Kifutsz Galíciának, Krakkóból Galícia közepének, Visztula-mezejének. Hogy még jóval Gorlice meg Peremiszli előtt bevágj jobbra vissza a Gács Mezőkről a Kárpátokba, Ó-Szandecnak, Nedecnek, Lengyel-Szepesnek. Gácslány, Gácsné leánya, Galícia hegye-völgye, közepe. Hová Doberdóból átdobták a magyar fiúkat, köztük Kis Sarusi Miskát, élt 18 évet.

A földuzzasztott Dunajec tava martján állított fürdőházban pillogsz (a jóféle halas falat utáni sör mellett): jól földuzzasztva a kárpáti vadvíz. Könnyű lehet a vöröskolostori, gurál dereglyéseknek! Nem ragadja el őket többé a fizetővendégekkel teli tutajokkal az ár.

Valami Zbylitowska-högye alján a vízen, hol a feredőző helyi leányok nagyon szórják a légbe a “kurva” szavakat, a legény meg, mellén jól kidekorálva (festve) természetesen nem lengyel népdalt, avagy lengyel nótát, hanem jenkimódi poják “városi” zenei dalos valamicsodát gajdol.

Vajh akad-é olyan magyar kiadású térkép, amilyen a kezemben lévő lengyel: a lengyel határon túli települések neveit csakis lengyelül írja ki a litván, miegyéb városneveket mellőzve. A “mieink” a “román” határon túliakat hogy mernék kizárólag Kolozsvárnak, Szalontának nevezni? Annál gyakoribb a “magyar” kiadású csakis Salonta-, csak és kizárólag Cluj-féle világraszóló hazugság és aljasság és akármicsoda.

Újszandecból Magyarország felé Magyar út, u. We(n)gierska vezet, a szabadság útja a második világháborúban: vissza, arra Magyarhon felé, hogy valahol máshol beállhasson újra a honszabadító seregbe. A szabadság útja. A második világháborúban erre menekültek – a befogadó Magyarországra – az űzött lengyelek.

Macskakő? Jókora kavicsok. Ósánczi Rynek. Már-már jobban érzem itt magam, mint a krakkai ezerszer ekkorán. S a gács leány szöme milyen lönne; szöszke!

A klastromerőd előtt: utcányi székelykapu lengyel-koronásan, címeresen, magyar hármashalommal, négy folyónkkal, pajzsunkkal.

A klastromház várkapuja előtt láthatod: a kaputornyon Kinga hatalmas szentképe. Bronzképe a falon: 1234–1292 BL KINGA, kezében istenháza, az általa alapított itteni klarisszaház?

A kapubelsőn németül, lengyelü1, ánglusul; magyarul: minek? Drága Árpád-házi Kinga nénénk, királyleányunk, szent, szent, szent asszonyunk anyja, atyja nyelvén: hogyisne.

1257-BEN KINGA HERCEGNŐ, IV. BÉLA 1234-BEN SZÜLETETT LEÁNYA, AKI 1239-TŐL SZEMÉRMES BOLESZLÁV FELESÉGE, LENGYELORSZÁG VÉDELMÉRE ADOMÁNYOZOTT 40.000 EZÜST DUKÁTÉRT CSERÉBE ÓSZANDEC ÉS A HOZZÁ TARTOZÓ 27 FALU TULAJDONOSA LETT.

A rendvár kovácsoltvas kapuján – hál’ isten! – ott a mi címerünk is. Márványtábla a falban: † KRÓLOWA JADWIGA ZENA WLADISLAWA LOKIETKA. Kinga-oltár a Kinga-kápolnában, a főoltár felé: Kinga királyné oltára alján színes, magyar címeres brokát, szövött virágbokrétás, virágcsokrétás, virágkoszorús kárpitkép – szegélyét csókolni valami gyönyörű! Szószék éle hanyatt fekvő török mejjébe vág.

Szandec monostorát kerülve kívül, Kinga-halom útja meredélyén vénember esik le fújva, zihálva a kerékpárjáról, hogy már a mejjét szorítsa, zsebét kifordítsa; fölfelé kapaszkodott rolna. Nekiborítja a járgányt a klarissza-dombnak, kikapja végre orvosságát, csak éppen nem képes kiszedni az életmentő labdacsot a műanyag szerelvényből.

Remegve nyújtja, nagy nehezen értem meg, szedjem ki! Ha bírom. Nem nyílik a piszok kemény műanyag; végre a fele ki, porlik, kevés, a szívre! A másikat – több nincs – késsel szedem ki.

A duzzasztón átsétálsz a túloldalra, az Ezeréves Határon fekvő magyar végvár, Nedec alól a villanyerőmű gátján a Dunajec-túlparti, már valóban lengyel, szemközti Csorstinba, csorstini fenyvesbe.

...Kétszeresen túlfelől. Honnan, hová királyleányt, királyt mentett magyar, lengyel... Együtt harcol s issza borát. …Hová elég szépen odalátszik a csúcsukkal föllegbe akadó, süvegcukorhegyes Tátra-csúcsok leghatalmasabbika, a Lomnic. Az egész Tátra-csúcs-csapat.

