A kifejezés eszközeiben nem köti magát szabályokhoz, ír szabad verset és ódát is. Amikor a tájról ír, az csak ürügy, hogy az embert, annak “belső tájait” mutassa be, egyszerű kiismerhetetlenségében. Husserl írta, hogy a dolgok lényege intellektuális intuíció útján érhető el; Barna T. nem esik abba a hibába, hogy elvesszen a részletekben, az individuumban, hanem a külvilág egyes elemeit hasonlatai, metaforái segítségével kiragadja esetelegességéből, és abszolút alakjában próbálja megragadni, így líráját telíti organikus életszerűséggel.

Barna T. az embert a mindenséggel kívánja egységbe látni, s bár jellemző rá afféle trakli búskomorság, ahogy a képeknek szinte pórusait látja, mégis, soraiból kitűnik az eredendő szükségszerűség, ahogy ezt A váci kálvárián című verse is mutatja.

A kötet második részében olvashatók a hazafias, illetve politikai versek Félárbocon és Áprilisi szilánkok 2002 címmel összegyűjtve. Míg Barna T. Attila Senkinémasága című első kötetében inkább az ezoterikus hangú versek voltak túlsúlyban, ebben a kötetben helyüket átvették a hazafias versek. Sokan vélik úgy napjainkban, hogy a minőségi költészet nem szólhat a hazáról, a nemzetről, mi több, jobb, ha a költő apolitikus. A politikai költészettel szemben legtöbbször az az érv fogalmazódik meg, hogy mivel a politika távol esik a szellem világától, ezért témaválasztása miatt a politikai vers mulandó. Nem hiszem, hogy a fenti álláspontok bármelyikét abszolútumként kellene kezelni, bár némi igazságot tartalmaznak. Egy-egy szorosan aktuálpolitikai esemény kapcsán megírt vers kétségtelenül belebukhat abba, hogy az esemény múlttá válása, az időben való elmosódása, sőt elfeledése értelmezhetetlenné teszi a költő mondandóját. S bár Schönbergnek talán igaza volt, amikor úgy fogalmazott, hogy “ahhoz kell magunkat tartani, amit a mű adni akar, és nem a külső indítékaihoz”, mégis olyan példákat találunk e kötet lapjain, melyek rácáfolnak erre a nézetre. A Kokárda című vers kapcsán elkerülhetetlen az a gondolat, hogy meddig őrzi meg az emlékezet a 2002-es választásoknak azt a mozzanatát, amikor nemzeti érzelmű honfitársaink kitűzték mellükre a kokárdát. Ezeknek a verseknek egyetlen gyenge pontjuk, hogy túlságosan aktualizálnak, a napi hírek képlékeny tényeire való reflexiók, melyeknek sokkal inkább lenne helyük egy napilap versrovatában (ha lenne ilyen!), mint kötetbe szerkesztve. Barna T. hazafias verseit olvasva egyértelművé válik, hogy az efféle aktualizálás nem több egy kísértésnél, mely papírra került, hiszen ugyanennek a kötetnek lapjain olvashatók szép számmal azok a versei, melyek túllépnek a jelenen, melyeknek minden egyes szava nem ösztönszó, hanem átitatja az a fajta hazaszeretet, amiről Márai így ír: “A haza nem csak föld és hegy, halott hősök, anyanyelv, őseink csontjai a temetőkben, kenyér és táj, nem. A haza te vagy, szőröstül-bőröstül, testi és lelki mivoltodban; ő szült, ő temet el, őt éled és fejezed ki […]. Aki a hazát szereti, egy végzetet szeret.” Hogyan szereti Barna T. a hazát? Számos verse közül álljon itt egy részlet a Szaggatott óda címűből.

Simone Weil írta a hazaszeretetről: hogyan kell szeretnünk a hazát? Ahogy Homérosz, ahogy Jézus az Evangéliumban, ahogy a nép a népdalokban. Vagyis a hazát egyedül részvéttel és alázattal szabad szeretnünk. Barna T. az idő teljes drámáját ragadja meg ezekben a verseiben, alázatos és részvéttel teli hangon szólal meg, ez a hang nem ismerheti a mulandó ösztönszavakat, hiszen ezeknek a soroknak csak annyi közük van a jelenhez, hogy abban születtek, azonban magukban hordják a múltat és a jövőt is.

