha igazságtalannak is ítéljük a XX. századi második békediktátumot, akárcsak az elsőt, akkor is el kell tudnunk viselni saját történelmünket. Mert csak így tudjuk a világnak is bemutatni, s ha kell, ezerszer is bizonyítani, hogy miben tévedtek mások, miben tévedtünk mi, miben hibáztak mások, és miben hibáztunk mi.

Megadta a sors nekem, hogy személyesen ismerhettem Rónai Andrást, a Teleki Pál alapította Államtudományi Intézet hajdani igazgatóját, aki húsz éven keresztül a közép- és kelet-európai államok adataival, történelmével, gazdaságával és többségi-kisebbségi viszonyaival foglalkozott. Több mint harmincórás interjút készítettem vele az Oral History Archivum részére, valamint tizenöt órás filmfelvételt. Olyan részleteit ismerhettem meg a két háború közötti magyar bel- és külpolitikának, amelyekről semmilyen könyvből, tankönyvből, emlékiratból nem szerezhettem volna tudomást. Ő volt az, aki 1947-ben – már a békekonferencia lezárása után – lehetőséget kapott arra, hogy kiutazzon Párizsba mint az első világháború következményeivel és a Kárpát-medencei államok és népek sorsával hivatásszerűen foglalkozó, valamint a földrajzi, népességi, gazdasági tényezők és adatokat gyűjtő és feldolgozó tudós-szakember, hogy tájékozódjon a tárgyalások menetéről s azok eredménytelenségéről. Térképezett történelem¹ című könyvében így vall erről:

“Kísérteties volt a két világháború lezáródása és a két békekonferencián viselt sorsunk összehasonlítása. Az első tragédiája nekünk már emlék volt, de az ismétlés két évtizedes küzdelmünket, munkánkat és egy egészségesebb és igazságosabb rend létrehozatalára vonatkozó reményeinket temette el. A magyar diplomácia, tudósaink, politikusaink 1919-ben lehetetlen rossz viszonyok között is komolyan felkészültek a béketárgyalásokra, s bár meghallgatásra nem találtak, bemutatott anyagaik, érveik, jóslataik később becsületet szereztek a delegációnak és az előkészítőknek. Most kísértetiesen ismétlődött a tragédia, most is már kész szerződést nyújtottak át a magyar küldöttségnek, s azt visszautasítani nem, csak aláírni lehetett. De szereplésünk – holott húsz évig készültünk rá – árnyéka sem volt az 1919–1920. évinek… A második világháború végén a magyar delegációnak nem volt semmiféle koncepciója a jövő rendezését illetően. Valószínűleg akkor sem lett volna más a döntés, ha lett volna ilyen. De a történelmi mulasztás messze kiható tény marad.”

Rónai Andrásnak Párizsban az az ötlete támadt, hogy felkeresi Emmanual de Martonne professzort, akinek jól ismerte tudományos munkásságát, s a trianoni békeszerződés megkötésében végzett munkáját. Valójában arra volt kíváncsi, hogy a világhírű tudós miként volt képes hamis adatokat szolgáltatni külügyminisztériumának 1919-ben, amikor döntő szerep jutott neki Közép-Európa új határainak meghatározásában. A professzorra a Sorbonne Földrajzi Intézetében bukkant rá, ahová nyugdíjasként még be-bejárogatott. Rónai átadta neki az Államtudományi Intézetben elkészített Közép-Európa Atlaszát,² amelyben kilenc ország két világháború közötti valamennyi hivatalos statisztikája szerepelt. Mind a kilenc államról saját népszámlálásuk és gazdasági statisztikájuk alapján olyan térképen adott képet az adott ország népességi, nemzetiségi, vallási, népesedési, foglalkozási viszonyairól, mezőgazdasági termeléséről, iparosodásáról, állattenyésztéséről, az analfabetizmusról, a közlekedési sajátosságokról és az egyes országterületek és -határok történelmi kialakulásáról, s mindennek bevezetéseképpen a földrajzi és geológiai viszonyaikról, nyersanyagkincsükről, amilyen még nem készült a térségben. De Martonne professzor, amikor rájött, hogy Rónai pontosan ismeri az ő 1919-es szerepét, azzal védekezett, hogy ő semmiről sem tehet, hisz ő csak tudományos tanácsadói szerepet töltött be a békeszerződés megkötése idején. Ki ugyan nem utasította a magyar tudóst, de igen hűvösen vált el tőle.

Két nap múlva magához hívatta, és csakis az Atlaszról beszélt: hogyan jutottak hozzá a felsorolt forrásokhoz, hányan készítették el ezt a hihetetlen dokumentációt, mennyi idő alatt, ki volt az, aki képes volt a kilenc nyelven és harminc helyen kiadott adatokat egybegyűjteni. Aztán melegen gratulált a műhöz, és elmondta: bizony 1919-ben hamis adatokkal dolgozott, mert csak azokkal az adatokkal dolgozhatott, amelyek megjelentek a diplomáciai iratokban. Közvetlen felelőssége ugyan nincs, de tudja, hogy ő is benne volt a közép-európai rossz területi rend megteremtésében. Tűnődését azzal zárta, hogy a politika hibát hibára halmoz, de fel a fejjel, hisz sűrűn fordul a kocka, s ez az egyes államokra is érvényes: egyszer lent, másszor fent…

Ahhoz, hogy megérthessük az 1947-es párizsi békeszerződés törvényszerűségét, újra végig kell gondolnunk az előzményeket, amelyek ide vezettek, új megvilágításban.

Az első világháború befejezése után a győztesek átrajzolták Európa térképét. Magyarországot öt részre darabolták. A közel 21 milliós lakosságából csak 8 millió maradt az új Magyarország polgára. A háború előtti 325000 km2-es területe 92833 km2-re zsugorodott. Ugyanekkor a békeszerzők 4 millió magyart csatoltak el a területekkel együtt, s lettek alattvalói az újonnan kreált Csehszlovákiának, Jugoszláviának és Nagy-Romániának.

1915-ben már állt a harc a frontokon. Tízezrek vesztek oda Galíciában és a francia hadszíntereken. Eközben Románia semleges maradt. Pontosabban a Brătianu-kormány hivatalosan ezt hirdette, miközben a román állam minden rokonszenvével Oroszország és Franciaország felé fordult.

