Ha van magyar író, akivel elbánt az iskola: Móricz Zsigmond az. Nem azzal, amiről ő is írt, és amit életrajzából tudhatunk, aminek motívumai ott vannak a Légy jó mindhaláligban. Az író ezt még csak kibírta valahogy, a bajok később jöttek.

Lehet keseregni – okkal – amiatt, hogy milyen nagyszerű írók műveiből nem lesz iskolai kötelező olvasmány, s van ebben igazság, hiszen aki ebben a nem olvasós világban kiesik a feltétlenül elolvasandók közül, azzal a könyvekkel nem hivatásszerűen foglalkozók később már nemigen találkoznak. De mi vár azokra az írókra és művekre, akik bekerülnek a kivételezettek körébe? Ahogyan megtörtént az Móriczcal, s ezzel mód nyílt arra, hogy nemzedékekkel véglegesen megutáltassák? Kezdve azzal az őrülettel, hogy a legkeserűbb felnőtt-regények egyikét, a már említett Légy jó mindhaláligot ifjúsági regénynek értelmezték azért, mert iskolában zajlott és hősei gyerekek voltak. De mit szólnánk ahhoz, ha ugyanezen okokból Ottlik Iskola a határonját akarnák a tizennégy évesek torkán lenyomni? Az én nemzedékem aztán megkapta még a kritikai realista Móricz képét, aki a Rokonokban, úgymond, lerántotta a leplet a rothadó dzsentri korruptságáról, s bebizonyította, hogy az a társadalom halálra van ítélve, s a Csibe-történetekben eljutott a proletariátus középpontba állításáig.

Ép lelkületű tanuló mindezek hatására egy életre elfordult Móricztól, s a maga elszánásából könyvét soha többé kézbe nem vette. Ha pedig valami rejtélyes elmekórtani ok folytán filosznak szegődött, ízlésirányától, esztétikai megrögzöttségétől függetlenül sok jóval a későbbiekben sem találkozhatott. Móricz-iszonya több okból is kifejlődhetett és igazolást kaphatott. Sokat tett ezért a Móricz-filológia: mindenekelőtt a marxizáló irodalompolitikai kisajátítás szolgálatával. Móriczból ugyan sohasem lett “lobogónk”, ámbár Király István és főként Nagy Péter jól megalapozott és invenciózus munkássága ilyesmit is sugallhatott. Móriczot máig nem szabadult ki az osztályharc esztétikájának kalodájából, ahogyan azt szerencséjére a József Attila-életmű viszonylag korán megélhette.

A kompromittáló Móricz-kisajátítás áldatlan hatását kiegészítette az intellektuális denunciálás hagyománya. Ignotus vidékéről azzal, hogy lám, még nyelveket sem tudott, voltaképpen egy műveletlen paraszt volt. Szabó Dezsőnek az volt a baja vele (persze azon túl, hogy az ifjú nemzedék szimpátiájában osztozniuk kellett), hogy nem volt rendszeralkotó elme, s hogy behódolt a nagytőkének, azaz pénzre váltotta a tehetségét. A Nyugat körét is bántotta, hogy úgymond eladta magát Miklós Andornak, amit még öccse, Móricz Miklós is azért nehezményez, mert ettől kezdve mintegy üzleti szempontok, és nem tehetsége törvénye szerint dolgozott. Jobboldalról ez azért volt baj, mert így a zsidóknak adta el magát. (Az írásművészetétől elbűvölt, de – egy vélt vagy valós véleménye miatt halálosan sértődött – Füst Milán szerint egyébként nem állhatta őket. A Móricz-életműben ennek nincs nyoma, sőt egészen különös színt jelent irodalmunkban az a természetesség, ahogyan szépíróként zsidókról ír, és az az elismerés is, ahogyan a magyar kultúrában betöltött szerepüket méltatja.) A hamvába holt Új Szellemi Front szerveződése idején ő is megkapta a később kanonizált bélyeget, miszerint lepaktált Gömbössel, s vele a formálódó magyar fasizmussal. Gömbös destrukcióval vádolta, körében vélhetően (a szegényparasztság melletti kiállása, no meg a kommün idején tanúsított magatartása miatt) kriptokommunistának számított. Kommunista szemmel nézve pedig – például Révai vagy Lukács szemében – az igazi forradalmiság leszerelésének szándéka, a manipulatív ellenforradalmiság fejeződött ki a “Hagyd a politikát, építkezz!” programban.