Közel hatvan esztendeje a világ három legbefolyásosabb vezetője összeült, hogy megállapodjon Európa sorsáról. Döntéseik néhány tollvonással felülírták Magyarország ezeresztendős történetét, mely mint a Nyugathoz történő felzárkózási kísérletek sorozataként jellemezhető. Az európai történelmet, az Európát “minden korábbinál végletesebben” megosztó – akkor még álló – vasfüggöny mögül, Hajnal és Bibó nyomán felvázoló Szűcs Jenő találóan állapította meg azonban: “Mintha Sztálin, Churchill és Roosevelt gondosan tanulmányozták volna a Nagy Károly kori status quót”. Hatvan esztendővel később, ez év május elsejével a hazánkat Európától elválasztó vasfüggöny utolsó intézményes maradványai is leomlottak. De sok kérdés megválaszolatlan maradt. Mi lesz a sorsa a magyar mezőgazdaságnak? Képesek lesznek-e a magyar cégek felvenni a versenyt nyugati vetélytársaikkal? Érkeznek e további befektetők az országba, illetve meddig maradnak a jelenlegiek? Összességében: versenyképes lesz-e Magyarország az Európai Unióban? Illetve: az egész ország versenyképes lesz-e, vagy csupán annak szerencsésebb régiói? A kérdések hosszú sora mögött a Szűcs- és Bibó-féle kínzó dilemma feszül: nem von-e új határokat a történelem – ezúttal nem nagyhatalmi-politikai, bár éppoly könyörtelen – gazdasági törvényszerűségek szerint? Most vajon sikerül-e a gazdasági, társadalmi felzárkózás a nyugati “magaskultúrához”, vagy pedig a múltban működő titokzatos, a kelet-európai nyomorúság elátkozott “szoftvere”, melybe a történelem törvényszerűségei íródtak, ezúttal átprogramozhatónak bizonyul. Az értékek szociológiája talán segíthet, ha nem is a válasz megtalálásában, de a kérdés gyökerével összefüggő jelenség első megközelítésében.

A szóban forgó jelenség az érték. De mi az érték? – hasonlóan egyéb “túlhasznált” fogalmainkhoz, nem létezik általánosan elfogadott meghatározása. A definíciós közös nevezőt keresve valami olyasmit mondhatunk róla, mint amit vállalati change managerek vagy “management guruk” mondhatnak a szervezeti kultúra meghatározásán elmélkedve: nehéz megváltoztatni. Mégis, mint Varga Károly jelen monográfiája negyven év perspektívájából bemutatja, az értékek – történelmi korszakokat túlélő elemeik dacára – változnak. Lassú változásukban és változatlanságukban egyaránt, szívós ellenállhatatlansággal szövik a történelem fonalát.

Az érték mibenlétének meghatározásakor Vargát bevallottan “axiológus mestere”, Charles Morris “elgondolt” (conceived) értékaspektusa érdekli. Vagyis érték az (is), amiről az emberek “azt hiszik, hogy preferálni kell”. Azonban – teszi hozzá Morris nyomán – “a jó életről alkotott koncepciójukat az emberek igen sokszor maguk sem követik”. Mi lehet akkor a jelentősége a “harsányabb vagy szívósabb ellen- és kereszthatások hálózatán” nem vagy csak nehezen “átvergődő” értéknek az emberi viselkedés tudományos leírására törekvő kutató, vagy a történelem sokszínű, tarka szövetén a törvényszerűségek mintázatát kereső történész számára? Nos, az értek “elgondolt” (conceived) versus “közvetlenül ható” (operative) aspektusai közötti viszony a fizikai kölcsönhatások analógiájával értelmezhető. A gravitációt a kvantummechanika a négy létező kölcsönhatás közül a leggyengébbként tartja számon, mely eltörpül a világegyetem látványos jelenségeit produkáló elektromágnesesség vagy az atommagban feszülő magerő rövid hatósugarú, ám roppant energiái mellett. Az univerzum makroszerkezetét és sorsát mégis a gravitáció, a “leggyengébb”, ugyanakkor nagy hatósugarú kölcsönhatása határozza meg. Amint Varga Károly koncepciója sugallja (és negyven év értékkutatásának, illetve jelen országos értékvizsgálatainak empirikus adattömbjei megerősítik), meglepően hasonló módon jellemezhető a mikroszinten “halványabb értékhatás hosszabb távú relevanciájával” a makrostruktúrákban, és szolgáltathat pótolhatatlan adalékot akár a “jelentörténet” elemzőinek, akár a “nagy léptékek történetírásának” művelői számára.

