Nemrégen kezdte meg működését, s máris rangos munkákkal hívta fel magára a figyelmet Gonda Zsigmond egri kiadója, a Gonda Könyvkiadó. Itt jelent meg többek között Lőkös István vallomásos emlékezéseket, kultúrtörténeti esszéket tartalmazó kötete Eger vidéki szülőföldjéről (Átölelő szivárvány), vagy Apor Elemér, Serfőző Simon, Fecske Csaba, Hubai Gruber Miklós egy-egy könyve. Valamiképpen mind kapcsolódik e régió, e történelmi tájhaza tágra nyíló szellemiségéhez, kötődés és világfigyelő emelkedés gyökerek, szárnyak biztosította erkölcsiségéhez, lehetőségeihez.

Ilyen kiadvány a ma Mezőkövesden élő (és az ötvenedik születésnapját ünneplő) Cseh Károly új kötete is, amely a költőnek az utóbbi évtizedben készült verseiből és műfordításaiból ad koncepciózus rendbe foglalt, reprezentatív válogatást. A tipográfiailag is megragadó (Koscsó László grafikusművész rajzaival gazdagított) könyvhöz Kerék Imre írt méltató előszót, Cs. Varga István pedig rendkívül alapos, szinte kismonográfiának beillő kísérő tanulmányt. Ez az átfogó pályarajz részletesen beszámol a költői út minden jelentős állomásáról, a borsodi, hevesi, bükkaljai, Mátra környéki szülőföldélmény lényeges mozzanatairól, a lírikusi és műfordítói indulás és kibontakozás meghatározó szakaszairól, s magának e költői világnak a fő lelkületi, morális, esztétikai-poétikai vonásairól, tartalmairól. Hangsúlyozza e líraiság megkülönböztető, sajátos jegyeként az érzelmileg is nemessé izzított különös szépségkultusz ihlető erejét, az intenzív (zenei-festői hatásokkal is dúsított) szépségvágyat, a valamiféle “esztéta modernség” karakterisztikumát, a míves megszólalás igényességét – a “kalokagathia” ősi-antik eszményének őrzésével –, a klasszicizáló hajlamot, a fényteli ragyogással átitatott, összetett színszimbolikát, az enyhén misztikus szakrális áhítat és emelkedettség őszinte, emberközeli, bensőséges érzelemminőségeit. Idézve a költő kritikusait (Fodor Andrást, R. Takács Olgát, Csorba Piroskát, Jánosi Zoltánt, Kaló Bélát és másokat) emeli ki a szenzibilis, egyszersmind tömörítő képi asszociációk sugallatosságát, s állapítja meg e “fantáziadús színlátásnak” a “káprázatig változatos” jellegét: “A tél domináns színe a fehér, a nyáré és őszé az aranyló kolorit, amely többször elegyedik a szeptemberi hűvös, fémes »holdas-ezüstléssel«, »víz-ezüstléssel«, s olykor a zölddel, és keveredik a zöld-arany édeni színével, és néha-néha az időtlen tiszta kék is fel-felragyog.” Ez a fény ittas és színpompás világ azonban szinte már bódító, s bírálatában Cs. Varga István nem hallgatja el kifogásait, hiányérzetét sem: az éteri lebegés harmóniája olykor mintha kiiktatna bizonyos súlyosabb jelentésárnyalatokat, s alig-alig törik meg összetettebb, bonyolultabb, ellentmondásosabb, érdesebb vagy disszonánsabb élményrétegektől, hangulatformáktól.

A Bibliás föld mindenesetre a költő legjobb teljesítményeit sorakoztatja, s az évszakok és a szakrális ünnepkörök (advent, karácsony, újév, nagyhét, húsvét, pünkösd, halottak napja) rendjéhez (tematikusan-ciklikusan is) igazított verscsoportok markánsan mutatják e látás- és művészi alakításmód megkapó értékeit. A táj- és természetképek, a szerelmi pillanatokat, a múltbeli életélményeket megelevenítő látomásos emlékképek mind-mind finoman cizellált, filigránná kristályosított, veretessé csiszolt alakzatokba sűrűsödnek, s áttetszőségük, sejtelmes transzparenciájuk mintha keleti tusrajzok, metszetek, miniatúrák sugárzását keltené újra. Ennek a klasszikus-modern (netán egyfajta késő- vagy újparnasszista?) esztétizmus hagyományához kapcsolódó versformálásnak az atmoszférája így aztán nem pusztán az ismerős melankóliával, rezignációval, elégikus nosztalgiával telítődik, hanem valami éber figyelemmel, élénk kíváncsisággal, az életöröm, a játékos-friss derű, a kellem és a báj üde hangulatával – az artisztikus “létszerelemmel” is. Mozgósítva egyúttal a “magasztos” és a “fenséges” esztétikai minőségeit, szinte “neoplatonikus” módon – ahogy erről Ködöböcz Gábor tanulmánya értekezik (in uő: Értékvilág és formarend, 2003).

A villanásszerű képzettársítások így sokféle gondolati-jelképi vonatkozással gazdagítják a hasonló látványi elemeket is. Az újabb magyar költészetben Csoóri Sándortól Farkas Árpádig oly sokértelmű metaforikus tünemény, a hó fehérlése áldásosan világító-tisztító vagy dermesztő is lehet, áhítatot vagy ijedelmet keltő; “szirom és hó fényözönbe ájul”, “első havát úgy nyújtotta át / nekünk a decemberi reggel, / mint fehér liliomát / Máriának az angyal”, “kegyelmet adott a hóvilág”, s “virít” a hó, mint a krizantém vagy az akác – de máskor hidegen is “pernyéllik”, “és pelyhe úgy kavarog, / mintha túlélő legyek / járnák boszorkánytáncuk”, s megint máskor “fehér úttalanságban” “lelketlen habzás a tél”, s “kietlen tündöklésben, / részenként hull szét / minden jövendő”. Hófény, fagy, fehérség, fák és Tisza-part, “hó-tiarás” vagy kéklő hegyek és falvak havas háztetői (“fehérlő cserepekre” tört mennybolt), vagy ahogy “világlik” az idő, a májuséj, ahogy az aszályos nyárban “időtlenné fehérül” a délután, “felszáll a nyírfa fehér füstje”, s világolnak a “felszállt lelkek” is (mint világlik a vajúdó-kinyíló meggyfa, a “hívó édeni láng” vagy a sírbeli harmadnapi lepel) – majd színek, formák, életképi jelenettöredékek, tájfestő leíró és átképzeléses részletek kavarognak tovább és tovább: de nem afféle áradó mértéktelenséggel, hanem jelzésszerűen tömörítő, intenzív és asszociatív villanóképek sorjáztatásával, s ezekben csillantva fel sokfajta hangulat- és jelentésvariáció dimenzióját, a motívumok ezer arcának mindig új és más vetületét. A képek gazdagon-szemléletesen rétegződnek, a bennük lüktető impressziók rezdülékenyek, asszociációs holdudvaruk sugárzó fényű, de “a költői logika pántjai szorosan tartják őket” – állapítja meg Kerék Imre is. Plasztikus ember- és életképiség, mély, sorsvállaló ember- és közösségszeretet, bensőséges sorsidéző sejtetés, zsoltáros-liturgikus légkör egyesül például a Fehér vigília című darabban: “Sziromló fehér közt lámpafény sárgáll: / sugárzik az est, nyíló margaréta. / Sorjáznak lassan misére a vének. / Léptük a havon mennybe tartó, néma.” De hasonló íveléssel hajlik össze a népi-természeti miliő a lelki-szellemi kultúra és a meghittségével igéző transzcendencia szférája az alcímével (Borsodgeszti ikon) a szülőfalura utaló kötetcímadó versben is, a Bibliás földben: “Ökör hever az őszvégi mezőn, / mint fáradt kéz a sárgult Biblián, / s kikerics-kéken hajlik rá a menny.” Az ég, ahonnan “Isten nyomjelzős lövedéke”, az “eső utáni kékségben” vakító-ragyogó “augusztusi szivárvány” jelzőfénye is ered, miszerint mi is “ilyen fényből vétettünk”, s “nem porból” (Kései szivárvány).

