Ekkor még az első pillanatban nem is gondoltam semmire, mindig nem gondolhat az ember a legrosszabbra, mert akkor már nem is élne, így hát nem gondoltam én se semmi rosszra, ha megállt, hát megállt, azért van az út, hogy járjanak rajta, már meg is akartam fordulni, hogy tovább végezzem a munkám, amikor felötlött bennem: “Jéte! Hát nem jöhetett ez a kocsi sofőr nélkül, ha jött, akkor vezette valaki, vissza is fordulok rögtön – mindez a töprenkedés egy pillanat ezredrésze volt –, nahát, velem nem babrálsz ki, mondom, s várok. Persze csak ekkor vettem észre azt is, hogy az ablakai füstüvegből vannak, ez az első pillanatban fel sem tűnt, viszont amikor rádöbbentem erre, akkor már oda is cüvekelődtem az ablakhoz, mert nem lehet ennyi véletlen. Fekete Dacia, füstszínű, átláthatatlan üveg, és nem száll ki senki belőle. “Hát csak nem bóklászol úgy céltalanul” – mondom, ebben a benzinszűk világban, meg hogy: ha már itt vagy, akkor megnézem, ki jött s kihez, mit keres itt, nézem s várok, nézek s várok, hát nem történik semmi.

– De hát nem ezt mondtam én is? – vette át a szót Kenéz Istvánné –, nem ezt mondtam? Hogy épp attól lett gyanús, hogy nem szállt ki senki. Tévesztettem volna szem elől? Mentem volna át a te szobádba: István itt valami gyanús dolog van, s közben az illető kiszáll a kocsiból és én észre sem veszem?

Elhallgatott majd hozzáfűzte: – De hát neked, mondhat az ember!

Pillanatok alatt történt mindez, vissza is jött rögtön, elfoglalta az őrhelyét, behúzódott a férje elé, aki időközben nekitámaszkodott az ablakkeretnek, s úgy nézett ki az ablakon át a szürkülő délutánba.

A kocsi látványa nem hagyta nyugodni Kenéz esperest. Az, hogy érkezik egy idegen kocsi, megáll, leparkol egy falusi paplak előtt, leparkol, és nem száll ki senki belőle, az még számára is több mint gyanús volt. Még akkor is, ahogy Nyújtódi plébános mondta, hogy: “Úgy megijesztettek az ötvenes években, hogy azóta nem kell tegyenek semmit. Félünk mi magunktól is, még csak nem is kell ijesztgessenek.”

Kenéz esperes most már nem is a vasárnapi istentiszteletre gondolt – arra, hogy kivel mit beszélt az elmúlt időben. Sorra vett mindenkit, akivel csak szóba állt, megpróbálta felidézni a beszélgetésüket, ki mit mondott, kinek mit mondott, de nem talált senki olyant, aki gyanús lehetne. “De hát honnan lehet tudni – villant át az agyán. Honnan? Amikor mindenki gyanús. Hisz ki gondolta volna X.-ről is? Ki? Amíg az a levél ki nem tudódott.”

Annyira elmerült a gondolataiban, hogy meg is feledkezett az autóról. De amikor kinézett az ablakon, az autó ott állt és úgy, ahogy pár perccel előbb.

– Márpedig jogom van hozzá – mondta Kenéz esperes –, jogom van tudni, hogy ki áll meg a kapum előtt, s miért?

– Hátha épp ezt akarják! – szólalt meg könyörgőn a felesége –, hogy kimenjen, odamenjen, azok meg kiugranak, betuszkolják a kocsiba, s már itt sem lesznek.

– Meglátjuk azt – mondta Kenéz esperes, s a felesége kérlelő szavaira bekeményített.

– Ebben igazad van – mondta Kenéz esperes egy kicsit meg is könnyebbülve. – Jöjjenek ők, ha már jönni akarnak.

