A társadalomtudományi vitákban hosszú ideje a dogmák dogmája, hogy harmadik út nem létezik. Összesen kettő, azaz kettő lehetséges: a szocialista vagy a kapitalista. Ezeket szabad óvatosan egymásba oltogatni, miként tette Wilhelm Röpke a szociális piacgazdaság elméletének kidolgozásával és Ludwig Erhardt a gyakorlatba ültetésével Németország nyugati felében. A kapitalizmus megkeresztelésére irányuló kísérletnek napjainkra vége: a kereszténység tetszhalálba merült Nyugat-Európában, a szociális piacgazdaságot pedig temetik. Nem azért, mert a gazdaság ereje csökkent, hanem azért, mert a tőke profitéhsége nőtt. A verseny egyre élesedik – akár az osztályharc –, és szociális szempontok immár nem építhetők be a gazdálkodásba, sőt az adókat is csökkenteni kell. Jelenleg Kína kísérletezik a szocializmus kapitalizálásával, mert időközben ott is kiderült, hogy a szocialista út zsákutca.

Ámde baj van avval is. Mint régóta tudjuk, rákos. Mégpedig a korlátlan növekedés gyógyíthatatlan rákjában szenved. Most a Világfigyelő Intézetnek (Worldwatch Institute) a Föld ökológiai állapotát tárgyaló jelentése végre, huszonnyolc év után először kimondta, hogy “a bajok forrása a kapitalizmus fogyasztói társadalma”. A világ állapota 2004-ben című tanulmánygyűjtemény szerzői kimutatják, hogy “hozzávetőlegesen 1,7 milliárd ember tartozik a globális fogyasztói osztályhoz. Természetes, hogy van televíziójuk, számítógépük és telefonjuk, s most már Kínában és Indiában is bővül a számuk. A világ lakosságának 12 százaléka magánfogyasztásra az emberiség értékeiből 60 százalékot vesz el, miközben a Föld lakóinak kereken egyharmada, főleg ázsiaiak és afrikaiak mindössze 3,2 százalékhoz jutnak. A legutóbbi becslés szerint 2,8 milliárd embernek még 2 dollárja sincs a napi megélhetéshez, és egymilliárdnál is többen vannak, akiknek gondot okoz az ivóvíz megszerzése is. Ezt az egyenlőtlenséget a kapitalizmus hozta létre, s mindennap fokozza. Hogyan? Könnyedén. Azt írja a jelentés, hogy kb. 10 milliárd dollárból meg lehetne oldani a bolygólakók ivóvízgondjait. Miből? A koholt szükségletek árának töredékéből. “Amerikában és Nyugat-Európában 18 milliárd dollárt költenek kozmetikai és szépítőszerekre, 17 milliárdért vásárolnak eledelt kedvenc kutyáiknak, macskáiknak, 15 milliárdos az illatszerszámla és 11 milliárdért fagylaltoznak.” E fagyiszámla mai áron számolva picit meghaladja Magyarország éves költségvetését. Persze mi, gazdagok nem mondunk le se a kencéinkről, se a fagyinkról. A kapitalizmusnak éppen ez a lényege, hogy semmiről se mondunk le, mert versenyben állunk. Állandóan növelni kell a termelést, a fogyasztást, de legkivált a hasznot. A haszon persze a magánhatalmak uraié, de ha tisztelettudó barbiként szolgálunk, akkor nekünk is csurran-csöppen.

Mi sem természetesebb, hogy a demokratikusan fölkínált egyetlen útra, a kapitalizmus pályájára törekszik mindenki, aki teheti. Vagy a saját hazájában, vagy ha ott gyöngék a kilátások, akkor megy Amerikába, Angliába vagy éppen Magyarországra. Délről, keletről özönlenek a bőségben reménykedők. A jelentés szerzői tudományosan is kiszámolták a nyilvánvalót, miszerint: “A Föld nem olyan gazdag, hogy minden lakója úgy élhessen, mint az átlag amerikaiak és az európaiak. Az elkövetkező évtizedekben akár 90 százalékkal is csökkenteni kell az egyenlőtlen energia- és nyersanyagfogyasztást. Mert a büntetés már érik: ökológiai, társadalmi és pszichológiai katasztrófa fenyeget.” Eközben a roppant lendületesen gyarapodó ázsiai gazdaság – különösen a kínai – várhatóan 80 százalékkal növeli a következő évtizedben a bolygó energiaszámláját, s vele a széndioxid-kibocsátást.

Számos jel utal arra, hogy talán már most túlléptünk földanyánk, Gaia tűrőképességén. Megrendítő adatokat közölt Márai Géza, a gödöllői Szent István-egyetem professzora egy újságcikkben a mindenáron való termésnövelés hatásairól. “A környezeti egyensúly felbomlásának következményeként az élelmiszerekben és takarmányokban sokkal kevesebb a vitamin és a nyomelem a szükségesnél. 1966–1990 között a búza mikroelem-tartalma 50, az árpáé 62,3, a kukoricáé 81,4, a répaféléké 25, a burgonyáé 14,4 százalékkal csökkent. A borsó 53,3, a tej és a káposzta 95, a sárgarépa 24 százalékot vesztett vitamintartalmából 24 év alatt.” Ami azt jelenti: hiába eszünk sokat, csak térfogatunkat növeljük, alultápláltak maradunk...

Még egy számsor tőle: “1991-ben végzett vizsgálatok szerint a kukoricaminták 56, a búzaminták 80, az ipari abrakkeverékek 86 százalékában mutatták ki toxinok jelenlétét”.

Hiába világosabb a napnál, hogy a kapitalizmus útja is járhatatlan, az emberiség alszik. A tisztességes kormányzatok is tehetetlenek. Hasztalan hoznak például erélyes környezetvédelmi intézkedéseket, Gazdaságkor csápjai rég átnyúltak a fejük fölött. A magánhatalmak fütyülnek rájuk, és azt tesznek, amit akarnak, mert minden történelmi állam a zsebükben van. Adósuk. A tömeg pedig vakon rohan a mézesmadzagjuk után – esze ágában sincs föllázadni ellenük. “A nagy forradalmak – indítékainál is mélyebb – oka sohasem a felhalmozódott elégedetlenség – írja Robert Musil A tulajdonságok nélküli emberben –, hanem a lelkek mesterséges támogató-összetartó erőinek elhasználódása. Ha ez a hit, amit nem fedezhet semmiféle számítás, elhasználódik, hamarosan bekövetkezik az összeomlás. Korok és birodalmak úgy omlanak össze, mint az üzletek, ha hitelüket vesztik.”

A szocializmus-kapitalizmus véres vitájának fő tanulsága, hogy az egyik kutya, a másik eb. Mégpedig kétdimenziós kutya és eb… minden megnyilatkozásuk ember alatti síkban, a szellemtelenített anyag körében kavarog. Zsákutcájuk keserves bizonyítéka annak, hogy a világ belepusztul, ha pőre matériaként kezelik. A megoldás tehát a létezés eredeti, szellemi dimenziójának újra fölismerése és használatbavétele.

Röviden úgy mondhatjuk, hogy meg kell térnünk. Gazdaságemberként ugyanis megromlott a személyiségünk. Külsőnek kellett lennünk, harácsolónak, hisztérikusnak, törtetőnek, aki önmagát sem szereti, mivel fogalma sincsen arról, hogy ki lakik a bőre alatt. Eltakarja tulajdon vonásait a médiaricsaj, a korszerepek számos ráégett maskarája.

(Hol útjaink kanyarognak…) Bizonyára minden figyelmes mesehallgatónak és olvasónak föltűnt, hogy a népmesék jelentős részben útleírások. Elindul a három királyfi, a kiskondás, az árva leány, mennek, mendegélnek, és találkoznak egy rókával, egy kidőlt-bedőlt kemencével, egy partra vetett hallal. Fütyülnek rá vagy segítenek neki, s ettől függ vándorlásuk eredménye: a pusztulás vagy az üdvösség, amit a király, tehát az istenség fele királyságának, Isten országának megszerzése jelent, a királylány kezével együtt.

