E komor, a kilátástalanság szürkeségének árnyalatait újra meg újra tudatosító líra, Buda Ferenc költészete külön helyet foglal el irodalmunkban mind hangoltsága, mind életrajzi háttere szempontjából. Hogy a személyes élettörténet is hozzájárult a világkép komorságához, aligha tagadható;¹ súlyosabb indok azonban a nemzet élettörténete: a költő sorsa szinte csak alátámasztotta – igaz, nyomós érvekkel, börtönévekkel három ’56-os versért – mindazt, amit az egyes ember – legyen bár művész – felfogni képes a történelem egyidejű beszédéből.

Az első Buda Ferenc-versekben dacos, szembeszegülő költői személyiség képződik meg. A szembeszegülést az alulról jöttség, a hányatott sors tudatosítása váltotta ki. A korai versek példázatosan artikulálják e sorsot: “Nagyapámat sose láttam, / megelőzött a halálban” (Nagyapám); “Pincelépcsőn tanultam meg járni”; “Csetledeztem, botladoztam félve, / s négykézláb, de fölmásztam a fényre” (Pincelépcső); “Sártengerben porfolyókon / jártam” (Sártengerben). A szembeszegülést még nem férfias magabiztossággal – kamaszos daccal fogalmazza meg: “Váljék teste puha röggé, / pihenjen és porladozzék / mindörökké” – távolítja el magától nagyapja halálát (Nagyapám); “Higgyétek el, nem vagyok akárki” – kezdi a Pincelépcsőt; “szárnyat kötve két kezemre / kiszállok a végtelenbe” – zárul a Sártengerben.

Buda Ferenc indulása a korabeli kritika számára e korai versek és a Füvek példája (1963) verseihez volt köthető, s csak az 1991-es év (Csöndország című, negyedik verseskötete) hozta meg a lehetőséget, hogy a korai Buda-lírát a maga valójában ismerhessük meg. A maga helyén, az életmű nyitányaként a Hatalmam: nyugalom 1992-es gyűjteményes kötet tudja csak elhelyezni² a feledés zsákjából szegként kibújó verseket.³

Az 1956-os forradalom utáni megtorlás – kevésbé emlegetett – áldozata Buda Ferenc, a szó szoros értelmében is, hisz börtönbe csukták, s egész költészetét illetően is, mivel többtucatnyi verse majd negyvenévnyi hallgatásra ítéltetett, s ki tudja, miként alakult volna e pálya és hatástörténete, ha igazi indulása a maga idejében történhetett volna meg.

A számtalan kritikus felfedte s maga Buda Ferenc által interjúkban vállalt hagyomány is differenciáltabban lett volna megítélhető. A napvilágra nem került pályakezdés, a – vécé- és cigarettapapírra lejegyzett vagy fejben őrzött⁴ – börtönversek még, értelemszerűen, semmit sem mutatnak Nagy László hatásából, sőt a nyilvánvaló – s több kortárs, legmarkánsabban Ratkó József pályakezdését meghatározó – József Attila-hatás mellett a tárgyiasabb versbeszéd Szabó Lőrinc vagy Illyés Gyula mintaadására enged következtetni.

Az államterror számára a bosszúállásra ürügyet jelentő ’56-os versek⁵ indulata még teljesen a fiatal József Attila dacos, indulatos, ugyanakkor groteszkbe hajló látásmódjára emlékeztetnek. Elsősorban a Rend keretes versszakainak egyszerre félelmet keltő és ironizáló jelzőhalmozásával: “Rőtcsillagos, komor, kövér / tankok teremtenek nyugalmat”. A “komor” és különösen a “kövér” animizálásában érezni némi csúfondárosságot is, míg a nyugalom ironikus értelme nyilvánvaló. Így variálódik valamelyest a másképp egyneműen tragikus hangnem. A vers másutt a mindennapi nyelvtől alig-alig elemelkedő képekkel – “Húsunk emésztő gyilkos hordák / minden erőnket megrabolták” –, igehalmozással katalogizálja a nemzetre zúduló pusztítást: “Minket meggyaláztak, megöltek, / hernyótalpak halomra törtek, / töltött ágyúcsövekkel vártak, / tízszeres vasgyűrűbe zártak, / bombáztak, lőttek, aprítottak”. Az esztétikai összetettség ellenében ható, mert üres deklarációban és kiüresedett allegorizálással kifejezett tragikus pátosz (“minket nem győz meg érv, sem eszme”; “A véres, megfeszített Béke / lenéz a fegyverek csövére”) nem engedi a keretben megcsillantott hangnemet érvényesülni – igaz, a gúny és irónia mindig valamelyes kívülállást, felülnézetet feltételez, amely ebben a történelmi szituációban még alkotói magatartásként is nehezen valósítható meg. Így a vers kijelentései nem anynyira művészi igazságként, mint inkább a megtörtént valóság igazságaként hatnak: “Hazánk zúzott szivén a vér / görcsös, sajgó csomókba alvad”.

Az allegorizálás ellenében ható metaforikus viszonyításban már jóval átélhetőbb a béke megcsúfolása: “Kibelezett béke / nyög, mint beteg állat” (Mécsesszemű remény), noha a rákövetkező két sor is túlesztétizálja, feleslegesen stilizálja a képet: “megtiport testére / hideg havak szállnak”. De e vers már mind a felütés ellentétező szerkezetében – “Fellegfúró fecskék / fulladnak a porba” –, mind a harmadik versszak motívumösszegző képeiben – “Földszín-szürke hadak / jajtalpú csizmája / tapossa a havat / simára, simára” – eredeti, egyszerre átéltségre valló és az átéltségtől már művészi távlatot tartó költői magatartást sejtet. (Épp ezért tűnik feleslegesnek az utolsó versszak, amelynek funkciója ugyan a címbeli kép kibontása, mégis túl “simán”, a Nyugat első nemzedékét – főként Tóth Árpád, Juhász Gyula elégikus borongásait – idézően stilizál, illetve József Attila jellegzetes jelzős szerkezetét – “kemény a fagy” – ismétli minden többlet nélkül.)

Az Írásjel nélkül több motívuma is a hetyke József Attila költői magatartását idézi: “a vágtató folyóba szórom / szél-lobogtatta lelkemet”; “Irgalmatlan hamis hatalmak”. A zárlat anaforikus szerkezettel, alliterációval nyomósított átka viszont visszasugárzik az egész szonettre:

A Törtkarú is csak részleteiben válik műalkotássá. Az indítás egyszerre vaskosan reális és apokaliptikus képe (amely egyébként a faluversek József Attilájának látásmódjára emlékeztet) telitalálat: “Törtkarú ágra kötve / leng a kifordult a fészek.” A zárlat alliterációval súlyosbított halál-sugallata is hiteles: “félelembe falazott / éjszaka feketéllik”. Itt-ott azonban a történelem felismert igazságai szó szerint kerülnek bele a versbe: “új testben, új alakban / ez emberek a régik”, illetve “csillag vagy iker S betű / egyként hallgasst parancsol”. A *** című szöveg azonban már egységes kis groteszk a vasaltatni vitt talicskaként metaforizált szív ironikus-játékos képével, s a Földfekete is teljes vers a Weöres Sándor-i, motívumokat egymásba görgető technikával.

E kiforratlan, csúszkáló hang a börtönversek java részében egyrészt magabiztosabbá válik,⁶ másrészt átalakul: egyre kevesebb József Attila-reminiszcenciával találkozhatunk, s újdonság az a szemléletes tárgyiasság, amely – legyen bár Szabó Lőrinc-, Illyés Gyula-, netán Babits Mihály-hatás vagy részben önálló fejlemény – az élmény eltávolításával finomította a korábban túlságosan közvetlenül patetikus versbeszédet.

A szövegek depatetizálásához járul hozzá a börtönkörnyezethez tartozó szókincs:⁷ a smasszerek, börtöntöltelék, a rab nyilvántartási száma, a “köröm alá vert szeg”, a darócruha, ablakrács, fogházfalak, tárgyalóterem, “büntetett előéletű”, tífuszoltás, poloska, vádirat, ürülék – a lefokozott, beszűkült empirikus valóság meghatározta nyelvi anyag ellenében hat a stilizáló szándéknak, s erősítik a költő reflexív hajlamát. E reflexív nyelvi tudatosság is vezethetett a felismeréshez, miszerint van egyrészt a saját szavaitól megfosztott költői én (“Szárnyaszegett füst a szavam / mind odavan / mind odavan”), másrészt a szavak értékét, hitelességét devalváló hatalom, miként a Töredékek másik darabja fogalmaz: “Szavak: / hamis pénzek potyognak szerteszét. / Őrült rendszer, de van benne – beszéd.”

A bent és kint oppozíciója is meghatározója a versbeszédnek és költői értékszemléletnek. A “Kinőtt a fű, virágzik már a körte” és “Az udvaron kanyargunk körbe-körbe” (Séta), az “Ott kinn az ég vert kékszínű ezüstben, / itt kámzsa leng a kínos éjjelen” (Az ablakon) ellentéte. A kinti világ nosztalgikus emlékként szivárog be e versvilágba, mint az Akácvirág szép népdal-imitációjában, s némileg “kívülről”, készen kapott mintákból is építkezik az a dac, erkölcsi tartás, amellyel a lélek igyekszik épségét megőrizni. A “börtöntöltelékek”-től és a fiatal József Attilától is való az a vagány, hetyke szembeszegülés, amit A vétkeim hatalmasak fogalmaz meg:⁸ “Kutya legyek, ha félek, / hogy nem nyújt senki majd kezet / ily börtöntölteléknek”. A Tűnődöm már címével is József Attilára utal, miként a zárlat helytállást megvalló öntanúsítása is: “Verhetnek, mint vasat, / más színre mégse váltok: / őrzöm a parazsat / és mérem a világot.” Mind gyakoribbak lesznek azonban a lefelé horgadó verszárlatok: “Gazdátlanul görög / súlynyomta semmiségem” (Felleg mögött); az öntanúsításhoz fűzött ironikus hozzátoldások: “élni akarok / és megmaradni jónak. / Bár meg is halhatok / épp ebből kifolyólag” (Nőttem). Vagy a lehetőségek korlátait belátó józan bölcsesség tanúságai: “s mert mód egyébre nincs nem is lehet / az agykéregbe vésem versemet” (Korommezőkön); “Tudom: nem fog a kulcslyukon bejönni / szabadságom, sem a küszöb alatt” (Kinn a vasúton). S a jelen stigmájával megjelölt jövő rideg számbavétele: “ha egyszer innét kikerülök végül, / hordozhatom majd ékes örökségül / s jelül: büntetett előéletű” (Kiskésemmel). A tartás megőrzése, bármily erős rá az erkölcsi igény, oly nehéz, hogy kényszeres cselekvés kíséri tudatosítását: “szálanként hull, fogyatkozik reményem. / De tűrni kell most könny nélkül, keményen. / S a kurta csikkel ujjam pörkölöm” (Az ember olykor).