Kint a Vaknya-tető mögött kezdett lemenni a nap, lassan szürkült. Bolyhos csend terpeszkedett el a házak között, pöffeszkedőn, kéklőn. Varjasd, a mindenkori falu megszokott, esti életét kezdte élni. A mezőről munkában megfáradt emberek érkeztek, gyűrött arcukon fénylett a gond. Bevásárló szatyrokkal a kezükben asszonyok s gyermekek siettek a központban levő vegyesbolt felé. Az út szélén parkoló autóról senki nem vett tudomást. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az a kocsi ott áll.

Bent ugyanaz játszódott le, mint az első nap. Kint is.

Nemegyszer azon kapta magát, hogy megáll az udvaron, a kertben, a házban, beledermed a mozdulatlanságba, s máson sem jár az esze, mint az autón, s annak láthatatlan utasain. Főleg este és éjszaka tört rá a töprengés. Főleg este és éjszaka tört rá a rettegés, amikor a sötétség már birtokba vette a falut, csillagok könyököltek a ház előtti fák ágaira, a szomszédos házak kupás cserepeire, s néztek be a sötétben lapuló szobára. Ilyenkor, mint az éjszakában a föl-fölvillanó hullócsillagok szilánkjai, gondolatok százai szikráztak át az agyán lüktető, lázas sorjázással. Most azonban, szemben az eddigi történésekkel, amikor csak láthatatlan hatalommal hadakozott, mert eddig arctalan és személytelen volt a fenyegetés – most váratlanul személyes jelleget öltött. Most már tudta, hogy előbb-utóbb sor kerül rá. Most már bizonyosságot nyert, hogy nemsokára be is következik. S ha eddig a fenyegetés csak távoli és bizonytalan volt – most bizonyosságot nyert. A kocsi megjelenése nyugtázta, hogy számon tartják és figyelik. Hogy őt is “hívatni fogják”. Beidézik. Számon kérik a legrejtettebb gondolatait. Magyarként. Mert itt mindig mindennek etnikai jellege volt.

A szorongás kétféle cselekvéssort indított el benne. Egy tudat alattit, ahol a félelem az ismeretlentől, a holnaptól felerősödött benne. FÉLT. Éjszaka, pontosabban éjszakánként arra ébredt, hogy vagy riadtan ébresztgeti a felesége: – István, István, mi van, mi történt? Miért sóhajtozik, jajgat, hánykolódik? Vagy földomlásba került, sziklányi ködarab nyomja a mellét, amely elnyomja, betakarja, s hiába próbál lélegzeni, egyre kevesebb levegőhöz jut, az agya elsorvad az oxigénhiánytól, vagy ami még rosszabb – ismeretlen vallatójával vitatkozik.

Pedig ha visszagondolt eddigi életére, úgy tűnt, másra sem készült egész életében, csak erre. Arra, hogy egyszer hívatni fogják. Igen, csak erre készült mindig, még akkor is, amikor nem gondolt semmire, nem akart tenni semmit. Csak hallgatni. Évtizedeken át napról napra a legnehezebb feladata az volt, hogy megtanuljon hallgatni. HALLGATNI. Fiatal kora óta, szinte ahogy kikerült a teológiáról– döbbent rá – nem az volt a legfontosabb, hogy a gondolatait minél közérthetőbben, minél pontosabban, szebben, szabatosabban, a legtökéletesebben megtanulja kifejezni, hanem hogy elrejtse azokat, hogy hogy lehet elrejteni a legőszintébb, legszebb, legigazabbnak vélt gondolatot. És az is előfordult nemegyszer, hogy már a felsejlő gondolattól is kirázta a hideg. Szökött előle, nem akarta megfogalmazni. Ha egyedül volt is, összerezzent. Körülnézett, nem sejti-e valaki, hogy ő mire gondol? Nincs-e az arcára írva a gondolat? A visszfénye. Árnya nem vetül-e ki a homlokára? A szeme nem árulkodik-e? Igen, beleborzongott nemegyszer, már a felsejlő gondolatra is. Rádöbbent, a legnehezebb feladata az volt egész életében, de főleg fiatalkorában, szemben a későbbi életével, amikor s ahol már magától hallgatott, mert a legszebb szavak elveszítették a jelentésüket, fényüket, belső sugárzásukat, érzelmi töltetüket, s neki nem maradt más, csak a hallgatás – hogy megtanuljon hallgatni. Nem beszélni. Nem szólni. Nem kommentálni a történéseket. Nem formálni véleményt semmiről.