Az értékhatás empirikus kutatása kihívásokkal teli. Kvantumfizikai analógiánk meglepő pontossággal vihető tovább: az erős kölcsönhatás közvetítő részecskéi mind ismertek. Az elektromágnesesség általunk látható tartományát, a fényt például a fotonok viszik át az univerzum távoli szegleteiből a sok millió fényévnyire lévő többi kozmikus régiókba. A legkifinomultabb eszközökkel és eljárásokkal sem sikerült azonban még megfigyelni a gravitáció feltételezett közvetítő részecskéit, a gravitonokat. Hasonlóképpen az értékhatás is nehezen tetten érhető. Az érték, a kereszthatások hálózatával együtt, mérhetetlenül komplex kauzális struktúrát alkotva fejti ki hatását. Amint Peter Senge a dinamikus, komplex humán struktúrák viselkedése kapcsán megállapítja, az ilyen rendszerekben nincs többé jól megkülönböztethető ok és okozat. Vagyis a dinamikus oda-vissza hatások bonyolult feed-back loopjai között kell eligazodnunk. A jelen monográfiában például a hazai értékrendszer, amely a nemzet kulturális egységén belül jól tagolódik világnézeti-politikai táborok szerint is, az általa gyakorolt halvány, ám matematikai-statisztikai úton mégis egyértelműen kimutatható hatások mellett ilyen oda-vissza interakcióval is rendelkezik, éspedig mind a vállalkozói attitűd, mind az életminőség főbb dimenziói (kalkuláló elégedettség, átélt boldogság) vonatkozásában. Ez utóbbiak tekintetében az eredményadatok újra igazolják a közgazdasági Nobel-díjas Amartya Sen ama tételét, hogy ennek színvonalát nemcsak az határozza meg, amit az egyén, a család a társadalomtól kap, hanem az is, amit viszonzásul vagy előlegként – értékmotiváltságából kifolyólag – maga neki nyújt.

Az értékkutatási szakirodalomban van már példa arra, hogy az értékhatás, akár jövőt formáló, történelmi dimenzióban is kimutatható. Franke, Hoftsede és Bond a Varga Károly által is referált “gigantikus” Hoftsede project adatait (melyek koordináta-rendszerében a jelen monográfia hazánkat a szervezeti kultúrák világtérképén elhelyezi) ilyen prognózisra használják fel. Az értékadatokat a gazdasági prosperitás mutatószámaival ütköztető elemzésben ők is megállapítják, hogy az egyes országok gazdasági teljesítménye között megfigyelhető különbségek, “legalábbis részben”, a nemzeti kultúrák legbelső magvát képező értékekben gyökereznek. Sőt tételezik: az olyan “kemény változók”, mint az oktatás, a népesség gyarapodása, táplálkozás, tőkeberuházás és technológiai innováció, önmagukban nem adnak kielégítő magyarázatot a gazdasági teljesítmény alakulására, hanem “szemben a materiális és strukturális kondíciókkal, a kultúrák értékeiben fellelhető különbségek az ember alkotta szervezetek viselkedésének, és így a gazdasági növekedésnek is az elsődleges meghatározói”. S prognosztikus eredményük az, hogy az individualizmus – mely egyébként jellemzően a gazdag nyugati nemzetek sajátja – az intenzív gazdasági növekedés Achillessarkának mutatkozik az új világban, “ahol a csoportkohézió a kollektív gazdasági hatékonyság alaptényezőjének számít”. S a Távol-Keleten kialakuló gazdasági tengely döntően átszabja majd a jelenlegi világhatalmi struktúrát: az értékhatás leteszi névjegyét az emberiség történelmének XXI. századában is.

Varga Károly professzor úr, aki ezt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem általa alapított szociológia tanszékének decennáriumára megjelentetett könyvét nekünk, első pázmányos hallgatóinak ajánlotta (akik részt vettünk több évtizedes értékkutatása utolsó éveinek örömteli, tanulságos és lám, nem eredménytelen munkájában), e közös kutatási eredményeinket az Európai Közösséghez csatlakozott ország utópiamentes nemzetstratégiája megalapozásához kínálja fel.

