A világkultúra XX. s immár XXI. századi mozgásainak mind sokrétűbben felénk sugárzó fényében egyre bizonyosabb, hogy az a költői irányzat, amelyik Adytól, József Attilától Sinkán át Kormos, Nagy László, Juhász Ferenc, majd a Hetek és a Kilencek költészetén keresztül napjainkig újabb és újabb s mind tágulóbb látókörökben kapcsolta bele poézise formálásába az archaikus-mitologikus-folklorikus nemzeti és világirodalmi hagyatékot, nem elszigetelt, zsákutcaszerű vagy periferikus-marginális, töredékes kísérlete a magyar irodalomnak. Hanem olyan – történetileg Balassitól indukálódó – nagyszabású vonulata, amely egyre több és nyilvánvalóbb esztétikai értékponton és egyre szélesedő geográfiai terekben érintkezik az egyetemes kultúrával. Mind egyértelműbb az is, hogy az irányzat nem csupán a lírában érvényesülő tendencia, hanem abba az egyéb műnemeket és más kulturális jelenségek sorát is magába ölelő kulturális mozgalomba torkollik, ami egyes, napjainkban megerősödő tudományos elméleteknek is kivételezett terepe.

Ennek az érintkezési hálózatnak a meghatározó pontjai egyszerre több egymás mellett élő esztétikai, társadalom- és irodalomelméleti irányzat felől is megjelölhetők. A posztmodern gondolkodásnak a globális világ peremeire figyelő újabb tekintetéből,¹ a multikulturalitás és a neokolonializmus irodalomképéből éppúgy vektorok húzhatók hozzá, mint a Magyarországon is egyre kiemelkedőbb szerephez jutó kulturális antropológia és a nem a hagyományos, a nyugati eredetű (hanem a latin-amerikai, az afrikai) irodalomelméletek vagy -koncepciók felől. A sokféle összetevőből több századon át egységes folyammá növő magyar lírai törekvésvonal, különösen a huszadik század második felére, úgy ad új tartalmakat és modellálási esélyeket a folklór és a primitív mítosz energiáit korábban (a XIX. század végén és a XX. elején) jórészt csupán a nemzeti identitás és karakter, illetve a belső szociális akaratok meghatározásához és felmutatásához igazító eljárásoknak, hogy térben Közép-, Észak- és Kelet-Európán kívüli terepekre, távoli kontinensekre és népcsoportokra is kiterjesztve forrásvidékének határait, a maga immár globális területekről nyert esztétikai és más jellegű szellemi tapasztalatait antropológiai (“összemberi”) érdekűvé téve a törekvés fő irányát egy – az emberi utat a tudat felszikrázásának kezdőpillanataitól mérő s több vonásában a “bartóki” programhoz is kapcsolódó – új típusú egyetemesség szemléleti-poétikai rendszerébe csatolja.

A szélesebb témát vizsgáló új tudományág, a korszerű kulturális antropológia az irodalom és az antropológia viszonyában a maga tárgyát “a kultúra, illetve a kultúrák és az ember viszonyának” vizsgálatában jelöli meg “az általa integrált olyan kérdések mentén, mint a nyelv, a szöveg mibenléte és keletkezése, az idegenség közvetíthetősége és az alteritás funkciói.”² E tudományos önmeghatározás alapján “az irodalomtudományt érintő antropológiai fordulat (anthropological turn)”³ egyik kiemelkedő jelentőségű indukálója a magyar irodalomban Tornai József életműve. Annak tudatában csak még hangsúlyozandóbb ez a szerep, hogy az új tudományos irányzat egyik alapozójaként számon tartott Michel Foucault-nak a nyugati kultúrák tapasztalataitól eltérő (és mind a multikulturalitás, mind a posztkolonialitás irányában nyitott) orientációját is meghatározónak fogadja el a tudományágat legitimáló szakmai közösség. Foucault ilyen irányú szemléletformálására Hárs Endre – egyszersmind a Tornai-törekvéseket is a kulturális antropológia tengelyébe állítva – mutat rá érzékenyen. “A nyugati világ történeti-kulturális kontextusának elkülönítése és az annak korszakaitól eltérő »korszak« egy literális mássága iránti vágyakozás A szavak és a dolgokban nem csupán egy (ugyan)azon időbeli elkülönbözést, egy újabb episztémét, hanem valamely nyugati episztémének keretfeltételein túli valóságot is jelöl. Egy olyan idegenséget, amelynek vágya (és elérhetetlensége) a kulturális antropológia számára sem ismeretlen tapasztalat. Antropológia és irodalom kapcsolatának felkutatásához talán csakugyan érdemes megpróbálkozni a kulturális antropológia »másikával«, az antropológus valamikori (és jelenkori) »informátorának« nem európai (és nem »emberi«) történeti-kulturális kontextusával.”⁴ Az érvhálózat logikája szerint Tornai József itthoni kísérletei – már a hatvanas évektől – messzemenően azonosak ennek a szélesebb medrű folyamatnak az igényeivel. Ő is ugyanarra törekedett, mint aminek lényegét Geertz hatásában Stephen Greenblatt ekként összegzi: “hogy az irodalmat és az irodalomtudományt érintkezésbe léptessük azzal a bizonyos máshollal”.⁵

A magyar líra idő- és térbeli reflexeinek és antropológiai-archaikus ösztönzésének gazdagodása a korábban nemzeti vagy szociális tartalmakhoz kapcsolt archaikumot-folklórt (részint az előző kapcsolódások elvi, képi, logikai töredékeit is magába oldva) a huszadik század első évtizedeitől lendíti ki erőteljesebben a megelőző kohéziós terepek zártabb érdekköréből. S a tendenciát a magyar lírában a már Arany kísérleteitől, de különösen Ady, József Attila, Radnóti és Illyés föllépésétől mind láthatóbban feltáruló egyetemes irodalmi áramlatba vezeti. Majd az utánuk következő, az archaikus kultúrát meghatározóan szervesítő életművek révén (Kormos István, Nagy László, Juhász Ferenc, Kányádi Sándor) meg is tartja, ki is teljesíti abban. A belső fejlemények és a világirodalom műköltészeti inspirációi mellett bizonyos, hogy a népi, az egzotikus, a törzsi és a primitív szövegekre irányuló magyar műfordítás-irodalom új esztétikai-nyelvi hódításai (Radnóti Miklós, Fónagy Iván, Rákos Sándor, Kálmán Béla, Nagy László, Bodrogi Tibor, Képes Géza, Rab Zsuzsa, Bede Anna, Bereczki Gábor, Vikár László, Lőrincz László, Tőkei Ferenc, Buda Ferenc és mások erőfeszítései révén)⁶ az egyik legmerészebb ösztönzői voltak ennek az új érzékelési minőségnek és a vele szinkronikusan kifejlődő új költői látásformáknak. Igazi jelentőségében itt aligha méltatható, amit ezek a fordítók az eredeti megnyilvánulásaikban szinte a mai napig csak verbálisan létező egzotikus irodalom fordításával, a Kárpát-medencéből egyre növekvő sugarú szellemi köröket húzva, a magyar líra motivikai-világképi-nyelvi horizontjának kitágításáért, a kultúra “más” köreinek és irodalmiságának befogadásáért tettek. Amely folyamat – a kultúra globális jellegét folytonosan tudatosító és tágító hazai funkciójával párhuzamban – a tradicionális nyugat-európai és észak-amerikai centrumokból a maga érzékelői s értelmezői pozícióit előbb a perem-európai területekre, majd az egyetemes peremek világaira (Közép- és Dél-Amerikára, Ázsiára, Afrikára és a nyugati színes kisebbségek kultúrszféráira) helyezte át. Miközben örökségi, valamint utalásrétegeiben természetesen megőrizte kapcsolatait és a figyelem erős reflexeit az atlanti hagyatékkal s annak szimultán folyamataival is.

