Tudom, hogyne: Kisgalambfalva a település neve. Az volt mindig, 1506-tól kezdve, mikor először jelenik meg a magyar városok, falvak névjegyzékében. Sőt, annak előtte is. A régészek késő Árpád-kori leleteket találtak a falu belterületén. És amelyik őskutató még régebben hatolt vissza az időben, eljuthatott Galambod várához, a népvándorlás korába. Földvár volt, romjai ma is láthatók. Gótok építették? Gepidák? Avarok? És a neve? Honnan a neve? Galambod. Mit jelentett? Az ide települő székelyekhez eljutott ez a név, alakítottak belőle szépséges magyar szót: Galambfalva.

Szülötte, Vékás Domokos emlegette “Kicsi Galambfalvának”, első gimnazistaként, a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban. “Kicsi” azért, mert van egy nagyobb falutestvére, Nagygalambfalva, meg alighanem érzelmi okokból. Becézte a faluját, amelytől nagyon messzire elkerült. Nagyobb biztonságban érezte magát, ha a faluja emlékei veszik körül.

Erről a vidékről a fiatalok Székelyudvarhelyre mentek tanulni, már aki mehetett egyáltalán, az unitáriusok pedig az egészen közeli Székelykeresztúr gimnáziumába. Vékás Domokost a sorsa Háromszékre vezérelte. Ez a sors kivételes képességekkel áldotta meg. A kisgalambfalvi elemi iskola tanítója és a falu református papja fájlalták volna egy ilyen tehetség elvesztését. Domokosnak tovább kell tanulnia! De az apja ellenkezik, ő földművesnek szánta a fiát, ami ő is, és ami mindenki a családban, az idők eleje óta. A két faluvezető szövetségest talált Felszeghi Istvánban, a Mikó Kollégium történelemtanárában – 1910-től 1946-ig tanított ebben a középiskolában –, akinek birtoka volt Kisgalambfalván. Ő is segített meggyőzni a Vékás szülőket, és nyilván a maga iskolájában biztosított helyet az új diáknak.

Jókedélyű ember volt, tréfás, aki diákéletének első élményeit rokonszenves iróniával idézte fel. (Hogyan lettem mikós diák?)

A felvételi vizsgán a bizottság elnöke dr. Konsza Samu volt, aki jeles folklórgyűjtőként vonult be a magyar művelődés történetébe.

“Amikor rám került a sor, s a szokásos olvasás, beszélgetés, szavalat megtörtént, az elnök úr pápaszemét megigazítva váratlanul a következő kérdést tette fel: Mondd, te kicsi, mi jut az eszedbe, ha ezt hallod: nem mind arany, ami fénylik?

Amint elhangzott a kérdés, abban a pillanatban kész volt a válasz: Tanár úr, ez olyan, mintha azt mondanám: nem mind tudós ember, aki szemüveget visel. Az egész felvételi bizottság harsány nevetésben tört ki. Samu bácsi is elégedetten mosolygott, s úgy összegezte a vizsgát: Jól van, te kicsi, elég is lesz.”

Konsza tanár úr kora fiatalságától szemüveget viselt. Tarthatta volna célzásnak a felvételiző fiú válaszát? Ilyesmi meg se fordult a fejében. Miként Vékás Domokos diákkorától megmutatkozó egyenes jelleméhez, nyílt szókimondásához és tisztelettudásához sem illett volna efféle gúnyolódás. Sőt. A galambfalvi kisdiák sepsiszentgyörgyi első heteiben, ha sétára indult a főtéren, minden szembejövő felnőttet, kalapját megemelve, köszöntött:

– Isten áldja meg!

Így szokta meg ezt a szülőfalujában. Nagyot néztek a városi népek, miért köszönti őket ez az ismeretlen fiúcska. Legtöbben nem is válaszoltak. Némelyek egy kurta jó napottal. Ment ez mindaddig, amíg egy kedves öreg úr meg nem magyarázta neki, hogy városon csak az ismerősöknek szokás köszönni.

Ez a nyitottság, közvetlenség megmaradt a nagydiákban, aki már nemcsak az osztály, de az egész Mikó Kollégium legjobb tanulója. Elsős korunktól érettségiig osztálytársak, barátok voltunk; jól ismertem a természetét, a gondolkodásmódját. Majd nyomon követhettem a diplomata Vékás Domokos pályáját. Az első székely diplomata volt. Viharos időkben, nehéz pályán állta meg a helyét, mindenütt, ahová szolgálata rendelte. Bebizonyította, hogy a jellemszilárdság, az alapos felkészültség, az elegáns tárgyalókészség és a mélységes nemzethűség egy diplomata számára minden időben és körülmények között kétségbevonhatatlan “nemeslevél”.

“Népemet akarom tanítani, nevelni; azt a népet, amely engem adott, és amelynek én mindent adni akarok.” Vékás Domokos mondotta frissen érettségizett diákként, 1946 nyarán. Rögzítette e szavakat a Népi Egység 1946. július 21-ei száma. Pontos dátumot adok, mert ő is mindig a rendet, a pontosságot, az elvek és a célok tisztaságát szerette. A sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium végzettjei nevében szólott. Az akkori törvények Brassóba rendeltek be érettségi vizsgára, idegen tanárok elé. Úgy szólt a újsághír, hogy 1946-ban 37 székely fiatal érettségizett sikerrel a Mikóból. Közülük – közülünk, mivel én is tagja voltam a csapatnak – Vékás Domokosnak kellett szólnia a fiatal érettek érzéseiről, terveiről. Nyolc éven át megszerzett osztályzatai jogán. Legendás diákként, akit egy kicsiny udvarhelyi falu küldött, s aki a kollégiumban a tanulás, a fegyelem, az öntudatos sorsvállalás példaképe lett.

Soha nem saját érvényesülését tartotta szem előtt, hanem azt a fiatalkori elhatározását, amellyel egy kicsiny népcsoport, a székelység és vele együtt az egész magyar nemzet gondjait, jövőjét vette a vállára. Figyeljünk még egy mondat erejéig arra az 1946-os interjúra. Ezt is ő mondta, Vékás Domokos: “Úgy érzem, a székely és az egyetemes magyar társadalomnak ezen a helyen leszek a legjobb hasznára.” Újabb kisebbségi sors kezdetén voltunk, a Groza-korszak látszatszabadsága idején, de a frissen érett szentgyörgyi diák a székelység és az egész magyarság szolgálatát szervesen kapcsolta egybe, ahogy ez a székelység tudatában mindig is egy és oszthatatlan volt.

Tanárnak készült, majd az egyik legnehezebb pályán, a diplomáciai szolgálatban valósította meg azt, amit fiatalon magára vállalt. Magyar diplomatának lenni az elmúlt fél évszázadban talán a legnehezebb helytállást követelte meg. Fegyelmezettnek maradni akkor is, ha jogos háborgás tölti el a lelket, mosolyogni akkor is, ha ellenség nyújt kezet, akiről tudja, hogy nem élni, hanem pusztulni kívánja mindazt, ami magyar, amit ezeregyszáz esztendeje őrzünk és építünk ezen a földön, az anyaországban és Erdélyben.

Mesélt Vékás Domokos izgalmas napokról, amiket az arab világban töltött, mikor éles golyók röpködtek a levegőben. Irányította Vékás Domokos a római Magyar Intézetet, amely a magyar életre és kultúrára nyitott ablakot Itáliában. Talán minden másnál veszélyesebb szolgálatot vállalt magára 1984-ben, amikor Magyarország kolozsvári főkonzuljává nevezték ki. Hazajött a szülőföldjére, képviselnie kellett az országot ott, ahol népét a diktatúra sanyargatta, ahol anyanyelvét tiltották, üldözték, ahol székely szülőföldjén nem volt öröm, csak panasz és sírás. Félszavakból megértette emberek és közösségek panaszát, egyetlen szempillantásával történelmi századokat és szabadságnak nevezett rabságot fogott át. Felemelt fejjel, öntudatos fegyelemmel tette a dolgát mint főkonzul, és vigasztaló, bátorító szavakkal tartotta a lelket a végsőkig megpróbált erdélyi magyarságban. Erre talán nem is írnak elő szabályokat a diplomáciai rendtartások. Soha nem láttam elkeseredettnek, pedig naponta lett volna oka rá. Fanatikusan hitt abban, hogy az emberség mindig győzedelmeskedik az embertelenség fölött, a szabadság olyan, mint a levegő, csak akkor lehet az egyiké, ha a másiknak ugyanúgy jut belőle. Bízott a jövő igazságában, erre kívánta felkészíteni szülőföldje népét és az egész nemzetet. Bizonyára egyszer majd megírják azt is, hogy miként hatott Vékás Domokos józan helyzetértékelése a magyar külpolitikára a nyolcvanas években, e külpolitika józanodására, és végül a felelősség vállalására a trianoni határokon kívül rekedt magyar népcsoportok megmaradásáért.

Úgy adta a sorsa, a fonák történelmi helyzet, hogy négyévi főkonzulsága végén nem ünnepélyesen búcsúztatták Kolozsvárott, hanem az egész konzulátus élén, a diplomáciában szokatlan barbársággal, kiűzték állomáshelyéről. Ott voltam a búcsútlan búcsúnál. Vékás Domokos töretlen, erős és határozott volt akkor is. Az autósor élén, az első kocsira kitűzte a magyar felségjelet, a piros-fehér-zöld zászlót. És ahol az autósor elhaladt, végig Kalotaszegen, Bihar magyar falvaiban, kendők lobogtak, könnyel teltek meg a szemek. Az utolsó kolozsvári magyar főkonzul fájdalmas útja lehetett volna a magyar remények halottas útja. Vékás Domokos azonban visszaintegetett mindenkinek, és ez az integetés a régi volt, a hajdani szentgyörgyi diáké: nem lehet egy nemzetet széttépni lelkében, szellemében, történelmében!

Valamikor a Mikó Kollégium önképzőkörében erről beszélt, erről vitázott, ebben hitt és bízott.

Ha Vékás István kisgalambfalvi gazdálkodó megérhette volna ezt a napot, ismételten meggyőződne arról, hogy érdemes volt elengednie Domokos fiát a kollégiumba. Aztán a maga pályáján haladt tovább a fia, székely falusi ember számára meglehetősen titokzatos pályán, amely tele rejtélyekkel, veszélyekkel. Vékás Domokos, a magyar diplomata – ha csak tehette – mindig felkereste a szüleit Kisgalambfalván. Örült a család az egynapos vagy csak néhány órás látogatásnak, mintha visszakapta volna “elveszett gyermekét”. Vékás István most meglepődve szemlélné az ünnepi készülődést. A fiának szólna mindez? A díszbe öltözött falu, az ünnepi ruhát öltött férfiak és asszonyok, az izgatott kisiskolások? Fiát ünnepelnék, aki nem lehet jelen; 1995 óta az egyik budai temetőben alussza örök álmát…

2000 ősze, szeptemberi iskolakezdés. Egyben keresztelő; a több évszázados iskola nevet kap, ezentúl a Vékás Domokos nevet viseli.

Talán még az örök optimista Vékás Domi sem gondolt volna erre…

Az iskolák egykori nevének visszaadása, illetve a névadás ott, ahol az oktatási intézménynek soha nem volt neve, része egy hosszú küzdelemnek, amelyet iskoláink szabadságharcának nevezhetnék. Valamikor 1948-ban az elkobzott magyar felekezeti iskolák nevét egyszerűen eltörölték, mint a megdöntött tőkés-földesúri rendszer jelképeit. Még akkor is, ha az a személy, akinek nevét az iskola viselte, “haladó” történelmi alaknak, írónak, tudósnak számított. Akkor is, ha a száműzött személyiség vagyonát áldozta az iskola alapítására, kiépítésére. Említhetem szülőföldemről Mikó Imre grófot, akinek az anyagi hozzájárulása nélkül aligha jöhetett volna létre a református gimnázium, majd főgimnázium Sepsiszentgyörgyön. Szülőfalumban, Uzonban az én elemi iskolámat, ahol írni-olvasni megtanultam és magyar öntudatom alapjait megszerezhettem, Tatrangi Sándor református felekezeti iskolának hívták. Igen, még a két háború között is. Tehát a bécsi döntés előtti, “első román világ” idején. Az utókor minden esetben az illetők érdemeit tekintette, és méltón választotta meg a névadókat. Miért adta például az én falum népe iskolánknak a Tatrangi Sándor nevet? Derék gazdaember volt ez a névadó, okos földműves, szorgalmas, aki uzoni viszonylatban szép vagyont gyűjtött össze életében. Gyermeke nem született, s így nejével, Benke Juliánnával együtt úgy hagyatkozott, hogy haláluk után 12 ezer császári és királyi húszas a helybeli református egyházat illesse, amely ebből egy tanítói állást létesítsen a fiúnövendékek tanítására. Mivel a már akkor több mint kétszáz esztendeje fennálló uzoni iskolában nem volt elegendő néptanító. Meghagyta a Tatrangi házaspár, hogy a leánynövendékeket pedig az énekvezér különállóan tanítsa. Tétetett ez az adományozás 1857-ben, a szabadságharc leverése után nyolc esztendővel. Uzon népe, amely derekasan kivette részét a ’48-as háborúból, hozzákezdett az új iskola építéséhez. Szűkében voltak a pénznek. Ekkor Tatrangi Sándor, egy Tatrangi György nevű székely “gyalogkatona” fia, újabb adományt tett. Egy szép belső telket és 58 köbférőjű (27 hold) földet hagyományozott az egyháznak, iskolai célokra. Orbán Balázs Uzonban jártában értesült a nagylelkűségről, és a Székelyföld leírása harmadik kötetében ezt jegyezte fel: “És e tett annál dicsőbb, mert Tatrangi szegényen kezdett az élethez, vagyonát önszorgalma által s nagy nélkülözések között gyűjtötte […] s magát halhatatlanná tette.”

Széplaki Károly és neje, Demeter Lenke, mindketten uzoni tanárok, 1973-ban hosszabb tanulmányban írták meg az iskola történetét (Művelődés, 1973. október). Elmondták, hogy Tatrangi adományozása nemcsak Orbán Balázs, hanem Jókai Mór fantáziáját is foglalkoztatta. Tatrangi felesége, Benke Juliánna feltehetően rokonságban állt Laborfalvi Benke Róza családjával. Az erdélyi úton lévő Jókait, aki akkor képviselőjelöltként lépett fel az illyefalvi kerületben, ahová Uzon is tartozott, a helybeli református lelkész, Püskösti Ferenc 1881-ben így üdvözölte: “De legyen ön Uzon községünk nevében is a legszívesebben üdvözölve, azon község nevében, amelynek kebelében született, élt, munkált és halt meg Tatrangi Sándor, az ő nemes lelkületű feleségével, Benke Juliánnával, kinek nemes tettüket oly szépen és lelkesítőleg írta le, hogy példájuk által mások is a nemzet iránti szeretetre, áldozatkézségre serkentessenek.” Tanulmányában a Széplaki házaspár – immár történelmi távlatból – értékelte Tatrangi Sándor tettének jelentőségét a falu és a környék életében. “Van egy záradéka a végrendeletnek, amelyben Tatrangi óhaját arra való tekintettel is körvonalazza, hogy a tanulóifjúság nemre, nemzetiségre és felekezeti különbségre való tekintet nélkül élvezze a tanulás lehetőségét a hagyatékból. Történt pedig mindez akkor, amikor az elnémetesítésre törekvő ellenforradalmi Habsburg-rendszer, a forradalom bukása után, egyre-másra rendezte a vizsgálatokat az iskolákban rebellis tankönyvek és más bizonyítékok után kutatva, s nem egy helyen meghurcolták a tanítókat azzal a váddal, hogy népük történelmét tanították az iskolában. Ebben az összefüggésben Tatrangi 1856-os hagyakozását akkor fogjuk fel helyesen, ha a népi ellenállás egyik formáját, a túlélés elősegítésének eszközét látjuk benne, akinek emléke megérdemelné, hogy az iskola ma is viselje a nevét.”

Mikor Széplaki Károly barátom, a román példákra is gondolva, megpendíti, hogy méltó lenne visszaállítani az uzoni iskola eredeti nevét, abban az esztendőben, a tanoda 325. évfordulóján a legszánalmasabb komédia játszódott le Uzonban.

Az ünnepségre megérkezett Kovászna megye egész pártvezetősége, élén Nagy Ferdinánd első titkárral, megyei néptanácsi elnökkel. Előzőleg kint járt Constantin Stanca propagandatitkár, a megye igazi ura, egy ideküldött, végtelenül szerény képességű román tanító, és “előkészítette” az ünnepséget. Ez abból állott, hogy az iskolatörténeti kiállítás anyagai közül kidobált minden magyar vonatkozású emléktárgyat – egyebek között az én könyveimet, valamennyit –, a helybeli, kijelölt felszólalóknak pedig a kezébe nyomott egy-egy román nyelvű szöveget, a felszólalásaikat, amiket aztán az ünnepségen, kényszerűen, nyekeregve felolvastak…

Igen: “fejlessze az anyanyelvű oktatást”. Van-e ennél undorítóbb balkáni kétszínűség?

Csoda, ha végletekig felgyűlt az elkeseredés, a lázadás érzése az erdélyi magyarságban, és az 1989. decemberi forradalom (vagy államcsíny?) után azonnal vissza akarta szerezni magyar iskoláit, intézményeit, egyetemeit? Meg se várva a tanév végét, helyre kívánták állítani a természetes arányokat az oktatásban. Csíkszeredában például a helyi középiskolában akkor már a tíz osztályból kilenc román nyelvű volt, miközben a tanulók nemzetiségi aránya éppen a fordítottja ennek. A Székelyföldre küldött kulturális gyarmatosítók, román tanítók, tanárok, tanfelügyelők annyira megdermedtek a magyar tömegek fellépésétől, amely békés volt, de határozott, hogy nem mertek szembeszegülni a népakarattal. Az iskolák visszahódításának velejárója volt, hogy hajdani jelesek, kiemelkedő székelyek nevével is hitelesíteni akarták a változásokat.

Iskoláink elnevezésükkel is hirdessék a falaik között otthont talált szellemet!

Hargita megyében maga a tanfelügyelőség, pontosítok: Beder Tibor főtanfelügyelő állt a hosszú éveken át tartó küzdelem élén, a népi kívánság érvényesítéséért. Széles körű társadalmi és közművelődési munkásságáról, az erdélyi magyar szórványok felkarolásáról, a “legszórványabb magyar szórvány”, a törökországi magyarok felfedezéséről külön érdemes szólni. Nevéhez fűződik a magyar iskolahálózat visszaállítása 1989-et követően. Személyes ügyének tekintette, hogy a magyar tanintézetek homlokára valóban példás nevek kerüljenek, helyi jelesek és a nemzet nagyjai, akiknek állandó szellemi jelenléte a magyar hagyományok megőrzését, ápolását, az anyanyelvű oktatást serkenti.

Böngészgetem a tanfelügyelőség kimutatását Hargita megye “iskolatulajdonosairól”. (Ha valamikor a katonai ezrednek lehettek jelképes “tulajdonosaik”, miért ne lehetnének ma az iskoláknak?)

Márton Áronnak, Erdély legendás püspökének két iskolát is adományozott az utókor tisztelete. Róla nevezték el a csíkszeredai állami főgimnáziumot, ahol középiskoláit végezte, és az általános iskolát szülőfalujában, Csíkszentdomokoson. Áron püspök diákkorában a somlyói, illetve szeredai gimnázium a Segítő Mária nevet viselte; most ugyanígy hívják a főgimnázium épületében otthont talált római katolikus felekezeti középiskolát.

Másik nagy székely Áron, az író Tamási saját egykori iskoláinak lett a “gazdája”, Székelyudvarhelyen a gimnáziumnak, Farkaslakán az általános iskolának. A “legnagyobb székely”, Orbán Balázs nevét Székelyudvarhelyen egy általános iskola, Székelykeresztúron a hajdani unitárius gimnázium viseli. Gábor Áron ágyúöntő szabadsághősről, az 1848-as háromszéki önvédelmi harc egyik vezetőjéről ipari szakközépiskolát neveztek el Szentegyházán. Ideillőbb példaembert nem is találhattak volna, hiszen itt található a hajdanán Szentkeresztbányának nevezett negyedben a Székelyföld egyik első vashámora, amely szerepet kapott az 1848-as szabadságharcban is.

Az elfojtottnak, elsorvasztottnak hitt nemzeti tudat a legváratlanabb módon és időben tör fel a lelkekből…

Elkalandoztam; ideje visszatérnem az iskolák új elnevezésének böngészgetéséhez.

Bethlen Gábor fejedelem az egyik székelyudvarhelyi általános iskolát kereshetné fel, ha feltámadhatna. Tőle lehetne elvitatni egy mai székely iskolát, aki fejedelmi akadémiát alapított Erdélyben, Gyulafehérvárott?… Fráter György bíboros érseknek, az erdélyi fejedelemség tulajdonképpeni megalapozójának a nevét a gyergyószentmiklósi általános iskola bejáratánál tüntették fel… Nyirő Józsefet két általános iskola választotta szellemi patrónusának, Hargitafürdőn és Csíkszépvízen. Hosszú száműzetéséből ezzel hivatalosan is “hazatérhetett”… Puskás Tivadarnak, a telefonhírmondó székely feltalálójának, Edison munkatársának az emlékezetét illett egy ipari szakközépiskolához kötni, éppen Gyergyóditróban… Agyagfalva iskolája nem is választhatott volna mást magának a történelemből, mint Berzenczei Lászlót, aki Kolozsvárott született ugyan, de 1848 októberében, az agyagfalvi székely nemzetgyűlésben, 28 éves képviselőként és kormánybiztosként a székelyföldi forradalmi önvédelem vezetője volt… Székelyvarság van Udvarhely táján legközelebb az éghez, majdnem ezer méter magasságban, a Hargita nyugati oldalában, a Nagyküküllő forrásánál, és az itt élő mintegy 1500 székely esik a legtávolabb egymástól; egyazon településen némelyeknek tíz-tizenöt kilométert kell gyalogolniuk, ha fel akarják keresni egymást. Általános iskolájukat a legnagyobb magyar “gyaloglóról”, Körösi Csoma Sándorról nevezték el… Gyergyószentmiklós gimnáziuma a diktatúra idején is – ritka kivételként – a város költő fiának, Salamon Ernőnek a nevét viselhette… Székely Mózes egyike Erdély székely fejedelmeinek, vagy talán az egyetlen, ha az édesanyja révén Gyergyószárhegyhez kötődő Bethlen Gábort nem számítjuk. A Lövétén született előkelő székely a Báthoryak alatt futotta pályáját. Báthory István uralkodása alatt, 25 esztendősen a székely csapatok parancsnoka, majd ura lengyel királlyá választása után a magyar gyalogos sereg parancsnokaként követte királyát, és végigharcolta az oroszországi hadjáratot. Visszatérve Erdélybe, Báthory Zsigmond adományozott birtokot neki. Kalandos élete során a legrövidebb ideig uralkodó erdélyi fejedelem: 1603 májusában választották uralkodóvá, július 17-én pedig – 53 évesen – Brassónál, az Erdélybe betörő román vajdával, Raullal vívott csatában elesett. Lövéte legnagyobb történelmi alakjaként a helyi általános iskola az ő nevét viseli… Xántusz Keresztes alcsíki királybíró a tatárbetörések korának székely hőse volt: 1694-ben a csíkiak önvédelmét irányította, és életét adta a hosszúaszói völgyben. Sírja mellé kápolnát építettek, most pedig a csíkmenasági iskola felvette a nevét… Erdélyi hadvezérek, államférfiak sorából hiányozhatnék-e Bem apó, a lengyel tábornok, aki Erdélyben vált a magyarság rokonszenves történelmi alakjává? Emlékének őrzését Újszékely általános iskolája vállalta.