Mindez nem kevés tehertétel, de tudhatjuk, hogy az igazi írót nem feltétlenül a dicséretét zengő kritikák minősítik, hanem az is, hogy ki mindenki rosszallását tudja művével kiváltani. Életében Móricznak úgy sikerült népszerűvé válni, hogy közben minden irányból megkapta a kellő elutasítást is. Az öntörvényűségnek ennél nincs jobb bizonyítéka. Ha pedig a morgolódások és támadások mélyebb okát az ő életműve és a bírálók nézőpontja közti feszültséget elemezve próbáljuk föltárni, akkor átfogó képet kapunk a Móricz-életmű természetéről és a kor mentalitásáról is.

Van persze olyan műve is, amely úgy nagyszerű, hogy nem követel eszme- és irodalomesztétika-történeti elmélyülést a nagyvonalú befogadáshoz. Az Erdély, A boldog ember az Életem regénye, néhány novella (mint a szegény agyonelemzett Barbárok), kisregények. Így az Árvácska, no nem feltétlenül a kisregény, hanem a vele egyenrangú alkotásként is hiteles film. Idáig mindez nem volt elegendő ahhoz, hogy átfogó Móricz-reneszánszot indítson. Maradt a hivatalos köztisztelet és visszhangtalanság. De nem csak az olvasói figyelem maradt el: kimaradt az irodalomkutatás figyelméből is. Czine Mihály óta nincs, aki számára szakmai kihívást jelentene, aki szeretettel és igazi professzionalizmussal fordulna felé. (Pótolhatatlan veszteségünkre, ő is elmulasztotta befejezni bravúrosan indított nagymonográfiáját – aminek az is oka lehetett, hogy úgy, ahogyan akarta, aligha írhatta volna meg.)

Marad tehát annak említése, hogy a Móricz körüli irodalompolitikai kultusz évtizedeken át erősebb volt, mint a kritikai. Ahogyan a tananyag-lét az új generációk elől zárta el Móriczot, az állami elismertség a szakmai közeg számára kompromittálta – máig hatóan.

Biztos vagyok azonban abban, hogy nem lesz ez mindig így. Móricz valóban elemi erejű író, vesékbe látó lélekelemző, olyan világteremtő -ábrázoló és nyelvi ereje van, hogy a mindezektől kínosan tartózkodó posztmodern kaland után nem is lehet majd máshoz nyúlni. Móricz újrafelfedezésének az is része lesz, hogy előszedik azokat színműveit, amelyekbe a feleségével folytatott érzelmi viadalokat forgatta be, a maguk brutálisan nyers formájában, fehér izzású indulatokkal. S mert a férfi-nő harcnál aktuálisabbat nemigen lehet kitalálni, ezek értő dramaturgiai beavatkozás után, megfelelő előadásban olyan mai kasszasikerré válhatnak, mint valaha a Sári bíró vagy a Nem élhetek muzsikaszó nélkül. Az e művek párhuzamaként fölemlíthető Strindberg-drámák világrajongást keltő hasonló helyzetei csak gyöngécske és halovány lelki súrlódások azokhoz a tragikus harcokhoz képest, amiket Móricz Holics Jankával folytatott élete drámájában.

