Észtországban minden október közepén megrendezik a Finnugor Napokat. Az egymástól elszakadt és egymástól oly távol élő nyelvrokonok ilyenkor találkoznak. Ilyenkor a közvetítő nyelv nem valamilyen ős-finnugor nyelv, hanem az orosz, a német, egészen ritka esetben az angol. A Nyelvrokonok Hangversenyén aztán mindenki megérti a másikat: az ének, a zene, a tánc olyannyira egyetemes, hogy a nyelvrokonok között sincs szükség tolmácsra.

A Finnugor Napokon mindig megjelennek a teljes kihalás és kipusztulás szélén álló lívek, a “világ árvái” – ahogyan magukat nevezik. Körülbelül 240 azok száma, akikben él még a lív származás tudata. A lív nyelvet csak negyvenen beszélik, anyanyelvükként már csak nyolcan tüntetik fel! Elnéptelenedő apró falvaik ott húzódnak Lettország fölfelé kunkorodó nyugati csücskében. A Kalevala-fordító Szente Imre találó metaforája szerint olyanok, mint az ár elől egy kiálló kőre vagy vízi növény hegyébe kapaszkodó bogarak…

A XII. században még húsz-harmincezren voltak, csöppet sem kevesebben, mint a mai milliós nagyságrendű szomszédaik. Azóta egyre fogynak, sorvadnak, apadnak a történelem nagy “útkereszteződésein”, a litvánokkal, lettekkel és főleg az oroszokkal folytatott csatározásokban. Egy ilyen találkozón a szemlélőnek valóban az az érzése, hogy a századok hullámverései után megmaradt lív nép teljes létszámban eljött, hogy elénekelje saját búcsúdalát.

Az csak önáltatás, hogy a népzene, a népviselet, a hagyományok szivárványos rezervátumában újra tanulni kezdik régen elfelejtett és tűzzel-vassal irtott édes anyanyelvüket! Tamási Áront parafrazeálva: a kisebbségek sorsa felett lehajtott fejjel gyakran elaludt a Gondviselés.

Aki elolvassa Jávorszky Bélának a budapesti Magvető Kiadónál 1991-ben megjelent Észak-Európa kisebbségei című kötetét, az hamarosan rájön, hogy a modellként emlegetett Skandináviában sem bántak kesztyűs kézzel a kisebbségekkel, s évszázadoknak kellett eltelnie, amíg Finnország és Norvégia – saját kárán tanulva – rájött: a kisebbségeket nem asszimilálni, felszámolni, beolvasztani, hanem védeni kell! Egy kisebbség hiánya csak akkor válik nyilvánvalóvá, amikor már nincs. A portugálok ötszáz éve siratják az elüldözött zsidókat.

Jávorszky Béla nemcsak a finn és svéd líra, illetve próza kiváló ismerője, fordítója, hanem az észak-európai kisebbségi kérdés érzékeny szemlélője és tanulmányozója is. Íme, mit ír az előbb említett kötet előszavában: “Skandináviát mi valami naiv gyermeki hittel alighanem a demokrácia nagy aranybölcsőjének hittük, melyben minden-minden másképp, vagyis igazságosabban történik, mint Európa keletibb vagy délibb, csöppet sem idillikus tájain. Ahol nincs se társadalmi, se történelmi igazságtalanság, s ahol a bűnök kibeszélhetőségét a parlamentarizmus és a szabad sajtó garantálja.

A fiatal finn állam életének első egy–másfél évtizedében valóban történtek szép számban nacionalista kilengések… Aztán amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is fújta a finn–szovjet háború. A rádöbbenés, hogy a svédek ugyanazért a hazáért harcolnak ugyanazokban a lövészárkokban.”

Ez a beszélgetés nem azért készült, hogy sajátos kelet-közép-európai kisebbségi gondjaink megoldásához modelleket keressünk, hanem hogy jelezzük: az évszázados torzsalkodások után van lehetőség arra, hogy a többség és kisebbség jogilag rendezett és mindkét fél számára elfogadható “társbérletben” éljen. A svéd kisebbség helyzetének megoldásával, a minden szinten tökéletesen működő kétnyelvűséggel olyan “világörökséget” hoztak létre, olyan értéket teremtettek, hogy nemzetközi megítélésükben már nem sokat árt, ha megtudjuk: bizony ők is hozzájárultak a négy országban élő lappok felgyorsult asszimilációjához, a kipusztulással fenyegető tragédiájukhoz.

– Megítélésem szerint “északi kisebbségi modell” nincsen! Minden ország a maga útját járta történelme folyamán, a kisebbségekkel szembeni magatartását megszabták a saját korlátai. A finnországi svédek eszményi helyzete az ott élő svédség politikai-társadalmi befolyásának és az ország történetének köszönhető.

A mintegy háromszázezer finnországi svéd Észak-Európa legnagyobb kisebbsége, valahogy úgy, ahogyan Közép-Európában a magyarok. Az összehasonlítás azonban nemcsak sántít, hanem disszonáns is. A finnországi svédek hivatalosan, alkotmányjogi szempontból nem alkotnak kisebbséget, még csak nemzetiséget sem, hanem országalkotó társnemzetet jelentenek. Az ország törvényeit, rendeleteit, országos hatályú szabályzatait finnül és svédül hozzák. Állami tisztségviselő, politikus, hivatalnok, bíró csak az lehet, aki mindkét nyelven beszél! Az a település, ahol a kisebbséghez tartozók aránya eléri a nyolc százalékot vagy a háromezer főt, kétnyelvű: utcatáblái, hivatalos hirdetményei, kiadványai kétnyelvűek, a feliratok sorrendje pedig a mindenkori nyelvi arányokat követi. Ha egy településen az ott élő finnek száma nem éri el a törvényben megszabott minimumot, akkor ott minden svédül zajlik. Egynyelvű még a postabélyegző is.

A mai Ĺland tartomány (Ĺland-szigetek) a Népszövetség 1921. június 24-i döntése értelmében autonóm terület. Közigazgatási nyelve a svéd, amelynek csorbíthatatlanságát törvény védi: a tartományban csak svéd nyelvű iskola létesíthető! A községek hozzájárulása nélkül a finnt nem is lehet tanítani, s a nem svédül tanító iskolák támogatására a községek nem kötelezhetők. A tisztségviselés, a választási jog, az ingatlanvásárlás joga ĺlandi “állampolgársághoz” kötött. Ez pedig csak ötévi helyben lakás után és megfelelő svéd nyelvtudás birtokában kérelmezhető a helyi hatóságoktól. Az Ĺland-szigeteknek saját zászlójuk van, saját postabélyeget adnak ki, lakói katonai szolgálat helyett polgári szolgálatot teljesítenek, a világítótoronynál vagy az egészségügyben segédkeznek.

Az 1993. január elsejével életbe lépő új ĺlandi önkormányzati törvény ismételten megerősítette: az 1951-ben hozott önrendelkezési törvényt létrehozója, a finn parlament sem módosíthatja a helyi parlament beleegyezése nélkül!