Írók, költők, tudósok nevét, örökségét valaha szívesen választották iskolák jelképévé. A Székelyföld most újra élt a lehetőséggel. Helyi szülöttek és az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő alkotói egyképpen felkerültek iskolák névtábláira. Ady Endre Csíkszeredában, az egyik általános iskolában, Arany János Csíkszentmihályon és Csíkszentimrén, Áprily Lajos Parajdon. Utóbbi Brassóban született, de Parajdon töltötte a gyermekkorát… Benedek Elek – az egykori székelyudvarhelyi diák – négy iskolát is a “magáénak mondhat” Udvarhelyszéken: az anyavárosban a tanítóképzőt, Boldogfalván, Szentábrahámban és Fiatfalván a helybeli általános iskolákat… Bányai János geológus, földrajztudós, tanár számítható az írók, szerkesztők közé is. A kézdivásárhelyi születésű polihisztor, székelyudvarhelyi tanár korában, 1931 és 1943 között Székelység címmel színvonalas honismereti és tudományos folyóiratot jelentetett meg. Maga több mint félezer cikk szerzője volt. A Székelyföld iparosításáról szőtt romantikus magyar álmok idején, 1946 táján a gondolat egyik legfőbb támogatója és igazolója. Tudományos hagyatéka 1971-es halála óta hasznosításra vár. A reáliák székely mindenesének neve legjobban egy szakközépiskola homlokára illett, Székelyudvarhelyen… Jókai Mórnak Tusnádfürdőn és Zeteváralján van iskolája, József Attilának Csíkszeredában és Varságon – a szeredai általánosban éveken át moldvai csángó magyar gyermekek külön osztályokban tanulhattak –, Jósika Miklósnak Etéden. Katonatiszt korában egy ideig ebben a székely faluban állomásozott… Kós Károly neve az ipari szakközépiskolán olvasható Székelyudvarhelyen és egy általános iskolán Gyergyószentmiklóson… Móra Ferencet Gagyban, Csíkszentmártonban és Székelyudvarhelyen választották általános iskolák védnökévé… Petőfi Sándort is három helyen látják “vendégül”, egy gimnáziumban Csíkdánfalván és két általános iskolában, Csíkszeredában és Székelykeresztúron. Egyébként Keresztúron helyi legendák hőse a költő, aki itt töltötte élete utolsó éjszakáját. Öreg keresztúriak máig hajtogatják, hogy itt temették el, itt kellene keresni a sírját… Székely János költő és drámaíró Ivóban, a madarasi Hargita lábánál, alig négyszáz lakosú új településen kapott iskolát. A Marosvásárhelyen élt költő ide menekült pihenni, alkotni vagy csak szabadulni a mindennapi űzöttségtől, és itt versekben énekelte meg a csodálatos székely tájat… Tompa László költő Székelykeresztúron “gazdája” egy általános iskolának. Az életre-halálra udvarhelyi székely nagyon közel, a kicsiny Betfalván született, életét azonban az anyavárosban élte le, a hajdani Székely támad vár romjainál…

Írók, irodalmárok, tudósok sorában végül Venczel Józsefet találom: a csíkszeredai szakközépiskola viseli a nevét. Tisztelgés a Székelyföld tragikus sorsú fia előtt, aki Erdélyországban a modern statisztika tudományának meghonosítója, a szociológia úttörője volt. Életútját 59 esztendősen csonkolta le az a 12 évi súlyos rabság, amit magyar hűségéért kapott. Márton Áron püspök köréhez tartozott, az önálló magyar egyetem egyik létrehozója, professzora, aki 1945-ben memorandumban tiltakozott a Magyar Népi Szövetség önfeladó politikája, az erdélyi magyarság akaratának, érdekeinek elárulása ellen. Valóban milliók nevében vette vállára a keresztet…

Mindjárt a Gábor Áron iskolájának említése után kellett volna idéznem Gál Sándort, aki a ’48-as szabadságharcban a székelyföldi sereg parancsnoka volt. Ezredesként Gábor Áron közvetlen elöljárója a háromszéki önvédelmi harcban. Állítólag a háború végén már tábornok, csakhogy a kinevezési okmánya, Kossuth Lajos aláírásával, nem érkezett meg idejében. Csíkszentgyörgyön született, a falu iskolája is ezentúl emlékeztet rá. Igaz, hogy Gál Sándor a diktatúra idején is szerepelhetett a magyar sajtóban, akárcsak Gábor Áron; lényegében kettőjükre szűkítették le a ’48-as székely hősök körét…

De hány meg hány egykori jeles férfiú vált nemzedékek feledékenységének áldozatává! A kitűnő főtanfelügyelő, a nemzeti eszmény istápolója, Beder Tibor kezdeményezésére és irányításával lefolyt iskolakeresztelők “neves névtelenek” egész sorát emelték a közismeretbe és újólagos megbecsülésbe. Íme, egy ’48-as honvédőrnagy, Endes József, Csíkszentsimon szülötte, aki zászlóaljparancsnokként vett részt a szabadságharcban. A bukás után az aradi vár foglya, együtt a halálra szánt tábornokokkal. Eredetileg az ő ítélete is fővesztésre szólt, majd 12 évet töltött várfogságban. Nevét ezentúl faluja iskolája őrzi… Fülöp Áron (1861–1920) költő nevét, műveit az Új Magyar Irodalmi Lexikon is számon tartja. Tanár Hódmezővásárhelyen és Szatmárnémetiben, a Képviselőház Könyvtárának igazgatója Budapesten. Orbán Balázs hatása alatt eposzt írt a hun–magyar mondakörről. Neve most felkerült szülőfaluja iskolájára… Gálfi Sándor (1810–1871) alkirálybíró, székely népballadákat gyűjtött; Kobátfalva iskolájának falára került fel a neve… Rugonfalván Makkai András (1814–1908) tanító úr fogad a helybéli általános iskolában. Most szellemével, hajdanán fizikai valóságában. A szabadságharc bukása után, 1852-ben börtönbe került összeesküvés vádjával. Öreg korát szülőfalujában töltötte, házuk mögé, a kertbe temetkezett. Ott pedig a sírja eltűnt… Székely Károlynak szerencséje volt a szülőfalujával, Csíkmenasággal. Követték életútját, miután 1920-ban százezrek szomorú tömegével kénytelen volt elhagyni Erdélyt, és Dunaföldváron telepedett el. Előzőleg negyedszázadon át tanított a csíkszeredai kereskedelmi és ipari inasiskolában; a szeredai ipartestület titkára is volt. Hargita megye székhelyén a gépészeti szakközépiskola idézi a nevét…

Helytörténészek mondják, hogy az iskolák “megkeresztelése” jótékonyan hat, különösen a kisebb települések lakóinak szülőföld-szemléletére, öntudatuk erősödésére. Nemcsak az iskolák homlokzatára kerülő történelmi személyek, írók, hadvezérek, de képzőművészek, folkloristák, műszaki kiválóságok esetében is. Példa-emberekké teszi a megidézetteket, “szentesíti” rangjukat az elindító közösségben. Így van ez még olyan kiváló művészek esetében is, mint amilyen Zsögödi Nagy Imre volt a festészetben. A “szakma”, a nemzeti közvélemény sajátos stílusú mesternek tekintette, a kolozsvári főiskolások professzornak, idehaza, Zsögödön “szorgalmas gazdaembernek”. Az egyik csíkszeredai általános iskola Nagy Imrének “ajándékozása” falubeli társuk országos elismerését tudatosította… Nagy István festőművészt (1873–1937) ténylegesen “hazahozta” az iskolaavatás szülőfalujába, Mindszentre. Ezenkívül a csíkszeredai Zene- és Képzőművészeti Gimnázium is az ő nevét kapta. Kétszeresen “hozta vissza” az elismerés az eltelt idő és a földrajzi távolság fogságából. A komor hangulatú művek alkotója ugyanis Trianon után Csonka-Magyarországra telepedett át, és Baján halt meg. Könnyű dolga volt a diktatúrának, mikor “kitiltotta” az erdélyi magyar művészetből… Siklódi Lőrinc szobrászművész sorsa hasonló (1876–1945). Egy időben volt erdélyi és magyarországi művész, Budapesten halt meg. Szülőfaluja, Gyergyóditró iskolája őt is “hazahívta”… Sövér Elek festőművész (1937–1982) Gyergyóalfaluban született, tanított is ebben a székely nagyközségben, és most ugyanitt az ipari szakközépiskola “gazdája” lett… A nemzet szívéből hívták haza a Mátisfalván született dr. Palló Imrét, a híres Kodály-interpretátort a székelyudvarhelyi Zene- és Képzőművészeti Gimnáziumba… A művészekkel együtt, megbecsülésben részesítették az olyan műgyűjtőket, mint Elekes Vencel (1917–1981), aki közigazgatási tisztviselőként kereste kenyerét, községi jegyző volt több állomáshelyen; megtakarított pénzén festményeket vásárolt. Ezek egy részét szülőfaluja, Gyergyóújfalu iskolájának ajándékozta, másokból a nevét viselő képtár nyílt a gyergyószentmiklósi múzeumban. Neve felkerült szülőfaluja általános iskolájának homlokzatára…

Igen sok esetben, talán legtöbbször, helybeli értelmiségiek történelmi és művelődéstörténeti ismereteiről árulkodik a hajdani jelesek “feltámasztása”. Minél mélyebbre kell hatolni értük az időbe, annál inkább. Cserei Mihály történetíró lehet a bizonyítékom. Csíkrákoson született 1667-ben, de viharos életének állomásait Erdély más tájain találjuk; öregségére pedig Nagyajtán telepedik le, ahonnan nemesi előnevét is vette, lévén ez a miklósvárszéki, jelentős település a család “ősi fészke”. Vofkori László székelyföldi útikönyve is, más Csereiekkel együtt, Nagyajta jelesei között tünteti fel. De az Erdély históriájának szerzőjét a szülőfalujában sem felejtették el, meg azt, hogy három évig csíki főkirálybíró volt: a csíkrákosi iskola most a nevét viseli.

Domokos Pál Péter – a nagy székely “hazatérő”, akinek szobra áll a csíksomlyói kegytemplommal szemben – nevét viseli a csíksomlyói gyermekotthon és a gyimesfelsőloki általános iskola. Hosszú életének (1901–1992) nagyobb felében “száműzött” Budapesten, nincs helye Románia hivatalos magyar tudományos életében, merthogy legfőbb úttörője volt a moldvai csángók közfigyelembe emelésének. Szabó T. Attila egyenesen “a csángók vándor apostolának” nevezte el, életében. Budafoki úti lakása igazi zarándokhely volt, ahová csángók, székelyek jöttek történelmüket megismerni, az ősz tudós előtt őszinte tiszteletüket tenni.

Külön fejezet kiváló papok, egyházi személyek vagy vallási motívumok megjelenése iskolák névadóiként. A lelkek nyíltak meg az 1989-es változások érintésére, és kiderült, hogy a ravasz ateista propaganda, a hívőket érő üldözések ellenére, a székely népben mélyen élt a hit, a kereszténység eszméje és erkölcse… Szóltam a Segítő Mária katolikus felekezeti középiskoláról Csíkszeredában. Ebben a városban a szakmunkásképzőt Szűz Mária édesanyjáról, Szent Annáról nevezték el, lévén védőszentje a bányászoknak, a gyermekáldásnak… Gyergyószentmiklós városában az egyik legnépszerűbb középkori szent, Myra püspöke, Szent Miklós kapott gimnáziumot… Székelyszentkirály iskoláját Udvarhelyszéken a falu névadójáról, az államalapító magyar királyról nevezték el. Ennek az iskolának az alapítási éve: 1450. Egyébként Szent István nevét viseli a falu temploma is… Mártír papok földi szenvedéseikért az utókortól kaptak elégtételt. Páter Benedek Fidel ferences tartományfőnök (1907–1979) emlékét szülőfaluja, Székelyszentlélek iskolája idézi… Zetelaka a maga mártír papját, dr. Boros Fortunátot (1895–1953) tisztelte meg a neki “ajándékozott” helybeli gimnáziummal… A gyergyószentmiklósi születésű Fogarassy Mihály, Erdély tudós püspöke (1800–1882) sokat áldozott az iskolákra; neve most az egyik szentmiklósi általános iskola homlokzatán olvasható… Nagylelkű adakozó volt dr. Lukács Mihály plébános, tanár (1678–1730), aki a szegény sorsú tanulók felsegélyezésére tett alapítványával a csíksomlyói gimnázium bentlakását alapozta meg. Kászon völgyében, szülőhelyén, az altizi iskola viseli most a nevét… Él jó emlékezete a székelyek között gróf Majláth Gusztáv Károlynak (1864–1940) “az ifjúság püspökének”, aki a Trianont követő súlyos időkben kormányozta az erdélyi katolikus egyházmegyét. Szelleme előtt a gyimesközéploki általános iskola tiszteleg… Emlékezetes alapítványtevő volt Mártonffi János csíkkozmási plébános (1793–1879), aki szülőhelye, Szentegyháza iskolájának az építéséhez nyújtott jelentős segítséget. Ez az iskola most a nevét hirdeti…

Történelmi szerepet játszott papi személyek érdemei tiszteletet kaptak az iskolák mostani keresztelőin. Zöld Péter az 1764-es székely öldöklés idején a Moldvába kiszaladó, majd Bukovinában letelepülő székelyek hőse volt. Elkíséri a bujdosókat, lelkileg gyámolítja őket, őrzi köztük – és így a moldvai csángók között –a magyar anyanyelvet. Batthyányi Ignác gyulafehérvári püspök hívja haza, és viszszatérve a tudós püspököt támogatja abban a – kudarcot vallott – kísérletben, hogy a Vatikán figyelmét a csángók felé fordítsa… Madéfalván nevetek el iskolát róla, a szülőfalujában.

Sorsszerű, hogy a madéfalvi veszedelem idején menekülő székely szabadok vezére egy hős lelkű pap volt, Zöld Péter, és méltó utódja, egy másik falusi plébános, Németh Kálmán dr. áll a bukovinai székelyek élén, mikor a hazatérők utolsó hulláma 1941-ben elindul vissza, a Duna–Tisza tájára.

Csíkszentkirály tudós papja, Vitós Mózes (1847–1902) a mai helytörténészek előfutára Csík megyében. A történelmen túl a nép gazdasági helyzete, lehetőségei is foglalkoztatják: reformer pap, de a hit apostola. Csík megyei fűzetek címmel 34 kiadványban, valóban “füzetben” összegezte kutatásainak tapasztalatait. Szülőfalujában halt meg. Egykori iskolája ma a nevét viseli.

A magyar egyházi zene klasszikusa volt Kájoni János (1629–1687), ferences tartományfőnök, aki Csíksomlyón nyomdát állított fel, kiadta énekgyűjteményét. Hatása századokon át érezhető a csíki székelység életében. Két iskola is patrónusának vállalta, a kereskedelmi szakközépiskola Csíkszeredában és az általános iskola Csíkcsicsóban.

Jellemző vonása a mostani székely öntudatra ébredésnek, hogy a teljes felekezeti ökuméne jegyében bontakozott ki és védelmezi önmagát. Mert azért a sanda fenyegetés nem tűnt el a magyar jellegüket visszaszerzett székelyföldi iskolák tájékáról. Fájdalmas emlékek sokasága maradt mögöttünk azokból az időkből, mikor a székelység önkörén belül is tépte-pusztította magát, felekezeti villongásokban. Most a lelki békesség jelének tekinthetem, hogy Kriza János unitárius püspöknek egy olyan településen van iskolája, ahol a több mint kétezer lakosból alig húsz követi Dávid Ferenc hitét. Ez a helység: Kápolnásfalu. Mégis találó volt a névadás, mivel a település erős vára a székely hagyományőrzésnek, Kriza János pedig, a Vadrózsák gyűjtője, jelkép-embere a népi kultúra beemelésének a nemzeti művelődés egészébe.

Körültekintő figyelem jele, hogy a múltkereső alázat olyan sorsokat is feltár, ismertté tesz, mint a kissolymosi iskolának nevet adó Augusztinovics Pál. Ki lehet ez a titokzatos férfiú, merre volt hazája? A Hargita Népe szorgalmas, jól tájékozott munkatársára, Takács Évára támaszkodom. Augusztinovics családja Lengyelországból szakadt Magyarországra, jelesül Kolozsvárra, mikor a XVII. század közepén a lengyel rekatolizáció elől az ottani antitrinitáriusok nagyobb csoportja keresett menedéket Erdélyben. Augusztinovics Pál ezek XIX. századi leszármazottja; magas rangú hivatalnok, aki 1837-ben jelentős alapítványt tett a magyarországi (erdélyi) unitárius egyház javára.

Nem feledkezett meg az iskolaavató felelősség az immár csak emlékekben élő szombatosok vezéralakjáról, Pécsi Simonról sem. Ő teremtette meg a szombatosok alapvető vallásos irodalmát általa írt és fordított teológiai művekkel. Birtoka Szenterzsébeten volt, itt neveztek el iskolát róla, noha a több mint 1100 főnyi lakosság döntő többsége immár református; szombatos egy sincs.

Két iskolai névadás rendhagyó módon nem Hargita megyéhez kötődő magyar klasszikusnak adott szellemi otthont. Beder Tibor megyei főtanfelügyelő elképzelése érvényesült ebben, ő ugyanis a Székelyföldet az erdélyi magyarság “belső anyaországának” tekinti. A gondolat csak első hallásra tűnhetik meglepőnek. A több mint félmillió, egy tömbben élő székely sorsának alakulása valóban döntően kihat a dél-erdélyi, mezőségi, észak-erdélyi szórványok vagy éppen a városi magyarok életlehetőségeire, nemzeti tudatára, jövőjére. Persze ez az “anyaország-szerep” csak akkor lehet igazán hatékony, ha a székely tömbmagyarság anyagilag is támogathatná a szétszórt magyar szigetek erősödését, aminek – nem csak ennek! – fő feltétele az autonómia megvalósulása lehetne. Beder Tibornak és hűséges munkatársainak erre is volt elképzelésük – többször kifejtették –: a Juliánus Alapítvány ezt szolgálná, ha kiteljesedhetnék…

Kemény János örökségét vállalta a magyar nyelvű maroshévízi általános iskola. Nem ez, hanem Marosvécs volt az író otthona, csakhogy az a helység Maros megyéhez tartozik, és abban a megyében jóval nehezebb a magyar hagyományok ápolása, mint Hargitában. (Egyébként a két helység nincs messze egymástól, Maroshévíz igazából a hagyományos Maros-Torda megye része; az 1968-as “megyésítéskor” csatolták Hargitához, hogy ez az elsősorban románok lakta vidék kellő többségi “káderanyagot” biztosíthasson a székely megye számára. Kárpótlásként, amiért Maroshévizet elcsatolták Maros megyétől, ide költöztették át az addigi gyergyószentmiklósi bíróságot. Utazzanak csak a gyergyói székelyek!)

Másik iskolai névadásból országra, sőt világraszóló botrány támadt. Pedig milyen egyértelmű és nemes volt a szándék, beleillett Beder Tiborék elgondolásába. Wass Albertről, a holtában végre hazatért nagy erdélyi íróról, a XX. század Mikes Kelemenjéről illendő volt iskolát elnevezni. Falujában, a mezőségi Vasas-Szentgotthárdon erre nem nyílik lehetőség: a színrománná vált településen, a széthordott grófi kastély árnyékában – egy Wass Albert-regény címét parafrazeáltam –a Wass családot, teljes mértékben igazságtalanul, “háborús bűnösnek” tartják, és 1945 óta szünet nélkül szítják a gyűlöletet ellene. De a Székelyföld ismeri az igazságot, és elégtételt kívánt szolgáltatni az írónak. A nagy történelmi múltú Bögöz faluban akartak róla iskolát elnevezni. A nemes szándéknál erősebbnek bizonyult a sötét ármány, a falu tantestületénél a diktatúra torzulásainak továbbélése.

Szegény Wass Albert abban bízott, hogy a kisebbségi elnyomatás tisztítótüzében eltűnik a lelkekben felgyülemlett salak, gyűlölet, a “román hazafiság” áfiuma.

Ezerszer szavalt versében – Üzenet haza – ezt a reményt álmodta bele újbóli találkozásába Erdéllyel:

Belehalt volna, ha megéri bögözi megaláztatását!

Kicsi Galambfalván jól érezné magát. Derűs, oldott a hangulat: a tiszták és a békességesek ünnepelnek. Kedves fiúk emelkedésében önmagukat is ünneplik. Mintha itt mindenki rokona lenne Vékás Domokosnak. Hiszen az is, ő volt az első kisgalambfalvi, akit megismert az egész ország, a nemzet, és tőle várt tanácsot, védelmet minden székely ember.