Madarász Imre: Vittorio Alfieri életműve felvilágosodás és Risorgimento,

Tiszteletet parancsoló kivitelben, a Hungarovox Kiadó értő, a szó igazi értelmében vett “gondozásában” jelent meg Madarász Imre új könyve: Vittorio Alfieri életműve. A kitűnően megválogatott képekkel díszített, vaskos, kereken ötszáz oldalas nagymonográfia a legnagyobb olasz tragédiaköltő életművét tárgyalja, egyúttal a szerző eddigi irodalomtörténeti munkásságának megkoronázása. Tekintélyes életmű ez is, hiszen Madarász Imre huszadik könyvéről van szó, amely – jóllehet műfajából és tudományos alaposságából fakadóan nyilván elsősorban a szakmabeliek értékelik majd nagyra – talán éppen ezért tarthat számot szélesebb olvasóközönség érdeklődésére is: mit gondol, ír egy alapvetően közéleti indíttatású író életéről egy olyan tudós, akinek ugyancsak az élete az irodalom, aki könyveivel ugyancsak “hatni, alkotni, gyarapítani” kíván?

Egy Alfieri-elemzés kapcsán a magyar olvasónak persze másképpen is eszébe juthat Kölcsey vagy akár a reformkor heroikus irodalmi-politikai küzdelme. Franciaországban a nemzeti közösséghez mint politikai és közigazgatási egységhez való tartozás tudata korán kialakult, Itáliában és Németországban azonban – miként Magyarországon is – csak a XIX. század második felében beszélhetünk egységes nemzeti államról. Mindenütt hosszú fejlődés előzte meg ezt a folyamatot, amelynek Itáliában egyik letéteményese és egyben kiemelkedő alakja volt Vittorio Alfieri (1749–1803), mígnem a “lefegyverzett”, “megosztott”, “leláncolt”, “tehetetlen” Itália felemelkedett, s vált “erényes”, “nemes szívű”, “szabad” és “egységes” állammá. Szintén Alfieri tette közhasználatúvá, korszakmegjelölővé az 1750 körül megjelent fogalmat, a Risorgimentót – a “risorgere” (feltámadni) szóból, amely nemcsak az olasz félsziget szellemi reneszánszát és politikai megújhodását jelenti, hanem egyúttal a nemzet eszméjének felemelkedését is.

Alfieri maga is megírta a saját élettörténetét – a klasszikus e “hattyúdaláról” szól Madarász Imre 1992-es, A megírt élet. Vittorio Alfieri Vita című önéletrajzának elemzése című könyve –, a ma irodalomtudósa természetesen ezt nem írhatja sem újra, sem át. Hogyan, milyen felfogásban rajzolható hát meg egy életút és életmű története több mint kétszáz év távlatából, tükröt tartva az azóta bekövetkezett társadalmi-politikai eseményeknek is, de egyúttal a modern irodalomtudomány fejlődésével, eredményeivel is lépést tartva? Egyáltalán: miként írjunk történeti életrajzot ma? Erre a kérdésre a legismertebb francia historiográfusok egyike, Jacques le Goff nemrégiben a következő kérdéssel válaszolt: “Most, hogy a történelemtudomány megújult, vajon nem vált-e alkalmassá a történész arra, hogy – tudományos eszközökkel és alkotó szellemmel egyaránt felvértezvén – visszatérjen a történelem megkerülhetetlen tárgyaihoz, nemcsak az eseményekhez, a politikához, hanem az egyénekhez, ideértve a »nagy embereket« is?”