Ĺland ma Finnország legfejlettebb része, ahol a közismerten magas országos átlagnál is jóval szembetűnőbb az életszínvonal látványos megugrása. Itt van a legtöbb telefonkészülék, televízió, a gépkocsik száma negyven százalékkal haladja meg a finnországi statisztikai átlagot. A parasztgazdaságokban cukorrépát, kínai kelkáposztát, zöldségféléket és almát termesztenek. Aki földet művel, állatot tart, az halászik is, vagy a szolgáltatási hálózatban dolgozik. A Mercedes kocsival furikázó taxis délután a traktoron ül. Ĺlandot három döntő tényező hozta létre és élteti ma is: a demokratikus hagyomány, az erős gazdaság és az “önhibáján kívül” ráerőszakolt önrendelkezés. A törpe kis ország olyan, mint egy nagy paraszti közösség, ahol senki nem akarja felrúgni a szigetek demokratikus játékszabályait. Még a Fria Ĺland szeparatista szervezet aktivistái sem! Valójában a svájci példa északi változatával találkozunk itt. Az ember eljátszadozik a gondolattal: milyen lenne Erdély, ha hasonló módon élhetné a maga életét…

A finnek, akik a svédeknek mindent biztosítottak, ugyanezt megtagadták a lappoktól! A norvégok az 1950-es évekig tűzzel-vassal norvégosítottak, és csak az európai közgondolkodásban beállt változások után változtattak – igaz, akkor gyökeresen – kisebbségpolitikájukon. A svédeknek ma sincs kiforrott kisebbségpolitikájuk. Ők az őshonos kisebbségeket – lappokat, Tornio-völgyi finneket – rendszeresen egybemossák a bevándorlókkal, s anyagiakra hivatkozva mindkét csoportnak csak minimális jogokat – némi anyanyelvi oktatást – nyújtanak. Svédországban nem értik, mert nem akarják érteni, mit jelent a kollektív jog, mit jelent az autonómia. Svédország mindmáig nem írta alá a kisebbségi nyelvek európai chartáját, mondván, nem tudná teljesíteni. Amiben nyilván igaza is van.

Az élenjáró és Közép-Európában mintaállamként emlegetett Finnországban a lappoknak egészen az 1990-es évekig nem voltak kisebbségi jogaik. Akkor alkották meg a lapp nyelvi törvényt, mely a lapp járásokban (nem a teljes Lappföld megyében!) ugyanolyan jogokat biztosít számukra, mint amilyeneket a finnországi svédek élveznek: anyanyelvük korlátlan használatát a hatóságokkal való érintkezésben. A hivatal köteles lappul tudni, a lapp nyelven beérkező leveleket, ügyiratokat lappul megválaszolni. Ha nem tud, köteles saját költségén tolmácsot, illetve fordítót alkalmazni. A lapp járásokban biztosítani kell az anyanyelven történő oktatást is. De csak ott! Autonómiáról sehol sem beszélhetünk…

– A lappok valamikor szabadon és egyedül lakták Európa legészakibb vidékeit. A természetből és a természetben éltek, a természet volt a templomuk, az éléskamrájuk, az anyagraktáruk. Együtt lélegeztek azzal a környezettel, amelyben éltek, s amelyet az esztendő nagy részében hó és jég borított. Eleinte vadásztak és halásztak, ezt a két megélhetési formát szentnek tekintették. Mai legfontosabb foglalkozásuk és életformájuk, a réntenyésztés, csak a XVI. században terjedt el. Azóta – a tengerparti halászó lappokat leszámítva – meghatározó jelentőségűvé vált mindennapi életünkben.

– Sajnos, a lappokkal kapcsolatos ismereteink meglehetősen hiányosak. Sokan úgy képzelik el, hogy a rénszarvast éppen úgy vadásszák, mint a kárpáti gímszarvast. Holott a rénszarvast éppen úgy tartják, tenyésztik, mint mifelénk a tehenet, az ökröt. A rénszarvastartás nem a lappok kiváltsága – bár többnyire ők űzik –, hanem mindazok joga, akik tagjai valamely réntenyésztő egyesülésnek – “paliskuntá”-nak nevezik –, s amelyek országnyi területeken legeltetik, terelik a hatalmas csordákat.

A lappok tragédiája akkor kezdődött, amikor az első hittérítőket és adószedőket a délebben fekvő államok királyai közéjük küldték. A hittérítés eleinte teljes kudarcot vallott, hiszen a lappok kultúrája teljes mértékben és összebékíthetetlenül különbözik a keresztény eszmevilágtól. A valóságot kerek egészként élték, és élik meg ma is bizonyos mértékben, ahol az ember, a természet, a természetfeletti erők tökéletes egységet alkotnak. Ezzel szemben a kereszténység embert, természetet és Istent mereven elválaszt egymástól.

A lappok időfelfogása ciklikus, nem lineáris, mint a keresztényeké, s innen származik az a teljesen hamis és a hódítóktól származó vélekedés, hogy a lappok lusták és megbízhatatlanok, nem lehet rájuk bízni rendszeres és kemény munkát.

A szülőföld, a lakóhely védelme minden lapp szemében olyannyira szentnek számított, hogy még a település nevét is vonakodva árulták el, mert úgy érezték, ezzel leleplezik, kiszolgáltatottá teszik szülőhelyüket, illetve idegenek kezére juttatják. Minderre fittyet hánytak azok, akik eleinte Róma és Bizánc nevében próbálták behódolásra kényszeríteni a lappokat. Az orosz fejedelmek és a svéd királyok egyaránt kemény kézzel sarcolták a lappokat. A tenger felől ugyanakkor megjelentek az első norvég hajók is. A svéd király nevében a birkarlok – finnül pirkkalaiak – prémekben szedték az adót. Volt időszak, amikor a svéd és a dán király, s természetesen az orosz cár is egyszerre szedte az adót! Az sem segített, hogy Vasa Gusztáv a lapp ispánnak adta át az adószedés jogát: saját sorsosait ugyanolyan kegyetlenül gyötörte, fosztogatta, mint az előzőek együttvéve. Az amúgy is szegény lappok még jobban elszegényedtek, az adószedők kegyetlenkedései ellen vándorlással “védekeztek”.

Szomorú és keserű fintora a történelemnek, hogy a lappok múltjára vonatkozóan az államalkotó népek, tehát a gyarmatosítók históriája jelent némi fogódzót. Ma is fülemben cseng Kirsti Paltto, lapp írónő kifakadása: “Nekünk nincsen történelmünk, legföljebb legendáink vannak. Ha azt mondjuk, »a mi királyunk«, a svéd királyt értjük rajta, a mi eseményeink más népek eseményei. Gyökértelenségünk következménye, hogy nem tudjuk, honnan jöttünk, hová megyünk és hova tartozunk.”

Nemcsak szívszorítóan igaz minden szó, minden mondat, hanem mindennél jobban bizonyítja is: mennyire kiszolgáltatott az a kisebbség, amely – nem lévén anyaországa és kollektív joga – atomjaira hull, mások kultúráját átvéve identitását veszti. Kiemelkedő történelmi alakjaik is belevesztek a nagy skandináv “egészbe”. Nevük hol svéd, hol finn, hol norvég volt, attól függően, hogy ki ült éppen a nyakukon. Az egyetlen kivétel az Aseléből származó Margaretha volt, aki 1389-ben végiggyalogolt a pestis által próbára tett Svédországon, s arra kérte az éppen Lundban tartózkodó királynőt, hogy segítsen a pogány lapp erkölcsök leküzdésében. Margit királynő és Magnus lundi érsek szép, cirkalmas latin nyelvű levelet küldött a lapp alattvalóknak, amelyben kérik, hogy hagyjanak fel istentelen életmódjukkal. (Ugye, mennyire ismerős a csángó-magyar történelemből?)