Románia számára nem volt kérdés egyetlen percig sem, hogy a központi hatalmak vagy az antant mellé álljon. A Konzervatív Párt vezetőinek – akik mindvégig a központi hatalmak mellett tartottak ki – elnöke Alexandru Marghiloman³ volt, akinek igen nagy meglepetést okozott párttársa, Ion Lahovari 1915 áprilisában elhangzott nyilatkozata, mely szerint Romániának Németország és a Monarchia ellen kell hadba szállnia. Rövid időn belül a párt újonnan megválasztott elnökét, az új belpolitikai érdekek miatt, már nem Marghilomannak, hanem Ion Lahovarinak hívták…

Végül 1916 volt a döntés éve. Románia hadba lépésének kérdése eldőlt. Ottokár Czernin⁴ a monarchia bukaresti nagykövete, 1916. augusztus 16-án a következő táviratot küldi külügyminiszterének: “Brătianu röviddel a koronatanács előtt még becsületszavával fogadta nekem, hogy semleges marad. Az utolsó pillanatban pedig a Királyt tolta előtérbe, hogy elhárítsa magától a felelősséget.”

Románia már 1883-ban, félig-meddig titkos szerződésben csatlakozott az úgynevezett hármas szövetséghez, amelyet Németország, az Osztrák–Magyar Monarchia és Olaszország hozott létre. Ezt a szerződést, amellyel Románia a központi hatalmakhoz kötötte sorsát, 1913-ban megújították. A román minisztertanács élén Ionel C. Brătianu miniszterelnök állt. Hogy miért lépte át a megkötött szerződés írott szövegét, és miért állt át a román miniszterelnök az ellenfél oldalára? A magyarázat igen egyszerű: a németek csupán Besszarábiát ígérték oda a románoknak, ha mellettük szállnak hadba a románok, míg az 1914-ben megkötött román–orosz semlegességi szerződés szerint Romániát illeti majd meg a történelmi Erdély és Bukovina, ha majd az ő oldalukon harcol.

1916. június 18-án az oroszok visszafoglalták Csernovicot, megsértve ezzel Románia területi integritását, és Erdély felé nyomultak. Brătianu a francia kormányhoz fordult segítségért. A francia kormány közben is járt az oroszoknál Románia érdekében, és a közbenjárás eredményeként az oroszok június 27-én felszólították a románokat, hogy indulhatnak Erdély elfoglalására, szabad az út Budapest felé. De Románia nem indult. Akkor még nem. Tovább várt a kedvező pillanatra.

Végül Brătianu megtagadta a szerződés aláírását, ugyanis volt egy olyan cikkely benne, amely lehetőséget adhatott volna arra, hogy Magyarország különbékét kössön a szövetséges hatalmakkal. Románia kedvéért ez a cikkely kimaradt a szerződésből, és Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Oroszország Bukarestbe delegált követei 1916. augusztus 17-én aláírták a titkos megállapodást.

“A határvonal kezdődik a Prutnál levő jelenlegi határ ama pontjánál, amelyik Románia és Oroszország határát jelenti Novoselitza mellett, majd követi a Prut folyását Galícia határáig, addig, ahol a Prut és a Caremos folyó összeömlik. Innentől kezdve a vonal követi előbb Galícia és Bukovina, majd Galícia és Magyarország határát Slogig, az 1655-ös magaslatig. E magaslati ponttól a Tisza és a Visó vízválasztóján vonul, és Trebusa községnél eléri a Tiszát, ahonnan a folyó jobb partján megy tovább addig a pontig, ahol a Visó a Tiszába ömlik. Ettől a ponttól kezdve mindenütt a Tisza folyását követi, egészen a Szamos beömlése után négy kilométerre levő pontig, majd – Vásárosnaményt Romániának hagyva – dél-délnyugat felé fordul, és egy Debrecentől hat kilométerre, keletre levő pontig húzódik. Irányát hozzávetőleg megtartva folytatódik a határvonal a Körös, a Fehér- és Sebes-Körös beömlése után három kilométerre levő pontjáig, majd három kilométerrel nyugatabbra, Orosháza és Békéssámson községektől megy tovább, hogy egy kisebb ívet írva le, Algyő magasságában érje el a Tiszát. Ettől kezdve mindenütt a Tisza folyása mentén halad a vonal egészen a Dunába való ömléséig, s végül a Duna mentén követi Románia jelenlegi határáig.”

A 7. cikkely: “A szerződő hatalmak kötelezik magukat arra, hogy e megállapodást az általános béke megkötéséig titokban tartják.” Aláírók: G. Barclay, s. k.; Saint-Aulaire, s. k.; Fasciotti, s. k.; S. Poklevski-Koziell, s. k.; Ion. I. C. Bratianu, s. k.⁵

Romániában, augusztus 27-én az első hadi cselekmények a következők voltak: több ezer bukaresti magyar és a Monarchia bukaresti nagykövetségén dolgozó valamennyi munkatárs azonnali internálása; a predeali határállomáson, ahol magyarok és románok közösen teljesítettek szolgálatot, a román határőrök rátámadtak a magyarokra, így mire este kilenc órakor E. Mavrocordatu átadta Bécsben a hadüzenetet, a háborúnak már meg is voltak az első magyar halálos áldozatai.

A hadüzenet másnapján a román haderő megkezdte Erdély elfoglalását. Tizennyolc helyen nyomultak be a védtelen országrészbe. Kelet felől a Tölgyesi-, Gyimesi- és Békás-szoroson keresztül, délről a Tömösi-szoroson, és nyugat felől pedig a Vöröstoronyi-szoroson át. A hadüzenet napján a központi hatalmak Galíciában, Volhyniában és a Somme mellett harcoltak, így Erdélyben 4–5 divíziónál több nem is tartózkodott. Emiatt a román csapatok már az első napon elfoglalták Brassót, Sepsiszentgyörgyöt és Kézdivásárhelyt.

Az erdélyi országutakon száz- és százezrek menekültek Szabadka, Debrecen és Budapest felé. Az otthon maradottak közül sokakat legyilkoltak. Az Udvarhelyi Református Egyházmegye korabeli jelentéséből pontos képet kaphatunk az akkori viszonyokról.⁷

Következzenek idézetek Vajda Ferenc esperes a Székelyföld romlása című jelentéseiből:

“Hogy háború van künn a nagyvilágban, azt jóformán, csak a harczba induló székely katonák vidám dalolásából, a kesergő édes anyák gyászából és a gazdasági élet nyomasztó voltából tudtuk. Azonban 1916. aug. 27-én Oláhország hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának s nyomban rá orvul megtámadott és így Erdély déli és keleti része és épen a mi székely vármegyénk is hadszíntér lett. Sokszor volt a rég elmult időkben is a székelyföld véres csaták szintere, de az oláh betöréshez hasonló véres harcz, pusztulás, romlás és gyász még nem vonult át rajta soha.”

