CSOÓRI SÁNDOR

Vonat robog át a szobán

 

Meghalt Éva

és meghalt Magda is:

két külön virradatom

a mindennapi napkelte előtt.

 

Éva a nyár szívéből jött,

Magda a seregélyek csapatából,

s szemük még évek múlva is

bújócskát játszik velem.

 

Hallom a kulcscsikorgást,

ahogy nyitják ki előttem az ajtót,

s a halál társbérletében

közös, nagy szobájukba hívnak:

 

“Rég láttunk, gyere, térj be hozzánk,

te vagy egyetlen ismerősünk,

s ha együtt állunk a tükör elé,

talán még föl is támadunk.”

 

Már lépek is, de váratlanul

remegni kezd a föld alattam,

hasadozni küszöb és ajtó

s vad csattogással

vonat robog át a szobán,

széket gázol el, asztalt s ágyat,

s hosszú lángok úsznak utána,

mintha a hálókocsik függönye égne.

 

Vonat a szobán? Füstök? Lángok?

Röpködő vasak, roncsolt limlomok?

Ki épített itt házat a sínekre,

hogy még a végítélet is

kápráztató legyen?

 

 

Bokor-szavak és lomb-szavak

 

Mit hallok újra? Verset? Éneket?

Vagy csak szavak suhognak összevissza?

Bokor-szavak és lomb-szavak

tavaszi kedvvel átitatva?

 

Fárasztó s hosszú volt a tél,

a koszos hó diktatúrája.

Kirugdalt fogai helyét

villantja rám a rokkant járda.

 

Megbámulom, de csak unottan.

Elegem van már minden sebből,

üszögből, múltból – elegem

a föltámasztott temetőkből.

 

Kamaszidőmben hány gazos

bombatölcsér és hány halálgödör

volt rejtekhelyem. Megbújtam bennük

s leskelődtem az égre föl,

 

ahonnét villámok, fejszék

és istenfejek hullottak körém

csuromvér hajjal. Ma már csak a

felhőket nézem, mintha ösztövér

 

angyalcsordák hagynák el épp az

édenkertet. Vidámabb lettem?

Belátóbb? Megbocsátóbb? Istent hallom

szöszmötölni a zsenge levelekben.

 

Mert ha nem volna sehol másutt,

susogásukban biztos ott van,

az ágtestekben keringélő nedvben

s a szétáradó zöld-zöld irgalomban.

 

 

Ez hát a nyár

 

Kóbor, nagy lepkék járnak hozzám,

ide szállnak az ablakfámra,

billegdélgetnek, mint Picasso

gömbön tiporgó artistája.

 

Ez hát a nyár, a nyugtató derű,

Isten utcaszínháza, szöveg nélkül.

Leül egy veréb is a porba,

saját magával összebékül.

 

Ez volna jó tán nekem is,

a meleg por, a béke álma,

amikor a narancsos űrbe

kiszáll egy űrhajós bogárka:

 

kis semmiség a mindenségbe,

aprócska láng-hit, láng-remény,

s úszik utána zöldes csóva

a hajlékony ég peremén.

 

És én csak nézném, lombokon át,

mintha egy vers hagyna el éppen

vagy egy örökölt vasgolyó,

dongók zajában, szalmafényben.

 

 

 

GÁL SÁNDOR

jégcsapok

 

1

 

közelítvén a havazáshoz

bekerít az örök csend derűje

önmagát szüli újjá a nap

s meghinti aranyával a tájat

miféle hit él ebben a látomásban

a pillanatot ki röppenti az égre

s mi ez a feltörő izzó fehérség

az emelkedésben kié a mozdulat

 

2

 

olyan most e tér olyan kifehéredett

olyan szépséges kimondható egész

és egyben áradó is hullámok tarajlása

miként ha az emlékezet fordul önmagába

s önnön idejét tornyozza fel kéretlenül

ha megérinthetném ezt a pillanatot

bizony megmaradna így örökre bennem

s lenne minden-való tiszta kristály-fény

tapintható idő halhatatlanság-jel

és állna az égbolt katedrálisában

megbonthatatlan erős biztonsággal

 

3

 

ott van még az út leterítve sötéttel

a honnan-hová kérdése fagyott hó alatt

sem elmenni sem maradni nincs mód s idő

előtted s mögötted a látható végtelen

 

4

 

Nem tudom meddig tart még ez a tél

halál táncol a síkság arcán énekelve

 

 

 

 

 

NÉMETH ISTVÁN PÉTER

Puli-kalendárium

 

Fekete István emlékének

 

Bogáncs-vers I.