A hittérítők dolgavégezetlenül, az adószedők meggazdagodva tértek vissza a Lappföldről. A “lapp király”-nak csúfolt IX. Károly hiába hurcolt erőszakkal tizenhat fiatalt Uppsalába, hogy papként térjenek vissza a hó és jég birodalmába. A fiatalok legtöbbje már útközben megszökött – 1606-ban –; a fennmaradó “hetek” egyikéből sem lett pap.

1848 – Európa hajnala – a lappok számára történelmük és identitásuk alkonyát jelentette. Az első támadást ellenük N. A. Aars norvég képviselő javaslata jelentette: “Eljött az ideje annak, hogy a norvég lappok, különösen a déli körzetekben élők, norvég nyelvoktatásban részesüljenek, és ezzel hozzájáruljunk felvilágosításukhoz.” 1880 után a norvég asszimilációs politika alaposan “bekeményített”. Kivonták a forgalomból a korábbi kétnyelvű tankönyveket, megszűnt mindennemű lapp vagy finn oktatás, s azt is megtiltották, hogy az óraközi szünetekben a gyerekek egymás között anyanyelvükön beszéljenek. A Finnmarkban állást vállaló norvég tanárok letelepedési támogatást kaptak, a fizetésük pedig annak arányában növekedett, amilyen gyorsan és hatékonyan tudták tanítványaikkal az állam nyelvét elsajátíttatni. A két világháború közötti romániai helyzet, a kisebbségi elnyomás alapos ismeretében merem mondani: a “kultúrzónás-rendszer” nem deus ex machinaként született; valószínűleg norvég minta alapján vezették be…

Az egyre erősödő norvég nacionalizmus azonban nem állt meg az ártatlan gyerekfők kisajátításánál. Megkezdődött a nagyarányú betelepítés, s ezzel meg-változtak az északi nemzetiségi arányok. 1870 és 1930 között 50–60 ezer norvég telepedett le a lappok által lakott két megyében, ami elegendő volt ahhoz, hogy a kisebbségek számaránya mindenhol jelentős mértékben csökkenjen. A norvég Finnmarkban 1801-ben még 3:1 volt a lakosság aránya a lappok javára, 1855-ben már 1:1 (6981 norvég, 7103 lapp, 2305 kvén), 1900-ban már 1:2-re módosult az arány, a norvégok javára. A norvég hatóságok egy pillanatig sem titkolták a betelepítések célját: “Nemzeti érzelmű lakosságot akartunk, és tudtuk: a norvég földművesek, akik megélhetésüknél fogva kötődnek lakóhelyükhöz, és akik kifejezetten norvég érzelműek, a legjobb védekezést jelentik a keleti veszéllyel szemben” – mondotta 1905-ben Benjamin Vogt norvég kereskedelmi miniszter a karlstadi svéd–norvég béketárgyalásokon.

A “keleti veszély”-ről hamarosan kiderült, hogy a ““finn veszély” rémképe. A lapp-kérdés ettől kezdve hangsúlyozottan állambiztonsági üggyé vált. A “végleges megoldás”-nak, a teljes kisemmizésnek volt egy nagyon fontos eszköze: az 1902-ben elfogadott földtörvény, amely kimondta, hogy Norvégiában csak az vehet földet, aki beszél és ír norvégul, s akinek norvég a neve. Ez a felháborító, diszkriminatív intézkedés – amelyet csak 1960-ban helyeztek hatályon kívül – lappok és kvének ezreit fosztotta meg a földtulajdon jogától, s szolgáltatta ki őket a többség kényének-kedvének. Analógiát bárhonnan, akár Erdélyből is említhetünk: akié a föld, azé az ország!

– A lappok élettere jelentősen leszűkült. Ma mintegy 1500 km hosszú és átlagosan 3–400 km széles északi földsávon élnek, az Oroszországhoz tartozó Kola-félszigettől, Finnország legészakibb járásain át a teljes Észak-Norvégiáig, le egészen Trondheimig – mindenhol. Többséget már csak néhány járásban alkotnak. Svédországban sehol! Hivatalos statisztikák hiányában csak becsülni lehet a létszámukat. Csak Finnország vezet nemzetiségi statisztikát, Norvégia és Svédország nem.

Norvégia lappjait az ottani két szövetség 40 ezerre becsüli. A legutóbbi nyelvi-nemzetiségi felmérés szerint azonban csak 10535 személy vallotta anyanyelvének a lappot, s mindössze 19635 volt lapp eredetű. Finnországban csak 4500-an vallották magukat lappnak, anyanyelv szerint azonban csak 2500-an vannak. Svédországban mintegy 15000-re tehető a lappok száma, az aktív beszélőké 5000 körül mozog.

A hatalmi érdekek mindig meghatározzák a kisebbségi politikát. Svédország sokkal “puhábban” kezelte a lappkérdést, mint a norvégok. A lappok soha nem veszélyeztették Svédország határait. Századokon át a svédek sem háborgatták a réntenyésztő lappokat. A XVIII. században elindult telepesmozgalom azonban ijesztő mértékben összezsugorította a lappok életterét. A lappkérdés afféle “cigánykérdéssé” vált. Svédországban a lapp nyelv mind jobban és jobban a háttérbe szorult. Számos településen a lappok már svédként íratták fel magukat az egyházi nyilvántartásokba. Ma már általános az a gondolkodásmód, hogy felesleges pénzt költeni az anyanyelvi oktatásra, hiszen “minden lapp tud svédül”. Ezt mondta nekem 1988 szeptemberében a Svéd Művelődési Minisztérium lapp kérdésekkel foglalkozó főtisztviselője is. Egyszerűen nem értette a “kérdés” súlyosságát…

– Csak a második világháborút követően javult a lappok helyzete. A közösen megélt háború is hozzájárult mindehhez. A visszavonuló németek felégették egész Lappföldet. A közös szenvedések közelebb hozták egymáshoz a lappokat és a finneket, illetve a norvégokat és a lappokat. Norvégiában egyre többen ismerték fel, hogy elmúlt a “finn veszély”.

Norvégiában először 1949-ben vetették fel a lapp iskolaterv kidolgozásának gondolatát. Most már a lappul tudó tanárokat külön anyagi juttatásokban részesítették. Az identitásvesztés eróziója azonban olyan hatalmas méretű, hogy maguk a lappok akadályozzák legerőteljesebben a saját gyerekeik anyanyelvi oktatását. Szomorú mementóként idézhetem a karasjoki iskolai tanács válaszlevelét az 1949. évi kezdeményezésre: “Úgy véljük továbbá, hogy a lapp nyelvű lakosság a norvég nép részét képezi. Annak érdekében, hogy a letelepedett lappok biztos anyagi helyzetének az alapjait megteremtsük, olyan oktatást kívánunk, melynek célja a teljes norvégosítás.”