Nedecből, honnan fogvást vitézlő jó Horváth uram már-már átlát rajta – a Tátrán a Nedec–Csorstin közti gázló felől a szántódi révbe.

SPISZU (mi egyéb, Szepes) XIII–XX. századi története – a falmesén – térképpel, melyen (persze) egy fia magyar helynév nem szerepel. Mintha Lőcse nem is lett volna. S hogy Nedec hol is a csudában volt a kerek egy világon!

Tutajok ereszkednek a szorosba a Dunajecen: német, magyar, miegyéb vendégekkel megrakott tutajok, a folyón elég sebesen jönnek 3–400 méterenként az új tutajos kirándulók Vöröskolostornak. Tizenkét utas egy hajón, meg a két hajópásztor horál levente. Egy hátul evez, kormányoz, löki előre a zátonyon, egy elöl les, taszajt.

A tutaj összekötött (fa)rönkök helyett összefogott (fém) hajótestekből rakatott egybe, orrában fenyőágakkal csusszan egyre lejjebb, beljebb, tova a kárpáti szorosba.

– Szeretjük a hegyeinket – mondhatod magad Erdélyre is gondolván, a Székelyföldről megjövő kocsik zöldjét látva.

Nem tutaj, öt hajó csusszan a lengyel Három-korona négy hegye alá a kolostortalanított Veresklastromon túl – a Három-korona: négy fehér, székelyföldi szépségű csúcs. Három a szorosban, a hegy tövében, a Dunajec szorosba szaladó partján is látszódik, a negyedik csak Vöröskolostorból, a magyar–lengyel határon, a magyar–lengyel határfolyónál.

Túlnan, a lengyel oldalon, éppen a határvonalon egyensúlyoz a tutajos, keresi a fogást – folyást, sodrást –, a folyó szemben levő partján lovasok ügetnek lefelé (befele), két őrült gumimatraccal úszkál a jéghideg vízben; emerről, a magyar oldalon bicajjal kerekezők. A halak – azaz a pisztrángok – is jól érzik maguk: ki-kiugranak, megnézik, mi újság az ő árnyékvilágukban.

Vöröskolostor... Mint minden, ez is: mennyire más, mint ahogy a mesék alapján elképzelted. (Rosszul tetszettek leírni? Kár, hogy nem Balassa tette Krakkóba menet, Lengyelből gyüvet.)

Épp annyit fognak, mint a fél napon át gumicsizmában csalit lengető, a folyó hol lengyel, hol magyar partja felé közelítő pisztrángvadász férfiak.

Kifelé a Dunajec; itteniek Kis-Dunája, Dunácskája? Jobb kézről a sétautas Csonka-Szepes, balról a még csonkábban Szepes – Lengyel-Szepes – a fehér-torony fallal, kőfolyásba kapaszkodó fenyőkkel..

Ezer év határsodra, Duna, Dunajec, mely Lengyelből jön, Lengyelbe mén. E Dunácska a Tátrából Fehérbe, Feketébe öltözve éjszakra, haza, Lengyelországba zubog, hogy Galíciából visszakanyarodjék a magyar határra: megbámulunk, megszeressünk, a magunkénak is érezzünk, hogy már tova is iramodj Gácsországba, Nagy-Lengyelországba.

Éjszakád a patak túlfelén, még a Dunajec innenső partján; amoda – melletted – a Némabarát-ház sötétlik és hallgat.

Könnyebb ott hallgatni, ahol szól, zeng, fénylik, csillog, dübörög, zúg, zöldell, rád szakadva fehérlik, felhőn robogva tovaröppen, sirálysebesen szárnycsattogzik, tücsökcirpel, így rád szakad ilyen hangos csönddel a természet.

Mi nem történik: a két vagány udvarolni kezd a nagy vízen át a határőr kisaszszonynak – kisasszonyforma ifjú fegyveres nőnek –, s az, látnivaló, örvend a mind érdekesebben alakuló határesetnek.

Régi gurál-gurál (hegyi-hegyi) ismerősök? Mások is átbeszélgetnek – rá sem rántva a POZOR-ra – az itteni nevetséghatáron. A végén több háromnál: a legények egyike, akit úgy hajt az ifjúság – nekiáll átúszni váratlan támadt szerelméhez.

Határőrnőnk visszalibben a bokor tövibe – abbahagyja az addigi fedett helyen levést –, mered maga elé a tán immár számára is nevetséges államhatárra.

A túloldalon beharangoznak; oly későre jár, hogy csak ez lehet: ágyba!

Igló, az egykori Cipszerújfalu főterén “Fajront pub”-ban sereznek a cipszer-nem-látták. Kisváros egykor nagyvárosias igényű vásártere: északi végében a Szent-Tátrával, közepén a Nagytemplommal, honnan oly magosba kívánkozott – Vízeséshez, Cédrus alá, Szentföldre – a festő-önjelölt patikus.

