Gondolkodás irodalomról, művészetekről – áll Tamás Attila kötetének alcímében. A professzor korábban csak folyóiratokban és konferencia-kiadványokban megjelent elméleti tanulmányait, eszmefuttatásait rendezte önálló kötetbe. Az alcím témamegjelölése mutatja, hogy a szakember tágabb összefüggésrendszerben, egy lehetséges, a művészi területeket felölelő esztétikai struktúrában szól teoretikus gondokról, töprengésre késztető általános hatású kérdésekről. Mindezt “határhelyzetben”. Mire utalhat a metaforikus pozíciókijelölés? A szerző kötetzáró “visszatekintő” soraiban a szellemi aktivitás kikerülhetetlen időbeliségére utal, azaz minden emberi érték és igazság változékonyságára, mulandóságára emlékeztet, s önmagát is akképpen láttatja, mint “egy változásokat követő, változásokat ígérő időszak határhelyzetében” munkálkodó, kérdéseire választ kereső-remélő bölcselőt.

Amint megkíséreljük meghatározni e szellemi és – bátran mondhatjuk – egzisztenciális kondicionáltság mibenlétét, rögtön szembesülnünk önmagunk – kissé drámaian és patetikusan fogalmazva – időbe vetettségével is. Saját történetiségünk bizonyossága – azaz a csak szemek vagyunk a láncban tudatának szem előtt tartása – arra int bennünket, hogy még véletlenül se felejtsük el: minden megértési kísérlet egyben önmagunk megértésére tett próbálkozás. A Tamás Attila könyve által elénk állított kérdéshalmaz – képesek vagyunk-e összefüggő, önelvű rendszerben látni a világ általunk oly nagyra becsült szeletét, a művészetet (vagy szerényebben csupán az irodalmat), tudunk-e szilárd elméleti alapokon állva hiteles emberi értékeket felmutatni, általános érvényű megállapításokat tenni, van-e erőnk ahhoz, hogy a nemes hagyományokat önálló gondolatokkal gazdagítsuk, otthon vagyunk-e egy kultúrában és képesek leszünk-e csatlakozni egy ki tudja, mikor kezdődött szellemi folyamathoz? –, mint majd láthatóvá lesz, nem csupán filozofikus-teoretikus természetű elmélyedést igényel, hanem egész egzisztenciánkat érintő gyakorlati kihívás is. Először vizsgáljuk meg ennek a problémacsokornak a tudományos vetületét!

A Tamás Attila által felsorakoztatott témák – a művészetek eredetének kérdései, a játék szerepe a teremtő aktivitásban, esztétikai alapfelvetések tárgyalása, fogalmak tisztázása, polemikus gondolatok a totalizáló nyelvfelfogásokkal kapcsolatban, az irodalom történetiségének tanulmányozása – egy absztraktabb szinten az általános törvényszerűségek és az emberi szellemi tevékenység időbeliségének, történeti létmódjának viszonyát firtatják. A gond kardinális, hiszen minden ezzel kapcsolatos igazságállítás nagymértékben meghatározza egy generális esztétikai véleményalkotás lehetőségét. A kérdésfeltevések ugyanis ebből az irányból érkeznek. Mit olvashatunk a könyvben a művészetek együtteséről? “Az évmilliókon át érvényes fizikai, kémiai, biológiai törvényszerűségekkel nem magyarázhatóan, ugyanakkor akadályok áttörése árán is érvényesítve »saját léttörvényeit«, egyedeknek és egyedekből kialakuló társadalmi szerveződéseknek a hálózatában” létezik. A művészeti ágak közös eredetre vezethetők vissza. Kapcsolatot teremtettek-teremtenek az ember és szűkebb-tágabb környezete érzékelhető felszínével, mindezen túl e környezet belső konstrukciós törvényszerűségeinek számottevő részével is. Funkcióik általános összegzéseként az érzékelt világ átantropomorfizálása jelölhető meg ennek az aktivitásnak az eredendő ösztönző erejeként. Mindez magával hozza az ösztönös létezésből való kiszakadás folyamata által a teljesebb önmagává alakítás emberi képességét. Kialakul az a minőségileg magasabb szintű visszacsatolás a külvilág összefüggés-hálózatába, mely magában hordozza a gyönyörködés érzését: ez a benyomás az esztétikai élmény egyik alapja.

