TORNAI JÓZSEF
“J’accuse”
J’accuse, mint annak idején Zola,
mikor megmentette az ártatlanul
elítélt Dreifuss életét,
j’accuse, mint annak idején Zola,
mikor leleplezte a tábornokok és a köztársasági
elnök úr lealjasodását, és j’accuse les infâmes,
és vádolom az Egyesült Államok,
Nagy-Britannia és Izrael kormányait (nem a polgárait!),
hogy parancsukra mészárolják Irak
és Palesztina népét (nem csak a terroristákat!),
házakat romboltatnak le és rakéták tucatjait lövetik
tüntetőkre és lakodalmi menetekre, vádolom
őket, mert “Wille zur Macht”, mert területeket
akarnak, és olajat, és megmondani,
hogy ki a jó és ki a gonosz ezen a Befejezés
felé zuhanó földön, hol én is tehetetlenül
és remények reménye nélkül ébredek hatmilliárd
embertársammal együtt minden éjjel,
és váddal a szívemben kelek föl minden reggel,
és vádolom az árnyéktalan merénylőket,
kik üvegépület-csodákat fújnak el, és négyezer embert
öltek meg New Yorkban és hétszázat Madridban.
Váddal indulok a napnak, és váddal fekszem
ágyba este, és már csak vád vagyok, és j’accuse
les infâmes, és j’accuse és vádolom
és j’accuse és vádolom őket, és már csak
vád vagyok, vádnak a vádja, a vád vádjának
vádja és j’accuse les infâmes és vádolom
a gyalázatosakat, a gyalázatra-parancsolókat,
csak a vádolom, csak a j’accuse, mint annak
idején Zola, és megint vádolom, és a vád
vádjának a vádja, vádolom a gyalázatosakat,
és csak a j’accuse, mint Zola és csak a
vád reménytelen üvöltése és csak a vád,
vádollak, vadak, Amerika, Anglia és Izrael
kormányai (nem a népei!), de titeket is, toronyház-
és metróhentesek, és csak a j’accuse és csak a vád vádjának
a vérnyálas vádja, vádollak, világ gyalázatosai,
és megint csak a vád és j’accuse és csak a vád vádjának
a sikoltása, míg csak hang jön ki a torkomon!
Pokol és menny
(Változat egy James Joyce-versre)
Egész nap a hírek zúgását
hallgatom,
fáj, mint vér csordulása álmomban
az ablakon.
Az abszolút posztmodern költészetnek,
gondolom,
azt kell kimondania,
hogy ez a világ öldöklésből, hazudozásból
lelkedzett
pokol háborúja,
sorozatban nemző fegyvergyárkémények
és hollywoodi gyilkolás-filmek újra és újra
megtermékenyülő óriás méhének
paradicsoma.
A forgó, hasadozó föld vonaglását
figyelem.
Éj-nap csak egyre hangosabbra tátja száját
a förtelem.
Átok és áldomás
Ölet, mérgeket igyunk,
Mindig részeg maradjunk!
Adjon isten a belünkbe látomást,
Agyunkra átkot, áldomást!
KISS DÉNES
Vagyok! Tehát gondolkodom
1.
Mire gondol az Isten ha van?
Mire gondol ha gondol valamire?
Gondol-e hitre s híveire?
Ha van értelme a gondolatnak
ha van értelme az értelemnek
és nem enyész el a kertek alatt
nem foszlik semmivé az űrben
hol a semminek nincs is jelentése
csak árnya lebeg megsemmisülten
a semminek semmije van
s mindennek semmije sincsen
Nincs kezdet így nem lehet vége
Istenre Isten se gondol sehol
akkor annak sincs értelme
gondolt-e bármire őistensége
vagy valaki valaha valahol
2.
Ki látja ismeretlen arcomat
ahogy az idő bomlik le róla
s lefolyik a gyerekkor vonásainak
finom pora s a nagy idő
láthatatlan sivatagába hull
Körülvesz a belőlem való
roppant lelki Takla-Makán
Bőrömön pedig áthavaz a hó
tekintetem tócsája sötétül
Én erre gondolok s érzem
egyre jobban minden éjszakán
horpadások omlanak az agyban
s amit elfogadnék menedékül
az távoli s végeláthatatlan
Gondolatban se lehet hazám
3.