Tornai József szinte teljes alkotói életműve: esszéi, fordításai és költeményei is generálói ennek a szélesebb ívű folyamatnak. A világkultúra érzékenyen figyelt folyamatainak és belső ösztönzéseinek késztetésére már a hatvanas évek végétől bátran kilép abból a zártabb kulturális horizontból, ami a magyar írót hagyományosan körülveszi. Azt az egyre anakronisztikusabbá váló kulturális koncepciót haladja meg így, amelynek alapján “oly magától értetődő módon állunk valamely nagy tradíció talaján, hogy az egyáltalán nem is válik problematikussá számunkra. Ezt az etnocentrikus beállítottságot, a saját hagyomány különleges státusával kapcsolatos meggyőződést jellemzi az a feltevés is, amely szerint az időtálló kulturális horizont úgyszólván magától áll elő, így tehát további magyarázatra nem szorul.”⁷ Az idő és a tér legkülönbözőbb szeleteiben született kultúrák hagyományát tükörként az európai és a magyar tradíciók elé állító Tornai a multikulturalitás, a “másik” és a “máshol” világainak civilizációs és irodalmi tapasztalataiból éles kritikát is fogalmaz meg így a konzervatív, szűkítő (az egyik részről csupán a belső, a másikról a nyugati mágnesekhez tapadó) kultúra- és irodalomfelfogással szemben. Azzal az egyre problematikusabbá váló nézetkörrel és attitűddel van életművének legmélyebb elvi rétegeiben vitája, amely egy korlátozott látókörben fogant reflexrendszerben képes csupán gondolkodni és ítéleteket alkotni. “Aki maga is benne áll valamely nagy tradícióban, az hajlik arra, hogy saját kulturális horizontját éppenséggel az emberiség általános történetének horizontjaként tapasztalja meg, és párhuzamok nagyvonalú elismerése ellenére a saját sorsot tételezze kötelező mértékként.”⁸ Az ebből a szellemi szituációból történő határozott és az egész életműben következetesen képviselt kilépéssel Tornai a progresszió egyik lehetséges útját mutatja meg a magyar kultúrának.

Amíg esszéiben erőteljesen irányítja rá a hazai gondolkodás figyelmét a nem európai és az archaikus tudat örökségére, és ennek ma is fontos világképi és művészetformáló motívumaira (“Hodály fölött csillag lobban el”, Levél a nyárfa csúcsáról, Harc a csodamalommal, Hét strófa Miodrag Pavlovičról, Veress Pál bálványai, A modern művészet választása stb.), addig a világ primitív népi költészetéből adott nagyszerű válogatásával (Boldog látomások. A világ törzsi költészete, 1977) újabb fehér foltot tüntet el a magyar kultúra esztétikai-etnográfiai-kultúrantropológiai ismereteinek térképéről, és e távoli világok embertani, poétikai, nyelvi üzeneteit is közvetlenül hozzáférhetővé teszi.

A Boldog látomások című könyve határkő-értékűen fontos e folklórt feltámasztó és az archaikus impulzusokat befogadó folyamat belső útjának megértésében. A korábbi egyedi vagy regionális gyűjtemények és a szintézisre csupán rámutató kísérletek után elsőként térképezi fel globálisan, és hozza magyar nyelvi közelbe a világ törzsi (primitív) “költészetét”. Az előszóként írt összegző jellegű esszé⁹ önmagában is kiemelkedő szerepű abban a fölismerési és átvilágítási láncolatban, amelynek során a magyar kultúra és irodalom a világ még eleven archaikus esztétikai üzeneteinek tanulságait fölfogta, és mind a fordításokban, mind az új líraalakulatokban magába szervesítette. Az írás a szerző pályáján is az egyik legjelentősebb, szintetikus és prognózis természetű tanulmány. Olyan magnetikus erejű és súlypontképző esszé, új irodalomelméleti irányzatok előképe is, mint Németh László Magyar műhely, Nagy László A népköltészet ösztönző ereje vagy Csoóri Sándor Szántottam gyöpöt, Egykor elindula tizenkét kőmíves című munkái. Egyszerre találhatók meg benne a mai egyetemes multikulturalitás, a modern kulturális antropológia, az intertextualitás, az ezen a talajon megszövődni képes irodalomértelmezés és a globális emberi tartalmakra mutató “új egyetemesség” szálai. Az írás mintegy hatvan-hetven év ebbe az irányba tájékozódó magyar műfordítói mozgásainak és az erre a világra tekintő egyetemesebb etnográfiai-mítoszelméleti folyamatnak is értéksűrítő képe. S a személyes felismerések, ösztönzöttségek öszszefüggésében is mélyen belevilágít a szerző intellektuális és alkotói természetének az e kultúrkörhöz vezető tartalmaiba. A mintegy atavisztikus érzékenység, emlékezet és fogékonyság motivációi az esszé szerint már igen korán a tudatosság szintjén merültek fel az alkotóban. “Lehet, hogy megmaradt bennem valami kőkori énekes egy-két kromoszómája? Mivel magyarázzam, hogy a vándorlási ösztön, a síkságok csábítása olyan erősen megmaradt bennem, mint egy ausztráliai őslakóban, kaliforniai indiánban?”¹⁰ Az elemi egységérzet a lét jelenségeiben, a már-már prehisztorikus kötődés a természethez, a szinte újkori nomádság jelei szintén fontos feltáplálói voltak a törzsi szövegekhez közelítő vonzódásnak. Az írás jelképesen és főbb állomásaiban illusztrációértékűen sűríti magába azt a magyar irodalomtörténeti utat is, amelyen át a magyar líra a világ egyetemes archaikus örökségéhez jutott. A Boldog látomások direkt módon generálta, már alapzatában tovább tágította így a fiatalabb nemzedékek gondolati és stíluslehetőségeit. Tornai Józsefnek ez a törekvése a legmesszemenőbb mértékben tudatos volt. Az idegen költészeti és nyelvi-kulturális világok meghódítását eleve a “bartóki” eszmények szellemében, azok Magyarországról is elérhető egyetemes alapjainak kiszélesítése érdekében, egy kronológiailag és geográfiailag is gazdagabb emberkép körülírása céljából, igazi kulturális missziót beteljesítve tette meg. S a maga jellegzetes poétikai arculatát – a nemzeti állapot és történet bemérésekor is – ennek a nagyobb igénynek az arányaihoz igazította. Versei egyik meghatározó rétegében alkotóként mutatta fel az archaikus kultúrákra támaszkodó “új egyetemesség” eredményeit.

Versvilágának 1959-től, a Paradicsommadár kötettől induló, s máig izgalmas útkeresést tanúsító darabjai (mintegy húsz lírakötetében) a költői lét alakulástörténetének linearitásában mutatják fel sokfelé nyíló “létpillantású”, sokféle inspirációból táplálkozó kísérleteit. Ezek műfaji spektruma az aforisztikus-epigrammatikus művektől a gyakran archaikus műtipológiai elemekkel telített dalok, elégiák, szerep- és portréversek műfajain át a prózaversekig terjed. Poétikai eljárásainak a legtöbb őt méltató kritikában központi vonása az archaikus tapasztalatot átszűrő erő, az a sajátosság, hogy “igazságait azzal tudja a közlő elfogadtatni, hogy megtanulja azt a mai versbeszédet, amely ősi elemekből: az éneklésből, a dalolásból, a ritmusosságból, a rapszodikus, a himnikus, a sirató jellegből építkezik, s hol kavicstömörségű, hol a tenger végtelen tágasságát idéző formákat hoz létre.”¹¹ Archaikus és folklorisztikus motívumokon születő verscsoportjának szép darabjai izzanak fel már a fiatal szerző pályaívében (A hívó hang, Éj mészárosa, Holdnál messzebb emlék, Babonás holdak, Dobok, Időtlen idő, Zsoltár, A boroszlói nyaktiló, Nyelvlecke).

A szubkortikális-archaikus tudati emlékeket, a modern korproblémákat és a teljességre néző világkép kontúrjait egybekapcsoló művészi igény a magyar költészetben (Arany kísérletei után) Adyval valósult meg először átütő poétai intenzitással. Tornai “archaikus” verseiben a történelem, a nemzetproblémák, a szerelem, a halál, az Isten és a személyiség belső útjainak s a kor alapvető filozófiai és más kulturális kérdéseinek témakörei az Adyéra emlékező teljességben jelennek meg. Szigeti Lajos Sándort idézve – “nem fél vállalni önmagát, egyéniségét: szembe mer nézni […] a végső kérdésekkel (Isten, szerelem, halál”.)¹².A partikularitással, a redukált, a töredék világokkal szembehelyezkedő világképi erők és az archaikus hagyaték egybekapcsolása – az Ady-összetettséget rekonstruáló módón – nála is hasonlóképpen (csupán mélyebb antropológiai inspirációkon) képződik meg, mint közvetlenebb szemléleti és kortársai: Szécsi Margit, Csanádi Imre, Csoóri Sándor műveiben. Azaz – élményeinek művészi átlényegítése is a teljességre néző Ady transzponálásaihoz hasonlóan alakul. “Az Ady-típus szerint […] az életrajz eseményei nem lesznek e líra alkotóelemei, de annál inkább az események, tapasztalatok által kiváltott élmények, amelyek olyan lírai élménykörökké, motívumokká formálódnak, amelyekből vissza lehet következtetni, ha nem is az életrajzra, de a személyiség élménycsomópontjaira.”¹³ Az archaikus tudatrétegek, a mítoszi és atavisztikus emlékek metaforizáló-szimbolizáló és formateremtő eszközei fontos katalizálói nála a létélmények megformálásának. Tornai József valóban “az égigérő föld” kategóriáiban gondolkodik mind tematikai, mind mitologikus, mind időszemléleti, mind a különböző stílusok tapasztalatainak kiaknázása értelemben. “Az élet értelme és értelmetlensége, remény és reményvesztettség, Isten és Sátán, jó és rossz, személyes és személytelen Én, nemzeti és egyetemes, férfi és nő, elit- és tömegkultúra, fejlődés és apokalipszis, élet és halál, halál és halhatatlanság, ősi és modern, modern és posztmodern feszül egymásnak, járja át egymást”¹⁴ életművében.