Templom és iskola egymás mellett van Kisgalambfalván, mintha Reményik Sándor létparancsát példáznák: csak együtt nyújthatnak oltalmat a magyar jövőnek Erdélyben. A névadó ünnepség a református templomban kezdődik el. Ezen nem is csodálkozom, így kívánja meg ezt a falu hangulata, erkölcse, hagyománya. Még a diktatúra idején is a templom volt a falu igazi központja. (Kisgalambfalvának nincs önálló helyi tanácsa.)

Istentisztelet előtt a presbitérium, Incze Attila lelkésszel az élen, a falu vasútállomásán köszöntötte Erdély püspökét, aki eljött, hogy személyes jelenlétével is emelje az ünnepség rangját. Itt van Sepsiszentgyörgy református esperese, Incze Sándor, aki Vékás Domokos egykori kollégiumát, a Székely Mikót képviseli.

Jelen és történelem összefonódott ezen a napon. A templom előtti kicsi térség az emlékezés és az emlékeztetés helye. Millenniumi emlékkő áll itt, ezzel a felirattal: “Magyarország ezeréves fennállásának emlékére, 1896.” Az 1100 éves fordulón hozzátoldották az 1996-os évszámot is, mintegy megújítva hűségük fogadalmát. Mellette a hősök köve a két világháború kisgalambfalvi halottainak neveivel. Eredetileg országzászló talapzata volt, a négyéves “magyar világ” idején építették. Most ismét zászlótartó rúdként is szolgál, felhúzták rá a falu féltve őrzött ereklyéjét, a piros-fehér-zöld lobogót.

Különös története van ennek a zászlónak. Vagy nem is egyedülálló, sok székely faluban találni párját.

Egy Budapestre került falusfelük, Albert Ferenc 1942-ben címeres nemzeti lobogót ajándékozott Kisgalambfalvának. Szegényként, nagyon “alul” kezdte pesti életét, de sikerült megkapaszkodnia, és úgy találta, hogy szülőfaluját örök időkre emlékeztetni kell nemzeti feltámadására. Kicsi Galambfalva pedig azzal viszonozta az ajándékot, hogy reá hímezték a zászlóra: Kisgalambfalva. Felszabadulásunk emlékére. Büszkén lobogj, hirdesd a magyar feltámadást. 1940 szeptember. Albert Ferenc és családja ajándéka.

Nagyon rövid ideig tartott ez az újabb magyar örökkévalóság. Jött 1944 ősze, orosz katonák, román katonák, baj lett volna, ha a címeres magyar zászló a szemük elé kerül. A falu papja, Nagy Sándor összetanakodott Szabó Albert megyebíróval, így nevezik a székelyeknél a református egyházközségi gondnokot, és úgy döntöttek, hogy befalazzák a zászlót. Mégpedig a templomban, a katedra fölött. A titkos temetésen a tűzoltó parancsnok vett részt, Miklósi Dénes, neki tudnia kell az efféléről, és Kerestély Ferenc. Ők négyen. Mind a négyen híven őrizték a titkot. Telt az idő, sorban sírba dőltek. Nagy Sándor lelkész csak a feleségének mondta el a titkot, a tiszteletes asszony pedig Klárika lányának. Ő lett a zászló egyetlen őrzője.

Klárika még megérte az időt, hogy kibonthatták a templom falát, és elővehették az épségben megőrződött magyar lobogót. Öt évvel a romániai változások után. Azóta a parókián óvják, védik a ritka ereklyét. És ilyen alkalmakkor, mint a 2000-es falunap, iskolaavató és a magyar királyság alapítására való emlékezés, felhúzzák a zászlórúdra.

Történt pedig ebben a 2000. esztendőben, hogy míg a templomi gyülekezet a püspök szónoklatát hallgatta, a zászlót az idevezényelt román csendőr őrizte. Egymagában sétált, őrködött. Ekkor hirtelen szél futott végig a vidéken. Leverte a rúdról a lobogót. Ott hevert a földön, mellette a csend őre, puskával a kezében, ijedelemmel a szívében. Még azt gondolhatják a falubeliek, hogy ő verte le rúdjáról a magyar zászlót… Besietett a templom udvarára. Ott szerencsére egy férfira akadt. Segítségül hívta. Ketten szépen felvonták megint a bécsi döntés lobogóját.

Mire a gyülekezet kitódult a templomból, hogy a szemközti iskola épületére felerősítse az új táblát: Vékás Domokos Általános Iskola Kisgalambfalva, a zászló a helyén, semmi nyoma az iménti kalandnak. De azért a hír szétfutott. A csendőr, román fiú, egy szót se ért magyarul, most is sétált az emlékműnél; neki a rendet kellett biztosítania.

Hozzáléptem, és kezet szorítottam vele.

Biztos vagyok benne, hogy Vékás Domokos is ezt tette volna…

Egyetlen emlékező beszédet szeretnék említeni az ünnepségről. Ifjú Vékás Domokos, az ünnepelt fia a család nevében szólott. Úgy éreztem, hogy egyben nemzedéke nevében beszélt. Az Erdélyből elmenekült, kitántorgott, áttelepült apák és anyák fiainak, unokáinak hangján, gondolatairól. A százezrek leszármazottai immár maguk is újabb százezreket jelentenek, jelen vannak az anyaország életében, sorsának alakításában. Sűrűn latolgatjuk, hogy milyen következményekkel jártak az Erdélyből kiindult anyaországi exodusok 1920, 1944 után és a rendszerváltozások évtizedeiben. Ritkábban készítünk lustrát arról, hogy milyen hatással vannak ezek a “lelki erdélyiek” Budapestre, egész Csonka-Magyarországra. Személyes tapasztalatom, hogy többségükre sajátos nemzeti felelősség vállalása a jellemző. Munkájuk, kapcsolataik, ismeretségi körük révén ébren tartották a figyelmet az erdélyi magyarság sorsa iránt akkor is, amikor ez tilos volt, netán éppen büntetendő cselekmény Biharkeresztesről nyugatra. (Domokos Pál Péter tudott erről beszélni, akit ezért a “vétkéért” száműztek az ötvenes évek elején Budapestről egy dunántúli kicsiny faluba.) Ezek az újabb erdélyi nemzedékek érezhetően alakították az ország közhangulatát, olyannyira, hogy végül – moszkvai tiltás ellenére is – a párt és állami vezetésnek számolnia kellett a trianoni határokon kívül rekesztett magyar közösségek állapotával. Most pedig az igazi Erdélyre jellemző nyugodt fegyelmet, nemes toleranciát testesítik meg, ami sohasem megfutamodás a gondok elől, nem önfeladás, hanem a bátorság és elszántság jele, és egyben reményt sugároz kisebbségben élő nemzettársainknak, hogy ne csüggedjenek el az újabb és újabb próbákban, mindennapi gyötrelmek közepette. Nagy előnyük e nemzedék tagjainak apáikkal, nagyapáikkal szemben, hogy ők már nem viselnek olyan sebeket a lelkükön, mint kiűzött, megalázott szüleik, nagyszüleik, akiknek közvetlenül szembesülniük kellett a történelem kegyetlenségével. Korszerű nemzedékek, amelyek hivatottak a korparancs teljesítésére: a nemzet szellemi-lelki egységének megteremtésére, ami az otthonában maradt erdélyi magyarságnak is létérdeke, egyetlen igazi menedéke…

Erről beszélt ifjú Vékás Domokos, aki ugyanazon a pályán halad, mint az édesapja, tanári végzettséggel magyar diplomata – Rómában tett családi látogatásunkon ő kalauzolt az Örök Városban, lévén a vatikáni magyar nagykövetség munkatársa –, és magabiztosan, pátosz nélkül vallotta meg, hogy Kisgalambfalva az ő faluja is, erőt ad számára, felfrissülést, s ezt felelősséggel viszonozza.

Ezt mondta volna, így mondta volna Vékás Domokos barátom is, ha az ő világba indulásakor szólhatott volna faluja népéhez. Tanúsítom, hogy ezek voltak az ő gondolatai. 1947. húsvét táján ketten sétáltunk Kolozsvárott a Fellegvár elhagyatottságában; a jövőt latolgattuk. Búcsúzott.

Ifjú Vékás Domokos vezette a kisautót Kisgalambfalváról Budapest felé. Nem emlékszem pontosan, miként fordult beszélgetésünk a moldvai csángókra, de egyszer csak ennél a tragikus magyar témánál tartottunk. Évekkel ezelőtt egy Rómában elkezdett beszélgetést folytattunk. A Vatikánban szolgáló magyar diplomataként ifjú Vékás Domokos jól tudta, hogy a csángó magyarok megmentéséért, anyanyelvük elismertetéséért Rómában lehet a legtöbbet tenni. Miként az erdélyi egyházmegye érsekségi rangra emelése is a Vatikánban dőlt el. És az 1989-es fordulat után újra létrehozott diplomáciai kapcsolat első magyar képviselői történelmi munkát végeztek. Egyszer bizonyára majd kellő tudományos alapossággal ezt is felmérik tárgyilagos történészek. Ifjú Vékás munkájának szép elismerése, hogy szolgálati ideje lejártakor, 1995-ben Sodano vatikáni bíboros-államtitkár mellére tűzte a Nagy Szent Gergely Lovagrend tiszti keresztjét. Itthoni elismerése, hogy hazatérte után – mivel a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanárkodott, lévén olasz szakos – újra kiküldték Rómába, ezúttal a Magyar Köztársaság nagykövetségére…

Itthon töltött idejében, nyaranta, gyakorlatilag ismerkedett az addig elméletből, tanulmányaiból tudott “csángókérdéssel”. Újra meg újra útra kelt, bejárta a még magyarnak számítható moldvai csángó falvakat. A csángó nyelvjárási anyag számítógépes feldolgozása volt a feladata. Máskor pesti nyelvészek, oktatók, kutatók, egyetemi hallgatók ötvenfőnyi csoportját vitte el a Szeret mentére. Vallja, hogy ősi telephelyeiken kell megismerni a csángókat, életüket, nyelvüket, gondolkodásukat, hogy érvényesen szólhassunk, cselekedhessünk érettük.

– Nagy hatást tett az egyhetes út a pesti hallgatókra?

– Új érzelmeik, gondolataik támadtak. Úgy érezték, hogy valami megváltozott bennük. Elmondták, hogy a magyarságuk ezentúl többet jelent számukra. Én is így vallom.

Klézse, Bogdánfalva, Külső-Rekecsény, Lujzi-Kalagor, Trunk, Diószén, Szabófalva…

– Magyar nyelvórákat tartottam. Pusztinán, a Tázló mentén például egy csángó gazda házában. Írni és olvasni tanítottam őket magyarul. Vagy negyvenen jöttek el. Soha hálásabb tanítványaim nem lesznek, mint ők. Kérdéseikből kiéreztem, hogy nemcsak a magyar írással-olvasással ismerkednek, de önmagukkal, a magyarsággal, a nemzettel. Ámulva hallgatták, szinte hitetlenül, hogy nemcsak Moldvában él a magyar nyelv, de mindenütt a Kárpát-medencében, és azon túl is, a messzire kifutottak között. Értéknek tartják mindenütt az anyanyelvüket. “Bárcsak tudnánk mi is olyan szépen beszélni magyarul. De néha a magyarok között nem merünk megszólalni.” Mit felelhettem? “Én jól tudok magyarul, ugye, hiszen nyelvtanár vagyok. De nem beszélek olyan szépen magyarul, mint maguk.” A tekinteteken látni, mikor a kíváncsiság örömmé válik, a lélek valósággal újjászületik. Hidd el, Gyuri bácsi, én voltam a tanítójuk, de sokkal többet tanultam tőlük…

Úgy éreztem a száguldó autóban, hogy Vékás Domi mellett ülök, Konsza Samu bácsi magyaróráján, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban.

FEKETE GYULA

Naplóm a történelemnek címmel most állítom össze 1941–2000-ig közéleti naplóm köteteit, hogy olyan forrást kínáljak fel minden időkre e korszak magyar történetírásának, melyet meg sem kerülhet. Az alábbi részleteket ebből a hatvanéves naplóból emeltem ki.

(A földosztás olyan-amilyen végrehajtása után, a Nemzeti Parasztpárt észak-magyarországi kerületének a megszervezésére kaptam megbízást, Borsod, Zemplén, Abaúj, akkor még három megye központi titkáraként. A hevenyészve írott napi feljegyzések alábbi részletének csak azért szorítok helyet, talán őriz valamit abból a hangulatból, ahogyan mi, nagy történelmi ábrándokat szövögető, kivetkőzött kollégisták hozzáláttunk a világot megfordítani.)

A Szemere utcában egy háromszobás földszintes lakást kapott a párt, igaz, kiürítve, bútorok nélkül. A Horthy Miklós utcai irodából mindent át kell pakolni, kiskocsi már volna hozzá, de a szekrénnyel, vasággyal nem boldogulok egyedül. Szerthet és Balogit hiába keresem, nem sikerült elérnem őket. Meszticzky kisegített, s beszéltem vele a jövőt illetően is. Jogász, és elhatározta, hogy szigorlatozni fog, s kikapcsolódik a pártmunkából. Megkértem, hogy azért, amint teheti, vasárnaponként jöjjön le gyűlésezni vidékre. Takarítani is kellett a Szemere utcai lakást, és legalább egy társalgófélét berendezni az áthurcolt bútordarabokkal. Elment a nap a hurcolkodással, a rendezkedéssel, este elkészítettem tíz napra a munkatervet. Jó nagy adagokban. Megverték az utcai ablakot, láttam, hogy orosz katonák, nem nyitottam ki. Leoltottam a villanyt, megvártam, míg eltirhulnak az ablaktól, tudtam is még dolgozni valamit, de azután kellemetlenkedtek megint, s kénytelen voltam még éjfél előtt lefeküdni. Pedig már a lap indítása bármelyik pillanatban bekövetkezhet, s elő kellene készítenem az első szám anyagát. Meszticzky és a rendőrkapitány, Czövek vállalta benne a munkát, és ma Kiss Gyulával is tárgyaltam, írástudó ember, a szerkesztőbizottság tagja lett. Most Mezőkövesdre ment járási főjegyzőnek, és addig ott is marad, amíg a járásban a Parasztpárt ügyeit valamennyire rendbe nem teszi. Hozzálátott a munkához, majd elválik, hogyan fogja végigcsinálni.

Tegnap abban állapodtam meg Czövek rendőrkapitánnyal, hogy ma elmegyünk _a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz, be is jelentkeztem Szinyicin ezredesnél. Sokáig kellett várakoznunk, míg bejutottunk hozzá. Kérdezte tőlünk, hogy mi az a Parasztpárt, nyilván elfelejtette már, hogy tőlem is kérdezgette, amikor Debrecenből elhozott. Pista bátyám elég okosan felelgetett, bár nem mert elég határozottan megnyilatkozni. Lehet, ez is oka volt annak, hogy Szinyicin sumákolt a lapengedélyről, mondván, hogy fölötteseinek a véleményét kell kikérni ahhoz, hogy a beleegyezését megadja. Még jó, hogy nem Sztálintól kell engedélyt kérnie. Ezt csinálta a Kisgazda Párttal is. Így hát egyelőre nem lesz szükség a vezércikkre, amit a fia többszöri unszolására kértem az öreg Czövektől. Én ugyanis úgy terveztem, hogy országos névvel jövök ki az első számban, és lehetőleg minden szám vezércikkét márkás névtől hozom, de ifj. Czövek fontosnak tartja, hogy az apja írja az elsőt. Ráhagytam, nem látom elvi akadályát. Este főleg az ilyenformán megváltozott program átdolgozásával, az összes megoldandó feladat összeírásával foglalkoztam, és egy kicsit olvastam is. És elhatároztam, hogy holnaptól bevezetem a “szigorlati időt”.

Mától kezdve két hét “szigorlati idő”. Azaz: reggel ötkor kelés, éjfél után egykor lefekvés. Ma késtem egy kicsit a keléssel. Kezdtem már unni a száraz kosztot, és érzem, hogy nem bírok dolgozni teljes erőbedobással. Viszont nyersanyag még nincs elég a főzéshez, s ha volna is, nincs kellő felszerelés. Ráadásul: nincs, aki főzzön. Pedig ma délelőtt bevezették a gázt. Ez határozottan sok segítséget jelent, igaz, csak korlátoltan lehet használni. Megcsináltattam a sparhétot is, nagyon sokba került, mint minden szakmunka. Cseténével találkoztam, de nem tudtunk hoszszabban értekezni. Szerthtel és Balogival megbeszéltem a tennivalókat. Szerth vállalta, hogy vasárnaponként elmegy gyűlésre. Balogi húzódozott, fenntartásai voltak, neki, mint mondta, igen sok dolga van. Czövek őt beszippantotta a rendőrségre, határozottan a fejébe szállt a két csillag. Sikerült néhány bútort szereznem az elhagyott javak kormánybiztosságától is, még a szállításba is besegítettek egy öreg teherautóval. Már esteledett, mire a szállítást befejeztük, és hozzáláthattunk a szobák átrendezéséhez. Éjfélre helyükre kerültek a bútorok, és utána még új fekhelyet is készítettem magamnak, és végiggondoltam a holnapi teendőket.

Joli eljött, körülnézett jövendő lakhelyén, a mosdó melletti ablaktalan kis szobát külön gonddal rendezgette – cselédszoba lehetett valamikor –, ez lesz az észak-magyarországi kerület központjában a mi magánlakásunk. Súrolt, takarított Joli, elhozta még a Horthy Miklós útról a maradék holmit, Meszticzky közben megjött, hozta a barátját bemutatni. Politikailag ugyan képzetlen, de értelmesnek látszó, jóindulatú gyerek. Délután hozzáláttunk a társalgó pártiroda szépítgetéséhez, s ez különösen sokáig tartott. Jöttek közben Hejőbábáról, szónokot kértek. A miskolci tagok hat órakor értekezletet tartottak, vitatkoztak a szövetkezetekről. Szerencsi Gyula tudálékosan beszélt, noha rögtön látszott, hogy nagyon új neki ez a téma. Meszticzky kissé bizonytalan, ifjú Czövek határozottan többet adott, mint vártam tőle, jó szótehetsége van. Balogi jó érzékű, de szintén bizonytalan. Gyűlés után a miskolci korifeusok meghívtak másnap reggelre némi eszmecserére. Sejtem, hogy rohamra készülődnek, nagyon a bögyükben van, hogy taknyos létemre a központ megbízásából itt én vagyok a főnök. Magamra maradva tehát este, ez a honapi eszmecsere foglalkoztatott. Miskolci tagdíjakból bejött körülbelül négyszáz pengő. A plakátokon kívül, a miskolci szervezetre körülbelül 1400 pengőt költöttünk, tehát anyagi követelésük velünk szemben nem lehet. Február 15-e körül Borsodban összesen öt pártszervezet működött. Március 20-a körül 7-8 szervezet. Április 15-e körül 20 szervezet. Május végén 32 szervezet. Id. Czövek, ifj. Czövek, Szerth, Balogi összesen 7 szervezetet alakított meg. Mindig erre hivatkoznak, és azzal támadnak, hogy én nem végzek semmi munkát. Szerintük az volna a feladatom, hogy mindennap a falukat járjam. (Én körülbelül háromszor annyi szervezetet alakítottam már meg, mint négyen együttvéve ők.)

A miskolci szervezet korifeusai mindnyájan nekem támadtak, hogy nem csinálok semmit, hogy hozzányúltam a miskolci szervezet pénzéhez, hogy nem jól kezelem az anyagiakat, hogy nem vetem magam alá Czövek Pista bátyámnak, akinek pedig Kovács Imre adott megbízást stb. Eleinte higgadtan próbáltam válaszolni, de azután bedühödtem, és kiabáltam. Az egyik kijelentésemről nyomban jegyzőkönyvet vettek föl, hogy a központban majd felhasználhassák ellenem. Különben jó, hogy fölkészültem _a támadásra, miután közöltem velük, hogy a megbízásom olyan természetű, itt senkinek alárendeltje nem vagyok, felelősséggel csakis a központnak tartozom, elszámoltatásra tehát nincs joguk, és mégis kész vagyok elszámolni, a békesség kedvéért. Tételesen tájékoztattam őket a bevételekről és a kiadásokról. Amire leginkább építették _a kifogásaikat, arról egykettőre kiderült, hogy hiányos könyvviteli ismereteikből fakadnak. Persze tovább akadékoskodtak, miért vezettem be a gázt, miért költöttem egyáltalán a bútorok szállítására, majd amiatt támadtak, hogy szerintük mellőzőm a helyi, a miskolci embereket, hogy biztosan én fúrtam meg Czöveket a pártközpontban, hogy a fontosabb posztokat a saját embereimmel igyekszem betölteni. Magyaráztam, hogy mindennek épp az ellenkezője igaz, hogy Czövekkel épp amiatt vannak összetűzéseim, hogy akiről kiderül, jól dolgozik, alkalmas a pártmunkára, ő átszippantja a rendőrséghez. Azok aztán többé nem hajlandók pártmunkát végezni. Most, hogy valamenynyire rendbe hoztam az ügyeket, már nem olyan reménytelen a helyzet, mint amikor egyedül hagytak, most már jönnének, volna segítség, de csak irányító posztokhoz volna kedvük, úgy gondolják, a kulimunkát majd elvégzem én. Erre ők megint a pénzre tértek vissza, s kifogásolták, hogy olyan munkákért sem fizettem, amiért pedig járna pénz. Vitatkoztunk ezen, milyen pártmunka az, amiért járna pénz, végül 800 pengőt kifizettem Honosnénak, aki erre annyira megszelídült, kijelentette, hogy közöttünk soha nem is voltak ellentétek, és ha Laciból (jövendőbelijéből) nemzetgyűlési képviselőt csinálok, még inkább jóban leszünk. Végtére megbékélve oszlott szét a társaság.