Szorosan tapad hozzá a fentiekhez a felvetés: “milyen lényegi tulajdonságaiból adódóan olyan lény az ember, hogy szükségét érzi annak, hogy intenzív kapcsolatokat teremtsen műalkotásokkal és velük részben rokon tárgyakkal, jelenségekkel”? Tovább fűzve a gondolatláncot: “[…] az emberi agy az utóbbi évezredek folyamán a maga lényegét illetően nem változott. Az ősi költészet (az ősi művészet) létrehozója és befogadója tehát végső soron a maival azonos agyszerkezetnek a birtokában alakította ki, hozta létre későbbi évezredek alapformáit, illetve a rájuk való fogékonyságot”. Egy átfogó, kontinuus esztétikai gondolkodás biológiai alapja tárul fel e sorokban. A gondolkodás fundamentuma tehát – ahogyan a professzor írja – “egy tágabb értelemben vett” antropológia. Az eredet megragadhatósága – Tamás Attila idézi Heideggert: a lényeg származása – nem jelentkezik megoldhatatlan problémának. A forrás valójában nem lehet más, mint az ember önalakító, önkibontakoztató, identifikációs kapcsolatteremtő képessége. Általánosra irányuló lélektani hatások formálta, a játékos nyitottságnak mint nembeli specifikumnak, a világba illeszkedni és világot formálni tudásnak jelképessé is váló, tárgyiasult megnyilatkozása – ez a művészet. Művelője– és feltételezhetően befogadója is – pedig “az ösztönös és a hasonló indíttatásokat magasabb szinten kibontakoztató indulati-érzelmi reagálások, illetve másfelől a merev ráció jegyében egy technicizálódó környezetben mindinkább elgépiesedéssel fenyegető viselkedési formák között valamilyen közbülső, közvetítésre is alkalmas szférát, rugalmas átmeneti, »átkapcsolási« területet keres”.

Ebből az axiómából származik az esztétikai értékképzet igen határozott tételezése. Tamás Attila kiemeli az értékállító rendszerek, értékorientáló ítéletek szerepét az esztétikai hatás vizsgálatában. Hangsúlyozza a művészi alkotás egységét, a sokféleségből rugalmasan elrendezett, mozgalmas egészet teremtő művészi kiegyensúlyozottságot. A szépség mibenléte kérdésében is a legegyetemesebb emberi irányultságokat ismeri fel: a szabadság és rend érzését-képzetét, kiegészítve az igazsággal való lehetséges kapcsolattal, illetve az életigenléssel: “az egyetemes, önmagát-létrehozásban kifejlesztett, önmagát meghaladva kibontakoztatni igyekvő s a világban önmagát rendezett viszonyba hozni törekvő emberi értékek együttesének a felszíni jelenségeken való átsejlését tekintjük a szépség lényegének”. Miért idézzük ilyen szorgalmasan e következetesen kerekre formált, szigorú precizitásra törekvő, aggályos fegyelmezettségű, szinte megtanulandó szabályokat ismertető tételekre emlékeztető mondatokat? Nyilván a közkeletű igazság miatt, miszerint a stílus maga az ember. S persze van más oka is…

A Határhelyzetben szerzőjének mondatfűzésében megsejthető az a nosztalgia, mely – kockáztassuk meg a feltevést – a tiszta rendszeralkotásra törő értelem után érez. Ezekben a lépésről lépésre előrehaladó, aprólékos, rendkívül alapos, szisztematikus okfejtésben tapintható a tudományok fejlődésének általános törvényeibe vetett bizalom, az alapkérdések változatlanságának a tudata. A szakmai kifejezés döntően – személyes aspektusoknak is teret engedve – a tudományos objektivitás eszményét szolgálja, amennyiben általános törvényszerűségekre igyekszik visszavezetni jelentéstulajdonításait. A megfigyelő-elemző nézőpont, az esztétikai kérdések tágabb antropológiai-társadalmi kontextusban való tárgyalása, azaz az empirikus életvilág analízise kiegészül a szavak, terminológiák – például a valóságtükrözés, az ábrázolás, a kifejezés – jelentésének vizsgálatával, tehát a nyelvanalitikus érdeklődés is meghatározó iránya a tanulmányoknak. Ez a hermeneutikai aspektus pedig elvezet a kötet centrális problémájához, melyet az egyoldalúan felfogott (a nyelv világteremtő képessége, illetve eszközjellegű felhasználhatósága és a mindennapi gyakorlatban ekként való funkcionálása közül csak az előbbit hangoztató), abszolutizáló nyelvi világmodell filozófiai kihívása jelent. A “nyelvi fordulat” háttérbe szorította a “szép” kérdéskörét, állapítja meg Tamás Attila, s rámutat, hogy a közelmúltunkban lezajlott paradigmaváltás (vagy legalábbis annak mutatkozó nézőpont- és vonatkozásirendszer-csere) a referencialitás és a szövegszerűség szembeállításának hamis dilemmájához vezetett az irodalomrecepcióban. Előttünk áll a mára már ezer oldalról megközelített, agyontárgyalt elméleti-szemléleti gond: a retorikai vizsgálat maga alá gyűri és érvényteleníti (ideologikusságukban leleplezi) a nyelv tropikus természete és utalhatatlansága miatt elméletileg megalapozhatatlan esztétikai olvasatokat. Tudjuk, hogy a tudatfilozófiai, illetve nyelvfilozófiai alapozás eltérő utat járó magyarázatai állnak a vita hátterében. Az előbbi szerint a nyelv, a jelrendszerek egyike, a tudat eszköze, annak ábrázolási funkciójából következik. Az utóbbi viszont megfordítja a sorrendet, s a tudati struktúrákban a nyelvjátékok (nyelv és életforma együttese) grammatikájának szabályait ismeri fel. A társadalmi tények, a szimbolikusan közvetített viselkedési módok a jelrendszerekbe utalódnak: a szubjektum-objektum viszony helyét átveszi a nyelv és a világ, a mondat és tényállás kapcsolat. Az érzékelt-tapasztalt valóság sensus communisa helyett a grammatikailag meghatározott világ lesz az a horizont, melyen a valóságot megérteni próbálhatjuk. S mivel elvileg a tényállásoknak annyi típusa van, ahány grammatika létezik, a valóságot praktikusan, a különböző életvilágokba foglalják a nyelvjátékok. Megvalósul tehát a természettudományok és a filozófiai hermeneutika elváló irányai mögött álló kanti gond, az átmenet a tiszta ész kritikájából a gyakorlati ész kritikájába, hiszen a nyelvi világuniverzumban a gyakorlati ész hegemóniája egyetemessé válik. Meghaladhatónak látszhat a logocentrizmus, a metafizika helyét átveszi a lingvisztika mint végső értelemvonatkozás. A hagyományozódó jelentéstartalmakat elsajátító, azokat analitikusan feldolgozó, a történeti elvet messzemenőkig szem előtt tartó gondolkodói attitűd az előzetes megértés korlátozottságát olvassa az általános törvényszerűségek után nyomozó, a pozitivizmustól elszakadni képtelennek mutatkozó analitikus tudományelmélet képviselőinek a fejére.