A kor irányzataiban sokfelé tájékozódó életelemző akaratnak ehhez az erőit messziről szívó, “archaikus” centrumához Tornai poétikája a magyar és a világlíra kortárs és korábbi törekvéseinek számos tapasztalatát szűri magába. Csak közelebbről tekintve rá elődeire, Vörösmartytól, József Attilától, Szabó Lőrinctől Illyésen, Nagy Lászlón, Juhász Ferencen át a paraszt prózaíró Veres Péterig, s Baudelaire, majd a szürrealisták párizsi lélegzetétől T. S. Eliot, Pablo Neruda, Dylan Thomas csillogásáig szervesít impulzusokat költészetébe (Juhász Gyula az Alföld szívében, Szabó Lőrinc, József Attila, Illyés tengere, Kassák hold-koronásan, Mint Adyban, József Attilában, Veres Péter-énekek, Az ezüsthalott, Nagy öregek az Életfán, Baudelaire: Hattyú-csillagkép, Mr. T. S. Eliot tésztát főz, Gottfried Benn mérge, Egy elképzelt Trakl-vers, Hemingway nyara). S mellettük filozófusok, zeneszerzők, képzőművészek üzeneteit is versei gondolati atmoszféráiba vonja. Emlékezetes példái élményközvetítő nyitottságának a Sztravinszkij: Le sacre du printems, Virulás és fény (Ravel), Beethoven nyolc boldogsága, Händel és Bach, Bartók, Degas-nak, Van Goghnak, Matisse-nak, Delacroix, Monsieur Braque, Szervátiusz Tibor szobrai című versei. Az archaikus üzenetek ezek hatásaival együtt lényegülnek poézisében érzékeny személyiség- és kortükörré. Képalkotásában is minduntalan felizzik, esszéiben pedig fogalmi síkon is lépten-nyomon megnyilvánul, hogy a szerző szorosan lépést tart a művészetekre vonatkozó új értelmezésekkel, s figyelemmel kíséri a kor több tudományos diszciplínája, főképpen a filozófia, a mítosz- és valláskutatás s a fizika legújabb felismeréseit is. (Mindezek eredményeit – úgy esszéiben, mint költészetében – szuverén módon – azaz folytonos kontroll és kritika alatt, nem pedig öndemonstráló módon “ülve rá” egy-egy szellemi divat hullámára – integrálja önmaga gondolkodói és alkotói világképébe.)

Tornai József szellemiségének elvi alapja élet- és emberszemléletének az a – kortársaihoz képest – szokatlan, messzi időhorizontokat átsugárzó, “meghosszabbított” antropológiai tengelye, amely az európai művészeti gondolkodás ehhez képest viszonylag szűkebb időben és térben mozgó keretein (és jobbára a klasszikus ókortól mérő kultúrtörténeti korszakain) áthatolva embertanilag is a teljesebb kulturális időhöz alakítja a maga paramétereit. (Vagyis azokat a szó szoros értelmében antropológiai minőségűvé teszi.) Teljes írói-műfordítói-gondolkodói karakteréből következik ez: a “hosszú” embertani szemléleti tengelyt éppúgy építi fel a primitívekre irányuló fordítói érdeklődésének tapasztalataiból, mint a mítoszelméleti, az ősköltészeti, az antropológiai, a filozófiai műveltségéből és a magyar és az egyetemes kultúra “bartóki” ösztönzéseinek szélesebb hullámverésű művészeti örökségéből.

Az alkotói személyiségnek a világgal való “archaikus” egységét, ősiségét, szellemének a távoli időimpulzusok üzeneteit is befogadó alkatát, “harmincezer éves” ösztöneinek villanásait több művében is hangsúlyosan fogalmazza meg (Hej, siposok, barlangfestők, Dolgok és lények ősi éjszakájában, Az én legelvontabb énem). A XX. század végén az afrikai, a latin-amerikai és az ázsiai költőknél, íróknál, például Leopold Senghor, Birago Diop (Szenegál) Tchicaya U Tam’ si (Kongó), Carpentier, N. Guillén, Pablo Neruda, Arguedas, Asturias, Vargas Ll’osa, Juvan Sesztalov műveiben nyílik meg ekkora fénylésekkel az őstörténeti távlat. A Tornai-típusú érzékenység tehát nem elsősorban a kortárs európai költészet, hanem e távolabbi kulturális tartományok felől mérhető be igazán. (Mind a kultúra egyetemességére és archaikus értékeire, dimenzióira való fogékonyságában, mind egy nyitottabb, multikulturális atmoszférájú jövő igényeinek felismerésében figyelemre méltó rokona ezért – más, a harmadik és a “második” világbeli alkotók között – például a kubai José Alvarez Baragaňo, aki Fáj, hogy egy vagyok című versében szinte a jellegzetes Tornai-elvekkel és képekkel fogalmazza meg elgondolásait a létben való tágasság értelméről, az ember univerzális fogékonyságáról: “egyesíteném a planetáris geográfiát […] és áradás legyek s a világ ruházata / – minden egyiptomi szobor, az indián lány tánca, / minden szilaj bölény, mely nem dalol, / és Afrika nagy mellű nője / a nemes sas és az egyszerű flamingó / fogadja be testi valóm éjszakáját és halottmagányomat –, / és holnaptalan haláltusámhoz törleszkedve aludjak, […] mert én nem nyugszom bele, hogy áttetszőség ne legyek…” – Majtényi Zoltán fordítása.)

Ez a távoli világokra irányuló reflexeket megjelenítő, az időben és a térben egyszerre kiterjedő felfogása-irányulása a hatvanas évektől kristályosodik, erősödik költészetelméleti programmá – párhuzamosan Kormos István, Nagy László, Juhász Ferenc, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor, Ratkó József, Kalász László, Utassy József, Szöllősi Zoltán, Kiss Benedek, Várkonyi Anikó, Kiss Anna, Tamás Menyhért, Buda Ferenc, Bella István, Bari Károly, Oravecz Imre ebbe az irányba alakuló költői és Csoóri Sándor szintén ezekre a tapasztalatokra hajló esszéírói tevékenységével. S azzal az irodalomtörténeti érdeklődéssel is, ami más kutatók között Barta János, Varga Rózsa, Tamás Attila, Kenyeres Zoltán, Scheiber Sándor, Voigt Vilmos, Pomogáts Béla, Vasy Géza, Varga Domokos, Görömbei András, Tverdota György, Cs. Varga István, N. Horváth Béla, Bertha Zoltán, Móser Zoltán, Ködöböcz Gábor, Pécsi Györgyi s legújabban Nagy Gábor és Babosi László tollán mind érzékenyebben mutatott rá az archaikus eredetű kultúra, a folklór és a magyar irodalom kapcsolataira. Vagyis azzal a XX. század végi intenzív magyar kulturális mozgalommal él eleven szimultaneitásban, amit elméleti szempontból a maga jelentőségében és aktualitásában csak az ezredvég körül jelentkező vagy megerősödő elméletek kezdenek igazán megérteni.

Tornai e versekben és esszékben egyaránt sokszorosan megjelenített “hosszú tengelyéről” példázatosan árulkodó vonás, hogy esztétikai tájékozódásaiban, gondolati ítéleteiben is a világra ébredő archaikus embert, “neander-apja árnyékát” (Neander-apám) jelöli meg viszonyításainak sarokpontjaként: “Fáj a szívem, / hogy megszülettem, / nem éltem Gilgames városában, / a Barlangi Ember idején, mikor bölény / pézsmaszarvas, kecske, mamut, óriás-oroszlán képével / mázolta be az ember a sziklákat, […] nem áll meg bennem az idő: / messzebbről jön, mint a szivárvány-örvényes / naprendszerek /, mint az élet első tojáshéj-törése, mint a fák klorofil-tüzijátéka, / mint e legelső égő sejt” (Fáj a szívem). Vagyis – Vasy Géza összegzésében – a távoli embertani korszakokat a jelennel egybevillantó Tornai poétikai eljárásmódja: “Egymásra tudja vonatkoztatni a természeti embert és a »modernet«, a tízezer éve éltet és önmagát. Megéli, átéli így az emberiség történetét is. Nem a történeti események egymásutánját természetesen, hanem magát a folyamatot: az ezredévek forgatagát, s mindazt, ami ebben lényegi mag, mondhatni állandó. A költő ránéz a tízezer éve élt ember arcmására, s önmagát fedezi fel benne, s ha tükörbe néz, meglátja ott a tízezer éve éltet is. Nem misztika ez, de realizmus, realista, azaz valódi mítosz, emberiségkép.”¹⁵ Tornai gondolkodói és lírikusi életművében tehát “az emberiség kulturális örökségének fennmaradása és alkotó gondozásba vétele”¹⁶ időben rendkívüli távolságokban kiterjed, egyetemessé-globálissá nő, messze fölébe kerül a tizenkilencedik századi nacionális, majd a szociális kötődéshálóknak és az ezekhez tapadó és máig (például Lyotard-ig)¹⁷ nyújtózó teoretikai anakronizmusoknak.

