Ismét a kórház nyári éjszakája!

Holdfényes kávéskanalak a csészékben,

a csészék mellett, s háborúk emléke

a gézzel körülcsavart koponyákon.

A fülledt folyosókon

huzat rohangál összevissza.

Néha megáll, és táncolni kezd,

de gyorsan abbahagyja.

Eszébe jut talán a meghasonlott

anya haldoklása.

A kórtermek mint nyitott koporsók

feküsznek egymás mellett.

Kihegyesedett állával egy-egy beteg

bebalzsamozott fáraó az ágyán.

Lebegő piramist álmodik teste fölé.

Hányszor álmodtam tágas eget én is

magamnak, s zenét a szívem alá,

mikor heteken át sújtottan itt feküdtem.

Oly nagyok voltak sebeim,

mint egy ponyvasátor,

amelyben fájdalmak mulatnak reggelig.

Itt fekszem most is megrongálódott testtel,

halálgyakorlaton. Felejtenem kéne a jövőt.

Balról egy légszomjas platán sóhajt nagyot,

jobbról egy üstökös húz el előttem,

siet a dolga után.

Jön a barátom le a hegyről,

jön a besötétedő Vércse utcából

hajlott háttal,

és azt mondja nekem: ne hidd,

hogy esténkint

titokzatos batyukat cipelek valahová,

vagy tán a halott Isten

rám maradt cókmókjait,

A felét add ide nekem – nyújtom felé a kezem,

május van, az orgonák

fújatják belénk az oxigént,

s ilyenkor még

a ledöntött templomtornyokat is

arrébb vihetnénk vállon.

Volt idő, mikor a tavaszi holdtöltéket is

együtt néztük

és a távoli háborúkat,

mint a Zsuzsannák és az Évák

fedetlen, kóbor mellét,

ahogy harangzúgásban közeledtek.

Milyen átlátszó volt még akkor az ég!

Milyen átlátszó még a félsötétben is!

Bámultuk, hogy a csillagokról

hogyan pattogzik le a rozsda,

és hullik a lábunk elé

a Gellért-hegy alatt.

Ekkor talán még én voltam a vakmerőbb

és te a kétségbeesett.

Messzebbre mégis te jutottál.

Minden deszkafalat és lángot

áttörtek álmaid,

s ott is találtál magadnak világot,

ahol már nem volt semmi.

Gyere, ballagjunk el

a Gesztenyéskert megfeketedő fái alá,

s járkáljunk alattuk hajnalig,

mintha még sokáig élnénk,

és pirkadatkor ébresszük mi a madarakat,

mielőtt eszünkbe jutna újra,

hogy halandók vagyunk.

Most jöhetne, most, most az élet

pompájával és pünkösdjeivel,

halott barátaim zajongó csapatával,

akár egy duhaj körmenet.

Most jöhetne, most, most, amikor már

alig maradt belőle valami. Néhány levél

az égig érő fákon, s a gólyák szárnya alatt

egy-két elfekvő, csöndes ország.

Akik egy korban éltek s tipródtak velem,

vesztesek voltak valamennyien.

Minden hajnal távol született tőlük,

és zúzmara szállta meg szegényes cókmókjaikat.

A szobám most is tele van haragos

sürgönyeikkel s fakó napnyugtákkal.

Olyan, akár a megkínzottak múzeuma

vagy egy vakolatát hullató elmekórház.

A kutyám ott őrködik ma is a küszöböm előtt,

mint a múlt idők megbízottja, míg én

sötét hajfonatokat keresek a közeli

erdő bokrai közt, hogy válaszolni

tudjak magamnak is lázongó kétségeimre…

villámok lépnek elém az ismeretlenségből.

Pedig most jöhetne, most, most az élet,

akár egy duhaj körmenet.

Este van,

sajog, szorong megint a szívem,

s nem segít rajta senki.

Én is csak könyörületből sétálok vele

a kigyöpösödött, kerti úton.

Alusznak már a madarak,

mint a szívgyógyász-professzorok,

kiket a mennydörgések se

ébresztenek föl hajnalig.