De visszatérve az értekező módszerhez, a fentiekben felvillantott teoretikus szembenállás ragadható meg Tamás Attila Jauss-kritikájában is. “Az ellentmondások nélküli, hézagmentesen kidolgozott rendszerek kiépítésénél láthatólag Jauss is többre tartja a valóban meggyőző erővel szólást” – írja lényegre tapintóan. Az esztétika és az irodalomtörténet komplex összetettségére, szerteágazó kérdésirányaira való reagálást firtatja ekképpen. A diszciplínák autonómiája, a tudásformák egymásra rétegződésének tudata ösztönözhetik e polemikus véleménynyilvánításra. Hiszen – mint már említettük – meggyőződése szerint az alapkérdések változatlanok. A kettősség ebben a metszetben is jelentkezik: az eltérő tudományos aspektusok nemcsak teoretikus kérdésekben ajánlanak más-más megoldásokat, hanem magatartásbeli mintáik is különbözőek. A hermeneutika képviselője nem elégszik meg a megfigyelő szerepével, hanem maga is résztvevője a hagyománytörténések folyamában kibomló igazságtételezéseknek, valóságinterpretációknak. A gondolkodó nem passzív néző, sokkal inkább aktív értelmező. Íme ismét itt a határhelyzet. Átlépi-e a könyv szerzője a nyelvfilozófia Rubiconját?

Nos, erre a kérdésre nem lehet teljes egyértelműséggel válaszolni. Mégis inkább nemleges a felelet. Ám annyi bizonyos, hogy “vizes lesz a lába”. Ugyanis egyrészről hangoztatja, hogy “a sokat emlegetett »nyelvi megelőzöttség«-nek a bizonyítása, illetve mibenlététnek a pontosabb megfogalmazása igazában hiányzik, illetve leszögezi, hogy “a »nyelviség« egymagában […] nem határozza meg a gondolkodás egészét sem, s bizonyos, hogy nem determinálja ennél nagyobb mértékben az irodalmi alkotásokat […] sem”. Másrészről viszont látni kell, hogy magáévá teszi a történeti szemléletet, elismeri a megértés kiküszöbölhetetlen részlegességét, s teret enged a különféle megközelítési módok, vizsgálati módszerek pluralizmusának, saját előfeltevései felülvizsgálatának is. Sőt, Tamás Attila emberileg szimpatikus – hermeneutikai aspektusból pedig egyenesen elengedhetetlen – önreflexiós készsége addig a pontig jut el, hogy a maga számára is modellként állítsa a szemléleti összetettséget, a “termékeny eklektikát”: “A hézagmentesen néhány sarokpontra épített rendszerek kialakítását célzó törekvésektől eltávolodva, fölismerve az esetleg különböző irányokból induló, de azért egymást ki nem záró gondolatok, egymás eredményeit meg nem semmisítő vizsgálati módszerek együttes, részben egymás melletti hasznosításának a lehetőségeit.”