A költői én alaphelyzete paradox, abszurd: “Rabja vagyok annak, kit vádolok” (Keresni mindig); “szolgálok hitem eszményeinek / tetőtől-talpig szürke rab-darócban” (Ígértek enyhítést). Verscím is figyelmeztet (Huszonegy évem): fiatal, szinte kamasz még a költő, aki egyre szenvtelenebb józansággal veszi számba kilátástalan helyzetét: “ürülékemmel egy szintre aláztak / e szennyvízlelkű névleg-emberek”; “csak légy vagyok a pókok lakomáján”. E versek többsége a petrarcai szonett egy tömbbe szedésének és a keresetlen, tompa asszonáncoknak a szürke egyszerűségével is a lírai alany léthelyzetének lefokozottságát fejezi ki. Egyik legérdekesebb azonban a 6–7 szótagos sorok szabad váltakoztatásából épülő Várni című darab. Úgy kapcsolódik be a modern költészet főnévi igeneves verseinek áramába, hogy értelemszerűen nem tudhat az utána következő nagy infinitivusos versekről (Utassy József: Az én keresztem; Pilinszky János: Meghatározás és Infinitivus; Domonkos István: Kormányeltörésben; Nagy Gáspár: Infinitivusok lányom olvasókönyvéből, Öröknyár; elmúltam ⁹ éves és Hétparancsolat), ám sajátos módon azok sem tudhattak Buda Ferenc verséről. Pedig a maga immigrációs természetében9 időben jócskán megelőzi azokat! Az “értelmes és emberi viszonyaiból kiesett személyiség”¹⁰ monológjáról van ugyanis szó, miként Domonkos Istvánnál, úgy Budánál is. “Várni várni várni / ablakot betenni / ablakot kitárni” – kezdődik a vers, a háromszoros ismétlést is a kényszeres cselekvés jelentéskörébe, a testi valójában és szellemi létében is rabra jellemző szférába vonva. A földgolyó pusztulása vagy a “történik bármi” között, bombasztikus és jelentéktelen bizarr választása között csak a versbeszéd önkörébe visszatérése lehetséges: “jaj összekötözve / várni várni várni”. S bár egy pillanatra mintha a várakozás jézusi jelentéspotenciálja is érvényesülne – “minden virradóra / várni” –, a gondolat rögtön a leszűkült léthelyzetbe kanyarodik vissza: “várni rengeteg / kőnehéz napoknak / perccé-porladását”.

A József Attila-hatás tudatosításának dokumentuma A szó című vers, amely a Tudod, hogy nincs bocsánat jó néhány változatban megírt két sorának variációját hívja a maga költői világába, és a “mindenséggel mérd magad” önmegszólító-öntanúsító parancsát “szembesíti az állampusztai valósággal”,¹¹ lefokozva-kifordítva az eredetit: “Dolgozz, igyál, egyél / s feküdj le este tízre.” Részben önálló nyelvet tud teremteni (“Itt állsz ím egymagad / sorsodba hurkolódva. // Istentől ellopott / pénzeid szétgurulnak”), részben azonban kevéssé önállósuló, mert nem annyira újraíró, mint inkább a József Attila-i hanggal azonos funkciójú megoldással él (“Nyelved hegyéig ér / a félelem vasíze”).

A börtönévek idején legteljesebben az egy tömbbe zárt szonettek szürkeségében és a Várni infinitivusos soraiban tudta rögzíteni Buda Ferenc a maga léthelyzetének abszurditását, amit a Töredékek egy kétsorosa így summáz: “Hajnalfény hullazöldje / iszonyul rá a földre”. Ám mintha már a hit megerősödését, a visszanyert öntudatot és énteljességet példázná egy másik, a hazát immáron nem patetikus szólamokban megszólító, hanem – bár még némi József Attilá-s ízzel, mégis – találó képstruktúrában újrateremtő kis töredék:

Az 1992-ben közreadott összegyűjtött versek és műfordítások kötete, a Hatalmam: nyugalom újrarendezi a költő pályaívét. Egyrészt nem követi az addig megjelent kötetek rendjét: a ciklusok címei – 1955–1958, 1957–1958, 1958–1965, 1965–1978, 1979–1988 – egy-egy időszakot jelölnek ki, hangsúlyosan nem az egyes kötetek megjelenéséhez illeszkedve. Másrészt a dátumokban megtestesülő cím nélküliség kiemeli a kötetcímet, amely bár Buda pályáján a legkevésbé poétikus – Füvek példája, Ébresszen aranysíp, Holt számból búzaszál, Csöndország, s az összegyűjtött versek után nyolc évvel megjelenő Árvaföld: valamennyi szép, stilizáltság érzetét keltő, gazdag asszociatív tartalmú cím –, a címben jelölt két szóval föltárja e költészet két, talán leglényegesebb elemét.

Első olvasásra erősen problematikus a cím: a hatalom szót a költői énhez rendeli, holott a versekben az egyén életébe drasztikusan beavatkozó hatalomról is szó van. A *** című versben e közvetlenül beavatkozó hatalom határozza meg az egyén helyzetét, méghozzá a hatalmat képviselőkhöz képest oppozícióban: “s mert fogva tart a hatalom, / vesztegelünk a hűvös oldalon”. A majd harminc évvel későbbi, Szécsi Margithoz írt prózavers, a Margit a keskeny úton a “konszolidáció néven ismert társadalmi-lélekbeli állapot”-ról szólván szögezi le: “Szövetség helyett cimboraság, szolgálat helyett hatalom”. A kádári korszak keserűen pontos vízióját adja e versben: “Lejáratott eszmék, fonákjukra fordult fogalmak vigyorognak kajánul az újonnan születők világra nyíló szemébe, földben, vízben, levegőben szétterjed a romlás, a bomlás, s a fertőzettől való oltalomra már-már az édes anyatej sem elegendő.”

Kevésbé élesen kirajzolódik azonban a hatalom egy másik jelentésköre is, amely a címben foglaltnak feleltethető meg. Ez pedig a személyesség, a magánélet szférájához kapcsolható hatalom. A fogalom e második jelentése élesen szemben áll az egyének fölé rendelt társadalmi (állampárti) hatalom jelentésével, sőt jelentésárnyalatait részben az azzal való oppozícióból nyeri. Lényege a személyiségnek az a mindenek dacára, mégpedig az azt szétdúlni igyekvő hatalom ellenére is megőrzött integritása. Az erkölcsi tartásnak a magabiztossága.

E hatalomnak egyik legfőbb összetevője a lelkiismeretével mindig elszámolni tudó egyén megnyert nyugalma. A Hatalmam: nyugalom cím látszólagos problematikusságát fokozza, hogy a nyugalom fogalma kötődik az egyének fölötti hatalom jelentésegységéhez is. Már a korai Rend így fogalmaz: “Rőtcsillagos, komor, kövér / tankok teremtenek nyugalmat. Az egyik töredék is inkább negatív értelemben használja: “Az ajtó csukott csendje / csitítva fagy fülembe: / nyugalom / nyugalom…” A Buda Ferenc versei alapján bízvást vaskorszaknak nevezhető kádári időkre jellemző, a társadalomra rádermedő apátia nyugalma jelenik meg a Vascsillagban: “Vas-színű vizeken fuvalom, / betonba öntött nyugalom.” A József Attila halálára a nyugalom tárgyiasító képében jeleníti meg az erőszakos hatalmat képviselő egyént: “a sarkokon lábát váltogatja / a csőretöltött nyugalom”.

Már a börtönversekben megjelenik azonban – szinonimával – abban az értelemben, amelyben a cím is használja. A fal fehérjén a bosszú gondolatát hessegeti el: “Ám higgadok, számoljanak csak mások, / nem dolgaim hitvány kis bosszulások.” Az Este van is – Arany János Családi körére alludálva – a magánéletben, a családban, az egyén belső integritásában megteremtődő nyugalmat hiányolja. Az első kötet címadó verse, a Füvek példája a személyiség, az egyén méltó nyugalma elnyerésének küzdelmes munkáját tudatosítja: “görcsös konokság / gombóca ült torkomban, s nem oldott, / de kötözött a sok bajjal épített nyugalom”. Az egyénéhez hasonlóan a természet létmódjához is hozzátartozik a nyugalom. Buda már a Füvek példája óta, s azóta mind tudatosabban a természet, a veszélyeztetett természet leltározó költője is. Újabb *** című versében azonban a természet nyugalmát megzavaró ősz még erősen metaforikus, antropomorfikus értelmű, a magyar történelemre utal: “Trágyaterítgető, töretlen nyugalomban / lombvesztő fáink közé az ősz beloppan” – kezdi a verset, s a nyitó melléknévi igenévi jelző rendkívül sugallatosan mutatja meg e nyugalom természetét – békés magáértvalóságát –, miként a “beloppan” leleményes szóalkotása, “lopódzik” és “belobban” összevonása e nyugalmat megtörő erők erőszakos jellegét.

A Szólaljatok félhosszú verse részletező tárgyias leírásban bontogatja az egyén nyugalmának jelentését: “Ülök az udvaron, / apám udvarán, / a szilvafa alatt. / Sugarak merevítik / az eget. / A fa egyhelyben áll, ágai / mozognak, / a gyenge széltől is inognak, / mint sebhelyes karok. / Ülök az udvarán apámnak, / nyugodt vagyok. / Mellettem bor van egy üvegben, / vörös bor, / s félig telt pohár. / Cigarettázva szemlélem a / rügyező fákat.” E nyugalom elemei: a valahova és valakihez tartozás, a szemlélődés örömének joga, lehetősége, az otthonosságérzet. Mindebből a fájdalom sem hiányozhat: “Lám, könnyeznek a venyige-végek, / nekik valami / fáj.” Ebből az összetett, mégis rendkívül egyszerű – eredendő értelmében –, primitív világból sarjad az az elnyert, kiküzdött nyugalom, amely a higgadt szemlélődést higgadt számvetéssé tudja növelni, először a (szülő)ház mindenséggé magasításával: “Ülök a kisszéken, / négy világtáj bűvöletében. / Az égig fölmagasodnak / apám házának piros cserepei”, majd hazává nemesítésével:

E kiküzdött nyugalom mondathatja öntanúsítóan: “Én / ismerem ezt a hazát.” Mert csak ezáltal, a megszerzett nyugalom és a tapasztalat közvetítette ismeret révén válhat bensőségessé az egyén hazaélménye:

E nyugalom egyik összetevője a hit: a remény soha fel nem adása. Amelyre a Szólaljatok részben sorstársait, részben magát is újra és újra biztatja, szemben a szavakat kiárusítók hatalmával:

Patetikus, romantikusan küldetéshitű a zárlat? Ugyanabból a szilárd erkölcsi erőből ered e pátosz és küldetéstudat, mint Nagy László költészetében. Később meg is rendül, meg is bicsaklik e tudat, de soha nem az egyén integritásába vagy az erkölcsi parancsokba vetett hit: “gyanakvón figyelem magam / nyugalmam rongyaiban” (Szél fúj).

A nyugalomból származó, az egyénnek a fölsőbb hatalommal szembeni erkölcsi-szellemi sértetlenségét biztosító hatalomnak egyik legkorábbi, esztétikailag legösszetettebb¹² kivallása Nem című verse. Ez a “nem” is kettős értelmű: a “Nem voltam hős csak hülye / más bolondok hegedűje” önironikus jelentéstartalmához társul a krisztusi áldozatnak a hasznosságnál magasabb értelme: “S bár Krisztusnak lenni szégyen / hisz kivégzik észrevétlen / míg a vízre rászáll a nap / kiválasztom nádszálamat”. A kiszolgáltatottság, a gyötrelem vállalása¹³ vezethet a zárlat öntudatához, öntanúsításához:

A számvető, “leltározó alapú fohászkodó-himnikus”¹⁴ típusú félhosszú versek közé tartozó Felettem vassisakos mennyboltban található az összegyűjtött kötet címévé emelt szószerkezet. A vers Buda Ferenc kevésbé sikerült alkotásai közé tartozik – túlságosan érezhető képszerkezetén Nagy László hatása: “szavam réztollú / fácánkakasok rikoltása, érc / és ólom teríti temetőjét / dörgő fáim alá, kinyílnak / ujjaim alvó rügyei a fagyban”. A vers zárlatának ódai öntanúsítása is a költő előd gesztusa: “erőm, féltett parazsam, hát ne hűlj ki, / tömör vállamat hűség te tartsad!” Ebből következik azonban az a Buda Ferenc-ien józan, szikár, tárgyias hozzátoldás, amely a hatalom és nyugalom összetartozásában az erő, hűség magabiztosságát fedezi fel:

Buda Ferenc költői világában a fogalmak e kettéhasadtsága fejezi ki a kívül maradásnak és a valahova tartozásnak a kettősségét. Amiből kívül tud maradni – annak ellenére, hogy súlyosan beavatkozott az életébe –, az a regnáló, az egyén fölé súlyosodó elnyomó hatalom. Nem úgy marad kívül, hogy ne tudatosítaná annak romboló-pusztító erejét; de éppen e pusztító erővel szemben őrzi meg – illetve küzdi ki magában – azt a szilárd erkölcsi tartást, a kisközösség iránti hűséget és elkötelezettséget, a tanya, a család világához kötő szeretetet, az elesettek és szegények iránti részvétet, amely – amellett, hogy az erkölcsi szilárdság megvallásának intenzitásában Nagy Lászlóval rokonítja – egyedivé, önálló alkatúvá teszi költészetét.