A Tátrával szemközt állva végre, a főtér tán egy szem patikája: innen indult, hova, festőnk, honnan... A szomszéd borbélyüzlet legényével társalogva kiállhatna a Napba nem nézni. A patika (LEKÁREN) előtt ötágú csillagos, jobbjában davajgitárt szorongató partizán emlékműve; ha ezt Tivadarotok látja, erre lát a gyógyszerüzletből a patikáriussegéd, hamar hanyatt-homlok menekülésre fogja a dolgot, hogy mielőbb Másik Szentföldre pucoljon. Nem vakulni, de látni.

A Régi Városház mellett – na, ezt is megértük! – OTP Bank. Az Új Városházon: RADNICA (Mestká Rada); alatta a RATUS vendéglő: vagy így mondták a cipszerek, vagy így értették az új honfoglalók a gazdáik szavát.

Pedig – olvashatod még idehaza – 1880-ban itt született az első (?) műve, mely rajz megalkotásától megindulva meg sem áll Rómáig, hogy meglesse a legnagyobbat, a meghaladandó Raffaellót.

Hogy minderről semmit se tudjon e mái iglai világ.

Kilaknak hazádból, szép csöndben házadból, istenem: magyar mise egy, kettő. A Székesegyházban vasárnap a hajnal magyarul, a délelőtti és az esti szlovák, hétköznap csak és kizárólag vendégeink nyelvén, a Ferencesek Szent Anna templomában vasárnap egy, hét közben napi két magyar mise, Xavéri Szent Ferenc Diáktemplomában pláne csakis a beolvasztónak szánt nyelven.

– Nem mise, titokcsere van! – mondi egyikük a rózsafüzérből.

Kaposvárt 60 éves a bajtársad; körutad – első harmadik évezredi karikatúrád – zárva feléjük tartván Kilső-Somogyban Képesfánál veszel lélegzetet: Tab után, Andocs előtt, tán Somogymeggyes határában, az erdőszélen pihenőhely: Mária fája, képe körül a zarándokok.

Az öreg tölgy (?) oldalán Szűzanyánk képe (sugárzó szívvel); a kép fölött háromszínű nemzeti szalag; szöggel, dróttal, vaskapoccsal, madzaggal fölerősített virágtartó műanyag edények művirággal, föntebb szál rózsa, afölött Máriáénál nagyobb Szentháromság-föstmény – őrangyalok vállán tartott Földgolyónk fölött – Úrral, körösztcipelő szentfiával, galambnyi Szentlélekkel. Ámen.

Szentfa, Képesfa, mint a dobozi a Holt-Fekete-Körös erdejében. Előtte, az útnál: kopjafa újabb nemzeti szalaggal, szalmavirággal, NAGYASSZONYUNK HAZÁNK REMÉNYE.

Alexandr Szolzsenyicin Együtt című könyve gigantikus vállalkozás, joggal mérhető a Gulág szigetcsoport című művéhez, mely nagymértékben járult hozzá a Szovjetunió összeomlásához. Új munkájának közvetlen előzménye az 1917-es orosz forradalmak genezisét elemző Vörös kerék című, szintén terjedelmes műve is, mely megjelenése óta készteti vitára a hivatásos történészeket. Nyilvánvalóan hasonló lesz az Együtt fogadtatása is, melynek egyelőre csak az első kötete jelent meg 2002-ben. A most magyarul is kiadott kötet témája az alcímből világosan kiderül: Oroszok és zsidók a cári birodalomban.

Nem tudni pontosan, miért a francia kiadásból fordították, mint ahogy az sem árulja el az Allprint Kiadó, hogy a magyar szöveg pontosan kinek a műve. Csak azt adja tudtunkra, hogy a szöveget “az orosz eredetivel egybevetette Rózsás János”. Szolzsenyicin egykori rabtársa minden tiszteletet megérdemel, de kár lenne tagadni: ha a kiadó hivatásos történészt kért volna fel erre a munkára, akkor talán készült volna névmutató, és jóval kevesebb nyelvi hiba és fogalmi tisztázatlanság maradt volna benne. Elég, ha itt csak az alcímre utalok, mely eredetileg így szól: Zsidók és oroszok a forradalom előtt (Juifs et Russes avant la révolution). Szolzsenyicin pontosan tudta, könyve címlapján miért említi először a zsidókat, s csak másodszorra az oroszokat, mindkét népet összefüggésbe hozva a világszerte lelkesen fogadott, majd milliós tömegeket elpusztító bolsevik forradalommal. Úgy tűnik tehát, hogy a magyar kiadóban, a kényes témával szembesülve, szinte tudat alatt működésbe lépett a jól ismert “tompító mechanizmus”, mely ha szóba kerül a “zsidókérdés” és a kommunizmusért viselt felelősség problémája, rögtön “maszatolni” kezd, óvatosan kerül minden egyértelmű fogalmazást.