Befejezésképpen a teoretikus gondok “határhelyzeteitől” kicsit eltávolodva szenteljünk figyelmet az egzisztenciális oldalnak is. Tamás Attila – saját szavaival – szakmai pályafutásának végéhez közeledve von mérleget. Menynyire sikerült szellemi önállóságát megőrizve új, önálló vagy éppen átfogó, az előzményeket rendszerező, szemléletileg rugalmas, a fundamentumokban mégis homogén, strukturálisan szilárd – s némiképp talán időtálló(?) – gondolati felépítményt létrehoznia? A kiváló tudós a megvalósult szocializmus nyomasztó légkörű és szűk perspektívájú szellemi miliőjében elismerten a gondolati és szakmai progressziót, a széles körű tájékozottságot és a tekintélyt parancsoló felkészültséget képviselte. Ez a “némiképp magános út” egy olyan elágazásba jutott, ahol az irodalomról és esztétikáról való elmélkedés íve megtörni látszik, s korunk antiesztétikai törekvései immár kétségbe vonták e diszciplínák puszta létét is. Vajon az immár konzervatívnak nevezhető nézetek képviselőinek mi lesz a sorsa? A teljes feledés? Érdemes azért eltöprengeni azon, amire a professzor megszenvedett, ugyanakkor halk bölcsessége figyelmeztet: “Az irodalomtudomány történetének sokéves előadása során volt alkalmam észrevenni, hogy az eltelt századok folyamán nem alakult ki olyan irányzat, amely fölött előbb vagy utóbb valamiképpen »el ne szállt volna az idő«, másfelől viszont a legtöbb irányzatból »divatja múltán« is maradt azért fönn valami. (Majd több, majd kevesebb.) Ma sem biztos, hogy merőben más sajátosságokat mutat a dolgok alakulásának menete.” A trendkövető irányzatosság, a doktrinérséggel szemben az állandó és változó komponensek, az azonosnak tudott értékek és idegennek érzett benyomások tökéletesen megszüntethetetlen feszültségének tudatos és a lehetőségekhez képest mégis játékos feloldására tesz újból és újból kísérletet munkáiban. Megállapításait – ahogyan a Töprengések az irodalmi értékről című nagyesszéjében írta – mindig “a világ egészében létező emberre vonatkozóan” teszi. Önmagát, ha szükséges, folytonosan korrigálva, az új eredményeket alkotó módon felhasználva. Ezt hívják szakmai tisztességnek. S a kritikánkban felsorolt problémák, az eredet, a megérthetőség, az értékállítás, a temporalitás kérdése mind erkölcsi-ontológiai gonddá is válik Tamás Attila írásaiban. Az irodalommal való foglalkozás nála létmegértés is egyben. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a mélyen átélt esztétikai hatás, az az élményszerű feldolgozás, mellyel az elemzett anyagot a befogadó saját szellemi identitásának, sorsának párhuzamában képes értelmezni. Ez a hozzáállás: az egzisztenciális tudomány szorulna a margóra…?!

Dávid Gyula: Írók, művek, műhelyek Erdélyben

A csíkszeredai Pallas–Akadémia Könyvkiadó jelentette meg a Kolozsváron élő irodalomtörténész, Dávid Gyula Írók, művek, műhelyek Erdélyben című kötetét. Önmagában véve nincs abban semmi szokatlan, ha a hetvenötödik évét betöltő irodalomtörténésznek, könyvkiadónak könyve jelenik meg a kiadó Bibliotheca Transsylvanica sorozatában, hisz a leghivatottabbak közé tartozik, akik a kisebbségbe jutott erdélyi magyarság szellemi kincsei értékeire irányíthatják figyelmünket. Örömmel vesszük kezünkbe a kötetet, amely egyfelől Erdősi Sylvester János, Petőfi Sándor, Arany János, Jókai Mór, Tolnai Lajos, Bánffy Miklós, Nyirő József, Olosz Lajos, Reményik Sándor, Daday Lóránd, Asztalos István, Tamási Áron alkotói pályája egészéről, illetve egy-egy szegmentumáról szól, másfelől az erdélyi magyar könyvkiadás közelmúltjába és jelenébe nyújt bepillantást. Írásai olvasása közben elgondolkozunk azon, hogy miért is kellett több mint egy negyedszázadnak eltelnie, hogy irodalmunk kiváló kvalitásokkal megáldott kutatója újra saját kötettel jelentkezhessen?