Ne csodálkozzunk hát a csángókon! Az önfeladásnak is megvannak a maga fokozatai, s elérkezik az a pillanat, amikor a megroggyant, talán már nem is létező identitászavar a teljes pusztuláshoz vezető rövidzárlatot produkál. Közép-európai, erdélyi magyar identitástudattal elképzelhetetlen, de a “csángósodás” veszélye mindenhol fennáll, ahol kisebbségek élnek…

Szerencsére – Európa és a nagyvilág szerencséjére – a hatóságok pontosan felmérték: “a lapp szellemi és anyagi kultúra összskandináv jellege történelmi tény, melyet nem lehet megkerülni, amikor a lappok létfontosságú problémáiról vitatkozunk” (1953; a svédországi Jokkmokkban megtartott első nagy összlapp konferencia határozata). Az 1956-ban létrehozott Lapp Bizottság 1959-es jelentésében súlyosan elmarasztalta az előző száz esztendő norvégosító politikáját, s először fogalmazta meg: a lappokat a minden norvég állampolgárt megillető emberi jogokon túl kisebbségi jogok is megilletik. Az anyanyelv szabad használatának és fejlesztésének jogát az állam köteles az élet minden területén biztosítani. Az oktatással kapcsolatban leszögezte: “Minden gyermek emberi joga, hogy először az anyanyelvén végezhesse tanulmányait.”

Sajnos, az elnemzetlenítés olyan mélyre hatolt, hogy a Lapp Bizottság javaslatával csak Kautokeino járás értett egyet. A lappok csak az 1970-es évek elején kezdtek ébredezni több évszázados dermedtségükből. 1979-ben alakult meg a Skandináviai Lapp Tanács, amely ma a legfelsőbb nemzeti fórumuk, s amely szervezetileg a Skandináviai Lapp Konferenciának van alárendelve. A kétévenként megtartott konferencián mindhárom ország húsz-húsz taggal képviselteti magát. A végrehajtó szerv a tizenkét tagú tanács, melyben mindhárom országnak négy-négy képviselője van. Van Lapp Írószövetség, képzőművészeti, színházi és zenei szövetség, még a lapp tanárok is külön szövetségbe tömörültek. 1986-ban fogadták el a lapp nemzeti zászlót, amelynek hivatalos státusa ugyan nincs, de használata Norvégiában, Finnországban, Svédországban egyaránt engedélyezett. Ma már erős lapp intézményhálózat működik. 1973-ban alakult és meghatározó jelentőségű a Kautokeinóban működő Lapp Intézet (Sámi Instituhhta), amely kutatóintézetként és nyelvi tanácsadó központként erősíti a lappok identitástudatát. Elvileg lehetőség van a teljes körű lapp nyelvű oktatásra, azonban a tanár- és tankönyvhiány miatt s a szülők ellenkezése okán vontatottan térnek rá. Legjobb a helyzet a norvégiai Kautokeinóban, ahol a lakosság kilencven százaléka lapp. Úgy látszik – a koszovói példára hivatkozva –, ez az ideális arány, amikor a kisebbség fennmaradása nincs veszélyben.

Természetesen a lemorzsolódás és a felszívódás óriási léptékű. Elina Helander svédországi lappkutató szerint a svédországi lapp gyerekeknek csak öt százaléka jár anyanyelvű iskolába, a gimnáziumokban pedig mindössze öten tanulják idegen nyelvként a lappot! Sajnos, a gazdasági lehetőségek sem kedveznek a lapp közösségeknek. A kétszázezer rén eltartása és tenyésztése csak 5800 lappnak biztosít állandó megélhetést. A többiek kénytelenek a nagyvárosokban munkát keresni, ez pedig teljes asszimilációval jár.

Ma négy könyvkiadó évente körülbelül 15–20 lapp nyelvű szépirodalmi kötetet ad ki. A példányszámok igen alacsonyak, a szerzők pedig panaszkodnak, hogy kézirataik éveken át hevernek az íróasztal fiókjában. Az állam a közép-európai lehetőségekhez mérten sokkal bőkezűbben támogatja a lapp könyvek kiadását; könyvtárbuszok szállítják a könyveket az olvasókhoz. Finnországban, Rovaniemiben működik a legnagyobb lapp könyvtár, állományában huszonegyezer kötet található, a norvégiai Karajoki Könyvtárnak tizenegyezer kötete van.

Lappföldön a kétnyelvűség ma már megszokott dolog: a járások és falvak hivatalosan is használhatják lapp nevüket, az utcanévtáblák, a hivatalos feliratok és hirdetmények mind kétnyelvűek. Az 1991-ben megjelent kötetemben megfogalmazottakat ma is időszerűnek érzem: olyan területi autonómiára volna szükségük a lappoknak, amely a nyelv hivatalos státusának garantálásán túl a gazdaságra, az oktatásra és a kultúrára egyaránt kiterjed. E nélkül ugyanis elpusztul a hagyományos lapp életforma, amely még mindig a lapp identitás legfőbb letéteményese. A réntartás a legfontosabb lapp életforma, egybetartó ereje azonban már csak szimbolikus. Ha megszűnik, ez a lappok halálát is jelentheti.

– Az Észak-Európa kisebbségei című kötetben önmagának is felteszi a kérdést: kik is ezek a kvének? Én is megkérdem ugyanezt…

– “A kvének szálas, jó kiállású emberek. Elsősorban az erdőirtásban, lazacfogásban és vadászatban jeleskednek. Könnyű felfogásúak, ügyes földművelők, főleg lovat, tehenet és aprójószágot tartanak. A földet mindenütt megművelik, ahol ezt az időjárás megengedi. Sokan értenek közülük a házépítéshez, a csónakkészítéshez, a kovácsmesterséghez. Néhány itt töltött év után éppoly jeles hajósokká lesznek, akár a norvégok és a lappok. Asszonyaik ügyesen szőnek, sokféle övet és szalagot készítenek, egyikük-másikuk díszes posztó- vagy gyapjúruha varrásához is ért, megint mások pirosra, kékre, sárgára, zöldre és feketére festik a gyapjúfonalat. A család ruháinak és cipőinek elkészítése ugyancsak az asszonyok feladata. Tisztaságszeretők, a férfiak és a nők az oroszokhoz hasonlóan kedvelik a meleg fürdőt.” Sommerfelt fenti sorainál találóbban nem jellemezhetném a kvéneket. Ő tizenhárom évig, 1787 és 1800 között volt a norvégiai Finnmark megye főispánja.

Kvén elnevezéssel eredetileg nem a mai norvégiai finneket jelölték. A norvég kvén szó azonos a finn kainuuival, amely alföldit, mélyföldit jelent, vagyis olyanokat, akik a magas lappföldi hegyek mögött laktak. A XVI–XVII. század fordulóján a háború és éhínség elől nagy számú finn tömegek menekültek el.

A különböző menekülthullámok elindulását a pusztító háborúk, gyakori éhínségek, az egymást követő szűk esztendők váltották ki. A kvének fő foglalkozása az égetéses földművelés volt. Ahogy fogytak az erdők, úgy vándoroltak mind északabbra és északabbra. Kainuu és az akkori északfinn területek szegényei előbb a Tornio-völgye irányába húzódtak, majd a sorozatos rossz termések egészen az óceán partjáig űzték őket. A mai kvének őseinek nagy része a Tornio-völgyből vagy annak “közvetítésével” érkezett Norvégiába.

Az első telepesek Finnmark megye nyugati részét, később Troms megye északkeleti partjait népesítették be. A XVIII. században az etnikai hovatartozásnak nem volt különösebb jelentősége. Az 1808–1809-es svéd–orosz háborút követően Finnország orosz fennhatóság alá került, bár nagyfejedelemségként sokkal nagyobb önállóságot élvezett, mint korábbi története során bármikor. Mindezek ellenére újabb finn tömegek indultak el. Dánia elveszítette Norvégiát. Ez utóbbi perszonálunió révén Svédországhoz került.