Bármelyik európai népről vagy nemzetről van is szó, történelme irdatlan rengeteghez hasonlítható, melyben évezredes tölgyek árnyékában füvek, cserjék és bokrok felmérhetetlen tömege tenyészik, s olvad egybe a szomszédos, hasonló, de mégis különböző népekével és nemzetekével. A vallás, a szokások, a nyelv, a kultúra részben elválasztja, részben össze is köti a keresztény szemléletű (valójában inkább keresztény gyökerű) népeket. De hogy a határvonal megvonása milyen bonyolult feladat, jól mutatja például az egyazon birodalomban élő oroszok, az ukránok és beloruszok megítélése, különös tekintettel a közöttük élő zsidókhoz való viszonyukra. Szolzsenyicin többször hangsúlyozza, hogy az orosz néptől idegen az antiszemitizmus, és a XIX. század végi, XX. század elejei pogromokra elsősorban Dél- és Nyugat-Oroszországban (a mai Ukrajnában), illetve a moldvaiak által lakott Besszarábiában került sor. Igen ám, de a szlávokat ugyanő gyakran emlegeti kisoroszokként, illetve fehéroroszokként, érzékeltetve, hogy mennyi hasonlóságot mutatnak a legnagyobb testvérnéppel…

Kézbe véve az Együtt című kötetet, joggal merül fel a kérdés: foglalkozhat-e egyetlen munka egy ilyen óriási, szerteágazó problémával, és egy ilyen óriási időszakkal? Mi, magyarok távolról sem tartozunk a legnagyobb népek közé, de utóbbi két évszázadunk egyetlen kötetben való összefoglalására csak kevesen merészkedtek. Képzelhetjük ezek után, mire vállalkozott Szolzsenyicin, amikor nemcsak az oroszok gazdag múltját foglalta össze Nagy Katalintól 1917-ig, de vele együtt megírta az első egyistenhitet megteremtő zsidóság háromezer éves históriájának egyik legfontosabb fejezetét is! Munkája csak azért nem vész el a részletekben, s marad végig hallatlanul izgalmas olvasmány, mert vizsgálódását egyértelmű szempontok vezérelik, s szorítják határok közé. Könyve születésének körülményeire már az elején utal: “Az orosz forradalom történetével foglalkozó fél évszázados munkám, kutatásaim során számtalanszor találkoztam az oroszok és a zsidók viszonyának kérdésével.” Ennek ellenére ő az első, “aki alapos, higgadt tanulmány tárgyává teszi ezt a hatalmas, parázsként izzó témát”, a viszontagságokkal és feszültséggel teli együttélést. “Remélem, hogy munkám elsősorban a két nép kölcsönös egyetértését segíti majd elő, és nem a szélsőségesek és fanatikusok haragját fogja kiváltani. Mindkét fél – zsidók és oroszok – részéről számítok jóindulatú szellemi partnerekre. Az orosz nép és a zsidók életéről szóló munkámban az a szándék vezérelt, hogy megkeressem a kölcsönös egyetértés mindazon elemeit, melyek megszabadíthatnak a keserű múlttól, és elvezethetnek a jövőbe”, olvashatjuk a kötet 1995-ben írt bevezetésének végén.

A kelet-európai zsidóság népesedési adatainak alakulásáról hiányosak és ellentmondásosak a történeti források, s ez érvényes a magyarországi zsidóságra is. Azt tudjuk, hogy Oroszország Lengyelország felosztása révén 1772-ben jutott azokhoz a nyugat-ukrajnai területekhez, melyeken a zsidók többsége addig évszázadokon keresztül mint a lengyel–litván királyság messzemenő vallási és kulturális autonómiáját élvező alattvalói éltek. Szolzsenyicin H. Graetz, Sz. M. Dubnov és más jelentős zsidó történészek, illetve korabeli orosz adatok szerint “mintegy százezerre” teszi a cári birodalomba bekebelezett zsidóságot, számuk – ha tekintetbe vesszük a már ott élőket – nem haladta meg a félmilliót a XVIII. század végére. I. Miklós uralkodása (1825–1855) alatt már “milliós zsidó tömegekről” esik szó, mellyel a cári hatóságok nem tudnak mit kezdeni. Később Szolzsenyicin módosítja kiinduló adatait, és így ír: “Az orosz zsidó népesség állandó ütemben, sőt egyre gyorsabban növekedett. Lengyelországot (ti. a varsói nagyhercegséget) nem számolva, számuk másfél milliót tett ki 1864-ben. Lengyelországot is beleértve 1850-ben 2350000, míg 1880-ban 3980000 volt. A Lengyelország első felosztásából örökölt egymilliótól az 1897-es népszámlálás által számolt 5175000-ig tehát az oroszországi zsidó népesség száz év alatt az ötszörösére nőtt. A XIX. század elején Oroszország zsidói a világ zsidóságának 30 százalékát tették ki, ami 1880-ban 51 százalékra nőtt. Ennek a történelmi jelenségnek a fontosságát annak idején sem a társadalom, sem az orosz adminisztráció nem vette eléggé fontolóra.”