 

Koromfekete pulikutyám szalad a téli fehér rétekről,

Kertünk kerítésén belülre ugrik,

S nem töri le anyám rőt tavaszi tulipánjait,

De a levendulás kéklő tengerét általússza

Minden nyári hajnalon,

S ha már a sárgabarackfánk alatt aranylanak a levelek,

Beléjük hemperedik koromfekete pulikutyám,

Majd rózsaszín nyelvével megnyalintja a szomorú, szürke szíveket.

 

Bogáncs-vers II.

 

Sohsem láttál még

Igazi élő bárányokat,

Mégis fehér házunkat

Úgy szaladozod körül

Akárha nyájat csak,

Kiskutyám!

 

Sohsem láttad még

A barikákra csapó sast,

Mégis esténte leszaladó redőnyünk

Fele dühödten ugrálsz

S éktelen csaholással

Véded, amit kell.

 

Nem vagy te költő,

Csupán puli,

Mégis néked adom

Szalámis zsömlémet e versért!

 

Bogáncs-vers III.

 

Már megbocsáss

Drága kutyusom, Bogáncs!

Te zsivány! Fekete raggea-frizurás!

Hogy versbe írlak, azért még

Nem vagy világhíresség.

 

Szüleim a kertkapunál betonoztak…

Tenyerükkel hollywoodi sztárok tettek ilyent,

Mint te,

Hogy pulipraclidat

Nyomtad a frissen kent

Cementbe.

 

Hát így kell néked az a fránya öröklét?

 

Szent ég! Most meg lepösölnéd?!

 

Bogáncs-vers IV.

 

Nem közelít a kerthez a postás,

Nem próbál tányér

Vizedre leszállni fia rigó sem.

 

Drága Bogáncs kutyusom!

Nem is voltál Te soha

– Illyés Gyula bácsi szavaival szólva –

Magánszorgalmú ebem.

 

Most mégis azt látom,

Hogy a mályvákról,

Csak hogy hűséged bizonyíthasd,

Kaffogva hajtasz el minden darazsat.

 

Bogáncs-vers V

 

Vadgesztenyesorból

Nézem a házig futó utat.

Hát ott van az otthon,

Ahonnan pulikutyám

Utánam addig ugat,

Míg csak a szemében

Ponttá nem zsugorszom.

 

Bogáncs-vers VI.

 

A Kis-tó betonperemén

Ülünk az alkonyatban –

Lógázva mezítlábamat.

A póráz kezemben,

Másik végén Bogáncs kutyám.

S engem kötöz ide e pillanat:

Néhány ablaküveget

Fest színaranyra,

Néhány mohos fatörzset

Szór meg csillámló porral

A délután kései fénye,

S a rézsút eső napsugár

Bevilágít a víz alatti hínárerdőbe,

Hol a fürgecsellék megpuszilják

Nagylábujjam körmét.

 

Bogáncs-vers VII.

 

Mennyire félt a kutyám

Augusztus huszadikán!

 

Az ünnepi petárdák

Csaptak a kisvárosban lármát.

 

Bogáncs bemenekült a házba.

Nem érdekelte piros, sárga,

 

Kék, zöld gömb az égbolton,

Csak csaholt a szegény folyton,

 

S meggörbedt minden robbanástól

2003-ban Szent Istvánkor,

 

És addig tartott rettenete,

Míg csattogányszóval keverten

 

Újra föl nem hangzott a kertben

Csillagfényben a tücsökzene.

 

Bogáncs-vers VIII.

 

Mikor még sírós, pöttöm fekete gombóc

Voltál, fölemeltelek a Napba,

Most meg hozzám őszülvén csak ugatsz

A Holdra, és hajnalig nem hagyod abba!