Fehér, vasalt ing feszül rajtam,

hősi egyenruha,

ha háztűznézőbe készül oda az ember,

ahol már csak a hattyúk énekelnek.

futottak át a városon,

mintha a magasban

megöregedett baglyok sírtak volna.

A világmegváltók fekete esernyőkkel

rohangáltak az utcán.

Szerettem volna tudni,

mitől füstölög úgy a fejük és a válluk,

csapatostól, mint a sirályok,

s helyükön gödör

és sajgó üresség maradt.

Űhh! Ó, a kurv’annyját!

Vér… vé-rem tálalják

lábom… elmém… ippeghogy!

Adjúve! segíítség!

fene beleessék!

a lo-vam csípőm-ben nyihog…

…csontocs-kám da-rab-ja

véremnek… italja…

Istenanyám! e-elcso-rog…

súgom… ne-nem hallom…

hol vagyol… te… hangom…

csönd… sötét… óómeg… halok.

Léckapu rosszalkodik,

csak nyikorogni szeret.

Fészer mosolyog rajta,

az is olyan, mint egy gyerek.

Veszekedjek rájuk?

Majd megkomolyodnak.

nem sokáig játszadozgat.

A totyogós út sem császkál el

minduntalan a gödörpartra.

Bezáródnak az égtájak.

Elkészülhet a legrosszabbra.

A vicsorgó égalja felől

nagy fekete szelek zúgnak.

Remények, hitek dőlnek rommá

két oldalán a kövesútnak.

Menne hozzád a kezem,

mellednek udvarolna.

Világolna fölötte

körmeim tíz holdja.

Ölelgetne karom.

Naponta szomszédolna.

Reggelre lenne otthon.

Sütne a nap akkorra.

Sütne a nap akkorra.

Amilyen eget más emel,

s a láthatárig az övé,

olyat szeretnék, annál is

tágasabbat a fejem fölé.

S nagyobb napot gyújtani,

ragyogna a fényesség.

Szép munkát, ha látok,

én még szebbet szeretnék.

S az dicsérné magát,

ne én mutogatnám.

Kapván szorgos erőre,

kezdenék másba aztán.

amikor már

a kimondás is fáj

akár a lélegzetvétel

deres hajnalon

amikor jégcsappá

dermed a szó –

ennyi az öröklét

ismert köre

lezárt fehérség

égi sugara

ölés és ölelés

között a csend

hol a megváltás

reménye itt

s hol a megváltó

tövises tébolya

virágoznak a téli

messzeségek

királyi fényben

a vizek magánya

egy-egy ditirambus

a világra hull

csupa játék

ez az ölető idő

kitárult éjszaka

szép fehérsége

hívásnak vigasznak

égi tükrű mélye

messze holló szava

hulló idő jele

néma zuhogásban

valónknak éj-fele

mintha nem is volnánk

sőt már nem is vagyunk

havazó éjszakán

havak közé halunk

bogarak lepkék édenét

barackfák szilvafák

maradék zöldjét vérbe-lángba-

borító pernyévé perzselő

aranyhorda özönli el a kertet

a rügyfakadástól termésig

vezető stációkat

megjárta valamennyi fa

fagyokkal férgekkel küszködő

konok türelmük végre célhoz ért

kék sárga duzzadó-tömör

gyümölcsök héja mögött

ízek fokozhatatlan teljessége

áramolva kering

a magvak ében centruma körül

kopárodó gallyak mértanában

lassul a madár-lüktetés

de a film pereg tovább

ősi forgatókönyv szerint

átrendeződik csupán a kert

Majd hiszen egy leszek veled

összefonódunk szétbonthatatlan

túl az elválasztó határokon

arcom arcodon ha átdereng

s a néma nyelv helyett a csontok

zengetik el majd csikorogva

szerelmünk forró himnuszát

túl a széthulló test gyalázatán

egyek leszünk nem köt erősebb

kötelék anyát és fiút sem

férfit és nőt izzóbb ölelés

majd elsírják a kő a mész a vas

nyelvén mire emberi szó kevés