Mielőtt kötetét méltatnánk, tekintsünk vissza az 1928. augusztus 13-án született irodalomtörténész és könyvkiadó munkásságára. Pályája ígéretesen indult: 1951-ben végzett magyar szakot a Bolyai Tudományegyetemen. Már diákként, 1949-ben, szerkesztője lett az akkor szerveződő Állami Irodalmi és Művészeti Kiadónak. 1953–1956 között ösztöndíjas aspiráns, 1956 őszétől tanársegéd a Bolyain. De ekkor kerékbe tört a felfelé ívelő pálya. Erre így emlékszik vissza: “Azt az 1956. november 1–jei, Házsongárdi temetői tüntetést – bár a temetőbe való kimenetelt valóban én kezdeményeztem – rajtam túllépve változtatták a körülmények a magyar forradalom melletti rokonszenvtüntetéssé. A hét év börtönt a »temetőért« mindenesetre én kaptam, s az utolsó napig leültem.” A börtönt újabb nehéz esztendők követték, mígnem a meginduló Kriterion Könyvkiadóhoz való belépése végleg eljegyezte őt a könyvkiadással. Irodalomtörténészként 1971-ben jelentkezik, a kolozsvári Dacia Könyvkiadó kismonográfia-sorozatában megjelentetett Jókai-könyvével, melynek alcíme – Emberek, tájak, élmények Jókai erdélyi tárgyú műveiben – jelzi a célt, amelyet maga elé tűzött. Tollát távolról sem csak a romantikus író iránti nosztalgia vezette, bár, mint maga mondja, már huszonnégy évesen szerelmese lett a XIX. századi magyar irodalomnak. Amiként az író, a száz esztendővel későbbi monográfusa is hitet kívánt ébreszteni az olvasóban: “Egy nemzet készült új jövőt teremteni magának, s felkészülésében múltja kimagasló példáival erősítette magát.” Tette ezt rendíthetetlen hittel egy olyan ember, akinek minden oka meg lett volna arra, hogy tollát a pesszimizmus vezesse. A vizsgálat tárgyává tett életmű, illetve a választott téma alkalmat és lehetőséget adott számára, hogy azokban a zord esztendőkben, a kibontakozóban levő elnemzetlenítési törekvések ellenében hazaszeretetre, a nemzet önzetlen szolgálatára intse és buzdítsa olvasóit. A Jókai-kismonográfiát követő Petőfi Erdélyben (1972) című köteten tűnt fel újra a neve, társszerzőként Mikó Imre mellett. A sok-sok képpel illusztrált, igen értékes, sikeres kiadványt irodalomtörténeti pontosság, elmélyült tárgyismeret, a költői világ szépségei és titkai szemléletes megjelenítése, a tárgyalt témával való teljes belső azonosulás jellemzi. 1974-ben jelent meg az ötvenes években ösztöndíjas aspiránsként megkezdett, doktori disszertációnak szánt munka, a Tolnai Lajos Marosvásárhelyen (1868–1884) című monográfia. Elgondolkozhatunk azon, hogy mi késztethette a témaválasztásra: az a gondolat, hogy “Tolnai Lajos élete és írói útja a XIX. századi magyar irodalom történetének mai napig sem mindenben lezárt fejezete” vagy a feltáratlan dokumentumok hiánya miatt az író megítélésével szemben kialakult egyoldalúság, miből következően “maga a mű sem kerülhetett reális megvilágításba”. De ugyanígy vezethette az üldözött iránti rokonszenv és együttérzés, mely később – önnön sorsából eredően – a végső kidolgozás során jóval túlmutatott azon. A megjelent munka immár nem csupán irodalmi ok-okozati tényfeltárás, hanem a zaklatott életű alkotó személyiség lelkiállapotát megértéssel tárgyaló, mély átélésre valló könyv lett, mely Tolnai Lajos bukása ellenére is a küzdés értelmét és szükségességét hirdette a hetvenes évek olvasói számára. Az elmélyült elemzés, a Tolnai-életmű értékeit feltáró és tudatosító munka, a rendkívül bő jegyzetanyag filológiai megalapozottsága nagyra hivatott irodalomtörténész munkája.

Az indulást, a képességeinek megfelelő kibontakozást a koncepciós perben hozott súlyos ítélet és annak a későbbiekre is kiható negatív következményei lehetetlenné tették. Dávid Gyula többé nem juthatott egyetemi katedrához. Az erdélyi irodalomtörténet-írás nagy vesztesége ez, még akkor is, ha tudjuk, könyvkiadói-szerkesztői munkája során a romániai magyar irodalom sok kiváló művének újrakiadását segítette, juttatta el az olvasók asztalára. Ám a kiadói-szerkesztői taposómalom mégsem lehetett, válhatott tudományos alkotó műhellyé. A kötetek tucatjaiban megjelenő elő- és utószavak, irodalmi lapokban megjelent méltatások már nem állhattak össze a Jókai-monográfiához vagy a Tolnai Lajos vásárhelyi éveit feldolgozó könyvhöz mérhető szintézisekké. Talán maga sem tudná megmondani, hogy mennyi gondolat maradt emiatt kiforratlan, mennyi ötlet és szándék rekedt meg csíraállapotban.

A kötetben Előttünk járókról – jelen időben címmel közzétett beszédek, előadások küldetést teljesítettek: hitet s reményt nyújtani a kisebbségi sors szorításából szabadulni igyekvő közösségeknek, eszményt s célt adni a cselekvésnek. A könyv lapjain a klasszikus magasságokba emelkedett költők s írók, az erdélyi irodalmi élet kiválóságainak gondolatai, a műveikbe foglalt üzenetek kapnak hangot, fogalmazódnak újra. Egyetemességük, nagyságuk jele, hogy a jelen időnek is van mondanivalójuk. Azért fordulunk hozzájuk, hogy kérdéseink megválaszolásában támpontokra, szándékaink megerősítésére, a magunk küzdelméhez példára és buzdításra leljünk. Mily fájdalmas leírni, hogy Erdősi Sylvester János közel fél évezredes óhaja, szándéka, üzenete – “minden nípnek az ű nyelvén” – még ma sem teljesedhetett ki a kisebbségbe sodort magyarság számára, hogy a Petőfi Sándor verseiben oly markánsan jelen levő, a nemzeti és a világszabadság gondolategysége érvényesülését napjainkban éppúgy veszélyezteti a nemzeti elfogultság és türelmetlenség, mint globalizmus, a nemzeti sajátosságokat kicsinylő, illetve tagadó szociálliberalizmus mételye. Miként lehetséges, miként kellene “Petőfi igaz örökségével új szövetségbe lépni”? Dávid Gyula szavai, válasza Erdélyen túlmutató, az Európai Unióba integrálódó magyarságra nézvést is érvényes üzenetet hordoznak: “…ha valaha volt, úgy ma igazán szükség van arra, hogy legyenek ifjak, akiknek elveik vannak, akiknek hitük van, akik ezt a hitet kimondják, még ha érette fizetni is kell. Ha valaha, úgy ma igazán szükség van arra, hogy egy felnövekvő nemzedék visszataláljon a magyarság közösségéhez, amelytől elidegenítették, hogy vállalni tudja a közösségi gondokat, a közösségi terheket. Petőfi hite, Petőfi ereje kell hozzá, hogy magyarságát vesztett ifjúságunk visszataláljon, nem a jelszavakban, hanem a hétköznapi tettekben élő magyarsághoz.” Így, csakis így válhatnak valóra Kossuth Lajos 1842-ben írott – a kötetben Kossuth és Petőfi kapcsolatát felidéző beszédben megidézett –, európai integrációs törekvésünk korában is megszívlelendő szavai: “…a magyar európaias legyen, s amit európaiasnak nevezünk, a honban mindig magyar maradjon”.