Ez a szemlélet járja át a haikuk szelíd játékosságát (“Falusi öreg / angyal, párban: két liba / totyog a porban”; vagy: “Falusi kertben / Húsvét-szigeti szobrok – / csonka fatörzsek”), az epigrammatikus, gnómaszerű kijelentéseket (“oltár a tájék”), de a nagyobb igényű biblikus parafrázisokat is (Csillag és vércsepp, Hófényben, Távol Betlehem). A Nagy Gáspárnak ajánlott Nagyhét szintén érzékletesség és szublimáló légiesítés kényes összhangjába sűríti a kifejlő gondolatot és reménykedést, hogy a virágvasárnapi, virágos-barkás, “fehérlő ujjongás”, a “galambok, gerlék” “Isten szálló lantjaihoz” hasonlatos zúgása tartós maradhat: “és felsmaragdlott körben a puszta, / remélni kezdtük zöldjében újra: / valahonnan egy bárány ideér, / ártatlan lesz – és nem áldozati”.

A versek látomáshangulati, szakrális levegőjéhez szépen illeszkedik a távlatos tájékozódásról tanúskodó versfordítások – Mennybolt és hajlék cikluscím alatt – csupán ízelítőül közreadott sora. Osztrák, német, svájci, ausztrál, horvát, lengyel, török, orosz, litván, csuvas költők művei szerepelnek itt – Rozsgyesztvenszkijtől Gennadij Ajgiig. E költemények és érzékeny fordításaik jellegéről, jelentőségéről, minőségéről szintén elmélyült elemzéseket kapunk Cs. Varga István utószavából, aki Kaló Bélát idézve nyomatékosítja, hogy a “magyarított távoli és sejtelmes keleti szövegek egyszer csak kezdenek idomulni és hasonulni Cseh Károly magánlírájának darabjaihoz, hiszen valahol, nagyon távol, rokon lantok pengenek, keleti örökségünk át-áthajlik az évezredek fölött”, Fodor Andrással szólva pedig leszögezi, hogy “nagyon szép, szinte a régi kelet miniatúráira jellemző finomság, meghittség, hangulat van a fordításokban”.

(Személyes, kissé szokatlan bevezetés) Ezen írás tárgyát a balatonakarattyai Kodolányi-házban olvastam. Pontosabban abban az átalakított, s most az íróról elnevezett székesfehérvári főiskola alkotó- és pihenőházául szolgált épületben, amelynek elődje jelentett szellemi nyugalmat Kodolányi János számára évtizedekig. Mindez személyes érdekesség lehetne csupán, ám Tüskés Tibor könyvének számos részlete is kötődik a hely szelleméhez. Arról nem is beszélve, hogy néhány száz méterre innen áll az a ház is, amely meg Veres Péteré volt. S mindezt 2004 nyarán egy harmadik, ma élő íróval, Sobor Antallal együtt élhettem át…

(Most már a tárgyra térve) S még egy adalék a fentiekhez, ám ez már a tárgyalt kötetből való. A Pogány tüzek és az Ojbarsz futása kapcsán olvashatjuk: “Úgy tudjuk, a regény kéziratban maradt részei a második világháború Balaton környéki harcai során az író akarattyai házában elvesztek.” Igen, a Két nemzedék egyik főszereplője az a Kodolányi János, akiről már életében megjelent az első monográfia, s éppen Tüskés Tibor tollából. Érthető hát az irodalomtörténész további vonzódása ehhez az életműhöz, mint ahogy a nemzedéktársaknak is nagy figyelmet szentel.

A könyv egyébként a Nyugat második és harmadik nemzedékének néhány jeles alakjáról szól. Műfaja is változatos, hiszen íróportrét éppúgy találunk benne, mint tanulmányt, műelemzést, dokumentumot. A korábbi műfaji gazdagságot kamatoztatja ezúttal is Tüskés, hiszen jól ismerjük eddigi pályáját: a felsoroltak mellé például a szociográfiát is odailleszthetjük. Új könyvében is hű marad korábbi önmagához. Azt az olvasmányos technikát használja, amely nem követi a divatokat, és sokkal inkább az esszé vagy helyenként a szépirodalom felé közelít. Sosem tagadja személyes elkötelezettségét, rokonszenvét a tárgyalt életmű s annak alkotója iránt. Gyakran idéz föl személyes emlékeket, melyekből akad elég, hiszen többek között gazdag szerkesztői tevékenység is áll szerzőnk mögött. Megerősíti azt a tényt is, hogy számára – legalábbis az irodalomtörténeten belül – nem létezik a népi-urbánus ellentét. Ebben egyébként főleg Várkonyi Nándor a mestere, aki nem hitt az irodalom kettéválasztásában. S Tüskés Tibor is hasonló elismeréssel szól, mindig a minőségeszményt állítva a középpontba, Veres Péterről, Illyés Gyuláról vagy éppen Pilinszky Jánosról (neki is monográfusa), Mészöly Miklósról vagy Weöres Sándorról.

Az első fejezet a Nyugat második nemzedékéhez sorolható Várkonyi Nándorról, Veres Péterről, Kodolányi Jánosról és Illyés Gyuláról tartalmaz írásokat. A besorolás persze sajátos, s bizonyára sokak számára vitatható, hiszen azért az az igazság, hogy e négy kiválóság nem tartozott a legendás folyóirat legbelsőbb köreihez, bár a nemzedéki hovatartozás vitathatatlan. Az is sajátossága ennek a könyvnek, hogy a benne foglalt írások jó részében találunk a még tágabb viszonyokra vonatkozó adalékokat. Például ott, ahol Várkonyi magyar irodalomtörténetének recepcióját elemzi Tüskés Tibor, s közben tömör áttekintést ad a magyar irodalomtörténet-írás múltjáról, különös tekintettel a két világháború közötti korszakra, egyebek között Szerb Antal, Vajthó László, Jankovich Ferenc vagy Féja Géza tevékenységére. Nemcsak kommentál és értékel, történelmet mond, hanem finom adalékokkal is szolgál. Jól ismeri a biográfiát is. Várkonyiról szólva többek között megjegyzi: “A múlt irodalmát is élő irodalomként vizsgálta, és a jelen irodalmában, az irodalom »eleven tenyészetében« is irodalomtörténeti összefüggéseket keresett és tárt föl. Vállalta a személyességet, az elfogultságot is, a szemszög és a mérce szükségszerű különbözőségének az ódiumát.” Mindebből teljesen világos a rokonszenv, hiszen Tüskés is hasonló úton jár. Kitér Várkonyi irodalomtörténeti köteteinek élénk kritikai visszhangjára, majd arra, hogy “Pécs szent emberének” helyzete igencsak megromlott 1945 után. Pedig a fenti elveket korábban a Sorsunk szerkesztőjeként is meg tudta valósítani a dél-dunántúli városban – sugallja egy másik írás, amely a kiváló irodalomszervezőt méltatja. Az is a példa része, hogy egy folyóirat milyen eredményesen dolgozhat együtt egy irodalmi társasággal, jelesül a Janus Pannoniusról elnevezettel.