3. A KETTŐS MOTÍVUMSZERKEZET ELEMEI

E költészet alapmotívumai, szociografikus jellegéből következően, a természeti és a tanyasi-falusi életvilág elemeiből válnak ki. A motívumok közül az egyik legjellemzőbb, a homok is részesül abból a kétosztatúságból, amely a hatalom és nyugalom motívumának jelentéspotenciálját jellemzi. Legelső előfordulása rögtön kiemelt, hangsúlyos: az ’56-os forradalom leveretése után született Írásjel nélkül zárlatában fordul elő, az “ölhetnek hisz csak egy vagyok” áldozatvállalásának rímválaszaként: “de jaj e szolga-szülő kornak / jaj azoknak akik tipornak / mert rájuk omlik a homok”. A homok itt a természet nyers erejét képviseli, s azokkal fordul szembe, akik a természet – és metaforikusan: az emberi társadalom – alaptörvényeit semmibe veszik. A népdalok ihletését mutató Akácvirágban a futóhomok a költői én metaforikus viszonyítója. A személyiség porlódását fejezhetné ki e viszonyítás, ha a futóhomokot nem kötné meg az akác, a természet egyensúlyát biztosítani hivatott elem: “Csak por lennék a földi utakon, / ha meg nem kötnéd futóhomokom.”

Innen lendül át a a nemzet sorsával, történelmével számot vető gondolati szférákba. A József Attila-i “kartotékadat” itt már egy egész közösség – a rabságban közösek – sorsa: “A létünk csak egy számadat, szerény, / a történelem vegyi képletén.” Így vonja vissza a zárlat a nyitó képek “valódiságát”, álomnak, emléknek minősítve azokat. A falusi életképben otthonosságot ígérő mozzanatok elenyésznek, a “felrúgott fejőszék rendje” szerinti világ rabolja meg még az emberek álmait is:

A homok motívumkörével – olyan szinonimák tartoznak ide, mint a por, föld, sár (ez utóbbi a Mély sár alapmotívumává lesz) – szembeállítható az épített, ember által alkotott, a természet rendjével szembeforduló világot képviselő vas motívuma. A “versvilágot szinte uralja a motívummá emelt vas: vassisakos a mennybolt, vasízű a virradat, vasszínűek a vizek, vasszelídségűek a füvek.”¹⁵ Bár többnyire természeti elemhez kapcsolódik, nem a maga tárgyiasságában, hanem metaforikus jelentésviszonyaiban kerül a versbe, általában a pusztító erők képviselőjeként, nemegyszer olyan szinonimákkal, mint az acél, ón, nikkel, pléh.

A Hóban az első olvasatra természeti kép – “kinyílt virágokra havat öklelt / a vas-szarvú idő” – a vers végén a hangszimbolika és az autotextuális utalás révén fedi fel társadalmi töltetét: “a szirom-tekintetű / korai virágokra havat / öklel ez az emlékezetes, / vas-szarvú idő, hideg kémény / peremén hókorona, karók / végén villogó hó-tojás, fegyver- / módra zörög-zeng a jeges nád. / Ropog a havas gyalogjáró, / csikorognak a jaj-talpú csizmák.” Másutt is a természeti világból vett metaforikával jelenik meg az egyén magánszféráját feldúló idegen erő. A Fakul az ablak paradox módon a népdalok ritmusában énekli meg a világba vetett, ott támaszra nem lelő ember kiszolgáltatottságát: “Keserves munkám / lebarmolt erdő, / vetésem zöldjén / vasorrú varjú.”

Szintén az emberi közösségeket szétroncsoló hatalomhoz társul a vas a Kutya a társam című, az 1956-os forradalom leveretésére emlékező versben. A felütés nyomatékos, fenyegető lendületű mozgást kifejező igéi és v-, ny-, t-, f-alliterációi azonnal megteremtik a félelem, pusztítás légkörét: “Vonít a veszett szél, vágtat, / nyikorgat nyárfaágat, / tömör felhők tolulnak, / falják a párálló holdat.” A vadászat metaforájában testesül meg az októberi vérontás: “Október, véres ünnep, / dörgő puskákat sütnek / fácánra, csontrózsás bakra, / gyönyörű dámvadakra.” A novemberi megtorlás elérkeztét pedig a vas motívumával érzékelteti a költő:

Témájában, módszerében is hasonló a Harmadik évszak. Itt már kezdettől meghatározó a hullás, romlás képzete: “Kora ősz, agyalágyult dinnyék, / jegenye-jajgatás, esőzik száraz levél, / repül a vörös hegyoldal, körtefa / lobog, almafák piros öklei potyognak.” Itt is a zárlat hozza meg a novemberi fagyot (az “évszak” áthallásos, történelmi jelentése nyilván-való, a “harmadik évszak” pedig – utalva a harmadnapon motívumára – a jézusi szenvedéstörténetet kapcsolja ide):

Apokaliptikus látomás kiegészítő motívuma a vas a Sárga fény, sárga lomb című versben: “lélek-lovakon / a szorongás megjelenik, szérűtaposó / patákkal, vállain vas-öltözet, / vas-vacogás, acél hideglelés”.

A Lennék kisgyermek József Attila-i motívumokat újraíró számvetés, amelyben a Budánál oly ritkán emlegetett játék válik alapelemmé, a játékra való képtelenséget szintén a vassal teszi érzékletessé: “Nem megy a játék. Kezemben vas súly”, “gondok közt fekszem, zörgő vaságyban”.

A vas pozitív jelentésére is van példa. Ilyenkor vagy a maga életét kétkezi munkával irányító embert körülvevő tárgyakra vonatkozik (“Ráforrt az én kezem és szivem / a vasra” – zárul a Mély sár), vagy – paradox módon – transzcendens jelentésű, mint az Erdő, falu fohászkodó zárlatában: “Ne hagyj el hitem, varázsló vasharang!”

A vas – és Buda megannyi motívumának – kettős jelentésszerkezetét írja versbe a Kincseket őrzök című kiváló prózaverse. A “földdel teletömött szájú tetszhalottak”, a szerszámok e kincsek, évszázadok emlékeit őrzik magukban, noha “Porból-piszokból kivakarva, vakrozsdától megtakarítva sem rangosak: cifrázat nélkül, szerény és célszerű mivoltukban élnek velem egy fedél alatt”. Nem oly beszédesek, mint a “vashernyók, acélkukacok”, csupán “múltunk csöndes tanúiként vallanak munkáról, hétköznapokról, hivalkodás nélkül hordozzák az ember keze nyomát, hirdetik az alakítható anyag szépségét s a szellem találékonyságát”. Ők “a zajtalan történelem tanúságtevői”: azok történelméé, akikkel a költői én közösséget érez, akikhez odatartozik, akiknek a világából nem vonja ki magát. Azok világából, akiket a zárlat pontosan megnevez: a tárgyak “Szólnak a népről, aki gyökeret ver és gyümölcsöt terem”.

A vas szemantikailag is szinonim párja a kő. A Vonatozók azt a keserves küszködést örökíti meg, ahogy a kizsigerelt munkások hajnalonta újra és újra nekivágnak a munkának: “Hétrét hajtva önmagunkba / indulunk kőkemény hajnalokon”. Az utazók magukba-roskadtságát életük kilátástalansága, gondjaik megoldatlansága és megoldhatatlansága okozza: “vetetlen gondok fekete magvait / hagyogatjuk az úton”. S az, hogy a történelem semmibe veszi őket: “Lép, / lép vállunkon előre a / százlábú történelem.” A belső integritás őrzése marad mint végső menedék:

A Mese a kő-előtagú metaforákból épít látomásos szerkezetű versvilágot,¹⁶ amelyben a cím idézte műfaj révén válik hihetővé a megkönnyebbülést hozó megoldás, véget vetve a “kővilág” pusztaságának: “kisbojtár / bújj elő / ostorod / kapd elő / s kő kövön / nem marad”.

A vas más szinonimáival válik víziószerűvé a leírás a Sújtok tavaszi ággal Jézust is blaszfémikus képben tárgyiasító soraiban:

A Roham hosszúverse is sokban emlékeztet Nagy László hosszú-énekeire, itt-ott a metaforikus képek patetikus halmozása túlságosan is az idősebb kortársat idézi: “Félelem vasíze a számban, / vérem szagán felindul s / tábort jár ellenem vasmellű, / acélköldökű sereg, kiomol / kapuin a szívnek a vér”. Buda igazi költői ereje nem a képek zuhatagos árjában, hanem a tárgyiasabb, szociografikusabb jelenetezésben nyilvánul meg,¹⁷ noha a vashoz társított képáradat sodró erejű nyelvi lelemény: “vaskosárban vaskenyér / vas-Dunán a vashidak / vas mennybolton vasludak / vas-nyakakon vas-iga / vas-karámban vasbika / vas-Betlehem vas-pásztor / vas-Jézus és vas-jászol / vas-tengerben vas-halak / vasvárosban vasfalak / vastornyokon vas-süveg / vas-mezőkön vas füvek / vastányérban vaskanál / vaskapuban vas-halál”. Az apoétikus, montázsszerű, leltározó felsorolás alkot a metaforikus egységekkel kontrasztot: “Számlák, kérvények árcédulák, / igénylések, SZTK-beutalók, / receptek, orvosok, ebédjegyek, / lakbér, gyerekcsipogás, ruha / kell neki! cipő kell neki, / kinőtte! hol a pénz! nincs pénz! / nincsen békesség!” – szembesülünk a leghétköznapibb gondok szorításával, miközben a vers szimultán, szomszédos hasábba tördelt rétegében ugyanez naiv-nonszensz költői gesztusokban fejeződik ki: “szakad a folt / szakad a fej // apad a hold / apad a tej”.

Az Ítélet apokaliptikus látomásában a vas szintén a düh, az erő kifejezője. E kis, nyolcsornyi pilinszkys kép – mind rövidségét, mind pedig a pilinszkys hangulatot tekintve egyedüli darab Buda lírájában – egyszerre tudja érzékeltetni az utolsó ítélet igazságtevő erejét és a homályos félelem borzongását az ismeretlentől tartó emberben. Az apokaliptikus látomást személyesebb dimenzióba kapcsolja az Ostor, törött ág tizenhat sornyi dala. Az ’56 leverésekor írt Törtkarú átirata a vers, a korai változatból a pusztító hatalom konkrét megtestesítését hagyja el, a “csillag vagy iker S betű” viselői helyett a természet végítéletes pusztulását rettenti magától a költői én: “Viharok vas-árnyéka, / mázsás szivemről pusztulj!”