Ha visszatekintünk életünkre, utat látunk, amelyet bejártunk. Függetlenül attól, hogy vándormadarak vagyunk-e vagy otthonülők. Az út állomásai nem földrajzi helyeket jelentenek, s ha jobban megnézzük, nem is az úgynevezett pályafutásunk mérföldköveit, hogy ekkor érettségiztünk, akkor neveztek ki, ennyi meg ennyi díj és mű áll mögöttünk. Wigner Jenő életrajzában nehezményezi, hogy a Tudóslexikon róla szóló szócikkében “egy szót sem szólnak arról, milyen örömömet leltem az adott probléma felvetésében, vagy hogy milyen finoman árnyaltnak és szépnek találtam a kérdést”. Igaza van, a valódi út benső. Az tényleges fejlődés értelmünk, lelkünk, szellemünk előrelépése az örömök, a fájdalmak és a szépségek megtapasztalása következtében. Albertus Magnus szerint a “fejlődés a hívő növekedése a hitben, és nem a hité a hívőben”.

Hogy személyes példát is hozzak, nem szerepel semmilyen életrajzomban, hogy 1972-ben egy rosszul végzett mandulaműtét következtében vérmérgezést kaptam, s eljutottam a halál küszöbére, a fájdalom és az éberség különös állapotába, amiben többet tanultam, mint tizenhét iskolaévem során. 2003-ban abba az áldott helyzetbe kerültem, hogy a leckét átismételhettem.

Lao ce tanításának központi gondolata a tao. A tao eredeti jelentése út, ámde fordítják Logosznak, Istenségnek, a világ és a létezés értelmének, mindenségnek – föl se lehet sorolni, hogy minek még. Karátson Gábor egyik fordítása szerint így kezdődik a Tao te king: “Beszélni beszélhetsz az utakról, csakhogy az sohasem az Örök Út, a tao, megnevezhetsz neveket, de sohasem tudod megnevezni az Örök Nevet.” Brelich Angelo szerint: “A Tao lenne tehát az az út, amelyen a mindenség halad, a mindenség létezési módja, iránya, ritmusa.” De rögtön hozzáteszi: “ezzel a meghatározással is messze maradunk a megértéstől.”

A pontos és száraz arisztotelészi definíciókhoz szokott elménknek rögtön szembesülnie kell a figyelmeztetéssel, hogy “Semminek nevezzük Ég és Föld kezdetét, létnek nevezzük a Tízezer Dolog Anyját […] együtt laknak ők. A Mélység, egyre mélyebb Mélység minden csoda kapuja.” Tehát a meghatározhatatlan, megnevezhetetlen Semmiből, a taóból lett a mindenség.

A tao írásjegye három elemből áll: fölül az állás, középen a fej, alul a menés jele különböztethető meg.

Mindannyian hallottuk már Jézus szavát (Jn 14, 6.): “Én vagyok az út, az igazság és élet. Senki sem jut az Atyához, csak énáltalam.” Érezzük, hogy a Megváltó a hármassággal valami megnevezhetetlenről beszél, saját szóval leírhatatlan isteni személyéről. Nem tudjuk titkát kimeríteni, de annyi bizonyos, hogy az Út, az Igazság és az Élet elválaszthatatlan egységet alkot; a három szó ugyanannak a titoknak a háromféle szögből való megnevezése. Ez a Valami a lét, a természetfölötti, maga a romolhatatlan és örök Valóság. Így se tudunk meg róla többet. Emberi használatra az a bizonyosság árad ezekből a szavakból, hogy megeshet, hogy kibabrálnak velünk, de a helyes úton vezetett élet elvezet az igazsághoz. Tudjuk, hogy azt is mondja Jézus, hogy (Mt 16; 24.): “Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl keresztjét, és kövessen engem.”

Olyasféleképpen talán, ahogy a népmesében. A két idősebb nem tagadja meg magát. Gőgösen elmennek a sánta róka mellett. A legkisebb nem gondol a rangjával, lehajol a sebesülthöz, és segíti vinni a keresztjét. A keresztünk valójában a sorsunk – hozzá tartozik, hogy másokét is visszük olykor: ez a szeretet. Sorsunkat kikerülni nevetséges és értelmetlen.

Heideggernek van egy szépséges kis költői esszéje, a Földút. Természetesen egy valóságos dűlőút leírásával kezdődik, ami egy bizonyos kastély kapujától kanyarog szántóföldeken, ligeteken és dombokon keresztül, s persze áthalad az időn, és a történelemben erre járt emberek gondolatain. “Az egyszerű – mármint a földút – megőrzi a maradandónak és a nagynak a rejtélyét. A változatlanság jelentéktelenségében rejti el áldását. A földút mellett időzőknek világot adományoz – s ami a világ nyelvében kimondatlan – ahogy Eckhart, a betű és az élet mestere, mondta – abban Isten, csak az Isten.” (Keresztury Dezső fordítása.)

Eckhart mester tanításának, pontosabban élettapasztalatának lényege éppen annak a benső útnak a megismerése, ami elvezet bennünket létünk alapjába.

Bölcs városépítészünk, Meggyesi Tamás úgy látja, hogy jót akar mindenki, legalábbis önnön jó szándékában kevés ember kételkedik. Ám a jó szándék önmagában kevés. Sőt, gyakran arra hajlamosít, hogy lépéseinket a továbbiakban ne is fontolgassuk. Uccu, rohanjunk, vágjuk át a kanyarokat, kerüljük meg a kaptatót, törjük át a kerítést. Meggyesi Tamás szerint itt követjük el a hibát; akik a jó célhoz vezető utat meg akarják takarítani, azok előbb-utóbb csalafintasághoz folyamodnak, durvasághoz, hazugsághoz. A kenyérkereset így válik csalássá és rablássá, a szerelem erőszakká és prostitúcióvá. Igen, a tízezer mérföldes utat az első lépéssel kell kezdeni, nem pedig a századikkal, vagy az utolsóval.

Ezt olvassuk a Teremtés könyvében (Ter 3, 17. skk.): “…ettél a fáról, jóllehet megtiltottam, hogy egyél róla, a föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján. Tövist és bojtorjánt terem számodra. A mező füvét kell enned. Arcod verítékével eszel a kenyeredből, míg vissza nem térsz a földbe, amiből lettél.” Gazdaságkor azt a hiedelmet ültette el az emberekben, hogy van megoldás: a gép, majd a gép izzad helyettünk, és rója fáradhatatlan motorjával-kerekével a fárasztó utakat. Bekaptuk a csalit, s ma már meg sem tudjuk mondani, hogy melyik pillanatban fogadtuk el, hogy a gép szabályai lépjenek érvénybe. Az ésszerűség, a mechanizáltság, a haszon. Gépesítve a játék, a közigazgatás, az oktatás, a tudomány, a háború. A világ hatalmasainak köreiben talán egyetlen ember sem akad, aki ne a gép eszméit vallaná. Már látszik az út vége: az ember egyre inkább fölösleges lesz. A gépek fejlődése során mind többen és többen leszünk haszontalanok a gépek számára.

Az útnak van olyan külső állomása, ami benső. Ez a találkozás. Például Saulé az Üldözöttjével, a Damaszkuszba vezető úton. Saul akkor megvakult, s amikor visszatért a szeme világa, attól kezdve mindent látott. Vagy Gábor barátomé, aki egy sorbaálláskor megpillantott egy lányt, és azt mondta neki: te leszel a feleségem. Már harminc éve élnek boldogan.

A találkozásban két út összekapcsolódik, és teljes egészében megnyílik az egyik a másik előtt; az egyik ember szinte átáramlik a másikba; ahogy Heidegger mondja, egy teljes világot adományoz neki.