1830-tól újabb betelepülési hullám kezdődött. Az egyre súlyosbodó gazdasági helyzet, a viszonylagos túlnépesedés elsősorban az égetéses földművelést folytató finn telepeseket juttatta koldusbotra, s kényszerítette őket, hogy elhagyják őseik lakhelyét. Elterjedt a hír, hogy az Északi-Jeges-tenger partvidékén annyi a hal és a madár, hogy jóformán az emberek ölébe hull a gazdagság.

1862–1863-ban katasztrofális éhínség pusztított Finnországban. Ekkor érte el a csúcspontot a finnek kivándorlása. Megjelent a menekülésnek egy sajátos formája: a gyermekkereskedelem. A szintén nyomorban élő lappok megfelelő fizetség ellenében csempészik át az éhhalál szélén tengődő Tornio-völgyi finn családok gyermekeit a norvég és kvén gazdáknak.

A történelem furcsa játékai közé tartozik, hogy az 1850-es, 1860-as években, a krími háború idején és után, Oroszország növekvő agresszivitása láttán, a svédekben és a norvégokban is kialakult a “keleti veszély” pszichózisa. Mivel Finnország akkor Oroszországhoz tartozott, a keleti veszély egyik fontos alfejezetévé vált a “den finske fare” – a finnektől való félelem tudata. A norvégosítást – ami a korabeli Európában a legerőszakosabb beolvasztási törekvések közé tartozott! – csak ennek ismeretében lehet és szabad tanulmányozni. Norvégia attól félt, hogy északi területeinek más nemzetiségű és vegyes lakossága miatt a nagyhatalmak megkérdőjelezik az említett régiók hovatartozását. Ennek kivédéséért az 1860-as években kíméletlen és tervszerű norvégosításba kezdtek.

A kvének esetében ugyanaz a folyamat zajlott le, mint a két világháború közötti Romániában a “kultúrzónákkal”. 1860-tól kezdve speciális óvodákat hoztak létre, hogy a skóciai és walesi vegyes nyelvű területeken már jól “bevált” módszerek mintájára már az apróságok fejéből kilúgozzák az anyanyelvet; hogy az emberpalántákat “bevezessék” az államnyelv ismeretébe. 1870-től jutalmat adtak azoknak a finn és lapp tanulóknak, akik a leggyorsabban haladnak a norvég nyelv elsajátításában. 1880-ban megjelent a norvégosítás “Magna Chartá”-ja, mely tételesen is megfogalmazta, hogy minden kvén és lapp gyereknek meg kell tanulnia norvégul írni, beszélni, olvasni! Ez a törvény egyszerűen megfeledkezik a korábbi bekezdésről, miszerint a gyermeknek az anyanyelvét is el kell sajátítania.

Később az egyház is sorompóba állt, mert kezdetben a norvégosítás nem hozta meg a várt eredményeket. Kápolnákat, népfőiskolákat és bentlakásos iskolákat építettek, hiszen a családjuktól, megszokott környezetükből kiragadott, kiszakított gyerekek “átnevelésére” ez bizonyult a leghatékonyabbnak. Az internátusokban egyre gyakrabban suhogtak a nádpálcák. Terje Aronsen břrselvi tanár, a norvégiai kvének szövetségének elnöke keserűen sommázta a “módszer” leglényegét: “Az én diákkoromban, az 1960-as évek elején is gyakran hangzott el a tanári intelem: Még egy finn szó, és megtáncoltatom a botom a hátadon!”

Az internátusi hálózat megteremtése mellett az erőltetett ütemű betelepítés és a földvásárlás végképp megpecsételte a kvének sorsát. 1888-ban csak a norvég állampolgárok vásárolhattak földet, 1920-ban már csak azok, akik bizonyítani tudták alapos norvég nyelvtudásukat. A törvény az 1960-as évekig érvényben volt!

A kisebbség soha nem fogadja el önként a saját pusztulását. A kvének is szervezkedéssel, lapalapítási kísérletekkel próbálták meghosszabbítani az agóniát. Ezek rendre zátonyra futottak. A Finnországból érkezett könyvküldeményeket a norvég hatóságok eleinte csak ferde szemmel figyelték, majd a “finn propaganda” ellensúlyozására a kvének körében ingyen kezdték osztogatni a norvég lapokat. Ugye, mennyire ismerős a “képlet”? A többségi nemzet a kisebbségi területeken lapokat, színházakat hoz létre, busásan megfizeti a bértollnokokat…

Az anyaországgal a kvének hosszú ideig nem tartottak szoros kapcsolatot. Eleinte a nagy távolságok miatt volt ez lehetetlen, később Finnország önállósodása után vált feszültté a Norvégiával való kapcsolat. Mit tehettek a kvének? Azt, amit Friis, a finn és a lapp nyelv professzora 1887-ben a naplójában feljegyzett: “A kvének körében mindenütt az elégedetlenség kiáltásait hallani – a nyelvi zsarnokság miatt. Az ilyen morgás rendszerint nem hallatszik a mennyországban.”

A liberalizálódó iskolapolitika áldásai már nemigen jutnak el a finn nyelvű kisebbséghez. Követeléseik hallatán a norvég hatóságok a lappokat próbálják kijátszani a kvének ellen. Az az igazság, hogy az asszimiláció már olyan mértékű, hogy talán finnül már nem volna kit tanítani! Terje Aronsen, a kvén szövetség elnöke szerint 40–50 ezer kvén él. Valószínű, hogy a számuk ennél jóval kevesebb. Hivatalos statisztika nincs, utoljára 1930-ban számolták össze a kvéneket. Az 1950-es népszámlálás idején még rákérdeztek az anyanyelvre, de az eredményt soha nem közölték. Minden bizonnyal a hatóságok már régen lezártnak tekintik a kvén-ügyet. Sorsuk végérvényesen megpecsételődött.

Sajnos, úgy tűnik: a borúlátóknak lesz igazuk. A finn nyelv már nem élő nyelv a norvégiai Finnmarkban. A fiatalok még értenek finnül, de már nem tudnak vagy nem akarnak anyanyelvükön megszólalni. A kvén szövetségi elnök családja a tipikus példa: a két gyerek mindent ért finnül, ám a beszélgetésbe már csak norvégul igyekszik bekapcsolódni. “Próféták” természetesen vannak. Közéjük tartozik az ötvenes éveiben járó Terje Aronsen, aki alig két évtizede eszmélt rá elfeledett finn identitására. Ő hozta létre az országos szövetséget, s most már egyre hangosabban követelik a kvén településekben az anyanyelv használatát.