 

Bogáncs-vers IX.

 

Megszenvedtük e kánikulát,

Úgy-e Bogáncs, kutya nyár volt?

 

Enyhületet nem adott:

Pumius,

Pulius és

Vaugusztus…

 

Hasztalanul bújtad a ciprus tövét,

Én meg a fűzfa alatt kókadoztam.

 

De már lehűl a lég.

Lassan csupaszodnak a kertek,

Jőnek a cidris éjszakák.

 

Nem baj. Csak hű szemedet ugyanígy

Tarts te tovább rajtam. Meg a csillagokon:

E téli kóbor égi nyájon.

 

Bogáncs-vers X.

 

Avagy puli-palinódia a

“Vadrózsából tündérsípot csináltam”

témájára

 

Tündérsíp, tündérsíp,

Szépen szólj

A kutyámról!

Másként a dér csípjen meg újra,

Mert én, istenuccse, egyszer és mindenkorra

Visszaénekellek a vadrózsabokorra!

 

“Vadrózsácska, ugye

Nem sebzed föl a kutyalábat,

Fényes tüskéiddel az ágad sem csimpaszkodik

Bogáncsunknak bundájába?!

Különben tűzzel tömködhetnélek,

Mert kékellő füstű néma pipát

Is tudok ám faragni belőled!

 

 

 

 

 

BALÁZS K. ATTILA

Relikvia

 

I.

 

kőemlékek moha és karbon

időnk feleződik / kitinkékbe

bújt hajnalok

hidrák alakja száradó parton

köti testünk kalcit / ereinkben

higanygőz

s almabor

 

II.

 

nappalok töretlen mechanizmusa

és végül / egy tér amelyben

a vemhes csorda

aludni készül. figyellek. árnyék

kísér míg becsukod reggelek szobáit.

nyomodban

feltolong a várnép / és kalcit

alakul utánad

emlékül.

 

III.

 

adott üres tengerfenék

és kagylótörmelék melyből

összeállnak a bordák. a gerinc

vonala halott rákcsapat / a szem

helyén medúzák / a test

tintahal és szivárvány / járni

képtelenek polipkar-lábak.

igétlen kövület.

évek óta figyeljük

csendes vergődését

e hangtalan / kvázi-

mozdulatlanságot.

 

IV.

 

hát eltűnnek most már / elketyeg

igék felezőideje / verseinkből

szavak állnak

ki csonkán

alél és szűkül a szerkezet.

mégis

befeszíteni kellene valamit hiszen

üresen nem állhat

vasdoboz / levegőtlen

lenyomatom

lenyomatunk nélkül

kalcit.

 

V.

 

egyszer csak elfoglaljuk helyünk

befogad egy levegőtlen

tér / az alkatunkra szabott

vasdoboz. félúton akad el

lélegzet / két pillantás között

összehullnak csintalan színek

melyekhez viszonyult amúgy is

labilis

mozdulatlanságunk.

az égnek háttal próbáljuk aztán

megérteni a kék

mindig változó geometriáját míg

testünk felett elzúgnak

könnyű

mosolygó

évszakok.

 

VI.

 

kifeszül és

megállapodik ez a nyár is lassan és a kéz

is úgy marad / egy görcsös

mozdulatban és szaladnak aztán

szaladnak az erek a kőben / maradunk

mozdulatlan / fekete

nappalok fekete körben –

madárrajok mint lapátnyi

égre szórt örleg. lebegünk

alaktalan. kifeszül és

megállapodik

ez a nyár is lassan.

 

VII.

 

majd eső mossa át komoly

romjainkat / szikár

hársfák bólogatnak gigantikus

kertben és gyom

takar

takarja kékes kőszerű bordánk:

recsegnek poros véredények míg

a kitinkék

égből szitál a por ránk / fekszünk

mint kérdésbe torzult

vénlegények / az időbe

rekedtség bora ringat. aztán

eső jön eső

mossa át komoly

romjainkat – – –

 

VIII.

