TORNAI JÓZSEF

“J’accuse”

 

J’accuse, mint annak idején Zola,

mikor megmentette az ártatlanul

elítélt Dreifuss életét,

j’accuse, mint annak idején Zola,

mikor leleplezte a tábornokok és a köztársasági

elnök úr lealjasodását, és j’accuse les infâmes,

és vádolom az Egyesült Államok,

Nagy-Britannia és Izrael kormányait (nem a polgárait!),

hogy parancsukra mészárolják Irak

és Palesztina népét (nem csak a terroristákat!),

házakat romboltatnak le és rakéták tucatjait lövetik

tüntetőkre és lakodalmi menetekre, vádolom

őket, mert “Wille zur Macht”, mert területeket

akarnak, és olajat, és megmondani,

hogy ki a jó és ki a gonosz ezen a Befejezés

felé zuhanó földön, hol én is tehetetlenül

és remények reménye nélkül ébredek hatmilliárd

embertársammal együtt minden éjjel,

és váddal a szívemben kelek föl minden reggel,

és vádolom az árnyéktalan merénylőket,

kik üvegépület-csodákat fújnak el, és négyezer embert

öltek meg New Yorkban és hétszázat Madridban.

Váddal indulok a napnak, és váddal fekszem

ágyba este, és már csak vád vagyok, és j’accuse

les infâmes, és j’accuse és vádolom

és j’accuse és vádolom őket, és már csak

vád vagyok, vádnak a vádja, a vád vádjának

vádja és j’accuse les infâmes és vádolom

a gyalázatosakat, a gyalázatra-parancsolókat,

csak a vádolom, csak a j’accuse, mint annak

idején Zola, és megint vádolom, és a vád

vádjának a vádja, vádolom a gyalázatosakat,

és csak a j’accuse, mint Zola és csak a

vád reménytelen üvöltése és csak a vád,

vádollak, vadak, Amerika, Anglia és Izrael

kormányai (nem a népei!), de titeket is, toronyház-

és metróhentesek, és csak a j’accuse és csak a vád vádjának

a vérnyálas vádja, vádollak, világ gyalázatosai,

és megint csak a vád és j’accuse és csak a vád vádjának

a sikoltása, míg csak hang jön ki a torkomon!

 

 

Pokol és menny

(Változat egy James Joyce-versre)

 

Egész nap a hírek zúgását

hallgatom,

fáj, mint vér csordulása álmomban

az ablakon.

Az abszolút posztmodern költészetnek,

gondolom,

azt kell kimondania,

hogy ez a világ öldöklésből, hazudozásból

lelkedzett

pokol háborúja,

sorozatban nemző fegyvergyárkémények

és hollywoodi gyilkolás-filmek újra és újra

megtermékenyülő óriás méhének

paradicsoma.

A forgó, hasadozó föld vonaglását

figyelem.

Éj-nap csak egyre hangosabbra tátja száját

a förtelem.

 

 

Átok és áldomás

 

Ölet, mérgeket igyunk,

Mindig részeg maradjunk!

Adjon isten a belünkbe látomást,

Agyunkra átkot, áldomást!

 

 

 

 

 

KISS DÉNES

Vagyok! Tehát gondolkodom

 

1.

 

Mire gondol az Isten ha van?

Mire gondol ha gondol valamire?

Gondol-e hitre s híveire?

Ha van értelme a gondolatnak

ha van értelme az értelemnek

és nem enyész el a kertek alatt

nem foszlik semmivé az űrben

hol a semminek nincs is jelentése

csak árnya lebeg megsemmisülten

a semminek semmije van

s mindennek semmije sincsen

Nincs kezdet így nem lehet vége

Istenre Isten se gondol sehol

akkor annak sincs értelme

gondolt-e bármire őistensége

vagy valaki valaha valahol

 

2.

 

Ki látja ismeretlen arcomat

ahogy az idő bomlik le róla

s lefolyik a gyerekkor vonásainak

finom pora s a nagy idő

láthatatlan sivatagába hull

Körülvesz a belőlem való

roppant lelki Takla-Makán

Bőrömön pedig áthavaz a hó

tekintetem tócsája sötétül

Én erre gondolok s érzem

egyre jobban minden éjszakán

horpadások omlanak az agyban

s amit elfogadnék menedékül

az távoli s végeláthatatlan

Gondolatban se lehet hazám

 

3.