Ennek a szellemi kitörésnek az etnográfiai és művészetelméleti bázisát is rendkívül sokrétűen hordozzák a szerző írásai. Elméleti téziseit és poézise karakterét többek között “Bachofen, Morgan, Fraser, Malinowsky, Birket-Smith, Lévi-Strauss, Kerényi” “néprajzi forradalma”,¹⁸ Picasso négerplasztikái, Henri Moore azték szobrászatra figyelő tekintete, García Lorca, Octavio Paz, Dylan Thomas, Miodrag Pavlovič költészete, Bartók, Kohán György, Samu Géza művészete távlatából fogalmazza meg.¹⁹ Ebben a távolságban személyes sors, Isten, halál, erotika, nemzet, filozófia, művészetelmélet, alteritás és posztmodernitás természetesen igazodik egy olyan látószöghöz, amely az elemi kérdések folytonos, a változó idő szintjeihez igazodó felvetésével, újrafogalmazásával egyre újabb és újabb kérdezőhorizontokból ugyan, de az alapzatok, az előidők távlatát mindig megtartva szembesül az elhagyott idők civilizációs érték- és kudarcpontjaival – és a szemünk előtt alakuló jelennel. Tornai költészete annak legmélyebb szerkezetében tehát olyan, kitágult időkoordináták képi-gondolati anyagából töltekező és az ember egykori s mai sorskérdéseit ebből a távlatból sorozatosan feltevő, az emberi szerepet és tartalmait innen értelmező, a maga metaforikus hangoltsága ellenére is viszonyító természetű intellektuális líra, amelynek egyik mérőpólusa az antropogenezis hajnalán (a másik a folytonos jelen áramlásában) képződött meg. S amely folytonos szembesüléseivel egyre csak azt tanúsítja, hogy az emberré válás szellemi evolúciója korántsem ért még véget, azaz ma is tart.

A költő tudatosító szembesítései alapvetően e szellemi evolúció szolgálatának igényéből származnak, s az ezt kiteljesíteni akaró szándékot gátló tényezőkkel szemben születtek meg. Elsősorban azokkal, a mai civilizációban elszabadult folyamatokkal pörölnek, amelyek hullámverésében “a szabadság nem szabadságba csap át”, s létrejön “egy olyan elitellenes tömegkultúra, amely megöli a szépséget, a művészetnek is végét jelenti, s egy általános nihilizmus felé vezet”.²⁰ Tornainál mindezek negációjában a szűkített idő- és térdimenziókkal szemben konstruálódik egésszé a mítoszt-mágiát-realitást-történelmet magába szervesítő szemléletvilág. Még szerelmi lírája is autentikusan közelíthető meg ezen – az archaikumból, mítoszból a felszín bomlásai ellen kontrasztokat megjelenítő – szellemi útvonalon. “S ezzel helyeződik szembe a mítosz-vallás-metafizika rehabilitációjának igénye, a szeretet mint a menekülés legbiztosabb útja, az Ádám-Éva mítoszával nyomatékosított szerelem mint a kiűzetés legalább részleges visszavonása…”²¹ S jelenkora magyar társadalmának kínzó alapkérdéseit vagy a távolabbról szemrevételezett nemzeti sorsot vallató művein is jelentősen átüt az archaikus mérték és időrendi tapasztalat (Álmom egy népről, Emese álma ölyüvel és folyóval). S az is aligha véletlen, hogy ezen a tradíciókra, legendákra, történelemre, nemzeti és szociális problémákra, változásokra érzékeny prizmán át is meghatározóan tűnnek át fejlődő országok, a harmadik világ költészetével rokon fények.²²

A legbelső szemvillanásától lázadó költészet tehát ez a líra – akként, ahogyan Szigeti Lajos Sándor értelmezi: “Rimbaud-hoz hasonlóan megpróbál meghökkenteni bennünket, de úgy, hogy a lázadásnak más formáját választotta, mégpedig a szerinte rossz irányba haladó világgal szembeni kitárulkozó tiltakozást.”²³ A tiltakozás erejéhez és identitásához szövi meg a múltból, az emberi előidőkből, a földkerekség távoli pontjaira mutató kulturális és szociális, mintegy “antropocentrikus” szolidaritásból a maga költői paradigmájának alapmintáit, s ennek szolgálatába állítja az archaikum mélyről jövő poétikai energiáit is. “De éppen e modern sikolyok és üvöltések figyelmeztetnek rá, milyen fontos volt a másik út fölfedezése, milyen kikerülhetetlen annak követése. Azok, akik az ősihez, a mitikushoz vagy a törzsihez és parasztihoz hajoltak vissza […] semmi sem menthet meg minket a XX. századra bekövetkező életforma-csődtől, csak a természettel való új összhang megteremtése” – írja (A modern művészet választása).

S az új évezred közeledése már egyértelműen e paradigmarendszer jelentőségére élesen rávilágító, egyetemes irodalomtörténeti koordinátákat jelöl meg Tornai kísérleteinek hátterében. Mintha egy országhatárokon és kontinenseken áthajló új kánon születésének lennénk szemtanúi. S ennek formálásába Közép-Európából az ő életműve is meghatározóan kapcsolódik be. Aleida Assmann és Jan Assmann (már 1987-ben) tudatosító erővel fogalmazták meg ugyanis, hogy “a nukleáris megsemmisítő háború fenyegetésének és a természetes környezet immár tagadhatatlanná vált lerombolásának láttán nagyobb súlyt kapnak az érzület- és felelősségetika hangjai. […] Itt általában egyfajta újrakanonizálás rajzolódik ki, a kultúrában uralkodó önmegsemmisítési irányzat elleni függetlenségi nyilatkozat és az olyan törvényekhez való önkéntes kötődés értelmében, melyeket eredendő és valódi életfeltételeknek tekintenek.”²⁴ A más kultúrák iránti vonzalom vagy integrálási vágy is természetes része az (ismét) kirajzolódó új egyetemesség paradigmajegyeinek. S ez eredendően áll szemben a felszín, “a héj” relativizmusával, a radikális kommunikációképtelenség, “a magára maradt nyelv” programjával. “Más kultúrák megértése mint empirikus tapasztalat – írja Wilhelm Gábor – a különböző filozófiai és antropológiai vitákban is felbukkan érvként a nyelvi (és fogalmi) relativizmussal szemben. Gellner veti fel, hogy tudomása szerint még egyetlen néprajzos, antropológus sem jött vissza a terepmunkából azzal, hogy vendéglátói annyira idegenek, hogy nem képes értelmezni kultúrájukat vagy annak valamelyik szeletét.”²⁵