A leglényegesebb személyiségjegyeiről nem volt szabad beszélnie. Hogy ő magyar. Magyar, ahogy fű a fű, csillag a csillag. Magyar szót adott az Isten az ajkára. Ahogy nekik románt. Másnak németet. Megint másnak oroszt, szerbet, bolgárt.

De hát akkor ki sem szabad nyitnod a szádat, Kenéz pap – döbbent meg. – Még annyi időre sem, hogy lélegzetet végy.

Hánykolódott verejtékben fürödve az ágyban, miközben hallgatta a felesége rebbenő lélegzetét. Ha minderről nem szabad beszélned, akkor nincs miről beszélned, Kenéz pap. Nincs. És följelentheted az egész népedet. Az apádat, az anyádat, a testvéreidet, a feleségedet, a gyermekeidet. Mindet. Mindent és mindenkit. Mert mit is akarnak elvenni tőled? Tőled és mindenkitől? A legszebb emlékeidet. A gyermekkorodat. Az eszmélés éveit. Az identitásodat. Mert fordítsd csak meg a dolgokat, miből is áll a magyarságod? Hogy apád, anyád magyar. Hogy az István nevet kaptad. Nem Stefant, nem Josifot, Istvánt. Hogy magyarul csendült a szó a bölcsőd mellett. Hogy az első szavad – édesanyám – magyar volt.

A látogatást, az idegen kocsi megjelenését zaklatott, nyugtalan időszak követte. Nemegyszer arra riad, lucskos az inge, nyomasztó súly nyomja a mellét, álmában egyfolytában menekül. Hol lövészárkokban rohangál, hol hatalmas, kiáradt folyó fölött próbál átmenni, ahol két hatalmas sziklacsúcs között feszül a híd, alatta mérhetetlen szakadék, mélység. A lengőhíd deszkái hiányosak, amikor lépni akar, épp akkor riad a szél, meglengeti a semmi fölé kapaszkodó hidat. És a lélegzete is eláll. Görcsösen kapaszkodik a kötélbe: Csak le ne essek, Istenem – gondolja –, csak le ne essek. Majd, ugyanabban a pillanatban, lenéz. A mélység lélegzetelállító, ijesztő és szinte beláthatatlan. Lent, alant, a szakadék alján sziklaormokkal tarkított, sebes sodrású hegyi folyó zuhog, zavaros, eső utáni barna hullámokban. Kilúdbőrözik a teste, a folyó fölött tarajos kősziklák feszülnek a magasságos égnek, “valahol esett”, gondolja, s tudatosul benne, hogy a lengőhíd deszkái is nedvesek, síkos-csuszamlósak. Le kellene feküdnöm – gondolja. – Le kellene feküdnöm. Lassan, térden, hason csúszva talán könnyebb lenne átmennem. De nem meri elengedni a kötelet, hogy lehajoljon, s csak a lengőhíd deszkáiba kapaszkodjon. Már a híd közepén tart, a híd ingája egyre nagyobb, s akkor hatalmas dörrenés rázza meg az eget. Csak le ne essek – gondolja –, csak le ne essek. Lenéz. Fölébred.

Hogy viselkedjen? A méltóságomat mindenképpen meg kell őriznem – gondolja. Végül is magyar vagyok és pap. “Magyar vagyok és pap” – a gondolattól nem bír szabadulni. “Egy magyar viselkedjen méltósággal, még ha beledöglik, akkor is.” “No, csak ne nevetesd magad, Kenéz esperes! Nem vagy te semmivel sem különb, mint más.” “A magyar sem különb semmivel, mint más.” Nem.

Legfőképpen viszont az foglalkoztatja mindig: az igazat mondja-e, a lelkében fürösztöttet – ami az istenhez való viszonyából is fakad, hisz egy pap Isten ellen követ el bűnt, ha nemcsak jellemével szemben, hitvalló fogadalmából következőn, nem az igazat mondja. Csak az igazat. Viszont ha azt mondja, amit érez és tud, akkor már vonulhat is be a börtönbe. Vagy az ájtatos hazugság is elfogadható?

