TORNAI JÓZSEF
A mítosz nélkül
Roppanj be, ég, hasadj, világ:
sírba tették isten fiát!
Alul került, ki úr felettünk,
ki új csírákkal rakta lelkünk.
Most hallgatunk és rémülünk,
hogy újra csillag lett szemünk,
újra folyó a vérkörünk
és a Hal lett titkos jelünk.
Roppanj be, ég, hasadj, világ:
nem ismertük isten fiát!
Csak ettünk, nemzettünk, fogantunk,
s a sár nőtt, taposott mirajtunk.
Most reszketünk, mi, elveszettek:
rossz-e, amit a jók szereztek?
Tornyot emeltünk ember módra,
gyilkoltunk, ha a kardunk mondta:
üsd, vágd, nem anyád-apád,
ültesd trónra isten fiát!
Király legyen: tízezer év
szítsa koronája tüzét!
Most torkába a sziklabarlang
mélyre nyeli a Halhatatlant.
A semminek kiáltozunk:
ó, sehol nincs Égi Urunk!
Ellopták Indiába: hol van?
S ha nem köszön ránk már sehonnan?
Egy világot hordunk fejünkben:
ki volt, ki azt mondta: ő minden?
Isten fia nem rém, se pára,
hogy rábízzon az éjszakára,
mely most fojtogat; virradattal
nem mond imát a madarakkal,
fűzei nem törnek ki zöldbe,
tüskebokor se ég örökre.
Ki lesz, ki teremt és megáld?
Mi elhittük isten fiát.
A földnek addig nincs vetése,
míg ő nem szól, ahogy ígérte.
Se vetése, se aratása,
csak nyögése, fogcsikorgatása.
Mikor születik újra gyermek,
ki úgy szól, ha fölcseperedhet,
ahogy az Ige az igazról,
föltámadt nap örök tavaszról.
Kérjük szavát a tengerektől,
hátha onnan beszélt először,
hátha a tejútrendszerekkel
kering most is az istenember?
Hátha sodor a Négy Világszél,
téged, ki miértünk születtél?
De sehol jelenés, se Patmosz,
csak panaszunk a földanyához,
hogy zuhanunk, a gyökerünket
nem fogják Paradicsomvölgyek!
A mi bűnünk, tévelyedésünk,
hogy atomfelhő lóg felettünk,
hogy gépek, mű
szerek felelnekannak, kit a Fára szögeltek?
Mondják, mennybe ment, de mi látjuk:
a halottaknak nincsen szárnyuk.
Roppanj be, ég: hasadj, világ,
hogy mentsük meg isten fiát?
S a Mítosz nélkül: ő volt az Ősláng,
ki égeti ki sárból orcánk?
Európa
A gyökerek még élnek, habár kitéptük
a földből. Napról napra jobban elszáradnak,
kemények már a végeik. Fölnézünk a TV-
antennákra. Nem ez a baj, hanem hogy
a házakban egerek sincsenek, és a macskák
gerincét valaki ásóval kettétörte.
NAGY GÁSPÁR
Amikor 77 talányos évgyűrű a törzsön
Tornai Józsefnek régi barátsággal
Most leteszem a könyveket
az egyiket a másikat
milyen jó volt
olvasni őketaz egyiket a másikat
s a kettőt külön is!