A KÖLTÉSZET ÚJ KULTÚRANTROPOLÓGIAI ERŐTERE

Az archaikumra magyar líratörténeti jelentőséggel, József Attila után, Nagy László, Juhász Ferenc, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor mellett is újszerűen rácsodálkozó, mert a primitív tapasztalatokat széleskörűen és elevenen beszűrő költészet távoli kulturális emlékekre figyelő rétege a szerző ifjúkori lírájától öregkori alkotásaiig egyre mélyül, s egyre újabb elemekkel gazdagszik. “A »nyugatos« hagyományok jegyében indult, munkássága később az archaikus népköltészeti örökség, valamint az avantgarde hatásával egészült ki.”²⁶ A népköltészeti és archaikus örökség beépülésének intenzitása, az innen felfakadó források alkotó átlényegítése a fokozatos gazdagodás műfaji-tematikai skálájával jól illusztrálható. Először a népdalt és a népi gyerekköltészetet hódítja meg (A nyárfa este, Aranykapu, Tizenhárom vadlúd), s a népdal emléke egész pályáján forma- és képteremtő erővel hullámzik át (Angyalszárnyú zöld jegenyék, Vér mögül lecsattanó villám, Minden szerelmek szerelme, Jönnek majd a virág-álmok, Ima, Buddhista csujjogatók). A népdal impulzív hatására a költőt mérő kritika is érzékenyen fölfigyelt.²⁷ A Ha nem volna népdal ennek a szervesítésnek már nem csupán metaforikus és verstani, hanem mintegy mentális és “élettani” vonásokat is megjelenítő dokumentuma. Később a népballada műfajának és képhagyományának szervesítésére is kísérletet tesz (Bagolyasszony, Vőfély nem volt, se hold, se nap, Egy elképzelt halotthoz), s Illyéshez hasonlóan a népi vagy az archaikus kultúra által létrehozott tárgyakat is versfókuszba emeli (Óda egy parasztvázához, Nyílhegyek). Olykor a kuruc költészet emléke is átdereng versén (Egy kuruc beszélget). Részben ezekre épülve, részben ezekkel párhuzamosan később a prehisztorikus tudat látásformáinak fokozatos átlényegítése következik (Csupasz mellel, Szállva a sötétség felé, Éj mészárosa). Folyamatosan ismeri fel s szervesíti lírájába más népek folklórjának (Görög tánc, Naptánc), mítoszainak, hiedelmeinek (a Kalevala, a primitív költészetek) sűrűsödő, s külön belső költői vonulattá szerveződő impulzusait (A sasok, A bodzavirág-húsú Istár, Az indián teknősbéka dala, Halálfa stb.).

Széles körű kulturális nyitottsága a földkerekség szinte minden ismertebb, a legmélyebb archaikumhoz közel álló vagy több évezrede született mítoszából, képhagyatékából egyre erősödő gazdagságban merít (Ekhnaton naphimnusza, Lemminkeinen, Kirké, Orpheus Euridikéhez, Zeusz, Aphrodité, Szókratész, A moirákkal, Buddhista szerelmes, Az ürességet elért Buddha dala, Nágárdzsuna, Átman, Li Taj Po a Kilenc Sárkányfog-hegyen, Mózes a hegyen, József, az újrakezdő, Indián a Hold-csöndességét kéri, A halálistenek). Mindezzel az átszűrő költői újragondolással egyszersmind kultúr- és civilizációtörténeti szerepek, világképek és stílusok sorát éli meg. Az átemelt archaikus bázisok “autentikusságának” (vagyis üzenetértékeinek érvényessége) szempontjából különösen figyelemre méltó, hogy Tornai József túlnyomó részben olyan “nagy tradíciókhoz” (“hagyományhorizontokhoz”) hajol, amelyek az evolúciós változások hullámai alatt is évezredeken át megőrizték azonosságukat. Ezért a legkülönbözőbb kulturális változásokban az emberiség állandó értekeiként tűnnek föl. Ezek hatalmas civilizációs szerepére és félretolhatatlan, “különös” jelenvalóságára az utóbbi években szintén az Assmann szerzőpáros hívta fel a figyelmet: az így megnevezett szintetikus kulturális tartalmak tömbszerű értékkoncentrációit a paradigmaváltásokkal szembeni állandóság kategóriáiként értelmezik. “Az emberiség történetében legalább hatszor szilárdultak hagyományegyüttesek olyan kristályszerű struktúrákká, melyek a legvalódibb értelemben valószínűtlenül időtállónak bizonyultak: a régi Egyiptomban, a konfuciánus Kínában, a hinduizmusban és buddhizmusban, a zsidóság körében (beleértve a kereszténységben és az iszlámban folytatódó hatásait), valamint a humanisztikus Nyugaton. Ezeket a felettébb különböző jelenségeket az időtállóság köti össze egymással.”²⁸ E szövegek nem múló “aktualitását” értelmezve a vázolt probléma mélystruktúrájában világítanak rá egyúttal a szerzők a Tornai-típusú gondolkodás elvi mechanizmusára is. “Az ilyen »nagy tradíciók« különlegességét saját kulturális tapasztalásunkban is érzékelhetjük – mondják. Közvetlen kapcsolatban élünk olyan szövegekkel, amelyek több mint két és fél ezer évesek. Mindeközben nem történeti tudásunk a figyelemre méltó […] hanem inkább az a horizont a döntő, melyet sajátunknak ismerünk el. Homérosz, Hérodotosz, Jób és Pál szövegeivel képesek vagyunk közvetlen párbeszédben élni. Ők sokkal jelenvalóbbak számunkra, mint Heiner Müller vagy Botho Strauss.”²⁹

S a folklór és az archaikus hagyatéktípusok integrálása Tornai munkáiban nem korlátozódik csupán a nyelvben megőrzött tradíciókra (a verbálisan kódolt szövegekre), hanem kiterjed a legkülönbözőbb jelrendszerekben rögzült hagyományra: a vizuális, tárgyi, hiedelmi, rituális, motorikus emlékekre is. (Közülük itt csupán a rituális jellegű táncot jelölve meg, a szerző József Attila Medvetánca, Sinka István Anyám balladát táncol című műve, Nagy László Táncbeli tánc-szók című alkotása után olyan intenzitással és határozott érzelmi, kulturális és identitásjelölő karakterre mutató módon fogja műveibe a táncrítust – Naptánc, Görög tánc, Csak aki táncolt már –, akár a primitív elemekkel izzó folklór átlényegítésében előtte járó kubai rokona, Nicolas Guillén a Rumba című, emlékezetes költeményében.) A szerelmes és erotikus versek kiterjedt csoportja sem egyszerűen élménylíra nála, hanem az emberlét primer érzékiségéig tekintő mindenség-analízis: teljességigényű és megrendítő távlatokat egymásba kapcsoló világképének egyik kulcsa. Ebben az életszférában is “a kerek-egész embert” állítja előtérbe Adyn, a primitíveken s a mítoszokon felnőtt szellemisége (Én vagyok a te társad, Indián feleség, Ölelésed ablakán). Mint a harmincas évek népi ösztönzésekre fogékony költői, így ő is szinte “hátrálva teremt új irányt” (Görömbei András). Ez a hátrálás ugyanakkor a globális archaikus hagyatékig és az axiomatikus emberi alapokig kutatni akaró tudatos poétikai és gondolkodói értékkeresést jelent, és egyben a nemzeti líra ösztönző forrásainak (az esszékben kifejezett tartalmakkal és a primitív fordításokkal együtt) ebben az irányban elmozduló egyetemesebbé tágítását. A tájékozódás iránytűjét megfordítva Tornai programja nem a magyar kultúrában megszokott, a hagyományos tájékozódási és “elvárási” horizont, a nyugati kultúra irányába, hanem azzal ellentétesen hajózva éri el célját – éri be a világirodalmat.

Aligha véletlen tehát, hogy Tornai József legemlékezetesebb műveinek egy részét – csak néhányat emelve ki a sorból – az “archaikus” vonulat alkotásai adják. Mindjárt a pálya elejéről a Csupasz mellel vagy az Égigérő föld, aztán a Hullámok dörgése s a Neander-apám. Később a nerudai hangvételű A virágos föld titkai s az e motívumkészlettel sokszorosan telített Veres Péter-énekek ciklus, aztán az (akár egy messziről jövő esztétikai program súlypontjának is felfogható, s más összefüggésben már említett) Ha nem volna népdal s a nemzeti önértelmezésbe az archaikumot illyési szálakon beszövő Álmom egy népről. A költészettörténeti vonatkozásban is kiugró jelentőségű Emese álma az ölyüvel és folyóval című archaikus szerepverse az e tekintetben is a nagy példára, Weöres Sándorra emlékeztető szellemi gesztussal és formálási bravúrral – az ősmagyar mondabeli asszony figurájába helyezkedve – egyszerre beszéli el a több mint kétezer éves emlékű másik nemű személyiség erotikus élményét és a magyarság születésének sorsjóslatos legendáját. (Időben nagyjából párhuzamosan a “gyökereit” kutató észak-amerikai fekete kultúra megerősödésével, így az identitásra a legendákon, mítoszokon át is figyelő Toni Morrison föllépésével és Pocahontas ugyanott fölélesztett indián legendájának újjáalakításával.) S kiterjed ez a kultúrantropológiai fényekbe merítkező formálási mód a költő valamennyi tematikai körzetére: úgy a nemzeti sorsra (Sír az út előttem), mint a portréversekre (Illyés tengere, Föld-nemző ember voltál, Bartók) a halálélményre (Halálfa, A halálistenek), az Istenkeresésre (Mátyásmadár és szél) vagy az emberi sors mibenlétének értelmezésére is (A bálványok neve, Fáj a szívem). Ennek az útnak a során nemcsak az archaikus poétika motívumait, illetve a régi mitológiák töredékeit értelmezi újra, hanem az archaikus mítoszok teljesebb világát is. (Ekhnaton naphimnusza).”³⁰ Az archaikus és folklórhagyatékból történt globális forrásvidékű elvonatkoztatásainak az archaikus mítoszt reprodukáló vonásai nagyszabásúan tűnnek fel a pálya delelőpontján, 1981-ben született Veres Péter-énekek ciklusában.