 

aztán

súlya

színe lett minden szónak. öreggé

tett erőszakos ébredésed / tolongunk

szikár templomok felől kövenként

széthordani mulandóságunk

labilis

piramisát

 

IX.

 

egy kelta maszk figyel –

profilból pogány

csontos arc fordul erre minden légyzizegéses

napkeletben.

mindenütt kemény színek / dermedten

dominál a kék meglepődve

torzulnak okkerré a barnák.

egy kelta maszk figyel. változik

anyag / elzúgnak

könnyű évek / ha lenne is

szó figyelne szótlan.

tanulja csendes

vergődésünk / figyeli szinte fájdalmas

mozdulatlanságunk századok

vagy talán

csak felfoghatatlan

ébredésünk óta.

 

X.

 

színrétegek mögött delfinek

gyöngyöző fekete folyóból

könyvek lapjára felzizeg

napjaim barna cigánya kóbor

sárga semmi áll szelíden

szavak tátogó mása

mint óbor

könnyű a nyár

semmit sem cipel.

delfinek merev uszonya.

hópor.

 

 

 

 

 

LÁRAI ESZTER

Tükör nélkül homályosan

 

Valahogy útközben kisiklatták a nappalokat

nincs többé fényes, tiszta ablak

 

Tékozló ország

eltékozolt fia/lánya

bámulna a tükörbe

még szólna

még válaszolna

de kocsonyássá főzi képét a pislákoló homály

A múlt szélesedő uszály; félő, hogy rálép

Hát leveszi, önmagát elégíti ki

Magára marad

mint napsütésben

az árnyék

 

 

Szövetség

 

Nem tudom, hogy ki lesz, aki él

mi az, ami soha fel nem támad

 

Isten vagyok

homorú tükör

sarkatlanul

csillogok

 

Összegyűjtöm ami jön,

a fényt

visszazúdítom rátok.

 

 

majd megint

 

majd megint rianás

jégtábla ugratás

kapaszkodás a felhőbe

majd megint rohanás

tűhegyen átjutás

mennyből vissza e földre

 

 

 

 

 

FECSKE CSABA

Harmadnapon

 

nem volt a sírboltban

hiába keresték

mert nem ott ahol van

és nem őt a testét

 

mint üres csigahéj

fehérlett a gyolcs ott

reggelre vált az éj

a fény felsikoltott

 

nyelvük botladozva

kerülgette nevét

angyal tolmácsolta

az ég üzenetét

 

de hiszen itt van ő

örök jelenvaló

múlt jelen és jövő

láng el nem lobbanó

 

hit és tapasztalat

életünk habarcsa

fölragyog mint a nap

magát átaladja

 

 

Ezüstrét

 

mezők arany hullámverésben

öreg füzek türelmes zöldje

egy szőke kisgyerek szemében

a látvány boldogan fut össze

 

kis titkaiba bonyolódva

fehér frufrus üszőt legeltet

kalanddal csábítja a Bódva

hol lányok mímelnek szerelmet

 

kéjesen nyög a víz alattuk

a nap megágyaz már az estnek

a búzaföldön át vonat fut

 

emlékül hagyva ott a füstjét

a bámészkodó kisgyereknek

kit most bocsát el az ezüstrét

 

 

Labda

 

a gravitációt megtagadva

égig pattan a kék pöttyös labda

nem akar már többé lehullani

elfogyott a nap hazament Mari

nagy nyári csillag koccant szememhez

azóta csak egyre sötétebb lesz

cirmos szív az éjszaka medrében

ugyanaz történik alva s ébren

holdsütésben kéklenek a kertek

szerteszét nagy árnyékok hevernek

zölden zihál a diófa lombja

egy ága felnyúl a csillagosba

kis lábnyomok alszanak a porban

mit tudják az a két gyerek hol van

feslő sebektől piros a reggel

álmomban láttam a te szemeddel

kis pisis szemed a kéket issza

mondd azt a labdát ki adja vissza

 

 

Behegedt seb

 

a hold leheletétől

lucskos a hajnali fű

olyan csönd van hogy

hallani a húsban úszó csontokat

s amint menekül a zöld a lombból

álom és madár anyaga

ilyenkor egy

olyan szép tud lenni

ami elveszett

milyen néma a fájdalom

özvegye a behegedt seb

 

 

 

 

 

SZIGETI LAJOS

Nagy fa dőlt ki

 

Őserdő sűrű éjszaka

– nagy reccs! – egy bükkfa meghasadt,

földrészünk kidőlt alóla,

mintha villám sújtotta volna

– ívfény ég és föld között

sistereg, dördül, mennydörög,

jég rianását visszhangozza,

mi útjában állt, már pozdorja,

jaj! – hangfalnak ütközött.

