Régen írtam már. Agyamban beüvegezni való képek rendje van, olyan dolgok, melyekre színeken át mered a Lélek. A szó elhagyott. Magyarul beszélnék, de a külvilág őrült, egészen más nyelve van. Hogyan, hogyan szólhatnék? Sem a Vádló, sem a Védő nem dadoghat.

Holnap lennék ötvenhat éves. Kvartyog a szállodaszoba tévéje. Én kapcsoltam be, ez olyan, mintha önmagam oka lennék. Egy nyolcszáz éves kisgyermek csontvázát látom, amint az Analízis tigriskarmai közelednek feléje. Gépek játszanak vissza egy történetet, amely Quimper katedrálisának kora középkori temetőjében végződött. A gyermek kétéves volt. Valami vagy valaki szétverte a fejet. Megmaradt a tenyérnyi, kövesedett, sérült koponya és agy meg a növényi fonalakkal egybekötözött kis koporsó.

1999-es a Rioja. Ízlelem, kortyolgatom. A Pireneusok déli lejtőinek közelében született ez a nemes vörösbor. Fenséges íz, aroma. Délután vége van Lavey-les-Bains-ben. Most már vasmozdonyok száguldanak a képernyőn. Látom a Gép történetét. A Gép a mi másolatunk, egyre nagyobb súlyokat egyre gyorsabban kell vonszolnia, éppúgy síneken közlekedik, mint a reflexekbe kényszerített Test. Mindegy. Fél órát lebegtem a termálfürdő vizében. Gyönyörű fák alkotják a parkot. Megadatott e keddi nap, a víz, a nyílt ég, a szemerkélő hideg eső, a nyugalom, a felhős-párás-havas csúcsok, melyek káprázatos vertikalitást mutatnak: arra távozz, Lélek! Törd át a ködöt!

Irtózatos sebességgel rohannak a vonatok. A Narrátor technikai szövege mintha az elkülönült homloklebeny alkotása, egy új, mechanikus Iliász lenne. Egyre gyorsabban! Egyre gyorsabban! Egyre gyorsabban, de hová és miért?… Így is villámként metszük át az Anyagot. Fénysebességre felgyorsult japán turisták vagyunk a Matériában, mert mi is a mi hetven-nyolcvan évünk a millióéves földtani korok végtelen mélynek tűnő kútjához képest?… Utolsók vagyunk az Idő birodalmában, tiszavirágok az Alvilág folyója felett…

II. A KINCSTÁR ELŐTERÉBEN

Megöljük szentjeinket, aztán két-háromszáz év múlva dúsan díszített aranyládákba rakjuk csontjaikat… Ez történt Mauriciusszal is, a thébai légió parancsnokával, aki embereivel együtt áttért keresztény hitre. Ez a légió az alpi átjárót, a mai Szent Bernát-hágót őrizte, feladata volt a Rhône-völgyben előretörő barbárokat visszatartani. Róma nem volt érzékeny az ezzel a hellyel kapcsolatos tréfákra. Hűvös latinkék szemekkel figyelte az Erőszakot megtagadó légió, a hadsereg számára elhülyülést jelentő, abszurd viselkedését. Aztán ellenintézkedéseket foganatosított. Az egész thébai légiót lemészároltatta. Mauriciusszal együtt. Majd az őrség helyét más légió vette át.

Mauriciusz halálának helyét már jó régóta Saint-Maurice-nak hívják. Itt az Alpok szinte eltorlaszolja a Rhône gleccserekből érkező sebes vízét. A kapu talán másfél kilométer széles, nem több, kétoldalt kétezres csúcsokkal. Ez egyben a katolikus Valais kanton nyugati ajtaja is. Aki Siont vagy télen a sípályákat, Verbiert, Nendazt, Cran Montanát és Saas-Feet akarja felkeresni, nem kerülheti el ezt a bejárót. E kapu áttörése után nem messze a Rhône eléri a Genfi-tavat, lerakja hordalékát, vize megtisztul, majd Genf után francia területen folytatja útját a Földközi-tengerig. Amiről most itt voltaképpen beszéltem, az egy geológiai gép, amely már millió évek óta óramű pontossággal működik. Ahol e gép elkezdődik, ott nyugszik Rarogne-ban a költő, Rainer Maria Rilke.