Lehet, ez a Móricz-reneszánsz még messzebb van. A mű nem is nagyon adja magát ehhez. A mai, túl teoretizált irodalomfelfogásban nehéz kezdeni valamit egy olyan íróval, akiben semmi más eredetiség nincs, mint a tehetsége. Arra amúgy láttunk példát eleget, hogy minél élesebb eszű teoretikus kezd az írói tehetség természetének boncolásába, annál kevesebb a remény, hogy jut vele valamire. Többnyire az is csoda, ha egyáltalán észreveszi, mivel áll szemben.

Ezúttal Móricz írói tehetsége bevallottan nem is igazán fontos számunkra. (Dehogynem…) Pontosítsunk: nem igazán az a fontos, de anélkül az sem lenne érdekes, amire most elsősorban figyelni szeretnénk. Móricz tengernyi írásából olyanokat válogattunk, amelyek tárgya a magyar történelem. Ezek nem igazi eszszék, nem jellemzi őket a szaktudománnyal való teljes körű megismerkedés, sem az újrafelfedezés szándéka, hiányzik belőlük a kortárs esszéírók nagyvonalúsága, szuggesztivitása, nem formálódik bennük átfogó vízió sem. Zömmel alkalmi írások, napi feladatok teljesítését jelentik. Mégis: miközben a korhangulatot, a közvéleményben uralkodó véleményeket közvetítik, hamisítatlanul hangú és hangulatú írói munkák, s megjelenik bennük Móricz személyisége, látásmódja.

Ebből a tehetségből és áradó termékenységből sok mindenre futotta. Regények, novellák, gyermekversek, riportok, drámák, népszínművek és tanulmányok szinte hihetetlen bőségben születtek műhelyében. Ebből is adódóan a teljes életmű sok meglepetést tartogat. Elsőként persze azt, hogy egy valaha agyonnépszerűsített író egészen más, mint ami általánosan él róla. A köztudatban élő Móricz-kép legtöbb eleme anynyira hamis, hogy az is nehezen érthető, egyáltalán miként alakulhattak ki az írói teljesítményt ily mértékig elfedő sztereotípiák. A jelenség persze magyarázható azzal, hogy valóban voltak olyan írásai, amelyeket lehetett félreinterpretálni, s az így készült képet a totális állam propagandája és kulturális bürokráciája által meghatározott koordináta-rendszerben elhelyezni. Az pedig csupán a valóság és az író baja volt, ha maguk a művek egészen más vonatkoztatási rendszert határoztak (volna) meg.

A (kritikainak és szocialistának nevezett) realizmust a művésziség sine qua nonjaként kezelő művészetideológusok számára a Móricz életmű legelfogadhatatlanabb vonása a valóságismeret. Az író a magyar élet szövetét szálazza, s e munkájából egészen más kép rajzolódott ki, mint amit látni és láttatni akartak a hatalom birtokosai: Gömbös éppen úgy, mint Révai. Móricz a Nyugat írója volt – s a Kelet Népével fejezte be.

Az Adyéhoz sok szempontból hasonló (jószerével csak a legszűkebb társadalmi meghatározottságban különböző) magyarságélményéhez a magyar valóság enciklopédikus ismerete társult. Nem víziója volt erről a világról, hanem ismerete. Ezért nem is látta olyan tragikusan még magukat a magyar tragédiákat sem. És persze nem lírikus volt: amit írt, nem lehetett jelképesnek tekinteni. A próza nem engedi, hogy olvasója vele csak érzelmi, indulati, metafizikai viszonyba kerüljön. A Móricz-mű vaskos realitása nemcsak azonosulást követelt, hanem feladatokat adott. Móricz nem akart “poéta Széchenyi” lenni: neki a legnagyobb magyar is túlságosan képekben gondolkodó álmodozó volt (amit nagyra tartott benne, az a gyakorlati ember). S bár gondolkodásában a maga módján őbenne is ott volt “Bartha Miklós és Vészi József együtt”, ezzel inkább csak spektrumot jelölt ki. Valójában csak annyi köze volt hozzájuk, amennyiben azok a maguk egyoldalúságában külön-külön ugyanúgy kijelölték a magyar valóság egy-egy távoli pólusát.