A zsidó népesség helyzete Magyarországon a XIX. században összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint a környező országokban, Oroszországban vagy Romániában, és bizonyos tekintetben kedvezőbben alakult, mint Németországban vagy Ausztriában. Mégis, a zsidóság létszáma nálunk is hasonlóan dinamikusan növekedett, mint Oroszországban: 1800-ban mintegy 100 ezer, 1867-ben, a kiegyezés után mintegy 250 ezer zsidó élt a Kárpát-medencében, míg az 1910-es népszámlálás már több mint 900 ezer zsidót mutatott ki. Ez egy évszázad alatt mintegy nyolcszoros növekedés. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a “zsidó demográfiai robbanást” egyes magyar politikusok évtizedeken át a “nagyarányú galíciai bevándorlással” magyarázták, s ebből antiszemita tendenciájú társadalmi és politikai következtetéseket vontak le. Napjainkban fordított előjellel hangsúlyozzák néhányan, hogy “Magyarország menedéket nyújtott a pogromok elő menekülő oroszországi zsidóknak”. Ez a nézet komoly szakkönyvekben is jelentkezik, hiszen egy eredetileg 1994-ben franciául, majd tavaly magyarul is kiadott kötetben (Az askenézi kultúra ezer éve, Kalligram, 2003) is ez olvasható: “A magyarországi zsidó közösség nagymérvű növekedésének a tömeges bevándorlás az oka” (181. oldal). Ugyanakkor a történészek és statisztikusok, bár évtizedeken keresztül kutatták, semmiféle nyomát nem találták annak, hogy a kiegyezés után jelentős zsidó bevándorlás lett volna Magyarországra. (Azelőtt természetesen volt: előbb Csehország és Ausztria felől, majd – különösen a Bach-korszakban – a Habsburg Birodalomhoz csatolt Galíciából.) De 1867 után a magyar hatóságok engedélye kellett az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó Galícia vagy Bukovina területéről való bevándorláshoz és honosításhoz, az egyes települések önkormányzatai egyedi elbírálás alapján engedélyezték az illetőséget a megtelepedni kívánó, túlnyomó többségben kereskedelemmel foglalkozó zsidók részére. Annak pedig még az elvi lehetősége sem merült fel, hogy néhány kivételes esettől eltekintve oroszországi zsidó menekülteket fogadjunk be, akik egyébként is az Egyesült Államokba, és nem hozzánk igyekeztek.

Az oroszországi zsidók számának alakulása – bármilyen pontatlanok is a cári idők statisztikái – azt bizonyítja, hogy nem volt szükség semmiféle bevándorlásra a demográfiai robbanáshoz. A kelet-európai zsidóság – vallási hagyományait és a judaizmus kultúrája következtében életmódját tekintve – elkülönült a túlnyomó többségben földműveléssel foglalkozó nem zsidó tömegektől, s ez a tény önmagában is megmagyarázza népszaporulatát a XIX. század folyamán. Ebben az időszakban az emberek mindenütt fiatalon házasodtak. És mert nem létezett hatékony fogamzásgátlás, az asszonyok rendszerint addig szültek, amíg termékenyek voltak; nem volt ritkaság, hogy egy család egyszerre nyolc-tíz gyermeket nevelt. De a zsidók gyerekeinek nagyobb volt az esélyük az életben maradásra, mint a parasztokénak, amit a halálozási statisztikák is bizonyítanak. A szülők műveltebbek voltak, magasabb volt az életszínvonaluk, jobb orvosi ellátásban részesültek és egészségesebben táplálkoztak, legalábbis a nem zsidó többséghez képest. Az sem volt mellékes szempont, hogy ha elszegényedtek, illetve megbetegedtek, számíthattak a zsidó hitközség (oroszosan kahal, héberül kehil) szerény támogatására, hiszen ezt a fajta szolidaritást a vallási törvények írták elő.

Ez volt alapvető anyagi oka annak, hogy a zsidóság Oroszországban tömérdek üldöztetés ellenére ragaszkodott a különállásához. Hagyományos szellemi értékeik (például az elvont gondolkodásra való hajlam, a tanulás megbecsülése, az új eszmék iránti nyitottság stb.) lehetővé tették zárt közösségeik fenntartását, az öröklött és tudatosan ápolt identitás megőrzését. A XIX. században, az emancipáció korában derült ki, hogy ezeket a készségeket megbecsüli a polgári társadalom, illetve a kapitalizmus. Ezáltal a kelet-európai zsidók néhány évtized leforgása alatt a súlyos elmaradottsággal küzdő térség modernizációjának “első vonalában”, a politikai küzdelmek központjában találták magukat.