A nagy kérdés ez: az egymástól több száz kilométerre lévő kvén faluközösségek fenn tudnak-e tartani egy eleven, minden külső hatást kivédeni képes kisebbségi hálózatot? Ha sikerül haló poraiból feltámasztani a finn identitást, akkor az egyfajta csoda lesz. Ha nem, akkor a kvének története néhány színes fejezetre korlátozódik majd a nagy észak-európai képeskönyvben…

– 1963-ban jártam először Finnországban. Egy egész hónapot töltöttem “kint”. Akkor még nem tudtam finnül; németül igyekeztem boldogulni. Magammal vittem Szinnyei Józsefnek az 1880-as években kiadott finn nyelvkönyvét, melyet egzotikusnak találtam, de próbáltam belőle minél többet elsajátítani. Nehezen ment, hiszen a finn nyelv – rokonság ide vagy oda – valóban a “nehéz” nyelvek közé tartozik. Ezen az első utamon találkoztam az első irodalmi élményekkel. Akkor adták a kezembe Pentti Saarikoski előző évben megjelent verseskötetét. Aztán elkezdtem tőle fordítani. A táj változásai című, a Magvető Kiadónál 1980-ban megjelent kötetben 36 verse jelent meg az én fordításomban…

Számomra Finnország akkor még csak egy jól működő országot jelentett, háborítatlan természetet, kedves embereket, legfőképpen pedig a szó hitelét. Azt, hogy igazolás nélkül is elhiszik, hogy én én vagyok. Hogy az adott szónak, ígéretnek hinni lehet. Hogy a színek a maguk eredeti szépségében tündökölnek, az erdő zöld, a tavak kékek és mélykék az ég, a felhőknek pedig kontúrjaik vannak. Valahogy úgy, ahogy nálunk volt gyerekkoromban. Ezt az utat sokszor megismételtem. 1990-ig huszon-egynéhányszor jártam Finnországban, gyakorlatilag minden évben, minden kiutazási lehetőségemet arra használtam fel, hogy Finnországba mehessek. Ismereteket és barátokat is ezeken az utakon szereztem. Akkor ismerkedtem meg a finn irodalmi élet egészével, írókkal és kiadókkal, kisebbségi szakemberekkel. Kisebbségi könyvem – Észak-Európa kisebbségei – megírása előtt végigutaztam az abban szereplő vidékeket: Lappföldet, a Tornio-völgyet, Ĺlandot, a nyugati partvidéket. Beleástam magam az irodalomba; a hetvenes évek végén svédül is megtanultam. Első finn műfordításaim a hatvanas évek közepén jelentek meg, ettől kezdve igen sokat publikáltam, főleg folyóiratokban. 1973-ra összeállítottam egy modern finn versantológiát, de mert az Európa Kiadó különféle okok miatt elzárkózott a kiadásától, magánkiadásban jelentettem meg, Távolba futó utak címmel. A kis kötet négy kiadást ért meg, hatezer példányban fogyott el. Ezt egy Paavo Haavikko és Pentti Saarikoski verseiből készült kötet követte, majd több regényfordítás, a Laitinen Finn irodalomtörténete, két újabb antológia – A táj változásai, illetve Tanács boldogoknak. Az utóbbi a finnországi svéd líra antológiája: vers- és prózafordításokat, rádiójátékokat tartalmaz. Hannu Launonen barátommal magyar költőket fordítottunk finn nyelvre. Sorrendben: Nagy Lászlót (1978); Csoóri Sándort háromszor (1981, 1989, 1998); öt erdélyi költőt: Szilágyi Domokost, Kányádi Sándort, Király Lászlót, Lászlóffy Aladárt, Farkas Árpádot (1985); Weöres Sándort (1986); Kassák Lajost (1990); magyar népköltészetet (1990); Kányádi Sándort másodszor (1996). Életformám a szellemi hídépítés Észak- és Közép-Európa között. Társakkal, finnen kívül, svédre is fordítottam magyar költők műveit, többek között Csoóri Sándor és Nagy László verseit…

– “A finnországi svéd líra első nagy nemzedékének föllépése korszakos jelentőségű egész Skandináviában!” – fogalmaz nagyon tömören a Tanács boldogoknak című antológia előszavában. Miben rejlik ez az újító hatás?

– A két világháború közötti finn költészetben két, egymástól elkülönülő vonulat különböztethető meg. Az egyik a hagyományos finn nyelvű, a másik a modern költői törekvéseket követő svéd nyelvű líra. Ez utóbbinak is megvannak a maga gyökerei. A század elején, az öntudatosodó finnek között a svédek egyre inkább elszigetelődtek, és így érdeklődésük más népek szellemi mozgalmai felé irányult. A finnországi modern líra első úttörője a svéd nyelvű Edith Södergran volt. A Péterváron született, kozmopolita légkörben nevelkedett, vidéki tüdőbajos lány – akire nagy hatással voltak a német expresszionisták és az orosz futuristák – 1916-ban Dikter (Versek) című kötetével indította el azt a költői megújulást, amely az 1950-es évek finn költészetében érte el tetőpontját. Tehát a modern finnországi svéd költészet megújhodásához közvetve hozzájárult az erősödő finn nacionalizmus is, amely arra késztette a svéd költőket, hogy elsősorban kifelé tájékozódjanak. Edith Södergran fellépésével kialakult a “modernizmus” első nagy nemzedéke, amelyhez a Kassákkal rokonítható, robusztus erejű és marxista világnézetű Elmer Diktonius, a dadaista Gunnar Björling is tartozott; ők forradalmasították az egész svéd költészetet, és később nagy hatással voltak a finn költészetre is.

Södergran költészete annyira új volt a század eleji Finnországban, hogy értetlenség, közöny és gúny fogadta. Elsősorban a formai újításokat támadták, a kötött versforma elvetését, a mondanivaló felszabadítását, az újszerű képeket. Még a felhasznált szimbólumaik is erősen különböztek a kortárs finn költészettől. A modernek nemzedéke újjá akarta építeni a világot; költészetük morális lázadás a vereség és pusztulás érzete, az élettagadás és elszigetelődés ellen. Mindez egybeesett az európai izmusok virágkorával, gyökeresen más volt, mint a századelő finn szépségkereső, önsanyargató életidegenkedése. A finn költők évtizedeken át álomba menekültek a valóság kegyetlen arca elől, az élet komorságát a forma tökéletesre csiszolásával, a költői szépséggel igyekeztek ellensúlyozni. Björling például önmagát “dada-individualistának” nevezte: “Az én nyelvem nem szavakban van, a harmóniát szét kell robbantani, hogy eljussunk a dolgok lényegéig” – fogalmazta meg költői hitvallását.

A finn nyelvű líra csak 1949–1950 táján fedezte fel azt, amit a svéd nyelvű költészet már a század elején meghirdetett: a megújulás, a formai változás szükségességét. Egyre jobban érezték, hogy költészetük korszerűtlen, avítt. A háború okozta megrázkódtatások, a régi, rendkívül konzervatív eszmék bukása hozzájárult, hogy a finn költészet is felfedezze a világlíra és a hazai svéd nyelvű költészet új eredményeit.

Az új költői irányzat jelentkezése és áttörése annyira erőteljes volt az ötvenes évek finn lírájában, hogy a hagyományos költészethez hűséges költők is a hatása alá kerültek. Elegendő Eila Kivikkaho, Eeva-Liisa Manner verseire hivatkozni. Még az olyan nagy és elismert költőkre is nagy hatással volt a modern irányzat, mint P. Mustapää és Helvi Juvonen.

A finnországi modern svéd líra hagyományai elsősorban a finn költészetben élnek tovább, de ez közelről sem jelenti a svéd költészet forrásának elapadását. Mára nagyjából leomlottak a finn és svéd irodalmat elválasztó falak, s nemcsak a gazdaságban, a lírában is megindult a természetes vérkeringés. Egyre több irodalmi mű jelenik meg “a másik hazai nyelven”, s nagyon gyakori, hogy svéd nyelvű regények és verseskötetek az eredetivel egy időben finnül is napvilágot látnak.