Móricz valóságba ágyazottsága olyan vonás volt, amit senki sem vont kétségbe. Ez azonban nem egyszerűen valamiféle véletlenül veleszületett, zseniális képesség. Móricz a valóságot szenvedélyesen és szünet nélkül figyelte, tanulmányozta. Nemcsak közvetlenül, hanem elméletben is.

Az oly természetesnek ható valóságérzék elmélyült és alapos munka eredménye: az író tudatosan is készült arra, hogy az elemi tényeket, a közvetlen élményeket egy nagyobb szerkezet összefüggéseiben, igazi természetük szerint rendezhesse, s a részletekre terjedő figyelmében a tudatosságnak döntő szerep jutott. Amihez alapos könyv-műveltségre is szüksége volt. Hogy ez mekkora lehetett, nem nagyon tudjuk. Az eredmény minősíti: pontosan akkora, amekkora kellett. Móriczot nem lehet azon fogni, hogy szépírói munkáiban vagy tanulmányainak, riportjainak sok ezer oldalas szövegfolyamában megalapozatlan gondolatok, hibás tényállítások kerülnének elő. Amikor könyvekről, olykor keményen vitatott szakmai kérdésekről szól, láthatóan pontosan, az adott szakmában elvárható tájékozottsággal ír. Ami éppenséggel cáfolja a vadzsenire és a pallérozatlan írói őserőre vonatkozó képzeteket. Persze azt is tudjuk, hogy a filoszok minden korban a maguk mániáinak megfelelően kérik az alkotókon számon a saját műveltségüket, s az alkotóval szemben erre a műveltségre építve tudják megőrizni a maguk szellemi fölényének képzetét. (A tanulatlanság bélyegét Ady is megkapta, de a kor igazi barbárja – e vonás minden előnyével és hátrányával – mégis Szabó Dezső, korának egyik legműveltebb filosza!)

Móriczról tudjuk, hogy szerteágazó érdeklődése (már csak baráti köre miatt is) felölelte a mindennapi élet fő területeit, kiterjedt a közgazdaságra, szociológiára, mezőgazdasági ismeretekre, néprajzra, építészetre, képzőművészetekre. De, diákkorától kezdve, legfőképpen a történelem mint a szenvedélyesen kutatott valóság vizsgálatának időbeli kiterjesztése izgatta. Tehát ugyanaz a sokszínűség foglalkoztatta, ami jelenében: vagyis az eseményeken és hátterükön túl a történelemben élő ember lelki valósága is. (Nem véletlen, hogy első irodalmi kísérleteiben is ez a kíváncsiság adott neki témát.)

Ez a történelmi érdeklődés már az irodalom határvidéke, vagy azon is túli terület. De Móricz számára nemcsak a múlt jelenvaló, hanem maga a valóság is mindig történeti jellegű. Nem lehet más: annak a világnak az embere, amelyben családján keresztül majd mindenki egyúttal a magyar múltba is gyökeredzett, a társadalmi osztályok közötti különbség abban mutatkozott, hogy ki hány nemzedékig tudta visszavezetni a maga történetét. Ha úgy tetszik, van ebben valami keleti jelleg. László Gyula hoszszan vizsgálta, és tágabb összefüggésekbe helyezte a magyarság kultúrájának azt a vonását, hogy a távoli rokonságához hasonló, a honfoglalókéhoz hasonlítható kultúrájú sztyeppei népek körében társadalmi értelemben nem volt igazán emberszámba vehető, aki nem tartotta számon legalább hetedíziglen az őseit – s ez független volt attól, hogy a hierarchia melyik szintjén helyezkedett el.