Veres Péter munkásságának is jelentős teret szentel Tüskés Tibor. Nemes vállalkozás, hiszen róla is keveset hallunk mostanság. Aligha az az oka ennek, hogy lénye és művei fölött eljárt volna az idő; sokkal inkább a múlékony divatok átmeneti eredménye, no és a “kötelező érvényű” felejtés! Jó, hogy Tüskés ébresztgeti Veres Péter szellemét. Az egyik írás az író műhelyébe vezet el bennünket, s itt átfogó a kép a pályáról. Ezúttal is ráismerünk a jellegzetes tüskési technikára: ha elemez, ha rendszerez, akkor is gyakran fölidéz személyes emlékeket szerkesztői múltjából, például a Jelenkor hőskorából, amikor valóban a magyar irodalom legelső vonalát merte közölni – nem minden következmény nélkül… Így idézi föl például Veres Péter egy régi pécsi látogatását. “Az iskolai énekkar a Megyen már a hajnalcsillag lefelé… kezdetű népdalt énekli. S amikor a szöveg a Varga Julcsát és a Garzó Pétert kezdi emlegetni, Veres Péter a mellette ülő feleségéhez, Nádasdi Juliannához fordul, megfogja a kezét, és a két ember összemosolyog.” Az ilyen, a napló műfajából átmentett részletek színesítik, élénkítik, “irodalmibbá” teszik az irodalomtörténetet, az esszéista munkáját.

Hasonlóan fontos ebben a könyvben a már említett Kodolányi-fejezet. Ezúttal a honfoglalás kori regényekkel és az író nyelvi tudatosságával foglalkozik Tüskés. Résztanulmányok ezek egy esetleg folytatható monográfiához. Pontosan ismerteti a művek világát, szereplőit, jellemzőit. Hangsúlyozza Kodolányi korfestő és jellemábrázoló képességeit. Annak is utánajár, hogy az író milyen forrásokból rekonstruálhatta a kort. Érdekes a felfedezés: a művek szerzője a személyes életét is “belejátssza” a történetbe. “Az író élete kútja fölé hajol, tudatosítja magában sorsát, s fölmutatja a szembenézés, az őszinte önvallomás eredményét, ifjúkorának élettényeit.” Ne feledjük: ez az önéletrajzi Süllyedő világ ideje is! És pontosan elemzi a nyelvi rétegeket, s ezzel megelőlegezi a soron levő tanulmányt is.

A legbőségesebben azonban Illyés Gyulával foglalkozik. Az újraolvasott Puszták népe című írásban szintén a személyes háttér a kiindulási pont, diákkori emlékekkel fűszerezi mondandóját. Hangsúlyozza, hogy a mű szerzője elsősorban költő, s azt is határozottan állítja, hogy ezen alkotás szépirodalmi jellegű, “…mind műfajában, mind a hősök jellemzésében, mind a mű ábrázolási módszerében, mind nyelvi kidolgozásában a huszadik századi magyar irodalomnak egyik ma is érvényes, hiteles és hatásos alkotása”. Ezen igazságok hangoztatása mellett kevesebb szó esik a szociografikus jellegről. S ha már korábban is szó esett Tüskés nyelvi vonatkozású kitételeiről, akkor jelezzük, hogy mindez itt fokozottabban igaz. Hangsúlyozza, hogy ő nem nyelvész, “csupán” a mű szempontjából fontos nyelvi sajátosságokat érinti, de ír Illyés nyelvápoló tevékenységéről is. A költő felel című írásában az utóbbi időkben egyre népszerűbb és hatásosabb interjú műfaját emeli ki, főként azért, mert általa közelebb kerülhetünk az adott életmű lényegéhez. Persze főként akkor, ha a kérdező egyenrangú partner. Ez elsősorban azt jelenti, hogy ismernie kell a megkérdezett életművét, s meg kell találnia hozzá a szellemi utat. Az Illyéssel készült interjúk java ilyen. “…önkommentárok, önértelmezések, hozzásegítenek az író műveinek megértéséhez; és széljegyzetek a kor eseménytörténetéhez, a magyarság huszadik századi életéhez.”

A kötet másik fő része Weöres Sándorral, Csorba Győzővel, Pilinszky Jánossal és Mészöly Miklóssal foglalkozik – a már emlegetett “pluralizmus” jegyében. Tüskés itt sem mond ellent önmagának: megszokott színvonalán, elegánsan ír az ugyancsak kedvelt és jól ismert szerzőkről, bár a teljességre törekvés itt kevésbé elsődleges. Érdekes, hogy például Weöresnél a drámaírót emeli ki, A holdbeli csónakos és A kétfejű fenevad fölidézésével. Ez utóbbi darabbal kapcsolatban megírja, hogy a szocialista korszakban működő cenzúra – Aczél György intelmei szerint – megakadályozta az 1972-es pécsi bemutatót. A többi, itt tárgyalt szerzővel kapcsolatban másfajta érdekességeket találunk. Csorba hátrahagyott versei például arról is tanúskodnak, hogy a költő halála után is várható még valami újdonság – ha nem is mindig az életmű csúcsait ostromolva. Pilinszkyről is színes az anyag: átfogó értékelés éppen úgy van benne, mint műelemzés vagy levélközlés. Új értékekre hívja föl a figyelmet az a kötetzáró írás is, amely Mészöly Atlétáját értelmezi újra.

Egy méltatlanul kevéssé ismert – ne mondjam: szovjet – író, Andrej Platonov Csevengur című regényének hőse visszaérkezik városába sztyeppei körútjáról, melynek során azt szemlélte meg, miként halad a kommunizmus kibontakozása szeretett hazájában. A vasútállomáson valósággal megrémül, egy pillanatra azt hiszi, visszatértek a fehérek. Merthogy az állomás büféjében jegy és sorban állás nélkül fehér zsemléket lehet kapni, vagyis a dolgok mintha visszatértek volna normális rendjükhöz.

Merőben más alapállásból és körülmények között valami ilyesfajta meglepetést szoktam érezni Elek Tibor írásait olvasva, illetve az általa jegyzett Bárka című folyóiratot lapozgatva. Megdöbbentő látni, hogy a körülöttünk lévő dolgok akár rendben is lehetnének. Itt nincs kettészakadt magyar irodalom, nincs perzekutor esztétika, nincs vita X.-ről vagy Y.-ról, és azokról, akiknek nem kell. Művek vannak, és elemzések, beszélgetések, melyeknek célja, hogy valaki a saját arcát megmutassa, és nem az, hogy máséról lerántsák a leplet.