A népköltészet íratlan költészet, ugyanis évszázadokon át az írástudatlan nép – a mi történelmi feltételeink között a parasztság – alkotta és örökítette egyik nemzedékről a másikra; ezért a szakirodalomban a múltban néha parasztköltészetnek is nevezték.

Az íratlan költészetet nem az írás, az írott-nyomtatott betű, hanem alkotóinak és fenntartóinak emlékezete őrzi: az egyéni és közösségi emlékezetben van felhalmozva, ahonnan csak alkalomadtán lép ki és hangzik el élőszóban, majd ismét visszasüllyed a néma emlékezetbe. Az alkalom például egy mese elmondása vagy egy ballada, egy dal eléneklése: ilyenkor a holt népköltészet megszólal, és élő népköltészetnek nevezzük.

Mivel az emberi emlékezet tökéletlen és véges, megszólalásai során a népköltészet kisebb-nagyobb mértékben állandóan változik: mindig úgynevezett változatokban (nemzetközi műszóval: variánsokban) él. A változatképződésre nemcsak előadói, hanem különböző műfajai sem egyformán érzékenyek: egy prózai mesét vagy mondát lehetetlen emlékezetből szóról szóra megismételni, egy rövid dal viszont – amelyet a verses forma: a sor- és szótagszám, a rím, a ritmus és a dallam egyaránt összetart – állandónak tetszik. Ez az állandóság azonban relatív, hiszen valójában idő teltével még a legtömörebb kis verses találós kérdéseknek, sőt az egyetlen mondatnyi közmondásoknak is számos (számtalan) változatai születnek. A népköltészet nem ismeri az állandó formákat, csak a közelebbi-távolabbi változatokat.

A “közelebbi-távolabbi” jelzőknek kettős jelentésük van: a közelebbiek vagy nyelvileg hasonlóak egymáshoz, vagy térben egymáshoz közel keletkeztek; a távolabbiak vagy nyelvileg számottevően különböznek, vagy térben egymástól távol születtek. Folytatva a változatok besorolását, egy személy különböző időben elhangzó változatai az úgynevezett személyi vagy egyéni változatok. Ugyanazt az alkotást még kevésbé tudná két bármilyen közeli személy előadni, és térben minél távolabbra vannak egymástól, annál nagyobbak változataik különbségei is. Ezek a helyi vagy földrajzi: kisebb területen táji, nagyobb területen országos változatok. A népköltészeti gyűjtők sehol nem találkoztak olyan esettel, hogy mondjuk egy mesének, de még egy balladának is két élő változata szóról szóra megegyezett volna egymással.

Végül különböző idők alkotásai a történeti változatok, és alkalmat adnak az irodalomtörténeti összehasonlításra. Mondjuk Balassi Bálint verse, mivel írás rögzíti, fél évezrede egy betűt sem változott, és az elkövetkező századokban sem fog változni: mindig úgy marad, ahogyan költője megírta. Ezzel szemben egy XVI. században keletkezett ballada az idő múlásával nem marad változatlan, hanem mindig a nyelv fejlődéséhez, elhangzási korának nyelvgyakorlásához igazodik: a XX. században nem XVI. századi formáját fogja őrizni, hanem a XX. század nyelvén fog megszólalni. Balassi verse tehát költői értékeivel együtt XVI. századi nyelvemlék is, az élő népköltészet viszont sohasem válhat nyelvemlékké. A parasztság nyelve lassabban fejlődik ugyan, mint az irodalmi nyelv, a régi népköltészet nyelve tehát régiesebb, patinásabb az irodaloménál, történelmi fejlődésük különbsége azonban nem oly jelentős, hogy századokkal ezelőtt keletkezett, de ma megszólaló alkotásaikat nyelvemléknek minősíthetnénk – noha őrizhetnek és őriznek olyan nyelvi emlékeket (régi szók, tájszók, igealakok, nyelvtani szerkezetek stb.), amelyeket az irodalom nem ismer, vagy kiestek az irodalmi fejlődésből.

Az irodalmi alkotásokat tehát megírásuk időrendjében könnyű történeti sorba állítani (ezt teszi az irodalomtörténet), egy régi mesének vagy balladának viszont csak sokirányú tartalmi és formai vizsgálatával, elemzésével lehet keletkezési idejére visszakövetkeztetni; de még ezt is inkább csak hozzávetőlegesen, többnyire évszázadnyi megközelítéssel. Ez azonban még a jobbik eset, mert a népköltészeti alkotások nagy többsége semmi olyan tartalmi és formai (nyelvi) fogódzót nem kínál, amelynek alapján keletkezésük idejére következtetni lehetne. Irodalomtörténetünk akárhány van, népköltészet-történetünk a kezdetektől máig egy sincs, csak szétszórt kísérletek egyes népköltészeti alkotások keletkezésének megállapítására.

A népköltészet fejlődésére azonban nemcsak a hagyományos változatok sora jellemző: ezzel együtt állandóan születnek azok az új alkotások is, amelyeknek nem voltak korábbi változataik, de ezeknek is a hagyományokba kell illeszkedniük, mert különben nem maradnak fenn. Ezeket ugyanúgy tehetséges szerzők alkotják, mint az irodalomban az új műveket. Alkotásaik azonban hiába versengenének a nemzeti költészet legnagyobbjainak alkotásaival, mert írásos rögzítés híján nevük úgy alámerül a névtelenségbe, hogy népköltészetünk egész történetében egyről sincs név szerint tudomásunk.

A népköltészeti kéziratokat az archívumok, az intézetek s részben gyűjtőik őrzik. Számuk, mennyiségük attól függ, hogy egy-egy nemzet mennyire gondoskodott összegyűjtésükről.

Itt mutatkozik meg a népköltészeti gyűjtés nemzeti, tudományos-irodalmi jelentősége, mert minden le nem jegyzett alkotás az emlékezetben elvész, semmivé válik, a nemzeti kultúrát semmivel sem színezi-gyarapítja. Pedig a nép körében a változatok milliószámra születtek és születnek, csak sosem volt olyan tudománypolitikánk, amely milliós összegyűjtésük gondját egyáltalán felvetette volna. Talán még utolsó élő népköltészetünket, a moldvai csángót hozva fel példának, egy elképzelt, nagyarányú gyűjtőmozgalomban kivétel nélkül minden csángó lakos, de legalább egy falu teljes egyéni repertoárját le kellene jegyezni. Bizonyos, hogy sok ezer volna köztük a már ismertek közelebbi-távolabbi változata, de volnának – talán szintén ezrével – olyan alkotások is, amelyeket nem ismerünk, és összegyűjtésük híján nem is fogunk soha megismerni. Íme, hogyan fogyatkozik nap mint nap nemzeti kultúránk; észre sem vesszük, eszünkbe se jut, nemhogy minden erőnkkel tennénk valamit ellene.

Egy falu mindenik lakosának teljes népköltészeti repertoárját összegyűjteni talán képtelen és fölösleges luxusnak tűnik, de történelmünkben először és utoljára történnék, népköltészetünk pusztulásának tizenkettedik, sőt talán már tizenharmadik órájában. Eredménye egyszersmind azt is megmutatná, hogy jó másfél évszázada folyó népköltési gyűjtéseink során – amelyek nagy terv híján mindig kisméretűek, ritkák és rendszertelenek voltak – valójában népköltészetünk töredékét sikerült megismerni és megmenteni. (Hadd jegyezzem meg, hogy nemzeti kisebbségi létemben, romániai magyarként egész pályám során sohasem lehettem olyan kulcshelyzetben, hogy egy ilyen gyűjtés tervét fölvethettem volna.) Közben az is kiderülne, hogy a népköltészetben mekkora egy nagy, egy közepes, egy kis (vagy egy nullás?) egyéni repertoár, amelyről szintén nem tudunk semmit.