A korabeli kritika Buda Ferenc pályáján az Ébresszen aranysíp! versei után cezúrát húzott: “Buda költészetének megdöbbentő elkomorulása ezután következett be. A fekete aszály idejébe érkezett, elnémult ajkán a költői szó, a korábbi hármas tagolású ars poeticából lényegében csak a virrasztás maradt meg, s a költészeten kívüli területekre szorult munka, de a reménykedés is kiűzetett szemléletéből.”¹⁸ Füzi László a végzetesen tragikus hangot Buda számvető hajlamával magyarázza, kiemelve, hogy bár a magatartáseszmény alapjai nem változtak, ezekért minduntalan küzdelmet kell vívnia a költőnek, ezért oly uralkodó szerepű “az öntanúsítás gesztusa”.¹⁹ Márkus Béla arra helyezi a hangsúlyt, hogy “miként az élettel, úgy a halállal is áldott-terhes Buda költészete”, tehát a “személyessé tett elmúlás képzete nem a halálra készülődésből, hanem a halálra készenlétből fakad”.²⁰ Vasy Géza a költői hang végső letisztulását emeli ki: ez a “most már minden nem végérvényesnek, tehát elhagyhatónak vélt elemtől magát megszabadító költészet e nemben a nyolcvanas évek egyik legszebb és leghitelesebb szintézise”.²¹

Buda költészetének komorabbá válása a hetvenes évek közepétől aligha tagadható. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy e komorság – ’56 óta – eleve adott volt költészetében,²² súlyosabb hatásúnak, egyöntetűen sötétebbnek azért hatnak az újabb versek, mert az önerősítő, biztató jellegű zárlatok elmaradnak.²³ Egyetértek tehát Vasy Gézával, hogy a versvilág letisztul: azáltal, hogy a versek egész szövegéhez képest olykor váratlanul fölmagasodó verszárásokról lemond a költő. S tény, hogy ez a reményről való lemondást sugallja az olvasónak, s így a virrasztás, a leltározó szemlélet, a dolgok számbavétele marad mint lehetséges költői gesztus. E gesztus mögött azonban továbbra is ott van az a morális, etikai alap, amelynek egyik eleme a különállás: külön a közösségporlasztó, a személyiséget elsorvasztó (állam)hatalomtól. Másik eleme az összetartozás érzése, amely “a családért, a népért való felelősség tudatából, a sorsazonosságból, az alulsó Magyarországgal egylélegzésű személyiségéből”²⁴ táplálkozik.

Az Ady Endre emlékének szentelt remek prózaverse, a Liliom és korbács Buda etikai törvényeinek a foglalata. A vers – metaforikus viszonyításokkal, illetve bibliai allúziókkal – illúziótlan látleletet ad kora morális viszonyairól: “Kietlen földön, ezer éve gazos ugaron, bekerítve hívatlan nászolókkal, dögvészes gyülekezettel, süket akácfákkal és a halál kerékvető köveivel – nem jó látónak lenni ott, ahol a Próféta közröhej tárgya és megkövezik.” A vers legendásan szép zárlata gazdag asszociatív tartalmú metaforákkal fonja körül a megidézett költő előd alakját: “Halhatatlan szájából kinő a liliom, kezéből kisuhog a korbács.”²⁵ A korbács egyrészt Ady uralkodói alkatát szimbolizálja,²⁶ másrészt a hitet meggyalázók elleni küzdelemre,²⁷ a kufárokat a templomból korbáccsal kikergető Krisztusra is utal, akárcsak a tisztaság jelképeként is olvasható liliom,²⁸ hiszen a középkori utolsóítélet-ábrázolásokon “a világbíró Krisztus szájából a kard mellett olykor liliom nő ki: a kegyelem szava”.²⁹

A tisztaság és küzdelem kettőssége sugárzik Buda Nagy Lászlót búcsúztató verseiből is. Az elmondhatatlan szavak és a László műhelye is abban látja a veszteség súlyát, hogy nem pusztán a költő, de a mindannyiunkért küzdő ember távozott: “nem tollat temetünk ma itt, de kardot” – szögezi le az előbbi, a magyar irodalom egy jelentős hagyományát vonva egybe penna és kard motívumában, Zrínyitől Petőfiig.³⁰ Az utóbbi pedig a mindent mindegynek valló antimorált leplezi le: “Semmi sem mindegy. Mint ahogy az sem mindegy, hogy a költő hátasa a szérű szemetjén tengődő táltoscsikó-e, avagy aranyat prüsszentő szamár.”

A Legenda bibliai átirata a tehetetlenség, a kétségbeesett tétlenség állóképeiben láttatja a szent családot. A cigarettázó József, a fölsikoltó csecsemő, a kimerülten fekvő Mária, a sárba süppedő pásztorok: a megváltatlanság sivár világa ez. A vers variatív keretében József alakját emeli ki a költő: “Virraszt fönn József, az ács / reggelig ébren. / Szívja a keserű füstöt / szelíden, eltökélten.” Az állóképekké merevített anti-idill minden reményvesztettséget, kilátástalanságot sugalló hangulata ellenére József magatartásában ott rejlik “a helytálló ember szelíd eltökéltsége is”.³¹ A virrasztás a költő szerepére is utaló motívum: a Rohamban a “Virrasztok magam is” magatartását a család közelsége teszi értelmessé: “Süllyeszt-emel / négy ember lélegzete: / asszonyszuszogás, / gyermekszuszogás.”

A Rohamban a keserű-ironikus kiábrándultságon is fölül tud emelkedni “az önmaga-érzékelés és -bátorítás felelősségben megnyilvánuló fegyelme”³² révén. A hangmenetében, de némileg megoldásaiban is rapszodikus, nagy igényű kompozíció a “Nélkülünk ki hajtaná végre a virradatot?” döbbenetes erejű kérdéséig ível, “csendesen zárja a nagy futamokat reveláló eseménysort, és szemérmes szerénységgel visszafelel a példakép, Nagy László emlékezetes sorára: »Ki becéz falban megeredt / hajakat, verőereket? / S dúlt hiteknek kicsoda állít / káromkodásból katedrálist?«”³³

A hetvenes évekre illúziótlanabbá, kegyetlenebbé vált Buda versvilága. Hiába is keresnénk a meghittség olyan megnyilvánulásait, mint a költői én belefeledkezése a környező világ gazdagságába a Libamező című versben: “bámulnak böszme bocik, bócorgó / malacok, bibogó kislibák / talpalnak szivemen tudatlanul, / csikók gyönyörű gyöngyházpalástban, / fodor bárányok fehér bekecsben…” – igaz, ez itt hiánylista csupán, a gyerekkorból, de legalább a nosztalgia édessége be tud még lopakodni a versbe. A Tanya-hazám ezzel szemben már csak a szikár tárgyiasság szemléletével leltározza a tanyavilágot. A vers változatos, összetett szerkezete, a tárgyilagosság, a lírai részvét és az irónia regisztereit egyként megszólaltató hangneme³⁴ révén az “Alvó föld / tanyaország” jelképes érvényűvé magasodik, az egész Magyarországot szimbolizálva. Az “ősz évada, / minden kifosztva” látlelete sem ingatja meg azonban teljesen a költőt abban a hitében, hogy van talán értelme ennek az apokaliptikus “hóhérolásnak”: “ú j v i l á g / ú j é g ú j f ö l d / Í g é r e t F ö l d j e // új Jeruzsálem // Szótlan föld, mindent kibírsz”.

Miként Ratkó József fölfedezi a halottaknak az élőkénél is elevenebb, mert a nemzet egész történelmét magában őrző világát, úgy látja meg Buda Ferenc – Fák című versében –a “fák / fejfák / kopjafák” sorában is a “halálon túli reménnyé” korhadó örökkévalóságot:

A Holt számból búzaszál a karthágóihoz mérhető – “Dérrel sózott, ködlő lapályon / feküdt hazám” – szellemi pusztítás ellenére is a hűség melletti himnikus dal. Az önerősítő-önbiztató igehalmozás – “hitem reggele, mosd meg arcom, / táplálj, taposs, tűzzel keresztelj” – nem a hűség ingatagságát hivatott kifejezni, hanem a küzdelmet, amire a költő kényszerül a “Tarlók, fehér tanyák” decemberi világában, a szegénység és elnyomottság sivárságában. S a verszáró kinyilatkoztatás is annál súlyosabbnak, végérvényesebbnek látszik:

A haza fogalma nem azonos az országéval: Buda Ázsia felett című verse erről is tanúskodik. Repülőgépen, Ázsia felett az “őseim özönlenek” élménye körül keringnek gondolatai: “Koponyám, bordáim belső falán / árnyékuk imbolyog”; “Hol vonult az a had, / hol nyargalt az a ló?” De hiába a fogékonyság az összetartozás érzésének intenzív megélésére, ha a verset áthatja kozmikus és parányi riasztó kettőssége:³⁵ “Száll a gép sebesen, / ragyog a világos ég, / a fémszárny riadtan remeg.”

A címében korjelölő ’83 a konszolidáció látszatbékéjét idézi első soraiban: “Van hajlékom, / van hol virrasztanom.” De nem a birtoklás igéivel ragadható meg a kor (illetve ezekkel csak ironikusan), hanem a minden mindegy állapotával: “Ősz van, de éppúgy lehetne / tél, nyár vagy tavasz.” Vagy az elvontságában is érzékletes metaforikus szerkezettel: “morzsalék-idő”, s a rögtön erre következő szójátékos-ironikus jelzős szerkezettel: “krónikus jelen”. Már nem a szerszámok mágikus terében él: “Papirok, tárgyak kerítenek, / kacatok, limlomok, / kezek könyékig kesztyűben – / műanyag manipulátorok.” A költői én magatartása – a megszokás, beletörődés – is jellemzője e kornak: “gyomrom már nem háborog”. E beletörődés azonban csak részleges: a küzdésről már lemondott a költő, az emlékezés jogáról, a leltárról, a történelmi számvetésről azonban nem:

A fel nem tárt, be nem vallott, elhallgatott és meghamisított múlt és a bizonytalan jövő egyként nyomja a lelkét. A “Száz éve itt minden ideiglenes” keserű megállapítása uralja a verset, amely “a lefokozott élet döbbenetes látlelete”.³⁶ “Csöndország” nem valami mesés birodalom: “az elhallgatott és elhallgattatott szavak” országa, ahol a költő utolsó lehetséges etikus magatartása az éber figyelem, a virrasztás, a Fölöttem hold is csillag is szavaival a vállalás: “Virrasztok megváltatlanul”. S marad még utolsó esélyként az emberi tisztaság megőrzése, mint az ifjúkori hitek, reménységek maradéka, ahogy a Szécsi Margithoz írt prózavers, a Margit fogalmaz: “Mert repedt bordával, rogyadozó inakkal is remélni kell, remélni, hogy a lét mocska még lebírható.” (Kiemelés az eredetiben.)

Vasy Géza már a Csöndország verseiben úgy érzékeli, hogy a költő egyre inkább nem pusztán a magyarság, hanem az emberiség sorsáért aggódik³⁷ – magam ezt a jelleget, Görömbei Andráshoz hasonlóan, csak az Árvaföld kötettől érzem markánsan kirajzolódónak. A legutóbbi kötetben az az újdonság, hogy – a jellemző motívumok és magatartáselemek továbbvitele mellett – “a költői szemlélet egyetemesebb horizontúvá tágult, közvetlen politikai vonatkozásai megszűntek, helyettük fölerősödött magának az emberi természetnek és emberi létnek az általános, létfilozófiai érvényű szemlélése”.³⁸

A változás részleges formai megújhodással is járt: legszembetűnőbb a Buda jellegzetes műfajával, a félhosszúverssel élesen opponáló haikuk megjelenése.³⁹ Buda haikui elszakadnak a hagyományos formától – kivétel az Évszakok tizennégy szakasza –, túlnyomó többségük, a rendkívül tömör forma ellenére, már-már apokaliptikus tartalmakat tud felvillantani. (E célból teherbíróbbá is teszi Buda a formát: több haikuból épít fel egyetlen költeményt, mint Kányádi Sándor is.) Úgy tekintenek e versek a létre, mint a megbontott, megsérült teljességre. Minden képe a hiány, a kibillentség, magából kifordultság jelenségét ragadja meg: “Törött faágon / lakatlan, szélzilálta, / kifordult fészek” (Diszkontinuitás). A Történelem apokaliptikus képben jelenítődik meg, újraszituálva e líra egyik alapmotívumát, a “homok”-ot – itt a közönyös, rideg természeti elem jelentésében, de metaforikusan a történelem, vagyis az ember kegyetlenségére utalva: “Homok tengere! / Patkót, zabolát elnyel, / lókoponyákat.” E rideg kegyetlenség villan fel az Idő második versszakában: “Irgalom nélkül / leng az inga szüntelen / oda és vissza.” Még a két nosztalgikus, a gyermekkor derűs szemléletét felvillantó szakasszal induló Emlék is az elértéktelenedés, a visszavonhatatlan pusztulás képével zárul: “Apadó emlék – / vizét visszanyeldeső, / elhagyott ókút.” Az élet szentségének sérülését mutatja be a Rabság több stációban. A harmadik–negyedik szakasz a metaforikusan értelmezett repülés motívumával kapcsolódik egymáshoz. “Repülni – hová? / Riadt madár kuporog / repedt tojáson” – nyomatékosítja “r”-alliterációkkal az élet szárnyaszegettségét, a születés hiábavalóságát a harmadik. A negyedik a transzcendencia kiüresedéséről ad hírt, a legtöbb hatáspotenciált a második sor igéjébe sűrítve: “Kenderkötélen / bronzharang hánykolódik. / Csak hangja szárnyal.”