A XVIII. század végi felvilágosodott abszolutista uralkodók, Nagy Katalin és II. József egyaránt szembesültek azzal a dilemmával, hogy melyik etnikumra alapozzák soknemzetiségű birodalmuk korszerűsítését és polgárosodását. Mint tudjuk, a “kalapos király” a németséget favorizálta, amivel néhány év leforgása alatt felébresztette a magyarság nemzeti érzését és a nemesi vármegyék ellenállását. A cárnő számára – bár nagy számban telepített be kiváltságokkal felruházott németeket a Volga vidékére – e célból csak a kelet-európai zsidóság jöhetett szóba. Ezt a lehetőséget azonban egyaránt elutasította az orosz és a lengyel arisztokrácia, a vallási hagyományok miatt, de azért is, mert a középkor vége óta súlyos társadalmi és vallási feszültség halmozódott fel az ukrán és lengyel parasztság, valamint a pénzügyi szolgáltatásokat közvetítő, a nagybirtokok adóbehajtását is megszervező zsidók között. Így a szentpétervári udvar és a hatóságok kezdettől fogva ellentmondással terhelt, megvalósíthatatlan gazdasági és társadalmi célt tűztek maguk elé. A modernizációra mentálisan felkészült, azt a saját érdekében is minden eszközzel segíteni kész zsidóságot szigorúan korlátozva és “átnevelve” akarták átalakítani Oroszországot. Ez a törekvés még akkor sem sikerülhetett volna, ha a XIX. század első felében nem a pszichopata zsarnokok, I. Sándor és I. Miklós ülnek az orosz trónon több mint fél évszázadon át.

A cári adminisztráció a zsidók túlnyomó többségét egészen 1916-ig (!) arra kötelezte, hogy a “letelepedési övezetben” éljenek. Óriási kiterjedésű nyugat-ukrajnai, belorussziai területekről van szó, melyeket dél-oroszországi területekkel is bővítettek. De a “zóna” lényegében mégiscsak azonos maradt azokkal a vidékekkel, ahol az egykori lengyel–litván királyságban éltek a jiddisül beszélő zsidók, gazdasági kapcsolatot ápolva a nem zsidó többséggel, ugyanakkor vallásilag, nyelvileg és kulturálisan egyaránt elkülönülve tőle. A hatóságok azért tartották fenn a “röghöz kötést”, mert “mindenáron meg kívánták akadályozni a keresztények és a zsidók közötti bármiféle keveredést és összeolvadást, azonban ez a törekvésük immár jócskán szembetalálta magát a korabeli gazdasági élet érdekeivel. Ennek felhajtóereje ugyanis már mágnesként vonzotta a zsidókat a letelepedési övezet határain túlra. A jelenség következtében a hatóságok sem világos döntéseket nem tudtak az ügyben hozni, sem a törvényeket nem tudták a gyakorlatban alkalmazni. Ami pedig a zsidóság dinamikus és vállalkozó szellemű jelleméből fakadó problémát illeti, számukra igenis komoly gondot jelentett, hogy túlzott területi koncentrációra kényszerültek, ami egyúttal nagyon erőteljes belső versengést gerjesztett. Magától értetődőnek tekintették, hogy olyan mértékben próbálták átlépni a számukra megszabott szűkös határokat, ahogyan csak tudták.”

A cárok “zsidópolitikája” azonban nemcsak irracionális, hanem uralmuk természetéből következően elnyomó és brutális volt, s már a XIX. század második felében világszerte élesen elítélték. Oroszország (és Románia) kivételével egész Európában végbement a zsidóság emancipációja, egyedül a cári rendszer tartotta fenn a diszkriminációt. Abból az előfeltevésből kiindulva, hogy a “tanulatlan tömegek nem bírnának a teljesen beolvadt zsidóság gazdasági szorításával”, időről időre kitoloncolták az Oroszország belsejébe, mindenekelőtt a Moszkvába és Szentpétervárra “beszivárgott” zsidókat, és közben “át akarták nevelni” a “zóna” zsidó tömegeit. Ebből a célból telepeket hoztak létre a zsidó önkéntesek számára Dél-Oroszországban, hogy “rászoktassák őket a földművelésre”. Amikor pedig a zsidóságot “szépszerével” nem lehetett hasonlóvá tenni a birodalom többi népéhez, jött a kényszer: a zsidókat eltiltották a kocsmatartástól és a pálinkafőzéstől (amit természetesen mások nevén folytattak tovább, mert a vodka iránti igény nem szűnt meg), majd a hitközségeket kötelezték arra, hogy meghatározott számú fiatal férfit küldjenek előbb huszonöt, majd tíz évig tartó katonai szolgálatra, ahol kegyetlenül bántak velük. Miután pedig a zsidó újoncok, ha csak tehették, megszöktek, I. Miklós alatt tömegesen küldtek zsidó fiúkat katonaiskolába, vagyis egyfajta “janicsáradót” kényszerítettek a zsidóságra. Később, III. Sándor alatt az egyetemeken és a középiskolákban “más nemzetiségek védelmében” bevezették a “numerus clausust”, hogy elejét vegyék a zsidók tömeges továbbtanulásának. Továbbá a zsidókat egyenesen eltiltották bizonyos foglalkozások gyakorlásától, nemcsak köztisztviselők, de ügyvédek sem lehettek.