A bevezető után Vajda Ferenc református esperes rátért az egyházmegye települései háborús veszteségeinek bemutatására. A megszállt települések: Agyagfalva, Alsóboldogfalva, Alsósófalva, Bágy, Betfalva, Bikafalva, Bögöz, Bözöd, Csekefalva, Etéd, Ége, Farczád, Felsőboldogfalva, Felsősófalva, Fiatfalva, Hodgya, Homoródszentlászló, Homoródszentmárton, Kányád, Kecsetkisfalud, Kisgalambfalva, Kőrispatak, Küsmöd, Mátisfalva, Nagygalambfalva, Nagysolymos, Óczfalva, Parajd, Patakfalva, Petek, Rugonfalva, Siklód, Siménfalva, Sükő, Szederjes, Székelydálya, Székelydobó, Székelykeresztúr, Székelymuzsna, Székelyszenterzsébet, Székelyudvarhely, Szolokma, Telekfalva és Újszékely. Negyvenöt református település.

Alsósófalván szeptember 29-étől október 6-áig időztek a román és kozák csapatok. Egy 74 éves és egy 21 éves férfit lőttek agyon. A lakosság kára: bútorok, gazdasági eszközök, elhordták a takarmányt, a gabonát és nagyon sok állatot hajtottak el. Az anyagi kár és a veszteségek mellett a legnagyobb fájdalmat 118 alsósófalvi egyén elhurcolása jelentett. A jelentés megtétele idejében az elhurcoltak közül több mint harmincan már el is pusztultak. Etéden 23 falubelit meggyilkoltak és hármat elhurcoltak. Farczádon a gyújtogatók 64 gazdának a gazdasági épületeit, összes felszereléseikkel, gabona és takarmánykészletükkel, 40 gazdának pedig házát és gazdasági épületeit, összes tartozékaival felégették. Elhajtottak 85 lovat, 43 szarvasmarhát. Harmincöt férfit összeszedtek, s elhurcolták őket. Szeptember 24-én halál is esett a faluban.

“Négy lovas katonával találkozott egy 77 éves öreg székely, az egyik katona azt kérdezte tőle: »Hol vannak a magyar katonák?«, mire ő azt felelete: »Én nem tudom, öreg ember vagyok, nem bajlódom velük, keressétek meg, ha bajotok van velük.« Az egyik lovas dühében ráhajtotta a lovát az öregre, hogy besodorja a pár lépésnyire lévő híd alá, a másik pedig lelőtte. Az öreg székely egyik kezével a híd fáját fogta, a másik kezét felemelte. A golyó a szívét találta, s pár perc múlva meg is halt. Az öreg székely egyházmegyei közgyűlésünk tagja volt, mindig ott láttuk sorainkban ősi székely öltözetében, melyet sohasem cserélt fel. Ez az öreg székely: az édesapám volt.”

Felsősófalván három embert lőttek agyon: két idősebb férfit és egy 8 éves kisfiút, 84 férfit pedig elhurcoltak. Talán Kányádon bántak legkegyetlenebbül a székelyekkel. A meggyilkoltak között volt egy várandós, többgyermekes édesanya is. Vajon ő mit vétett? Kőrispatakon egy 80 éves öreg székelyt agyonszurkáltak, Nagygalambfalváról már első nap tíz férfit elhurcoltak, Parajdon tíz székelyt gyilkoltak meg, és 32-t elhurcoltak. Siklódon is gyilkoltak a román katonák. Az áldozatok száma 12, az elhurcoltaké 29. Az egyházi főjegyző édesapja is, id. Hegyi Sándor a meggyilkoltak között volt. Először levágták a lábát és a kezét, majd agyonlőtték.

Azt, hogy egy háború milyen módon rombolja szét az erkölcsi fegyelmet, volt ideje az erdélyi népnek megtapasztalni. Az elmenekült lakosság házait, vagyonát nem csupán a menekülők vagy a betörő román katonák fosztották ki, hanem az otthon maradottak is.

Szeptember közepén, három héttel a hadüzenet után megkezdődött a központi hatalmak ellentámadása. A IX. német hadsereg indult Erdély felszabadítására. A támadást Petrozsénynél indították, majd Nagyszebennél folytatták. Október 4-én a románok kiürítették Fogarast, 8-án Brassót, 10-étől mindenünnen visszavonultak teljes haderejükkel.

A német és az osztrák–magyar hadsereg december 6-ára Predeal és Craiova után már Bukarestet is elfoglalta. 1916. december 9-én a román hadvezetőség fegyverszünetet kért és kapott Focsaniban. Románia közigazgatását a német hadsereg vette át, s az új Brătianu–Tache Ionescu-kormány hatásköre csak Moldvára, a meg nem szállott területre terjedt ki.

Amint Románia a háborút megüzente a központi hatalmaknak, az erdélyi románság magatartása nyíltan ellenségessé vált a magyarokkal szemben. Az osztrák–magyar hadsereg kötelékébe tartozó erdélyi román katonák önként jelentkeztek, hogy beléphessenek a román hadseregbe, és hadba vonulhassanak a Monarchia ellen. Az erdélyi és a bukovinai légiósok és szökevények száma 29 ezer közkatona és 1816 tiszt volt. Az erdélyi román légiók később részt vettek az 1918-as összeomlás utáni megszállásban is. A három erdélyi ezred: az Alba-Iulia, az Avram Iancu és a Turda lépték át először a határt.

Az osztrákok felajánlották a nemzetiségeknek, hogy föderatív alapon szervezzék meg az országot. A megszólítottak ekkor már nem voltak hajlandóak tárgyalni. Károly ennek ellenére még egy kísérletet tesz, és 1918. október 17-én Az én hű népeimhez! címmel uralkodói manifesztumot ad ki.

“Az erdélyi és a magyarországi román nemzeti párt végrehajtó bizottsága, mint az erdélyi és a magyarországi romám nemzet politikai szerve, konstatálja, hogy a háború következményei teljesítik a román nemzetnek a teljes nemzeti szabadságra irányuló évszázados követeléseit. Azon természetes jog alapján, hogy minden nemzet szabadon rendelkezhet, és egyedül határozhat saját sorsáról – jog, melyet a magyar kormány is elismert a Monarchia békeajánlata útján –, a magyarországi és erdélyi román nemzet élni akar ezzel a joggal, és ezért kéri magának azt a jogot, hogy idegen befolyástól mentesen maga határozhasson a szabad nemzetek közötti elhelyezkedéséről, valamint a többi szabad nemzettel való kapcsolatairól.

Az erdélyi és magyarországi román nemzeti párt szervezete nem ismeri el a magyar parlamentnek és kormánynak a jogosultságát arra, hogy magát a román nép képviselőjének tekintse, s hogy a békekongresszuson képviselje az erdélyi és a magyarországi román nemzet érdekeit – mert a román nemzet érdekeinek védelmét csakis a román nép nemzetgyűlésének kiküldött tényezői láthatják el.