A megmaradás gondolata kulcsszóként van jelen az erdélyi magyarság, a kisebbségbe taszítottak eszmetárában – az impériumváltások óta mindmáig. Az érte folyó harc az idők folyamán más és más arcot öltött. Az eszmebarikádokra kiállók sorából oly nevek tűnnek fel a kötet lapjain, mint Bánffy Miklós, Nyirő József, Reményik Sándor, kiknek művei évtizedekig száműzöttek voltak az erdélyi tankönyvekből, könyvüzletekből, könyvtárakból, illetve jobb esetben is csak csonkítva, torzítva lehettek jelen. 1990 után megannyi buzgárként törnek fel – tanúságul és tanulságul a maiak számára. Bánffy Miklós önvizsgálatra buzdító trilógiája, Nyirő József regényeinek hazatalálása, Reményik Sándor verseinek a cselekvés felelősségére utaló üzenete a katarzis erejével hat a mai olvasókra, a hallgatóságra. Napjainkban nemegyszer ér bennünket az igaztalan vád: múltba néző nemzedék vagyunk, túl sok az ünnep, túl sok a szobor- és emléktábla-avatás. Ismét a könyv fejezetcímébe foglalt gondolatot említenénk: előttünk járókról – jelen időben. Két-három nemzedéknyi honfitársunkat fosztottak meg azoktól a szellemi erőforrásoktól, amelyeket a fentebb említett erdélyi alkotók sugallhattak, nyújthattak volna számukra! A diktatúra korában, aki szólni mert, aki vállalta a harcot (Daday Lóránd), elnémították. Azokban a zord időkben azonban a hallgatás is tetté válhatott (Olosz Lajos). Megfoszthatjuk-e ma magunkat mindannak ismeretétől, attól, hogy elődeink időtlen érvényességű üzeneteit cselekvéseink eredői, összetevői sorába ne iktassuk?! Nélkülük olyanokká válnánk, mint a szárnyaszegett madár, amely képtelen természetes közegébe, a magasságokba emelkedni. Eleinkre emlékezni semmiképp sem öncélú cselekedet, hanem önismeretünk része és cselekvéseink erőforrása. Dávid Gyula intő szava ott lebeghet minden rendezvényünk fölött: “Az ünneplés csak akkor igazi, ha azt a lelkünkbe fogadott és onnan kisugárzó fény világítja be.”

Bár az egyetemi katedrától a hatalom eltiltotta, a sors mégis kegyes volt Dávid Gyulához, hisz a Kriterion Könyvkiadó szerkesztőjeként, középiskolai tankönyvíróként, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon főmunkatársaként, majd főszerkesztőjeként, 1990 után pedig a maga vezette Polis Könyvkiadó révén mindenkor irodalomközelben maradhatott, szolgálhatta az irodalmat. Szellemi napszámosként, fáradhatatlan küzdőként volt jelen az erdélyi magyar szellemi életben. Azok közt volt, akik már a hetvenes évek végén kitartóan szorgalmazták a romániai magyar irodalomtörténet szintézisének a kidolgozását. Az azzal szemben támasztott követelményt erkölcsi, etikai megközelítésben vetette fel: “Ön- és közveszélyes – mert a tudatot fertőzi meg – az a tudomány, amely nem a tényekre építi a maga koncepcióit, hanem eleve megalkotott koncepciók alapján nyilvánítja létezőnek vagy nem létezőnek a tényeket.” Ilyen elvi alapon lett társszerzője a középiskolai irodalomtörténeti tankönyvnek, átérezve a vállalt feladat rendkívüli felelősségét, tudván tudta, hogy az irodalomoktatás “a magyar nemzetiségű ifjúság nemzeti tudatának elsődleges formálója”. Ne feledjük, hangsúlyozzuk újra, hogy ezt az elvárást 1978-ban fogalmazta meg. Hogy szándéka az elkövetkező évtizedben ez csak részben valósulhatott meg – az az akkori rendszer rovására írható. Az azonban mindenképp elgondolkodtató, hogy ez a várva várt szintézis miért nem valósult meg az 1990 óta eltelt másfél évtized alatt?! A kolozsvári magyar irodalomtörténeti egyetemi tanszék házatáján, ahonnan ezt a szintézist elvárhattuk volna, hiába keresünk a Szabó T. Attila alkotásához, az Erdélyi magyar szótörténeti tárhoz mérhető monumentális munkát. Pedig rendkívül nagy szükség lenne arra, hogy Sőni Pál 1969-ben kiadott egyetemi jegyzetére árnyékként vetülő ideológiai megkötöttségeket felülbíráló, valamint a Kántor Lajos és Láng Gusztáv által 1973-ban megjelentetett Romániai magyar irodalom 1944–1970 című könyvét kiegészítő, az 1918 után kibontakozó irodalom történetét objektíven, tudományos megalapozottsággal, az értékek szintjén mérlegelő munka mutassa be, tárja elénk azt a szellemi kincsestárat, amelyet e szellemi régió az évtizedek során létrehozott, megalkotott. S ez nem csupán erdélyi kérdés – ezt az igényt jelzi, támasztja alá Pomogáts Béla munkája, A romániai magyar irodalom című kismonográfia magyarországi megjelentetése –, az egyetemes magyar kultúra ügye is.