Fölösleges kertelnem, nem láttam, nem láthattam a Kincstárat. Egy templomba bármikor be lehet jutni, de a Kincstár mindenki előtt zárva van, csak kiváltságosok juthatnak be az őrzött kincsekhez, s még azok is csupán az Idő kiváltságos perceiben. Így hát a Kincstár remélt látványa-leírása-vizsgálata számomra talán örökre elmarad. Mit mondjak? Azt mondjam, hogy láttam három aranyozott ereklyetartóládát a Kincstár előterében? Ez a megfigyelés talán hallucináció, mert minek “előtér” a Kincstárnak? S mi ez a három, látszatra XIII. századból való ereklyetartó? Talán csak ügyes másolatok, üresek, nem is tartalmazzák a szentek csontjait. Nagyon valószínű, hogy az eredeti tárgyak a Kincstár fénytelen mélyén pihennek, elzárva a tömeg tekintete elől. Igen. A Kincstár feltételezett valósága félelmetes.

Azt mondják, hogy a Kincstárban van egy életnagyságú felmutató kéz ezüstből és aranyból. A mutatóujj már évszázadok óta mered a végtelen Tér egy képzelt zenitje felé. Méter és méter vastag falak őrzik, de a legnagyobb misztérium, hogy kié, kinek a tulajdona? Persze lehet, hogy teljesen más dolgokat is rejt a Kincstár, amelyet ismeretlen nevű és sorsú lények, talán angyalok hordtak össze, s zártak be gondosan. Én sejtek egy száznegyven kilós színarany Donald Kacsát is, bár e szomorú gondolatot igyekszem elhessegetni magamtól. Másik gondolatom, hogy a hétszeresen elzárt Kincstár sötét termeiben, arany és gyémánt között örökké körbejár egy gépember, a teremtett Ember első modellje, amelyet itt tartanak fogva a Kincstár hatalmasai.

Meg kell vallanom, hogy nehezen tudom összefogni gondolataimat. A Káosz ellen egyetlen fegyverünk van, a véges, az elhaló Gondolat. Ez a helyzet olyan, mintha puszta kézzel kellene megküzdenünk egy tigrissel, a ragadozó Valósággal, amely tárgyak és történések végtelen, kimeríthetetlen variációja… A teremtett, a mérhető képességű ember nem szállhat szembe azzal a jelenséggel, melyet szánalmas nyelvén Mindenségnek mond. Veszte nyilvánvaló. Amit tehet, az a kivárás, állandó alkalmazkodási kísérlet az Idő eseményeihez, s a remény, hogy feloldoztatik valamikor… Ezekre is gondolva döntöttem úgy, hogyha pár napra is, de Lavey fürdőibe menekülök, ott töltöm ötvenhatodik születésnapomat, végre kigabalyodva a hétköznapokból, együtt Nellyvel.

Annak a személynek – aki vagyok – a bekerítése már rég elkezdődött. Talán tizenhárom éves korban, a nemiség iszonyatos mágiájának megjelenésekor. Ilyenkor démonok terelik izzó alagutakba a Húst és a Lelket, izzó alagutakba, nagy havasok felé… Így tanulunk meg rettegni, felismerni Isten mindent beolvasztó nagyságát, hatalmát… Csillag, Korbács és Hús. Bizony ezek Isten attribútumai. Valahol egy sötét és üres katedrális terében lebegnek. Papok ott nincsenek. S minek a szertartás?

Fendant de Fully. Olcsó bor. Fehér. Ezt iszogatom itt, Marin késő délutánján, amikor a fény már kiveszni igyekszik. Érdekes, a Lét elemei voltaképpen elmúlni akarnak. Ilyen ez a nagybeteg délutáni fény is, mely szürkék finom fokozatait hívja elő… Arra gondolok, hogy jó lenne már befejezni ezt az írást, de terveim szerint – nem tudom miért? – még ez a rész van hátra, és a negyedik, amely afféle ív záróköveként lesz értelmezhető. A Vízről akarok írni, mely a Mélyből tör fel. Az éltető vizekről szeretnék írni, Lavey-les-Bains tiszta, egyszerű csodájáról.