E nemzetgyűlés kiküldött vagy önmagából megválasztott – mint a román nemzeti párt végrehajtó bizottsága – szervein kívül senki sem lehet jogosult, hogy a román nemzet politikai ügyeiben tárgyaljon és határozzon. Minden határozat és engedmény, melyet e szervek beleegyezése nélkül hoznának, nulla és érték nélküli, s kijelentjük, hogy azok semmiben sem kötik a román nemzetet.

Az Osztrák–Magyar Monarchiában élő román nemzet – százados szenvedések után – várja és kéri a tökéletes nemzeti élethez való változhatatlan és elidegeníthetetlen jogainak megerősítését és megvalósítását.”¹⁰

“Felteszem a kérdést, mi lesz a magyar területen élő román testvéreim sorsa? Lehet az, hogy valami igazság legyen Ausztria részére, Magyarország részére pedig nem? És még azt akarják, hogy a világpolitika vasökle, melyet felháborít ez a játék, ne csapjon le, hogy eltemesse a budapesti parlament romjai alá a Monarchiát? Jaj, háromszor is jaj minden magyar grófnak és pénzbárónak! Hagyjanak fel ezzel az elvetemültséggel, mert káromolják vele az Úristent és a világszabadságot… Azt hiszik Magyarország hatalmasságai, hogy a magyar határon, melyet a véletlen teremtett, meg fogják majd tudni állítani a tűzvészt, melyet nem Ausztria gyújtott fel, hanem Magyarország történelmi fejlődése?”

“Arról a törekvésről, hogy a román nép egyesüljön, sohasem fog lemondani egyetlen román sem. Az összes román egyesülése egy ideál, s olyan cél, melyre a románok mindig törekedni fognak, bármilyen időben és bármilyen körülmények között, függetlenül minden változástól.”¹¹

Budapesten kitört a forradalom október 31-én. A főváros utcáin vörös röpcédulákat osztogattak. Elérkezett a szabad rablás ideje. A Károlyi-kormány nemzetiségi minisztere Jászi Oszkár lett. Mindenki remélte, hogy legalább őrá odafigyelnek, hisz 1912-ben is meg tudta értetni magát az erdélyi románokkal.

Első cselekedetük: Bécs egyik legpatinásabb katonai épületének, a Ferdinánd-kaszárnyának az elfoglalása. Így vált ez az osztrák katonai központ a román hadsereg forradalmi székhelyévé.

Egyetlen szervezett katonai erő volt – a román. Iuliu Maniu elment a bécsi közös osztrák–magyar hadügyminiszterhez, Ströger-Steinerhez, és követelte, hogy bocsássa rendelkezésére a hadügyminisztérium egy részét, hogy onnan irányíthassa a román hadsereget.

Az osztrák fővárosban uralkodó teljes káosznak köszönhetően Maniu ezt is elérte, beköltözhetett a bécsi hadügyminisztériumba. Ion Clopotel szerint Maniunak két fő célja volt: mindenáron megakadályozni a frontokról visszatérő magyar ezredek szervezett rendben való hazatérését, és elérni azt, hogy a román ezredek semmiképpen ne esküdjenek fel a Magyar Köztársaságra.

A román politikai szervezkedés egyik központja, Szeben mellett, Arad volt. A helyi és a környékbeli románok naponta tartottak magyarellenes tüntetéseket, Stefan Pop-Cicio szónoklataival. Ő fogalmazott egy “alkalmi” esküszöveget is:

“Esküszöm a mindenható Istenre, hogy a magyarországi és erdélyi románság legfőbb intézményéhez, a Magyarországi és Erdélyi Román Nemzeti Tanácshoz mindig hű leszek. Ismerem a mai történelmi időkből fakadó kötelezettségeimet, esküszöm, hogy életem minden megnyilvánulásában hűséges leszek az egységes román nemzethez, s hogy kezemet sohasem fogom testvéreimre emelni, bármilyen politikai területen lakjanak is azok. Így segítsen engemet az Úristen!”¹²

4. Elrendeljük, hogy minden istentisztelet alkalmával a liturgia után a következő ima mondassék térdepelve:

Én vagyok a te Urad, Istened és védelmeződ vagyok még akkor is, ha az öszszes népet, melyek közé téged állítottalak, végképp megsemmisítem is. Összetöröm most az igát a nyakadról, és a bilincseidet összezúzom, hazádnak a határait kibővítem. Ámen!”¹³

Károlyi Mihály 1918. november 7-én érkezett meg Belgrádba a francia féllel tárgyalni. A küldöttséget Franchet d’Esperay fogadta. Károlyi átnyújtotta memorandumát, és magyarázkodni kezdett arról, hogy mindenért a régi feudális és reakciós rend a felelős, de a magyar forradalom azt szétzúzta, tehát az új magyar kormány semmilyen felelősséget nem vállal a háborúért s annak következményeiért. A tábornok szó nélkül végighallgatta Károlyit, majd közölte vele: “Önök Németországgal haladtak, és vele együtt fogják megkapni büntetésüket!”¹⁴

Vasile Goldis azon melegiben, az Aradi Nemzeti Tanács nevében ultimátumot intézett a Magyar Nemzeti Tanácshoz, amelyben bejelentette, hogy a nemzet nevében követeli a teljes uralmat Erdély fölött. Az ultimátum végső időpontja 1918. november 12-e, délután hat óra volt. Jászi Oszkár, a Károlyi-kormány nemzetiségi minisztere kérte az ultimátum tizenkét órával való meghosszabbítását. A haladékot megkapta, és november 13-án meg is érkezett Aradra, hogy elkezdje tárgyalásait a román féllel. Tudnunk kell, hogy Jászi tárgyalásainak megkezdése előtt az Amerikai Egyesült Államok külügyi államtitkára, Robert Lansing egy jegyzéket küldött a román kormányhoz, amelyben elismerte Románia Erdélyhez való jogát.