Egyszóval Elek Tibor valami olyasmit kínál nekünk, ami mindennapjainkban oly régen nincs jelen, hogy hiánya szinte fel sem tűnik. Legalábbis a köztereken arról szól a nóta, hogy ezt a gondolkodásmódot jobb is elfelejtenünk, mert csak fölösleges gondokat okozunk magunknak. A nagy idők magamfajta tanúja, aki emlékezetét – önhibáján kívül – fantasztikusan hosszú három évtizedre is ki tudja terjeszteni, még emlékszik arra, hogy a rendszerváltás előtt némely eretnek literátorok fölvetették, hogy mi lenne, ha az irodalmi folyóiratok nem lennének egyformák, hanem arcot kapnának, és lenne valamiféle irányuk. Akkor az volt a gond, hogy szoros és folyamatosan fenyegetett kivételektől eltekintve a hatalom diktálta konszenzus jellegtelensége határozta meg a folyóiratok karakterét. Azóta a baj más: hogy nincsen olyan lap, amely valamiféle egyensúlyt akarna teremteni a különböző értékrendek, gondolkodásmódok, “kánonok” között, s ezzel megszűnik az egymásra figyelés, az értelmes párbeszéd lehetősége.

Miközben tehát örvendezek, hogy Elek Tibor milyen fontos példát mutat nekünk, s ily értelemben nyilván különleges jelenség, azt is meg kell jegyeznem, hogy azért annyira nem is kivételes. Olvasói körökben ez a magatartás sokkal természetesebb, mint az irodalom szervezői, teoretikusai, alkotói között. Volt ilyen időszak máskor is: a hetvenes évek színházát az amatőrök éltették. Az irodalom egysége ma nem annyira a műhelyekben, mint az olvasók polcán fedezhető fel.

E kötet írásai több műfajba sorolhatók. Esszék, kritikák, vitairatok, interjúk, tanulmányok. Ha ehhez hozzászámítjuk Elek Tibor szerkesztői és irodalomszervezői tevékenységét, azt is mondhatnánk: íme, egy sokoldalú alkotó. Ez azonban egyáltalán nem lenne igaz. Sokoldalú, persze hogy sokoldalú. Mint az ember általában, aki helytáll az élet különböző területein, gyermek és apa, munkavállaló és horgász, s egyaránt megissza a tejet és a vörösbort. Közben azonban ugyanaz, mert természet szerint nem redukálható egyetlen dimenzióra.

Elek Tibor úgy sokoldalú, hogy nem is az. Valójában mindig ugyanazt csinálja. Akkor is, ha olvas, mert sok ténykedése közepette elsősorban mégiscsak olvasó. Nem véletlenül idézi az olvasásban irodalomteremtő erőt látó Babitsot: “Az író műveket alkot, melyek mindegyike külön világ. Ki fűz e művekből irodalmat? Az olvasó: nem a néma és magányos olvasó, hanem a vitázó, érvelő, egymásnak feleselő. Az olvasó, aki ír.” Ez az alapállás Elek Tibor olvasásának a meghatározója: “kritikát író olvasóként” definiálja magát.

Jellemző, ahogyan kötete elején az irodalmi siker természetrajzáról elmélkedik. Megállapítja, hogy annak sok titka van. Kell hozzá tehetség, ügyesség, szerencse, szakmai kapcsolatok, kis politikai hátszél, jót tesz a szakma segítsége, a médiatámogatás, segítenek benne a díjak, a név mítosza stb. stb. De hogy aktuálisan mitől függ, azt nem lehet megmondani. (Megjegyzem, azt sem, hogy mi is az irodalmi siker. Közelítésében a fogalmat az irodalmi mű létrehozásához, közreadásához, terjedéséhez és más hasonló dolgokhoz köti.)

Különös, hogy amikor a művek befogadásának gesztusát, azok olvasatait állhatatosan vizsgálja az irodalomelmélet, arról igen keveset tudunk, hogy – ezek szerint – az irodalmat a maga olvasatával éltető befogadó miként lehet sikeres. Elek Tibor könyve szerint az olvasó irodalmi sikere maga az olvasás. Vagyis az, hogy képessé tudja tenni magát a különböző ízlés, stílus, esztétikai modell, élményvilág stb. fémjelezte művek olvasására: megértésére, integrálására, színes és autentikus olvasatok létrehozására. Ebben az értelemben Elek Tibort e kötete alapján a legsikeresebb olvasók egyikének tartom. Sokszor érzékelhetően sikeresebbnek, mert nagyobb valóságdarabokat fog be, átfogóbb látásmóddal közelít a művek felé, mint aminek áttekintésére, földolgozására azok maguk képesek.

Éppen ezért lehetetlen részletesen ismertetni, elemezni, vitatni e majd félezer oldalas kötet írásait. Pedig tematikai gazdagsága, nézőpontjainak színei, értékrendjének biztos pillérei s az éppen vizsgált műhöz alkalmazkodás hajlékonysága miatt megérdemelné.

A kötet határozottan elkülönített ciklusokra tagolódik. Bevezetőként az irodalmi kritikáról és az irodalmi siker titkáról olvashatunk, aztán a kritikák, majd interjúk következnek. Ebből az is kiderül, hogy legalább két könyv torlódik egy opuszban: az alanyi jogon írt dolgozatok és egy interjúkötet. Mindennek végére egy olyan beszélgetés került, amely magával a szerzővel készült. Tekintsük bátran utószónak, bár akár bevezető is lehetne, a címe pedig majd mindent elárul és akár a kötet élén is állhatna: Félre a kánonokkal!

Ebben (is) megfogalmazódik, amit a könyv egésze sugall: “a különböző mai írói beszédmódok között nem lehet értékhierarchiát fölállítani… Nem egyetlen kánon létezik, épp ezért saját kritikusi és szerkesztői gyakorlatomban igyekszem minél több és különbözőbb értéket megismerni, és az olvasókhoz közvetíteni. Az irodalmi műveket nem egymás ellenében írják, miért is olvasnám én vagy bárki más egymás ellenében azokat.” Ez a nagyvonalú szemlélet – divatos kifejezéssel élve – sikerre van ítélve. (Ámbár “egymás ellenében” írt művekről azért bőven hallhattunk…) Kritikák és tanulmányok sora tanúskodik arról, miként egyeztethetők a lokális és egyetemes szempontok, hogyan férnek meg egymás mellett feleselő életművek. A könyv sikerének (nem abban a külső, példányszámmal mérhető értelemben, aminek okait nehéz megmagyarázni, hanem abban, hogy szövegben, világképben, kompozíciójukat tekintve az egyes írások és a kötet egésze milyen mértékben tekinthető megoldottnak) titka a már említett nyitottság és sokszínűség. Olvasható itt összefoglaló Kárpátalja magyar irodalmáról, a pozsonyi Irodalmi Szemle kilencvenes évekbeli működéséről, az induló Grendel Lajosnak a felvidéki polgárosodásról alkotott képéről. S aztán ott van a kritikákban megszólított művek és szerzők sora: Esterházy Péter és Gion Nándor, Szepesi Attila és Závada Pál, Grendel Lajos és Varró Dániel, Görömbei András és Zalán Tibor, Ács Margit és Margócsy István és Rakovszky Zsuzsa, Nagy Gáspár, Székely János, Szilágyi István, Kiss Ottó, Rott József. Alkotók, határon innen és túl, s ezúttal nemcsak az államokat, hanem paradigmákat, ízlés- és értékrendszereket, “kánonok”-at elválasztó határokra is gondolnunk kell.