A korábbi versek kő-, illetve vas-előtagból épített egységeinek eljárását ismétli szigorúbb keretek között a Civilizáció első szakasza. A valós szóösszetételekre váratlanul következik az utolsó, amely egyéni lelemény, pontos és tömör kifejezője a kor társadalmának: “Műkő. Műselyem. / Műszív. Műméz. Művirág. / Műtét és műtett.”

A tragikum mellett olykor a groteszk,⁴⁰ sőt a humor is felvillan, mint a Gyorsulás szóleleményében: “Szapora idő: / mily hamar letelik egy / gazemberöltő!” Szelíden önironikus az Optimizmus első képdarabja: “Gyér lámpafényben / szúnyogok gyülekeznek: / lesz társaságom.” A 63 haiku ciklusát záró utolsó darab – a kommunikációra utaló címmel (Dialógus) – egyszerre önreflexív és összefoglaló jellegű, három sorba sűrítve a tragikum, groteszk és a nevetséges minőségeit: “Tücsök felelget / mozdonyzakatolásra. / Tereferélünk.”

A versek szemléletét gazdagító hangnemi összetettség jellemző a kötet többi versére. Ezek – a Zöld ág, a Dal és a két kazak népdalátköltés kivételével – a Buda költészetében fokozatosan tért hódító, egyre uralkodóbbá váló, “a rapszodikus indíttatásúból eszmélkedővé-szemlélődővé formálódó”⁴¹ félhosszú versek. A számvetés, a lét egészével való szembenézés igénye modulálja őket “az ellentéteket és különbözéseket kiegyenlítő”,⁴² együtt-látó, összegző jellegűvé. Így válnak a különböző arcok, közös sorsra ítéltségük jegyében, egyformán a “halál sáncai”-vá a kötetnyitó Arcok poémájában. Buda úgy teremti meg a szemlélet egyetemességét, hogy egy-egy jellegzetes, a hétköznapi léthelyzetek téridejéből kimetszett jelenetet látomásos egységekkel társít, végletes és végleges jelentést kapcsolva hozzájuk:

Hogy a nemzet-, hazaközpontú szemlélet egyetemessé tágul, a nemzetféltés az emberiség féltésévé erősbül, azt az Ég s föld között szinte deklarálja: “FÖLD-VÍZ HAZA Ó ÉG-FÖLD HAZA / FEKETE ÖKÖR GÁZOLTA / BÚZAVETÉS / VÉGIDŐ ROMHALMAZA / JAJ / EURÁZIA / TE / EMBERES / TE / EMBERTELEN / A NYELVBÉLI S NYELVEN IS TÚLI / ÉRTELEM / JAJDUL FÖL LÁTTODON”. Mintha a verzál szedés is e féltés, e pusztulás világnyivá tágulását jelezné.

A természet törvényeit semmibe vevő létmód a természet erőinek elszabadulásával jár. Talán ezért válik a homok motívuma is egyértelműen pusztító, feltartóztathatatlan, kezelhetetlen erővé, s lesz a címadó versben a “kemény szik, porhanyó homok”-ból apokaliptikus fergeteg: “száraz vihar homokverés / ide két isten is kevés”. A Himnusz haza felütése nyilvánvaló teszi a természeti erők és az emberi társadalom összefüggését:

E szétmálló világ egyetlen összetartója a költői én etikai szilárdsága: Krisztus példázatából merít erőt a “Ki kell nekünk is bírni” morális minimumprogramjához. A zárlat a föld, homok motívumában ismét az ember fölött álló közönyös természeti erőket tárgyiasítja (sőt személyesíti meg: “Te szikkadt föld, sivár homok, / vizet vagy vért iszol?”), anélkül hogy teljesen az emberen kívülre helyezné sorsának alakítását. Erre utal a Szózatot töredékesen idéző – Baka István Üzenet Új-Huligániából című versének zárlatára emlékeztető – szuggesztív verszárás, amelynek utalásrendszerében benne rejlik a magyar történelem ezredéve.

Az új versek a nyelvi regiszter kiszélesedésében is újat hoznak Buda lírájában. Beszüremkednek a versnyelvbe az ezredvég “műanyag”, vásári világának kellékei és kifejezései, sajátosan groteszk árnyalatot lopva Buda tragikumába. Csak a Nagy Lászlót megidéző címtelen (“Hadak jöttek…” kezdetű) versből idézve: “kifakult gönceit a lengyelpiacon kótyavetyéli a pórnép”, “kormos kerozinbűz”, “negyvenszáz ultimó”, “féláron eladó”. Hasonló hatásúak Buda etimologikus szójátékai: “maradékon marakodók”, “szabad a szolga, szabad a gazda, szabad a vásár”, “hej, akció! akció! reakció!”, “bunkók hadnagyai, […] bankók és bankok tábornokai”. Ez az apoétikus, depatetizált regiszter, éles kontrasztot alkotva a patetikus-poétikus metaforika olyan elemeivel, mint “repedt / pohárban feketül immáron / felismerhetetlenné az idő / üledéke” vagy “Szív Vitéze”, erősen leleplező, társadalombíráló jellegű. A Hózivatar, gyehenna a vers nyitányának és zárlatának apokaliptikus és biblikus képeket sorjáztató kerete közé ilyen ironikus nyelvi elemeket szorít: “összkomfortos, légkondicionált”, “globális fölmelegedés”, “globális elhidegülés”, “megapoliszok förtelmes gyehenna-telepei”. A Szekér tanár úrnak Kecskemétre episztolájában a nyelvi humor kap szövegszervező szerepet, a Budánál oly ritka belefeledkezés örömével. A Túlélés itt-ott már szarkasztikus hangot üt meg, a reklámnyelvből emel be szövegtörmeléket, társítva a napi politika hiteltelenségével: “egyéni és kollektív szinten állampolgári / és állami szinten SZÁRNYAKAT ADUNK / A VÁGYAINAK”. Közvetlenül politikai olvasata is van a “többszöri alkalommal az egyszeri használatra / valót” ironikus tanácsának, a 1994-es magyarországi “visszarendeződés”-re utalva:

E csúfondáros, a nyelv alsó regisztereit is megszólaltató, szójátékos hangütés szinte ugyanekkor jelent meg Baka István Yorick-verseiben, de – különösen a groteszk zárlat, amint felidézi “Szerjózsa legendás / múlhatatlan emlékű gimnasztikáját / a lehűtött anyaméhben” – Nagy Gáspár nyolcvanas–kilencvenes évekbeli verseivel is rokon.

Még a himnusz műfaját is átszínezi, oldottabbá teszi a nyelvi sokszínűség. Más nyelv “írja” a “homok-világ Homok-haza” iránti hűség emelkedett tanúságtételét a Himnusz hazában – “Aszály eső köd zúzmara / te hívsz haza te hívsz haza // Horpad-dagad emlőd öled / Hol van hazám Tekívüled” –, illetve a költői kérdésekre – “Mi vagy te föld Homok-hazám / katlan? huta? kohó? kazán?” – érkező választ: “Válasz nincsen csak állapot / krumplit kapálj tarts állatot”. A “törött mondat” tapasztalata inkább a közvetlen létérzékelésből, mintsem nyelvi, nyelvfilozófiai belátásokból származik – erre utal a versnek a dadogásból az emelkedettségig ívelő zárlata:

Ez is arra utal: Buda lírája nem veszítette el minden igazodási pontját. A virrasztás, túlélés morális vállalása mellett itt is hangot kap a szegényekkel, a kisemmizettekkel való közösségvállalás, mint a Katona József emlékének szentelt Mit sző a pók?-ban: “Petur, Bánk, Gertrud – drámahősök. / Ám Tiborcnak az új évezred határán / örökösei itt sereglenek.” Ezért zárulhat az egész kötet a reménykedés, bizakodás csendes hangjaival. Pedig a Rigmusok a századra, századvégre már címében is harsányabb hangot, nyelvi könnyedebbséget, lazaságot ígér. S a vers terében, ahol “műmicsodák planétáznak”, van is erre jócskán példa. De a számvetés súlyosabb regiszterei is megszólalnak, végigpásztázva a XX. század európai történelmét. A vásári kikiáltó hang, a keresett testes asszonáncok és tiszta rímek nem is a költői én nézőpontját relativizálják, súlytalanítják, hanem e század groteszk kegyetlenségét érzékeltetik (“Ez a század ilyen század – / mint egy szem diót, lerázat”). A montázstechnikával sorjázó képek között is a rímek teremtenek groteszk-ironikus kapcsolatot:

Olykor már a vásári kikiáltók hangján szól: “Malmot nem hajt a kanális, / az IC nem vicinális. / Kvarcórám még ha megáll is, / cifferblattja digitális. // […] Minden transznacionális, / sőt: globális – legalábbis.” A XX. század karneváli forgatagában, “az etikád ha rugalmas, / dolgod lesz majd diadalmas” antimoráljának idején sem tud Buda lemondani, etikai alapozású költői magatartásából következően sem, a remény legalább halvány sugaráról:

Ez nem csupán a reménykedő, de a felelősséget vállaló ember hangja is. Azé, aki különállását a pusztító, hatalmával visszaélő embertől mind nemzeti, mind egyetemes szinten ugyanúgy vállalja, mint összetartozását az egyént megtartó, a lét természetes közegébe ágyazódó, a természettel összhangban élő emberi kisközösségekkel. S aki hisz abban, hogy érdemes szólni. Új kötetében a hang némi módosulásával, de a régi elkötelezettséggel veszi számba a szűkebb és tágabb haza tájait.⁴³ Már a kötet címe is egy ujgur közmondás – Gazdátlanul a Föld is árva – figyelmeztetésére utal.⁴⁴ Mint Buda Ferenc egész költészete, a mai magyar irodalomban egyedülálló és időtálló módon.