 

Én erre gondolok ha gondolok

bármikor is valamire De mire

gondol az Isten? Ha gondol?

Vegyi folyamat-e a gondolat

ott a mindenségi semmiben?

Az értelemnek is akkor lehet

igazán értelme e földi létben

ha fölismerem okos létezésem

túl az ismeretlen arcomon

e mészfalon koponyacsonton

Míg érzem miként roggyan meg

mint hókupacok az úton

agyam szürke dombos vidéke

s nehezül testem minden íze

megkopott porcikám csontom

már-már idegenként hordom

 

4.

 

És ki válaszol a senkiségre

ki hallgathat a semmi névre

A nevem tisztes vagyonom

Szégyen a proletárok szomorú

s kifosztott senkisedése

Annak már semmije sincsen

akinek nincsen kérdése!

Hogyha önmagára gondol

vajon gondol-e erre az Isten?

E nyomorult lelkiszegényedésre

Az elképzelhetetlen végre

Isten gondolhat-e a halálra?!

Tudja-e mit érez aki várja

a rettentő semmit!? Ami majd

jussként minden utódunkra hull

Hol semmi sincs ott a semmi van!

S hol semmi van ott senki az úr!

 

 

Volt voltom

 

Már az arcom is törmelék

A képem téglapor csak

Megállt a felvonólüktetés

a bordák emeletei közt –

És benne szorong a holnap

Szeretnék még valakit

De csak a kór alakít

 

A teremtő már többé

nem teremt tovább?

Magára hagyta hazámat

és minden galaktikát

A remény is másfele néz

Bár történik a rügyezés

és zöldbe robbannak a fák:

 

Megölelem a kifent kést

Körben sanda fenekedés –

Egyetlen menekvésül

már a szó is fényessé késül

Átkozódok vakon s tétován

Míg átkaszabol majd

az elmúlás a szobán

 

 

 

 

 

SZÖLLŐSI ZOLTÁN

Itthon

 

Utak, homokutak.

Erősek, mint a folyók.

Homokkal állandóak,

homokkal változók.

 

Derekukra, dombokat eltoló

vállukra, hiába rakva kő,

öntve beton,

kicsúsznak alóla, levetik,

 

elszarusodott inget.

Lustán nyúlnak el a szellő

talpát égető porban,

az indiánarcú házak közt.

 

Emlékeim rezervátumában,

a mában.

Meg-megújuló szabadságban.

Vasárnap délután,

 

a sárkány hetedik fejének

haldoklásán. Itthon,

amikor tiszta inget vesz

hős és gyáva

 

és kocsmában várja Sörkirály.

Itthon, a mában,

felnagyított ragyogásban.

Nehéz árnyakat úsztat

 

és tehenek nyomát

és mezítlábasok nyomát,

nyitott kagylókat sodor

partra az út.

 

Itthon. A hirtelen vénülő

tanyák közt,

ahol országló sorsunk

csak kaland.

 

 

Béke

 

Az érzékek teremtés utáni

unalmában

öklöm és arcom az űrbe fúrom,

Isten gyermeke,

lélekzem a csöndet.

 

Levegőövem szétpattan,

lehull a rám adott világ,

konfekció,

uniformis.

Sebeim láthatóak.

 

Nincsen, aki hitetlen

megérintené,

ujjával megszámlálná.

Vak kitárulkozás.

Nyár végi kertek szégyene.

 

Csorduló gyümölcs,

vér és must szaga árad.

Múljon a jelen!

kényszerű emlékezés.

Mézbe fúlt a darazsak harsonája.

 

Meztelen vagyok, árnyéktalan.

Az ég ikonján nincsen

szenvedés.

Virradat, alkony.

Csak kék.

 

A szűzmária-szemű boldog

s áldott kék idő,

hideg, eszméletlen fogantatásom.

Öklöm és térdem arcomhoz húzom,

holdembrió.