(regény helyett egy nyáron át
“minden megvan” mondtam
és valóban így is mondanám)
persze jól tudom
hogy egy
a kettős lám milyen
könnyűek mostmint a fából
kiröppenőboldog papiros
mint paradicsommadár
szálló pihetolla
de aztán hirtelen
milyen súlyos lesz az egész
ha EGY az EGY
és egy az egyben
átüt maga a létezés
a gének vezérelte sors
átüt mindenen
a nyugalmat felrobbantó
béklyózhatatlan ős-izgalom
és vele a nem tudni honnan
érkező lángszívű révület
mert versek lobognak itt
nappal és éjjel
mint titkos raktárakban
a szesz ha kigyúl
szavakba kódolt
álomtalanul lobogó teóriák
tábortüzek
parázs-sistergésűkomor bölcseletei
idegdúcokhoz kötve
másznak elő
nagy sugarú fényben
homokhegyek alól
viselve a nyári tombolást
ahol egy öreg indián ül
bronz-pala-szikáran
paradicsomi
hajléka előttmég a kiűzetés
előtti időkutolsó földi tanújaként
csak ül egyedül
időtlenül
s fekete csont-pipára gyújt
miközben fénylő
akácleveleketmorzsol tenyerében
és a
semmivel társalkodiksötétre fakult bőrét
homok-kristályok lepik
de vére mint a Niagara úgy zuhog
zubog és néha felbuzog
hiszen a Teremtő
rejtegetett titkos Ádámja
őama kertben (mióta már?)
kire rábízta annyiszor
az oldalbordák kényes lajstromát
hajnalban íródeákként lobog
és nappal szorgosan udvarol tehát
míg a kárhozat fái megtermik
estig szívében is a szabadság
veszíthető gyümölcsét
alma-zöld mámoráttúllép és szembeszáll
no lám ez is a teremtmények sorsa
mikor a mindenség
szerelembe zárt
vad titkait kutatja
terem
és teremt:
a porba ír a vízre ír
a lét hínáros óceánjaiban
és kies liános erdeiben
ha győz ha veszít
férfiként bátran kivallja.
KEMSEI ISTVÁN
Hatvannal hatvan előtt
“Sehova kacsázik minden út”
Nagy László
Döbbentő, milyen közel a bácsikor:
hónaljból szaglászgatom dohos-voltát.
Rémálmaimban a cekkeres idol:
koporsóhoz töppedő trottyos-ország.
Megvettem utolsó felnőtt bérletem,
ezentúl más minőségben utazom.
Nyomorú lény, hullát hordozó tetem
egy végállomásig zötyörgő buszon.
Mint lyukas zsebből, darabja hullik,
a résből ravaszul fürkészem
magam.Majdnem hatvan esztendő szétgurult itt
belőlem, s annyi napomnak oda van.
Írhatom cetlimre: már mi nem jön el,
Robinsonként a jó és rosszat is külön.
Házamhoz szerelem ne jöjjön közel,
esküszöm, surranó tappancsán lövöm.
Kívülem létezőt nem fogadha
tok,csöppentett örömét felette unom.
Éveimből a maradék szótagot
egyedül számlálgatom az ujjamon.
A hatvan napot csak kihúzom valahogy,
az öregnek dolga a rakosgatás,
És rendjén tűnik, ahogy a lomja fogy:
az egész valóság nem nagy durranás.
Hogy kiadja teljesebb végösszegét:
Inkább a fölémvalónak gondjai.
Eredményét egy tőle is messze gép:
Egy félkarú rablója dobálja ki.
Esélytelen potyog e létezésben,
kit makacsul kétes iránytű vezet.
Hogy a vénséget ép ésszel megérjem,
a legjobb esetben is: határeset.
Közel távlatban azonban jó vagyok,
s kéthavi lét megbízhatónak látszik.
Kifőzhetem a leltáram-oldatot,
gőze az agyamban kitart hazáig.
Nyámmogja magát a kesernyés falat,
tanulom, hogy az éveknek íze van.
Milyen jöhet még? Áporkás kocsmaszag
csapja meg arcomat unos-untalan.
Izgat ez a különös átbillenés:
dél körül a vénség hogyan lép belém?
Megfagy a lombban a cinke-röppenés,
megáll a hullám a Duna fövenyén?
Marhaság. Lehet, nem történik semmi,
gondolom, majd valamit ebédelünk.
És ebéd után jólesik heverni,
ahogy szoktuk, ekképp eltelik delünk.
Aztán… kezdik a megfordult mutatók
vissza, a még nem ismert idő felől.
Meg kell szokni, hogy dolguk fogyásba lóg,
vagy botladozva egy üres ládába dől.