Csak összefoglalva írom, mert elmaradtam egy héttel. Szombaton már egészen jóba keveredtünk Czövek Pistával, széttépte a megíratott jegyzőkönyvet. Vasárnap elmentem Hejőszalontára, csak délután jutottam ki, mert délelőtt nem ment a vonat, megalakítottam a pártot. Hétfőn kiküldtem a körleveleket. Kedden Joli otthagyta a háziasszonyát, és hazament Mezőkeresztesre. Este megjött Illyés Gyula a központból. Beszélgettünk, mi a helyzet, együtt elmentünk Czövekhez, a rendőrkapitányhoz. Sor került az ellentétek tisztázására. Illyés inkább a kort tisztelte, mint engem, és helytelenül járt el, meg sem kérdezte a véleményemet, csak Czöveket hallgatta meg. Készpénznek vette a Czövek vádjait, kritizálta a munkámat, nem tudott, de nem is akart tudomást venni arról, hogy magamra hagyatva milyen nehéz összekaparnom a központi iroda fenntartásának költségeit, anyagi alapjait, milyen nehézségekkel küzd, úgyszólván, központi támogatás nélkül a három megyére kiterjedő pártszervezés. Másnap megjött Balogi Pista, és úgy állapodtunk meg, hogy vállalja a pártmunkát, elmegy Abaújba szervezni. Este haza akartam utazni, de nem ment vonat. Találkoztam B. Andorral, pataki öregdiákkal, őt meghívtam magamhoz éjszakára. Nemsokára becsengetett Kardos Laci, így aztán eltelt az idő. Összesen egy órát aludtam ezen az éjszakán. Csütörtökön hazautaztam Mezőkeresztesre, összepakoltam egyet-mást, és megszereztem a házassághoz szükséges iratokat.

Visszaérkeztem Miskolcra. Balogi Pistával megbeszéltem az abaúji szervező körutat. Beváltottam Gál Bertalan 3000 pengőjét. Gagybátorból eljött Béres Feri, Muharai csapatában a tilinkó-ügyek országos intézője lesz. Itt voltak a tardonaiak, a szövetkezet ügyében. Látom, hogy a pártelnök Kiss József erőszakkal át akarja venni _a szövetkezet vezetését. Szavaztatni üzletrészek szerint akar. Kifejtettem, hogy ez így nem lesz lehetséges, hát nem nagyon tetszett nekik. El is mentek utána a főkapitányhoz, és mint kiderült, piszok módon nyilatkoztak rólam. Amikor még egyszer visszajöttek, emlékeztettem őket egy tardonai paraszt panaszára, miket mondott a parasztpárt helyi vezetőjéről. Kiss szörnyen megsértődött, és követelte a tardonai ember nevét. Nem mondtam meg, igen éles vita után ismét visszamentek Czövekhez, de most már ő is átlátott rajtuk, és kitette őket. Telefonáltam Újhelyre, Pestre és Mezőkeresztesre Fűrésznek. Pesten, a központban tudtomra adták, hogy nem jön le senki Sárospatakra gyűlést tartani. Lehetetlen helyzet elé állítottak ezzel. Lengyel és erdélyi mérnökök jöttek Diósgyőrből, és részletes ajánlatot hoztak arról, hogy szövetkezeteink milyen vasgyári termékeket, szerszámokat cserélhetnek lisztért, szalonnáért, élelmiszerért. Megígértem nekik, hogy beszélek a szövetkezetekkel. Elmentem utána Czövek bátyámhoz, a szövetkezetek további szervezéséről beszélgettünk, és figyelmeztetett, hogy Szinyicin ezredes hamarosan ki fogja adni a lapengedélyünket. Hazajövet pótoltam a naplót, és valamelyes rendet csináltam az irodában. A szövetkezeti szakkönyvet olvasgattam az ágyban.

Reggel megérkezett Berecz és Fűrész. Úgy látom, Fűrész nem sokat intézett, jelentést sem adott be. Berecz agilisabbnak mutatkozik, lehet számítani az ő aktivitására. Itt volt Csáki, Hejőszalontáról. Az ő és a vitéz Varga személye ellen kifogások merültek fel, nem akarták hagyni, hogy szerepeljenek a nemzeti bizottságban. A két személy miatt határozottan jobboldali jellege van a szalontai pártnak. Csákinak ugyan nincs saját földje, de bérelt közel háromszáz holdat. Telefonáltam Pestre, azt mondták, a gyűlésre jönni fognak. Továbbítottam Újhelynek a telefont. Délután Balogi Pista elindult gyalog Sajóecsegre. Vitám volt egy úrral a vonaton, aki azt bizonygatta, hogy a deportáltakat előjogok illetik meg.

Délelőtt megjött Budapestről Szabó Pál (nem az író) és Szabon János. Pártügyekről beszélgettünk. Amikor a gyűlésre került a sor, kitűnt, hogy alig lézengenek a színházban. Végtére a színház erkélyére jött ki a kórus, innen az erkélyről tartottuk meg a gyűlést. Ha Szabó Pali nincs ott, botrányba fulladunk, úgy makogott a közellátási államtitkár. Utána összejöttünk a párthelyiségben, és beszélgettünk a környékbeliekkel. Délutánra Sárospatakon hirdették meg a gyűlést, itt már néhány száz ember összejött. Találkoztam ismerősökkel, kértek, hogy menjek el Patakra, tartsak előadást a diákoknak, tájékoztassam őket a helyzetről. Olyan jó vacsorát adtak, sajnáltam otthagyni az asztalt. Este Bodrogkisfaludon kötöttünk ki, Oláh Imre bácsiéknál.

Korán reggel értünk Miskolcra. Elmentünk Czövek Pista bátyámékhoz, szörnyen meg volt sértődve az öreg, mert olvasta, hogy Borsodban valami Papp nevű képviselője van a pártnak. Szabó Pali megmagyarázta neki a félreértést. Joli is megjött Mezőkeresztesről. Török Béla Devecserből telefonált, behívtam a pártiskolára. Ifj. Czövek beszámolt hejőbábai útjáról. Jöttek Edelényből, szervezőt kértek. Itt járt megint a tardonai szövetkezet küldötte, sorolta a bajait. Gesztre is kérték a szónokot. Délután Lőrinc jött Sajókeresztúrról, majd ugyanonnan a Patakról ismerős református pap, Demeter Gyuszi. Este korán elaludtam, mert már alig álltam a lábamon.

Reggel itt volt Nemesbikkről egy kereskedő, hogy szerezzünk neki határátlépési igazolványt. Átvettem Júliától a pénztárt, elszámoltattam a Kalendárium és _a Debreceni Szabad Szó árával. Megbarkácsoltam az íróasztal törött lábát, elrendeztem a könyveket. Súra jött Ózdról, akit márciusban a földreform járási megbízottjának neveztem ki, nem lévén több dolga, lemondta a megbízatását. Domaházáról a földigénylő bizottság elnöke keresett meg, beszélgettünk az állapotokról, propagandaanyagot kért, meg fogja alapítani otthon a pártot. Délután bent volt Tóth Guszti és egy másik tag, a párt ügyeiről beszélgettünk. Közben a Szabad Szó vezetője is meglátogatott. Estefelé Balogi Pista érkezett meg Abaújból, s képtelen esetekről hozott hírt. Találkozott olyan emberrel, aki nem tudta, hogy vége a háborúnak. Az egyik faluban külön tartják a bált a nemesek és a nem nemesek. Ma délelőtt különben elintéztem néhány lógó ügyet. Most látom csak, milyen segítség nekem ebben a telefon. A megyei hatóságokkal is, mint a Nemzeti Parasztpárt fontos embere telefonon keményen és határozottan szólhatok, és ezt újabban ki is használom, nem látják tejfeles képemet. Plakátokkal este feldíszítettem a folyosót is.

Tizenkét éves volt, én tizenhat, amikor először sétálgattunk együtt. Holdvilágnál, küszködve a szóval és nagyokat hallgatva. Később mindkettőnknek más irányba kanyarodott az útja, de olykor, ha találkoztunk, megtanácskoztuk soron levő szerelmeinket. Hatévi ismeretség után – 1944 nyarán – egészen váratlanul jutottunk arra a következtetésre, hogy múlóban az ifjúság, itt az ideje megtanácskozni a házasságot is.

Az idén tavasszal ő is felköltözött a városba, hogy befejezze tanulmányait.

Ekkoriban ért véget földosztó megbízatásom, s következett egy másik: elvállaltam a titkári tisztet a Nemzeti Parasztpárt Észak-magyarországi Kerületében, Borsod, Zemplén, Abaúj megye tartozik ide. Továbbra is nyakig úsztam tehát a politikában, szervezkedésben, gyűlésezésben. Valamiképp a házasságot is olyasformán képzeltem el, mint egy nagygyűlés megszervezését: ilyen és ilyen szerveknél intézkedni, ilyen és ilyen tárgyi feltételeket biztosítani stb. Kétségkívül könnyebbnek ígérkezett egy házasság résztvevőiről gondoskodnom, mint egy nagygyűlésről. Viszont hiányoztak a tárgyi feltételek.

Fizetésről, megállapodott foglalkozásról, jövedelmező állásról szó se essék, mert mindez olyan bizonytalan, hogy józan fejjel nem is számíthatom a házasság “tárgyi feltételei” közé. A megfelelő lakás hiányzott.

Volt ugyan bútorozott szobám: egy irodahelyiség előszobája. A bútorzatára nem panaszkodhattam, mind a három bútordarab megfelelt a célnak, s minden igényünket kielégíthette volna. Az öreg rézágy – majdnem olyan széles, mint amilyen hosszú – szemlátomást családi méretre készült, szinte luxusszámba ment egyedül hálnom benne. Az éjjeliszekrény és a nádszék ugyancsak megfelelt ruha, cipő és limlomraktárnak. S ha egy személynek bőségesen elég volt, bízvást megfelelt volna kettőnek is.

Minden előnyét számba vettem, az előszoba azonban mégsem látszott alkalmasnak fészekrakásra. Az még hagyján, hogy napközben keresztüljártak rajta. De már a hajnali vonatok érkezése után fél órával rám dörgették az ajtót.

Palotái voltak már Miskolcon a pártoknak, végre sikerült kiverekedni a Parasztpártnak is egy földszintes lakást a Szemere utcán. Elköltöztem az előszobából ugyancsak saját irodahelyiségem mellé, egy ablaktalan, hat négyzetméternyi kuckóba. Ezen már nem jártak keresztül idegenek, és annyira összkomfortos volt, hogy fürdőszobába nyílt belőle ajtó.

Itt viszont a bútorzat volt hiányos. Egyetlen bútordarabja – egy lópokróccal befoldozott szalmazsák – nem elégítette ki növekvő igényeinket.

Elmúlt a szép tavasz, gyorsan telt a nyár.

Az Elhagyott Javak jóvoltából végre megkerült az utolsó, tagadhatatlanul fontos “tárgyi feltétel” is: az irodába szükséges néhány bútordarab közt egy erőteljes rekamié. Sürgősen kitakarítottam, rendbe tettem a kuckót, és amikor kijött az iskolából, meghívtam az asszonyjelöltet. Nem sokat kérette magát, szemlét tartott az új lakásban, és nyomban hozzálátott – takarítani.

A szükséges iratokról mi jó előre gondoskodtunk, elintéztem a diszpenzációt is. Az anyakönyvi hivatalban kitűzték a házasságkötés napját, és megállapodtam aznapra a református parókián Szilágyi Pista bácsival, ismertük egymást Sárospatakról.

Csupán egyetlen megoldatlan kérdés volt még hátra.

Én, a vőlegény – ezt be kell látnom – országos csavargásaim, alkalmi foglalkozásaim és bizonytalan jövedelmem miatt az idősebb nemzedék szemében nem tartozom a kívánatos partik közé. Ő, a menyasszony viszont egy szigorú erkölcsű család házi őrizetében él mióta a városba költözött, ahol olyan bőven adagolták még a terített asztalnál is az erkölcsöket, amilyen szűken a teába a cukrot.

Helyzetünket végiggondolva mindketten arra a következtetésre jutottunk, hogy _a lánykérés a reakciós rendszer hagyatéka, elavult és túlhaladott. És különben is: ez nem a szülői ház. S negyvenöt előtt a szülői háznál szerzett jogok érvényben maradnak negyvenöt után is – hát lehet a világon ennél hitelesebb jogfolytonosság?

Semmilyen szorongás, romantikus regényekből, drámákból felizzó izgalom nem követte a döntést. Ez az utolsó akadály kétségkívül valamennyi közt a legkevesebb gondot okozta.

A szigorú erkölcsű család földszintes házban lakott, és utcára nyílt az ablakuk. Elsétáltam arra a megbeszélt időben, átvettem az ablakon át a bőröndöt, amelybe össze volt készítve a teljes stafírung, a lányiskolai emlékkönyvtől a tolltartóig. Öt perc múlva utánam jött ő is azzal, hogy csak leszalad a boltba tintát venni. S az asztalra tett egy cédulát: “Férjhez megyek.”

Két sarokkal odébb megvártam, egymásra nevettünk, és borzalmasan boldogan nekivágtunk az életnek.

Így tehát az esküvő napjára össze volt szervezve minden szükséges kellék és szükséges résztvevő. Csak hát az élet a tervek végrehajtásánál mindig tartogat számba nem vett, zavaró körülményeket is.

Este az irodában feküdtem le, összetolt székekre. A kényelmetlen állapot aligha zavart volna – annyi mindenféle rögtönzött fekhely után –, de a köztünk villogó üvegajtó (amelyről akkor még azt hittem, hogy az életben legutoljára villog éjszakára köztünk), a zsibogó várakozás vérhullámai, meg annyi egyéb érzés, gondolat, képzelődés (melyet a “konkrét történelmi helyzet” a legkevésbé sem befolyásol) nem hagyott aludni. Erősen pirkadt már, mire elnyomott a kimerültség, de hamarosan kiugrasztottak az alkalmi fekvőhelyből: megjöttek az első hajnali vonatok.

Piacnap volt – lám, ezzel sem számoltam előre! –, kezdődött a szokásos pártirodai forgalom.

Ilyenkor az ember elveszti időérzékét. Jönnek-mennek a látogatók, otthonosan megtelepednek a falócákon, kibontogatják a tarisznyát – már csak azért is útba ejtették a pártirodát, mert ingyenvendéglő, kedvére eheti-ihatja ki-ki a magáét –, megtelik a terem fokhagyma, saját főzésű kukoricapálinka, méregerős kapadohány szagával, s ki-ki sorolja a maga baját.

Közben észrevétlenül cserélődnek, nehéz úgy betartanom az érkezés meg a sürgősség rangját, hogy sértődés ne essék. Itt azonnali telefon kell, ott elég az útbaigazítás, amott előjegyzés az intézkedésre.

A Megyei Földbirtokrendező Tanács visszaítélt száz holdat a tulajdonosnak, nagy a lázongás, újra kell osztani a földet.

Honnan lehetne rézgálicot szerezni?

A kisgazdák saját kebelükben megalakították a Polgári Demokrata Pártot. Alakítsuk meg sürgősen a szociáldemokratát, hogy a Nemzeti Bizottságban megmaradjon a többség.

Miért nem gondoskodik a kormány sóról?

Jöjjön le valaki gyűlésre a Központból, lehetőleg Veres Péter.

Igaz-e, hogy kétszáz tő dohányt minden családnak szabadon lehet termelni? Miért nem intézkedik már a Parasztpárt?

A falubeli földbirtokos tízliteres demizsonokkal járja a felsőbb szerveket, bizonyosan nem ott adják a belevalót.

Belépési nyomtatvány kell. Plakát kell. Szervező kell.

Patkószög, motorengedély, megbízólevél, szónok, kocsikenőcs kell.

Észrevétlen telt az idő.

Végtére ránk nyitott a menyasszony, már esküvői díszben: lábán – igaz, csak mezítlábra húzva – a legünnepélyesebb cipő (tegnap este lehasadó sarkát fűzőgépkapoccsal szögeltem körül) és fekete lakk kölcsönretikül a kezében. (Sajnos, fátyol még a terveinkbe sem fért bele.)

– Siess már! Rögtön fél tizenegy.

Gyorsan csombókot kötöttem a soron levő ügyre.

– Ne szaladjál hát! – fogta meg a karom B. Károly bátyám, a kistokaji Földigénylő Bizottság s egyben a Parasztpárt elnöke. – Hallgassál már meg engem is…

– Nem lehet, Károly bátyám, ne is haragudj. Háromnegyed tizenegyre írták ki az esküvőt.

– Tanúnak mégy?

– Dehogyis – mondom. – Vőlegénynek…

Nagyon kellett már igyekeznünk. Kézen fogva hol siettünk, hol szaladtunk egy iramodásnyit, végig a miskolci főutcán.

Nem sokat késtünk, néhány percet. Az előcsarnokban izgatottan várakozott _a két tanú. Minket várt az anyakönyvvezető is; lihegve, el-elfúló lélegzettel mondtuk az “igen”-t.

(Gyűrűnk nincs – megmondtam előre az anyakönyvvezetőnek is, a papnak is.)

A templomban csak a két tanú volt a násznép, de szinte még ünnepélyesebb volt így az esküvés hangulata.

Következett a lakodalmas nap legnagyobb gondja – mármint az előre látható gondok közül a legnagyobb –: az esküvői díszebéd.

Mi beértük volna anélkül, de mégis a lagzis népnek – a két tanúnak, mindketten hasonló korú barátaim – meg kellett adni a módját. Egész havi fizetésemet tartalékoltam erre a célra, ezer pengőt. Egy öreg vendéglő félreeső asztalát ültük körül, a pincér sietve hozta a négy terítéket. Valamilyen zöldségleves után tarhonyát ettünk, mócsingos marhapörkölttel. Megkönnyebbülve hallottam, hogy sör nincs, bor nincs. Két nagy üveg szódavizet rendeltem italnak.

Kellemesen hűs volt a vendéglő, és csendes. Két vagy három asztalnál ebédeltek még.

Nem illett valahogy asztalt bontani, sokáig elbeszélgettünk. Hozattam még egy nagy üveg szódavizet, s nyomott hangulatban vártam a fizetés pillanatát. Barátaim – még legényemberek – irigyen pillogtak ránk, s nyilván meg voltak győződve róla, hogy az elfogódottság miatt felelgetek olyan kurtán. Pedig az étlapról lenézett árakat szorozgattam, százalékoltam újra meg újra, s azon töprengtem, milyen kiszolgálási díjat vagy egyéb alattomos illetéket csapnak hozzá vajon a számlához. Buta helyzet. Sem gyűrűm, sem órám, még csak egy jóravaló bicskám sincs, zálogban sem hagyhatok semmit.

A gyötrődés fölösleges volt, mert kilencszáz pengőből kitelt a számla, még valami borravaló is.

Végre indulhattunk haza. Most már csakugyan felhőtlenül, s csordultig telve _a jó érzéssel: ma kezdődik el házaséletünk első ötven esztendeje.

Néhány órás ifjú asszonyomat egy barátnője várta: át kellene venni még egyszer a holnapi különbözeti vizsga anyagát. Engem is vártak a makacs ügyfelek, _s nyomban körülfogtak föld-, párt-, ló- és kocsikenőcsgondjaikkal. S várt ezenfelül egy keserves örömhír, a nyomda üzenete: megjött a lapengedélyünk, s holnap reggel nyolc óráig adjam le az összes kéziratot, különben nem vállalhatják ezen a héten a lap kinyomását.

Hetek óta esedékes volt a lapengedély. Mégis váratlanul ért most a felszólítás, alig néhány oldal használható kéziratot találtam a dossziéban.

Még sohasem szerkesztettem lapot. Az egyik tanúm, aki segíthetett volna, tapintatosan magunkra hagyott, s e pillanatban személyemben összpontosult az egész szerkesztőség és kiadóhivatal. Ez az állapot már határozottan elkeserített. Végtére összeszedtem magam, és beszóltam az üvegajtón:

– Tanulhattok nyugodtan. Egyelőre felfüggesztjük a lagzit.

Nem tudom, hány cikket, riportot, glosszát gyártottam le és fésültem ki egy ültő helyemben, de az biztos, hogy végképp kimerültem a nászéjszakámon. Az előjegyzési naplóm szerint már kilencedik napja “szigorlati időben” dolgoztam akkor. (Egyetemista nyelven azt jelentette: napi négy óra az “engedélyezett” alvás.)

Hajnalfelé elővettem az ollót s néhány budapesti lapot. Szegény ember vízzel főz. Óvatosan nyitottam-csuktam az üvegajtót, és leszédültem a rekamié szabad felére, erősen vigyázva, nehogy felébresszem a leányasszonyt. 

SZEMADÁM GYÖRGY

Öreg mesterem mindig mondogatta, hogy a háromnevű emberekkel – különösen a képzőművészekkel, s ha történetesen nem Szinyei Merse Pálnak vagy Csontváry Kosztka Tivadarnak nevezik őket – csínján bánjak. Ezúton üzenem neki: megpróbálom.

Varga Patrícia Minerva képeit néhány évvel ezelőtt láttam először, s megvallom: nem kevés fejtörést okoztak akkor. (Most is!) Azóta egy kiállítóteremben negyven méterről is felismerem őket, de azt sem tudom: jó-e, ha valaki monomániásan ugyanazon stílusjegyeket mutatja fel ennyire fiatalon. Vagy csak tán arról van szó, hogy másként látja a dolgokat? (A sokak által ismert Czeizel Endre egyik tanulmányában például azt állítja, hogy El Greco forma- és Van Gogh színvilágát bizonyos szembetegségekkel lehet magyarázni, mely elméletet ugyan igen érdekesnek, ám részemről elfogadhatatlannak tartok.) Varga Patrícia Minerva képeit nézve én inkább arra gondolok: számunkra ismeretlen tájakon jár.

Korosztályában is külön helye van, hisz nem a “trendy” interdiszciplináris médiumok projektjein agyalva installálja a szcénát (elnézést kérek a csúnya szavakért, de én is “trendy” próbáltam lenni e helyt!), hanem kötődik bizonyos festészeti hagyományokhoz, s képein érződik az, hogy számára fontos a pasztell és a papír találkozásának a mikéntje, vagy éppen az olajfesték vastagsága és szaga.

Többnyire fekvő formátumú és nem hivalkodó méretű képeket fest.

Szóval ki kell mondanom: minden furcsasága mellett is szimpatikus lett a szememben ez a festészet, mert szeretem az árral szemben úszó emberek teljesítményeit. Azon alkotókéit, akiknek munkái öntörvényűségük, megközelíthetetlenségük, rejtélyességük folytán nem hagyják nyugodni az embert. Ezen művek első látásra általában csak irritálnak, hisz nem tudom megítélni, hogy: szépek-e, jók-e vagy egyáltalán: hová sorolandók.