Akikről szó esik, valamennyien magyar írók. Sokszor azonban úgy tűnik, mintha nem egy kultúra, egy kontinens, egy világ alkotói lennének. Elek ezt a helyzetet nem tartja elfogadhatónak, sőt valóságosnak sem. (Margócsy Istvánnak, Varga Lajos Mártonnak a fejére is olvassa, hogy csak a maguk körének írásaira figyelnek, s nem “teljes”, minden ízlésvilágot felölelő magyar irodalomban gondolkodnak.) Elek Tibor óhaja egy normális, színes, de teljes spektrumú irodalom, amelyben a valahová tartozás nem jelent automatikus és kötelező szembenállást azokkal, akik máshova tartoznak. Vagyis, hogy megforgassam kissé a rendszerváltoztatás korának sikerszavát, kirekeszteni csak a kirekesztést rekeszti ki. Irodalomszemléletében jól megfér egymással a közösségi ihletettségű, széles történelmi tabló felvázolására vállalkozó, hagyományos formákat újrateremtő regény (Gion Nándor), a neo- (vagy poszt-) avantgárd jegyeket mutató kísérlet (Zalán Tibor), az önmagára is ironikusan reflektáló, de a történet méltóságát megőrző írásmód (Grendel Lajos), vagy az “önreflexivitást csúcsra járató” modell (Esterházy Péter). E külső sajátosságok mint karakterjegyek természetesen fontosak Elek számára, s azt is érzékeli, hogy hordoznak poétikai sajátságokon túli tartalmakat, de úgy véli, hogy a művek értékét önmagukban ezek az elsősorban bennfenteseknek fontos momentumok kevéssé érintik. A döntő azonban az adott karakteren, iskolán belüli minőség. Egy mű nem a művészeti irányzathoz tartozás, hanem az alkotó tehetsége, teljesítménye folytán szólítja meg olvasóját, s ezt az aranyfedezetet semmi más nem pótolhatja.

A kritikus és szerkesztő témaválasztásai eközben határozott kötődéseket jelentenek. Jellemző módon különösen olyanokhoz, akik hozzá hasonlóan a végeken szolgálnak. E szempontból egyre megy Gyula vagy Kolozsvár, Újvidék vagy Pozsony. Az irodalmi kánonok nem e helyeken születnek, ahogyan közvetlen, politikai-hatalmi centrumoktól mára talán távolabb (de nem elég messze) került, de nagyon határozott tartalmú irodalompolitika centrumai sem erre vannak. Esetenként könnyebb “művelni” az irodalmat az irodalom “csinálás” központjaitól távol, mint azok túlságos közelében.

Roppant izgalmasak Elek interjúi. Beszélgetőtársai kivételesen sokat mondanak el máskor nem tárgyalt szakmai, alkotáslélektani gondjaikról, életútjukról. Az nem csoda, hogy Csoóri Sándor az írók közéleti szerepének visszaszerzését tartja fontosnak, vagy hogy Esterházy Péter különbséget tesz a jobb- és a baloldaliak öncsalása között. (Én ehhez hozzátenném az úgymond középen állókét is.) Igazán azonban az az érdekes, amikor másként szólalnak meg olyan alkotók, akik a mindenható médiában többnyire csak a nekik szabott szerepkörben nyilvánulhatnak meg. Mi sem jellemzőbb, mint ahogy Elekkel beszélgetve két olyan író, mint Darvasi László és Závada Pál (hadd ne definiáljam, hogy a közhasználatú politikai és irányzati címkék szerint hova kellene őket sorolnom) a vidékiségről beszélnek. “A vidékiség a centrum hiánya. A vidéki lelket nem fűzi természetes, magától értetődő viszony a különböző kulturális, mondjuk így, polgári életformákhoz. A világot nem annyira használod, mint inkább kiegészíted” – mondja Darvasi. (Mondhatná egyébként, úgy általában, Elek Tibor is.) Grendel Lajos pedig azt fejtegeti, hogy “a kilencvenes évek magyar irodalomkritikai diskurzusát bántóan egyoldalúnak […] látom. Megint van egy »fősodor«, s aki ezzel szembemegy, az megnézheti magát. De még ennél is jobban irritál, amikor azt látom, hogy az irodalmi diskurzust alárendelik a pártpolitikainak.” Pedig az interjúk készítője olyan nagyon nem is terelgeti őket arra, hogy ilyesmit mondjanak. Az írói műhelygondokról való töprengés természetes dialektikája viszi őket errefelé – hiszen a köz élete óhatatlanul része a művet generáló személyiségnek is. (Direkt vagy közvetett formában ott van ez szinte mindegyik beszélgetésben, Buda Ferencnél és Nagy Gáspárnál ugyanúgy, mint Zalán Tibor, Szepesi Attila, Papp Tibor esetében.)

Elek Tibor szétválasztja az irodalom és a politika közéletiségét. Az utóbbi – s ezt közéleti témákat érintő, itt nem közölt írásai mutatják – sokkal inkább normatív, s ebben egy olyan történelmi-politikai fordulat idején, amelyben élünk, nincs is semmi meglepő. Az irodalom világa azonban más, s ez független attól, hogy sajátos módon a korszak irodalmárai szinte kivétel nélkül betagozódtak a politikai élet konfliktusrendszerébe, amelyben elfogadottá vált, hogy megkülönböztessenek jobb- és baloldali írót, kritikust. Ezt Elek a maga részéről képtelenségnek tartja, de tenni ellene nem tud többet, minthogy magára nézve nem tekinti érvényesnek ezt a tipológiát. Szerencsére az irodalom elvisel különböző, sőt ellentétes értékrendeket, s ez a pluralitás nélkülözhetetlen egészséges működéséhez. (Ellenpéldának idézzük magunk elé a pártállam idején normatív módon érvényesített, egypólusú értékrend pusztítását.)

Elek Tibor abban látja a maga kritikusi (és szerkesztői) küldetését, hogy a teljesítményeket nem valami elvont, esetleg a műtől idegen etalonhoz, hanem a maguk által kijelölt mércéhez méri. Mert képes majd mindent elfogadni, őt is majd mindenki elfogadja. Ez pedig van olyan hihetetlen, mint Platonov kommunistája számára az államában jegy és sorban állás nélkül vásárolható zsömle. Hogy bajban vagyunk, azt az mutatja, hogyha mélyen talán nem is rendülünk meg azon, hogy valahol valami normálisan alakul, de azért túlságosan örülünk neki.

Egy bemutatkozó kötet, amelynek szerzője eddigi tanulmányait és kritikáit szerkesztette egybe? Igen. Ekler Andrea könyve – Létra az örökléthez – ilyen kiadvány, de nem lényeges ez a meghatározója. Már az első fejezetnél érezni, hogy itt a vállalkozás az, ami ezt a kis karcsú – másfélszáz oldalas – kötetet átfogja, s időszerűségét, jellegzetességét megformálja. Tanulmányról tanulmányra, kritikáról kritikára egyre inkább meggyőződünk erről. Így a legvégén, “Az igazi olvasó”. Bárdos László: Önismeret és beavatás. Közelítések Jókai Anna életművéhez című részben, mikor Németh László gondolataival befejeződik a könyv, csak bólintunk, hogy meggyőződésünkhöz, lám, itt van – méghozzá hangsúlyos helyen – a bizonyosság: “Akit én igazi olvasónak nevezek, irányítást, segítséget keres a könyvben. Minden élet, az értékesebbje legalább, vállalkozás, az igazi olvasónak a könyv arra kell, hogy ezt a vállalkozást, a történeti helyet, amelyen folyik, tudatosítsa, s összehasonlítás és tapasztalat szélesebb körét nyitva meg, erkölcsi lénye kifejtésében segítse.”