A kezdetektől százakra tehető népköltési gyűjteményeink százfélék: terjedelemben kis füzetektől nagy kötetekig sorakoznak, tartalmilag pedig egy helység, egy kisebb-nagyobb vidék vagy az egész magyarság népköltészetéből, annak egy vagy több műfajából kínálnak szerényebb vagy gazdagabb válogatást. Abban azonban majdnem mind megegyeznek, hogy csak szűk betekintést engednek a magyar népköltészet egészébe. Másként fogalmazva: nem irodalmi, hanem tudományos értékük van, ez azonban nem azonos irodalmi értékükkel. Népköltési gyűjteményeink hosszú sorát olyan gyűjteményekkel kell(ene) folytatni, amelyek az irodalomtörténetben is megérdemelt helyet kapnak, vagyis a népköltészetet irodalmunkkal egyenértékűen képviselik.

A kötelező szerénységet félretéve, két olyan népköltési gyűjteményt állítottam össze, amelyek irodalmunk klasszikus művei közé illenek. Ezek az Ószékely népballadák (1998, második kiadása 1999) és a Csángómagyar népballadák (2002).

Hogyan készültek ezek? Átnéztem minden korábbi gyűjteményünket, sőt a hírlapokat és folyóiratokat is átlapoztam csángó balladákat keresve, amennyire ezt a bibliográfiai előmunkálatok lehetővé tették. Kiírtam belőlük kivétel nélkül minden régi balladaváltozatot (ugyanis a két gyűjtemény csak a régi, klasszikus balladákról ad áttekintést), vagyis kezemben volt minden, amit a gyűjtők bármikor és bárhol lejegyeztek és kiadtak.

Több balladatípust a gyűjtések egyenetlenségei miatt kevés, sőt csak egyetlen változat képviselt, másoknak viszont tucatszámra voltak érdemleges variánsai. Vég nélküli töprengések árán mindenik típusból kiválogattam azokat a változatokat, amelyeket felkészültségem és érzésem alapján tartalmilag-formailag a legértékesebbnek véltem. Rövidre fogva, a székely gyűjtemény 125 balladát tartalmaz 60 típusba sorolva, a csángó 216 balladát 56 típusban rendszerezve. A típusok és változatok sorrendjének megállapítása külön feladat volt, de erről most nem szólok.

A régi székely és csángó balladaköltészet ki van merítve a magyar irodalom számára. Nem lehet semmit hozzájuk tenni, mert tartalmazzák a két balladaköltészet összes eddig ismert értékeit. Az ezutáni gyűjtések, a tizenharmadik órában, elvben hozhatnak felszínre néhány olyan értékes változatot, amelyek az eddigiekkel vetekszenek, sőt egy hajszállal tökéletesebbek. Ezeket, csekély számuk miatt, könnyű beilleszteni az újabb kiadásokba, hogy a két gyűjtemény mindenkor minden értéket felöleljen.

Gondolatban számba vettem eddigi népköltési gyűjteményeinket, köztük az enyémeket is: melyik felel meg az általam elképzelt követelményeknek? Ismétlem, hogy szép számmal vannak értékes gyűjteményeink, de tudományos értékeiken túl szerintem csak egy vívott ki magának irodalomtörténeti rangot: Kriza János székely népköltési gyűjteménye, a Vadrózsák (1863). Ez korántsem úgy készült, mint az én székely meg csángó gyűjteményem, de a székely népköltészet egészéről olyan áttekintést ad, amilyent egy gyűjtőnek sem sikerült megismételnie, még kevésbé felülmúlnia, sőt gondosan tükrözve a székely nyelvjárásokat, száznegyven évvel megjelenése után most már kétségtelen a nyelvtörténeti forrásértéke is. Nem véletlen, hogy annyi újabb kiadása jelent meg, mint amennyi egyetlen más magyar népköltési gyűjteménynek sem.

A láthatatlan P. J.-vel ülök szemben. Délutáni kávémat leteszem, az (ezüst) fonalat fölveszem. Átlátszik Jánoson a rózsaszín csíkos, enyhén hátradőlő támlájú biedermeier fotelja. Nincs ő itt, holott itt van. Nem szól, de szóra készen izzik benne az értelem. Sovány testének körvonalai égnek szelíden, mint a maják űrhajóváró árkaiban az elcsorgatott alkohol. Csukott szájjal kérdez: Péterkém, mi újság az irodalomban?

– Elszántan keressük identitásunkat (szóval nem az azonosságunkat), mint gyerekek a tojást a nyuszi alatt, s persze ott nem lelik, mert a tyúk alatt van, ott viszont nem keresik, de nem tévesztjük szem elől az irodalmi értékítélet célképzetei között zsandárkodó vonatkozási rendszer pszeudo-velleitását, ami azért kisebb-nagyobb fáradsággal identifikálható. Tudod, Jánosom, az a mi bajunk, hogy az analitikus kauzalitás törvényszerűségeiben (szóval nem a törvényeiben) a nem fundamentált jelentéskötegek diszkurzív verbalitást konstruálnak, ezt megkísértjük a posztmodern verizmus szintagmagyanús tudásmodelljeinek interpretációs konfliktus-szituációjával. E pszicho-telemetriás hatásból szűrjük le a ténylegesség nyelvtechnikai közvetítettségét úgy, hogy a hagyomány értelmezte hozzáférhetőség a sokrétű appercepciós szándékot ne kárhoztassa totalitásra. Nézd, az tény, hogy az irodalomtudomány magnetizmusa, amit művekben testesülő darabjai alapján nyugodtan mondhatunk neoantropozofikus entitásnak, kimerülőben van. Ám épp a fönt részletezett, s a legkevésbé sem dogmatikus diszciplinaritás viszont hevesen sugárzik. E reciprocitás még sem azt sugallja nekünk, hogy – fogcsikorgatva akár – legyünk igen absztraktak, s ne meghaladott természetességgel konkrétak. Mindössze arról van szó, hogy a kompletorikus filológia röneszánszát éljük, elhárítva a neológ rémuralomról szóló, sündörgő sustorgást. Hiszen már láthatóak az intézménytörténeti lettrizmus szétágazó, s az irodalmat oly reményteljesen értelmező, mondjuk, aritmikusan – vagy aritmiásan? – egymásba játszó, egymásban osztozó nyelviségi (szóval nem nyelvi), retorikai és poétikai hatásirányok közvetlen útjai.

P. J.: Drágám, te idő előtt, úgy értem, a te időd előtt megőrültél. Mondtam annak idején, ha lehet, óvakodj. Nem lehetett?

– Tudod, János, azt el kell ismernünk, hogy a szakágazatok módfölött fontosak. Talán vagy magától értetődőn a lecsengő költészetnél is fontosabbak. Bár… Na, szóval a szakágazatok mérik a nyelviségi affirmáció szférikus megbízhatóságát, elutasítva a kartéziánus törvényiséget, az emblematikus írásosság pars pro tótó szétmetélését, szembeszállnak a klasszicitás attributív referenciáival, de még az iparilag támogatott s szégyenszemre nem-kantiánus parorexiával is, s azt mondanom sem kell, vagy illik, ellene vannak a stílusok közt támolygó delirium tremens de (dö) laboratuárnak is, ugyanúgy, sőt, mintegy megvetik a leplezett elragadottságból előszivárgó intellektuális gejzemírt, és depozicionálják a megkülönböztethetőség végrehajthatóságának megalapozhatatlanságát. Napi (täglich) tapasztalatunk, hogy a szupranacionálisan artisztikus ideák nem indoktrinálhatók minden további nélkül a népek quotidiánus kulturalitásába. Bele kell nyugodnunk, Jánosom, hogy van direkt és indirekt közvetítettség, mégpedig azért, mert valakik kitalálták őket Nevjork és Balmazújváros között, valahol az egyetemes medialitás episztemológiai elsődlegességének közepe táján. Úgy éjfél körül. Ez pedig igen figyelemreméltó, hisz az a veszély fenyeget, hogy a menedzselten konszolidáló támogatás nélkül, szabadon érti meg a heveny prekoncepciótól minduntalan vezérelt széles (szóval nem nagy) olvasótábor, hogy mit is akar egy író mondani. E már-már nullikus esetben a szupepidermikus, aiutatív explikáció (a megsegítő, lopakodó magyarázat) elsikkadhat. Hát ezt nem. Egyes antiszcientikus elmék szerint az absztrahálásban fölülmúlhatatlan heurisztikus hermeneutikánk hasonlít a toborzott publikum előtt művelt, spirituális benyomást keltő onániához, de ez elhajlás; ezt pedig elhajolva igen nehéz művelni.