Móricznál a család: a nagycsalád, s ha felmenőit és a rokonok hadát áttekintette, a magyar társadalom szociológiai és szociális rétegződését bámulatosan részletezve és imponáló pontossággal láthatta. Ebben a rétegződésben (ez a testvére indulását megíró Móricz Miklós könyvéből tökéletesen kiderül) benne volt a magyarság XIX. századi története is. Életére tekintve Móricz Zsigmond többször is leírta, hogy ő a magyar társadalom bármely szintjén teljes joggal, ha úgy tetszik vérségi alapon otthonosan mozoghat, mert fölmenői között jobbágytól arisztokratáig minden réteg képviselve van. Amiben nem az a fontos, hogy ez valóban így volt-e, hanem hogy ő maga valóban ennek megfelelően mozgott a világban.

A múlttal tehát személyes kapcsolatban állt. Amikor írásaiban a történelembe akadt, ez a személyesség hirtelen tárgyiasabbá vált. A magyar folklórban amúgy is jelentős szerepet kaptak a történelmi események, jobbára persze jelképesen. Sajátosan keveredett ebben a szellemi közegben az udvarházakból, megyegyűlésekből, korteskedésből, országos megmozdulásokból folklorizálódott magaskultúra és maga a népi emlékezet. Mert azt se felejtsük el, hogy akármennyivel is rövidebb volt egykor az átlagéletkor, mindig akadtak matuzsálemek, és a családi (ez akár egy egész falu is lehetett) emlékezet élőszóban, dédapáktól unokákra hagyva, egy-két áttétellel meghökkentően nagy időíveket köthet össze. (Gondoljunk csak arra, ahogy az öreg Madarász a gyermek Illyés Gyula kezének átadta Petőfi szorítását, Móricz pedig – ahogyan egyik ragyogó írásában beszámol róla – Görgeyvel találkozott, s közvetlen képet, első kézből való tudósítást kaphatott 1848–49-ről – amit már szinte egészen elfedett a forradalom és a szabadságharc mitológiája. Vannak, akik ma is őrzik Móricz kézfogását, s ötven év múlva is lesznek, akik Illyés keze szorítását úgy adhatják tovább, hogy abban ott van az a szemernyi Petőfi üzenetéből. Két közvetítő – két évszázad.)

Nos, valahogy így kell érteni Móricz személyes viszonyát a történelemhez: nem mint egyetlen emberét, hanem mint a történelemből és néprajzból ismert nagycsalád, a nemzet, a magyarság természetes viszonyát önmagához. Ebben a közegben oly természetesen van jelen Rákóczi és Kossuth, Bethlen Gábor és – mondjuk – Rózsa Sándor, ahogyan egy fedél alatt összegyűlik egy család több generációja. De másról is szó van itt, mint holmi bensőséges hangulatú családi összejövetelről. A történelem nem hagyomány, nem napi valóság vagy fenyegetés, inkább talán a mindennapoknak megágyazó előzmény, amellyel valamiféle atyafiságos, olykor kicsit sértődött, mégis patriarchálisan bensőséges viszonyban vagyunk. Mindezek mellett olyan körülménye a jelennek, amivel szemben úgy állunk, mint a jelen feladatait, véres-fájdalmas küzdelmeit meghatározó valósággal.

Móricz számára a korábban történtekre vonatkozó ismeret nem valami lezárt eseménysorra vonatkozó elvont tudás, hanem érzelmekben gazdag személyes kapcsolat; csakis abban a viszonyban értelmezhető, hogy valaminek, valakinek a múltja: előzmény, aminek csak a folytatással-következménnyel van értelme.