Ekler Andrea vállalkozása összetett. Erről első könyve tanúskodik, s elég sok mindent elárul. Ezt az összetettséget az Olvasatok ciklus különféle vizsgálódásai igen jól árnyalják, csakúgy, mint a Művek mögé filológiai alapossága, de leginkább az Alkotók és szerepek fejezet gondolatisága, ami igazán kibontja. Ez utóbbi részben – a kötet első fejezetében – külön feltűnik a szerző azon érzékenysége, amely az alkotástechnika, alkotáslélektan, valamint az alkotói szereplehetőségek mai és kicsit mindenkori titkait fürkészi. Egészen megragadó ez a titokfaggatás, egészen izgalmas a beszéd módja. Szerző és mű környezetét olyan természetesen vonja magához, mint ahogyan filozófiai, irodalomelméleti, bibliai-teológiai, néprajzi és egyéb ismeretei szerint értékel. Ezért a Létra az örökléthez olvasójában a fenti gondolatok feltétlenül kiegészülnek ezzel a Németh László-idézettel: “Az író: vállalkozás. Természet, kor, kultúra fognak össze a hatalmas munkára, amelynek az író félig munkavezetője, félig áldozata. Az író azontúl, hogy műveket dob ki magából, vállalkozásában is győz vagy elakad. A kritikusnak úgy kell vizsgálnia a műveket, hogy közben a vállalkozás mérlegét is elkészítse.” Így aztán első rápillantásra akár kettős vállalkozásnak is tetszhet, ami feltűnik ebben a könyvben, ám az egészre figyelve látszik, hogy a vállalkozás egy; ugyanakkor összetevői – az igazi olvasóról: a vállalkozássá megtett életről és a kritikus mérlegkészítőről számot adó magatartás – külön is érzékelhetőek. Ezen összetevők adják a könyv időszerűségét s jellegzetességét.

De a Létra… időszerűsége s jellegzetessége úgy is megragadhatóvá válna, hogyha nem lenne a fenti “bizonyosság”, és ha nem társulna ahhoz ez az utóbbi idézet. A szerző következetes a vállalkozásában, és ez nem egy eltanult szerep, ez megéltségen alapul. Így eredeti, egyedi; ezért viselkedik úgy, akár a hit, a meggyőződés: minden anyagot a maga rendteremtő törvénye szerint kezel, miközben általános érvényt szerez igazának. Egy olyan kritikusi-tanulmányírói magatartás létrehozására tesz kísérletet, mely nem a nagy elődök s a legújabb tudományos elméletek-eredmények útmutatásai szerint jár el a maga korában, hanem láthatóan saját megélt olvasói felismeréseihez rendeli, szelídíti azokat – ha lehetséges. Így szerveződik az a magában is felismerhetővé váló, meg is ragadható szemléleti magatartás, mely a Létra… figyelemre méltó értéke. “Ki akarná az életet leélni, ahelyett, hogy megélné” – kérdezi a szerző az Erdélyi változatlanságok elemzésekor, s ebben a mindenkori vállalkozásra: az értékessé teendő életre buzdítás is felfedezhető. De még egy orosz nyelvű idézete – “zsizny prozsity: nye polje perejtyi”– Borisz Paszternak szavai –, amelyeket szabad fordításban így értelmezek: “életünk korántsem annyi, mintha egy mezőn haladnánk át” – ugyancsak a megélést és annak kívánalmát hivatott erősíteni.

Mindezt egybefogva látszik: Ekler Andrea mindjárt az első kötetével arra keres-kínál megoldást és példát, amit mai kulturális közbeszédünk alakítói is többnyire csak leírnak, de itt megállnak, nem lépnek tovább. Többnyire csak rámutatunk irodalmi (kulturális, nemzeti és történelmi) értékeink felőli gondolkodásunk áldatlan állapotára, ám ha akad egy-egy könyv, amelyben ott a megoldás(keresés), hát az párját ritkítja, mint most a Létra… Ez a kötet ezért kapcsolódik például Papp Endre könyvéhez – Megállni a megértésnél? – , melynek szerzője “konfrontálódó kulturális minták” tereként jellemzi a rendszerváltoztatás óta kialakult helyzetet. Ebben Papp azt írja, “az eltérő értékállítások, normák és magatartásformák már nem egymásmellettiségükben kapnak elfogadottságot, hanem mint ellenképek”. És hogy ez a szemlélet “a progresszió és az elmaradottság fogalmi köreibe sorolja a duális rendszer más-más oldalán álló szereplőit”. De megoldást is kínál. Szerinte konszenzuskeresés, -teremtés szükséges, melynek alapja csakis “a nemzeti” lehet. Ehhez csatlakozik a Létra… De a Papp által leírt helyzetet és annak problémamegoldó képletét már tényszerű példával, tettel kívánja más minőségbe helyezni, illetve képletét tényleges esetekben alkalmazni.

Miként valósulhat ez meg? A vállalkozás kulcsa, mely külön-külön az összetevők titkait is megnyitja, a kötet mottójában van. “Az irodalom az érvényes mondat keresése. Az érvényes mondat stabilitást mutat, mert benne is – és csak másodsorban általa – végbemegy a genezis, a testetöltés nagy titka.” Láthatóan e Visky Andrástól választott alapgondolat igazságát tartja szem előtt a szerző. Nyelvezetében – sokszor elemző mondataiban – felismerhető, hogy ellentétes értelmezői alapállások meggyőződései, azaz kifejezései, szavai kerülnek közel egymáshoz, mégis szinte minden esetben aggályok nélkül, sőt: termékenyítően szervesülnek – a genezis révén egy másik szinten. S itt a titok lényege; a Létra… nem összebékítésre vállalkozik. Nem is egyensúlyteremtő ügyeskedés az, ami e nyelvezetet, mondatokat létrehozza, hanem az említett alapképlet: a nemzeti, valamint a megéltség. Az értékeket egy mélyebb, távolabbról ható nyitottság rendezi ebben a nyelvezetben, mondatkeresésben. Egy olyan olvasót pillanthatunk meg e fejtegetések mögött, aki nem tekinti elavultnak sem a hagyományos alkotói szerepvállalást, sem azon módozatokat, amelyekkel máig érvényes esztétikumot hoztak létre az írók; de ez az olvasó a posztmodernnek mondott – a nyelvi megelőzöttség s az erre való folytonos reflektálás, valamint az irónia révén meg-megvillantott többértelműség élményével készült – alkotói törekvésekből is kivonja maga számára a “természet, kor, kultúra összefogásáról” árulkodó igazságot. Ezenközben pedig Heidegger mindenekelőtt: “a nyelv: a lét háza”. Csak természetesen nem gondolkodás nélküli átvételben, hanem alkalmazó megélhetőségében: a magyar nyelv: a magyar lét háza – ahogyan azt Görömbei András mondja. Egyébként ő – Görömbei András – Ekler Andreának talán épp ezen a megéltségen alapuló érvényes mondatkereső s mondatteremtő vállalkozására gondolt, mikor szemléletét rokonszenvesen kiegyensúlyozottnak, sokféle érték befogadására nyitottnak határozta meg a Létra… fülszövegében a könyv ajánlójaként.