Alfieri kétségkívül “nagy ember”, igazi, megalkuvást nem ismerő egyéniség volt. Szenvedélyes szabadságszeretete, kérlelhetetlen elnyomásgyűlölete volt a tárgya Madarász Imre egyik első kötetének (A “zsarnokölő” Alfieri, 1990). Most, csaknem tizenöt év múlva visszakanyarodva az “olasz irodalom egyik legnagyobb klasszikusához”, már a teljes kép részletes megrajzolása a célja. A könyv negyvenhárom fejezetének címeit negyvenhárom Alfieri-idézet alkotja, ezzel tudatosítja Madarász Imre irodalomtörténészi ars poeticáját, azt, hogy bármiről szóljon is, szigorúan Alfieri marad a kiindulópontja, és nem saját, előre gyártott elméletet, gondolatmenetet igyekszik Alfierivel alátámasztani, illusztrálni. A nagymonográfia mindazonáltal szigorú rendet követ. A szervezőelvet a műfajok felőli megközelítés szabja meg, Madarász Imre hat részben taglalja Alfieri önéletrajzi műveit, lírai költészetét, értekező prózáját, tragédiaköltészetét, szatirikus műveit és végül az ezen kategóriák egyikébe sem sorolható “kisebb műveit”. E talán nem túl eredeti, de a nagymonográfiákban megszokott, csaknem kötelező elvi következetesség filológiai lelkiismeretességgel párosul, hiszen alapját az olasz és magyar nyelvű teljes Alfieri-szakirodalom adja, azonban Madarász Imre nem épít szolgai módon elődeinek hangyaszorgalommal felhalmozott kutatási eredményeire, hanem azokat minduntalan kiegészíti, továbbgondolja és gazdagítja, sok helyütt pedig vitába száll velük. Így vált lehetségessé, hogy ezúttal a fák nem takarták el az erdőt, és bár a felhasznált irodalom, a jegyzetapparátus és a bibliográfia a legigényesebb irodalmár kívánalmait is kielégítheti, az Alfieri-kutatás alapos ismerete és az erre való rendszeres hivatkozás Madarász Imre részéről mégsem jelent elkötelezettséget egyik “iskola”, irányzat mellett sem: olyan önálló mű született, amelyet tudományos alaposságának, az első lapjától az utolsóig egységesen egyéni megközelítésmódjának köszönhetően bizonyosan az Alfieri-szakirodalom kiemelkedő, vélhetőleg sokáig meghatározó alkotásaként tart majd számon a hazai italianisztika.

Húsz év szenvedélyes Alfieri-kutatásának összegzéséről, a könyv előszava szerint pedig egyszersmind vállaltan meghaladásáról van szó, a megrajzolt kép tehát nemcsak árnyalt és részletekbe menő, hanem szükségszerűen összetett, a látszólagos és a valóságos ellentmondásokat is feltáró. Megüti az olvasó szemét a címben szereplő, kettős értelemben használt “között” szó: Vittorio Alfieri életműve felvilágosodás és Risorgimento, klasszicizmus és romantika között. Alfieri eszerint korszakokat elválasztó és összekapcsoló személyiség volt, életműve pedig fontos folyamatok “összegzése és meghaladása”.

A “felvilágosodás és Risorgimento között” gondolatköre a leginkább – érthető módon – a könyv harmadik, Alfieri értekező prózájáról szóló részben bontakozik ki. “Fenséges igazságok fenséges stílusban” – ez a találó mottója ennek a résznek, amelynek négy fejezete Alfierinek a zsarnokságról, a fejedelemről és az irodalomról, a szabadságról és az erényes magatartásról szóló nézeteit elemzi. A nevelés és a politikatudomány – a felvilágosodás századának e két központi témája – Montesquieu-től Rousseau-ig sok író-filozófust és közéleti személyiséget sarkallt írásra. Az új, kibontakozó nemzetfogalom szerint az ideális uralkodó (műveltsége, bölcsessége, politikai-stratégiai felkészültsége, felelősségtudata által) a Nemzet első tagja, ezért neveltetése döntő fontosságú. Egymástól ugyancsak eltérő felfogású művek születtek e tárgyban – elég Machiavellire (A fejedelem) és Erasmusra, a “humanisták fejedelmére” (Hogyan neveljünk keresztény fejedelmet) gondolnunk –, de XV. és XVI. Lajos, II. Katalin, a felvilágosult monarchiák szellemiségében már általánosan elterjedt volt az a nézet, hogy a kormányzás tanulható, és csak az uralkodótól függ, hogyan alakítja népe sorsát. Alfieri éppen megfordítva látta, úgy gondolta, hogy csak a többség képes a zsarnokságot fenntartani, de csak a többség képes megszüntetni is, és ezzel alighanem meghaladta legélesebb eszű kortársait is. Tudta, hogy a zsarnokság és az irodalom halálos ellenségek, ezért válik természetszerűleg az irodalom a “szabadság hitvallásává”. Mivel Alfierinek éppen ezek az írásai gyakorolták a legnagyobb hatást kortársaira és utódaira, ezek váltak a legélesebb eszmetörténeti polémiák tárgyává, ezért ebben a részben mutatkozhatott meg a legtisztábban Madarász Imre sajátos irodalomtörténészi elemző módszere is: a sokféle, egymásnak gyakran ellentmondó értelmezést a lényegére csupaszítva ismerteti, legjobb képviselőinek legjellemzőbb, legtömörebb mondataival, jelszóként alkalmazott kifejezéseivel érzékelteti, majd Alfieri gondolatai mellé teszi, azokkal ütközteti és értékeli, majd ekképpen, lépésről lépésre bontakoztatja ki a saját – ugyancsak Alfieri gondolataival alátámasztott – felfogását. E módszerének köszönhetően tudományos következtetései meggyőzőek, hitelesek, egyúttal képes emberközelbe hozni Alfierit és korát. E kettős cél egyensúlyban tartására irányuló tudatos törekvés mutatkozik meg az idézetek alkalmazásában is: a költői szépségű, ámde olykor költőien szabad fordítások mellett a szigorú filológiai pontosság kedvéért gyakran a szó szerinti fordítást, sőt az eredeti szöveget is közreadja.