Hisz a körülmények kényszerítik erre! De van-e Isten ellen szóló körülmény? Mert ha minden istentől való – ahogy hiszi és vallja –, akkor ez a helyzet is, amibe került! Isten akaratából jutottál ebbe a helyzetbe, Kenéz pap! Akkor viszont megengedhető-e a hazugság? Viszont – mert jellemes embernek vallotta mindig is magát – úgy érezte, nemcsak Isten ellen való vétek, önmaga ellen szóló is, ha nem az igazat mondja. Igen.

Napokon át töprengett, aztán egy nap, amikor már nem bírta tovább, nem bírta a felesége szótlan, mindenre kiterjedő törődését sem, átkocsikázott Nyújtódi plébánoshoz. Mert nem volt elég neki ezekben a gondoktól sorjázó napokban a saját gondja-baja, az volt a legnehezebb az egész idő alatt, ahogy a felesége, mint egy fekvő beteget, körülajnározta. Figyelte minden mozdulatát, szinte leste. Ráadásul valahányszor csak megszólalt, úgy érezte, mindig a leglényegesebb gondolatában zavarja meg. Mindenképpen kedveskedni akart, s nem tudta fölfogni, hogy zavarja mindenre kiterjedő törődésével. A figyelő, kutakodó tekintetével. Nem tudta fölfogni, hogy vele minderről nem beszélhet. Nem. Nem mutathatja ki gyengeségét. Kiszolgáltatottságát. Végül is a méltóságáról van szó! Nyújtódi, persze más. Ő majd eligazítja a bizonytalanságban – gondolta. Az ő megszenvedett, tapasztalásokkal átélt élete mérték, hogy elfogadhatja a véleményét. Hisz a poklok poklát is megjárta.

Igen, egyedül ő az, aki eligazíthatja, és akivel beszélhet erről. Hisz már az első kérdés is, amivel szembekerülhet – és mindig ezzel kezdik: Ön tagadja a román történetírás eredményeit? –, már olyan helyzetbe hozhatja, ahonnan ha két kézzel kapaszkodna a hajába, mint a bibliai Sámson, hogy kihúzza magát, akkor sem sikerülhetne. Vagy: – Maguk magyarok, nem tudnak nyugodni soha. Nem tudják elfogadni a történelmi igazságot…

No de valójában mit is mondhatna? “Milyen eredményeit?” Vagy melyek azok az eredmények, s hol vannak? Tenne úgy, mintha nem tudná, hogy mit kérdez? Hisz kimondva-kimondatlanul is egyetlenegy dologról van szó mindig. Erdélyről. Az egész szenvedésük, nyomorúságuk ebből fakad. Ebből. Ahogy az ő gyanakvásuk is. Hisz kimondva-kimondatlanul is tudja, számukra minden magyar gyanús! Ezt vallják, ezt hiszik. Nem tudják elhinni, hogy vannak hétköznapok is, amikor csak élni akar az ember. Élni szépen, csendesen. Begubózva a saját vackába, saját csöndjébe, s élni. Ha kell, “Erdély nélkül” – Erdélyben. Ők a győztesek, s nem tudják nagyvonalúan megélni kiváltságos helyzetüket. Nem tudják vagy talán nem akarják soha elképzelni, hogy mit érezhet a másik? Mit éreznének ők, ha velük történt volna mindaz? Rejtett, titkos, örökös háborút folytatnak ellenük. El akarják űzni vagy beolvasztani. Mintha nem is lenne más út! A történelem viszont, az is igaz, ezt példázza. Mert ha a magyarság asszimilálta volna őket a századok során, nem következett volna be Trianon. Vagy mondaná azt, amit a tiszt is tud: a létező írásos emlékek azt igazolják, hogy magyar? Megváltoztatták talán a föld arcát?

– Több mint valószínű, bár az is lehet, hogy csak meg akarnak félemlíteni. A látogatás csak jelzés volt, hogy rajtad a szemünk, figyelünk. Tudjuk, mit teszel, miért s hogyan. Tudják a legrejtettebb gondolataidat is. De az is lehet, hogy nem. És valóban arra int, hogy nemsokára sorra kerülsz.