Ezért aztán érthető, hogy A nyelvi lét felelőssége lesz a címe Sütő András két könyvéről – Anyám könnyű álmot ígér; Engedjétek hozzám jönni a szavakat – írt tanulmányának. A Társadalmi drámák címet viselő Németh László-könyvhöz készült írásában is hangsúlyozza, hogy a kötet példaként szolgál arra, “hogyan védhető […] a nyelvben való lét méltósága”. Visky András alkotói szerepének kialakításában olyan példát lát, amely alkalmas a műben való benne-lét sajátos kifejezésére. De az Olvasatokon kívül a Művek mögé ciklus számos helyén ugyancsak ez a szemlélet érvényesül. A Létra… szerzője az alkotói lét és szerep igazán korszerű arcát mindig úgy pillantja meg, hogy abban jól felismerhetően ott munkál, amit röviden így szokás mondani: csak a régi az, mi új lehet. Mert az alap, amin nyugszik, az a nyelvi lét mindenkori felelősségét, vagyis a mindenkori művész, költő titkát is magyarázza.

Hogy mi ez az alap? Hát a beavatás, beavattatás. A Létra… egésze erre a belátásra épül, hogy ez ma is mennyire szükséges, hisz ez minden időkben a kiindulópontot jelentette. Már a könyv címe, mottója s aztán a kötetnyitó tanulmány, a “Lehet-e a vers az örökléthez létra?” – Az »alkotói szerep« alakulása Visky András költészetében című írás is érinti a beavatás gondolatkörét. Nem véletlen az sem, hogy ezt követi a könyv másik igen alapos tanulmánya, A Magdolna-szüzsék és motívumaik, valamint ezek interpretációi Baka István, Viktor Szosznora és Borisz Paszternak költeményeiben című érdekfeszítő írás, amely tudományos igényével az egész bemutatkozó kiadványt erősíti. Itt a kereszténység gondolatiságán belül tárul fel a beavatás, a beavatódás titka. És e két tanulmány összetartozik. Hiába különböznek tárgyukban, az eltérés csak látszólagos. Összekapcsolódásuk azzal állítható párhuzamba, ahogyan a mottó két része vonzza egymást. Merthogy annak eddig csak az első felét hívtam segítségül. “Az irodalom az érvényes mondat keresése. Az érvényes mondat stabilitást mutat, mert benne is – és csak másodsorban általa – végbemegy a genezis, a testetöltés nagy titka.” Eddig a már ismert rész, de itt a folytatás: “Föláldozni csak önmagunkat lehet. A szolgálat – elválasztás, a szó teológiai értelmében, az elkötelezés belül megy végbe, mint identitás- és szabadság-élmény.” Így teljesebben látszik, hogy cím, mottó és e két tanulmány milyen pontos, megszabott és célirányos kezdést jelent. A Létra… valamennyi írása kapcsolatban áll ezzel a kiindulóponttal.

Ha egyetlen szóval kellene csak megnevezni, mi az, ami jellemzi a beavatást, valamint hogy mi az, ami közös címben, mottóban s az egymást erősítő tanulmányokban, akkor feltétlenül a köztességet mondanám. A köztes állapot a beavatás világában alaphelyzet, Visky András alkotói mibenlétét ugyancsak meghatározza. A kötetnyitó tanulmány, a Lehet-e a vers… ezt részletesen kibontja, miközben hangsúlyozza, hogy “a küszöb-lét”, a köztesség lebegő állapota valóságos létélmény. Egy fontos Visky-idézetet olvashatunk ezzel kapcsolatban: “A hívő ember léte dramatikus. Mindenekelőtt azért, mert jelene nem valóságos. Világban való létét »a még nem látott dolgok« felől való tudás határozza meg. Jelene a »még nem«. Jelene a hamarosan elkövetkezendő. A »még nem« arról ad hírt, hogy létünk egésze küszöb előtt áll, és amit innen élünk meg, annak jelentését csak az elkövetkezendőben találjuk meg. Addig azonban a küszöb-lét terhe hárul ránk.” De mindezek mellett nem kevésbé hangsúlyos az sem, ami e lét fontos nézőpontja: hogy a halál, értékvesztés, elmúlás ellenében szembehelyezhető az alkotás. Amikor pedig a másik tanulmányt vizsgáljuk, mint válaszrím, úgy ismerszik fel e gondolat. Mert A Magdolna-szüzsék… ugyancsak e körül jár, mikor például Paszternak meggyőződésére tér ki a szerző. Hogy az orosz író, költő ugyancsak az alkotásban ismerte fel a halhatatlanság útját: ő “sem határokról, inkább az átmenetekről szól.” És ezzel Magdolna alakjához, “a köztes menyasszonyi alakhoz” érünk, aki “egy identitását vesztett és új identitást nyert, újjászületett életet” jelent.

A Magdolna-szüzsék és motívumaik, valamint ezek interpretációi Baka István, Viktor Szosznora és Borisz Paszternak költeményeiben című tanulmány a megnevezett három költő összesen hét versét vizsgálja. A költeményekben Magdolna személyiségének különféle részletei tárulnak fel. Apokrif és bibliai, néphagyománybeli s irodalmi motívumok válnak külön és összegződnek Ekler értelmezésében. A tanulmányon belül is kiválik A Magdolna-szüzsék “forrás” jellegéről című rész, amely megvilágítja Magdolna vonzerejét, hogy miért lehet ő “a végletek között őrlődő ember jelképe”, de nemcsak keresztény etikai értelemben, hanem annak hétköznapi jelentésében is. Köztes alak Magdolna, egy köztes állapot jelképe ő; mindenekelőtt kiválasztott A Kiválasztott mellett – ahogyan a szerző írja. A Mester és Margaritára, Az elveszett regényre, Zsivago doktorra, Szosznora és Baka István lírájára hivatkozva nyomatékot kap, hogy az irodalmi értelmezésekben, magyarázatokban Magdolna tanítványként van jelen, ami igen fontos. Mert “aki nem tud tanítvány lenni, az a legfontosabb dolgokban laikus és exoterikus marad” – vonja ide Hamvas Béla szavait a szerző. Amikor pedig Magdolna tanítvánnyá válásának útját hosszú útnak mondja a tanulmányíró, hiszen az nem más, mint a beavattatás útja, akkor a Létra… egyik legfontosabb gondolatkörénél vagyunk.

Mit nevezünk hát beavatásnak? Miért fontos ez, és kell-e tennünk valamit, hogy beavatottak legyünk? A tanulmány ezen részében feltűnik egy ilyen mondat is: “A beavattatás határátlépés.” Tehát az eddig elmondottak szerint: köztes állapot, küszöb-lét, tanítvánnyá válás, határátlépés. Ám ezek jelentés-összevonása azt a megélt helyzetet sugallja, melyben több az elfogadás, több a kívülről érkező szorgalmazás, mint a benső indíték; pedig ebben a tettben, műveletben alapvető a belső elszánás, döntő a cselekvő lelki kezdeményezése, ahogy a mottó második felében áll: az “elkötelezés”. Hamvas Bélának egy másik meghatározása ezért tudja pontosítani és távlatba helyezni mindezt: “Beavatásnak nevezik azt az egyetlen aktust vagy folyamatot, amikor az ember leszűkült életének határait áttöri és a létezés többé-kevésbé egészét önmagában helyreállítja.” Ezzel a könyvben nem kimondott tudással találkozunk több helyütt, és ezzel érthető meg maradéktalanabbul a Vathy Zsuzsa Angyalhíd című regényéről szóló írás, ahol a szerző kiemelten bánik A határátlépés módozataival. Teszi ezt a regény főszereplőjének jellemét figyelve, de úgy is, mint az irodalomelméletben járatos olvasó, aki a W. Iser által leírt aktusokban – a valós (reális), kitalált (fiktív) és képzelt (imaginárius) közötti átmenetekben – szintén efféle határátlépéseket érzékel. Másutt épp ezért kerül félreérthetetlen hangsúly a “kettős élet” kifejezésre, amely már a Visky-tanulmányban fontos szerepet kapott. És annak szintén nyilvánvaló oka van, hogy a Visszafelé, azután újra elölről. Dobozi Eszter: Kettőztető; és A “kiherélt tudás százada?” Csoóri Sándor: Forgácsok a földön című írásokban kétszer ugyanazokat a szavakat ismétli meg a szerző.