CSEH KÁROLY
Kései ősz
Deák Ernőnek
I.
BURGENLAND
Seregélyraj tölcsérlik az égen,
mint képernyőn a kímélőjelek,
s oly monoton és méltóságtelten
köröznek lent a szélmalomvitorlák,
mint az apokalipszis
szelíd madarai.
II.
BÉCS
Pokróccal letakart konflislovak
homlokán a hókafolt fehére
már az Alpok hava;
tágult orrlikaikból pára lövell:
körülcsokrozzák fehér liliommal
a Stephanskirche tövét.
Mécsesek, gyertyák lángjaiként
nyújtóznak
a gótikus tornyok
kopárodó menny magasába.
Ünnepélyes és fényes a város,
akár mindenszenteki estén a sír.
Lásd, Európában kései ősz van:
édeskés avarillattal
bomlik az arany idő.
Alkonyi időzés
E. Vuorela emlékének
Időzz velem itt a késő aranyl
ásbanés csendben figyelj,
ahogy égalj avarában almányi nap
fürkészi a sugárzani kezdő
zörgést, zizegést alkonyattájban.
Időzz velem itt a késő aranylásban
s várakozz csendben,
ahogy a sziszegő-kék hegyeken túl,
derengőn, október első hava,
míg lent a pikk
elyes tükrű pataknálkét letörött ág úgy hever egymáson,
mintha az Eljövőt váró kereszt lenne.
ÉBERT TIBOR
Feleslegek
végüket járják a harangok
(mert kikoptak a harangozásból)
végüket járják az éjszakák
(mert elfogytak a neszek)
és végüket járják a csöndek
(mert megjelentek a patkányszózatok)
végüket járják a fények
(mert nincs értelme a világosságnak)
végüket járják az érvek meg a szándék
(mert hallgatni kell)
és végüket járják a hallgatások
(mert felébredtek a dörömbölések)
végét járja minden szó beszéd
(mert néma a mondanivaló)
végüket járják az imák
(mert kérni többet nem lehet)
végüket járják a lázadozások
(ernyedten fekszenek)
jámborság jóság szelídség
(dobok indulnak herélésre
keresztre feszítésre)
végét járja végakaratom
(körülöttem feleslegek)
Identitászavar
a papagájok elvesztették identitásukat
pedig a csőrükben volt a szózat
a szózat a szózat a szózat
a fennkölt az ékesszoló a hívogató
ezt rikácsolták
azonosság csőrök papagájok…
de volt nincs tény elveszett
se szózat se rikácsolás se ima
se identitás
csőr csőr csőrök
csőrök összecsukódása
csőrök némasága
a rikácsolásokból
torlódott e furcsa csönd
csönd csőr se
semmi volt
csöndszózatok-tagok
zátonyok
szavak tények nélküliség
se se fosztóképzők hiány…
pedig a csőrükben volt a szózat
a szózat a szózat
a girlandos a vakító
harangzúgás röpködő
madarak
most hiátusok sorakozója
üres kalitkák…
Borostyánálom
borostyánálom
utcák terek
borostyánálom
létrák fokok nélkül
felfele megyek
mélységek
magasságokba szögezve
valahol így
lefele egyre
borostyánálom rétegek
itt is ott is
fordított kutak
hengerfeketében
borostyánálom lázak
tótágas létezésem…
…
vajon felébredek (?)
CZEGŐ ZOLTÁN
Időfelező
Csak aludni szeretnék, mint a csecsemő.
Feledni, hogy a létem hatalom.
Hogy minden mozdulatom időfelező,
amivel túladok magamon.
Születsz kocsonyásan, elmész meszesen.
Akkor van véged, mikor fölfogod.
A Nagy Asztalra e garast leteszem –
holnap sem mi leszünk boldogok.
Elűztek volna, s el nem futottam.
Giliszták firtatják gyökerem.
Megbújtam rendre remény-gubókban.
Az értelem kútjánál töltetem.
Ki gyáva, híján a felhajtóerőnek.