Idős korszakában – a Miért sírnak a metaforák? ciklus (2001) anyagában –, ahol az archaikus és primitív költészet átlényegítése olyan tömör remekeket teremt, mint a Menyhal, Macska-szellem kérlelő, A napot, a földet, Az Őskép, a művekhez fűzött jegyzetek alkotáslélektani szempontból, és az archaikus források sokrétű ösztönzésére is közvetlenül rávallóan, erősebb sugarakkal segítenek átvilágítani Tornai József antropogenetikai forrásainak és ezen alapuló műteremtő munkájának mechanizmusát. Megjelöli például, hogy az Elaludnom nem lehet című versének (Weöres Sándor egyik művén át) egy amerikai néger spirituálé song volt a motiválója. (Amit eredetileg Latinovits Zoltán előadásában hallott.) (Spirituálé címmel ugyanakkor korábban is írt már verset.) Féltestvérem a természet című költeménye – szintén jegyzetbeli vallomása szerint – az egyik inspiráló forrásában az új-mexikói indián nyelvi hagyományból fakad. S ezekkel az utalásaival is egy eltemetett vagy látni nem akart, de mégis jelen levő s számos ponton a világirodalom színtereire elágazó magyar líratörténeti vonulat irodalomgenetikai és összefüggés-láncolatának lesz egyszerre poétai és elméleti értelemben is tudatosítójává. Egy olyan elképzelt közösségnek, ahol a virtuális szellemi tűz körül egyazon antropomorf érdek- és értékrend fénykörében ül a siratóéneket jajgató ausztrál bennszülött, az eszkimó vadász, a nagyváros színes bőrű verselője, a különböző esztétikai iskolákat járt európai költő és a népi világához eltéphetetlenül kötődő afrikai vagy latin-amerikai író. S természetesen a magyar fordító-alkotó is – a különbségekkel együtt is egyazon embertani alapminőség rendszerének birtokosaként, egyenrangúan és a másik ember integráló figyelmében.

S meglehet, igaza van a pályakép vázolóinak, hogy “költőként »lemaradt« a fényes szelek koráról is, meg az 1953 utáni újabb hullámról is”, s Juhász Ferenc és Csoóri Sándor kortársaként is sajnálatosan csak 1959-ben jelent meg az első kötete,³¹ irodalomtörténeti távlatokat adó gondolkodóként és költőként mégis célba ért. Olyan kulturális törekvéseknek, főképpen “a modern társadalmi diskurzus egyik legmeghatározóbb tudományterületének, az interdiszciplináris és holisztikus kulturális antropológiának”³² vált az elvonatkoztató elmélet és a költői s műfordítói gyakorlat révén is közvetlen alakítójává, amely az egyetemes kutatások mai erőterébe kerülve mind tisztábban és mind méltóbb helyen mutatja fel nevét a tudomány és a művészet hazai jelzőrendszereiben.

1. Faggatom hazámat,
2. végeláthatatlan éjszakáját és legendáját.
3. Megérintem az aggastyánok szemét,
4. belélegzem a hajadonok álmát,
5. és faggatom, faggatom a hazámat és gyermekkoromat.
6. Ifjúságom titkos tájai,
7. hol őseim árnya, hősökkel
8. és zenebonákkal teli történelem,
9. mint valami végeláthatatlan pirkadat,
10. hazám zászlai, himnuszai és árnyai
11. mindörökre megnémult tartományban hevernek.
12. Keresem, keresem, mindhiába
13. az árnyakba süppedt országot
14. —————————————————
15. Elfeledett polgára vagyok egy elveszett honnak

1. Sorozati előszó az Antropológia és irodalom. Egy új paradigma útkeresése című tanulmánykötethez. 2003, 7.

Nagy Gáspár sorra megjelenő verseskötetei a szélesebb olvasóközönség előtt is nyilvánvalóvá tették, hogy a költő az idő újabb és újabb kihívásaira az erkölcs és esztétikum ritka szép harmóniájáról tanúskodó, egyéni karakterű költészettel adott hiteles választ. Így teremtette meg jelenkori irodalmunk egyik légértékesebb, gazdag hagyományt és modern, sőt posztmodern ösztönzést is egységbe fogó életművét. Költészete és annak hatása, fogadtatása egyaránt azt tanúsítja, hogy a költészetnek a mai világban is van küldetése és értelme. Ma is elengedhetetlen része lehet az egyén és a közösség szemléletformálásának, szellemi-erkölcsi gazdagításának.

Költészete gazdag jelzéseket ad arról is, hogy a költő kivételes erkölcsi érzékenységű és kemény tartású, nyitottan tájékozódó, a legkülönfélébb értékek iránt fogékony személyiség. Verseinek témáival, mottóival, utalásaival, motívumaival is kivallja azt, hogy pályakezdése óta tudatosan kapcsolódik a magyar és kelet-közép-európai irodalom közösségi felelősséggel áthatott vonulatának legnagyobb alkotóihoz. Művészetének egyik jellegadó vonása az értékóvó gazdag szellemi kapcsolatrendszer, az állandó és intenzív párbeszéd a klasszikus és az élő magyar irodalommal.

Szépirodalmi művei mellett szinte költői pályakezdése óta rendszeresen ír esszéket elődeiről és kortársairól, irodalomról, képzőművészetről, történelemről egyaránt. Életművének ezek az esszék éppúgy értékes és szerves részei, mint a mindig megfontoltan, példaszerű szellemi-erkölcsi tartással szóló interjúi, melyekben közvetlenül vall gyökereiről, szellemi kötődéseiről, erkölcsi, művészeti és politikai nézeteiről egyaránt.

Életművének ez az esszékből és interjúkból álló nagy fejezete eddig a legkülönfélébb folyóiratokban és újságokban rejtőzködött. Olasz Sándor bírta rá őt arra, hogy esszéiből és interjúiból kötetet állítson össze a Tiszatáj Könyvek sorozata számára. Nagy Gáspár bibliográfiája azonban háromszáznál több esszét és interjút foglal magába. Ez a hatalmas anyag szigorú rostálás után sem fért el egy kötetben. Így született meg a kétkötetes kiadás terve. A Szavak a rengetegből című első kötetbe kerültek a – tágabb értelemben vett – irodalmi témájú esszék. Ezt a gyűjteményt – a fülszöveg ígérete szerint – majd újabb követi. Abban Nagy Gáspár képzőművészeti esszéi és a vele készített fontosabb interjúk jelennek meg.

A közel ötödfélszáz lap terjedelmű Szavak a rengetegből nagyon fontos könyv. Mindenekelőtt azt tanúsítja, hogy Nagy Gáspár eszményi magatartású költői világának gazdag szellemi és etikai háttere van a magyar és egyetemes kultúrában. Nagy Gáspár képes arra, hogy a második ezredforduló évtizedeiben nyitott lélekkel álljon az idő kapuiban, biztos szellemi és erkölcsi pozícióból vessen számot korának fölöttébb összetett és fölöttébb ellentmondásos problémáival. Az esszékben ugyanaz a kikezdhetetlen erkölcsű, szigorúan ítélkező, de nyitott, sokféle szellemi irányzat értékei iránt fogékony alkotó áll előttünk, aki tág horizontú, mégis erős karakterű versvilágát megteremtette.

Minden témájához a maga személyességének a vállalásával közelít. Mindig személyes köze van tárgyához. Erről egyébként legtöbbször maga is vall, párhuzamot von az általa jellemzett költő és önnön magatartása között. A személyes szembesülés ítélkező értéktanúsítás is, hiszen Nagy Gáspár mindig vállalja értékítéleteit, értékválasztásait. Így a szellemi-erkölcsi kapcsolatoknak gazdag hálózatát rajzolják föl esszéi.

Esszéi sohasem csupán szubjektív jegyzetek, noha azoknak is létjogosultságuk van, hanem minden esetben nagyon gazdag szakirodalmi ismeretek birtokában készült, irodalomtörténeti mérték szerint is szakszerű művek.

Esztétikai elemzései szerves részévé avatja a közvetlen társadalmi, politikai, főként pedig etikai vonatkozásokat is. Folyamatosan szembesíti a mi korunkat az irodalmunkból kikristályosodott magatartáseszményekkel, erkölccsel. Nyíltan vállalja az irodalom társadalomalakító szerepét, de sohasem az esztétikai érték rovására, hanem annak szerves és természetes részeként.