A finnországi svéd költészettől mi, magyarok is nagyon sokat tanulhatunk: egyszerűséget, emberséget, az értékek megbecsülésének szeretetét. Számukra a vers – a művészet, az irodalom egésze – a világ elsajátításának, társadalmi problémákba való “belebeszélésének” az eszköze. Még akkor is, amikor a nemzetiségi lét jól kiépített, időnként mégis foghíjassá váló bástyáit védelmezik. Ahogyan ezt Gösta Ĺgren teszi, vagy ahogyan a társadalom torzulásai ellen hadakozik Claes Andersson és Per-Hakon Pĺwals.

– Munkámat a finnek kezdettől fogva nagyra értékelték, tőlük szinte minden lehetséges irodalmi díjat és állami kitüntetést megkaptam. Ugyanezt nem mondhatom el a saját hazámról: itthon legtöbben gáncsolni próbáltak, jóval kevesebben egy-egy baráti kézszorítással nyugtázták törekvéseimet. 1990 őszén nevezett ki az Antall-kormány helsinki nagykövetnek, 1991-ben Észtországban, Lettországban és Litvániában is akkreditáltak. Ezen a poszton 1994-ig maradtam, amikor is a kormányváltás után állásomból fölmentettek. Az Orbán-kormány észtországi nagykövetnek nevezett ki.

– Az északi s ezen belül a finn irodalom valóban rendkívül gazdag. Úgy látom, hogy a műfordítás tekintetében nagy adósságaink nincsenek. A hetvenes és nyolcvanas években kiadtuk kortárs prózájuk legjavát, a finn költészetből legalább öt-hat terjedelmes és igen igényes antológia látott napvilágot. A Kalevalát egyetlen nyelvre sem fordították le annyiszor és olyan igényesen, mint magyarra. Öt teljes kiadás várja az olvasókat, búvárkodókat a könyvtárakban. Ebben a tekintetben inkább a finneknek vannak tartozásaik velünk szemben. Költészetünket ismerik, prózánkat már kevésbé. Utóbbiról, egy-két divatos néven kívül, semmit sem tudnak. A próza helyzete egyébként mindenütt nehezebb, mint a versé, kiadása többe kerül, és a kiválasztás mindig kockázatos. A helyzet javítása érdekében a magyar államnak kellene az eddigieknél jóval nagyobb szellemi és anyagi erőfeszítéseket tennie…

“A lettországi Mazirbe homokos-dűnés tengerpartján, a vízhez és a faluhoz közel áll egy szokatlan emlékmű. Egyetlen csónak, melyet megszabadítottak fenék- és oldaldeszkáitól, s melynek a júniusi égre kirajzolódó csontváza különös mementóként figyelmeztet egy aprócska rokon nép tragédiájára.

[…] A lív part és a lív nép végső pusztulásáért egyértelműen a szovjet megszállás öt évtizedét terheli a felelősség. A partot a hatóságok zárt katonai övezetté nyilvánították. Megtiltották, illetve a nagyvárosokba központosították a halászatot, és ezzel elpusztították a hagyományos lív életformát. […] Tanyáik katonai támaszpontok részeivé váltak, csónakjaikat kíméletlenül megsemmisítették: kettéfűrészelték őket. Többen és több alkalommal hívták fel a figyelmemet arra a súlyos traumára, amit a lívek csak nagy sokára fognak kiheverni. A halásznépek szokása szerint a csónakot, ha kiszolgált és hasznavehetetlenné vált, égetéssel szabad csak elpusztítani, vagy át kell adni az enyészetnek: a korhadásnak. Az öreg csónakokat rendesen összegyűjtik, s Szent Iván éjjelén belőlük raknak máglyát. A szovjet katonák azonban semmire sem voltak tekintettel, meggyalázták, kettéfűrészelték a lív csónakokat. Ugyanúgy ahogy az észtekét is Saaremaa és Hiiumaa szigetén.”

– Elöljáróban nem árt leszögeznünk, hogy a három balti ország közül kettő, Észtország és Lettország meglehetősen fiatal államalakulat (1918-ig nemhogy az ország, de még a Lettország elnevezés sem létezett), és voltaképp Litvánia is csak az első világháború utáni politikai zűrzavarnak köszönheti, hogy újjáéledt abból a tetszhalott állapotból, amelybe részben a hajdanvolt lengyel–litván unió, részben a közel másfélszáz éves orosz uralom következtében jutott. Ennek megfelelően a három kis baltikumi nép csupán 1918 után erősíthette meg nemzeti identitástudatát, és építhette ki modern intézményrendszerét. Ez, ha nem is határozta meg, de nyilván ugyanúgy befolyásolta kisebbségeihez való viszonyát, ahogyan térségünkben az Osztrák–Magyar Monarchia romjain létrejövő utódállamokét. (És – ezt már zárójelben teszem hozzá – az 1917-ben függetlenné vált Finnországét, ahol a második világháború küszöbén lezajlott finn–orosz téli háborúig a többségi finnség szintén ellenségesen vagy legalábbis negatívan ítélte meg a hazai svéd kisebbséget.) És mert minden fiatal nemzet nacionalista (erről itt, a Kárpát medencében bőségesen vannak tapasztalataink), a balti térség népeiről okkal feltételezhetnénk hasonló nemzeti türelmetlenséget.

Alig ért véget a függetlenségi háború, és létre jöttek a modern állam első jogintézményei, 1925-ben a fiatal észt parlament törvényt fogadott el “a nemzeti kisebbségek kulturális önkormányzatairól”. Ez a törvény, amelyet röviden “kulturális autonómiatörvény” néven emlegetnek, a három úgynevezett történelmi kisebbség (a német, az orosz és a svéd), valamint a többi háromezer főnél nagyobb lélekszámú kisebbség számára teremtett széles körű kulturális autonómiát. (Közülük csupán a szórványban élő németek és zsidók éltek a lehetőséggel, és hoztak létre rögtön kisebbségi önkormányzatot, a tömbben élő oroszok és svédek igényeit jobban kielégítették a területi alapon működő önkormányzatok.) A lett állam az észtországihoz hasonlóan szabályozta kisebbségeihez való viszonyát. A kisebbségek iskolákat, színházakat, könyvtárakat, egyesületeket működtettek, lapokat és folyóiratokat adtak ki állami segítséggel, a befolyásosabbak politikai pártot is alapítottak, képviseletük volt a parlamentben. Például Lettországban az 1932/33-as tanévben 15 zsidó, 11 orosz, 9 német, 3 lengyel, 2 fehérorosz és egy litván gimnázium működött 56 lett gimnázium mellett (az akkori etnikai összetétel: 73,4 százalék lett, 10,5 százalék orosz, 5 százalék zsidó, 3,7 százalék német, 3 százalék lengyel, 2 százalék fehérorosz és 1,5 százalék litván, abszolút lélekszámban ugyanez: 1400000 lett – 200000 orosz – 100000 zsidó – 70000 német – 50000 lengyel – 40000 fehérorosz – 25000 litván). Ugyanakkor például az oroszok 261 népiskolát és két tanárképzőt működtettek, a zsidóknak 96 népiskolájuk, egy tanárképzőjük, egy kereskedelmi középiskolájuk és egy rabbiképzőjük volt, a németeknek népiskolák mellett lelkészképzőjük, a lengyeleknek, belaruszoknak, litvánoknak népiskoláik voltak. Észtországban nagyon hasonló volt a helyzet. A kisebbségeknek kiterjedt kulturális intézményrendszerük volt, például orosz és német színház működött mind Rigában, mind pedig Tallinnban.