Ki mélybe néz, a mélység vonzza le.
Szép szárnyalót egy söréttel lelőnek.
Lesz szemfedője bodza levele.
A sírni-képes mégis boldogabb,
bár gyöngyeivel magát kövezi.
Ha átokba zúzod ember voltodat,
az ördög lesz, k
i kesztyűd fölveszi.
Hatmilliárd. S nem jut figyelő szem.
És újratermelsz te is e rikácsban.
Harcosokat indítasz el bőszen,
mulandóságod egyetlen hibátlan.
Vad szél fú. Kotródik? Kotor?
A gonosz önmagát körbejárja.
A nincsen kutatsz ablakot, botor,
medvével sakkozol, tavaszra várva.
Mert átaludni mindent nem lehet,
hát hull a férgese, hull a bátra.
Arany helyett dédelgetsz felleget
bőr alatt. Ha nem jut jobb kabátra.
Azok közül
Azok közül jöjjön tizenhárom,
akiknek életében fontos voltam.
Ki volt nekem fontos – kitalálom,
akkor is, ha lehullottam holtan.
Már kenyeret, sót se kértem tőlük,
csak annyit, hogy üzengessék: élnek.
Ha az égen egy-egy vihar föltűnt,
csak őket ajánlgattam a kékségnek.
Ha nem telik – jöjjenek kilencen.
Én a sokaságot nem állhattam.
Ha csak heten? Béke a szívemben!
Úgy is meleg lesz a föld alattam.
Istenem, ha hárman se jönnének – – –
Vihar bennem akkor s ott se támad:
engedjétek – isten szerelmére! –
sírom fölött sírni unokámat.
Lejár a nyár
Lejár a nyár, a napsütés
rejtezik földbe, fába.
Megnyílik zúgva a nagy Titok.
Ünnepet ülhet a gyáva hála.
Mint ima – a törékeny élet
két tenyér öblébe zárva.
Te csak ne félj, ha azt reméled,
halálnak nagy élet az ára.
A kíváncsi vágy, a telhetetlen
rendre elosztott, juttatott.
Fényévekkel száll el a virágmag,
csak szárazát leled ugyanott.
Őz szimatol tollászkodó őszben,
nézi a résszemű naplementét.
A vér-arany áttűnt a horizonton.
S a holdé már itt minden földi emlék.
NOVÁK BÉLA DÉNES
Anzix
(S. Juditnak)
A történelem?
Elfér szivarzsebemben.
Szemed rian, nem az égbolt.
És nincs kegyelem.
Hová csatolták Hazánkat?
Önmagához sohasem.
Fegyőrön bilincs vagyok!
És nincs kegyelem.
Szadista áldozat vagyok!
Csináljunk Petőfi-piros
ünnepeket. Zabi-országban
lelencgyerek a csinos!
Már nem tudom, mit jelent
a szó: Haza.
Hajléktalan csak az lehet,
akinek volt otthona.
2004. április 11.
Virágzó bicska hantodon!
Könnyel-vert virág.
Köddé lettek a gyárak.
Szitok a miatyánk.
Csórják tavaszod, Attila!
Hová úszik a dinnyehéj,
ha ellopták a Dunát?
Dudva a látnok sírja.
Üzemek romja szegletén,
hiába vár múzsát.
Kurvát lel a legény.
E pacifikált Honban
őrültnek lenni is álom.
A poéta hol van?
Örök októberem
Sárlik a város
októberi tavaszban.
Elvtársi csókok cuppannak
lankadatlan.
Örök szerelmed?
Álmod sem igaz.
Magyarhonban ezer éve
nincs tavasz.
A lányok álmaid
nevetve dobják szemétkukákba.
Ne ébredj soha.
A fény börtönbe zárna.
Idő idegbaját nem
gyógyítja égi doktor?
Imádkozz: összedől
templom, kolostor!
Verseiddel, mit össze-
koldultál, hol a vagyon?
Edgar Poe-t látod haldokolni
egy padon.