P. J.: A gondolkodás valóban nem. De a szavak álltak hozzám legközelebb. Tudom, hogy a szemlélődés a szó szülője. A mondatok szülői pedig a szavak. A mondatokból született mondatokat nem kedveltem. A szavak mögött mindig ott láttam, igen, láttam titokzatosan lebegni az északi-fény-jelentés selyemfüggönyét. Ma már nem e függöny előtt vagyok, hanem mögötte.

– Legalább azt fogadd el, hogy az antropológiának vannak kérdésirányai, de a túlszubjektivizált irodalom tudományidegen aspektusai kiszolgáltatják a műveket a kritikai implikációknak. S ekkor a szakágazatok immunogenetikailag habituális korrekciót kénytelenek gyakorolni az artisztikum populáris errátuma fölött!

P. J.: Az ég áldjon, drágám, mennem kell. A gyerekkor alkímiája – mégis – beteljesül, sikerül végre… Mindenből csönd lesz és közelség.

A földrajz nemcsak tájakról szól, hanem emberekről is, meg ahol laknak: falvakról és városokról. Közeli és távoli városokról. Ma már nem tudom eldönteni, melyik főváros nevét hallottam először: Prágáét vagy Budapestét. Inkább Prága lehetett, mert abban az időben ott katonáskodott apám. Talán még nem is beszéltem, amikor levelek jöttek és mentek a cseh föld és a falum között, körülöttem olvasták őket, beszéltek tartalmukról. Az ilyen korban hallott fogalmak valahol nagyon mélyen rögzülnek a tudatalattiban. Aztán a városok nevéhez nagy emberek híre társul. Masaryk elnök nevét korábban halottam, mint Horthy Miklós őfőméltóságáét! Ferenc Jóska és Bécs városa meg Bosznia messzi tájai is korábbi élményeim lehettek, hiszen ott katonáskodott a nagyapám. Egykor onnan hozta a csinkvanti szőlővesszőket meg az örökzöld nyetatafát (tujafát). Bizony, Masaryk neve és Prága városa nagyon korai élményem, a “tatíček náš”-t (a mi apókánkat!) már a népiskola első osztályában ünnepeltük. De ezen is túl mind az elnökhöz, mind a fővároshoz családi legenda is tapad. Egy nagy állami ünnepen Masaryk elnököt katonai defilé – díszparádé – köszöntötte. Lovas tüzér apám _a hat ló vontatta tizenöt és feles ágyú éllovasaként “defilírozott” az elnök és a kormány előtt. Kitűnő lovas apám délcegen megüli a tüzérlovat. S a parádé végén az elnök, maga is ismert lovas, apámékhoz ment, és megdicsérte őt a tüzérek előtt: “Délcegen, egyenes tartással kell megülni a lovat, mint Duba tüzér!”

Nemcsak az esetre, de arra sincs már tanú, kinek mondta el apám a történetet. De én hiszek benne, lehetséges volt, apám valóban jó lovas, és a legenda nem magától keletkezett. Máig bennem él. Horthyt se láttam soha fehér lován, de tudtam róla, hiszen a névnapjára rendezett iskolai ünnepségen majd beletört a nyelvem, míg kimondtam a címét a köszöntőversikében: “Őfőméltósága!” Szerelmes földrajzunk így épül bennünk egész életünkben. Sorsunkkal nyit számunkra széles panorámát. Gyakran a véletlen is közrejátszik ebben. Harminc évvel később magam is Prágában katonáskodtam, tüzérként, a ruzyni kaszárnyában. Ágyúink Prága légvédelmének egyik láncszeme. Ötvenhat “furcsa ősze” után éjféltájt gyakran riasztottak, ilyenkor nyugaton lökhajtásos repülőgépek szálltak fel valahol, és nekirepültek a határnak. Közvetlenül előtte visszafordultak, nem jöttek át, borzolták az idegeinket. Száz-egynéhány kilométerre lévén az országhatár, riasztották persze a légvédelmet. Pokolba kívántuk még azt is, hogy Prága oly közel van a Szudétákhoz! Dobos László írja, hogy történelmünk: bakatörténelem! Később erről még több szó esik; a felföldi táj bizalmas közelségből ismeri a katonát.

Aki ha nem zsoldos, a hazát szolgálja. De mi van akkor, amikor a haza fogalma bizonytalanná válik, és jelentése a gyakorlatban illékony ködökbe vész? Bonyolult helyzet áll elő, tanácstalanság és kényszer, Bábi Tibor dilemmája – “két ország is megtagadott!” – valós magot rejt. Bizonytalanságot, talajvesztést. Fábry Zoltán 1936-ban Hazánk, Európa című esszéjében fogalmazta meg a kisebbség hazaeszményét. Tartósnak bizonyuló, fontos idea! Valamiféle hatalmon kívüliségben gyökerezik. Nem állítja, hogy az akkori, szlovenszkói magyarság gyökértelen lenne, netán hazátlan. Hanem hogy a haza fogalma egyrészt földrajzi helyzetével adott, másrészt az európai humánumeszménnyel és kultúratudattal teljesedik ki. A demokratikus hatalomgyakorlással rokonítja. A nemzettestből kiszakítva egyetemes eszmékben keres fogódzót, lába alá szilárd talajt, hogy élhető hazát találjon, eszméjére leljen! Hasonlatosan Szabó Zoltánhoz, aki otthonosan érzi magát mindenütt a Kárpátokon bévül, a kisebbség Európa-méretű szellemi mozgástérre apellál. Ebben a koncepcióban válik kultúrteremtő erővé a táj. Részletei és elemei, tárgyi rajza, látványa és megélt valósága otthonossággá, szellemi valósággá válnak a lelkekben. Mintegy közeggé lesz és erkölccsé anyagiasul, szülőfölddé! Mellé soroljuk az anyanyelvet! A kisebbségi ember kulcsfogalma, meghatározó jelenség, termékeny alkotóerő. Megtartó bástya is egyben. Így teszi a táj szellemiségét a nyelv zamata életessé. Talán dagályos metaforának tűnik fel, ám a táj és a nyelv kölcsönviszonyát és belső kohézióját érzékelteti, törvényként fogalmazza meg. Hit kérdése is, metafizikus jelenség, létfilozófiai összefüggés. A táj és a nyelv ikertestvérek, elválaszthatatlanok egymástól. Lényükben szövik át egymást. S az anyanyelv amolyan végvár lesz, a táj és lakója egységének kifejeződése, emberi teljesség. A történelmet említeném harmadik testvérként, s közelről sem mostohatestvér, hiszen a nyelvnek is, a tudatnak is szerves alkotóeleme. Görög istenekként létezik a triász, a terméke sajátos emberi minőség. Szlovákiai magyar lelkiségnek, kisebbségi szellemiségnek nevezném.