Vasile Goldis – felbátorodva az amerikai jegyzéktől – az egyik aradi magyar lapnak nyilatkozott:

“Az egy nyelvet beszélő nemzeteknek együvé kell tartozniuk. Ezért Lansing üzenetét úgy magyarázom, ahogy magyarázni lehet: Erdély leszakad Magyarország testéről. Ez természetes is. Erdélyben a románok többségben vannak, ez a terület tehát nem tartozhat máshová, mint Romániához. Elmúlt az az idő, amikor a nép nagy tömegein egy kisebbség uralkodhatott. Magyarország néhány száz embere milliók jogát sajátította ki. Most fordítva lesz. Ezután a nép nagy tömege fogja kormányozni önmagát és a mellette élő kisebbségeket. Ez a logikus és igazságos rend. Ahol románok élnek többségben, az román föld, s miután Erdély ilyen terület, logikus, hogy Romániához kell tartoznia. De nemcsak Erdélynek, hanem Magyarország minden területének is, amelyeken román kisebbség lakik.”¹⁵

Jászi nemcsak ezeket az érveket hozta fel a románokkal szemben, hanem előterjesztett egy olyan javaslatot, amely más történelmi helyzetben tárgyalási alapot jelentett volna. A javaslat nyolc pontból állt, s a béketárgyalásokig maradt volna érvényben. Álljon itt a nyolc pont:

Ezekben a napokban az erdélyi magyarok sem ültek tétlenül. Koréh Endre tábori lelkész könyvéből tudjuk, hogy a székelyek 1918 novemberében nagygyűlést hívtak össze Marosvásárhelyre, a Székely Köztársaság kikiáltásának megvitatására. A propaganda annyira sikertelen volt, hogy sokan nem is értesültek a nagygyűlés összehívásáról.¹⁷

Nem Erdélyben, hanem Budapesten szervezték meg a Székely Nemzeti Tanácsot. A Tanács felszólította a magyar kormányt, hogy mindenáron védje meg Erdély területi épségét. Román mintára, szerették volna a “művelt nyugatot” is elárasztani felvilágosító anyagokkal, bemutatva Erdély valóságos állapotát. Mivel nem jártak sikerrel, úgy döntöttek, hogy az alakulóban levő székely hadosztályt látják el fegyverrel és ruhával. A Károlyi-kormány az erdélyi alakulatok élére Kratochwill Károly ezredest nevezte ki. Kratochwill alakulata egyedül állott szembe az Erdélybe özönlő román hadsereggel.

“…Lelkesítve a gondolattól, biztosítjuk a román föld lakóit egészen a Tiszáig és a Dunáig nemzeti és valláskülönbség nélkül, hogy hűséggel fogunk őrködni mindenki élete és vagyona fölött…”¹⁸

A minden területre kiterjedő teljes felfordulás a magyar anyanyelvű zsidóságot is két részre szakította. Egyik részük teljes lélekkel az elszakadás ellen volt, másik részük pedig autonómiát követelt a zsidóság számára. Dr. Kohn Hillel vezetésével, aki az autonomistákkal tartott, megalakult az Erdélyi Zsidó Nemzeti Szövetség. A másik oldal képviseletében Sebestyén József, a kolozsvári hitközség elnöke, lemondott tisztségéről, mert ő az elszakadást ellenzők táborába tartozott. A magyar anyanyelvű zsidóság különösebb gondolkodás nélkül vállalta a magyar sorsot Erdélyben, amely a békeszerződés megkötése után azt jelentette, hogy kettős elnyomás alá kerültek. Külön a magyar és külön a zsidó mivoltuk miatt.

1918 novemberében a román csapatok nagy tempóban közelítettek a demarkációs vonalhoz. Károlyi Mihály ekkor fogalmazza meg – későn – manifesztumát a németekhez, románokhoz, ruténekhez és szerbekhez. Észre kellett volna vennie, hogy az ország területén élő valamennyi nemzetiség hónapok óta az önrendelkezési jog mámorában élt. Füle a hallásra már senkinek sem volt. A megszállást siettették, mert Maniuék december 1-jére hívták össze Gyulafehérvárra a sorsdöntő nagygyűlést.

1918. december 1-jén százezer román gyűlt össze Gyulafehérváron, Brassótól Máramarosszigetig, a Zsíl-völgyéből, Bánátból és Biharból, mindenünnen, hogy jelen lehessenek a nagy pillanatnál, amikor kimondják Erdély elszakadását Magyarországtól és egyesülését Romániával.

A gyulafehérvári gyűlés történelmi dokumentumainak egyik legérdekesebb darabja Ferdinánd király távirata, melynek befejező mondatai így hangzanak: “Hálát adok a Mindenhatónak, hogy harcosaim vitézsége által megengedtetett nekem e magasztos tényben közreműködni, hogy szeretett népemmel együtt átélhessem e felséges perceket. Ahogy a szenvedésben és fájdalomban veletek osztoztam, úgy veletek vagyok örömötökben, amely minden románok öröme, és szívem a ti szívetekkel egyesítve azt mondja a jobb jövő reményében: Éljen az oszthatatlan Nagy-Románia!”¹⁹

A frissen megválasztott Román Nemzeti Tanácsból egy tizenöt tagú kormányzótanács, a Consiliul Dirigent vált ki, ettől a perctől kezdve ők voltak Erdély kormánya. Első felhívásuk: felszólították Erdély lakosságát, hogy mindennemű kapcsolatot szakítsanak meg a magyar kormánnyal.²⁰

Nem sokkal a nagygyűlés után a gyulafehérvári győzők elutaztak Bukarestbe, hogy hivatalosan is jelentsék a királynak Erdély és Románia egyesülését. Az első hideg zuhany itt érte az erdélyi román vezetőket, ugyanis a Brătianu-kormány minden hatalmat magához ragadott, és elindította a harcot a nagyszebeni román kormányzótanács feloszlatásáért. Ekkor indult el a máig tartó szociális és elvi ellentéteken nyugvó harc az erdélyi és a regáti románok között.

A hirtelen változást Erdély magyarsága nem tudta elfogadni. Ezért a románokhoz hasonlóan ők is egy nagygyűlést hívtak össze 1918. december 22-ére, Kolozsvárra. 120 ezren tolongtak Mátyás király szobra körül a templomtéren. Sokkal többen szerettek volna ideutazni, de a Nagyszebenben székelő Consiliul Dirigent a Gyulafehérváron megígért teljes szabadság nevében úgy rendelkezett, hogy a Kolozsvárra igyekvőket tartóztassák fel. A rendelet értelmében a megszálló román hatóságok leállították a Kolozsvár felé haladó vonatokat már december 21-én, ugyanígy a Zsíl völgyéből a kincses város felé igyekvő 30 ezer bányászból is csak 5 ezer jutott el a Szent Mihály templom terére. A nagygyűlést a világhírű tudós, Erdély főkormánybiztosa, Apáthy István nyitotta meg ezekkel a szavakkal: “Legyőzve ellenségeink túlereje által, be kell ismernünk, hogy levertek bennünket. De annyira nem győztek le, hogy a körülöttünk lakó bármely nemzetnek joga volna rendelkezni felettünk. Annyira nem győztek le, hogy valamennyi itt lakó nemzetnek joga lehessen az ország feldarabolását kimondani, s egyik darabját az egyik, másik darabját a másik országhoz csatolni. Annyira nem győztek le, hogy ma már le kellene mondanunk emberi és nemzeti jogainkról. Legyőzhették bennünk a testet erőszakkal, de nem győzhették le lelkünket az igazság fegyverével.