Szolzsenyicin hangsúlyozza, hogy ezek a despotikus módszerek általánosan elterjedtek a XIX. századi Oroszországban, ahol csak 1861-ben szabadították fel a jobbágyokat, és a “belső útlevelek” rendszere továbbra is fennmaradt. S bár többször említi, hogy a leleményes zsidók különböző jogcímeken jelentős számban telepedtek le a “zónán” kívül is, elismeri, hogy a zsidók gyűlölete a cári rezsim iránt messzemenően indokolt volt, s táplálta a forradalmi mozgalmakat. A nagy orosz író felteszi a kérdést: ki volt a felelős a sorozatos pogromokért, illetve maradt-e esély a XX. század elejére, hogy a birodalom békés úton képviseleti demokráciává alakul át? Vajon lehetett volna rendezni az oroszok és a zsidók ellentéteit, még azelőtt, hogy Oroszország elmerül az első világháború vérzivatarában, majd pedig a bolsevikok megszerzik a hatalmat?

Szolzsenyicin az orosz forradalom előzményeinek vizsgálatakor kiemelt figyelmet szentel a forradalmi terror és a politikai antiszemitizmus összefüggéseinek. Ennek keretében a zsidóságot nem csak passzív, szenvedő félként mutatja be, hanem olyan jelentős, aktív társadalmi tényezőként, melynek bizonyos rétegei a cári önkényuralom elleni harcban a radikalizálódás “kényszerpályájára kerültek”, s végül tudtukon kívül előkészítették a bolsevikok hatalomra jutását. Vagyis nem a holokauszt, a tömeges megsemmisítés perspektívájából szemléli a kelet-európai zsidóság sorsát, hanem megpróbálja utólag rekonstruálni az orosz és a zsidó nép számára kínálkozó, tragikusan elmulasztott lehetőségeket.

“Igen, minden bizonnyal oktalan dolog volt a zsidók részéről csatlakozni a forradalmi mozgalomhoz, amely Oroszországban szétrombolta a normális élet menetét, következésképpen az oroszországi zsidókét is. Mert a monarchia és a burzsoá rend ledöntésében – mint nem sokkal előbb ezek megerősítésében – a zsidók az előőrsben találták magukat. Ilyen a zsidó karakter veleszületett mozgékonysága, a szociális áramlatok és a jövő iránti túlzott érzékenysége.” Szolzsenyicinnek ez a kijelentése sok tekintetben párhuzamba állítható Bibó István nevezetes kategóriájával, a “túlfeszített lényeglátással”, mely a nem kevésbé veszélyes “hamis realizmus” ellentéte. Azért idéztem, mert a magyar progresszió és a baloldali mozgalmak soraiban a XX. század elején nálunk is sok zsidót, illetve zsidó származású egyént találunk, akik a későbbiekben jelentős politikai szerepet játszottak, ugyanúgy, mint Oroszországban. De ebből a tényből csak megrögzött antiszemiták vonták le azt a következtetést, hogy a liberalizmus, a polgári radikalizmus vagy a szociáldemokrácia (illetve ezeknek az áramlatoknak az oroszországi megfelelői) “zsidó találmányok”. A kelet-európai zsidók ugyanis helyzetüknél fogva a többi népnél előbb érzékelték azon társadalmi rendszerek válságát, melyben éltek. Ezért keresték elsőnek a kiutat, jártak élen a problémák orvoslását ígérő új módszerek és eszmék keresésében, a tudományban és a politikai szervezkedésben egyaránt, anélkül hogy felmérték volna a kialakuló bolsevik típusú totalitarizmus rájuk nézve is katasztrofális következményeit.

Szolzsenyicin új források alapján vizsgálja meg a cári birodalmon 1880 és 1884, 1903 és 1906 között végigsöprő két pogromhullám, valamint az ellenzéki mozgalmak és az 1905-ös orosz forradalom összefüggéseit. Rámutat arra a tényre, hogy csak a zsidó származású értelmiségiek egy kis csoportja vett részt a cári uralom ellen a terror eszközeivel is harcoló különböző narodnyik szervezetekben, hiszen az orosz zsidóság legalább hat, egymásnak többé-kevésbé ellentmondó programot követett. Jelentős tömegei ragaszkodtak még mindig, a hagyományt követve, a vallási identitás védelméhez az elszigetelődés útján. Ugyanakkor nőtt azoknak a száma, akik e felfogással ellentétben a beolvadást tartották az egyetlen járható útnak. Voltak, akik a nemzeti és kulturális autonómiáért harcoltak Oroszországon belül, mások viszont emigrációra készültek. Végül a század végétől egyre többen lettek cionisták. A forradalmárok alkották a legkisebb csoportot, de számuk és szerepük természetesen így sem volt lebecsülendő.