Vörös László: Szigorúan ellenőrzött mondatok

A sokszínűségükben és igényes szerkesztésükben is példás Tiszatáj-könyvek legújabb darabja, Vörös László kötete a borító fülszövege szerint több mint visszaemlékezés és több mint személyes élménybeszámoló. Csakugyan több – páratlan próbálkozás. Épp az teszi egyedülállóvá, ami a leghétköznapibb benne. Hogy az egykor önszorgalomból, magánhasználatra készített irományaihoz, jegyzőkönyvekre vagy úgynevezett emlékeztetőkre hasonlító feljegyzéseihez fűz utólag megjegyzéseket. Hogy abból indul ki, ami különösnek, rendkívülinek egyáltalán nem tartható s nevezhető, mégis remek ötlet, nagy találat: értekezletekről szóló beszámolókból, előadások, hozzászólások kivonatos ismertetéséből. Párját nem a tudományos vagy a szépirodalmi műfajok közt lelhetni. Eljárása újságírói: voltaképpen az untig használt, ám nélkülözhetetlen és pótolhatatlan műfajt, a tudósítást veszi alapul. A legközönségesebb közleményt, mondanánk, illetlenül azokhoz az alkalmat szolgáltató főszerkesztői értekezletekhez, tanácskozásokhoz és írószövetségi kommunista aktívákhoz, amelyek éppen hogy a közönség, a nyilvánosság teljes kizárásával zajlottak. Ám – stílszerűen szólva – egyenesen félrevezető a jelző az összejövetelek résztvevőit tekintve, akik helyzetük és hatalmuk szerint mindennek inkább nevezhetők, csak közönséges résztvevőknek nem. Kivételes voltuk állásukból és beosztásukból adódott: főszerkesztők voltak, hetilapok és folyóiratok kinevezett vezetői, szinte – ha nem is törvény-, de előírásszerűen, elenyésző kivételüktől eltekintve – mindannyian tagjai az MSZMP-nek. Ez utóbbi nem az esetleges kommunista voltuk, elkötelezettségük, hanem a tényleges féken tartásuk miatt lényeges: mivel a kenyerüket zömmel másutt, a főállásukban keresik, a főszerkesztői tisztet pedig mellékállásban látják el, csak a pártfegyelem lehet az a zabla, melynek a gyeplőszárát húzd meg, ereszd meg módra az őket megbízó hatalom a markában tartja. Ezért ritka, szinte példátlan, ha valaki – a szemellenző tartós viselése ellen is tiltakozván – végleg kitépi magát az istrángból, és nem várja meg, hogy – a kor szokásos szóhasználata szerint – áldozatos munkája elismerésével felmentsék vagy más fontos beosztásba helyezzék, hanem egyszerűen lemond, távozik a posztjáról. Mint történt ez a folytonos ideológiai támadásoknak kitett Ilia Mihály vagy a magára a szerkesztői munkára is lassan ráunakodó Kovács Kálmán esetében a Tiszatáj, illetve az Alföld élén. A hosszabb ideig maradók sem büszkélkedhettek, hogy megállták a helyüket: ténykedésük vagy a politikusok tetszését nyerhette el, vagy az írókét; közös megelégedésre lehetetlen volt szerkeszteniük, számítaniuk. Aki – mint a szerző írja magáról – főszerkesztőként (nem politikus-, hanem) írópárti volt, az az értekezletek megalázóan nyomasztó légkörét szerencsés esetben úgy bírta elviselni, mint ő: ideig-óráig gyorsíróvá képezte át magát, tárgyilagosságot és szenvtelenséget tettetve jegyezte a személyét és lapját ért bírálatokat. Útbaigazítás helyett ugyanis “eligazítást” tartottak számukra, párthatározatok teljesítését, irányelvek követését megkívánva, kioktatva őket, mire kellett volna és mire kell a jövőben vigyázniuk. Milyen “közléspolitikai” hibákat követtek el, és mit kell tenniük helyrehozataluk ügyében.

E tekintetben az aktívák csendesebbek voltak. Szelídebbek, kevésbé kérlelhetetlenek, noha kérlelésre sem adtak módot. Ha nem is annyira ejnye-bejnyés hangulatúak, már-már kedélyesek, mint azok a tanácskozások, amelyeket a könyv említetlenül hagy, jóllehet a folyóiratok életében a másik két értékelési formáéhoz hasonló szerepük volt. Mintegy a bizonyítványosztás alkalmának feleltek meg, ha az előbbiek a megrovók, figyelmeztetések kiosztására vagy elbeszélgetésre szolgáltak. Az évenként egyszer, többnyire az első hónapokban tartott úgynevezett lapértékelések voltak ezek; rendszeres számvetések az elmúlt esztendő munkájáról. A vidéken szerkesztett folyóiratok esetében a szerkesztők, illetve a helyi írócsoport elnöke, titkára jelenlétében a megyei vagy a városi tanács képviselőinek, aztán a kiadóvállalat igazgatójának, és hát természetesen a megyei és a városi pártbizottság főmunkatársának társaságában a Pestről érkezett vendégek – a pártközpontból és a minisztériumból mindig lehetett számítani valaki magas rangúra, osztályvezetőre, miniszterhelyettesre – vitatták meg a minisztériumi szakreferensnek, azaz a folyóirat egy szem hivatalos olvasójának beszámolóját. És az éves terveket. Ezek nyilván nem a szépirodalmi termésre vonatkoztak, még a szocializmus építése közben is merész dolog lett volna előre írásba adni, kitől kap a lap remekműveket vagy legalábbis közlésre érdemes alkotásokat. Maradt a különböző évfordulók – írók születésnapja, történelmi események stb. – megünneplése, ideológiailag támogatott témák terítéken tartása. Az otthonosabb légkör pedig nemcsak a vendéglátói szerepből fakadt, táplálta az is – terhelte bár előtte igen súlyos vétség a szerkesztőséget –, hogy idő múltával kétszer ugyanazért nehéz dühbe jönni.

Hogy abban az időben, annak a több mint tizenegy esztendőnek a során – 1975. április 15-e és 1986. november 1-je között –, amíg Vörös László a Tiszatáj főszerkesztője volt, a pesti értekezleteken mi mindenért tört ki a központi düh, ki mindenki kollégáját állították pellengérre, ki mindenki írása, cikke, verse került bonckés alá, azt a könyv névsora világosan elárulja. Ha a könyv végi mutató még a hetilapok, folyóiratok előfordulási helyét is jelölné, mint ahogy nem jelöli, akkor következtetni lehetne arra is, hogy az MSZMP Központi Bizottságának ideológiailag illetékes, éberségügyileg érdemes részlegei, a tudományos, oktatási és kulturális, valamint az agitációs és propagandaosztály – előolvasóik és súgóik javaslatára – hányszor emelt óvást egy-egy lap s egy-egy szerző ellen. Kik s mik számítottak visszaeső bűnösöknek, egy-egy orgánum hányszor kapott sújtást – a gyakorisági mutató alapján persze kikövetkeztethető. Miként a másik véglet is: maga a szerző hozza szóba, hogy a Juhász Ferenc vezette Új Írás sohasem szerepelt a “hibaleltárban”, feltételezhetően a költő Aczél Györgyhöz fűződő közeli barátsága miatt. Ahol a könyv mindezt tárgyalja, az időszak négy jellegzetesebb irodalmi vitája – a fiatal költészet, itt az Utassy József, Kiss Benedek és Kovács István nevével jelzett Kilencek nemzedéke lírája, továbbá Weöres Sándor, Mészöly Miklós és Juhász Ferenc munkássága körül kibontakozott polémia – ismertetésekor az tűnik szembe, hogy a Juhász-vita hevét nem is annyira a lírikus, hanem inkább a közéleti ember, a főszerkesztő tevékenysége fűtötte. Az értekezleteken persze nem nevezték meg a valódi okokat, és talán ez a magyarázat arra, hogy Vörös László sem tér ki rájuk. Említetlenül hagyja, hogy csak egyetlenegy esztendőben, 1977-ben olyan művek közlését utasította vissza – politikai okokból – az Új Írás, mint Csoóri Sándor Tenger és diólevél című esszéje, Csurka István Házmestersirató című drámája, valamint Kormos István Pásztorok, Nagy László Hószakadás a szívre című verse. Ezek miatt botrány lett az irodalmi életben – összegez Görömbei András Nagy Gáspárról készített monográfiája, amelyet nem csak azért lényeges idézni, mert jelzi ez is, mekkora távolság feszült a kultúrpolitika és az irodalom között. Az sem elhanyagolható tény, számon is tartja Vörös László, hogy főszerkesztői pályáját a két előbb említett alkotóval kapcsolatos ügyek határolják. A nyitány, az első ledorongolása a nacionalizmus jegyében történik: a debreceni irodalomtörténész – aki “az egyik legproblematikusabb személyisége volt az irodalmi életnek a vezetés szemében” – Illyés Gyula és a magyar nyelv címmel írott tanulmányában téves internacionalista értelmezésnek merte nevezni, hogy Magyarország szinte lemondott anyanyelvi közössége egyharmadáról, a határain túlra kerültekről. Vörös végszava, búcsúja pedig a Nagy Gáspár-vers, A fiú naplójából közlése, s aztán az egész szerkesztőség felfüggesztése, menesztése, “új” Tiszatáj indítása.

Ez a Szigorúan ellenőrzött mondatok szerzője működésének kerete tehát. Ami a rámán belül van, és ami jegyzetfüzete felsorolásai mögött lapul, azt igyekszik elevenné, mozgalmassá tenni. Ám nem színez, nem legendásít, önmagát a stílus tekintetében sem tolja előtérbe. Hű az egykori beszámolókhoz – már-már a funkcionáriusi bikkfanyelvig. Hű az adatokhoz, tényekhez, ám itt sem bízik abban, hogy puszta ismertetésük nyomán kikerekedik a kor (irodalmi) képe. Ezért alapos munkába fogott: nemcsak ismerteti a hibalajstromot, hanem fellapozza az egykori folyóiratszámokat, hogy idézzen is az írásokból, mégpedig elég sokat, szándéka szerint a legjellemzőbb részeket, mintegy nyomozásba kezdve, kitalálva, mi lehetett a gond velük annak idején. A kötetnek ez a nagyobbik része valóban azt a benyomást kelti, mintha “egy kommentárokkal ellátott sajátos szöveggyűjtemény” volna. A magyarázatok persze utólagosak, hiszen eléggé érzékletes kép mutatja, hogy a megbírált szövegek értelmezése nemcsak lehetetlen volt, de tilos is. A méltatlan magyarázkodások is elmaradtak; fejtegetések helyett fejlehajtás járta. A példák szigorú számbavétele talán igazolná azt a sejtést, hogy az értekezletekről Vörös László a leggyakrabban azokkal kényszerült szemlesütve távozni, akik emlékének a könyvét is ajánlja. Juhász Béla, az Alföld ekkor volt főszerkesztője az egyikük, a Jelenkor élén állt Szederkényi Ervin a másikuk.

E körülmények tapasztaltán a három folyóirat vezetői az ez idő tájt még javában tiltott szerzőnek számító Márai Sándor egyik hősének szavaival biztathatták magukat: nem az a dolguk, hogy megértsék, hanem hogy elviseljék, ami velük történik. Nem voltak egyedül persze, a pártközpont jóvoltából másoknak, például a Forrásnak vagy a Napjainknak is hasonló sors jutott. Nem szólva a Mozgó Világ kálváriájáról, amit a kötet nem egy helyen a szegedi folyóirat keresztútjával párhuzamosan mutat be.

Vörös László akkurátus ember: a jegyzetek körmölőjeként körülményesen pontos, gondos. Papírra vetve tartja a mások szavát. Hozzájuk téve a magáét, (fő)szerkesztőként arra is ügyel, hogy közös beszédük tagolt, világos legyen. Követhető a kötet felépítése, áttekinthető a szerkezete. Minden bizonnyal a tanáros pedantéria és a pedagógiai célzat is teszi, hogy szinte pontokba szedve tárgyalja azokat a témákat, amelyek – mint írja – a vég nélküli hibaleltárak legelején szerepeltek. Vagyis amelyeknek a felvetése a legszigorúbb szankciókat vonta maga után. Négy főbűnt különít el egymástól, a voltaképp egyazon gyökerű szovjetbírálatot, a külügyeket, a nacionalizmust, valamint a rendszerbírálatot, ezen belül különbséget téve a keményebb és a puhább változat között. A “leghalálosabb bűn”-nek számító szovjetbírálattal kezdi, hozzátéve, hogy túlzó kifejezés lenne szovjetellenességet említeni, mert hiszen “nem volt épelméjű szerkesztő”, aki az egyértelműen szovjetellenes cikkeket közölni merte volna.