Gyulafehérváron a román nemzeti komité kinyilvánította, hogy Magyarország 26 vármegyéjének románsága egyesül Romániával, és így 26 vármegye területén lakó összes népesség Romániához tartozik. Ezen a területen csaknem 4 millió nem románnal szemben csupán 2 millió 918 ezer román él. Ezeknek a velük szemben álló többség felett nincs joguk határozni. A magyar nemzet nem fogja tűrni 26 vármegye elszakítását.”²¹

Két nappal később, karácsony napján ugyanezen a téren már a román hadsereg katonái masíroztak. Aznap már reggel hét órakor eltűntek a magyar lobogók Kolozsvár utcáiról. Kilenc órakor a Román Nemzeti Komité kordont vont a Mátyás király téren, s elkezdődött a román tömegek felvonulása. Az egyházak emberei az élen haladtak, lelkesítve a jelenlévőket. Hajnalban indult el tizenhárom román dandár Apahidáról Erdély fővárosának megszállására. Körülbelül tizenegy óra körül érkeztek a Mátyás-szoborhoz, amikor a tömeg krizantémokkal (lásd őszirózsás forradalom) dobálta meg őket, s boldogan énekelték a Desteapta-te romanult (Ébredj, román, halálos álmodból), amely ének nem más, mint a mai román himnusz…²²

4. A lakosság köteles a térparancsnokságra mindennemű lőfegyvert és hadászati eszközt beszolgáltatni.

6. Az utcán egyszerre és együtt legfeljebb három személy járhat. Déli tizenkettőtől reggelig tilos a forgalom.

8. A színházak és mulatók továbbra is megtarthatják előadásaikat, de műsorukban semmi sértő nem lehet a megszálló csapatokkal vagy Romániával szemben.

9. Az osztrák–magyar hadsereg mindennemű felszerelése és egyenruhája beszolgáltatandó.”²³

“A túszok hosszú sorokban vonulnak az internálótáborok felé. A máról holnapra kisebbségi sorsba szédült magyar polgárok keserűen izzadják ki a sarcokat. Rekvirálás, kiutasítás, letartóztatások. Aztán: hűségeskü, tízezren és tízezren az utcán. Könnyes ácsorgások a zsibvásárokon. S mindenen felül a botütés, mely a megszállás hónapjaiban a legfőbb, leggyakoribb, legkeservesebb jogforrás.”²⁴

Barabás Samu, kolozsvári református esperes naplójába²⁵ jegyezte le, hogy 1919. január 10-én Kolozsvár legnevesebb polgárai közül, többek között az unitárius püspököt, Ferenc Józsefet, Apáthy István világhírű tudóst, két rabbit s másokat internálták, őket téve felelőssé a románokat ért atrocitásokért, de nemcsak a megszállt, hanem a még meg nem szállt területeken is.

Cigányi községnél – Kolozsvártól körülbelül 100 kilométerre – székely és román katonák összeverekedtek. A székelyek kilenc románt lelőttek, s emiatt Kolozsvárnak kellett 900 ezer korona sarcot fizetnie. Emellett kötelezték a várost, hogy az incidens helyszínére, Cigányiba küldjön a sarcon felül kilenc érckoporsót és kilenc babérkoszorút…

Január 15-én elfogták dr. Apáthy Istvánt, és öt év börtönre ítélték. Közben megérkezett Kolozsvárra Pathé tábornok, akiről úgy tudták, hogy magyarbarát. Nagy reményekkel vonultak a New York Szálló elé, hogy együtt kérjék a tábornok segítségét. A javarészt munkásokból álló tömeg a nyári színkör előtt gyülekezett (ma a kolozsvári magyar opera épülete, ahová épp 1919 januárjában száműzték a magyar színházat és operát mindenestől), s onnan vonultak – magyar lobogók alatt – a szálloda elé. Katonai készenlét fogadta őket, s egyszerűen, minden felszólítás nélkül sortüzet eresztettek a tüntető magyarok csoportjába. Sok sebesült maradt a földön, egy gimnazista fiút meg is gyilkoltak…²⁶

Az Unirea című lapban ezenközben a következő buzdító szöveg jelent meg:

A mócok csapatai előreigyekszenek, hogy fegyvert ragadjanak. Most az egész román nemzet egy táborba igyekszik, hogy megvédje ősi birtokát. Eddig idegen, sőt ellenséges érdekekért ontottuk vérünket. Ha a magyarok meg akarnak győződni arról, hogy harcol a román nép, mikor saját nemzeti ideáljáért küzd, megláthatják.

Keljetek, románok, az ország négy sarkából! Most vagy soha! Papok, akik mindig elöl jártatok a frontokon a kereszttel, hirdessétek a románoknak a szószékekről és a templomok ajtajából, hogy ütött a szent óra a mi keresztjáró népünk számára.

Erdély történetének külön fejezete a magyarok ellen elkövetett atrocitások sora. A magyar köztisztviselőket, tanárokat és tanítókat hűségeskü letételére kényszerítették. Irtó hadjáratot indítottak az erdélyi magyar tannyelvű iskolák ellen. A békeszerződés megkötése előtt a magyar iskoláknak körülbelül 60%-át bezárták, vagy működésüket felfüggesztették.

A legagyafúrtabb ötletekkel álltak elő a román hatóságok. Ilyen volt az 1919-ben megindított földbirtokreform vagy a kultúrzóna megteremtése (1925-ben foglalták törvénybe), amely tíz erdélyi és tíz moldvai megyére vonatkozott – ahol a nemzeti kisebbségek nagy tömegben, pontosabban többségben éltek. Ezekbe az idegennek számító megyékbe románokat telepítettek, hogy megszüntessék az egy tömbben élő nemzeti közösségeket. Azok a román tanítók és tanárok, akik vállalták, hogy a kultúrzónához tartozó megyékbe mennek tanítani – a románosítás szándékával –, kétszeres fizetést kaptak, házat, földet stb. A román hatalom szeretett volna a határszélen kialakítani egy román sávot, és a Székelyföldet “visszarománosítani”. Bevezették a névelemzés gyakorlatát is. Akinek egy kicsit is románosan hangzó neve volt, azt kivették a magyar, zsidó vagy német iskolából, és kötelezően román iskolába kellett járnia.