Varga Patrícia Minerva munkái is ilyen benyomást keltettek bennem annak idején, s bár már kezdem tanulni festészetének nyelvezetét, még ma is több bennem a kérdés, mint a válasz.

Mert hisz milyen “tájak” is azok (s bizony nem átallom idézőjelbe tenni a táj szót), amelyeken váratlan módon tűnik el a horizont, ahol az első látásra nádasnak hitt vegetáció az égbe tart, ahol a fűnek tűnő örvénylésben labirintusszerű ösvények vezetnek a semmibe, ahol a napszítta sárga-narancssárga felületbe fekete üszökként égnek bele a halott fáknak tűnő emberfigurák (esetleg emberfiguráknak tűnő fák?) vészjóslóan árválkodó árnyai, ahol földre zuhan az éltető nap korongja, s ahol fekete lyukak égnek az égbolt helyére feszített drapériába, mint ahogy Csernobil emléke égette agyunkba és sokak testébe a végítélet előérzetének stigmáit.

Varga Patrícia Minerva az itt kiállított munkáinak jó részéről azt állítja – mint ezt egy nekem írt levele is tanúsíthatja –, hogy azok “valós, a tájban festett, igazi tájképek”.

Nos, elhiszem, hogy az alkotó a tájban ült vagy állt, miközben festett, de szerintem festés közben inkább befelé figyelt, mint kifelé. Képei ugyanis arról ismerszenek meg számomra, hogy olyan expresszív nonfigurációk, amelyek ugyan többnyire tájasszociációkat keltenek, de a tájképfestészethez annyi közük van, mint mondjuk Kandinszkij korai képeinek.

Varga Patrícia Minerva nem az az éles szemű természet-megfigyelő, aki fittyet hányva égető forróságnak, dermesztő hidegnek, szélnek és esőnek feltérképezi a látványt. Ő ennél veszélyesebb utakon jár. Saját belső sivatagain, dzsungelein, gleccserein és tengerein. Innen küldi számunkra e festményeknek álcázott üzeneteket – ha tetszik, afféle képeslap-imitációkat –, melyeknek meghatározó ismérve az az önfeledtség, amelyet a kínai festők (nota bene!, a tájképfestők is) oly sokra becsültek. A tudás, hogy végül is sem a táj, sem a külvilág, sem semmiféle “trend”, sem saját személyiségének kontrollálása, de talán még a festészet szakmai kötöttségeinek vállalása sem kötheti meg az ember kezét. Ez a rettenthetetlen utazó, amikor a “Szegény, szép szörnyű halottak” földbe égett, fekete nyomai közt vezető csapáson afféle “Fekete Bojtár”-ként “Nagy utakról hazatérve” áll, nem tudja, hogy legfőbb erényeként a bátorságot tartom számon. 

K. NÉMETH ANDRÁS

Nagyapám, Tanka János református kántortanító-tanár és költő hagyatékában található Sinka István két levelezőlapja 1954 végéről. Az alábbiakban e leveleket szeretném ismertetni, ezzel is hozzájárulva Sinka ezen életszakaszának alaposabb megismeréséhez és a költő máig össze nem gyűjtött levelezésének ismeretéhez.

Elöljáróban szükséges röviden ismertetni a levelek címzettje, Tanka János életének és irodalmi tevékenységének főbb pontjait és mindazt, amit Sinkával való kapcsolatáról tudunk.

Tanka János 1908. március 27-én született Debrecenben. Apja – aki Debrecen városának levélkézbesítő hajdúja volt – önként vonult be katonának az első világháborúba, szerb fogságban halt meg. Nővérét és húgát egyedül nevelő anyján a derecskei nagymama úgy segített, hogy a kisfiút magához vette; a falun töltött gyermekkor élete meghatározó élménye lett. Középiskolai tanulmányait és a tanítóképzőt – hadiárvaként tanítványok tanítására és nyári munkák végzésére szorulva – a szellemiségét meghatározó debreceni Református Kollégiumban végezte.

A tanítóképzőt 1929-ben fejezte be; ebben az évben választották meg a Fejér megyei Aba kántortanítójának, ahol kis megszakítással életét leélte. Kora “klasszikus” falusi tanítójaként választott faluja egyik szellemi vezetője lett: népművelési ügyvezető, leventeoktató, cserkészvezető, nemzetőrparancsnok, amatőr gyümölcskertész, költő, valamint tartalékos főhadnagy és nem utolsósorban családapa is volt. Első házassága – amelyből 1932-ben egy fia született – 1939-ben válással végződött. 1942-ben feleségül vette az abai Bor Katalint; három gyermekük közül a középső a háborús nélkülözések áldozata lett.

A második világháborút – bár tartalékosként a gyakori behívásokkal és a másfél éves hadifogsággal együtt hét és fél évig volt katona – jelentős harci eseményekben való részvétel nélkül élte át. Hazakerülése után 1948 és 1956 között a szomszédos Sárkeresztúron tanított. 1954-ben Budapesten magyar–történelem szakos tanári diplomát szerzett. Az 1956-os forradalomban az abai Nemzeti Bizottság tagja volt, ezért 1957 elején állásából elbocsátották, később visszahelyezték. 1968-ban ment nyugdíjba az abai általános iskolából. 1992-ben Aba község elsőként választotta díszpolgárául; ugyanezen év augusztus 7-én hunyt el Abán. Halála után a helyi könyvtárat tiszteletére Tanka János Községi Könyvtárnak nevezték el.

Költészettel gyermekkorától foglalkozott, ifjúkorában debreceni lapokban írt, a kollégiumban az Önképzőkör elnöke volt. Első verseskötete 1932-ben je-lent meg (Napsütésben), ezt 1944-ig további három követte (Tavaszi áradás; Szirmok lépcsőin; Örök advent). Munkáiról mások mellett Illyés Gyula a Nyugat hasábjain írt kritikát.¹ A második világháború előtt rendszeresen írt református lapokban (Protestáns Szemle, Tanítók Lapja stb.). Eszmeisége a népi írókhoz kötötte, a háború után a Nemzeti Parasztpárt tagja lett, baráti kapcsolatban állt Sinka Istvánnal, Veres Péterrel, Kordás Ferenccel, később Ignácz Rózsával, Áprily Lajossal stb. A háború után főleg a megyei napilapban jelentek meg írásai. Nyugdíjba vonulása után tovább folytatta az abai könyvtár vezetését, könyvtáros szaklapok rendszeresen közölték cikkeit. Halála évében válogatott verseiből kötet jelent meg egykori tanítványa, Bella István szerkesztésében (És hittem egy szál napsugárban), majd kiadták 1848/49-es témájú népszínművét (A kálozi hősök), 1996-ban pedig az 1950-es évek első felében és ’56-ban írt – sokáig rejtegetett – verseit is (Örök mementó és ítélet).² A gyermek Bella Istvánt ő vezette be a költészet alapjaiba, amint azt a költő visszaemlékezéseiben többször is megörökítette.³

Tanka János Sinkával való kapcsolatára az itt közölt két levelezőlap szövegén kívül csupán néhány áttételes adatból következtethetünk. Az ismeretségükre utaló első adatot 1944-ből ismerjük, ekkor Tanka János a Dolgozó Magyarság című napilapban közölte párbeszédes formában a Sinkánál tett budapesti látogatását.⁴ Hadifogságáról szóló kéziratában szintén többször megemlékezik a költőről: “én is az akkor baloldalinak számító ún. »népies írók« induló táborába tartoztam, verseimmel gyakran egy folyóiratban, lapban futottam földimmel, Sinka Pistával” – írja egy helyütt. Ugyanitt említi egy személyes találkozásukat, amelyről sajnos nem tudjuk, hogy mikor történt: “Szegény Sinka Pista egy Alkotás utcai beszélgetésünkkor azt fejtegette az abai bor mellett, hogy a Sinka és Tanka rokon név, és japán származású, s még az ősi, keleti mítoszok világából való. A Tanaka csakugyan ma is élő japán név.” Tanka János a világháború után is, Sinka kényszerű írói hallgatása idején is tartotta a kapcsolatot a Fekete Bojtárral. Naplója tanúsága szerint “1957 legelején a balmazújvárosiak akartak indítani egy mozgalmat azoknak az íróknak az érdekében, akik kenyér nélkül álltak a nagy ocsúdások korszakában. K[ordás]tól értesültem róla. Hogy megelőzzem, jan. 3-án Pestről jövet hirtelen elhatározással én is megkezdtem a gyűjtést S[inka] Pistának, földimnek és régi barátomnak, akinek még a ’40-es évek elején csöppnyi hokedlijára – az volt íróasztala – szállítottam a neki oly kedves Honvéd cigarettát, miközben ő a Fekete bojtár vallomásainak második kötetét írta gyönyörű, petőfies betűivel, nehány centiméteres ceruzavégekkel. Összegyűjtöttem neki Abán 17 kg disznófélét, főként szalonnát. Kérésemre Cs[örgő] S[ándor] barátom Cs-ről pár száz db tojást vitt fel neki pár nappal ezelőtt. Jan. 20-án értem fel a csomaggal Pestre Pistához. Sz[ékes]f[ehér]váron csatlakozott hozzám P[ásztohy] D[omokos] barátom, kedves hangú poéta. Pista könnyes szemmel fogadott. E két csomagon kívül senki semmivel nem ment eddig segítségére. Teázgatás közben mutogatta belőtt szobáját. Verseket is olvasott fel. Egyik közülük a Kortárs ez év januári számában jelent meg. Kértem, írjon le egy verset a legtöbbet ajándékozó kérésére. Nevét most elhallgatom; csak annyit: olyan zenész, melynek alig van párja a megyében.” A naplóban e bejegyzés után A csizmája nem kordovány című vers következik.⁵ Tanka Jánost és Sinka Istvánt – ha Sinka indulásának nehézségei és ösztönös tehetsége egyedülállóak is voltak – az előbbieken túl összekötötte az elhagyott közös szülőföld, Bihar szeretete is.

Az 1954-ből fennmaradt, két egymást követő levél hétköznapi dolgokról, borküldésről és ennek fogadtatásáról szól, Sinka egyéni nyelvezete azonban e szövegeken is átüt. Nem szólva helyesírási következetlenségekről (ujság; pincélye; muzsám stb.) és tájnyelvi jellegzetességekről (vín; elhőggetni a vályutól), meghatározó a levelek (ön)ironikus nyelvezete, amellyel önmagát “fátlan, tüzetlen Cselebinek”, múzsáját “erőszakos, szeszélyes nőcikének” mondja, valamint a borosüveg megtöltését részletezi, vagy éppen a hitvány pesti lőréket szidja.

I. SINKA ISTVÁN TANKA JÁNOSHOZ, 1954. NOV. 23.

II. SINKA ISTVÁN TANKA JÁNOSHOZ, 1954. DEC. 8.

JEGYZETEK

5. Sinka István: Nagy utakról hazatérve. Összegyűjtött versek, I. Összegyűjtötte, szerkesztette és az utószót írta Medvigy Endre. Bp., 1993, Püski Kiadó, 616. A Sinkánál tett látogatásról a másik résztvevő, Pásztohy Domokos már 1987-ben megemlékezett az Élet és Irodalomban, helyesen 1956 karácsonyára keltezve az eseményt; újraközlése: Sinka István karácsonya – 1956. In Pásztohy Domokos: Ölelkező esztendők. Napló, versek, kisprózai írások. Szerk. Bakonyi István. Székesfehérvár, 2004, Vörösmarty Társaság, 162–163.

ELEK TIBOR

Hölgyeim és Uraim!

Engedjék meg és nézzék el nekem, hogy a szoboravatás ünnepi pillanatait, Bibó István életútjának és életpályájának e rövid méltatását hiányérzetem megfogalmazásával, sőt felháborodásomnak is hangot adva kezdjem.

“…a dolgot, őt magát nézzük” és nyúljunk hozzá “körmösen”, ahogy Bibó István maga is mindig tette Bocskai Istvánt és Zrínyi Miklóst idézve.

Itt van nekünk, és még sincs jelen, a XX. század minden bizonnyal legjelentősebb magyar politikai gondolkodója, aki holnap lenne 93 éves, és májusban volt 25 éve, hogy meghalt, akinek több ezer oldalra rúgó életműve, történelmi, társadalomfilozófiai, politikaelméleti, jogbölcseleti, szociológiai, publicisztikai munkái életében kötetben ugyan nem jelenhettek meg, de halála után előbb Nyugaton, majd itthon szamizdatban, a rendszerváltozást követően pedig különböző kiadásokban megjelentek, s ma már teljességükben hozzáférhetők – itt van tehát és még sincs itt.

Itt van az 1945 után számos fontos, aktuális (mára történelmivé vált) magyar és világpolitikai kérdés, feszült szituáció virtuóz elemzője, hogy csak a legismertebb munkáira utaljak: az európai egyensúlyról, a világháború okairól, a békeszerződésekről, a kelet-európai kisállamok nyomorúságáról, a magyar demokrácia válságáról, az eltorzult magyar alkatról, a zsákutcás magyar történelemről, a zsidókérdésről szóló ma is érvényes gondolatmeneteket és megállapításokat tartalmazó tanulmányok szerzője; az 1956-os forradalom alapdokumentumainak számító, a szovjet megszállást követő helyzetre válaszoló, a nagyhatalmakhoz is eljutó nyilatkozatok, kibontakozási tervek, emlékirat fogalmazója; az életfogytiglani ítélettel és a hétéves börtöntapasztalattal a háta mögött is, az ötvenes évek után ismét könyvtárosként, ezúttal a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárosaként is az európai társadalomfejlődés értelmét, a nemzetközi államközösség bénultságának okait és orvosságait kutató esszéista.

De a tudós professzor mellett itt van a közéleti ember, a gyakorlati politikus is, aki a harmincas évek végén a középosztályból származó értelmiségiként csatlakozott a népi mozgalomhoz, a Márciusi Fronthoz; aki 1945-ben miniszteri tanácsosként hathatósan részt vett a közigazgatás újjászervezésében, a választások előkészítésében és lebonyolításában, s a koalíciós években a Nemzeti Parasztpártot képviselte különböző bizottságokban, de leginkább politikai elemzéseivel próbált az eseményekre befolyást gyakorolni; aki 1956 novemberében Nagy Imre kormányában ismét a Nemzeti Parasztpártot (illetve akkor már Petőfi Pártot) képviselve államminiszterként vállalt szerepet, s manifesztumaival immár a nemzet egészét képviselve valóságos szerepet is játszott a forradalomban.

Itt van bizonyára sokunk előtt a feledhetetlen, nemcsak a bibói jellemet és magatartást, de a magyar történelmet és sorsot is emblematikusan sűrítő, nagyszerűségében is groteszk november 4-ei kép is: a Parlamentben első munkanapját töltő szemüveges, hivatalnokkülsejű férfi, a kormány egyetlen, ott, a helyén maradt tagja, az egyik írógép fölé görnyedve, a szovjet katonák ki-be járkálásától mit sem zavartatva magát “mint az egyedül törvényes magyar kormány egyedüli képviselője” a “Magyarokhoz” és a nagyhatalmakhoz szóló nyilatkozatait gépeli – dolgozik.

Itt van, mert bár 1963-as szabadulása után a konszolidálódott kommunista diktatúrával kötött eszmei és gyakorlati kompromisszumokat ő – itthon maradt egykori szellemi és sorstársai közül szinte egyedüliként – a maga szerény, de határozott módján elutasította, s így a közéletben nem lévén jelen, utolsó tizenöt évében sokak számára elfelejtetten élt, halála, temetése pillanatától az ellenzéki szellemiség első számú útmutatójává, hivatkozási forrásává vált, nem véletlen, hogy a rendszerváltozást végrehajtó demokratikus pártok szinte mindegyike szellemi örökösének vallotta magát.

Itt van, mert az elmúlt tizenöt évben nemcsak hozzáférhetővé vált életműve, de különböző tudományos konferenciák, folyóirat-összeállítások, tanulmánykötetek, monográfiák révén mára már részben feldolgozottá is, mert például különböző intézmények, szellemi műhelyek választották névadójukul – és mert, lám, itt állunk a szobra előtt.

Itt van tehát egy kikezdhetetlen jellemű, tragikus sorsú, zseniális (de természetesen nem tévedhetetlen) gondolkodónk, és még sincs itt, mert nincs jelen a köztudatban, még a “közértelmesség” tudatában sem, nem érzékelhető, hogy a magyar szellemi, politikai életben gondolkodásmódja, szellemi és morális magatartásmódja jelen lenne, hogy továbbra is útmutatóul szolgálna.

Egy ilyen szoboravató beszéd nem alkalmas ennek okait kutatni, ezért csupán azon reményemnek adok hangot, hogy bizonyára nem azért nincs jelen, mert életműve egyetlen mai szellemi irányzat, politikai mozgalom által sem sajátítható ki.

Nem azért nincs jelen, mert alapvetően keresztény gondolkodó volt, aki az európai civilizáció értelmét abban látta, hogy fokozatosan közeledik a krisztusi tanításokban megjelölt eszményekhez.

Nem azért, mert ő volt az, aki – ahogy Illyés Gyula fogalmazott – “világos gazdasági, jogi és bölcseleti eszmerendszert kívánt adni” a népi mozgalomnak, aki a nemzeti polgárosodás eszméjét és programját a parasztság teljes társadalmi felszabadításával kötötte össze.

Nem azért, mert nemcsak hogy többször világosan és egyértelműen visszaverte a népiekkel szemben (liberális oldalról ennek ellenére mindmáig) meg-megfogalmazódó hazug vádakat (nacionalisták, antiszemiták, fasiszták), hanem többször is hitet tett a mellettük való elköteleződésének.

Nem azért, mert a maga harmadikutas társadalomeszményében a nyugati típusú szabadságtechnikákat a társadalmi igazságosság, a szociális érzékenység és a különböző szinteken megvalósuló önkormányzatiság gondolatával igyekezett ötvözni.

Nem azért, mert a szabadságszerető és az egyenlő emberi méltóság elvi alapján álló embertípus tízparancsolatát már 1938-ban megfogalmazta.

Nem azért, mert az individuális szabadságjogok, a nemzeti érdekek és az egyetemes szempontok figyelembevétele nála nem egymást kizáró, hanem egymást feltételező nézőpontok, mert gondolatvilágában a közösség, a nemzet ügye és az egyéni szabadság, a teljes emberi felszabadulás ügye egy üggyé tudott válni.

Nem azért, mert közösségi hisztériák, zsákutcák és tévutak, hamis alternatívák kíméletlen leleplezője volt, de aki a problémák megközelítése, elemzése és a gyógymód megfogalmazása során mindenkor előítélet-mentességre, maximális tárgyilagosságra, a szemben álló érdekek és nézőpontok egyforma mérlegelésére, sőt, a köztük való közvetítésre, a vitákban a másik igazának megértésére és figyelembevételére törekedett.

Nem azért, mert egykori parasztpártisága idején sem vált soha pártos gondolkodóvá, mert mindenkor bensőből vezérelt, lelki független emberként cselekedett.

Nem azért, mert a politikát és a morált elválaszthatatlannak tartotta, s mert állította, hogy hazugságra nem lehet politikai konstrukciót, politikai programot építeni.

Nem azért, mert nemcsak a politikus, de az értelmiségi feladatának is a szolgálatot tartotta, s nem azért, mert tőle valóban meg lehet tanulni, mit jelent demokratának lenni stb. stb.

Hölgyeim és uraim! Tudnám még folytatni, de engedjék meg, hogy azzal zárjam mondandómat: jóllehet napjaink nem igazán kedvez a bibói szellemiségnek, ez azonban nem jelenti azt, hogy a jövőben sem lesznek olyan napjaink, melyeken jobban megbecsülik majd, ezért addig is emlékezzünk és emlékeztessünk rá!

TAMÁSKA PÉTER

Nemrég felkértek arra, hogy egy kis példányszámban megjelent, ám közérdeklődésre számot tartó könyvről ne egy szokványos könyvismertetőt írjak, hanem olyan tanulmányszerű beszámolót, amelyben mintegy általánosítom annak szerteágazó tanulságait. Szabadságharcunk a bolsevizmus ellen címmel Fejér Dénes és Vasvári Vilmos ugyanis olyan értékes és hiányzó történeti forrásmunkát adott közre, amelyben huszonkét jól átgondolt kérdésnek köszönhetően volt politikai foglyok, internáltak és kényszermunkára hurcoltak mondják el hányattatásuk legfontosabb adatait és történetét. Mint Kahler Frigyes lektori jelentésében hangsúlyozza, az adatok szerkezete s a nagy merítési létszám, 505 fő okán az anyag történeti statisztikai feldolgozásra is alkalmas. S bár csak 2002-ben látott napvilágot a három vaskos dokumentumkötet, joggal tekinthető a még élő politikai foglyok millenniumi számadásának is, hiszen annak szánták, s a nyomdai csúszás pusztán pénzproblémákra vezethető vissza. Talán épp az idő múlása s a kiadáshoz épphogy megszerzett pénz okos felhasználása sürgette a két szerkesztőt, hogy ne tegyen tematikailag különbséget a hosszan tartó diktatúra áldozatainak különböző csoportjai között – bár a visszaemlékezők zöme ötvenhatos, s az ő mondanivalójuk dominál –, így aztán az elkövetés, azaz a “bűnbeesés” időhatára a II. világháború éveitől a nyolcvanas évek elejéig terjed ki minden belső csoportosítás nélkül. Jobb lett volna, ha a Rákosi-diktatúra, majd a kádárizmus elleni különféle mozgalmak formái figyelembevételével egy jól körülrajzolható időrendet alakítottak volna ki (nemzeti ellenállás résztvevői 1956-ig, a forradalom, majd a második szovjet beavatkozás után kibontakozott ellenállás szereplői, az ötvenes–hatvanas évek fordulójától pedig az izgatással és más, nyomozói ügyességgel feltupírozott államellenes cselekményekkel vádoltak), azonban az egyes történetek e beskatulyázás nélkül is kiérdemlik az olvasó bizalmát.

MIT OLVASHAT KI AZ ADATOKBÓL AZ OLVASÓ?