Középpontjában a falu áll: a történelmi folyamatosság letéteményese évszázadok óta, a népi és nyelvi állandóság talaja. El lehet hagyni és vissza lehet térni hozzá. Bizonyos állandóság. Erősen a szülőföld szinonimája, talán némileg a hazáé is. Ősidők óta az itteni magyarság bástyája, egészen 1947-ig, akkor alapjaiban megrendül, és nyugtalanítón változni kezd. Nem véletlen, hogy újabb irodalmi kezdetünk művelői onnan származnak, indulásunk faluközpontú. Önvallomásos írásbeliség kezdődik az ötvenes évek legelején, kezdetleges és dadogó lírai kibeszélés. El kell mondanunk, mi történt velünk. A város később következik, amikor lakóhellyé-munkahellyé lesz. Állhatatlanabb hely, szélfúvásban könnyebben változó, kozmopolitika hajlandóságú. A falu hűségre, a város hűtlenségre csábít, nem könnyű felismerni, hogy sokat kínál, ám nehezen ad valamit! S amit ad, kezdetben inkább kaland, útkeresés, országjárás és tájékozódás, mindez ösztönös, még az önvizsgálat igénye sem jelentkezik kényszerként. Prága utcáit járva apám nyomait keresem, katonaként, mint ő, bár a város közelében, kietlen téli mezőségen sátrakban lakunk. Kimenők alkalmával a houstoni kocsma és vég nélküli sörözés az egyik lehetőség, a másikat a főváros kínálja, film- vagy színielőadás, az idegen nyelvi közegben nem találom apám nyomát. Ellenben egy könyvesboltot a Vencel tér alján: Magyar Kultúra felirat állít meg előtte, kirakatában magyar könyvek. Ott találom az akkor induló Nagyvilág egyik számát és benne Hemingway Francis Macomber rövid boldogsága című novelláját. Nyirkos, hideg sátorban, magas vaságyon olvasom, a sátorponyván s a pókhálókon gyönggyé fagyva csillan meg leheletem, riadót várunk, reménykedve, hogy még sem lesz. Megérint a világirodalom élő hangja, lebírhatatlan szirénhangja, s a földrajzi csábítás, messzi szavannák és komor mocsárvilág borzongató üzenete, férfi és nő testi viszonyának pátosza a karthauzi ridegségben, a szabadság vonzása és a kötöttség kényszere egy időben. Minden eszme valahogy bizarrnak tűnik, mert a valóság puritán és illúziótlan.

Semmit sem sejtettem még akkor, ösztönember lehettem. Talán apám emlékét sem igazán kerestem a vén utcákon, inkább önmagamat. Helyzetem roppant egyszerűnek s ugyanakkor hallatlanul bonyolultnak tűnt. Talán az is elég számomra, hogy apám egyszer itt járt, látta Husz János templomát, az Orlojt és a nevezetes Városházát, melynek emeleti ablakából a felindult cseh nemesek kidobálták a német urakat. Igen, ennyi maradt számomra, hogy apám is itt volt egyszer, és Masaryk elnök megdicsérte, hogy jól megüli a tüzérlovat. Más korban és más egyenruhában járt erre, egy másik köztársaságban, amelyiknek az utódja később világgá kergette volna, de nem sikerült. Arra azonban alighanem gondoltam már, hogy az ember – a katona is – bonyolult helyzetbe kerülhet a haza fogalmával, a fontossági sorrend szerint talán nem is hazája van, hanem sorsa! Olyan élete, amely a tér és az idő méreteiben, földrajz és történelem rejtélyes egységében folyik, kiszolgáltatja végzetének s még inkább önmagának. Mert mihelyt önmaga felől gondolkozni kezd létét elemezve, és hazáját keresné, megválaszolhatatlan kérdések falába ütközik. De talán megsejti, hogy a kérdés bonyolultabb, mint hinnénk. Még az is felmerülhet benne, hogy a haza fogalma olyan eszmény, amelyet nem könnyű pontosítani. Hát még a nemzet! Szabó Zoltán az igazság közelében jár, amikor úgy véli – 1939-ben –, hogy az átlag magyar bizony inkább az állam polgára, mint hogy a haza fia lenne! Talán a hazát meg kell találni, meg kell fogalmazni önmagunk számára. Hogy igaz eszme s ugyanakkor élhető valóság legyen! Sokan bizonyára nem is keresik, másokban közhelye-_sen, jelszavak formájában él, olyanok is lehetnek, akik a közelében járnak, ám elmennek mellette. Alighanem kevesen vannak, semmiképp sem többségben, akik tudják, hogy a hazában élnek, és érte vannak!

A második világháború után bekövetkező kisebbségi kataklizma rettenetes törést okozott a hazai magyar tudatban. A második köztársaság kezdetével minden vélt vagy valós igazság hamisnak bizonyult és jelentését veszítette a fogalom: bizonyosság! Amikor egy népcsoport elveszíti a talajt a lába alól, ösztönös létet él, és legfőbb gondja _a megmaradás lesz, a túlélés. Világképe beszűkül és összelöttyed, mint a színes léggömb, amelybe tűt szúrtak. Az élet a faluba szorul, mint télen az akolba terelt juhnyáj, összebújva vegetálnak, egymást melengetve, kiszolgáltatottan. Nagy teherautók – többtonnás Mogürtök – indulnak a házaktól a lévai állomásra, még előbb katonai Studebakkerek, a téli vonatok északnyugatnak indulnak, a késő tavasziak délnyugatra mennek. A körülményekről és a tehervagonok útjáról már sok szó esett, a történet ismerős, és sokrétűen megvilágított-értékelt, mélyebb elemzését mellőzhetjük. Néhány vonásáról már szóltam, amikor első verseskönyveinket ismertettem, az új hazafogalom is felvillant, melyet korábban a nyomott évek sárba tiportak, de már az is érződött, hogy ez is elveszíti mélyebb jelentését, s megfoghatatlanná, illuzórikussá válik.

A gimnáziumban tanult földrajzi képek azonban (mégis) megtelnek tartalommal, és ismeretből valósággá válnak. S már nem a gyermekkori borzongás és csodálkozó áhítat útján, hanem a világ megismerésének tudatos alkalmaként. Az anyaggal, a természeti erőkkel való találkozás ez, ismerkedés a mindenség méreteivel. S végül is mégiscsak a haza fogalmával való ismerkedés, mint természeti képződménynek a rajzával. A Kárpát-medence hegyláncaival, folyóival és alföldjeivel jellemzetes barna karéj által körülölelt egység a térképeken. Sok tudásként szerzett ismeretem volt a Tátráról, a fenyvesekről és a csúcsokat övező törpefenyőkről, _a hegygerinceken legelő zergékről és a zord sziklák peremén fészkelő kőszáli sasról. De mindez még nem volt élmény. A mélység híján volt, elbájolt, ám nem rendített meg, mint amikor a földrajzi jelenséget anyagként birtokoljuk. Kassáról utaztam Pozsonyba, elkésett ipariskolás, amikor a hófedte csúcsokat először pillantottam meg a vonatfülke ablakán. Roppant, szürke őslények benyomását keltették bennem. Tömegük irdatlan, mérhetetlen. Elemiek súlyos mozdulatlanságukban. Egyik-másik oldalán üde zöld mezők csíkjai folynak alá, mások rőtek, foltosak, mintha vedlenének, gerincek pengeélei, nyergek és csúcsok csipkézik őket, jobb szó híján: gigantikusak! Képzeletünkre van szükségünk, hogy roppant tömegüket megérezzük és megérintsük! Elemi látvány, ám még így sem az igazi találkozás. Hanem később, iskolai kiránduláson, amikor Tátralomnicon a fenyvesek közt megpillantom a csúcsokat! Az égig érnek. Majd a Hrebieňoktól a hegygerincen _– a Magisztrálán át – átgyalogolunk a Sziklás-fennsíkra (Skalnaté pleso), a Lomnici-csúcs alá, lábaimban ólmos fáradtsággal, előttem a felhőkkel övezett hegycsúcs látványával megéreztem a Tátra méreteit és erejét. Nem csupán romantikus panteista bámulat ez, több annál! A természeti jelenség, a tájelem ily módon válik emberi tartalommá. Már hozzám tartozik, birtokolom, az enyém. Olyan földet ismerhetünk a miénkként, amelyet megjártunk, a lábunkkal érintettünk. S még inkább amely földet állandóan járunk, s már szinte látjuk beletaposott nyomainkat, az lehet egészen a miénk: otthonunk, szülőföldünk, talán a hazánk! A Lomnici-csúcs magassága akkor lesz igaz számunkra, amikor a széles kőmezőn állva áttekintjük a nagy szürke völgyet, mely a hegy lábáig ér, s felnézünk a magasba, ahol a roppant méretű szürke rög a kék égbe fúródik. S a többi csúcsok, hegyhátak, nyergek és hágók mozdulatlanul, monumentális nyugalommal, méltóságos egy-_kedvűségükben terpeszkedve körülveszik, tűrve büszke kimagasodását – megérint _a gondolat: ez az igazi hatalmasság pompája!