Rossz fényt vetett Magyarországra az őszirózsás forradalom és a köztársaság kikiáltása utáni kommunista diktatúra. Ez volt az ok, amely feljogosította a román hadsereget, hogy Erdély után megszállja Magyarország nagyobbik részét, beleértve Budapestet is.

Harry Hill Bandholtz naplójából pontosan értesülhetünk a román hadsereg viselkedéséről. Tény, hogy Bandholtz amerikai tábornok jelentései miatt a román megszállás, a rekvirálások és a szabad rablás állandó vitatémát jelentettek a békekonferencián. Sajnos, a francia és az olasz politikusok csak a román érvekre figyeltek, és az ő követeléseiket fogadták el. A francia és olasz küldöttek még azon is vitatkoztak, hogy ne csak az 1919 nyarán kitűzött területet kapja meg Románia, hanem azt, amelyet az 1916-os titkos szerződésben rögzítettek.

A békekonferencia ultimátumának átadását Sir George Russel Clerk angol diplomatára bízták. Clerk Bukarest és Budapest között ingázott, s próbálta megérteni a kelet-közép-európai bonyolult viszonyokat. Úgy tűnik, nem sikerült neki. Brătianu miniszterelnök nem vette figyelembe az ultimátumot, csak folyamatosan ismételgette a brit diplomatának, hogy a békeszerzők ne feledkezzenek meg arról, hogy Románia mennyi szolgálatot tett az antantnak. Majd benyújtotta lemondását.

A békekonferencia egyre ingerültebben követelte a román csapatok kivonását Magyarország területéről, és ugyanezt követelte a szerb–horvát–szlovén és a csehszlovák kormányoktól is. Ugyanis már ők is a magyar állam határain belül portyáztak.

Az erdélyi magyar történelmi egyházak vezetői – gróf Majláth Gusztáv Károly római katolikus püspök, Nagy Károly református püspök és Ferenc József unitárius püspök – levélben fordultak a békekonferencia ötös főtanácsához 1919. szeptember 8-án. Jajkiáltásukra semmiféle választ nem kaptak. Álljon itt néhány részlet a főpapok leveléből:

“…Azokat a tisztviselőket, akik a hágai egyezmény és a belgrádi fegyverszüneti szerződés írott betűjéhez ragaszkodva a kormányzat által követelt állampolgári hűségeskü letételét a békekonferencia jogerős döntéséig hazafiatlannak és időszerűtlennek tartva megtagadták: állásukból minden nyugdíj és ellátás nélkül elmozdították, s családjaikkal együtt koldusbotra juttatták… Ugyanezen tisztségviselők közül, akik nem a megszállott területen születtek, most, a legbizonytalanabb időben, a téli beszerezések évadján, családjaikkal együtt kitoloncolják a határon túlra… Ugyanúgy járnak el mindenki mással, különösen az özvegyekkel és az elhagyatottakkal, s a nagy magyar központokból, így Kolozsvárról is, minden magyar, aki 1914. július 31-e után költözött be, irgalmatlanul kilakoltatnak, s a lakásukba, tűzhelyük mellé románokat helyeznek el, hogy a kulturális központok nemzetiségi arányszámát is erőszakosan megváltoztassák…

[…] Megindították a földbirtokreformot, amelynek helyes alapelgondolása az, hogy minden nagyobb birtokot kisajátítanak a föld nélküli parasztság számára. Miután azonban az 500 holdnyi maximumon felül Erdélyben birtok csak a magyarság kezén van, tulajdonképpen tekintélyes része éppen a magyar felekezetek iskolái és kultúrintézményei birtokában, továbbá miután a tervezett jogosultak közül előnyben részesítik a katonákat, akik a román Kormányzótanács rendeletére Magyarország ellen fogtak fegyvert, végül miután a kisajátítás nem automatikusan, hanem a román állami közegek útján történik: ez a birtokreform a szociális panasz örve alatt a magyarság irgalmatlan deposszedálására és kultúrintézményeinek elsorvasztására vezet…

[…] Átvették az összes állami, községi és szerződésekkel állami kezelésbe adott felekezeti iskolákat, felszerelésükkel együtt: tanszemélyzetét – miután ők is idő előttinek mondották az állampolgári eskü letételét – szolgálataikból elbocsátották. Miután az átvett iskolákba helyettük elegendő tanerőt nem tudtak állítani, még a qualifikációs törvény megcsúfolásával sem, így az iskolák egész sora üresen áll, mégis felekezeti iskoláink és internátusaink helyiségeit katonai célokra lefoglalják…

[…] Alantas közigazgatási szervek, falusi bírák, csendőrőrmesterek útján a vallási élettel össze nem függő és lelkiismeretükkel meg nem egyező liturgikus funkciókra kényszerítik a papokat, s amennyiben a rendelkezéseket vonakodnak teljesíteni, nemcsak bebörtönzik, hanem embertelen módon meg is verik őket… A Budapest elfoglalása örömére elrendelt harangzúgás és hálaadó istentisztelet megtagadása miatt bebörtönzött, véresre vert magyar keresztény papok száma napról napra nő… üldözik a magyar színt, a magyar ruhát, a magyar szót, s ilyen irányú atrocitások ellen senki védelemben nem részesül. Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Brassóban, Déván ledöntötték és meggyalázták a magyar nemzet legnagyobb hőseit vagy vallásos géniuszait ábrázoló remekműveket…

Nyugtalan szellem létére harmonikus életet élt. Soktémájú alkotó volt, kimeríthetetlen, áradó fantáziával – mely a legkülönbözőbb műfajokban kereste és lelte meg a kifejezés lehetőségét. Gimnazistaként készítette első Puccini-műfordításait, melyek az opera műfajához közelítették. Rendező akart lenni, és ennek teljesüléséért, úgy tetszett, még csak küzdenie sem kell. Tizennyolc esztendősen segédrendezője lett az Operaháznak. Azután fokozatosan felfedezte önnön hiányosságait, mindenekelőtt azt, hogy az operakotta színpadi életre keltéséhez nem elegendő a szómágia titkainak ismerete. Felismerését merész, de következetes tett követte. Otthagyta állását, és újra felcsapott diáknak: zeneszerző-növendék lett Kodály Zoltán zeneakadémiai osztályában. Közben – mivel a sanzon műfaja is vonzotta – beállt korrepetitornak kora nagy hírű előadó-művésznőjéhez, Medgyaszay Vilmához. Ő egyengette a művésznő útját Kodály és Bartók birodalma felé. Így válhatott Medgyaszay, a János vitéz első Iluskája, Kodály-ősbemutató és bemutatóval felérő Bartók-előadás részesévé.