Én erre gondolok ha gondolok
bármikor is valamire De mire
gondol az Isten? Ha gondol?
Vegyi folyamat-e a gondolat
ott a mindenségi semmiben?
Az értelemnek is akkor lehet
igazán értelme e földi létben
ha fölismerem okos létezésem
túl az ismeretlen arcomon
e mészfalon koponyacsonton
Míg érzem miként roggyan meg
mint hókupacok az úton
agyam szürke dombos vidéke
s nehezül testem minden íze
megkopott porcikám csontom
már-már idegenként hordom
4.
És ki válaszol a senkiségre
ki hallgathat a semmi névre
A nevem tisztes vagyonom
Szégyen a proletárok szomorú
s kifosztott senkisedése
Annak már semmije sincsen
akinek nincsen kérdése!
Hogyha önmagára gondol
vajon gondol-e erre az Isten?
E nyomorult lelkiszegényedésre
Az elképzelhetetlen végre
Isten gondolhat-e a halálra?!
Tudja-e mit érez aki várja
a rettentő semmit!? Am
i majdjussként minden utódunkra hull
Hol semmi sincs ott a semmi van!
S hol semmi van ott senki az úr!
Volt voltom
Már az arcom is törmelék
A képem téglapor csak
Megállt a felvonólüktetés
a bordák emeletei közt –
És benne szorong a holnap
Szeretnék még valakit
De csak a kór alakít
A teremtő már többé
nem teremt tovább?
Magára hagyta hazámat
és minden galaktikát
A remény is másfele néz
Bár történik a rügyezés
és zöldbe robbannak a fák:
Megölelem a kifent kést
Körben sanda fenekedés –
Egyetlen menekvésül
már a szó is fényessé késül
Átkozódok vakon s tétován
Míg átkaszabol majd
az elmúlás a szobán
SZÖLLŐSI ZOLTÁN
Itthon
Utak, homokutak.
Erősek, mint a folyók.
Homokkal állandóak,
homokkal változók.
Derekukra, dombokat eltoló
vállukra, hiába rakva kő,
öntve beton,
kicsúsznak alóla, levetik,
elszarusodott inget.
Lustán nyúlnak el a szellő
talpát égető porban,
az indiánarcú házak közt.
Emlékeim rezervátumában,
a mában.
Meg-megújuló szabadságban.
Vasárnap délután,
a sárkány hetedik fejének
haldoklásán. Itthon,
amikor tiszta inget vesz
hős és gyáva
és kocsmában várja Sörkirály.
Itthon, a mában,
felnagyított ragyogásban.
Nehéz árnyakat úsztat
és tehenek nyomát
és mezítlábasok nyomát,
nyitott kagylókat sodor
partra az út.
Itthon. A hirtelen vénülő
tanyák közt,
ahol országló sorsunk
csak kaland.
Béke
Az érzékek teremtés utáni
unalmában
öklöm és arcom az űrbe fúrom,
Isten gyermeke,
lélekzem a csöndet.
Levegőövem szétpattan,
lehull a rám adott világ,
konfekció,
uniformis.
Sebeim láthatóak.
Nincsen, aki hitetlen
megérintené,
ujjával megszámlálná.
Vak kitárulkozás.
Nyár végi kertek szégyene.
Csorduló gyümölcs,
vér és must szaga árad.
Múljon a jelen!
kényszerű emlékezés.
Mézbe fúlt a darazsak harsonája.
Meztelen vagyok, árnyéktalan.
Az ég ikonján nincsen
szenvedés.
Virradat, alkony.
Csak kék.
A szűzmária-szemű boldog
s áldott kék idő,
hideg, eszméletlen fogantatásom.
Öklöm és térdem arcomhoz húzom,
holdembrió.