 

 

Gitárral

 

– – – – hideg a fény

virágot szaggatnak húrjai

mintha – – – – – –

kések élén járna ujja

a szélnek, véreznek ujjai

 

– – – – levetkezik

nyílik vadvíz-szemünk a tájra

vacog – – – – – –

– – – – csontig sztriptíz

a táj erkölcstelen magánya

 

– – – – húsát eszzük

mint         mint

    égi cégér     pléhkrisztus zörög

– – föld-ég zárlatában

virradat és alkonyat között

 

 

 

 

 

DOBOZI ESZTER

Oldoztatni, oldani

 

M. S. mester képén a két alak: egyek

úgy voltak ők. S már nincs, mi vonta volna

másikhoz egyiket, nincs a “mivé legyek?”,

s hogy várni, várni kell – ahogy jót a rosszra,

és úgy, mint aki szülni készül, vajúdón,

keserédesen – a senki se tudja, kit.

Őt, aki ígérte magát, kinek hullton

hullása nem a vég, kezdet csak ez a kín

ahhoz, mi múltával lesz egyre bódítóbb,

fogytig mind szaporább s végtelennek tetsző…

Mint akik már mindörökre görcs nyaktilók

előtt vacognak, s kiket ellep a fertő

végképp, úgy állnak ők: egymás hóhérai,

martalékai. Kedélytelen zörögnek

a kínzószerek kívül-belül. Szólani,

szólíttatni, esdeni, kérni törötten

már nem lehet? Oldoztatni, se oldani…?

 

 

Töredékek – engesztelődésre

 

ha kérni volna több erőm, mint silbakolni

rongyrázók, mérget faló kis kölykök fölött,

ha volna hozzá még szavam, kiszámolósdi

nyelvemen – mely játszik velünk – a hősködőt

kiejteni, kifejteni – exhumálói

mint roncsaiból a csontokat – ősködök

foszlányaiból törvényt, igét, egy sornyi

ásatag könyörületet, mert börtönöm,

régvoltjaim egyszemélyes zárkáját óvni

s egyszersmind tűrni is oly kevés ösztönöm…

 

zsoltárosokba fúrni, nem lesz elég, magam,

a titkok titka, bűnvallás, prófétáló

hit, sirató, dicséret mind szócséplés marad,

az őrlő példázat mit sem ér, a háló,

mely megtartana könnyűn, féltőn, porlik-szakad,

engesztelő áldozatot, annyit, álló

élet sem elég eléd hordani, a falat

kenyér, a csöppnyi bor se, hiszen mint kápó

törtél az életemre; félek, olyan szabad

sosem leszek, hogy ki sejtjeimbe ártó

 

ármány voltál, végül békémbe oltsalak,

mert emlékeznek majd csontjaim, hogy öltél…

 

 

 

 

 

KISS BENEDEK

Látszólag munka nélkül

 

Szeretem az ilyen borulatot

így délután,

amikor hamut hint fejére a világ,

hamuszín fellegek lógnak

hamuszín állványzatok fölött,

s egyszerre halkan megered az eső.

Régi barlangok homályára emlékeztet,

denevér-homályra,

ahol állatbőrökön könyékre dőlve

elhevert a régi vadász.

 

Könyékre dőlve heverek én is,

mellettem rózsaszín-hártyás nyúzott állat –

a múltak.

 

Így múlik el ez a délután,

munka nélkül.

 

* * *

Aztán

lassan magamra látok:

feketék már a szerveim,

mint fogaim

a nikotintól,

s egy összekormozódott

tücsök

kaparász bennem.

Nem szentségtörő nagy szándékok –

cigarettám füstje

nyurgul csupán az égnek,

akár egy akácfa.

Fölállok csikorogva,

hátamat nekivetem,

hogy majd függőlegesen találjon,

mi elkerülhetetlen.

 

* * *

 

Végül

megtalálom a konyhát,

ahol maradék

időmet töltöm.

Kutyám ott hever

lábam előtt,

s rám a rádióból

Vivaldi-ragyogás sugárzik,

s látom,

így állok már örökre,

Vivaldi-ragyogásban,

libatepertő illatában,

függőlegesen,

hátamat –

mintha az ajtófélfának:

nyurga cigarettafüst-oszlopnak vetve.

 

S távolról is,

átszűrten

füst száll,

áldozati füst

a tűnődés szigeteiről.

 

  

Jegenyefák

 

Czine Mihálynak szeretettel

 

Jegenyék,

földbe vágott kések,

ahogy ti hajladoztok!