2004 márciusában, Nyíregyházán, a Pallas–Akadémia Könyvkiadó bemutatkozóján, könyve ismertetésekor Dávid Gyula a kisebbségi sorshelyzetben kifejlődött régiók közötti jobb kommunikáció, a megismerés szükségességét szorgalmazta. Utalt arra, hogy bár gondolkodásunk, érzéseink, magyarságunk szellemi határa fölötte áll a politikaiaknak, a magyarság egyesítésének a sikere a kölcsönös megismerésen áll vagy bukik.

Dávid Gyula könyve második részében tanúságot tesz arról, hogy kiadói-szerkesztői, illetve kiadóvezetői hivatásának nemcsak lelkiismeretes napszámosa volt, hanem számtartó gazdája is. A “műhelyforgácsok”-ként jegyzett írások feltárják az olvasó előtt azt a szellemi tevékenységet, amelyre a romániai magyar könyvkiadás 1989 előtt és után vállalkozott, vállalkozhatott. A vízválasztó dátum előtti képet a nemegyszer a hatalommal, annak janicsárjaival vívott konok, oly sokszor kilátástalan küzdelem jellemezte; az elmúlt másfél évtized során az irodalom, a könyvkiadás, a könyvterjesztés és olvasói igények kontextusában bekövetkezett változások, a haszonelvűség, a szétziláltság, az elszegényedés okozta gondok támasztanak ugyancsak kemény feltételeket, akadályokat az eszményi kibontakozás elé. Pedig Misztótfalusi Kis Miklós életpéldája, törekvései Erdélyben mindenkor a legmegbecsültebb hagyományok közé tartoztak. Az utóbbi évszázadban a folytonosságot olyan tipográfusok neve fémjelzi, mint “a szükségből mindenessé váló alkotó”, Kós Károly, “a hűség és a korszerűség” jegyében dolgozó Tóth Samu, valamint a Kriterion-könyveket gondozó Bálint Lajos és Deák Ferenc – akikről oly elismeréssel szól könyvében Dávid Lajos.

A könyvkiadásról szóló írásokból megismerhetjük a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon immár három és fél évtizedre visszatekintő kálváriáját, amelynek Dávid Lajos az első mozzanattól, a Korunk szerkesztőségében 1968-ban tartott megbeszéléstől cselekvő részese volt, a harmadik kötettől pedig annak főszerkesztőjeként hordozza a szerkesztés és megjelentetés terhét. A különböző kötetek megjelenésének időpontjai – 1981, 1991, 1994, 2002 – jelzik a megírás, szerkesztés, kiadás külső és belső viszontagságait, nehézségeit. Remélhetőleg a sorozat ötödik, befejező kötete, valamint az első két kötet “hiányait” rendezni kívánó pótkötet is belátható időn belül megjelenik.

A kötetzáró Kérdezz – felelek fejezet a szerzővel készített interjúkat tartalmazza. Nagy Pál “a fél évszázad az önként vállalt – vagy olykor vállalni kényszerült – feladatok vonzásában” élő személyiséget szólaltatja meg, aki “mindenkor, minden területen, pontosan, hivalkodás nélkül, lelkiismeretének parancsai szerint cselekedett – sokoldalú szellemi készségét érvényesítő odaadással”. Beke Györggyel folytatott beszélgetések a romániai magyar könyvkiadás műhelytitkait kívánják feltárni – ezt kiegészítendő Dávid Gyula az 1990–2003 közötti erdélyi magyar könyvkiadói helyzetképet ismerteti. Balázs Sándor a közügyek vonzásában is fáradhatatlan személyiséget faggatja a politikai fordulatot követő esztendőkről. A vele készített beszélgetések egy időben szólnak a korról, és szólnak egy rendkívül tevékeny emberről, aki életét az erdélyi magyar szellemi élet szolgálatának szentelte.

Méltató sorainkat zárjuk az egyik interjúból kiragadott gondolattal: “Számomra az élettől az lenne a legnagyobb ajándék, ha valamiképpen a napot 48 órássá lehetne tenni. Akkor talán reményem volna, hogy mindent elvégezzek, amit elvégezni szeretnék.”