A történet úgy szól mindig – folytatta –, hogy a megfelelő időben összeszedik a hangadókat. Válságos időkben kiválasztják azokat, akik meghatározóak a közösségen belül – velük félemlítik meg a többieket.

– Pontosabban – kapaszkodott bele Kenéz esperes Nyújtódi szavaiba – az igazat mondjam-e, ahogy hiszem és vallom, hisz ha meggondoljuk, nincs olyan kérdés, amire mi a lelkünkből, esetleg a történelmi valóságból fakadó választ adhatjuk.

– Azt akarom mondani – folytatta töprengve Kenéz tiszteletes –, hogy akkor a következő kérdés rögtön az: – Ön tagadja a román történetírás eredményeit? – Nem, nem tagadom – mondhatnám, majd: – De hát ön is tudja, hogy az építészeti jegyek…

– Hát ez így igaz! – mondta. – De ez, már nem lényeges. A lényeges az, hogy ma, ha tagadjuk, ha nem, ezt a földet főleg ők lakják.

– Mert – mondta, mintha csak monológot mondana – rögtön rám süthetik, hogy irredenta vagyok. Ők teszik fel a kérdést, de a válasz hallatán rám süthetik mégis. Ebből aztán következik, hogy fasiszta vagyok. A fasisztából…

Elhallgatott. Izzadni kezdett már most, még a gondolattól is, ha magyarázkodni kezd, egyre mélyebbre süllyed a mocsárba. Olyan ingoványos talajra kerül, ahonnan nincs visszaút. Nem menekülhet. Akárha meztelen talppal égő parazson járna!

– Nem kell egyébből kiindulni. És fölösleges is. Erdélyben háborúk, pestis, járványok nyomán megfogyatkozott a magyarság, s ennyi. Viszont az igazsághoz tartozik az is, hogy élhetnénk együtt másképp is. Századokon át együtt éltünk – nem volt soha ilyen nagyfokú nyilvánosság, a nép nagy része analfabéta volt – a történelem, hogy durván fejezzem ki magam, nem volt nemzeti sport. Nem voltak tömeges áttelepítések. Soha. A falvak lakói életük folyamán legfennebb a szomszéd faluig jutottak el, de már a harmadik faluig ritkán, nemhogy távolabb. Mindenki az maradt, akinek született. Nem voltak eszközök az asszimilációra. Nem lehetett megmozgatni ekkora tömegeket. De ezt be kell látni.

Figyelmeztetően fölemelte az ujját: – Bár vallom, lehetne jóléttel is asszimilálni.

– Ezt a második román világot megelőzte egy első. Nagyapám, aki cseppenként itatta belém a történelmet, elmondta. Az erdélyi magyarság még föl sem ocsúdott a békeszerződés kábulatából, a berendezkedő új hatalom, végig a határ mentén telepes falvakat hozott létre. Szatmártól le Aradig. Hogy otthonossá tegye a megszerzett földet. Hogy etnikailag elválassza a két országot. Erdély legtöbb falujában ortodox templomot épített… Tiszta magyar falvakban is… Pedig tudhatták volna, az idő nekik dolgozik úgyis. Pedig az idő nekik dolgozik ma is – tartott egy rövid szünetet Nyújtódi. – Ellenünk, és nekik dolgozik – fűzte hozzá. – De hát menjünk inkább be, nincs mit beszélnünk erről. Fölösleges. A földet be kell lakni, és nem beszélni kell róla.

Köblös Áron amikor visszakapta a földet és a kúriát, egy pillanatig valóban úgy érezte, a lába belegyökerezik a földbe, onnan nőtt ki, akár a tölgy, szétágazó, hatalmas, göcsörtös gyökerekkel tapad hozzá. Ott álltak a gazdaság mérnökével a Köblös-kert külső sarkában, ahonnan be lehetett látni az egész határt – lenge szellő simított végig a testén –, állt súlyosan, s akkor hirtelen valami furcsa ujjongás szakadt föl benne. Mélyen a gyomrából indult ez a különleges érzés, átitatta az egész bensőjét, a zsigereit, testének minden pólusát, aztán nagyot lélegzett, arra gondolt: ez a föld lehet itt, ebben az országban, lehetne egy másik országban, de bárhol lenne is a világon, az övé. Az ÖVÉ. Évszázadok sorának munkája, kínja, szenvedése, halál és pusztulás tapad hozzá, vér- és könnyáztatta föld ez, de az övé.