Ahogy ti elsusogtok

éjeken át

a kiskacsákkal!

Jegenyék,

zöld erejű bicskák,

ahogy ti fölzokogtok!

s mint a sirályok,

teli vagytok

vitorlafeszüléssel,

végtelenséggel,

suhogással!

 

Jegenyefák!

zizegve rezgő szelíd kések!

derekat én

hozzátok mérek –

ki ember,

hozzátok mérje magát!

 

  

Napok fogyásán

 

Napok fogyásán

utak, házak

sötét habokkal

lüktetnek, áznak,

ablak rácsán,

ajtó résén

szörcsög szennyes,

sós sötétség.

 

Tüdejét lekapcsolja az ember,

polgári mellény:

fölakasztja,

kopoltyút vesz egy halszaküzletben,

cseréli

kezét

uszonyokra.

 

Lábon csak egy vak jár erre,

átlátszó bottal kopogtat –

 

fényeskedjék

jószerencse

néki és minden vakoknak!

 

 

Kísérleti kutyák

 

Mélykék, pavlovi éjszakák

fölött csillagzik, bozsog az égbolt:

kutyák eregetik az ugatást,

mint halak a buborékot.

 

“Metszett nyakunkon herezacskók:

steril lombikok nőnek.

Dühünk habja csurog.

Csöpög nedve ingereinknek.

 

Bebugyogjuk az éjszakát,

görbe kandúrnak rá a holdat,

s halálra hergeljük szegény cicát –

sárga húgy lelkünk a lombikokban.”

 

Kutyák eregetik az ugatást,

mint halak a buborékot –

mélykék, pavlovi éjszakák

fölött csillagzik, bozsog az égbolt.

 

 

 

 

 

MÓZSI FERENC

Még mindig sorban…

 

még mindig sorban állunk

de abban a hitben élünk hogy

bebocsáttattunk

 

kis emberek nagy ígéretekkel

 

reszket a háló de csak kapufa

a nagyzoló tornák után kíntorna

alá-, mellé- és fölézúgó öngólok

 

nagy költőnk szerint:

“monkey country” és

“majmoké a világ”

 

maki makibb makakább

 

a belépő az állatkerbe sem

ingyenes kijelölt ügyeletes és

nem bevált magva nem váló

bénálkozók lesajnáltak tűrt

vetkezete szövevényesen

 

zsarnok után szarnokság és

akut vereckei szorulás

hét szikkadtfás vezérrel

szinkrontolmácsolt

többszörösen átírt imák

lekódolhatatlan döbbenet

bár állott most kifosztott

talponálló prés alatti

dacos zaccbegyűjtő

meg nem született csecsemőink

ökle sem mentelmi mementó

bepólyázhatatlan álmok

foszlanak szerteszét és

videóplakátok hirdetik

egy új rendbontó rendszer

túlhangosan kikiáltott békésen

soha el nem jövetelét…

 

(“monkey country”, utalás Weöres Sándor 1976-os

New Yorkban felolvasott versére)

 

 

Körben gyilkosok…

 

a lehető legjobb helyzet

a világ zsugorodóban és

mégis befogad

összement képek és

tárulkozó alkalmak

a vad is elejtődni készül

 

az eretnek is lassacskán megtér

az áldozat bárányul de még nem kezes

kezességet vállalni a tolvajért is lehet

körben gyilkosok fenik késeiket és

van aki szabadon vicsorog

a karok szorítása is enyhül

fogsorok lazulnak

cserépedények máza pereg

a tánc keresi a párokat

 

a zene süket fülekre talál

felvételek másolódnak

újraszínezett filmek mozija

fiatal nézők kiöregedett színészek

alkalmasint szünet és zajos próba

 

a hang nem illeszkedik

a dallam kegyeket ostromol

ereszkedő irányzatok

alighanem bemutató

az ember távozni készül

a társas lomból

a civil ráció nem hozta meg

és nem váltotta be csak

az üres üvegeket

 

a remény mégis fesztiválra készül

cipőtalpak lyukadnak és a líra

csupa lucsok erősödő dioptriában

hunyorog a szemüveg

látóhatár alá kifeszített

támadó háló

 

árbockosárban felejtett matrózok

emlékezete

a távcső is elmereng

a titokzatos tengerszint felett és

mi egyre beetetettebben…

 