Tavaszy Sándor: Erdélyi tetők

“Erdélyt pedig nem adjuk, imádkozzák az iskolás gyerekek Pesten minden reggel és délben a Magyar hiszekegy után. A valóságban mást sem tettünk Erdéllyel egy század óta, csak adtuk és adtuk, és ma jobban adjuk, mint valaha. Mert egy országrészt nem fogadalom, fegyver és birtoklás tart meg, hanem az a titkos hódítás, mely úgy ejti meg a földet, mint férfi a nőt. Erdély a legkülönb nő volt, akivel a magyarságnak itt Európában dolga akadt, s a kései utazó, aki komoly zöld szemei előtt járt heteken át, a méltatlan, legkülönb párját elvesztett hím szomorúságát érezhette: ez után a nő után már csak lefelé mehetek” – írja a Radnai-havasok közelében, Nagybányán született, de Pesten élő Németh László ezeket a sorokat 1935-ben a Magyarok Romániában című útirajzában, vitaírásában, amelyben fájdalmas látleletet készít a magyar kisebbségi léthelyzetről.

Ugyanebben az időben, a maguk módján dacolva ezeknek a gondolatoknak az igazával, Tavaszy Sándor, a kolozsvári Református Teológia filozófus tudós tanára és Balogh Ernő, a későbbi geológusprofesszor és kiváló fényképész, továbbá művész és turista barátaik, tanítványaik évi rendszerességgel a “talpuk alá veszik” az erdélyi hegyeket, hegytetőket, völgyeket, és bejárják azokat. Tavaszy Sándor minden útról pontos feljegyzést készít. A túra minden fázisát, az erdők típusának változásait, a feltörő forrásokat, az emelkedőket, a pihentető tisztásokat, a megnyíló látképet, a geológiai viszonyokat és történéseket megírja. Balogh Ernő pedig a legnehezebb terepen is mindenhová, Orbán Balázst követve, viszi magával nehéz fotómasináját. Nagyméretű, 13x18 cm-es üveglemezre nehéz súlyú és nehezen kezelhető kamerával dolgozik. Egy-egy kép elkészítése gyakran több mint egy óráig eltart. Az útjaikról készített, 1938 után most újra megjelentetett Erdélyi tetők című könyvben a százötvennégy oldalas útirajzot kilencvenhat szép kép teszi elevenebbé. Bemutatásra kerülnek a Maros mente, a Tordai-hasadék, a Szamos völgye, a Vlegyásza, a Jád patak völgye, a Meziádi-barlang, a Gyalui-havasok, Torockó a Székelykővel, a Bedellői-havasok, Verespatak, a Detonáta, a Bihar hegység, az Aranyos völgye, a Szkeriósai-jégbarlang, a Cibles (Széples), a Radnai-havasok, a Hargita, a Görgényi-havasok, a Háromszéki-havasok, Kovászna (a tündérvölgyi táj), Tusnádfürdő és a Csomád-hegy, Bálványosfürdő, Nagykő-havas, Bucsecs és a vadregényes Retyezát.

Az egyik lelket emelő példa Tavaszy Sándor szelleme, az alázat, amivel befogadja magába “Apáczai hazasíró lelkét, Kazinczy Erdélyt felfedező szellemét, a Genius transylvanicust…” “A Természet, a Történet és Szellem erdélyi egysége úgy megigéztek, hogy vándorbotot vettem a kezembe, hátizsákot a vállamra […] s azóta járom az erdélyi földet. […] Ha eddig az egyetemes emberi szellem gyémánthálózatát kerestem, most az erdélyi emberek nyomkeresőjévé váltam. Elindultam Kazinczy nyomdokain, majd Ujfalvy Sándor után mentem, kerestem Hermányi Dienes József és Benkő József lépéseit, megkíséreltem Orbán Balázst követni, sőt, Gyulai Pált is elkísértem a Királyhágótól Gernyeszegig”– írja.

A magyar történelmet és kultúrát ismerő, megélő és írásában megidéző Tavaszy Sándor lelkében és tudatában az általa végigjárt utakon, a tisztességes fáradtsággal “meghódított” hegytetőkön és völgyekben Erdély neki magyar maradt, bár már a vasúti jegyet lejben fizette. Az éjszakai erdei menedékházban, a havasok világában aztán – vagy egy-egy útbaigazító mondatnál – már mindenki “csak” ember, és nem román vagy szász, vagy magyar.

Hosszan gondolkodtam e recenzió címválasztásánál, hogy Erdéllyel kapcsolatban Debrecenben, 2004-ben leírhatom-e az “öröm” szót bármilyen formában is. Nem számít-e szentségtörésnek? E könyv számomra legnagyobb érdeme és hatása mégis az, hogy az emelkedett jelzővel társítva az öröm szót is merem vállalni a szerzők megélt és megismert élményeiről szólva. Úgy érzem, hogy a Tavaszy Sándor- és Balogh Ernő-típusú és szintű megközelítéssel, lelki, szellemi és fizikai felkészültséggel Erdély hegytetői és völgyei ma is – és még évezredekig – a magyar érdeklődőnek adhatnak magyar kulturális és természeti élményt, magyar örömöt. Ehhez ad példát és csinál kedvet ez a könyv.