Például azt, hogy a világ egészen különböző szellemi és bátorsági fokon álló emberekből tevődik össze, s mindig lesznek olyanok, akiknek a saját szűkebb közösségük jelenti az igazi demokrácia kereteit, nem pedig a hivatalos szervek és egy állampárt fellengzős frázisai. Ami pedig a tényeket illeti, a keresőtábla rovataiból kiolvasható az ilyen emberek által elkövetett “politikai bűnök” színhelye, cselekményük minősítése, a büntetés neme, kiszabott és tényleges időtartama: az utóbbi a pár napos őrizetbe vételektől eltekintve két-három hónaptól 10–15 évig terjedt. Néhány halállal (öngyilkossággal, kivégzéssel) végződött ügy áldozata is szerepel rokonok vagy ismerősök beküldte adatlapok jóvoltából. A büntetések helye önmagában is érdekes olvasmánynak bizonyul. A mai generációnak teljesen idegenül hangzik, hogy a mezőgazdaságban és az iparban is mennyi kisebb-nagyobb büntetés-végrehajtási munkahelyet hoztak létre – némelyikből, mint Nagyfából vagy Pálhalmából később börtön lett, sőt az utóbbi, Kádáréknak köszönhetően, az ország legnagyobb büntetésletöltő helyévé épült ki a Gyűjtőfogházat meghaladó befogadási kapacitással. (Hozzátehetjük, hogy a még használatban levő s az ötvenes évek elején csak részben megszüntetett kis járási börtönöket is telezsúfolták fogvatartottakkal, nem is beszélve a katonai, államvédelmi és rendőrségi fogdák bőséges fogolykínálatáról.)

Nos, nézzünk néhány börtönként vagy kényszermunkatáborként a mai fülnek szokatlanul csengő, a raboskodással már asszociálhatatlan földrajzi nevet: Abasár, Badacsony, Csopak, Devecser, Hencida, Kócs-puszta, Kunmadaras, Nyírtelek, Orgovány, Pusztavacs, Sarud, Siófok, Szarvaspuszta, Tarcal, Tatatóváros, Záhony, Zirc. De a birodalom és Románia területéről bőségesen akad választék, igaz, ott a patinás letöltőhelyekből válogathatunk. Ilyen a romániai Jilava, amely ma is rettegett fegyház, akárcsak Bukarest, Groznij, Kijev, Mariupol, Norilszk, Sztálingrád (ma Volgográd), Szambor, Sztrij, Ufa, Ungvár, Vorkuta, Voronyezs, Zaporozsje, Vinnyica vagy Tajset fegyintézetei.

Az egyes emberi sorsokat böngészve tehát kiderül, hogy az ötvenes évek elején a szovjet modell alapján az egész országot behálózó büntetés-végrehajtási őrparancsnokságok, illetve munkahely-parancsnokságok közül jó néhányat megjártak a könyv szereplői. Az utóbbiak számos dokumentumát őrzik a megyei levéltárak is, így például a Balaton-felvidék kőbányái rabmunkaerejének hasznáról jó néhány kimutatást találhatunk a Veszprém megyei levéltárban. A “kis” magyar börtönvilág korántsem kis méreteinek érzékeltetésére jó példa az is, hogy egy nagy, országos börtönhöz mennyi kisebb bv. létesítmény tartozhatott: az ötvenes évek első felében az Állambiztonsági Büntető Intézetté átkeresztelt Gyűjtőfogház felügyelte a BV Országos Parancsnokságának kimutatása szerint a ceglédi, a monori, a nagykátai, a nagykőrösi, a pesterzsébeti, az újpesti, a váci és a kispesti városi, illetve járási börtönöket, továbbá az Andor utcai, a békásmegyeri és az Épületelemgyári bv. munkahelyeket.

1952-ben – amikor az elítéltek száma köztörvényesekkel együtt országosan hatvanezerre, az internáltaké és munkahelyi elzárásra ítélteké százezer fölé duzzadt – a büntetés-végrehajtás szervezetét kivették az igazságügyi tárca felügyelete alól, s 1963-ig a belügyminisztériumnak alárendelve működtették. 1956 után a börtönvilág képe áttekinthetőbb lett, hiszen a külső munkahelyek leépítésével már 1955 végére a politikai elítéltek többsége zárt intézetbe került, bár – mint Csolnokon vagy Tatabányán – továbbra is dolgoztattak politikaiakat egészen a forradalom kitöréséig. (A büntetés helye rovatban ismétléseket és pontatlanságokat leszámítva is több mint kétszáz letartóztató, illetve büntetésletöltési hely szerepel a könyvben.) A megtorlás gépezete kiválóan működött. A POFOSZ társszervezete, az 1945–1956 közötti magyar Politikai Elítéltek Közössége (PEK) ez évi augusztusi értesítőjében érdekes adatokat közöl az 1945 és 1963 közötti gyakorolt bolsevik típusú terror áldozatainak számáról, ezért érdemes ezeket is szemügyre vennünk. A magyar bíróságok által hozott ítéletek alapján politikai okokból kivégzettek száma 1108, a szovjet hadbíróságok mintegy 2700 magyar állampolgárt végeztettek ki. (Ezekben a számokban nincsenek benn azok, akiknek háborús bűnös mivolta egyértelmű.) Ugyancsak politikai okokból 38500 embert ítéltek el bíróságaink átlag hatévi börtönre, 39500 honfitársunk pedig szovjet ítéletet kapott, átlagban 17 évre szóló kényszermunkára.

A Rákosi-kor bűneit a hivatalos történetírás az országhatáron belül történtekre szűkíti. Szépítés ez, eufemizmus. Az egész számolgatás mögött ott rejlik az összehasonlíthatatlan dolgok “árukapcsolásának” a csapdája. Mintha az 1944-es vészév egyébként hasonlíthatatlan szörnyűségeit kéne összevetnünk a megszervezésekor túlnyomórészt zsidó tisztek vezette ÁVH így viszonylag kis fajsúlyúvá zsugorodó önkényével, mintha az Andrássy út 60. szimbolizálta veréssel folyó “népnevelés” és néhány száz akasztás csak egyfajta elfogadható és kismérvű viszszafizetése lett volna a deportálás bűneiért. A negyvenes évek második és az ötvenes évek első felének magyar börtönszisztémája azonban egészen másról szól. Annak megtestesítői függetlenül származásuktól s bosszúvágyuktól a szovjet belügyi és államvédelmi szerveknek alárendelten dolgoztak, s az Andrássy úti tömbben ott székeltek a szovjet szakérők. Az utasításaik alapján kialakított börtönvilág kiegészítő része volt annak a rabmunkán alapuló gazdasági rendszernek, amelynek elméleti és gyakorlati alapjait még Felix Dzerzsinszkij, a Csekának az első ötéves terv kidolgozásával megbízott vezetője rakta le, s a jezsovcsina idején történt átszervezéssel azzá a Gulág-világgá terebélyesedett, amelyet a maga rettenetében először a lengyel Gustav Herling és Szolzsenyicin mutatott be a nagyközönségnek az író és a túlélő rab szemével. A szűkebb magyar pártvezetés sok mindent tudhatott ennek titkairól, hiszen még a börtönök országos parancsnokságának élére is a bőséges tapasztalattal rendelkező szovjet államvédelmi tiszt, Garasin Rudolf ezredes került, az ÁVH börtön-mindenese, Princz Gyula őrnagy tanulmányutat tett a Gulágon, a márianosztrai politikaiak részére fenntartott börtön parancsnoka, Keresztes Sándor ezredes pedig nemcsak Rákosi barátságával dicsekedhetett, de azzal is, hogy szovjet veterán volt. A magyarországi börtönvilág oroszos kialakításán túl Rákosiék bűneihez tartozik az is, hogy a hadifogolyként vagy civil kényszermunkásként a Szovjetunióba került s a honi kommunista hatalomátvétel után még mindig ott robotoló – a formalitások miatt szovjet katonai bíróságok által elítélt – több tízezer magyar hadifoglyot és kényszermunkást a sorsára hagyta. Őket éppúgy a proletárdiktatúra áldozatai közé kell számítanunk, mint a magyarországi politikai foglyokat. Kései hazatértükkor nem a himnusz, hanem az ÁVH fogadta csoportjaikat, s a szűrőtáborokból némelyeket (főképp a tiszteket) még új ítélettel vagy éppen az oroszországi, a régi folytatásaként börtönbe is juttatta. (A PEK adatai szerint összesen 680900 magyar fordult meg a szovjet lágerekben, és több mint a felük ott pusztult: még Adenauer moszkvai útja után is jött haza magyar fogolyszállítmány a Gulágról.

EMBERI SORSOK

Nézve a három kötetben leírt történeteket, azt is lehet mondani, hogy többnyire azok a történelem viharába került emberek vallanak életük legnehezebb pillanatairól, akik a többiek helyett szenvedtek, mintegy túszaként a kornak, amelybe beleszülettek. Sokan közülük tudatosan csak a börtönben vállalták el a sorstól, amit az rájuk mért, de volt, aki elébe ment sorsának. Itt van mindjárt Bogár Károly, a diósgyőri Mávag vasesztergályosa, akit társai a megye munkástanácsa egyik elnökhelyettesévé választanak. A munkástanács elnöke a megyei első titkár, Földvári Rudolf lesz, aki keményen fog fizetni pártfunkcionáriushoz nem illő forradalmi naivitásáért s a törvényesség betartásáért abban a megyében, ahol a hatalom gyilkosságaira a munkások egy ízben lincseléssel válaszolnak. (Felbukkan egy pillanatra epizodistaként Grósz Károly, megyei pb. tagként: ő, mint tudjuk, idejében áll át információival a “rendcsinálókhoz”, hogy aztán a pártállam utolsó időszakában a legmagasabb posztra hághasson.) A terjedelmes visszaemlékezés számomra legérdekesebb része a dimávagosok utóvédharca 1957 tavaszán: öntudatos munkások próbálják menteni a menthetőt a pártbürokratákkal szemben. “Hosszas vita után minden pluszkiadás leépítést nyer, így a munkásszállók is egy kivételével felszámolás alá esnek. A párt erősödésével megindul a Tanács elleni intrika. Április 19-én letartóztatják Koós István Bélát. Szerankó Rezső IB-elnök [a gyári pártszervezet ideiglenes intéző bizottságának elnöke – T. P.] követeli, hogy a szerinte ellenforradalmárokat távolítsák el a Tanács elnökségéből. Mivel ilyenek nincsenek, Bogár nem tesz intézkedést. […] Április végén hat tanácstagnak, köztük elnökségi tagnak felmondást nyújtanak át, a kormányrendelet értelmében, törvénytelenül! Május 6-án letartóztatják Turbók Gyula elnökségi tagot. A Tanács tiltakozásul a vele szemben tanúsított magatartás miatt, májusban bejelenti a vállalat vezetőjének a Tanács elnökségének lemondását. Az utána összehívott tanácsülés elfogadja az elnökség lemondását, de amikor megismeri annak okait, az egész Munkástanács lemond. Június 9-én letartóztatják Székely Elek, dr. Csetényi Pál volt elnökségi tagokat.” Bogár Károly – túl az ungvári deportáláson – 1961. áprilisi szabadulásáig megjárja a miskolci, debreceni megyei börtönt, a Fő utcát, a váci fegyházat s utolsó állomásként a Gyűjtőfogházat a Kozma utcában. (A dimávagosoknál felpanaszolt munkásmegszorító intézkedések és pénzelvonások vállalati szinten általánosak az egész országban, a Lőrinci Fonó vezetői például azokat a költségeket is az “ellenforradalom” okozta károk közt számolták el, amelyeket az általuk október–novemberben menekülésképp választott tátrai luxusüdülésre fizettek ki, erőt merítve visszatérésükhöz és a rendcsináláshoz.)

Az 1956-ot követő megtorlásokban a magyar nőknek is üzent a megújult diktatúra. Ebben nemcsak a fegyveres harcokban való részvételük, de a passzív ellenállás talán legszebb mozzanata, a nőtüntetés is szerepet játszott. (A párt ideiglenes intéző bizottságában a kemény vonalat képviselő Marosán György “szégyene” is nyomhatott valamit a latban, hiszen őt a forradalom napjaiban letartóztatásakor fegyveres nők is kísérték az utcán.) Különösen súlyos esetnek számított, ha egy családanya, mint Egri Sándorné, a harcok után sem adta fel a küzdelmet, s egy új felkelés előkészítésén munkálkodott. Őt a népi demokratikus államrend megdöntésében való részvétel mellett még négy súlyos politikai bűncselekménnyel vádolták: a hírhedt Tutsek-tanács a hat halálos ítélettel végződött ügyben 1958 tavaszán 15 év börtönbüntetéssel sújtotta. Ketten kaptak kegyelmet a halálra ítéltek közül, Forgács Ferenc és Mécs Imre, akik az 1963. évi “nagy amnesztiával” szabadultak. Egriné sorsa azonban másképp alakult, noha az amnesztia rá is vonatkozott.

A kérdésre, hogy mi volt büntetésének legnyomasztóbb élménye, a szerkesztőknek írásban ezt válaszolta: Az “1963. március 21-én érkezett amnesztia-bizottság közölte velem, hogy másnap reggel szabadulok. Átöltöztettek, levittek a földszinten levő szabadulózárkába. Az éjszakát ott töltöttem. Korán reggel nyílt az ajtó, de engem nem a kapu felé kísértek, hanem vissza a börtön I. emeletére, a parancsnoki irodába, ahol egy idegen férfi közölte: tévedés történt, nem szabadulok, és visszavittek a börtönbe, onnan két nap múlva Tökölre.” (A kalocsai női börtönről és a tököli központi rabkórházról van szó.) Június 10-én kerül csak szabadlábra, de olyan ’56-os rabtársai, mint Wittner Mária, Hrozova Erzsébet és Elekes Margit a kádári hamis jogfelfogásnak köszönhetően 1970-ben szabadulnak, fura egyéni kegyelemmel. Elgondolkoztató viszont, hogy a sokat sztárolt Mécs Imréről mindenki tud, a három társával együtt 1959-ben kivégzett Nagy József vágóhídi munkásról szinte csak az ötvenhat történetével foglalkozó kutatók.

A kivégzett Burgermeister Józsefről csak az adatközlő, Bergmanné Lachky Éva szikár adatai tanúskodnak. Az ő fivére is ott volt a Köztársaság téren a 18 esztendős Burgermeisterrel együtt a budapesti pártbizottság székházának ostrománál, később pedig a megtorlás idején “bulitársak” lettek. Ávós provokáció, népharag, a világot bejáró szenzációs fotók a halottakról, a pártháziak hisztériája – a Péterfy-kórházban megőrzött kórlap szerint a Nagy Imre vonalát támogató Mező Imrét ért halálos lövés hátulról hatolt be a hasüregbe, feltehetően, amikor tárgyalásra készen kilépett a pártház kapuján –, nos a minderre szégyennel és bosszúszomjjal visszaemlékező kommunista káderek nem maradhattak per nélkül. Végül is a népharagnak – miután a védők sebesültekre és mentősökre is lőttek – voltak áldozatai, néhány ávós katonát a pártház előtt a feldühödött tömeg meglincselt. A Kádár-hívek keserűségére a másodfokú népbíróság zárt tárgyalást rendelt el. Az elkövetés idején 18 éves szerszámkészítő ifjúmunkást halálra ítélték, és 1958. november 28-án a Kozma utcai Kisfogház udvarán az állami ítélet-végrehajtó felakasztotta. (Zárkatársként az adatközlő Kovácsot említi: valószínűleg arról a Kovács Istvánról, a “Kis Gonosz”-nak is nevezett elítéltről van szó, aki ugyancsak a Köztársaság térért ült 20 évet.)

A Köztársaság térrel kapcsolatban mai napig él a közvéleményben a föld alatti ávós börtön rémképe egyfelől, másfelől a lincselés elítélése pártállástól függetlenül. A kádáriánus sajtó- és kurzus-történetírás – így Lajtai Vera vagy a politikai rendőrség újraszervezésében 1956 után kulcsszerepet kapó Hollós Ervin – sokat tréfálkozott a téren ásott hatalmas kereső gödör s az emberi hiszékenység rovására. Hogy kik híresztelték el a föld alatti börtön létezését azokban a felhevült napokban, mért éppen Mező Imre, a Nagy Imre-i konszolidáció híve kerül utóvédhelyzetbe akkor, amikor a fegyveres harcok már elültek, ma sem tudjuk. Az viszont nagyon is valószínű, hogy a KGB későbbi főnökének, Jurij Andropov budapesti szovjet nagykövetnek igen jól jöttek a véres események, megindokolandó a második szovjet beavatkozást. Provokáció lett volna, csapda a forradalmárok számára a pártház és ostroma, kiderül valaha is az igazság? Hiszen az ellenkezője is igaz lehet, az, hogy véletlen események összefüggéstelen halmazából állt elő ’56 egyik legmeghatározóbb, a kommunista megtorlás jogosságát alátámasztó oktalan népítélet. A kommunistáknak a nép, s legfőképp a munkásság iránt érzett gyűlölete ugyanakkor sok dokumentumban és visszaemlékezésben tetten érhető: ők kevésbé szerették a népet, mint az őket.

Az utóbbiról ír Horányi Mihály is, aki 13 havi közbiztonsági őrizetet kapott salgótarjáni és mátranováki bányásztársai megszervezéséért, hogy a bolsevik világnál értelmesebb világban élhessenek. Mátranovákon – jegyzi meg – a kommunista vezetés egy fő kivételével a nyilaskeresztes párt egykori tagja volt, velük már jóval a forradalom előtt többször is konfliktusba került. (Az ilyen közléseknél a kutatónak mindig eszébe jut az egykori pártarchívum nyilasanyaga, amely az 1945 során átlépett kisnyilasok, a megtért bárányok adatait tartalmazta, s a megtérésükkel kapcsolatos vaskos viccek.) Nos, Horányinak az 1956. december 8-ai salgótarjáni tömegmészárlásról írott soraiban az a legmegdöbbentőbb, ahogy az abban részt vevő pufajkásokat jellemzi. Mintha csak Vass Albert átoksori emberei bújtak volna elő: “Nem akartam véres ruhámmal a közelükbe kerülni, így aztán végig is nézhettem őket. Rendezetlen csoportokban vonultak el, karjukra akasztott fegyverekkel. Ábrázatuk hol rémületet, hol gyűlöletet árult el. Az összegyűlt emberek utálattal nézték őket. Néhány gúnyos szó is elhangzott, de erre sem reagáltak. A számukat 80–100-ra becsültem. Fegyverzetük zömmel dobtáras géppisztoly és csehszlovák golyószóró volt.”

Ma már tudjuk, hogy Lenin és a bolsevik vezetők a szervezett munkásság és a felelősségre vonás elől menekültek el Pétervárról a nyugodtabb hátteret adó, régies gondolkodású Moszkvába, s hogy a párt legnagyobb problémája azóta is mindvégig az volt, hogyan tartsa féken a legitimitása hivatkozási alapját adó negyedik rendet, a proletariátust. De ott és akkor, a szent tudatlanság korában, 1956 decemberében Salgótarjánban ennek a félelemből fakadt aparátcsikdühnek a kitörése teljesen váratlan volt. “Amitől nem tudok szabadulni, az a gyilkolás módja – folytatja az elbeszélő –, az az iszonyú gyűlölet a tüntető bányászok és gyári munkások iránt, hiszen egyetlen sorozatban lőtték ki a tárakat, ezért állt el szinte egyszerre a tüzelés. Pár másodperc múlva – miután tárat cseréltek – ugyancsak egy sorozatban lőtték ki a másik tárat is, pedig akkor a menekülőkből alig voltak láthatók. A földön fekvőket és azokat érték az újabb találatok, akik sebeikkel megpróbáltak elvánszorogni. Az első sorban levő zászló körül igen sok halott volt szinte szitává lőve. Itt az egyik embernek a heréje volt szétlőve, különösen nagy roncsolással. Hozzám intézett szó szerinti szavai: »Pajtás, szétlőtték a tökömet!« A nemzeti zászló teljesen vérben volt.”

TIBORC PANASZA

Tiborc panasza sem marad el. Horányi Mihály és a Szabadságharcunk többi szereplője közül – amennyiben szóba ejtik – többen igen borúsan ítélik meg a rendszerváltást. (Csak Salgótarjánnal kapcsolatban: a nyolcvanas években még aktív volt az a rendőrtábornok, aki 1956 kritikus napjaiban nyilván nem véletlenül bukkant fel kiküldetésben Salgótarjánban, s 1971-ben oroszlánrészt vállalt az állambiztonsági szolgálat újjászervezésében. Egy helyi párttitkár nevét is emlegették – aki később komoly szakszervezeti, sőt történészi pozícióra is szert tett –, hogy negatív szereplője lett volna a nógrádi tragédiának. Az újságírói találgatásokon túl semmi bántódásuk nem esett.) Tiborc kései utódai nemcsak az elmaradt igazságtétel miatt, hanem a létrejött felemás polgári-posztkommunista rend abszurditásain is háborognak, minden bizonnyal joggal. Bibó Istvánt – akit a könyvben pont egy tucatszor emlegetnek – éppen ezért érdemes lesz elővenni némi magyarázatként e kisemberi háborgás történelmi távlatból való megértésére. Elvi tisztázás című, 1956. október 27-e és 29-e között írott, befejezetlenül maradt tanulmányában a neves társadalomkutató többek közt azt taglalja, milyen veszély leselkedhet a szabadsággal épp csak ismerkedő országokra. Mivel a nyugati országok a politikai konszolidálódásnak és a gazdaságnak olyan magas fokán állnak – írja –, hogy a társadalmi igazságtalanságok megszüntetését könnyedén elodázhatják, behatásuk a gyarmati és félgyarmati országokra igen káros. A nyugati példa ösztönzése így az “ott meglévő birtokviszonyokat stabilizálja, és a jólétet nagyobb jólétté, a nyomort nagyobb nyomorrá teszi”. Ezt a szovjet érdekszférából kilépő Magyarországon azzal lehet kivédeni, hogy miután a nagybirtok és nagytőke kisajátítását oktalan és mértéktelen áldozattal a bolsevizmus elvégezte, az így létrejött bürokratikus állami tulajdont a változás és demokratizálódás során munkásközösségi tulajdonná kell átalakítani. Nyilvánvaló, hogy ezt a követelményt a rendszerváltás idején így már nem lehetett megfogalmazni, már csak azért sem, mert a Bibót magasra emelő “demokratikus ellenzék” politikai utóda, az SZDSZ ad abszurdum liberalizált piacgazdaságban gondolkodott. Ám megfogalmazott cél volt az is, hogy az államadósságtól a szocializmusban felhalmozott állami vagyon értékesítésével szabaduljunk meg, s egyáltalán a privatizációs pénzeket okos, a köznek is hasznot hajtó beruházásokba, az esedékes és az állampárt által elodázott ipari és mezőgazdasági szerkezetváltásba fektessük be.