Ez a múlt ott van a magukra hagyott, mélyre zuhant falvak páriáiban, a gazdadölyfben, a nagybirtokrendszerben, a nyomorúságtól deformált lelkekben, kisiklott életekben. Ettől sárarany, aminek ragyogni kellene, ezért tüzel Rózsa Sándor mindenkire, aki tiszti egyenruhát visel, ezért kell tűzben pusztulnia a Fáklyában bemutatott világnak, s az Árvácskát nyomorítóknak. És az Erdélyben ezért jelenik meg a magyar sors egyetemességében a Bethlen Gábor életmodelljének tükrében az író és felesége lelki viadala, vagy ezért tükröződhet a Báthory Gábor–Bethlen Gábor képletben az Ady–Móricz viszony. Mert olyan világ ez, amely ugyan mindenütt kínál arkhimédészi pontokat, de éppen ez benne a csapda. E pontok bármelyikére hagyatkozva ki lehet mozdítani ezt a világot bármilyen irányba, de más meg éppenséggel ránk döntheti. És ne feledjük, Arkhimédész csak egyetlen fix pontot kért, mert tudta, hogy a több – kevesebb…

Móricz a valóságban él. Abban van otthon. Teljes egyéniségével érzi ezt a magyar valóságot, nem olvasmányokban, nem mások tudatán átszűrve találkozik vele. Ez az emberi érzékenység tölti ki azokat a tereket hús-vér valósággal, amelyek a professzionális történészek számára nem mindig érhetők el. Talán nem is kíváncsiak rá. Móricz ezt számon is kéri, szóvá teszi, hogy egyikük milyen érzéketlenséggel megy el éppen az egykori világot leginkább jellemző tények mellett. Móriczot a rég múlt világ emberi valósága érdekli tanulmányaiban, s mindig észreveszi azokat a tényeket, amelyekből ez rekonstruálható. Valahogy úgy, ahogyan az igazi régész teszi, aki egy, akár ismeretlen tárgy töredékéből is föl tudja vázolni annak a kultúrának mindennapjait, amelyből a lelet származik.

Számára általában máshogyan fontosak a tárgyak, mint amit a társadalmi elvárások sugallnak. Van benne valami ősi gyermekiesség. Egy cikkében beszámol arról, mit érzett, amikor egy leányfalui tartózkodása idején betörtek budapesti lakásukba: a legnagyobb kincsének Bethlen Gábor egy 1629-es levelét tartotta, amihez a betörő nem nyúlt, s amikor az elvitt tárgyak megkerültek, őszintén csodálkozott, hogy minden tele van ezüsttel. Nem arra gondolt, ami a nyomozati munkában a legfontosabb szempont volt, hogy a kanalak, villák, tálcák nem kanalak, villák és tálcák – hanem sokkilónyi ezüst.

Ahogyan cikkeiben, szépprózájában kirajzolódik kora Magyarországa, földrajzával, társadalmi rétegződésével, parasztjaival, munkásaival, iparosaival, hivatalnokaival, politikusaival, ahogy megtudjuk, hogyan öltöznek, mit esznek, milyen a lakásuk, hogyan szeretnek és gyűlölnek, miként boldogok, miként gyűlölnek – a magyar valóság elemei enciklopédikus bőséggel áradnak felénk. Írásaiból korának magyar valósága szinte minden pontján hitelesen rekonstruálható. Műfaji értelemben ő ugyan nem írt se tudományos, se írói szociográfiát, de a lényegbehatoló valóságismeret, a szövegeiből olvasója elé táruló információgazdagság révén fölmérhetetlenül sokat tett Magyarország felfedezéséért, s nélküle aligha fordult volna az akkori új generáció érdeklődése ebbe az irányba. Hogy ez a valóságismerő józanság mit jelentett a Trianon és gazdasági világválság sújtotta, Adyn és Szabó Dezsőn fölbuzduló, s aztán az olasz és német szellemi mintákat magyarul prófétáló ködevőknek kiszolgáltatott ifjúságnak, azt aligha kell magyarázni.