Álmodban kitártad ablakod.
Fölébredtél. Nyitva volt.
LÁSZLÓ ERNŐ
Szerettem a magas fákat…
Szerettem a magas fákat,
felvettek, hogy messzebb lássak,
át udvarunk kerítésén,
fölötte is, ne csak résén,
ha már szárnyat nem kaphattam,
valamivel magasabban
legalább a tekintetem
repülhessen, körözhessen.
Gyermek voltam és kíváncsi,
közelebbről vágytam látni,
fog-e lovat estefelé
valaki a Göncöl elé?
Csalódottan, fáradt daccal
együtt szálltam le a nappal.
Emlékszem egy öreg tölgyre,
lehajolt hozzám a földre,
ölbe kapott, s megmutatta,
lombját milyen madár lakja,
máskor meg a gyökerével
segített fel, nyúlt le értem,
amikor a gödör széle
azt hittem, a világ vége.
Velem a fák értették meg,
hogy viszonylik föld az éghez,
lennvaló a fennvalóhoz,
kő, kavics a csillagokhoz,
hogy az ember nem is hiszi,
odaföntről milyen kicsi,
néha pornál is parányibb,
van, amikor nem is látszik,
s milyen titokfedő pára
települ a láthatárra,
amikor a holnap végett
faggatjuk a messzeséget.
Rángatják a földet alólad
Ahol már akármi eladó,
bármi, amire van vevő,
csak licitálásra jó a szó,
s maradék-vásár a jövő.
Gyáraiddal rég továbbálltak,
hűlt helyükön a szél söpör,
alamizsnának, fabatkának
tartott tenyér a vasököl.
Határaid körben elszántva,
most verik dobra közepét.
Felhőkhöz csapott nyájad ára
másé, tiéd a farkapénz.
Rángatják a földet alólad,
fejed fölül a fedelet.
Ami ma nem, majd elkel holnap,
pályáztatják a sírhelyed.
Törik, tilolják csigolyádat
pozdorjának és csepűnek,
perfid mohóság, kamatlábszag
iszapjában a becsület.
Megszűnt az angyal-ingajárat
a lennvaló s az ég között,
a tökinda Jónásra száradt,
Jákob létrája eltörött.
Tarkód fáj, és tüzel homlokod,
tudod, mi volt és mi jöhet,
ha fékpofákról a ferrodolt
levásatja a gyűlölet,
s lelket, józan észt kirámol
ez a bazári iszonyat:
kutyaház lesz a palotából,
s a visszhang visszhangnak ugat.
Pár lépésre az elmúlástól,
végtére is a te ügyed,
szedd fel a kettős kőtábláról
levert, szétrugdalt betüket,
s ragaszd vissza, tán nem késő még,
ami jóra int, s jót javall:
“Ne ölj!”, “Ne lopj!”, “Ne kívánd…!” Másképp
futóhomok és ravatal.
SZEGEDI KOVÁCS GYÖRGY
Tűz-rókák
Töprengő lépteim előtt
barna villám cikáz.
Te elhalt falevelek közt
rejtező kékség, te
szirmokba préselt Éden;
egy visszafogott erdőtűz
így tél előtt
szép lenne most.
De a fák szigorúak.
Fenyegető mutatóujjuk
magasan integet: – talán a
kisugárzott gyújtogató szándék –,
mert legbelül bizony
engedetlen lángod
formáltam már
begyújtván
Sámson tűz-rókáit is.
Száraz por
(feleségemnek)
Ringva lopódzik
sorvadó lelkembe
ez az én szigorú
vonalakba zárt ékszerem
az én egyetlen menedékvárosom,
melyben mindig vérzik Valaki
egy kereszten,
mert mindig abban szenved,
ahol én bujkálok, pusztítok,
azt öleli úgy bársonyos szerelme.
Száraz por az emberi érzelem,
minden vért, verejtéket magába szív
ami érte préselődik,
csak a hófehér hamu
old fel mindent,
a pernyét követő
újjászületés.