 

Ecce ima…

 

a türelem misztikus rózsát terem

melynek imádni kell a töviseit is

az Úr nem egyformán szemléli

teremtményét a kert néha kiszárad

és a kórók lázadoznak

tett és kedv

a dolgok elrendezhetősége

 

egy jól irányzott ima felemeli

a lelket is mindenkori vasárnapi

áhítatban örvendezzünk

a felhő nem takarhatja el örökre

gondjainkra akad még megoldás

 

cseppkövek formálódásához hasonló

a vers homlokegyenest koppanunk

a témához csak ki kell választani

az illatot és illendően meghajolni

a teremtő ennek is megadta a módját

a mézért a méhek is sorban állnak

az ízért szívesen éhezik a gyomor is

a fény megtalálja sötétségét és kiutat mutat

az óhaj is megadja magát

 

ecce ima

himnusz humánum…

 

 

 

 

 

PARDI ANNA

Puskin tetralógia

 

1.

 

Egy kék szemű félnéger, egy Hannibál-utód,

könnyed, víg természet a régi, orosz havon,

négyezer búbánat trojkáján, ha hazatért,

borús, kivert otthonában kiverte nehézkes félsz!

magam szenvedtem és szerettem,

magam fogok elmúlni egykor,

mélázott kezében a komor, északhoni lúdtoll,

míg éles görbét íratott le az állam óriás kerekeinél

többségi jog, kisebbségi jog

örökké kérdéses kérdéseire.

 

2.

 

Puskinnak szívbaja volt, csak külföldön műthették meg,

egy elmaradt haza szövődményes lantjaival,

de a cári kegy kegyetlenül elutasította;

Vjevolodovval, az állatgyógyásszal kezeltesse magát,

külföldre nem mehet,

szerelmi lángokba emigrált hát,

Tatjánát keltette életre, ki hitt a hagyománynak,

s fényt szórt egyenlőn az orosz kultúrára,

s a jégvirágos ablakokat még nem zúzta szét

a fejszékben kitört, néma szenvedés.

 

3.

 

Lenszkij holttestét húzza

végtelen alkonyatban a szán,

muzsik kesereg, durva szitkokon oson a szán,

csak a parasztlovak derekak, csak a kutyák,

csak Lenszkij holt arcán a szépség inkarnációja

vádolja a barbár, ostoba kort, a butát,

s örökre üdén, megdermedt vércsöppjeiben

rettentő nagy szabadság intése izzik;

míg a világmindenség átalakítása

Krisztus eselekvő szavai szerint meg nem történik.

 

4.

 

Puskin nősülését is vesztére tette;

Natalia Goncsarovna a bukott angyalok báltermébe űzte,

pallost is viselt, hosszú szoknyában égő lángot,

epedő, vidám, bús, sóvár, sötét, érzékeny,

nyerészkedő vágyat egy költőhöz nem illő,

közönséges családban.

s midőn Puskin a végzetes párbajban lerogyott,

millió eljövendő orosz katonában

rezdült meg Tatjána leveléből egy-egy sor,

Lenin, Hitler, Sztálin, Marx letarolta, géppuska epigrammákban.

 

 

 

 

 

VÁRI CSABA

Töredék

 

L. T.-nek

 

Szemeink alatt volt-e

A tenger régen?

Anyák mit őriznek

Gyermekük szemében?

 

Miféle ég alól jövünk

S vajon melyik

Tenyér rajza hordja

A hold békétlen szerelmeit?

 

Míg csontunk a földnek

Rokona, hogy merünk

Kiállni a napra?

 

Honnan süt ennyi tagadás

Hogy tulajdon szívünk

Is becsapna?

 

Ha nem a fényt lélekzi,

Milyen virág?

 

Hazajutunk-e, mire

Letérdelnek bennünk a fák?

 

 

Készülődés

 

Hol volt még az ősz,

a készülődés? Lángolt a nap.

Sejtjeink barnán nevettek

a bőrünk alatt.

 

Mondtam a hold kerekül

Seholse voltál egyedül.

 

Sehogy se hittem, hogy nélküled.

Aztán az első

falevél majd a többi.

Rozsdafolt volt az erdő

 

madarak szárnyai alatt,

szemed növekvő égdarab.