Mindjárt itt, az induláskor azonban kivételes eset merül föl: a hiányos jegyzet lehetősége. Azé, hogy pontosan rögzítette ugyan a bíráltak nevét, az íróét és a folyóiratét, ám hozzájuk most mégis egy másik írást és egy másik folyóiratszámot rendelt. Tényként állítja, hogy 1981 februárjában Csalog Zsolt Dani meséli: a tengert akarta látni című, öt hónappal korábban közölt elbeszélése miatt marasztalták el az Alföldet, ám e kései megrovásra, az éberségnek e csaknem féléves kihagyására nem keres magyarázatot. Valószínűleg nem is találna. Mert a botrány Dani következő meséje, a Melós vagyok, erős vagyok miatt robbant ki. Ezt a debreceni folyóirat ugyanabban a hónapban adta közre, amikor az értekezlet volt. Friss volt tehát a pártközpont válasza, s egyáltalán: frissek voltak az elvtársak, és ötletesek, amikor a lap ellen összehangolt támadást indítottak. Alig ismert és még kevésbé feltárt területe ez mind a folyóirat történetének, mind az író munkásságának – talán érdemes tehát bővebben kitérni rá, noha e sorok íróját személyesen is érinti. Rögtön egy írásbeli figyelmeztetés által, amelyet főszerkesztő-helyettesként Juhász Bélával és még másik két kollégájával, például Köteles Pállal együtt kapott – egy nappal a budapesti értekezlet után, ám a Hajdú-Bihar Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága Művelődésügyi Osztályának épp egy nappal korábbi átiratára hivatkozva. Azaz a dátum – február 19. – egyezik, az időpontok egybeesnek. Csak az a különbség, hogy a fegyelmi indoklásában nem csupán Csalog elbeszélésének megjelentetése minősül “politikailag hibásnak”, hanem Tóth Erzsébet Alkalmi verse is. “Megítélésem szerint nem szabad teret adni olyan írásoknak, közleményeknek, amelyek a rossz közérzet, illetve a társadalmi bírálat ürügyén az egész mai társadalmi felelősség, az egész szocialista társadalom elutasításáig jutnak el” – hangzik a lapkiadó-vállalat egyebekben jó szándékú igazgatónőjének levele. Vörös László egyébként ejt szót a versről, sőt teljes egészében idézi is, mint amelyik Tóth Dezső miniszter-helyettes szerint “egész a Volgáig terjeszti ki a reménytelenséget” – csak a két közleményt nem kapcsolja össze. Így érthető, hogy elkerülte a figyelmét a korabeli ugyancsak gyors és erős sajtóvisszhang: az MSZMP napilapjának, a Népszabadságnak a cikkei. Az első úgynevezett belső vezércikk volt, háromhasábos, szerzője, Földes István nem sokat tétovázott. Sem az időt illetően: az értekezlet után három nappal, március 22-én már megjelentette a Megismerést. Sem a lap minősítését tekintve: “retrográd ideológiák” terjesztésével vádolta, a közlést – összegzett királyi többesben – “annak visszajelzéseként fogjuk fel, hogy milyen műhelymunka folyik, illetve nem folyik egyes irodalmi műhelyekben”. Cikkével még nem ért véget a folyóirat vesszőfutása: a Népszabadság elengedhetetlenül szükségesnek tartotta visszatérni Földes állításaihoz – hogy Csalog elbeszélése a magyar munkásosztály lepocskondiázása, hogy a felszabadulás előtti éveket hazug színben tünteti fel, hogy megkérdőjelezi a munkáshatalom vívmányait stb. – és fő kérdéséhez – hol van itt a nagy hagyományú magyar szociografikus irodalom igazságkeresése? –, ezért úgy három hét múlva, éppen március 15-én két olvasói levél közreadásával ünnepelte a munkáshatalmat, és erősítette meg, hogy egyetért újságírójával. Az egyik olvasó, Tabák Lajos Szolnokról “bárgyú írásnak” nevezte Csalogét, sajnálatosnak tartotta a megjelentetését. A másik levelező, Sibor Róbert Budapestről iskolázottabbnak mutatkozott. Irodalmilag és ideológiailag is: Féja Gézát és a “többieket” emlegette, hogy forognak a sírjukban, ez a képzete pedig feltehetően onnan eredhetett, hogy Csalog írását “lélekmérgezés”-nek tartotta, talán mert rémlett neki, közvetlenül 1945 után Németh Lászlót nevezte egy elszánt radikalista kútmérgezőnek. Dacára minden mérgezésnek, Dani eszmeileg romboló hatású meséi hamarosan mesés elismerésben részesültek: még ugyanebben az esztendőben megjelentette őket a Szépirodalmi kiadó, az Élet és Irodalom recenzense, Berkes Erzsébet pedig egyenesen felmagasztalta a kötetet (A történelem futószalagán, 1981. okt. 10.). Mintha nem is csak két kultúrpolitikai irányvonal létezett volna – egy a párt napilapjának, egy pedig az irodalmi hetilapnak –, hanem még több is, például külön a könyvkiadóknak, ahol az írásbeli megrovásokkal egy időben már legalábbis szedni kellett a kötet kéziratát, de lehet, túl voltak a korrektúrán is. A kritikus mindenesetre nem tett úgy, mint aki nincs tisztában A tengert akartam látni folyóiratbeli fogadtatásával. Sőt, kihívóan válaszolt azoknak, akik “kellemetlen könyv”-nek tartják a Csalogét. Annak számára az – írja –, aki “elszokott a szellemi izgalmaktól”, ,,ráandalodott a dicséretekre, s nem vette észre, hogy nincsen megalázóbb, mint azt mondatni valakivel, amit hallani szeretnénk”. A könyv – jelenti ki – lényeges dolgokról beszél, “bájkörök s csökkentelméjűeknek járó didaktikusság nélkül”. A szerző szerinte megindító szociográfiát írt, ő pedig abban bízik, hogy “néhány év, évtized múlva már nem is fogjuk érteni, hogy mi volt ebben a szellemi izgalom, mi volt az értelmiség felelősségét, a munkásság önbecsülését fölmutató, megkérdőjelező vád- és védbeszéd. Bízom benne – ismételte –, hogy néhány év vagy évtized múlva már csak filológusok tudják kimutatni ennek a könyvnek a történeti becsét, dokumentatív értékét.”

Csalog elbeszéléseinek fogadtatása nemcsak a belső feszültségektől terhelt központi vezérlés kihagyásaira, más szempontból pedig a bizonyos fokú intézményi önállósodásra példa, hanem arra is, hogy az irányelveiben, határozataiban a realizmus, népiség és pártosság követelményét előíró művészetpolitika, túl a szavakon, mennyire igényelte és főként mennyire becsülte meg a valóságábrázoló műveket, a társadalomkritikai alkotásokat. Mennyire sürgette a múlt szavakban megőrzött emlékeinek vagy írásos dokumentumainak nyilvánosságra kerülését. Vörös László jegyzetei valóban emlékezetes mintákat őriztek meg: Lányi Sarolta naplórészleteinek közlése a szovjetunióbeli koncepciós perekről ugyanúgy hibának minősült, mint a Szabolcs-Szatmári Szemle összeállítása a “felszabadult” megye első évének levéltári dokumentumaiból, amelyek bizony az orosz és a román katonák garázdálkodásait, erőszakoskodásait panaszolták el. Az irodalompolitika nagy hatalmú funkcionáriusai szigorúan ellenőrizték a múltban elhangzott, leírt mondatokat is. S – a fichtei elv szellemében – annál rosszabb volt a tényekre nézve, ha ezek még igazat is állítottak. Több más, ma már szánalmasan mulatságos esetet hoz fel erre is a kötet (például egy Jevtusenko-interjúét: mintegy a költő szemére hányták, hogy másképp ítéli meg a szovjet rendszer egyes jelenségeit, mint a magyar szocialisták) – a végkicsengés, Vörös László tanulságösszegzése az, hogy a műveket politikai-ideológiai normák, nézetek alapján osztályozó kulturális politikától paradox módon “soha egyetlen apolitikus szépirodalmi mű se kapott bírálatot”. Finnyásabbak felvethetik, persze, hogyan s mivel mérhető egy alkotás akár politikus, akár közéleti tartalma – a kötet azonban nem esztétikai vagy poétikai szempontokat követ. Nem értékeket állít szembe egymással. És azt sem állítja, hogy nem lehetne kiterjeszteni a vizsgálatok körét például az illegálisan kiadott, szamizdatban megjelentetett alkotásokra – ám ezek csak ritkán kerültek szóba a főszerkesztői fórumokon. Az értekezleteken felrótt főbűnök utólagos listázása is azt bizonyítja, hogy a magyar irodalom minden tiltás, fenyegetés, “politikai közegellenállás” ellenére “sikerrel vívta meg a maga szellemi szabadságharcát, miközben mindvégig fontos és cselekvő munkása volt egy demokratikusabb társadalmi berendezkedés létrehozásának”. Hogy ebből a küzdelemből, végső soron a művészet autonómiájáért folytatott birkózásból ki mennyire vette ki a részét, ennek elősorolása azért is fontos, mert nem utólagos találgatásokon és feltételezéseken nyugszik, hanem olyan tényeken, amelyeknek tárgyilagos rögzítését a legkevésbé azok vonhatnák kétségbe, akik azóta támadókból támadottak lettek, az előbbiek ideológiáját az utóbbiakéra cserélték föl. Ezek jelszavait – a költővel mondva – feleúton elorozták, s ellenük védik. Érdemek osztogatásának, dicsőségtáblák ácsolásának szándéka nélkül is megállapítható, hogy a tárgyalt időszak ellenzéki csoportjai, a népinek-nacionalistának, illetve a demokratikusnak-radikálisnak nevezett két nagyobb alakulat nem egyforma mértékben, főként pedig nem egyforma súllyal vállalta ama harcot, nem azonos módon számított – a szerző idézetével – az “első számú közellenségek” közé. Mára, a mostani végletes megosztottság és szembenállás idejére persze már feledésbe merült, hogy az elkülönítés, a megkülönböztetés az MSZMP Politikai Bizottságának terve és szándéka szerint való volt, a kétfrontos ideológiai harc jegyében. A szétválasztáséban, az oszd meg és uralkodj parancsának megfelelően.

A névsor kétséget kizáróan arról tanúskodik, hogy ama demokratikusabb társadalomért az a népi-nemzeti csoport, amelyiknek a Tiszatáj volt a vezető folyóirata, összehasonlíthatatlanul többet tett, mint a másik. Illyés Gyula verseinek, esszéinek, nyilatkozatainak hatását, fogadtatását emeli ki a szerző, s igazságot is oszt a halála után a hatalommal való kiegyezéssel vádolt klasszikusnak, akit Bethlen Gábor-i alkatú gondolkodónak nevez. Számba veszi aztán a Csoóri Sándor különböző közéleti szerepléseivel, szépirodalmi alkotásaival és nem utolsósorban a róluk írott tanulmányokkal kapcsolatos támadásokat, kiemelve azt a már-már uralkodói tébolyra valló esetet, amikor egy meg sem jelent írása miatt érte gáncs, mondván, hogy ebben felmondta azt a megegyezést, amelyet 1956 ügyében a hatalom az értelmiségiekkel kötött. Az irodalmi vitákról, ezek nemegyszer álszent, képmutató szereplőiről, ugyanakkor feszült légkörükről sok mindent elárul – itt is, de máshol is –, ahogy egy-egy jeles, státusos alkotó megnyilatkozott, szükségét érezte véleményt formálni. Aligha gondolhatta volna Csoóri, amikor Duray Miklós Kutyaszorítójához előszót írt, hogy Aczél György olyan kedves embernek titulálja majd, akivel nincs vitájuk, Bata Imre viszont vitázik vele a nemzetiségi magyarság fenn- és megmaradása dolgában kifejtett hármas elve – a magántulajdon, a többpártrendszer és az egyház döntő szerepének elismerése – miatt. De a pártvezetőknek az is váratlan és kéretlen segítség volt, amikor Bori Imre Illyés Gyula megleckéztetésébe fogott, tanácsolván, ne szóljon bele Jugoszlávia (s az ottani magyarság) kisebbségi ügyeibe. Más szomszédos országból is lehetett számítani hasonló támogatókra – elegendő csak az Akadémiai Kiadónál megjelent Erdély története romániai (magyar) fogadtatására utalni, főképpen pedig Köteles Pálnak a Lancranjan-könyvvel vitázó írására, amelynek a közlését még így-úgy túlélte a Tiszatáj, ám négy év múlva – az említett Nagy Gáspár-vers után – már nem volt pardon, nem volt mentség.