Gitárral
– – – – hideg a fény
virágot szaggatnak húrjai
mintha – – – – – –
kések élén járna ujja
a szélnek, véreznek ujjai
– – – – levetkezik
nyílik vadvíz-szemünk a tájra
vacog – – – – – –
– – – – csontig sztriptíz
a táj erkölcstelen magánya
– – – – húsát eszzük
mint mint
égi cégér pléhkrisztus zörög
– – föld-ég zárlatában
virradat és alkonyat között
DOBOZI ESZTER
Oldoztatni, oldani
M. S. mester képén a két alak: egyek
úgy voltak ők. S már nincs, mi vonta volna
másikhoz egyiket, nincs a “mivé legyek?”,
s hogy várni, várni kell – ahogy jót a rosszra,
és úgy, mint aki szülni készül, vajúdón,
keserédesen – a senki se tudja, kit.
Őt, aki ígérte magát, kinek hullton
hullása nem a vég, kezdet csak ez a kín
ahhoz, mi múltával lesz egyre bódítóbb,
fogytig mind szaporá
bb s végtelennek tetsző…Mint akik már mindörökre görcs nyaktilók
előtt vacognak, s kiket ellep a fertő
végképp, úgy állnak ők: egymás hóhérai,
martalékai. Kedélytelen zörögnek
a kínzószerek kívül-belül. Szólani,
szólíttatni, esdeni, kérni törötten
már nem lehet? Oldoztatni, se oldani…?
Töredékek – engesztelődésre
ha kérni volna több erőm, mint silbakolni
rongyrázók, mérget faló kis kölykök fölött,
ha volna hozzá még szavam, kiszámolósdi
nyelvemen – mely játszik velünk – a hősködőt
kiejteni, kifejteni – exhumálói
mint roncsaiból a csontokat – ősködök
foszlányaiból törvényt, igét, egy sornyi
ásatag könyörületet, mert börtönöm,
régvoltjaim egyszemélyes zárkáját óvni
s egyszersmind tűrni is oly kevés ösztönöm…
zsoltárosokba fúrni, nem lesz elég, magam,
a titkok titka, bűnvallás, prófétáló
hit, sirató, dicséret mind szócséplés marad,
az őrlő példázat mit sem ér, a háló,
mely megtartana könnyűn, féltőn, porlik-szakad,
engesztelő áldozatot, annyit, álló
élet sem elég eléd hordani, a falat
kenyér, a csöppnyi bor se, hiszen mint kápó
törtél az életemre; félek, olyan szabad
sosem leszek, hogy ki sejtjeimbe ártó
ármány voltál, végül békémbe oltsalak,
mert emlékeznek majd csontjaim, hogy öltél…
KISS BENEDEK
Látszólag munka nélkül
Szeretem az ilyen borulatot
így délután,
amikor hamut hint fejére a világ,
hamuszín fellegek lógnak
hamuszín állványzatok fölött,
s egyszerre halkan megered az eső.
Régi barlangok homályára emlékeztet,
denevér-homályra,
ahol állatbőrökön könyékre dőlve
elhevert a régi vadász.
Könyékre dőlve heverek én is,
mellettem rózsaszín-hártyás nyúzott állat –
a múltak.
Így múlik el ez a délután,
munka nélkül.
* * *
Aztán
lassan magamra látok:
feketék már a szerveim,
mint fogaim
a nikotintól,
s egy összekormozódott
tücsök
kaparász bennem.
Nem szentségtörő nagy szándékok –
cigarettám füstje
nyurgul csupán az égnek,
akár egy akácfa.
Fölállok csikorogva,
hátamat nekivetem,
hogy majd függőlegesen találjon,
mi elkerülhetetlen.
* * *
Végül
megtalálom a konyhát,
ahol maradék
i
dőmet töltöm.Kutyám ott hever
lábam előtt,
s rám a rádióból
Vivaldi-ragyogás sugárzik,
s látom,
így állok már örökre,
Vivaldi-ragyogásban,
libatepertő illatában,
függőlegesen,
hátamat –
mintha az ajtófélfának:
nyurga cigarettafüst-oszlopnak vetve.
S távolról is,
átszűrten
füst száll,
áldozati füst
a tűnődés szigeteiről.
Jegenyefák
Czine Mihálynak szeretettel
Jegenyék,
földbe vágott kések,
ahogy ti hajladoztok!