Tagadhatatlan tény, hogy a jobbágyokat felszabadító és további reformokra készülő cár, II. Sándor ellen 1881. március 1-jén elkövetett gyilkos “merényletet követően zsidóellenes pogromok kaptak lábra mindenütt Új-Oroszország és Ukrajna területén”. Kétséges azonban, hogy milyen politikai előzményei voltak a pogromhullámnak. Vajon a cári hatóságok gerjesztették a zsidóellenes erőszak tombolását, arra hivatkozva, hogy a merényletet elkövető “Népakarat” szervezet tagjai között zsidó származású diákok is voltak? Talán a forradalmároknak állt érdekében a rendszert gyengítő zavargások kiprovokálása? Vagy az események lényegében spontán módon, az addig felhalmozódott feszültség miatt következtek be?

Szolzsenyicin cáfolja, hogy a “hatóságok a felbujtókkal teljes egyetértésben cselekedtek”, hiszen a korabeli viszonyok között egy ilyen, óriási területekre kiterjedő akciót nem lehetett központilag megszervezni. Talált továbbá olyan röpiratokat is, melyekben a narodnyik forradalmárok a megtámadott zsidók védelmében fellépő, rendcsináló cári hatóságok és a zsidók ellen izgatják a tömegeket. Korabeli jelentéseket idézve azt állítja, hogy az 1881 tavaszi – egyébként elvetélt – odesszai és jekatyerinoszlavi pogromok “ hátterében a narodnyik bujtogatók álltak”. A legvalószínűbb egyébként az, hogy a cionista ideológia jelentkezéséhez vezető és az orosz zsidók tömeges kivándorlását elindító pogromhullám az általános társadalmi válság elmélyülésének a következménye volt, ugyanúgy, mint az 1903. április 3-án kitört kisinyovi pogrom is, mely széles körű nyilvánosságot kapott a nemzetközi sajtóban. De az ezutáni pogromokban – például az augusztus 29-én kitört gomeliben – már a felfegyverkezett zsidó önvédelmi alakulatok tűztek össze a pogromra készülő vasúti munkásokkal, és a tehetetlen rendőrség hiába próbálta szétválasztani a két felet…

Szolzsenyicin határozottan állítja, nem felel meg a valóságnak, hogy az 1905 folyamán végrehajtott több száz pogrom az egyébként meglehetősen tehetetlen cári rendőrség műve volt, különös tekintettel arra, hogy ezek “nemcsak zsidóellenesek, de forradalomellenesek is voltak”. Szerinte nem felel meg a valóságnak, hogy a zavargásokat az Orosz Népi Szövetség, ez az 1905 októberében alakult, jelentéktelen monarchikus párt szervezte. A nevezetes “fekete százakat” sem tudták mindeddig azonosítani a történészek. Tény azonban, hogy a politikai antiszemitizmus ideológiája a cári udvarhoz közel álló körökben, illetve a titkosszolgálat, az Ohrana berkeiben született meg ebben az időben, amit a Cion bölcseinek jegyzőkönyve című rágalmazó iromány is igazol. A német nemzetiszocialisták ideológiai téren sok mindent vettek át az orosz antiszemitáktól, pusztító módon és rendkívül hatékonyan használtak fel.

Szolzsenyicin ugyanakkor felhívja a figyelmet arra az eddig kevéssé ismert tényre, hogy 1917 előtt az oroszországi zsidóság a legnagyobb megpróbáltatást az első világháború első időszakában élte meg. Az általános vezérkar az ugyanis 1915-ös visszavonulás során politikai okokból elrendelte a zsidók tömeges kitelepítését a front övezetén kívülre. A tehetségtelen orosz tábornokok a kémkedéssel gyanúsított zsidókat tették meg a vereségek bűnbakjának, s ekkor több, immár valóban központilag megszervezett pogromra is sor került. Zsabotinszkij, a nagy orosz cionista vezető az 1915 májusában leállított, százezreket érintő tömeges kitelepítésről – mely sok tekintetben már a holokausztot előlegezte meg – úgy vélekedett, hogy az “spanyol Ferdinánd és Izabella XV. századi uralkodása óta valószínűleg a legnagyobb katasztrófa volt”.

Nem érdemes tovább ismertetni ennek a valóban óriási jelentőségű könyvnek a részleteit: mindazoknak, akik érdeklődnek a téma iránt, el kell olvasniuk. Állításaival pedig érvek felvonultatásával vitatkozzanak a hazai russzisták, illetve a kelet-európai antiszemitizmus történetével foglalkozó történészek. Sajnos, a mai magyar közélet és vitakultúra ismeretében nem sok jót lehet várni ezen a téren. Akkor, amikor vitatható és provokáló, de antiszemitának semmiképp sem nevezhető kijelentésekre a média jelentős része politikai hisztéria keltésével, személyeskedő hajszával és stigmatizációval reagál, már azt is eredménynek tekinthetjük, ha Szolzsenyicin munkájának létezéséről tudomást szerez a magyar olvasó.