Nádasdy Kálmán, még mint középiskolás diák, beküldte az Operaház igazgatóságának Puccini három egyfelvonásosának míves szövegfordítását. Munkáját elfogadták: a Gianni Schicchi, a Köpeny, az Angelica nővér máig él – az ő szövegével él – a magyar operaszínpadon.

Az operafordító, ha nem iparosként végzi munkáját, egyszersmind költő is. Vagy hadd mondjam inkább így: mindenekelőtt költő, csak ezután lehet librettófordító. Fantáziaképeket magyarít többnyire rímes versekben, kötött szótagszámmal, ügyelve arra, hogy a dallam olykor szavanként, sőt szótagonként az eredeti helyen követeli meg szövegének magyar megfelelőjét. Meg arra is, hogy prozódia tekintetében a vers a zenét, a zene a verset nem feszítheti keresztre. Ennek a különleges költői feladatnak Nádasdy a született mester műgondjával és virtuozitásával tett eleget. Költői egén, akárcsak operaigazgató-elődjének, Tóth Aladárnak, egyetlen név tündökölt. Ez a név Tóth esetében Goethe, Nádasdynál pedig Ady. Számára Ady volt a költő-isten, kinek szavaival-képeivel minden élethelyzet megvilágítható. Nagy színpadi varázslója, az emberi kapcsolatok titkának és a drámai hatás titkának mindent tudó letéteményese ugyanakkor Puccini volt. Az európaiságot és magyarságot egy személyben megtestesítő géniusz pedig a múltba látó és a jövőt építő mester, az utolérhetetlen bölcs, a végtelen ihletforrás: Kodály. A huszonegy esztendős Nádasdy, megszállott konoksággal, az ő tanítványa akart lenni. Ezt nem érte el egykönnyen: hiányzott tudásából az a “középiskolás fokú” zeneismeret, mely nélkül csak botorkált volna Kodály “egyetemén”. Hogy oda egyáltalán felvételt nyerhessen, a Mester egyik sokat ígérő tanítványával, Szabó Ferenccel korrepetált. Hatévi tanulás után, immár zeneszerzői oklevéllel, úgy érezte: most már visszamehet az Operaházhoz. Így is tett. Harminchárom évi működése során, 1933-tól 1966-ig, az intézmény egyik meghatározó személyiségévé vált. Rendezője, majd vezető főrendezője lett a dalszínháznak – végül, hét éven át, igazgatója. Gazdag tapasztalatait pedagógusként is kamatoztatta: az ötvenes években a Zeneművészeti Főiskola operarendezői szakán, 1948 óta pedig a Színművészeti Főiskolán, melyet 1964 és 1974 között mint főigazgató, illetve rektor vezetett.

Mint zeneszerző Körtefa és Juhászlegény címmel publikált kórusműveket. A népdalkultusz terjedéséhez Népdalkórusok című, Ádám Jenővel és Bárdos Lajossal együtt kiadott gyűjteményével, a reneszánsz madrigál hazai népszerűségéhez Társas énekek című, maga fordította kötetével járult hozzá. Rendezett prózát is (Shakespeare-műveket a Nemzeti Színházban), filmet (Ludas Matyi, Feltámadott a tenger), operettet, rádiódarabot. Nagyon aprólékosan kidolgozta minden figura múltját, jellemét, cselekedeteinek motivációját – a legkisebb mellékalakét is –; tulajdonképpen ezeket a személyiségtanulmányait valósították meg rendezései, hihetetlenül logikussá és szuggesztívvé téve a színpadi cselekményt minden műfajban. Fiatalkori Puccini-fordításait utóbb a Nyugat lányával és a Manin Lescaut-val egészítette ki, fordítói munkásságát kiterjesztette Verdi, Muszorgszkij, Borodin és Milhaud operáira is.

Radnai Miklós operaigazgató fontos művészi feladattal bízta meg Nádasdyt a harmincas évek elején: újra színpadra kellett állítania Bartók egyfelvonásos operáját, A kékszakállú herceg várát. Nem mindennapi munkáról volt szó. A mű ősbemutatóját az olasz Egisto Tango vezényelte 1918-ban az Operaházban, Haselbeck Olga és Kálmán Oszkár szereplésével. 1919-ben, a Tanácsköztársaság bukása után, a szövegíró Balázs Béla kommunista tevékenységére hivatkozva a művet leparancsolták a M. kir. Operaház műsoráról. Erre a sorsra jutott a Balázs-librettóra írt Bartók-táncjáték, A fából faragott királyfi is.

Azután elmúltak a húszas évek, néhány esztendő lepergett a harmincasokból is. Bartók nevét szárnyára kapta a világhír. Operáját, táncjátékát sokfelé játszották Európában – éppen csak Magyarországon nem. A diszkrimináció – ideszámítva A csodálatos mandarin színpadra vitelének sikertelen hazai kísérleteit – hovatovább botrányossá vált. Radnai igazgató mindenképpen véget akart vetni a tarthatatlan helyzetnek, ezért – a Balázs Bélával kötött kompromisszum után – 1934-ben utasítást adott A fából faragott királyfi újbóli színrehozatalára. 1935-ben, a fiatal Ferencsik János vezényletével, ez meg is valósult. A premier sikere kikényszerítette A kékszakállú herceg vára felújítását is. Ez 1936 októberében történt. Radnai Miklós egyik premiert sem érte meg. Az opera címszerepét az ifjú Székely Mihály, Juditot Némethy Ella énekelte. A színpadképet Oláh Gusztáv tervezte, a karmester Sergio Failoni, a rendező Nádasdy Kálmán volt.

Nádasdy nem csupán a mű lélektani rejtélyeit tárta a közönség elé – vagyis nem csupán a szöveg felől közeledett az operához. Rádöbbent arra, hogy az énekszólamok lényege, a korábbi felfogással szemben, nem a recitáló szavalat, hanem egy újfajta, áradó dallamosság. A népzene ihlette bartóki dallamosságot Nádasdy bel cantónak fogta fel, Donizetti és Bellini értelmében. Bármilyen újszerű is a Kékszakállú: sok szál fűzi az operaműfaj hagyományaihoz. Nádasdy ezzel olyan igazságot tárt fel, mely máig meghatározó jelentőségű a mű előadásában.

A kékszakállú herceg várához fűződik az a történet is, melyet Nádasdy Kálmán mint nagyon jellemzőt mondott volt el e sorok írójának. Nem tudom, pontosan így történt-e, csak annyit: Nádasdy pontosan így mondta el nekem.

Az 1936-os felújítás után Tóth Aladár, a későbbi operaigazgató, a két világháború közötti korszak legjelentősebb magyar zenekritikusa, Kodály és Bartók elkötelezett híve, tanulmányt írt a