Esszéportréinak szép példája mindjárt a kötetnyitó Berzsenyi-esszé (“Kinek dicshírét a halandóságnak köde el nem éri”). Berzsenyi születésének 224. évfordulóján, 2000. május 6-án mondta el ezt az esszét Egyházashetyén. A hely az ő számára a “szülőföld-simogatás” alkalma is lett, hiszen maga is annak a tájnak a szülötte, amelyik Berzsenyi, Dukai Takács Judit, Kis János, Weöres Sándor, Nagy László, Ágh István, Kemenes Géfin László szülőföldje. Idilli tájakat idéz föl, költészettől megszentelt falvak neveit sorolja. Ezzel az otthonosságérzést teremtő körbepillantással indítja a szembesülő megemlékezést. Azt is elmondja, hogy ki kérte tőle erre az alkalomra a “rettentő oratiót”. Az egyetlen berzsenyis szó már a Berzsenyi szellemiségével való szembesülés alkalmává és mai vonatkozásúvá, sőt mai ítélkezésűvé avatja az esszét. Nyíltan szól erről egy közbevetés: “Bátor nem voltam anno sem, inkább csak: nem mertem félni. Ó, szép bájos, hetvenes–nyolcvanas évek, »kisnapóleonos«, puhának keresztelt diktatúrák, amikor én a felkölt nemességet vagy zúgolódó közértelmiséget bizony nem vagy csak elvétve láttam. Most azonban szabadságtól vagy inkább a szabadságbozótosban orcát cserélőktől, nagy leplezőktől se rettenjünk, biztat a 224 éve született nemes gazda, Berzsenyi.”

Megidézi a széphalmi mestert is, aki fogásokat ajánlott Kölcseynek Berzsenyi elporolásához. Szinte tekintetünk elé varázsolja a válaszra évtizedig készülő Berzsenyit. A Poétai Harmonistika lapalji jegyzetéből pedig Jean Paul mondatát idézi, mely Berzsenyi és Nagy Gáspár közös üzeneteként fordul szembe az irodalom egzisztenciális jelentőségét megkérdőjelező mai törekvésekkel: “Akinek most egyáltalán nincs mondanivalója, azt egy szonettben csilingelteti és táncoltatja, mint az ügyes kocsmárosok, akiknek eladó poshadt sörük van, tehát táncot rendelnek hozzá…”

Utal arra, hogy a Berzsenyi-hang hogyan él tovább Ady és Füst Milán költészetében. Ismeri a szakirodalom legfontosabb darabjait, Merényi Oszkár, Barta János, Keresztury Dezső, Orosz László irodalomtörténeti munkáit, Ágh István szép esszéjét. Németh Lászlót idézi, aki a nemzetféltés és a közösségével való teljes egybeforrás alapján Balassi és Zrínyi oldalán helyezte el Berzsenyit, az európai költészetben pedig Hölderlinnel állította párhuzamba.

Aztán saját Berzsenyi-élményének bölcsőjéhez vezet bennünket. A legfontosabb Berzsenyi-versekkel pannonhalmi gimnazistaként ismerkedett meg. A Fohászkodásról azt is tudja, hogy Kazinczy ezt is kihagyásra javasolta. Ez a vers ad módot arra Nagy Gáspárnak, hogy a Berzsenyi-esszé a hit fontosságáról, az “óhajtva sejtés” titkáról is szóljon.

A korabeli irodalmárok süketségével szemben – Németh László nyomán – Széchenyire hivatkozik, akinek a munkái nagy jelentőségűek a Berzsenyi-értékelés szempontjából. “Erény tanúk nélkül az az emberben a legfenségesebb dolog” – idézi Nagy Gáspár Széchenyinek Berzsenyiről írt máig világító mondatát.

Majd saját mostani, helikoni élményét említi, így kerül szóba Kodály remekműve, A magyarokhoz “végsőkig csiszolt”, rövidebb változatának megzenésítése. Pompás dallam- és versmagyarázata a költői és zeneszerzői szándék mélyére lát, midőn a pusztulás megállításának szándékát ismeri fel a művekben.

Ez a minden mélységből fölemelni akaró szándék idézi meg Berzsenyi tanítását az eszszé záró soraiban is. Időszerű parancsként hangzanak Berzsenyi szavai: “Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet! […] Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.” A gazdag portréból közösségragasztó erő sugárzik. Berzsenyiből két évszázad óta kapnak a magyarság kiemelkedő személyiségei magatartásformáló ösztönzést és erőt.

Nagy Gáspár gyakran szerepelteti esszéiben saját verseit, melyeket az esszé tárgyáról korábban írt. Petőfiről, Illyésről, Jékelyről, Kormosról, Nagy Lászlóról, Csoóri Sándorról, Rózsa Endréről, Baka Istvánról és más jeles alkotókról írt verset az idők folyamán, s ezek gondolatait azért is építheti be esszéibe, mert irodalom- és történelemszemléletének alapvonásai még a hatvanas–hetvenes évek fordulója táján kialakultak. Azóta ezeket mindig újabb és újabb ismeretekkel gazdagítja, de lényeges szemléleti korrekcióra nem szorult.

1968, a Prágai Tavasz és annak leverése olyan tudatosító élménye volt, hogy ettől kezdve “történelmünk sebei” érdeklődésének középpontjában álltak. Folyamatosan törekedett arra versben és prózában egyaránt, hogy 1848 és 1956 tiszta szellemét ébren tartsa a magyarságban.

Irodalomszemléletében az erkölcs és esztétikum egymást erősítő harmóniája valósul meg. Szinte bármelyik esszéje példa lehet erre. Bárkiről szól, az esztétikai értéket mindig hitelesíti a morális értékekkel is. Farkaslakán Tamási Áron szülőházában köszönte meg azt, hogy három sárgult gépírásos lapon őrizhette másolatban a Gond és hitvallás teljes szövegét. Meg azt, hogy örökre beléje vésődtek a Magyar Fohász szavai: “Nincs módunk kitérni a hűség elől.” A Tamási-életmű centrális mondatának nevezi ezt a vallomást. Ez az ő személyes ars poeticája is.

Illyés Egy mondat a zsarnokságról című verséről többször is idézi Cs. Szabó Lászlónak azt a megállapítását, hogy az a tíz legnagyobb magyar, sőt, a tíz legnagyobb európai vers egyike. Erkölcsi példa számára Nagy László és Zbigniew Herbert. Az előbbitől tanulta meg azt, hogy “a költő nem tévedhet”. Az utóbbitól pedig azt, hogy: “Cogito úr egyenes testtartása a lényeg. Erre figyelünk.” Illyés Gyula Árpád című verséből magára a költőre fordítja vissza a jellemzést: “a tiszte volt, hogy gondoljon előre”.

Hűség, tévedhetetlenség, egyenes testtartás, gondolkodói felelősség – íme, így erősítik egymást a világító elődök. Hozzájuk egy életmű erkölcsi és esztétikai súlyával kapcsolódik Nagy Gáspár, “a félelmen túli tartomány / dalokra elszánt kölyke”, aki a Félelmen túl című verse mellett Szent Pálnak Timóteushoz írt második leveléből vett idézettel fogalmazza meg saját magatartáseszményét: “Hirdesd az igét, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan…”

Ezekből az etikai alapelvekből következik az, hogy esszéi az esztétikai érték szerves részeként veszik számba az egyes életművek valóságvonatkozásait is. Esszéi mindig remek jellemzések, de sokszor új irodalomtörténeti felismerések hordozói, vagy háttérbe szorított értékek védőiratai is. Szabó Lőrinc születésének centenáriumán írt “följegyzései” (“Igaz vagyok, mindig félelmesebb…”) vitába szállnak azokkal az irodalomtörténészi nézetekkel, amelyek e költészet hitnélküliségét és személytelenségben feloldódó objektivitását hangsúlyozzák. Együtt olvassa Szabó Lőrinc verseit azokkal az értelmezésekkel, amelyeket a költő később fűzött hozzájuk. Az együttes szemlélés a vers és valóság viszonyának a megvilágításával mutat rá arra, hogy a Szabó Lőrinc-vers valóságvonatkozásai milyen sokrétűek: “Egy ember élete szinte a csontravetkezésen túl már a lélegző sejtekig hatol, s közben az ego mindent eltakaró láttatási igénye, az önzés ezerszer megszenvedett katarzisát, drámai vétségét úgy dobja elém, hogy a kor és a társadalom minden pokolkörét is a legobjektívebb lencsén keresztül mutatja. Legalább négy évtizedet a történelemkönyveknél hitelesebben.”

Jékelyről szólva is oda teszi a hangsúlyt, ahová nem szokás a Jékely-szakirodalomban: a magyarság sorsával küzdő verseire. Kormos Istvánról tizenkét kis esszéje szól a tanítványi hűség és az irodalomtörténeti jóvátétel szellemében.