Ahogy ti elsusogtok
éjeken át
a kiskacsákkal!
Jegenyék,
zöld erejű bicskák,
ahogy ti fölzokogtok!
s mint a sirályok,
teli vagytok
vitorlafeszüléssel,
végtelenséggel,
suhogással!
Jegenyefák!
zizegve rezgő szelíd kések!
derekat én
hozzátok mérek –
ki ember,
hozzátok mérje magát!
Napok fogyásán
Napok fogyásán
utak, házak
sötét habokkal
lüktetnek, áznak,
ablak rácsán,
ajtó résén
szörcsög szennyes,
sós sötétség.
Tüdejét lekapcsolja az ember,
polgári mellény:
fölakasztja,
kopoltyút vesz egy halszaküzletben,
cseréli
kezét
uszonyokra.
Lábon csak egy vak jár erre,
átlátszó bottal kopogtat –
fényeskedjék
jószerencse
néki és minden vakoknak!
Kísérleti kutyák
Mélykék, pavlovi éjszakák
fölött csillagzik, bozsog az égbolt:
kutyák eregetik az ugatást,
mint halak a buborékot.
“Metszett nyakunkon herezacskók:
steril lombi
Dühünk habja csurog.
Csöpög nedve ingereinknek.
Bebugyogjuk az éjszakát,
görbe kandúrnak rá a holdat,
s halálra hergeljük szegény cicát –
sárga húgy lelkünk a lombikokban.”
Kutyák eregetik az ugatást,
mint halak a buborékot –
mélykék, pavlovi éjszakák
fölött csillagzik, bozsog az égbolt.
MÓZSI FERENC
Még mindig sorban…
még mindig sorban állunk
de abban a hitben élünk hogy
bebocsáttattunk
kis emberek nagy ígéretekkel
reszket a háló de csak kapufa
a nagyzoló tornák után kíntorna
alá-, mellé- és fölézúgó öngólok
nagy költőnk szerint:
“monkey country” és
“majmoké a világ”
maki makibb makakább
a belépő az állatkerbe sem
ingyenes kijelölt ügyeletes és
nem bevált magva nem váló
bénálkozók lesajnáltak tűrt
vetkezete szövevényesen
zsarnok után szarnokság és
akut vereckei szorulás
hét szikkadtfás vezérrel
szinkrontolmácsolt
többszörösen átírt imák
lekódolhatatlan döbbenet
bár állott most kifosztott
talponálló prés alatti
dacos zaccbegyűjtő
meg nem született csecsemőink
ökle sem mentelmi mementó
bepólyázhatatlan álmok
foszlanak szerteszét és
videóplakátok hirdetik
egy új rendbontó rendszer
túlhangosan kikiáltott békésen
soha el nem jövetelét…
(“monkey country”, utalás Weöres Sándor 1976-os
New Yorkban felolvasott versére)
Körben gyilkosok…
a lehető legjobb helyzet
a világ zsugorodóban és
mégis befogad
összement képek és
tárulkozó alkalmak
a vad is elejtődni készül
az eretnek is lassacskán megtér
az áldozat bárányul de még nem kezes
kezességet vállalni a tolvajért is lehet
körben gyilkosok fenik késeiket és
van aki szabadon vicsorog
a karok szorítása is enyhül
fogsorok lazulnak
cserépedények máza pereg
a tánc keresi a párokat
a zene süket fülekre talál
felvételek másolódnak
újraszínezett filmek mozija
fiatal né
zők kiöregedett színészekalkalmasint szünet és zajos próba
a hang nem illeszkedik
a dallam kegyeket ostromol
ereszkedő irányzatok
alighanem bemutató
az ember távozni készül
a társas lomból
a civil ráció nem hozta meg
és nem váltotta be csak
az üres üvegeket
a remény mégis fesztiválra készül
cipőtalpak lyukadnak és a líra
csupa lucsok erősödő dioptriában
hunyorog a szemüveg
látóhatár alá kifeszített
támadó háló
árbockosárban felejtett matrózok
emlékezete
a távcső is elmereng
a titokzatos tengerszint felett és
mi egyre beetetettebben…
Ecce ima…
a türelem misztikus rózsát terem
melynek imádni kell a töviseit is
az Úr nem egyformán szemléli
teremtményét a kert néha kiszárad
és a kórók lázadoznak
tett és kedv
a dolgok elrendezhetősége
egy jól irányzott ima felemeli
a lelket is mindenkori vasárnapi
áhítatban örvendezzünk
a felhő nem takarhatja el örökre
gondjainkra akad még megoldás
cseppkövek formálódásához hasonló
a vers homlokegyenest koppanunk
a témához csak ki kell választani
az illatot és
illendően meghajolnia teremtő ennek is megadta a módját
a mézért a méhek is sorban állnak
az ízért szívesen éhezik a gyomor is
a fény megtalálja sötétségét és kiutat mutat
az óhaj is megadja magát
ecce ima
himnusz humánum…
PARDI ANNA
Puskin tetralógia
1.