Ágain fészkelő madarak,

hajtóvadászaton vadak

szívhangja, uhubagoly-huhogás,

gégemetsző denevér-nyikkanás

álmomból is fölriasztanak.

 

Reggel lombja még zihált,

egy termesz-koszorút leoldva,

az utolsó csapást törzsére

a napfény fejszéje mérte –

nem felejtem nyers szagát,

megolvadt nedvét, roncs kérgét,

hullafoltos leveleit,

múlásában az emberit –

ne gyalázzák meg férgek, pondrók!

Áthúznák kiszakadt gyökereit

a Balaton-felvidék koporsó

s kunhalom alakú tanúhegyei.

Mint aki végképp megelégelt

minden világméretű szennyet, mérget,

mint élő szervezet el nem égett,

inkább öngyilkos lett maga,

az őserdő sűrű éjszaka.

 

 

Tájolás

 

Adott pont: ÉN

s a kimozdíthatatlan

látható világ,

amely nem tud magáról,

nem érzékeli, mily hatalmas.

 

Itt a hegyháton magasles

állásból szemlélem a határt –

csillog a hegyesszöget befogó,

eget karcoló templomtorony

(nagy óra zónájában az idő

mindenkinek ketyeg)

galambraj emel görnyedt házfedelet,

a vízparti nyárfasorig látni,

amott felhők csordakútja

– ismerős táj koordinátái.

 

Keresztútnál az elhengerített kő,

madárnyelven énekel az erdő,

vadon termő gyümölcs pirul,

árnyékra vetődik, ami hull.

 

Eső után iszappakolás,

tépőzárként tapad a bogáncs,

kifeszített pókhálón hárfázó cseppek

adják a legtisztább hangzást: a csendet.

 

 

 

 

 

SZÉNÁSI MIKLÓS

Haláltánc-ciklus

(részletek)

 

Sifonba gyűlt maradék:

hús elpusztíthatatlan ina,

csontja hajdani sertésnek,

főképp annak is a szilánkosa –

 

sűrű, szagos öröksége

a vacsoraidőnek: ismétlődő

híreivel elsodor az egyszemű

küklopsz –

 

lassan halad a hang

a csőben, mindig sötét van:

már, még és soha –

 

a függönyön pók araszol,

aztán ugrik, parányi kommandós,

méreggel teli a potroha –

 

* * *

 

Nincs más, csak a való anyag

mocsarára tapadt árnyék:

három halott varjú

a part alatt, tollas ajándék

szapora humusz tűnődő urának –

 

macska van csupán ezen az órán

a fák alatt, roppanó

gally a vadász idegrendszerében:

a látvány pupillájába ragad,

megörökli a faj, genezisére tapad –

 

nincs más, csak a fák alatt

húzódó vérvonal, a sor gyökérzetében

keringő nedvek mohó törekvése,

meglátni egyszer az ág hegyén,

hogyan riad a nap –

 

ülni a humusz tetejében,

engedni vasnak, vagy a kéznek,

mely éppen olyan törékeny

és tökéletes, akár maga a fa:

lenni ér húsos levélen –

 

angyal, akinek nincs szaga.