E helyett a Bibó ecsetelte gazdasági zűrzavar – mutatis mutandis ezúttal az államszocialista tulajdonviszonyok radikális megváltoztatásával – és a nyomor még nagyobb nyomorral való tetőzése következett be. A szocialista kori latens gazdagság a kapitalizmus visszaállításával láthatóvá vált, s a gazdagok oligarchiává szerveződése egy olyan modern harácsrendszer kialakulásához vezetett, amelynek veszélyéről épp az archaikus török példából, a harácsból s annak bérléséből kiindulva a Bokros-csomag majdani névadója már egy 1989-es interjúban jó előre figyelmeztetett. (Bokros aztán, korunk realista módján bebábozódott reformhernyóból szépséges üzleti pillangóvá változott át.)

De e zárójelbe tett s nem feltétlenül találó biológiai hasonlat után térjünk vissza eredeti témánkhoz, a bolsevik ancien régime elleni harchoz s annak harcosaihoz, akik 1960-ban hiába reménykedtek szabadulásukban. A nyolc év büntetését töltő Bán István nyíregyházi református pap írja: “senki sem felejtette el közülünk, hogy amikor Márianosztrára hozták Bibó Istvánékat Vácról, az egyik bajtársunk éhségsztrájkba kezdett, és eltorlaszolta magát. A túlerő betört a zárkába, már akkor el kezdték ütlegelni, majd elvitték a pincébe, s úgy tudjuk, hogy csak a gyors orvosi beavatkozás mentette meg, de az egyik veséje leszakadt”. Bibó sem úszta meg társával, Kertész Dezső földeáki orvossal egyetemben verés nélkül. “És ezek után a nyomozó közölte velem, hogy ő egy nagykunsági kubikosszármazék. Ő ismeri a mesterségét, és ha ő akarja, akkor én a sarokban fogok nyivákolni és saját ürülékemben és vizeletemben úszni” – olvashatjuk Bibó beszámolóját Huszár Tibor róla összeállított könyvében. (Huszár munkáját akár a párt főhajtásának is nevezhetnénk Bibó előtt.)

Az, hogy a nyomozó nagykunsági szegény kubikoscsaládjára hivatkozott, nem tekinthető véletlennek. Az erőszakszervezeteket a kommunisták szívesen töltötték fel szegényparasztok és a puszták népének gyermekeivel, sőt, 1949-től még az ÁVH tiszti karán belül is előírták arányuk növelését, megszüntetendő a hivatalról kialakított egyoldalú képet. Ha nem is élvezték az osztályharcot, gyűlölték a magasabb társadalmi rétegek tagjait. Nemcsak kötelességből, virtusból ütöttek. A börtönök irattárait végignyálazva a nagyfai személyzeti anyagokból például kiderül, hogy alig akadt nyolc osztályt végzett tiszthelyettes, de két általánossal büszkélkedő tiszt is. A tiszti tanfolyamot vele együtt elvégzett társak az érettségi helyett jó, ha egy-két évfolyamot tudtak le középiskolában, s csak azért találunk diplomást is a rabgazdaságban, mert a nagyüzemi termelésre való áttéréskor mundérba öltöztettek egy agronómust. A mezőgazdasági bv. munkahelyeken az őrök örültek, ha nem oroszos tömegszállásra, csurmába kerültek, hanem a régi nagybirtokos építtette cselédsor házaiba; a nosztrai vagy a sopronkőhidai smasszertelep azokhoz képest a városi civilizáció küszöbét jelentette. Nemegyszer súlyos nehézséget okozott a pallérozatlan elméjű őrség számára, hogy az 1960 elején életbe léptetetett BM-utasítás alapján az osztályidegeneket újra felmérjék és nyilvántartsák. A váci éhségsztrájk idején és Bibó István megveretésekor ők egy sajátos államfeudalizmusban éltek. Ezen sokáig az sem változtatott, hogy létrehozták a nevelési szolgálatot – néhány diplomást ez is jelentett –, előírva, hogy száz elítéltre egy nevelő jusson. A nevelés fő eszközeként a munkáltatást deklarálták. Eufemizmus volt ez is, igaz, a kádáriánus fajtából.

IZGATÁS ÉS RENDSZERDÖNTÖGETÉS

A hatvanas évektől érezhető változás következett be a párt és a munkásság viszonyában. Az MSZMP Budapesti Bizottsága 1962. áprilisi, a párt Központi Bizottságának tett jelentésében számolt be a munkásosztály helyzetéről szóló párthatározat tapasztalatairól. A “magasan kvalifikált szakmunkások”-ról (szerszámkészítők, idomszerészek, esztergályosok) szólva kiemelte, hogy “többségük a párt politikájával egyetért, ami az 1956-os és még az 1958-as helyzethez képest is szembetűnő változást jelent. Az elmúlt években a helyes pártépítési munka eredményeként a párttagságon belül a szakmunkások aránya megnőtt (egy év alatt 6175 szakmunkást vettünk fel tagjaink sorába Budapesten). E réteg politikailag tájékozott, de politikai öntudata nem áll arányban szakmai műveltségével…” Őszintének tűnő szavak, egy hallgatólagos, épp kibontakozóban levő társadalmi kompromisszum lenyomatai. Az 1963-ban szabadulók így aztán a szó szoros értelmében légüres térbe kerültek: a saját ágyban fekvés szabadságán túl csak az jutott nekik, amit a REF – a rendőrségi felügyelet –, majd a személyzeti munka megengedett nekik. “Kádár erkölcsileg nagyon rosszul, politikailag kitűnőre vizsgázott” – summázta nemrég Kádár és kora című apologetikájában a híres közgazda, Kopátsy Sándor. Félreértéseket elkerülendő hozzátéve, miután “a politikában és a gazdaságban a kompromisszumokra kész nemzeti baloldal könyvelhette el a nagyobb eredményeket”, a XX. század Magyarországára Kádár személyisége nyomta rá a bélyegét. Azaz: szerinte sem a harmadikutasok, sem a polgári jobboldal nem alkotott igazán maradandót: ez a szemlélet igazán már a hatvanas években is gyökeret vert, s ma üli politikai reneszánszát.

Az egykori kádári belügyminiszter-helyettes fia, a történész Földes György már ott tart, hogy Kádárnak még Erdély ügyében is külpolitikai érdemeket tulajdonít. (Pedig még 1988-ban is adtak át hatóságaink Romániából menekülteket.) Nos, az akkori kor izgatással vagy a szocialista rend megdöntésének kísérletével vádolt munkásfiataljai hangosan röhögtek volna még verés közben is, ha kihallgatóik ilyen svejkesen fejezték volna ki magukat, mint ő vagy Kopátsy. Őket ugyanis nacionalizmussal vádolták, s a szabadság iránti hő vágyukat és egyenlőség iránti érzéküket a nyomozók és az újságírók galerireflexekkel magyarázták. A Gyűjtőben a hatvanas években mintegy ötszáz fő körül mozgott a politikai foglyok száma, akik közül az újak többnyire izgatásért kerültek rács mögé, mondván, hogy hamis, botrányos és rosszindulatú vádakat terjesztettek a pártról és a Szovjetunióról. Azt már csak a rendszer bölcs előrelátásának köszönhették, hogy az osztálykategóriák megszüntetésével elkerülték az osztályáruló megbélyegzést.

Bár tíz év telt el ’56 óta, s megvolt a nagy, az “ENSZ-amnesztia” is, Kádárék tartottak a kerek évfordulótól. Joggal. Megélénkült a röplapozás, és szaporodtak az “ellenséges” falfirkák. A könyvben is szereplő Zahorán Sándor és társai – a gödi röplapozók – is megpróbálták az emlékezet tüzét felszítani: az eredmény gyors lebukás lett. Kivonat Zahoránnak a könyvben közölt átvilágításából, amelynek szövegezése erősen feltupírozott: “Alsógödön ellenséges csoportot hozott létre az ellenforradalom tízéves évfordulójára, röpcédula készítését, terjesztését, fegyverek szerzését tervezték”. A kihallgatótiszt, a Civis Sovieticus lassan forgó eszét kiválóan használta, nem feledkezett meg a fegyverekről sem; fegyvert említeni mindig az ügy komolyságát bizonyította. A többi vád már magától állt meg.

Voltak azonban, akik nemcsak a fegyverhez és robbanószerhez való hozzájutást vették tervbe kissé parttalan beszélgetéseikben, hanem fel is kutatták azokat. A levéltári iratok szerint egyszer sor is került a használatukra. A rendszerrel a Rákosi alatt élvezett kiváltságok egy részének elvesztése miatt a bányászság nem volt teljesen elégedett, összjövedelmük megcsappant, s a helyi pártvezetők fel-felhánytorgatták “ellenforradalmi” érzületüket is. Ebben a légkörben került sor 1966-ban Hamusics János és bányásztársai összeesküvésére. Az ’56-os megtorlásokban oly nagy szerepet játszó egykori belügyminiszter, Pap János kiskirálysága, Veszprém megye volt a színhely. A már letartóztatott devecseri tanárember, Vaczkó László és röplapozó társai összeesküvésétől függetlenül működő Hamusicsék a Vaczkóék letartóztatásával járó zűrzavart kihasználva cselekedtek. Egy információ alapján szovjet katonai szerelvényre számítottak Ajka mellett – a másodrendű vádlott, Balázs Sándor elbeszélése szerint ennek a variációnak a bevallását aztán szabályosan kiverték a fejükből a nyomozók, így maradhatott rövidre zárva a magyar hatóságok kezén az ügy –, de a várt időpont előtt helyette egy magyar tehervonat jött. Az órával beállított robbanószerkezet jól működött, s a tehervonat siklott ki a felrobbantott sínnél a kanyarban, személyi sérülés nem történt. Az 1956-os felkelés után tíz évvel egy újabb felkelést robbantásokkal (budapesti Lenin-szobor, zalai kőolajvezeték, devecseri rendőrkapitányság) kikényszeríteni akaró fiatal vájárt halálra ítélték, s 1967 februárjában a veszprémi várbörtön udvarán kivégezték, őt és társait a mai napig sem rehabilitálták. Ugyanis békeidőkben a különösen nagy értéket megsemmisítő szabotázs és a terror eszközét használva a jog szerint túlmentek azon a ponton, amelybe még belefért volna az emberi jogok érvényesítéséért folytatott küzdelem egy “puhán” diktatórikus rend ellen. (Hamusicsékról a Dunatáj Alapítvány a múlt évben dokumentumfilmet készített, de mindeddig egyetlen tévétársaság sem vette fel műsorára. Az is jellemző a mai viszonyokra, hogy Balázs majdnem visszavonta hozzájárulását a filmben való szerepeltetéséhez, nem akart fölöslegesen régi sebeket feltépni.)

A puha diktatúrában később is jellegzetes izgatásos bűnténynek számított a kommunistaellenes feliratok készítése. Különösen mosdók, öltözők és vécék voltak alkalmasak erre, sőt még a börtönökben is az elítéltek ily módon fejezték ki érzelmeiket. Ha nincsenek sgraffitók, ellenség hiányában sok nyomozói és operatív tiszti karriernek vége lett volna. Winkert László a mohácsi farostlemezgyárban izgatott felirataival a legszebb békeidőkben, 1971-ben. “A nép utál benneteket, kommunisták” – írta fel több egyéb felvilágosító szöveg mellett a farostlemezgyár ama “bizonyos falára”. Egy évet kapott. Visszaemlékezésének van két nagyon árulkodó, a társadalom tudatvesztését jól demonstráló mondata: “A közbűntényesek asztali beszélőt kaptak”, ő rácsosat. A politikai vagy államellenes foglyokat lenézték: “A smasszerek szemében mi voltunk a társadalom szégyenei, ezt többször hangoztatták.”

Egyébként minden bizonnyal az 1988-ban lecsukott szkinhedekkel kell zárnunk a “politikaiak” sorát, bármennyire is nem illenek sem a könyvünk témájához, sem pedig szereplőihez. Nem ők s nem mi tehetünk arról, hogy az eltorzított küllemű bőrhajúakat Habsburg- és Horthy-szimpátiákkal, Nagy-Magyarország visszaállítására való törekvéssel, rasszizmussal és antikommunizmussal vádolták nyomozóik, az ügyészek és bíráik, mintegy jelezve, hogy a kommunista hatalom képviselői még a hatalomátmentés küszöbén is milyen szívesen nyúlnak a régi, bevált vádszlogenekhez. Ha szó esik horthyzmusról vagy fasizmusról, a javakorabeli baloldali tekintete még ma, 2004 őszén is révedező lesz.

De révedező lesz akkor is, ha Dudás Józsefről kell ítéletet mondani. “Dudásról rossz véleménye volt a korabeli értelmiségnek, de a különféle forradalmi csoportok sem rajongtak érte. Amíg Iván Kovácsékról elmondható, hogy semmiféle egyéni ambíció nem vezette őket […], Dudásban megérezték a saját politikai karrier építőjét. És ez összeegyeztethetetlen volt az 1956-os forradalom szellemével” – jegyzi meg Eörsi László történész a Népszabadság múlt évi, november 4-ei számában. Mért illetik Dudás fellépését ma is keserű szemrehányással? Talán mert nem hitt a Nagy Imre-kormányban, viszont hirdette egy kommunista restauráció veszélyét, s nem hitt sem az oroszoknak, sem a parlamentarizmust újrajátszani kívánó koalíciós pártok vezetőinek, de hitt az új, a forradalom által létrehozott, valóban demokratikus hatalmi képződményekben?

Alakja nem fér bele a rendszerváltó családi hitbizományok házi isteneinek csarnokába. Az osztály ugyanis, amelynek képviselője volt – s amely oly sokáig a bolsevik típusú hatalom legitimációjának hivatkozási alapját szolgáltatta: a munkásosztály –, eltűnőben van.

Ha burkoltan is, a Szabadságharcunk a bolsevizmus ellen erről az eltűnésről is szól.

Rohr Magdolna Bátaszéken született, 1928. december 24-én. Szülei sváb parasztemberek voltak. Az 1930-as évek végétől, amikor Budapestre költöztek, a kislányt két nagyobb testvérével együtt egy ideig a bátaszéki nagymama gondjaira bízták. Rohr Magdolna az első polgári után, 11 évesen került fel szülei Bartók Béla úti lakásába. Két fivére közül az egyik pincér, a másik szabó lett; ő maga kereskedelmi iskolába került. Alig múlt 16 éves 1945 szeptemberében, amikor a szovjet hadsereg katonája egy civil tolmács kíséretében becsöngetett a lakásuk ajtaján. Beszélgetésünkben ettől a naptól idéztük fel az életét.

– Udvariasan megkértek, tartsak velük, mert beszélgetni szeretnének velem. Jó, mondtam, és mivel csak a nagymama volt otthon, odavetettem neki, hogy mindjárt jövök. Az utcán ott állt egy dzsip, oroszokkal. Addigra az udvariasságnak nyoma sem maradt. Egyszerűen betuszkoltak az autóba.

– Semmivel. Annyit mondtak, hogy beszélni akarnak velem. A frontharcos szövetség Üllői úti épületébe vittek, bezártak egy helyiségbe, és egyedül hagytak. Én sírva fakadtam, egész éjjel zokogtam, mert mindenáron ki akartam jönni. De hiába dörömböltem, nem lehetett. Másnap behozták a barátnőmet is. Akkor még nem tudtuk, hogy van már benn egy közös ismerősünk, Herczeg István.

– Akkor nemrég ismerkedtem meg vele. Udvarlásnak indult, de még nagyon az elején tartott. Gondolja meg, alig múltam 16 éves. Még egy puszi sem volt köztünk, nemhogy csók.

– Műszaki egyetemre járt, és ahogy később megtudtuk, ki szeretett volna jutni a szülei után Ausztriába. A nővérének sikerült, Herczeg Istvánt azonban Kőszegnél elfogták. Találtak nála egy noteszt, benne többek között a mi címünkkel. Vagyis az én címemmel, Martin Borbáláéval meg az ő barátja, Tiefenberg Kornél címével. Ennek alapján jöttek el értünk. De hát én ezt akkor még nem tudtam. Reggel, amikor a bőgéstől már jóformán nem is láttam, bejött hozzám egy ferdeszemű. Tatár volt, vagy valami ilyesmi. Odaállt elém, és rossz magyarsággal megkérdezte, ismerem-e Martin Borbálát? “Ismerem”, mondtam csodálkozva. “Hát Tiefenberg Kornélt?” “Azt is.” “És Herczeg Istvánt?” Na, ekkor megértettem, hogy ők már bent vannak, de még mindig nem tudtam, hogy egyáltalán mi közünk nekünk egymáshoz.

Nahát akkor mondjam el, mit csináltam. El nem tudtam képzelni, mit akarnak. Mi mást csináltam volna 16 évesen, mint hogy éltem a fiatal életemet? De csak erősködtek, hogy valljam be, mert már a Bori mindent elmondott. A tatár a homlokomnak szegezte a pisztolyát, hogy tulajdonképpen ő most engem agyon is lőhet, és akkor senki soha nem tudja meg, mi történt velem. Gondolhatja, menynyire megijedtem.

Aztán azt mondta, írjak egy papírt a családnak, hogy küldjenek nekem meleg holmit. El is mentek, és elhozták, amit felírtam. Később megtudtam, hogy a tangóharmonikámat is elvitték, noha azt nem írtam fel. Elvették a láncomat, a gyűrűmet, a fülbevalómat. Közben folytatták a vallatást.

– Végül csakugyan ez lett a vád, pedig a mai napig nem volt fegyver a kezemben! De azzal ítéltek el, hogy fegyvert fogtam a Szovjetunió ellen.

– Én nem felgöngyölítésnek mondanám, mert ott találták ki. Nekik teljesen mindegy volt, hogy az utcáról vitték el az embereket, egyszerűen beállították őket a sorba, vagy pedig ráfogtak valamit, és úgy tartóztatták le. Számtalan ilyen eset volt.

– Ezt szerintem még ő se tudta. Én meg pláne nem, hisz ott se voltam. A dolog Kőszeg mellett történt, én meg Budapesten éltem, a Bartók Béla úton.

“DŐLTÜNK A RÖHÖGÉSTŐL, HOGY MIT MUTOGAT EZ ITT?”

– Pár napig voltam csak Pesten, aztán teherautóra raktak bennünket. Akkor már mind a négyen ott voltunk. A platóra kellett felszállnunk, más foglyokkal együtt. Körben, a plató szélén orosz katonák ültek, kezükben géppisztollyal. Folyton ránk szóltak, hogy beszélgetni tilos.

Egy nap szólítottak. Nem tudtuk, hogy most fogják kimondani az ítéletet, mert egyetlen tolmács sem volt a közelben. Leültettek, három emberrel szemben. Később megtudtam, hogy ez volt a trojka.¹ Herczeg Istvánt, a Borit és engem leültettek egy padra, és folyt a tárgyalás, oroszul. Mi persze egy szót sem értettünk belőle. Az egyik őr egészen kicsit, alig néhány szót tudott magyarul. És amikor a bíró kihirdette az ítéletet, ez az őr felemelte a két tenyerét, és megmutatta a tíz ujját.

– Fogalmunk sem volt róla, hogy létezik 58. paragrafus, és hogy az micsoda.

– Érteni nagyjából értettük, de nem hittük el. Hogy hihettük volna? A barátnőm meg én egyszerűen elkezdtünk röhögni. Egyedül Pista maradt komoly. Mi azonban a Borival dőltünk a röhögéstől, hogy mit mutogat ez itt?

– Nem tudom. A tárgyaláson kérdeztük is egymástól, hogy vajon Kornél hol van? Később valami olyasmit mondtak, hogy az ő ügyét rögtön külön választották a miénktől. Őt halálra ítélték és kivégezték. A miértjét most se tudom.

– Valahonnan előkerítettek egy tolmácsfélét, aki közölte, hogy tényleg tíz évet kaptunk. És a büntetésünket a Szovjetunióban fogjuk letölteni.

– Mi még ezt se hittük el! Értse meg, ha az ember tényleg nem követett el semmit… Én a mai napig nem értem, miért pont nekem kellett oda kikerülni, mikor tényleg nem csináltam semmit. Még most is azt mondom, hogy nincs igazság!

– Egy szép napon, nem sokkal a tizenhetedik születésnapom után – igen, ez már februárban volt! – beállt egy szerelvény. Minket felhajtottak az egyik vasúti kocsiba. Három részre volt osztva, mert az ajtó szélességében egy drót húzódott az egyik oldalon, a másik oldalon meg szögesdrót volt. Azt is két részre osztották. Ki fölkerült, ki le, de állni nem lehetett, maximum ülni. Azt is csak görnyedve. Elég hideg volt már, de nem fáztunk, mert olyan szorosan voltunk, mint a heringek. A szükségletünket úgy végeztük, hogy a padlóban ki volt vágva egy négyszögletes lyuk. Oda leguggoltunk, mindenki szeme láttára.

– Nem, ez még magyar. Csapnál raktak át bennünket. De ott sem szovjet kocsira: minden nyugati volt, a szerszámtól kezdve, amit vittek ki a Szovjetunióba, kártérítés fejében. Amit én a nyitott tehervagonokban láttam, az mind német vagy magyar volt.

– Először Lembergbe. Ott parancsot kaptunk, hogy ugorjunk le a szerelvényről. De ehhez már mindenki túlságosan le volt gyengülve, mert útközben csak valami löttyöt adtak be a vagonokba, vagy még azt se. Vizet soha! Úgyhogy amikor Lembergben le kellett ugrálni a vagonból, volt, aki összecsuklott. Később velem is előfordult, hogy négynapos éhezés után összeestem, de Lembergben még kitartott a fiatal szervezet tartaléka.