A tengert hamarább láthattam meg, mint a Balatont! A Hét szerkesztősége “tanulmányútra” küldött, turistaként világot látni. Szocsinál, majd Jaltánál találkoztam a tengerrel, később Odessza felé utazva, egynapos hajóúton. Kissé hűvös szeptemberben fürödtem vizében. Mennyi olvasmányélmény bennem! Mayne Read Vilmos, a hajósinas című könyve és Melville fehér bálnája, a Titanic története. Tengeri viharok pokla, kalózok vadsága és az Armada pusztulása, bálnák, cápák, óriáspolipok és tengeri szörnyek képei, az otrantói ütközet és Cook kapitány kalandos útja, a Golf-áramlat és a Bermuda-háromszög. De a tengerrel való érzéki találkozás más: érintkezés a végtelennel. A zöldesszürke víz tömege a láthatárba vész. Csipkésen fodros sík, izgő-mozgó nyugtalanság, mozgáskényszere monumentális, mint a hegyek nyugalma! Kozmikus méreteket sugall, a mindenség sejtelmét kínálja. Vize valóban sós! Közhelyes csoda. Nem az emberek kötik le figyelmemet. Mintha az ember mindenütt egyforma lenne. Hanem a viharos tenger: mennydörgő zenebonával és bősz haraggal a sétány hullámtörőit ostromolja. Fehéren habzó, magas sugárban sivító szökőkutakat lövell a borús égbe. Jaltánál _a mediterrán táj, de még inkább a nevezetes kastély kapujában a két kőoroszlán, Churchill meg akarta venni az egyiket, de nem adták, megegyeztek viszont, hogy rendszeresen küldenek repülőgépen Londonba egy-egy láda grúz konyakot. Majd a nagy tanácsterem, nem is a pompája, hanem történelmi mítosza, tanú volta: _a “három nagy” itt szabta meg a korszak emberi méreteit s a háború sorsát, Európa s a világ békéjének létfeltételeit.

A Balaton bévül esik a Kárpátok karéján, tehát máris közelibb, szinte kézzel érinthető. S ha nem kézzel, emlékezéssel! A pompás nyáridőben “kis magyar végtelennek” érzem. A gyors talán húsz percig fut mellette, míg Siófokra ér, aztán még jócskán rohanhat tovább Keszthelyig. Első találkozásunk, bár talán így is gyermetegnek tűnhet fel a bámuló megilletődés. Nem az, nagy esemény. Harmincéves múltam, s először látom a Balatont. Simább a tükre, mint a tengeré, látni túlsó partját, ám így is roppant tömegű víz. Kamaszkori olvasmányom jut eszembe, Eötvös Károly írta az elbeszélést. A rianás leszakít a Balaton jegéből egy nagy jégtáblát – ekkor jegyzem meg életre szólóan a rianás fogalmát –, _s az úszó jégtáblán reked tucatnyi halász. Hozzátartozóik szívszakadva nézik _a partról, ahogy a szél a szürke ködben a part felé sodorja a jégtáblát, a remény hideg hajója lassan közeledik, szívszakasztó a várakozás csendje. Aztán váratlanul megváltozik a széliránya, a természeti erők kegyetlenül kiszámíthatatlanok, s a jégmező, amelyen már-már kivehetőnek látták a halászok arcát, ismét távolodni kezd, és nemsokára borzongatóan fagyos ködökbe vész, homályba tűnik, immár visszavonhatatlanul. Először ekkor, megpillantva lett enyém a Balaton, s később még inkább, amikor megéreztem, hogy lágy vize selymesebb és tisztább, mint falumban a Lackó pataké.

Amikor a tájélmények, vizek hasonlósága és erdők színének rőtsége azonosul bennünk, valamiféle egyidejűség történik meg, korok összefolyása és helyrajzok egymásba mosódása valósul meg bennünk. Hogy mire gondolok? Két éve, az elmondottaktól négy évtizeddel később Kanadában, a Nagy Tavak vidékén jártam. Úgy láttam, hogy a lányomék háza mögött a Grand River folyó a mi Garamunkhoz hasonlít. Grand, tehát “nagy”, mégsem nagyobb a Garamunknál, ám mintha lustább lenne s mindenképp elhanyagoltabb, part menti óriásfái őserdőszerűen kuszáltak és viharvertek. A medre is sekélynek tűnik, gondozás nyomait nem mutatja. Bár félszáz méterre tőle modern házsor húzódik, mégis olyan benyomást kelt, mintha istentől elhagyatott, vad vidéken folyna. Estefelé a túlsó partról, valami olajfinomító villózó fényei felől néha coyotok rekedt üvöltése, tutuló ugatása hallik. A leszálló éjben a balkonon ülünk, s felettünk, _a magasban puhán s szinte hangtalanul lusta óriásgépek kereszt alakú fényei köröznek, néha tucatnyi egymás után, leszállási engedélyre várva a torontói repülőtéren. Szokatlan környezet, ősvadon és magas fokú civilizáció együttélése, ám a Grand River akár a mi Garamunk!

Otthoni énünket idegenbe is magunkkal visszük. Szülőföldünk értékrendje mindenhová elkísér. Önmagunkkal vetjük össze a világ jelenségeit, és a tájat az otthonival, a szülőföld képével. Amikor Petőfi a Kárpátokkal szemben az alföldi rónát választja, nem úgy van igaza, mintha a zordon hegycsúcsok nem hatnának rá, hanem mert programszerűen és tudatosan szerelmese szülőföldjének, önmaga bensőjét feltárva annak szépségét magasztalja. Arról is hitelesen szól Szabó Zoltán, mint avatja “a magyar valóság lényegévé” az Alföldet a költő, erő sugárzik a vele való azonosulásából, az esztétikai érték mellett a létfilozófiai igazság. Szülőföldünkhöz való ragaszkodásunk elemi természetű ősi minőség és anyagiasult szellemi erő bennünk. Mintha atavisztikus érzés lenne. Nemcsak öntudatra ébredésünkre és első eszmélésünkre utal, hanem talán még mélyebbre is, a tudatalatti rejtelmeire, és végül még talán az anyaöl meleg biztonságára és otthonosságára is. Így gondoljunk háború utáni irodalmunk kezdeteire! Lelkes jelszavak és ösztönzött eszmék sugallta hazakeresés múltával a kisebbségi költő szülőföldje felé fordul, a nemzet megérzése híján ösztönös patriótaérzésekhez ragaszkodva, szívós szeretettel és lírai szenvedéllyel kutatva önmagában, hogy tájból és faluvilágból, meghitt mesékből és feneketlen tavakból, gyerekkori emlékekből teremtsen magának hazát. Érezve, hogy hazaeszménye marakodó jelszavak és sémák hínárjába merül, történelmi sorsából fonja a nehéz emlékezés koszorúját. A magyar haza fogalma és súlya veszélyhelyzetekben vagy elnyomatásban merül fel legerősebben. Korunk helyt ad olyan feltevésnek, azon hitünknek, hogy a fizikai haza földje változhat, határokkal parcellázódhat és zsugorodhat, ám a szellemi haza állhatatosabb és biztonságosabb, tartósabbnak tűnik fel, maradandóbbnak!