Természetesen nehezebb a dolga a tisztán irodalmi művek esetében. A könyv legterjedelmesebb, negyedik része szól Alfieri tragédiaköltészetéről, önmagában kettőszáz oldalon, huszonnégy fejezetben. Egy irodalomtörténeti nyitó fejezet a tragédiák születésével foglalkozik, egy irodalomelméleti a tipologizációjuk kérdéseivel, a rész záró fejezete pedig Alfierinek a saját tragédiáiról alkotott nézeteivel – ekképpen huszonegy fejezet jut a tragédiákra, azaz mindegyikre egy-egy önálló fejezet. Időrendi sorrendben elemzi őket, és ez a módszer kiválóan alkalmas arra, hogy Alfieri tragédiaírói fejlődését is bemutassa. A legjelentősebb tragédiái – a Fülöp, a Kleopátra, az Agamemnón, az Antigoné, a Myrrha vagy a Sophonisba – kétségkívül azok, amelyek a zsarnokság és a szenvedély körül forognak, ezek biztosítják az első helyet számára az itáliai tragikus színházban, és ezek váltották ki a preromantika és a romantika legnagyobb íróinak csodálatát, rajongását, Goethétől Byronig. “Klasszicizmus és romantika között” – mi más lehetne “klasszicistább” téma, mint a végletes szenvedélyek, az erkölcsi kötelesség és a hatalomvágy között vergődő, végül önmagát felemésztő, elpusztító, végső soron tragikus hőssé emelkedő zsarnok? Másfelől e tragédiák – Madarász Imrét idézve – “meglepték, megdöbbentették és megrázták” a kortársakat véres kegyetlenségükkel, a viharos szenvedélyek, az őrületes megszállottság ábrázolásával “nemcsak a gonosz, de a jó hősökben is”. Ezen a ponton haladta meg Alfieri a felvilágosodás racionalizmusát, s válhatott a romantikus nemzedék költői előfutárává.

Önéletrajzi írásain, politikai értekezésein és tragédiáin kívül Alfieri mintegy négyszáz költemény, tizenhét szatíra, és hat komédia szerzője. Madarász Imrének e hatalmas életműről szóló, a teljesség igényével elkészített könyvéből természetesen ezek elemzése sem hiányzik. Olvashatunk továbbá olyan kérdésekről is, mint Alfieri közmondásos franciagyűlölete, Napóleonhoz való viszonya (e tekintetben Alfieri, Giacomo Leopardival karöltve, egészen Alessandro Manzoniig ható költői irányvonalat indított el), levelezéséről és műfordításairól is. Bármiről essék is azonban szó, a filológiai alaposság mögött mindig érződik az Alfieri által oly szenvedélyesen, intenzíven átélt élet (még ha ezúttal valóban a tudós alaposságával “megírt” életről van is szó). Nem vitás, hogy Alfieri Madarász Imre – a toll, az irodalom alkotó-teremtő, világformáló ereje mellett e munkájával is hitet tett, páratlan felkészültségű magyar italianista – “írói és emberi példaképe”. Madarász Imre munkáját ugyanis áthatja az a rokonszenves meggyőződés, hogy “az egyéni és nemzeti szabadságot védelmező, mindenfajta csorbítását mindig elutasító, s a zsarnokellenesség mellett a háborút a rosszak legrosszabbikaként elítélő Alfieri ma is időszerű”. Hozzátehetjük, hogy éppen emiatt (is) értékes az általa elvégzett nagyszabású irodalomtudósi munka, hiszen éppen az ilyen művek bizonyítják, hogy – a már idézett Jacques le Goff más helyütt leírt szavait kölcsönvéve – mennyire “szükséges a történelemtudomány, ma inkább, mint valaha, a jelenkor megértéséhez”.