Azután fürdőbe vittek minket. Ez iszonyatosan megalázó volt, mert a férfiak szőrzetét nőkkel borotváltatták le, a nőkét férfiakkal. Nem tudom, milyen kommentárokkal kísérték, mert egy szót sem értettünk oroszul, de folyamatosan röhögtek rajtunk. Teljesen meztelenek voltunk, és a hajunkon kívül mindenhol leborotváltak minket. Azután kaptunk egy fél dézsa vizet, és miközben egymással röhögcséltek, beletették a ruháinkat.

– Nem, forró gőz. Fertőtlenítő ott nem volt, csak forró víz meg forró gőz, ami irtott mindent.

– Nem, akkor még nem. De itt ismertem meg a szovjet koncentrációs táborokat. Az volt számomra a legfurcsább, hogy a köztörvényesek irányították, nem pedig a lágerparancsnok. A köztörvényesek azt csináltak, amit akartak. Bármelyikünket eladhatták. Amikor például valamelyikük veszített a kártyán, egy rabbal vagy egy rabnővel fizettek a nyertesnek. Azt csináltak velünk, amit akartak. És olyan nem volt, hogy panaszra ment az ember a lágerparancsnokhoz. De nem sokáig tartottak ott: megint vonatra raktak bennünket, és továbbmentünk. Nem tudtuk, hova. Később kiderült, hogy Szibériába, a Bajkál-tó felé.

– Igen. 1946 szeptemberében értünk oda. Olyankor arrafelé már javában esik a hó, de én nem tudtam, mert már nem voltam eszméletemnél. Úgy szedtek le a vonatról. Arra tértem magamhoz, hogy valaki pofoz. Ütögeti az arcomat. Kinyitottam a szemem. Azt kérdezték tőlem: “Panosz jeszty?”

– Igen, de mivel én nem tudtam oroszul, azt gondoltam, milyen rendes ez az ember! Magyarul kérdezi tőlem, hogy van-e valami panaszom. Ezzel visszaestem az önkívületbe. Később kiderült, hogy egy grúz orvos volt, aki leülte a maga tíz évét, de akkor sem engedték ki. Ő volt a lágerkórház orvosa.

– Gyűjtőtábor. Tajset.

– A koncentrációs táborrendszer egyik legnagyobb elosztója.²

– Az Angarán küldték onnan tovább a foglyoka t. Nekünk utat kellett vágni. Később az erdőt irtottuk, a vasutat építettük.

• Mindenütt 12 óra volt a munkaidő. Sötétben indultunk, sötétben érkeztünk.
• LÁGERSZERELEM

– Kórházba. És amikor magamhoz tértem, kopasz voltam.

– Azt hitték, hogy tífusz. De malária volt. Mire azonban ez kiderült, már leborotválták a hajamat. Az orvos, egy nagyon aranyos, kedves idősebb ember, isten tudja, honnan, kinint szerzett. Néhány nappal a kórházba kerülésem után nagyon rosszul lettem. A malária azzal jár, hogy az egyik pillanatban melege van az embernek, a másik pillanatban meg úgy fázik, hogy dobálja a hideglelés. Hát ez egy pár napig eltartott. Úgyhogy az orvos bement a konyhára, mert ott egy magyar fiú volt a szakács. Szólt neki, hogy van itt egy magyar lány. Erre az eljött meglátogatni engem a barátjával. Így ismerkedtem meg leendő férjemmel.

– Nagykanizsai fiú volt. Behívták leventének, és rövid kiképzést kapott a nagykanizsai Vécseiben.³ Azután kiküldték őket előőrsnek Marcali határába. Ott vártak egy ideig. Mivel azonban semmilyen parancsot nem kaptak, minden – vagy majdnem minden – fegyverüket eldobálták, és lefeküdtek aludni egy erdészházban. Arra ébredtek, hogy az orosz fogja rájuk a gépfegyvert. Így kerültek fogságba.

– Igen.

– Nem, sokáig az volt az első és egyetlen találkozásunk. Engem hamarosan kidobtak a kórházból, és átkerültem a lágerba. Akkor következtek a legrosszabb idők.

– Dolgoztam én mindenhol. Varrodában is. Szerencsémre ott ungvári volt a szabász. Igyekezett olyan munkát adni nekem, amit el tudtam végezni. Mert ugye megkezdődött a norma. A kenyéradagot is a szerint adták, hogy ki hogy teljesítette a normát…

– Számított, ha valaki olyan beosztásban volt, hogy tudott segíteni. Mi, magyarok persze nem voltunk sokan.

– Akadt ott mindenféle náció. Én például két koreai lánnyal együtt ültem.

– Nem, ezek elítéltek voltak. Politikaiak. De akkor még együtt tartottak minket a köztörvényesekkel. Csak 1949-ben vittek külön politikai lágerekbe. Akkortól a férfiakat és a nőket is elválasztották. Addig a közbűntényesek uralma alatt éltünk. Azoknak egészen hihetetlen hírösszeköttetésük volt. 1952–53-ban például, amikor Kamcsatkától kezdve sztrájkhullám söpört végig a gulágon, még el sem kezdődött sehol, amikor a közbűntényesek már valamennyi lágerben tudták, mi készül.⁴

– Nem rabruhának nevezték, hanem pufajkának. Adtak hozzá ruhát, inget, nadrágot. Ami éppen akadt a raktáron.⁵ Azon a mocsaras vidéken mindent elárasztott a moszkitó. A fejünket se hagyhattuk szabadon, mert megették az embert. Szabályosan fölfalták.

– Amíg köztörvényesekkel együtt voltunk, nem. De amikor külön politikai lágerbe kerültünk – ez egyébként sokkal jobb volt, mert magunk között voltunk –, akkor kaptunk számokat. Én a J-322-es voltam, a férjem a J-320-as.

– Fogalmam sincs róla. J-318-tól J-324-ig mindenkit ismertünk. Ezek mind magyar fiúk voltak, és egy helyről származtak, de nem egy ügyben ítélték el őket. Azt meg végképp nem értem, hogy én miképp kerültem közéjük. Egy Erika nevű magyar lánynak például ZS betűvel kezdődött a rabszáma.

– Nyáron bakancsot, télen halinacsizmát.

• Csak kellett valamit adniuk, ha nem akarták, hogy nyáron megegyenek a moszkitók, és télen megfagyjunk. A normát teljesíteni kellett! Ha eközben megfagyott a lábunk vagy az arcunk, az már magánügynek számított. Én nem takartam be az arcomat, mert az volt a legrosszabb, amikor az ember kilehelte a nedvességet, és az ráfagyott a szájára. Általában ezért fagyott meg a foglyok arca.
• “A HÓBAN TALÁN MÉG MEGVAN A LÁBAM NYOMA”

– Elkülönültünk tőlük, amennyire lehetett. Én egyébként sem voltam barátkozó típus, mert akkor is az ellenséget láttam bennük. Egyvalakivel beszélgettem szívesen, az titkárnő volt Kun Béla irodájában.

– Nem, orosz nő volt. De vele mindenről lehetett beszélni.

– Nem tudom már. Töröl az emlékezetem. Ma már oroszul se nagyon beszélek. Itt-ott még megértem, amit mondanak, de én nem tudok megszólalni. Felejteni akartam.

– Az oroszok néha többször írhattak, és kaphattak is levelet meg csomagot. Nekünk ez nem adatott meg. Akadt egy-két magyar, akinek sikerült Munkácson vagy a Felvidéken keresztül valamilyen összeköttetést teremteni az otthoniakkal. De hát ez óriási rizikóval járt. Mert ha ne adj’ isten, valakinek eljárt a szája, akkor nagy baj lett belőle.

– Hogy túlélem. Igaz, nemegyszer feladtam. Annak pedig, aki feladta, vége volt… Előfordult, hogy rajtam is úrrá lett a kishitűség, de mindig volt valamilyen erő, ami visszatartott. Tajsetből például át kellett menni az Angara folyón. Ott egyszerűen lerakták a vasúti síneket a jégre, mert az Angara három méter vastagságúra is befagyott. Azon átvittek bennünket, onnan pedig még négyszáz kilométert kellett gyalogolni Zajarszkig.

– Talán két hét lehetett. Éjszakánként egy-egy útba eső koncentrációs táborban aludtunk, és reggel továbbhajtottak bennünket. A hóban még megvan a lábam nyoma. Nagyon nehéz volt. Zajarszk borzasztó hely, tiszta kő az egész. Sziklát robbantottunk. Sehol egy fűszál. Nemhogy fűszál – ennivaló sem! A lágerparancsnok egyszer ugyan lőtt egy medvét, de mi volt az több ezer embernek? Egy kockányi hús se jutott a levesbe.

– Addigra a jégre lerakott síneket fölszedték, de a híd még nem volt kész. Így azután nem jött élelmiszer-utánpótlás, és úgy legyengült a társaság, hogy csak szédelegtünk. Ott ettek meg bennünket a tetvek. Nem mi mentünk ki dolgozni, hanem a tetvek vittek. Munka után nem lehetett mosakodni. Még csak tüzet sem tudtunk rakni, mert nem volt fa, amivel tüzeljünk. Ha inni akartunk, bevittünk havat a barakkba. A sok lehelettől valamelyest felmelegedett a barakk, és fölolvadt a hó. Azt ittuk.

A robbantás is valami borzalom volt. Lyukat kellett fúrni a sziklába, abban elhelyezték a robbanószerkezetet. Távolabbra húzódtunk, akkor robbantottak, majd a szikla darabjait el kellett vonszolni. Reggel az Angarán mentünk munkába, a jégen. Este ugyanúgy vissza, és mosakodás nélkül lerogytunk a priccsre. Na, akkor én feladtam. Azt mondtam, kész, vége, nincs tovább! De aztán mégiscsak fölolvadt a jég, és mivel az egész társaság le volt robbanva, visszavittek minket az Angarán túlra.

Ott történt, hogy megszökött két fogoly. Ha kicsit gondolkoznak, nem teszik, de már zavart lehetett az elméjük. Persze gyorsan kiderült, hogy nem tudnak továbbjutni. Ennivaló meg sehol. Így aztán az egyik ráfanyalodott, hogy megölje a társát, és elkezdje enni. Egészen addig ette, amíg már csak a feje maradt. Utána rájött, hogy nincs kiút, ezért föladta magát.

Elhozták őt és vele a fejet. Rátették egy farönkre. A mai napig nem bírom nézni, amikor a balatoni pavilonokban farönkre vésett vitorlást árulnak… A szökevényt egyik lágerből a másikba hurcolták. Éjszaka a lágerbörtönben ült, a fejjel együtt. A reggeli meg az esti létszámolvasásnál kiengedték, és a fejet körbevitték elrettentésül.

Ez is egy mélypont volt. Az is, amikor a vitaminhiánytól, az éhezéstől meg a kosztól gennyes daganatok keletkeztek a két lábam között. Alig tudtam járni, mégis mennem kellett, ha négykézláb is. Tojás nagyságúra megnőttek, s amikor kifakadtak, csak úgy dőlt belőlük a genny! Egyszer, még Tajsetben, egy észt orvos segített túljutni a másik mélyponton. Fogoly volt ő is. Ő kezelt a kórházban, és vigyázott, nehogy teljesen meggyógyítson, mert hasznomat vette a munkájában. Segítettem neki.

– Igen. Németül beszéltünk. Azt mondta, hogy először is azért pártfogol engem, mert szereti a magyarokat. Másodszor, mert egy bombatámadásban elveszítette a feleségét meg a tizenhat éves lányát. Én akkor nem sokkal voltam idősebb a kislánynál.

– Az éjszakai ügyeletet segítettem. Ott tanultam meg jobban oroszul. Dolgozott odabent egy őr, akinek az volt a dolga, hogy éjszakánként többször körbejárja a lágert, figyeljen, ne legyen szökési kísérlet meg ilyesmi. Borzasztóan tetszett neki, ahogy én ott csetlettem-botlottam az orosz nyelvvel, és mivel éjszaka ráért, leültünk, beszélgettünk. Kijavította a hibáimat, később pedig adott újságot, azt olvastatta velem. Így tanultam meg írni-olvasni. Ő megtette nekem, hogy a saját nevében levelet írt Magyarországra. És ezt otthon meg is kapták! Így adtam magamról hírt, egyszer a nagybátyámnak, egyszer a szüleimnek. Választ is kaptam az ő címére! Ez hétpecsétes titok volt, nagy baj lett volna belőle, ha bárki megtudja! Akkor ugyanott találja magát, ahol én voltam. A foglyok között. Nem tudom, mi lett vele, él-e még…

– 1948-ban.

– Igen. Nem írhatta meg kerek perec, csak hogy úgy élek, mint a kisebbik bátyám 1945–46-ban. Ő hadifogoly volt, tehát otthon megértették. Azt írtam, nagyon jól vagyok, de meleg ruhára meg csizmára lenne szükségem. Ugye, akkor még nem adott a lágerparancsnokság, és megpróbálkoztam, hátha küldenek nekem csomagot, mint az oroszoknak. De soha nem kaptam semmit.

– Tulajdonképpen Tajset és Bratszk között 400 km a távolság, és mi azt az utat építettük be. Vasúti töltést emeltünk, erdőt irtottunk a mocsarakon át. Még most se tudom, hogy hívják azokat az utakat, a Brjanszki erőmű környékén… Az Angarán túlról hoztak vissza, amikor Sztálin meghalt.

– Ültünk, és egyszer csak észrevettük: az őrök, akik arra vigyáztak, hogy mi ne beszélgessünk, nagyon sutyorognak egymás között. El nem tudtuk képzelni, mi történt. Kimentünk, és jó ideig tébláboltunk körülöttük, hátha sikerül valamelyikünknek a közelükbe kerülni, és kihallgatni, miről beszélnek. Valaki meghallotta, hogy meghalt Sztálin. Abban a pillanatban… tudja, mindig két kerítés vette körül a tábort. Belül drót, kívül deszka. A kettő között kutyák futkostak körbe, és az őrbódék is ott voltak. És amikor megtudtuk, hogy Sztálin meghalt, az egész kerítés kidőlt.

Fölujjongtunk: na, gyerekek, hamarosan mehetünk! De hová? Hiszen ott még az út se volt olyan, hogy bárhová el lehetett volna menni. Úgyhogy sajnos, onnan még elvittek bennünket egy másik lágerbe. De ott már nem sokáig voltunk. Elkezdtek összeszedni bennünket, hogy aztán elinduljunk hazafelé.

– 1953 júniusában jöttünk el onnan. 1953 júliusában már Lembergben voltunk. És november végén elindultunk haza.

• Amikor a lágerben hívattak, és közölték, hogy hazamehetünk, nem hittem el nekik. De aztán elindultak a németek. Őket vitték el előbb. Paulust is onnan engedték ki. Engem kértek tolmácsolni a németeknek, és akkor megvillant az agyamban: mi van, ha ezt majd ránk is kiterjesztik? Hinni azonban nem hittem benne.
• “A RÁKOSI NEM AKART MINKET ELFOGADNI”

A németeket aztán elszállították. A mi helyzetünk is megváltozott annyiban, hogy külön barakkban helyeztek el minket. Odahozták a többi magyar nőt is. Tőlünk 22 nő jött haza, egészségesek voltak. Két gyerek is volt a transzportban. A betegeket külön hozták. Tüdőbajos is akadt közöttük.

– Nem. Az első találkozásunk alkalmával mi nem beszéltünk meg semmit. Nem gondolhattunk újabb találkozásra, vagy arra, hogy valaha hazakerülünk. Bizonyos idő után bele kellett nyugodjunk, hogy ha letelik a büntetésünk, akkor sem szabadulhatunk, hanem kitelepítenek minket valahova. Ahogy azt a grúz orvost.

– Igen, száműzetés, ahol havonta jelentkezni kell a rendőrségen. Mi erre készültünk. És ez volt a legrosszabb. Istenem, hányszor feküdtem le úgy, hogy bebújtam a saját buslátom alá, és sírtam. Az a honvágy, a haza…, ezt nem lehet elmondani! Egyszerűen nem létezik, hogy valaki ki tudja fejezni ezt az érzést! Borzalmas a tudat, hogy emberek korlátoznak engem abban, hogy éljem a szabad életemet… És mindezt távol, a végtelen hómezőkön, ahol semmit sem lát az ember, csak fát meg havat! Hát ennél borzasztóbbat én nem tudok elképzelni!

– Akkor kezdett meginogni megint a reményünk, hogy hazajövünk, mert a Rákosi nem akart bennünket elfogadni.

– Arra aztán nem! Meg is mondta az akkori belügyminiszter-helyettes – Radvánszky Károly volt a neve, ő írta alá az elbocsátókat. Kiállt a bőrkabátjában, és azt mondta, hogy ha mi bárkinek beszélünk a múltról, akkor ugyanott találjuk magunkat, ahol voltunk!

– Sóstón. Nyíregyháza mellett.

– Lemberg után igen. De addigra már szinte megrészegített a gondolat, hogy nincs mellettünk őr, aki ránk fogja a puskát! Hiszen akkor már álmomban is ott láttam a géppisztolyt, ahogy rám mered. De Lemberg után eltűntek az őrök, szabadon jártunk egyik vagonból a másikba. Hihetetlen volt, hogy akkor nyitjuk ki a vonatajtót, amikor akarjuk!

– Csapnál átraktak minket a magyar nyomvonalra, és a vonatot azonnal megszállták az ávósok. Kutyákkal. Akkor már rendes, fapados személyszállító kocsikban voltunk, és megint nem volt szabad átmenni egyik kocsiból a másikba.

– Nem tudtuk. Azt hittük, a katonaság szállt meg bennünket. De hát már maga a tény, hogy már megint ott volt a “kuss”! Nem beszélhettünk, nem mozdulhattunk. Sóstóig. Oda előttünk már megérkezett a férfiak első csoportja, 1500 ember. Addigra elterjedt, hogy jönnek haza a foglyok. Rengetegen odautaztak Sóstóra, hátha a hozzátartozójuk is megérkezik. Erre körülvették a szállót drótkerítéssel. Katonaság őrizte. De lehet, hogy az ÁVO volt, nem tudom. Akik a családtagjaikat várták, hoztak ennivalót, és bedobálták a kerítésen. Szalonnát, almát, kolbászt, mindent! Az egyenruhások között volt, aki megengedte. De olyan is, aki elzavarta őket. Rájuk fogta a géppisztolyt.

– Hát, nem. Amikor azonban Sóstóról továbbmentünk, már nem volt őrség. Igaz, különvagonokat rendeltek a számunkra, hogy ne sokat beszélgessünk másokkal. Akkor már fiúk-lányok együtt voltunk. De közben csak megállt a vonat itt-ott, és új utasok szálltak föl. Amikor megtudták, honnan jöttünk, mindjárt előkerült a szalonna, a kolbász, minden az égadta világon! És kérték, hogy meséljünk… Így érkeztünk aztán meg a Nyugati pályaudvarra. Ott a férjem várt, mert ő két nappal hamarabb elindulhatott Sóstóról, mivel a nyugati országrészben lakott.

– Nem, de megbeszéltük, hogy megvár. Elmentünk együtt a Bartók Béla útra. A családomat nem találtuk ott. Azt mondták, elköltöztek az Alkotmány utca 5.-be. De ott sem voltak. Elhatároztuk a férjemmel, hogy cikcakkban megyünk egyik házból a másikba, hátha így megtaláljuk. Végül sikerült, de a férjem nem engedte, hogy én állítsak be az anyámhoz. Ő csöngetett. Anyám nyitott ajtót. Mondja neki, hogy hírt hozott a lányáról. Anyám be akarta csukni az ajtót, hogy ő nem akar semmit se hallani, mert úgysem igaz. A férjem ekkor betette az ajtórésbe a lábát, és benyomta az ajtót. Leültette az anyámat, kérte, nyugodjon meg, és kiszólt nekem: “Gyere be!” A többit nem tudom elmondani…

• Igyekszem, hogy ne legyen, de nem lehet kitörölni. Tizenhat voltam, amikor elvittek, huszonöt, amikor hazaértem. Ezeket az éveket nem adja vissza nekem senki.

JEGYZETEK

1 Háromtagú rögtönítélő bíróság, amely 1934-től a politikai ügyekben ítélkezett, távol a “harmadik hatalmi ág” évszázadok alatt kialakult intézményrendszerétől. A trojkákban a szovjet politikai rendőrség és a helyi pártszervezet képviselői foglaltak helyet. A vádlott nem fogadhatott ügyvédet, és nem fellebbezhetett az általában 20 percig tartó tárgyalás után kihirdetett ítélet ellen, amelyet azonnal végrehajtottak.

2 Kelet-Szibériában, a Bajkál-tótól 600 kilométerre nyugatra fekvő adminisztratív központ, a BAM (Bajkál–Amuri út) kiindulópontja, ahonnan a nagy fakitermelő lágerekbe küldték az embereket.

3 Ugyanott volt levente egy másik magyar gulág-fogoly, Keményfi Béla, aki szökés közben gerinclövést kapott. Bénán hurcolták el a gulágra, és csak 8 év után került vissza Magyarországra.

4 A szovjet koncentrációs táborokban kitört és véres kegyetlenséggel levert fogolylázadásokról mindmáig a legteljesebb forrás Alekszandr Szolzsenyicin nagyszabású krónikája, amelynek szinte valamennyi állítását igazolták már a levéltárakból előkerült források. A GULAG szigetvilág. Budapest, 1993. A lázadásokról l. 3. kötet, 262–380.

5. A hatóságok a törvényi előírás ellenére 1949-ig nem adták ki a foglyok számára élet-halál kérdést jelentő rabruhát. A szovjet belügynek az 1948-as évről szóló jelentése szerint a megelőző 8 évben nem sikerült ellátni rabruhával a gulágot. 1948-ban a szükséges lábbeli 44%-át, a ruhaanyag 32, 5%-át bocsátották a lágerek rendelkezésére. Egy 1944-es kormányrendelet az elhasznált autógumik csizmává alakítását rendelte el, hogy a rabok munkára foghatóságának idejét meghosszabbítsa. Távol, északon a foglyok nem kapták meg a nélkülözhetetlen napszemüveget, és ezért tömegesen megvakultak. A világtalan foglyok egymás vállába kapaszkodva vonultak munkahelyükre. Galina Ivanova: Gulag: Goszudarsztvo v goszudarsztve (Gulág: állam az államban). In Szovjetszkoje obscsesztvo: voznyiknovenyije, razvityije, isztoricseszkij final (A szovjet társadalom keletkezése, fejlődése, történelmi vége). Moszkva, 1997, 240–41.