Megmerítkezni a kristálytiszta vízben szent foglalatosság, egyidős az Idő homályából előbukkanó Állatemberrel. Ez a szentség még inkább megdöbbentő az őszi, nyílt ég alatt. S itt az Alpokban, ahol a Föld és az Ember történelmének számtalan nyoma fellelhető, valamiféle kegyelem is, a Kegyelem állapota. Mintha az itt állandóan jelen lévő Isten hívna színe elé. Az ember érzi, hogy egy fantasztikus erő látóterébe került, az Erő tekintete követi, vizsgálja.

Ebben az állapotban a fürdőző nem is tud az elfogadás tényéről, pedig minden mozdulata-gondolata, teljes jelenléte azonosul Istennel, s feltétel nélkül elfogadja az Emberlétet. Látja, hogy egy Egység szerves része, amelyben a Részek szövetsége teljesen szabad, nélkülöz minden hierarchiát, s szerkezete élő, mint a növényeké, állatoké, felhőké, ásványoké… Szörnyeinktől szabadulunk meg a Medencében, ahogy megtisztultak őseink az Indus menti Mohendzso Daro ötezer éves templomi medencéjében, Róma termálvizeiben, s Raoul Dufy képein a Mediterránum fürdőzői egy káprázatos tenger hullámaiban… Nekem erről beszél a Forrás Lavey-les-Bains-ben.

Az iszonytató bomba sokkal hamarabb elkészült, mint gondolta volna. Ellenőrizte, és nem talált hibát. Papírforma szerint működnie kell. Hogy feszültségét levezesse, kiagyalt és megoldott egy egyismeretlenes egyenletet. Fölkötözte magára a bombát, és felvette télikabátját, mindezt ellenőrzésképpen, hogy kívülről látszik-e vagy sem. Hosszan szemlélte magát a poros, piszkos tükörben. Hirtelen észrevette a tükör aljára ragasztott noteszlapot a felesége kézírásával: “Édes, erőt vettem magamon és bevonultam az elvonókúrára. Puszi, a te kis teknőcöd!”

Nem maradt más hátra, mint a célpont megjelölése. Annyit tudott, hogy Budapesten kell robbantania, hiszen gyűlölte szülővárosát, amely számára nem volt más, mint albérletek hádészi fényű labirintusa, alvilági útvesztő, melyben sárga villamosok és kék autóbuszok cirkálnak.

Volt egy több évtizede kiadott, gyűrött, agyonhasznált Budapest-térképe. Hoszszas keresgélés után ráakadt, kézbe vette, kihajtogatta, cigarettára gyújtott, ivott a tegnapi sörből, gyűlölködő tekintettel nézte a vonalakká, helyenként olvashatatlan nevekké és apró számokká absztrahált várost.

A város felett látomásszerű telihold rezgett. Kihalt volt az Állatkert, a vadak ketreceik mélyére húzódtak, és eszméletvesztett álmukat aludták. Őrök, etetők nem voltak sehol. Ahogy haladt a ketrecek közti útvesztőben, egy földön fekvő, tompán, hidegen fénylő pénzdarabra lett figyelmes. Leguggolt, nézte a pénzt, de nem tudta megállapítani, hogy a Föld melyik részéről származik.

Lemászott az elefántok kifutójába, átlépdelt ezen a betonozott előtéren, s megállt az épület falánál. Leült a fal tövébe, hátát az épületnek támasztotta, szétvetette lábait, cigarettára gyújtott. A derekára kötözött bombától, vastag télikabátjától felpuffadt, magatehetetlen bábunak tűnt. A cigaretta hol felizzó, hol elhalványuló parazsa ide-oda mozgott a sötétben.

Elaludt. Azt álmodta, hogy a csontszín gombafelhő Stockholmig látszik, és a svédek felkiáltanak : “Jaj de szép! Jaj de szép!” Aztán borzalmas áradás volt, érett, aranyszínű bor folyt mindenütt, görög istenek élveztek a Világ felett. Lent egy nő táncolt az albérletben, lódenkabátos nyomozók fényképezték minden mozdulatát. Az álom folytatódott, ezüst maszkú angyalok hirdették ki a polgári demokráciák bukását. Irtózatos arcú tábornokok jöttek, homlokuk közepén lőtt sebbel, és égett körbe-körbe a táj. Elkeveredett egy anyakönyvvezető elé, aki kést szegezett a torkának, és betiltotta a gyermekszülést. Az egyetlen kiút a forró, barokk termek felé vezetett…