Gyermekkori kép villan benne, ott állnak az udvaron: az anyja, a nagyanyja, ő lapulva hallgatózik a ház sarkánál, nagy és súlyos a csönd, s akkor két mondat közt, két fenyegetés közt megszólal a nagyanyja:

A hang éles és fenyegető, mint éles késpenge hasít a levegőbe, hasít bele is, bele, aki megrettenve hallgat.

És ezt mondja később már az anyja is, pár év múlva, amikor már működik a kulák prés, akkoriban ürítették ki a házat, vitték el a teheneket is az istállóból a beszolgáltatási kvótába, Köblös Ádám, a nagybátyja győzködi az anyját: – Bolondok vagytok? – kérdi, s kacag, kacag, hogy reped el az inge, a nagy, széles melle hullámzik, hullámzik a kacagástól. – Vegyetek példát rólam, elsők között álltam be Vármezőn a társasba, most brigádos vagyok, s egy-két év múlva én leszek az elnök. Változott valami? Eddig is én parancsoltam, s ezután is, s ha változott valami, az mindössze az, hogy eddig a leggyengébb bárányt vágtam le, ha flekkenezni volt kedvem, s most a legjobbat.

Ott állnak beledermedve a hóhullásba, hull, hull a hó, nagy puha, selymes pelyhekben. Köblös Ádám még hozzáfűzi:

Villan a kép: ott vannak a nagyanyjával a szobában, este van, nézik a régi fényképeket, ismeretlen arcok merednek rá ünnepélyes mozdulatlansággal, a férfiak általában bajuszt viselnek, ünnepélyes várakozással tekintenek bele a fényképezőgép lencséjébe: – Ez nagyapád volt! Ez az ükapád! – megrongyosodott papírok kerülnek elő. –A “szerződések” – mondja áhítattal a hangjában a nagyanyja. Ő még nem érti. – Egyszer mindent érteni fogsz fiam! A szerződések legtöbbször úgy kezdődnek: “Én, Köblös Mihály, Tarnóc l. szám alatti lakos, az Úr ezerkilencszáz… évében, megvettem…”

– Már miért sértődnék meg?

– Miért csodálkozik – szólal meg a mérnök? – Itt, a kollektívben egy idő után a brigádosok mind kulákok voltak. Kellett a gazdatudás…