A múlt jogosan nevezhető tehát megnyugtatónak. A balti népek kisebbségpolitikája az 1920-as években ugyanabba az irányba haladt, amerre a finneké is. Nem rajtuk múlott, hogy – az utóbbiaktól eltérően – ők nem juthattak el ugyanoda. Az ő esetükben az etnikai, a politikai és a kisebbségi helyzetet a második világháború ugyanis alapjaiban megváltoztatta.

Tudjuk, hogy első világháborús vereségét követően sem Szovjet-Oroszország, sem Németország nem nyugodott bele a számára stratégiailag oly fontos balti tartományok elveszítésébe. Sem Sztálin, sem Hitler nem adta föl hódító terveit. Az 1939-es Molotov–Ribbentrop-egyezmény titkos melléklete végül is Moszkvának adott szabad kezet, és az a kínálkozó alkalmat egy évvel később ki is használta. A szovjet, a német, majd az újabb szovjet megszállás következtében nem csupán a három kis ország államiságát számolták föl, hanem azok etnikai viszonyai is gyökeresen megváltoztak. Gyakorlatilag eltűnt két kisebbség: a zsidókat a németek gyilkolták le 1941 és 1944 között, a németek egy részét 1939-ben Hitler “szólította haza” a birodalomba (“Heim ins Reich!”), az ott maradtak pedig a harcok, illetve a szovjet megtorlás áldozataivá váltak. De harmadával csökkent a három államalkotó kis nép lélekszáma is: a háborús cselekmények, az azt követő tömeges menekülés Németországba, illetve Svédországba, a náci, majd szovjet terror, a tömeges deportálások (1941, 1949) mind a három népnek 25–30 százalékos vérveszteséget okoztak. 1945 után pedig megkezdődött a szovjet gyarmatosítók betelepülése, mely kész forgatókönyvek alapján, tervszerűen folyt egészen az 1980-as évek végéig.

Ennek illusztrálására nem árt fölsorolnunk néhány száraz adatot. Észtországban 1934-ben a lakosság 88,1 százaléka volt észt, 8,2 százaléka orosz, 1,5 százaléka német, 0,4 százalék zsidó, illetve svéd – ugyanez a számsor 1989-ben (az utolsó szovjet népszámláláskor) 61,5 – 30,3 – 0,2 százalék, szinte teljesen eltűntek a svédek és a zsidók, megjelentek viszont a “szovjet” népek: 1989-ben van 3,1 százalék ukrán és 1,8 százalék fehérorosz. Észtországnál is rosszabbul járt Lettország, ahova nem csupán ipari munkásság érkezett nagy számban, hanem ahol szívesen települtek le nyugalmazott szovjet katonatisztek és pártvezetők. Lettország etnikai összetétele 1934-ben 73,4 százalék lett, 10,5 százalék orosz, 5 százalék zsidó, 3,7 százalék német, 3 százalék lengyel, 2 százalék fehérorosz, 1,5 százalék litván – ugyanez 1989-ben 52,0 százalék lett – 34,0 százalék orosz – 4,5 százalék fehérorosz – 3,5 százalék ukrán – 2,3 százalék lengyel – 1,3 százalék litván. Eltűntek a németek és a zsidók. Litvánia volt (és van) a legkedvezőbb helyzetben: orosz nyelvű lakossága, amely az 1930-as években 2,4 százalék volt, ma is “csupán” 8,2 százalék. Lengyel kisebbsége az 1930-as években 3, ma 7 százalék (a növekedés a Vilna-vidék visszacsatolásából adódik, pedig időközben 200 ezer lengyelt át is telepítettek a volt Kelet-Poroszországba). A 7,2 százalék litvániai zsidó és a 4,1 százalék német a népirtásoknak, illetve elüldözéseknek esett áldozatul, azaz mára eltűnt. (Viszonylag kedvező etnikai arányai miatt választotta Litvánia 1991-ben a “nulla-megoldást”, amellyel minden állandó lakosának megadta az állampolgárságot.)

Tudomásul kell vennünk: a balti népek számára sohasem lesz rokonszenves az általunk szorgalmazott kisebbségi modell. Ellenkezőleg. Különböző ugyanis az alaphelyzet, az alapélmény: Lettország és Észtország szláv nyelvű lakosainak zöme nem úgy került e két ország területére, hogy annak idején igazságtalanul húzták meg a határvonalakat. Hanem úgy, ahogyan Algériába a franciák. Vagy Erdélybe a románság 1920 után. Vagy a Délvidékre a szerbek. Egy részük hódítóként, gyarmatosítóként jött, másokat betelepítettek, megint mások véletlenül ott kaptak lakást és munkát a szovjet birodalom régióiból (a nem egészen másfél milliós Észtországban negyven év alatt 8 millió szovjet polgár fordult meg, és csak a véletlen műve, hogy ki maradt ott közülük). Ezek az emberek kerülhettek volna Irkutszkba éppúgy, mint Bakuba vagy Vlagyivosztokba. Vagy Tbiliszibe, vagy Alma-Atába. Nagy részük csupán áldozata egy gyarmatosító politikának. De, tegyük hozzá, akadnak köztük szép számmal olyanok is, akik a megszálló szovjet hadseregből (vagy a KGB-ből) szereltek le, és ma Jurmalában, Narvában vagy Paldiskiban múlatják nyugdíjas napjaikat. Van, aki megtanulta a “helyi” nyelvet, van, aki nem. A fiatalabbja többnyire igen, mivel állampolgárságot csak az kaphat, aki tudja az államnyelvet, az idősek viszont úgy érzik, nekik már felesleges erre hátralevő éveikből időt áldozniuk. Van, aki tudja a nyelvet, ám “ezektől” nem hajlandó állampolgárságot kérelmezni. (Több hontalan baltikumi magyart ismerek, aki így vélekedik. És inkább szitkozódik, és vízumot kér, ha külföldre akar utazni, például Magyarországra.)

Még valami: írtam már, hogy 1989-ben, nem sokkal az újrafüggetlenedés előtt, Lettországban 48 százalékot tett ki a nem lett anyanyelvűek aránya. Ezért, amikor a lett állam újjászületett, törvényt kellett alkotnia a lett nyelv védelmére. Más szóval: köteleznie kellett a hivatalnokgárdát, hogy azon túl lettül intézzék az ügyeket a minisztériumokban és a közhivatalokban. Később a kereskedelmi ügyleteket is, köztük a vállalati ügyvitelt. Az észt és a lett rendőrök és börtönőrök döntő többsége orosz. Közülük sokan ma, tizennégy évvel az újrafüggetlenedés után sem beszélnek megfelelően észtül, illetve lettül, jóllehet erre – elbocsátással fenyegetőzve – már sokszor kötelezték őket.

De vissza az alapkérdéshez. Van-e hát balti kisebbségi modell? Számunkra használható bizonyosan nincs. A balti népek épp a megoldatlan “orosz-kérdés” miatt érthetően elleneznek mindent, ami az állam jogkörét szűkítve a kisebbségeknek többletjogokat vagy pláne autonómiát adna. Attól félnek, hogy egy ilyen lépés csak az Oroszország nyugati határain túl élő oroszok helyzetét újabban erősen szívén viselő moszkvai propagandát szolgálná.