Nagy Lászlóról is meggyőződéssel vallja, hogy sokkal többet érdemelne annál, mint amennyi figyelmet az utókortól kap. Ő Ady és József Attila társaként minősíti törvényes klasszikusnak. Költészetének társadalomkritikai létértelmező értékét külön is kiemeli: “Mert a magyar történelem fél évszázadát, s különösen az 1945 utáni história minden lényeges szívdobbanását, panaszát, sajgását és görcsét ebből a költészetből – mint hiteles leletből – érdemes tanulmányozni.” Irodalomtörténeti jelentőségű az az érzékeny esztétikai elemzés is, amellyel Nagy László költészetének hetvenes évekbeli változását magyarázza. Zbigniew Herbert termékeny ösztönzését ismeri föl abban, hogy “a remek metaforák indái közé makacsul beékelődnek prózai vérrögök, tárgyilagos kijelentések, utolsó figyelmeztetésnek szánt imperativusok”.

Nagy Gáspár mindig alaposan tájékozódik tárgyában, ezért tud egy-egy pálya karakteréről és alakulástörténetéről egyaránt a szakirodalom számára is fontos, hasznosítható megfigyeléseket tenni. Kovács István Véset című kötetéről szólva például kitűnő pályarajzot ad költőtársáról. Emlékeztet első kötetének legfontosabb darabjaira, azok különleges szépségére, majd a költői szó megritkulására a kelet-közép-európai híradások, “hídépítő” gesztusok megsokasodása idején. Megrajzolja azt a költői szemléletmódosulást, amelynek során a korábbi versek töredezettebbé váltak, majd kialakította a költő sajátos prózaverseit, illetve másik típusként a “versminimum” felé közelítő darabokat. Megbecsüli “a történelmet konokul faggató” történész munkáját is. Másik írásában pedig a történelmi igazságszolgáltatás alkalmaként elemzi Kovács István önéletrajzi regényének (A gyermekkor tündöklete) gyermeki látásmódját. Különösen fontosnak tartja a könyv utolsó lapjait, amelyek az 1956-os forradalom tizennégy napjáról szólnak a gyermeki nézőpont megrendítő valóságfeltáró lehetőségeit kamatoztatva, s egyben a költői-írói-történészi pálya genezisét is föltárják.

A kisebbségi magyarság létének problémái is évtizedek óta foglalkoztatják Nagy Gáspárt. Esszékötete ennek az elkötelezett érdeklődésnek is hű tükre. Tamási Áron, Sütő András, Kányádi Sándor, Farkas Árpád, Markó Béla, Ferenczes István, Vári Fábián László műveit is éppoly gazdagon értelmezi, mint legkedveltebb magyarországi mestereit és társait.

Kelet-közép-európai kötődései is a közösségért felelős irodalom nagy alakjaihoz kapcsolják őt. Zbigniew Herbert és Milan Kundera katartikus ösztönző hatásáról többször vallott. Megragadta őt Czesłav Milos sorsa és pályája is, aki litván szülőföldjét kényszerült elhagyni a harmincas évek végén, de műveiben mindvégig megőrizte gyöngéd ragaszkodását szülőföldjéhez. Ebben a sorsban és magatartásban afféle kelet-közép-európai modellt ismer fel: “Európa kis nemzeteinek fiai – különösen századunkban – a történelmi kataklizmák sorozatára csak szülőföldjük elhagyásával válaszolhattak. Hogy éppen a lélek szerinti mélyebb gravitációt őrizhessék műveikben. Erkölcsben és igazságban.” Bohumil Hrabalnak azt a gesztusértékű tettét méltatja, hogy nem hallgatott azokra, akik le akarták beszélni a Bethlen-díj átvételéről. Az, hogy Hrabal Janics Kálmánnal és Duray Miklóssal együtt vette át a Bethlen-díjat 1988-ban, olyan tett volt, melynek történelemformáló súlya van: “Az Ön szolidaritása akkor felért egy csöndes rebellióval” – köszöni meg Hrabal gesztusát. Nichita Stanescu és T. S. Eliot gondolataiban pedig szövetséget talál ahhoz a meggyőződéséhez, hogy a személyiségnek kötelessége ragaszkodni az emlékezés jogához. Ezzel a meggyőződéssel utasítja el “azt az ideológiává párolt nietzschei gondolatot, miszerint a felejtésre való hajlam a cselekvés egyetlen lehetséges módja”. Hasonló határozottsággal bírálja a személytelenség apológiáját is: “Az arc gondos elrejtése rímel az arctalan hatalmat képviselő arctalan politikusokéra.”

A Szavak a rengetegből esszéi következetesen tiltakoznak az ellen az új keletű divat ellen, amelyik kétségbe vonja az irodalom szerepét az emberi sors formálásában. Nagy Gáspár Nagy Lászlóval együtt vallja, hogy “a költészet kifejező és megítélő hatalom, de nem megoldó”. Szerinte az írónak legbensőbb kötelessége az emlékezés és a kifejező-megítélő hatalom gyakorlása. A költői cselekvést azzal is föléje emeli a múló időnek, hogy az ő szemléletében a halott költők is élnek, tovább hatnak, tovább ítélkeznek és tovább szövetkeznek egymással a jó emberi ügyek képviseletére.

Esszéiben evidencia az a meggyőződés, hogy az irodalom nélkülözhetetlen az emberhez méltó erkölcs és magatartás kialakításában és működtetésében. Ezért száll szembe sok-sok eszszéjében a felejtéssel, a közömbösséggel, a kényelmességgel és az olcsó divatokkal. Meggyőződése, hogy az irodalom egzisztenciális jelentőségű eszköze az emberlétnek. Szarkasztikus indulattal fordul szembe az irodalom értékét, küldetését megkérdőjelező irodalomtudományi vélekedéssel, amely az irodalom mély emberi értelmének a megvilágítása helyett csupán “a semmi felfújása, a tudálékos és érthetetlen léggömbhámozás”. A költészet védelmében bírálja azt a “teoretikusi túlbuzgalmat”, amely a “prózai fordulat” hozadékainak eltúlzását is a közösségi felelősségtől áthatott költészet leváltására akarta fölhasználni.

A felejtés ellen…, avagy erősen lehatárolt legújabb fél évszázadunk a magyar poézis hét évszázadából című 1997-es lisszaboni előadásában is a magyar költészet értékei mellett érvel. A magyar költészet négy nagy vonulatát elemzi behatóan, s mindegyikből az egyéni és közösségi önszemlélet halhatatlan műveit emeli ki. Illyés Egy mondat a zsarnokságról című verse az ő értelmezésében “egy nép szabadságharcának lesz a tételesen megfogalmazott igazolása”. Pilinszky Apokrifje “a háború utáni kábult Európa alap-szövege, a háború utáni döbbenet verse”, melyben “a semmivel és a bűnnel néz farkasszemet a tárgyak közül »kimeredő« ember”. Weöres próteuszi és orpheuszi költészetének is van “történelmi ágyazottsága, sőt éles és frivol politikuma is”. Nagy László látomásos-metaforikus költészete “Balassitól, Csokonain át Ady és József Attila költészetének leghangsúlyosabb szálait képes volt egyetlen csomóba fogni. És sohasem volt szavakban olcsón magyar, de minden sorából, képalkotási rendszeréből magyarsága bukkan elő, az a tájékozott és nagyvonalú magyar mentalitás, amelyik ismeri a közép-európai népek folklórját, történelmét és a hasonlóságokat éppúgy, mint a tisztelni való különbségeket.”

Nagy Gáspár költészetével és egész magatartásával egyik előkészítője és ösztönzője volt a kommunista diktatúra felszámolásának. 1968-tól két évtizeden keresztül következetesen ragaszkodott “az emlékezés jogához”, következetesen küzdött a személyiséget és közösséget egyaránt méltatlan emberi sorsra kényszerítő diktatúra ellen. A nyolcvanas évek volt az ő nagy évtizede. Naponta érezhette akkor, hogy a költői szónak, költői cselekvésnek hatalma van a politikával szemben is. A kimondott igazságokat nem lehetett többé nem létezőnek tekinteni. Személyes bátorságának, kiállásának igazi jutalma az volt, hogy 1989. június 16-án cselekvő részese lehetett “a megalázott nemzet kegyelmi pillanatának”: az írószövetség koszorúját Cseres Tibor elnökkel ő helyezhette el a mártírok sírján.

Műveiben a rendszerváltozás másfél évtizede szomorú tapasztalatainak látleletét is el kellett készítenie. Lehangoló élmények sokaságáról kellett és kell számot adnia. De változatlanul vallja Illyéssel, hogy a költők “a reménység helytartói”. Ma is a reménység helytartójaként él és dolgozik. Kötetének némely esszéje már-már szakrális szellemiségű.