Újra és újra azt tapasztaljuk – idézi Ekler A kettős életből Csoóri Sándor szavait mindkét helyen –, “hogy más az életünk, mint amik vagyunk; mást cselekszünk, mint amit szeretnénk; s mindabból, amit összegzésül leltározhatnánk föl az életünkből, a végén egészen más marad meg, mint amire mi nyíltan vagy a magunk csöndjében gondolni szoktunk”. Így aztán, mikor a Létra… utolsó negyedében másodszor is szembesít a szerző ezzel, a kettős életünkkel, ekkor már a beavatás időszerűségét nem csupán a mindenkori művészek és költők szempontjából értékeljük. Úgy, mint a könyv számos helyén, itt sincs semmi konkrét utalás, hogy miféle szövegek közötti gondolatisághoz csatlakoztatható a kötet s a “kettős élet” fogalma, ám ahogy a Megállni a megértésnél? című könyvvel együtt is olvasható a Létra…, ugyanúgy fontos ezen a helyen Czakó Gábor vállalkozásával együtt emlegetni. Mert például Czakó Gábor Beavatás. Az eldobható Föld című könyve (valamint e szerző tévés szereplése) ugyanúgy a kettős élet gondjairól szól; hogy az élet teljességét helyreállítani önmagunkban – legyen végre benső szükséglete valamennyiünknek.

Összefoglalva: a beavatásból mindenki részesülhet. Részesülnie is kell, ha értékessé teszi életét, ha igazi olvasóvá lesz az olvasó, legyen az irodalomtörténész, tanulmányíró-kritikus vagy bármilyen más szakma képviselője. A ránk erőltetett, beszűkült, a mások által számunkra kitalált és ezért kényszerpályán mozgó életünkkel közvetve szembesít a szerző, ám az eredmény nyilvánvaló. Külső: értelmezői szorgalmazás és belső: olvasói elszánás, “elkötelezés” találkozhat itt, a Létra… számos lapján. Feltámadhat az “identitás- és szabadság-élmény” iránti igény. A könyvekkel szemben kialakítható tanítványi – igazi olvasói – viszony, és általuk a tudás megszerzésének hosszú útja így lehet bárki beavattatásának az útja. Erről pedig a Létra… záró része, “Az igazi olvasó”. Bárdos László: Önismeret és beavatás. Közelítések Jókai Anna életművéhez című fentebb emlegetett írás végleg meggyőz. Ekler Bárdos László olvasói példáján mutatja be, miként nyer az olvasó “munkája” közben önismereti tapasztalatot, s ezáltal hogyan lesz beavatott. És Bárdos László esetében is hangsúlyos az átmenet, a folyamatszerűség, valamint az, hogy “az önismeret folyamata s a beavatás során nem kerülhető el az ember számára az önmagával folytatott küzdelem, önmaga legyőzése sem”. Vagyis a záró rész visszakapcsolódik a mottóhoz, a kiindulóponthoz, hogy még egyszer tudatosítsuk: föláldozni csak önmagunkat lehet.

Ekler Andrea bemutatkozó kötete mégsem ennyi. Ez csupán a váza. Sőt, még az sem teljes, hiszen Visky András alkotói szerepvállalásában a szerző olyan példát lát, amely mind a vállalkozás, mind pedig a beavatás gondolatkörének foglalata is lehet. Erről pedig szólni kell – mert így lesz teljesebb a váz –, mert olyan konkrét minta ez, amelyben hagyomány és újítás igazán korszerűen alakul. Ahogy ő fogalmaz: “Visky költészete példa arra a kortárs, modern magyar költészetben, hogyan kaphat (vagy miként nyerheti vissza) a költészet jelentőségét, a költői mesterség a belső igényből eredő elhivatottságát, igényesen, felelősséggel.” Viskynek a nyelvhez és az alkotáshoz való viszonya az, ami döntő itt, ebben a szerepfelfogásban, egész pontosan a “szerepfelfogásában megvalósuló hermeneutikai gondolkodás, s ennek költői megfogalmazása” teszi igazán korszerűvé. A tanulmányíró Heidegger és Ricoeur gondolkodásával rokonítja ezt, ami viszont a fent idézett küszöb-létre, a köztesség mindenkori valóságos élményére épül.

És akkor még egy szó sem esett arról, hogy a Létra… Olvasatok ciklusa egy olyan kritikus hangja, amely többszólamúságáról is tanúságot tesz. Egészen sajátos például az Akkor nyitom, ha becsukom szemem. Baka István: November angyalához című írás. Ebben a hagyományos elemekre is figyelő recenzióban a szerepjátékokról gondolkodó tudományos ismeret lírai hangneme az, ami szembeötlő. A “Mindenről az a minden”. Kemény István: A néma H című írás pedig önmagát jól meghatározza, hogyha idemásolok pár olyan szót, kifejezést, amely megadja e kritika hangját: irónia, önirónia; dualisztikus szemlélet; reflexió és önreflexió; poliszémia; szemantikai bizonytalanság és így tovább. Viszont alig kell lapozni párat, és a “Csángómagyart el ne veszítsd!” Az ember ott a legfájóbb magyar. Versek a csángómagyarokról című esszé egészen más karakterű. Itt a néprajztudomány alapos ismerője és az identitás ugyancsak tudományos, mai gondjainak értője mutatja be ezt a kötetet. Egyébként ez az írás azzal is felhívja a figyelmet magára, ahogy a kötetről szólva kitekint a csángó sorsra, és a csángók ugyancsak sajátos identitására. Mikor pedig fölveti, hogy létezik önazonosság, mely nem nyelvre épül – merthogy a csángók körében “a nyelvi identitás nem láthat el közösségformáló funkciót” –, akkor abban napjaink – a nemzetek – gondjai egy sokkal tágabb körbe érnek.

A Létra… szerzőjének “kritikusi udvariassága” is megérdemelne egy bekezdést, akárcsak az, hogy legalább számba vegyük hányféle gondolkodó s forrásmű képes ugyanazt a célt szolgálni. Itt Heidegger, Ricoeur, Iser, Frye vagy Márk, Máté, Lukács, János ugyanúgy segíti az elemzést, akárcsak Sütő András, Csoóri Sándor, netán Tánczos Vilmos, Pozsony Ferenc; Rigolot, Jakobson – avagy éppen a “balzaci térszerkezet” és a “bergsoni időkezelés” fogalma. De a szerző egyik, köteten kívüli megszólalását nemkülönbül érdemes itt szóba hozni, hisz az ugyancsak a Létra… megértéséhez kötődik. A Magyar Nemzet kérdésére adott válaszában, 2004. április 9-én Ekler Andrea Visky András szavait idézte; azokkal vallotta, hogy a láthatóban megragadni, ami láthatatlan – ez az áldozat. Ě