Nem nehéz, hanem lehetetlen olyan hibaleltárt készíteni, amelyikben ne az előbb felsorolt témák számítottak volna főbűnnek. A nemzeti történelem egyes eseményeinek és személyeinek megítélése, kezdve a tabunak nyilvánított Trianontól, Teleki Pál politikáján és szerepén át a szárszói találkozó, ezen belül is a Németh László-beszéd méltatásáig, majd a koalíciós idők mérlegeléséig, azután pedig a Rákosi-diktatúráig, 1956-ig s az ezt követő “konszolidáció”-ig. Hogy milyen arányban, mekkora adagokban szerepeltek ezek, a sejtelemhez elég felütni a tartalomjegyzéket – az úgynevezett puhább rendszerbírálathoz sorolt témák, a hatalommal való visszaélés ábrázolása, a “fekete lakkozás”, a rossz társadalmi közérzet kifejezése vagy a kettős publikálás tilalma, a nyugati magyar irodalom teljesítményeinek ismertetése stb. együttesen sem töltenek ki annyi lapot, mint az előbbiek. De a “keményebb” rendszerbírálat tárgyai, a pluralizmusnak, a közéleti demokráciának és a művészetek autonómiájának a követelése sem azonos súllyal esett a latba. Azon túl, hogy üdvözlendő, még érthető is, hogy mindezt éppen a Tiszatáj volt főszerkesztője örökíti át az utókor emlékezetébe.

Mert ami a két ellenzéki csoport dolgában annak idején kívülről sem sikerült, az mára belső vezérlésre szinte már programmá vált. A megosztottság új, ám nincsenek rá új szavak. A szótár, a francia filozófus emlegette szótár a régi. A múlt és a jelen jelölésére egyaránt az ismert fordulatok szolgálnak – Vörös László érezhető becsvágya, hogy a tárgyalt időszak “nyelvhasználata” után a rendszerváltoztatást követő időkét is megvizsgálja. Mások tükrében is keresse önmagát. Jobb időkben talán sértő volna még észrevenni is, mennyire tisztességes, egyenes eszmei, politikai hovatartozása hangoztatásában. A reformkommunisták közé sorolva magát csak megerősíti azt a benyomást, amit korábban a marxizmusra, illetve magára Marxra és Lukács Györgyre tett utalásaival keltett, hogy igazából talán még ma sem vetette el a szocializmus megjavíthatóságának, jóra fordíthatóságának gondolatát. A legutolsó fejezet, az Elvi irodalompolitika – alulnézetből a részletes jegyzetekkel együtt ezért kettős számvetés: a főszerkesztői múlt mellett a mai irodalmi élet súlyának, szerepének mérlegelése is.

Egész példatárat lehetne összeállítani azokból az itt-ott elszórt megjegyzéseiből, amelyek a jelenben tovább élő múlt eseteit, a külön törzsekből – a szocializmusból, illetve a demokráciából – összenőtt ágak mintáit rajzolják ki. Amelyek a szótár mai használóira vetnek fényt. Azoknak például, akik megcsömörlöttek a kommunistázástól, a Kádár-korszak vétkeinek, mulasztásainak (nem a hangoztatásától, de) csendes számontartásától, talán Tóth Dezső a kalauzuk: ő aztán többször elmondta, hogy a személyi kultusz és 1956 már “lerágott csont”, hogy aggasztó a “dimenziójuk”. A háború, a háborús szerep és kényszer megítélése esetében viszont épp az aggodalom szava látszik halkulni: ha a Donnál veszett édesapákat nem sirathatták el Kovács Istvánék, akkor az Irakban elesettek nevezhetők-e “hősi halottak”-nak?

Az előbbi fa hasonlatát használva, volna aztán még ág, bokornyi, fonni vesszőparipát, amelyet a Péterek, Agárdi és Esterházy sarkantyúzna a közös cél felé, felváltva ülve a nyeregben, alkalmazkodókészségből is jelesre vizsgázva. Uraiként s rabjaiként a szónak és a tegnapi szótárnak, arról cserélnek eszmét, vajh mily bájos, hogy az írómester ma ugyanolyan fogalmakat használ a jobboldal minősítésére – “sérelmi politizálás”, “sérelmi gondolkodás” –, amilyenekkel egykoron pártkorifeus druszája illette a szerkesztőket és a ki (ne) tudná, most hová húzó írókat. Az utolsó ágon, friss hajtáson pedig levelek zöldellnének, tépdesésre, a szeret?, nem szeret? helyett a kilép?, nem lép ki? kérdéseire várva, a mai írószövetségi akciók helyett a tegnapi parasztpárt 1948-as “demokratikus öntisztulása”, magyarul Rákosi szalámipolitikája sikerének emlékével.

Mindez azt érzékeltetné, hogy a könyv a múlt és a jelen párhuzamos történeteinek mulatságos példatára is. A meghatározó azonban mégiscsak a Kádár-korszak sötét világának képzete, a nyomasztó kiszolgáltatottságé, tehetetlenségé. Volt róla szó, hogy a fejezetek közül a legnagyobb terjedelmet a keményebb rendszerkritika változatainak ismertetése kapta. A volt főszerkesztő kitűnő címet talált eme időszak kultúrpolitikájának, gazdasági, társadalmi életének, s egyáltalán, a szocializmus végnapjainak jellemzésére: Sodródás a végkifejlet felé – igazi veszélyérzet nélkül. Könyve záró részében jut el eddig a váddal felérő megállapításig. A hibaleltárak helyett itt azt veszi figyelembe értekezletről értekezletre haladva előre, hogy az MSZMP ideológiájában és hatalmi módszereiben utólag mennyire lehet “felfedezni” a rendszerváltoztatás szükséges voltának felismerését és az erre való szándékot. Semennyire – kiáltja a cím, és ezért meglepő, és legfeljebb a szocializmus megreformálása iránti tegnapi (?) vágyával magyarázható, hogy az e témában íródott különböző tanulmányokat ismertetve nagy ívűnek és tárgyilagosnak nevezi az Agárdi Péteréét. Sőt azt is kijelenti, hogy “teljesen összecseng” az álláspontjuk az 1984-től 1987-ig érvényesülő kultúrpolitika dolgában. Szerintük ekkor “az Aczél Györggyel szemben kiharcolt, gyakran neodogmatikus konzervatív és népnemzeti húrokat pengető kurzus” vezényelt. Hogy éppen Köpeczi Béla és Pál Lénárd, Vajda György és Knopp András, Rátki András vagy Radics Katalin meg Lendvai Ildikó fogtak volna, könnyelműen, e húrok pengetéséhez, netán Berecz János egyszemélyes zenekara szolgáltatta volna a talpalávalót? Ha a könyv nem hozna fel példát Aczél aktivitására – lásd az Illyés-vers, az Egy mondat… újrakiadásáról írottakat –, akkor is sejthető volna, hogy a háttérben ott dirigált. Mint ahogy a tegnap még a “marxizmus hegemóniájáért” küzdelemre szólító Agárdi sem szűnt meg szeretni, hogy politikacsináló “tényező” lehet: jelentékeny szerepet vállalt (volna) az “új” Tiszatáj megerősítésében – ahogy erről Ablonczy László monográfiája, a Sütő András munkásságát tárgyaló Nehéz álom is beszámol. A pártközpont verselemző szemináriumainak egyik vezetőjeként, költőtalálkozóinak egyik szervezőjeként (lásd elmaradt kézfogását Nagy Gáspárral) pedig annak a folyamatnak a titkaiba is beavathatna, ahogy megvilágosodott előtte 1956 (mégsem ellen-, hanem) forradalmi jellege. Hátrább tehát az agárdiakkal! – tréfálkozhatnánk a könyv nem egy hivatkozott politikusának és írójának szellemében, a hiteles szó, a tiszta beszéd reményében. A bizonyítható állításokban bízva: mert megint csak különös, amikor Vörös László “teljesen” osztja azt a véleményt is, hogy a magyar művelődéspolitika hármas küldetése közé tartozott volna a Kádár-rendszer egészét “felbomlasztó”, az átmenet “viszonylag kulturált menetét is megalapozó, biztosító szerepe”. Ezt a tételt maga a szerző csak akkor fogadhatná el, ha kötete egésze nem amellett érvelne teljes meggyőződéssel, amit egy helyen így foglal össze: a kulturális politika, a szocialista párt elvi irányvonala “sohasem találkozott igazán a művekben élő irodalommal és intézményeinek törekvéseivel”. Vagyis össze kell téveszteni az irodalom irányítóinak, illetve alkotóinak a szerepét. Vagy elképzelni egy olyan alapozást és biztosítást, amely: sodródás, igazi veszélyérzet nélkül. A szocialisták saját sírjuk viszonylag kulturált ásói voltak? Vagy aknamunkában védték a párt hadállásait?

Veszélyérzetük mintha csak azoknak lett volna, akik – a költő szavával: a “mai bátor szájhősök”? – a rendszerváltoztatás hajnalán sem vállalták a Tiszatáj felfüggesztése ellen tiltakozó, az MSZMP Központi Bizottságához és a Minisztertanácshoz eljuttatott levél aláírását. És akik az október végi debreceni irodalmi napok tanácskozásán sem, majd pedig nagyjából rá egy hónapra az Írószövetség kétnapos közgyűlésén sem találtak módot együttérzésük és egyet nem értésük kinyilvánítására, az irodalom, az irodalmi intézmények jövőjéért buzgó aggodalmuk kifejezésére. A névsoroknak csak egy része lelhető fel Vörös László könyvében. A többi ott van Gyuris György monográfiájában – felkínálva a mai írószövetségi akciózók listájával való érdekes és érdemes összevetés, a tényszerű egyeztetés lehetőségét. Már ha ez értelmes feladatnak tudható. Van ugyanis vélemény, amelyik nemhogy hiábavalónak, de egyenesen károsnak tartja bizonyos irodalmárok és bizonyos szerkesztők rendszerváltoztatás előtti szellemi szabadságharcát. Nobel-díjas írónk vélekedése szerint a Magyarországon negyven éven keresztül illegálisan uralkodóknak (azaz a pártállamnak) szükségük volt egy populista csoportosulásra, amelynek a tagjait hol megfenyítette, hol kitüntette, “de mindenképp azt a látszatot kelthette, hogy nem veszítette el kapcsolatát a néppel, a »magyarsággal«”. A kommunista párt, magyarán az MSZMP és az elődje, az MDP úgy jelenik itt meg, mint amelyik egyedüli legális ellenfélként a népnemzeti csoportot ismerte el, azt sugalmazva, hogy ők “az igazi Magyarország” képviselői, s ez bénítóan hatott más erőfeszítésekre. Kérdés, miként vihették véghez mégis némelyek – nem az úgynevezett populisták vagy nacionalisták közül – azt a heroikus tettet, amely “a fejjel a falnak, s az ütött résen tovább” hősleg működése volt. S miként lophatták el ugyanezektől azt a nyelvet – lám, ismét a szótár dolga! –, amelyet az író szerint most az Írószövetségből való kilépéssel sikerült visszavenniük, s amely más tartalmat s nagyobb súlyt ad majd a “nemzetről kimondott szavaknak”. Még szerencse, hogy a népnemzeti megalkuvókról, bábokról képzelgő írásnak, a Die Zeitban is megjelent cikkének a szerző ezt címet adta: Jelentés a költészet birodalmából (Élet és Irodalom, 2004. április 2.) – így az egész szöveg felfogható költői képzelgésnek, szófia beszédnek is. Különösen, ha mellé tesszük azt a gondokkal és gondolatokkal teli töprengést Egyed Pétertől (lásd A Hét, 2004. június 17.), amely az előzőekben is megmutatkozó liberális eszmerendszer alapvető ellentmondásának tudja, hogy “úgy beszél az emberről, mintha nem volnának nemzetek”, vagyis amikor a nemzetről és a vallási kérdésekről kell megnyilatkoznia, akkor mindig baj van.

A bajokat Vörös László könyve máshonnan eredezteti. Annyit azonban mégis változtak az idők, hogy amiért annak idején csak feddés járt, azért ma már kapható nyilvános dicséret is. A Szigorúan ellenőrzött mondatok fogadtatástörténetének talán legelső írása, Nagy Gáspár verse, A garast letetted (Tiszatáj, 2004/5.) mutat rá példát: nemcsak a “csöndes hűséggel” dolgozó főszerkesztőt méltatja, hanem azt a szerzőt is, akinek a könyve “hideg tényeivel félelmes / és vádló dokumentum”. Megmutatja, “milyen is volt ez a szerencsétlen / támogatott tűrt és tiltott ország”.