Alig vitték el az apámat, először kitették az anyámat a tanügyből, aztán később kuláknak tették a családot. Hétéves voltam akkor, amikor elvitték apámat, ott hallgatóztam megrettenve a belső szobában, mert ahogy megérkeztek érte, engem betuszkoltak oda, hogy ne lássak, ne halljak, miközben hallottam minden szót. S bár meg kell mondanom, nagyanyám próbált felkészíteni arra, ami bekövetkezhet – nem tudtam elképzelni soha, hogy így is beszélhetnek egymással az emberek. Nálunk, ahol soha nem volt egy hangos szó. Egy káromkodás. Ahogy azt sem, hogy megalázhatják apámat. Ahogy ráförmednek, ahogy kiabálnak, ahogy káromkodnak. A gyilkosokkal nem beszélnek úgy. Miközben ő hallgat, mint egy gyermek. Hallgat. Nem mer megszólalni. Nem mer ellenkezni. De a legszörnyűbb nem az volt, hogy megalázták őt: addig a pillanatig azt hittem, az apám a legbátrabb ember, a legerősebb, a legszebb – ahogy minden gyermek látja az apját –, ettől a pillanattól kiábrándultam az apámból. Hiába beszélt a nagyanyám minden este róla, hogy milyen volt – összeszorítottam a fogaimat, s hallgattam. Apám ettől a pillanattól, egy ideig, meghalt számomra. Nem létezett. Az az apa, aki addig volt, akinek hittem: a legügyesebb, legszebb, meghalt számomra. Nem volt elég, ami történt, a kín, a szenvedés, a legszomorúbb az volt, még az apám emlékét is elvették tőlem. Az apám emlékét, akit később soha nem láttam. Az apám emlékét, amilyennek addig láttam. S mindezt miért? Mert annak született, akinek. Csak a sorsa foglalkoztatott. Soha nem tudtam ezt megbocsátani magamnak. Később, amikor nagyanyám mutogatta a szerződéseket, azt, hogy melyik földet mikor vették s hogyan, egyre jobban meggyűlöltem őket. Hallgattam őt, s számon tartottam mindent. Hallgattam őt, s láttam minden földdarabot, az utolsó rögöt. Ami a miénk volt. Amiért valakik valamikor megdolgoztak. – Jól figyelj – mondta nagyanyám, aki haláláig meg volt győződve, hogy nem tarthat, ami történt, “míg a világ” – az örökség őrzője vagy… Valamikor egykéztek, hogy egyben tartsák, növeljék a földet – nem szeretném, hogy ezt ne tudd. Nem szeretném, hogy mikorra már lesz föld, ne legyen örökös… Hogy a földért elveszítsük az örökösöket, s örökösök nélkül a földet.

Addig-addig hallgattam ezeket a történeteket, hogy már én is úgy ragaszkodtam, mintha én vettem volna őket. Az én verejtékem hullott volna értük – ahogy a nagyanyám mondaná.

A nagyapám nagyapjának még kétszáz hold földje volt, egy éjszaka elkártyázta a föld ráeső részét, szinte elölről kellett kezdjen a család mindent. A földgyűjtést, a földek visszavásárlását, hogy a szégyenről ne is beszéljünk. Amikor a nagyapám megnősült, már harminc hold földje volt, majd megtriplázta. Harmincat még vett hozzá, harmincat a nagyanyám hozott. De ha azt hiszi, hogy a kilencven hold föld mellett csak ettek-ittak, nagyon téved. Az apám volt az első, aki felkelt, s őt csak a sötétség hozta haza. A sötétség vagy az éjszaka.

Már mondtam, alig vitték el apámat, kitették anyámat is a tanügyből, aztán kuláknak tették a családot. Mint mondtam, vidám, jókedvű asszony volt az anyám, szigorú, házsártos a nagyanyám. Láttam azt is, nincs valami jó viszony köztük. Később megtudtam azt is – miért. Anyám csak tanítónő volt, birtok nélkül, nem illett a képbe. Nem gyarapította a földet a vagyonával…

Addig anyámnak nem volt más dolga, ebéddel várni az embereket, rendeznie a családot, engem, ahogy apámat elvitték, nem ismertem rá. Mintha valami furcsa bizonyítási vágy űzte-hajtotta volna éveken át, átvette az apám szerepét, hajnalban kelt, s csak a sötétség hozta haza, késő estig kint volt a gazdaságban. De ha haza is jött, éjszakánként csak számolt, számolt, szinte nem is aludt. Nem volt ideje törődni se velem. Az apámmal együtt anyámat is elvették tőlem. Az anyai szót, a játékos örömöt, a jókedvet. Anyám, mintha megérezte volna, mit várnak tőle, vagy csak egyszerűen, mert bizonyítani akart – felnőtt a feladatához. Viszont ezzel együtt az öröm is kiköltözött a házból. Csak a csend s a szomorúság lengte be a házat. Penészesedett kőkeménnyé. Azt már mondtam, nem volt valami jó viszony anyám s nagyanyám között. Elképzelheti, milyen akaratos lehetett nagyanyám, később hallottam, nem tudott neki egy cseléd sem eleget dolgozni – s akkor sokszor már a nagyanyám üzent anyámnak, hogy hagyja abba… Többnyire nekem szólt, mintha nem is beszélnének egymással: – Áronka – mondta –, szólj anyádnak, hogy hagyja abba. Szólj, hogy jöjjön enni. Szólj!