 

 

Ahonnan nem jönnek

 

most Budapestről érkezem

ahonnan nem jönnek soha

mert zavaros víz a Duna

és közepén dagadt pók a sziget

mérgező gáztól duzzad a potroha

és szenesemberre emlékeztet

a liget akinek nincs otthona

a hídon át az ember versenyt

futna az idő azonban állni látszik

Budapestről érkezem az a város

hamis kockával játszik

 

a zavaros időben az ingem félre-

gombolt volt egy csontból

faragott gomb félrefordult

gondolta lehet talán a szívnek

gondnoka s ebbe majd bele-

bolondult a zavar az időből

indult mely látszott állni fog

míg a világ csikordult két szó

között a száj a fogra mondat-

lepedék tapadt az ingatag

időből a zavaros gondolat

 

ahol metrók rajonganak

a föld alatt sötét lakozik

és megható módon mozog

a levegő akár a bányajáratokban

kunkorodik a féreglyukak

budapesti hálózata a föld alatt

botok kopognak azt hinném

vakok kórusa közeleg

holott csak a lépcsőn fut végig

a kétely innét majd visszafordul

s elébem dobja ingét húzd cigány

 

Budapestről érkezem most

ahonnét nem jönnék soha

ahol zavaros a víz a Duna

föld alá kuporodik

s bekopog a metrókocsi ablakán

meghatóan gondoskodik

e halott isten hogy mozgása

lefékeződik s az ingemen

jelentkezik nyoma pontosan tudom

nem tudnék elszakadni innen

nem futnék oda –

 

 

 

 

 

SZŐLLŐSSY BALÁZS

Barátságos tanácsok

 

A ráncokat, a kezeden, a hajszálér finom rezzenéseit,

ha el tudnád mondani, ha egybefoglalnád,

apró pontok pillanatnyi vörösbe gyulladását

a bőr felületén, kiválva-megmutatva, hogy aztán

a rózsabarnába rögtön visszarendeződjenek;

a mindig újuló, mindig elmúló, szúró fájdalom

a jobb könyék felett, de már a kar hajlatában,

amit érzel, ami hallat magáról:

légy feddhetetlen! – ezt súgva, megrebbenőn,

mintha csak reggel, ahogy indulás előtt

még pihen egyet, fészkelődik, a háztetőn.

 

“Ki tette? Ki tehette?” – Azt, látod, nem tudom.

Nekem a nyár az otthonom:

a földvári fák közt, sötét, hanyatt,

a lombok közt fentről rám csillámlanak:

én ott találtam meg magam.

És mikor Riminiben ért a hajnal,

az szőke pillanat volt, a tenger, a nap,

a hajad, tükröződve – de nem volt ugyanaz.

Az utcán pár még-részeg, hazafelé,

valami indulót ordított.

Egy rendőr jött még, direkt felém került,

és kedvesen megkért, hogy ne feküdjek ott.

 

Igen, “kopogtat” az ősz, de te legyél vakító,

hadd lássa, mit veszíthetett,

sárgásvörös levél-avar, az ég egyszerre

szeptember is és május is:

nem múlt el semmi és nem is lesz vége se,

ezek csak egymásba torlódott

történetek diribdarabjai –

feszül, elold, és újraköt,

mintázatokba lényegül,

amely elválik tőled és már nem te vagy;

légy megbocsáthatatlan, szeresd

a szánalmas-törékeny emberit.

 

Nem mondható az áttekinthetetlen,

de amit nem lehet elmondani,

az ott van akkor is, tapintható:

ha egyszer összefoglalnád,

az már úgyis csak rád tartozik,

hogy mit lehet, és mit nem,

mondjuk húsz percben, zárszó gyanánt.

 

 

Szürkület

 

A kertész köszörüli a kaszáját.

Most indul lassan a ház felé,

kipp: koppan egy levél az avaron,

az avaron egy levél.

Tündöklő kaszanyalábok: ahogy

a sövények szépen rendbe rakva,

és megvillan rajtuk a fény.

 

Megy a ház felé, alkonyodik,

már nem izzad a hosszúnadrágban,

dibb: dobban egyet a szív –

nincs egyedül: mikor átcsúszik

a százados kőfalon, mozdul

vékony sávokban még a nap,

a pitvar-hasogatta szív,

utánakapva csak, lemondón,

vékony, zöld hosszúnadrágban

a kerítéseken nyúlik át,

próbálja, tartja össze

fényével még az éjszakát.