Móricz tanulmányait olvasva ámulhatunk az e műfajban való otthonosságon, mélységen és terjedelmen. Csak az irodalmi témájú munkák terjedelme ezer oldal, s ez harmada a tanulmánynak nevezhető írásoknak. Természetes, hogy történeti tárgyú dolgozatok is szép számmal vannak ebben a kínálatban. Az sem meglepő, hogy ezek döntően azokra a korokra vonatkoznak, amelyek Móricz történelmi regényeinek tárgyait adták. Bethlen Gábor kora, Kossuth, Görgey s a XIX. századi magyar mitológia hőseinek kora. Olyasmi, aminek tapintható nyomai maradtak Móricz korára, olyasmi, aminek valóságához nemcsak olvasmányok, hanem közvetlen, érzéki tapasztalatok is kötik. Igaz, az olvasmányok ahhoz is kellettek, hogy tudja, amit tapasztal, mire vonatkozik. Móriczban megvolt az ehhez szükséges alázat: írásaiból az is kiderül, hogy noha a szaktudományokat művelők elismerésére e téren nem pályázhatott, nagy olvasó volt.

Amit a magyar történelemről mond, az voltaképpen roppant egyszerű. A világnak ezen az oly gyakran történelem sújtotta területén a magyarság (illetve ahogyan ő – nem kis mértékben Ady hatására is – fogalmazott: a magyar faj) annak köszönhette fennmaradását, hogy a legnagyobb sorscsapásokat követően vagy akár közepette mindig kész volt a munkára. Móricz világnézetében ez a gondolat, az építés ideológiája sarkalatos pontja: mintha mindig szeme előtt lenne a debreceni kollégium rövid jelmondata: Orando et laborando. Bármihez és bárhonnan közelít, ez a tézis előbb vagy utóbb előkerül. Számára az építés maga a múltat és a jövőt összekötő élet, akár egyénről, akár népről van szó. “A magyar nép dolgozik, s míg dolgozik: él” – írja a nemzet pusztulásának vízióját aktualizáló 1921-es esztendőben. Öt évvel később egy álomképben Bethlen Gáborral beszélget, s ezt hallja a Nagy Fejedelemtől: a magyarság “helyzete kedvező, viszonyai javulók. Csak egy szót neki: munkára!” S ez a válasza mindig, minden tragikus kihívásra. Amit pedig kapott az a kor bőségesen, amelyben életműve kibontakozott. Az örökkévalónak hitt magyar élet kereteit adó történelmi Magyarország összeomlásával egy álom is szertefoszlott, s az andalítóan valóságosnak vélt, soknemzetiségű, de egyakaratúnak vélt Duna-völgyi műhelyből egy sebeit nyalogató, sértett, értetlen csonka ország lett, körülötte önazonosságukat a magyarság gyűlöletében megélő utódállamokkal, bennük – a trianoni szerződés kisebbségvédelmi passzusai ellenére – erőszakos asszimilációra ítélt magyarok millióival. S ez a maradék haza… Erőtlen, kedvetlen, kivérzett, elszegényedett, éhező tömeg, s a csak a maguk érdekére figyelő oligarchák – egy dinamikáját vesztett társadalom, amelynek csak az emlékei és álmai szépek.

Ehhez a világhoz egy Bethlen Gábor történelmi vitalitása kellett, aki a maga idején egy olyan országban kezdett el építeni, amelynek nagy részét fölégették, éhhalál pusztított, az életben maradás ára néhol a halottak elfogyasztása volt. Hogy egy adott helyzet milyen, azt általában viszonyítással szokás meghatározni. Móricz a Bethlen előtti Erdélyt hozza példának, hogy bizonyítsa: van értelme munkához kezdeni. Móricz, anélkül, hogy tudna róla, azt a szívós és konok munkadühöt jelöli meg modellnek, aminek árnyékában felnőtt. Különös szépsége ez az egy család folytonosságából kinövő erkölcsnek. A nemzet felrázását, az életben maradás ideológiáját a termetre kicsiny, de minden helyzetben talpra álló apa tartása határozza meg. Ha úgy tetszik, erkölcsi és lelki értelemben, az író történelmi és politikai credója nem más, mint Móricz Bálint életerejének világnézetté transzformálása. Ezt fogalmazza újra és újra a határon túli magyarok új életmodelljét látva is.