Egy kék szemű félnéger, egy Hannibál-utód,
könnyed, víg természet a régi, orosz havon,
négyezer búbánat trojkáján, ha hazatért,
borús, kivert otthonában kiverte nehézkes félsz!
magam szenvedtem és szerettem,
magam fogok elmúlni egykor,
mélázott kezében a komor, északhoni lúdtoll,
míg éles görbét íratott le az állam óriás kerekeinél
többségi jog, kisebbségi jog
örökké kérdéses kérdéseire.
2.
Puskinnak szívbaja volt, csak külföldön műthették meg,
egy elmaradt haza szövődmén
de a cári kegy kegyetlenül elutasította;
Vjevolodovval, az állatgyógyásszal kezeltesse magát,
külföldre nem mehet,
szerelmi lángokba emigrált hát,
Tatjánát keltette életre, ki hitt a hagyománynak,
s fényt szórt egyenlőn az orosz kultúrára,
s a jégvirágos ablakokat még nem zúzta szét
a fejszékben kitört, néma szenvedés.
3.
Lenszkij holttestét húzza
végtelen alkonyatban a szán,
muzsik kesereg, durva szitkokon oson a szán,
csak a parasztlovak derekak, csak a kutyák,
csak Lenszkij holt arcán a szépség inkarnációja
vádolja a barbár, ostoba kort, a butát,
s örökre üdén, megdermedt vércsöppjeiben
rettentő nagy szabadság intése izzik;
míg a világmindenség átalakítása
Krisztus eselekvő szavai szerint meg nem történik.
4.
Puskin nősülését is v
esztére tette;Natalia Goncsarovna a bukott angyalok báltermébe űzte,
pallost is viselt, hosszú szoknyában égő lángot,
epedő, vidám, bús, sóvár, sötét, érzékeny,
nyerészkedő vágyat egy költőhöz nem illő,
közönséges családban.
s midőn Puskin a végzetes párb
ajban lerogyott,millió eljövendő orosz katonában
rezdült meg Tatjána leveléből egy-egy sor,
Lenin, Hitler, Sztálin, Marx letarolta, géppuska epigrammákban.
VÁRI CSABA
Töredék
L. T.-nek
Szemeink alatt volt-e
A tenger régen?
Anyák mit őriznek
Gyermekük szemében?
Miféle ég alól jövünk
S vajon melyik
Tenyér rajza hordja
A hold békétlen szerelmeit?
Míg csontunk a földnek
Rokona, hogy merünk
Kiállni a napra?
Honnan süt ennyi tagadás
Hogy tulajdon szívünk
Is becsapna?
Ha nem a fényt lélekzi,
Milyen virág?
Hazajutunk-e, mire
Letérdelnek bennünk a fák?
Készülődés
Hol volt még az ősz,
a készülődés? Lángolt a nap.
Sejtjeink barnán nevettek
a bőrünk alatt.
Mondtam a hold kerekül
Seholse voltál egyedül.
Sehogy se hittem, hogy nélküled.
Aztán az első
falevél majd a többi.
Rozsdafolt volt az erdő
madarak szárnyai alatt,
szemed növekvő égdarab.