A történész és a hétköznapok történelemszemlélete számára a történelem legfontosabb vonása talán az, hogy annak eseményei az időben mindig másutt mentek végbe, mint ahol szemlélőjük él. Móricz azonban író, s az időben szabadon mozog. A történelem eseményeit mindig jelen időben látja: vagy maga “utazik” hozzájuk, vagy a saját korába idézi őket. Nem mint könyvekbe írt vagy bronzba öntött figurákat, hanem mint akikkel beszélni lehet. Nem csak arról, amiről a történelem szól, hanem az emberi létezés mindennapos témáiról. Szekfű Gyulának fölrója, hogy nem nyúlt Bethlen Gábor lelki életének mélységeihez, egy ma már ismeretlen szerző Kossuth-könyvének nem ró fel semmit, mert az csak arra jó, hogy témájával fölidézze benne gyermekkorának Kossuth-álmát, amelyből aztán egy kiérlelt képet varázsol olvasója elé. Hasonlóan jár el Görgeyről írva, azzal a különbséggel, hogy az árulás mítoszát a maga lenyűgözően megírt személyes emlékével szembesíti. Hétköznapi realitások épülnek össze a lélek mélységeit látó megfigyelőképesség diktálta személyiségképpel, s a kor társadalmában élő ítéletekkel. Ír Rákócziról és Széchenyiről, Szent Istvánról és Gellértről – általában mindazokról, akikről a közvélemény szeretett és máig szeret vélekedni. Merthogy itt nemcsak a múltunkról, szimbolikus történelmi alakokról, hanem elvekről van szó, s elvében él a nemzet.

Az elvek pedig csak születnek a szellem által, de egy nép vérmérséklete, sorsa, ízlése szerint válogat közöttük. (Ezért kerülnek e válogatás történelmi tematikájú dolgozatai közé olyan írások is, amelyek ennek az ösztönnek a genezisét kutatják.) Móricz akkor kezdett írni, amikor még ártatlanul le lehetett írni a “faj” szót, amit kései munkáiban gondosan kerül. De sokáig kockázat nélkül írhatott a – ha úgy tetszik – “nemzetkarakterológiá”-nak nevezett gondolkodás jegyében is, mintha még maga is – ahogy Thaly Kálmánról írja – “a nemzeti álmok tündéri korá”-ban élne. Móricz számára a magyarság vonásai igazán közvetlenül mutatkoztak: az országot járva, a tájakat és az embereket ismerve mindenütt otthon volt, aligha akad írónk, akinek közvetlenebb és átfogóbb ismeretei, a személyes tapasztalatok enciklopédiájára épülő tudása lett volna a magyarságról. Ez az ismeretrendszer akkor is történelmi dokumentum, ha nem kifejezetten történelmi írásokban fejeződik ki.

Ez a szűk terjedelmi korlátok közé szorított válogatás nem tartalmazza a szépíró tudósításait, amelyekben olykor éppen úgy eleven történelmi relikviákat mutat be, ahogyan az a Görgeyről szóló írásokban történik. A Felvidék kisvárosainak polgárairól szóló vagy Árvaváralját elénk idéző elbeszélés a maga módján ugyancsak “történelmi” írás, amiként a Rózsa Sándor vagy az Erdély-trilógia, sőt Joó György története vagy akár gyermekkorának emlékei és regényeinek megannyi részlete. A történelem üzen a szépíró munkáiból, mikor kisebb vagy nagyobb urak vagy polgárok adomáznak, öreg parasztok szólnak vagy éppen tudatlankodnak a magyar múltról, ami századokon át változatlan maradt, hogy aztán éppen azokban az évtizedekben enyésszen végképp legendává, amikor még akadt egy-két író, aki a foszlányokból, álomtöredékekből is méltó emléket tudott állítani egy hajdani világnak.