Korábban már felmerült, hogy az egykori felső-magyarországi írásbeliséget és alkotóit mai irodalmunk távoli előzményeként, mintegy a gyökérzeteként, alkotóit pedig elődeinkként tarthatnánk számon. A gondolat önkényesnek tűnhet fel, ám nem alaptalan. A Felföld történelmi szellemisége mindenképpen hordoz számunkra üzenetet. Ennek a genezise a táj emlékezetében lehet! Nemzedékről nemzedékre hagyományozott életérzésben, apáról fiúra öröklődő erkölcsben, mélyről induló magyar öntudatban. A történelmi múlt emlékeivel lépten-nyomon találkozunk. A szellemi üzenet minőségét városi épületek és anyanyelvőrző népélet, temetők és emlékművek őrzik. _A táj szellemtörténeti földrajzát dicséret illeti, évszázadokon át a magyar kultúra létét jelentette. Voltak évszázadok, hogy itt volt Magyarország! A Felföld történelmi földrajza, ilyen fogalmat is ismerünk, mélyen a magyar múltban gyökerezik. Európa-méretű földrajzi jelentőségéről is beszélhetünk. Történelmi földrajz?! Ismerjük a múltbéli, a történelmi változásokat rögzítő színes térképeket. A földrész határai, tengerekkel körülvett földje, folyói, hegységei, erdőségei és városainak hálózata állandónak mutatkoznak. Ám az országhatárok, az államok, hercegségek, grófságok és csatolt tartományok belterülete, a vajdaságok, bánságok és hűbéri földek, a leigázott részek területe gyakran változik. A változásokat különféle színekkel jelölik a térképek, s ezek a színes foltok folyamatosan keverednek, a határok eltolódnak, és a színek új csoportosulásba verődnek. Mint a kaméleon, a történelmi Európa-térképek úgy változtatják színeiket. Mintha az országok képtelenek lennének huzamosabb ideig őrizni határaikat, a színes parcellák időről időre eltolódnak. A határok eltolódása mögött azonban, a színes foltok hátterében népeket kell látnunk! Nyelveket, vallásokat és eszményeket, királyokat, császárokat és hercegeket, uralkodókat és vazallusokat, humánus vezetőket és könyörtelen despotákat. Művelődési központokat és harctereket is. Nyomorult falvakat és gazdag városokat, a középkori szellem óriásait és a barbárság rablólovagjait, könyvnyomtató műhelyeket és fegyverkovácsokat, bitófákat és templomokat, máglyákat és egyetemeket, eleveneket és holtakat. A térképek metamorfózisa hűen dokumentálja, hogy Európa hatalmi erkölcse és humánus eszméi az elnyomás és ellenállás évezredes küzdelméből, a lázadás és vérbe fojtás, a felszabadítás és elnyomás dinamikájából születtek. Földrészünk szellemiségét is hasonló kettősség jellemzi.

Mohács után a Felföld lesz az ország. Központja Pozsony. Nem főváros – az _államhatalom Bécsben székel –, nemzeti központ, a magyar főnemesség fellegvára. _A városfalakon belül épült, a Vár védelmét élvező és a királyi hatalmat megtestesítő jogszolgáltatás oltalma alatt álló, főúri paloták képviselik a megtépázott, ám megmaradt dicsőséget. Nem kevésbé fontosak a felföldi várak! A nemzeti önvédelem és katonai hatalom építményei, ahány hegycsúcs, már-már annyi vár, s ahány fontos kereskedelmi vagy hadi útvonal, katonai fennhatóság és területi tájegység, annyi végvár! A táj népében a veszélyeztetettség érzése állandósul, mély gyökereket ereszt a szüntelen védekezés és harckészség ösztöne. A kard és a könyv tejtestvéri viszonyban élnek, az “ország” kultúrája fegyverek oltalmában virágzik. Az eszmék harcát is gyakran a fegyverek küzdelme dönti el.

“Szerelmes földrajzunk” értelmében járjuk be a nemzeti kultúra emlékhelyeit, amelyek korukban a szellemi fejlődés egy-egy mérföldkövét jelentették! Zarándoklásunkat azonban nem Pozsonyban, hanem a másik felföldi nagyvárosban, a “keleti metropolisban”, Kassán kezdjük. Ki lehetne más tiszteletünk tárgya és figyelmünk alakja, mint a híres lantos, Tinódi Sebestyén?! Urának, Török Bálintnak a fogságba esése és Szigetvár veszte után vándor énekesként az országot járja, s amikor meggyőződik a haza széthullásáról, Kassára telepszik. Korszerű műfajt alapít. Az elmondott vagy kántált vers ősi eredetű, felújítja eredeti küldetését, megteremti az énekelt vers műfaját. Témagyűjtő utakra indul Kassáról, tényfeltáró tanulmányokat tesz, mindig ott van, ahol harc folyik és magyar győzelem lehet, vagy inkább vereség. Maga is katona, a magyar élethalálharc elkötelezettje, korai nemzetmentő szellemiség, az első magyar haditudósító. Cronicáját ugyan 1554-ben Kolozsvárott nyomtatja ki, témái azonban országosak, már amennyire van még ország. Tudósít Erdélyről, Eger vívásáról, Losonczi István haláláról és Buda bukásáról, végvárak vesztéről, Szitnya, Léva, Csábrág és Murány elfoglalásáról, a szalkai mezőn történt híres viadalról. Munkáiban a magyar sors dominál, nyelvezete is fájdalmasan magyar, dallamaival pedig a közép-_kori magyar zene alapozásához járul hozzá. Énekei pompája elfedi és megemeli a rögtönzött szövegeket, tartalom és dallam hitelesen kiegészítik egymást, művészi egységet alkotnak. Az erkölcsi tartalom nem kevésbé jelentős! Hitteli önbizalommal és nemes eszmei lobogással buzdít az önvédelmi harcra, a megmaradás ideáját fogalmazva meg. A kisebbségi eszmeiség céljának, lám, milyen mély gyökerei vannak: túlélni, lenni, megmaradni! A felföldi tájba tartósan beépül ez az eszmény, a lét alapjának a védekezést téve meg!

Következő helyszínünk is Pozsonytól távoli vidék, nevezetesen Zólyom vára _s a közép-szlovákiai táj. Ahol Balassi Bálint született 1554-ben. Az egyik legtekintélyesebb felföldi főúrnak, az északi bányavárosok főkapitányának, Balassi Jánosnak a fia. Mily pompás szellemisége korának! Katona és világfi, a szabad harcos élet és a szenvedélyes szerelem híve, européer magyar költő. Tanítómestere ki is lehetne más, mint a kor rebellis prédikátora, Bornemisza Péter, a pokoli látomások űzöttje és reformátor hitvitázó, “ördögi” könyvek halálra ítélt szerzője. Nyomdát alapít Semptén, magyarítja Szophoklész Elektráját. Nagy európai utazást tesz a reformáció szellemében égve, tanítványába is beoltja, hogy a keleti ellenében a nyugati kultúrát igényelje. Végvárak védik a tájat a török fennhatóság és létforma _ellen. Magatartásában s ebben a szellemiségben nem a megadás, eltűrés és belenyugvás lélektana munkál, hanem a kényszerű, ám vállalt küzdelem és a folyamatosan teremtő békevágy. A védekező, lét és önvédelmi harc lélektana fogékonyabb az igazság és az erkölcs iránt. Ebben a helyzetben a hazaszeretet csak igaz lehet! Az önvédelem igaza a hősiesség táptalaja és a legtisztább erkölcs. Az ember mély átéléssel, tudatosan foglalkozik sorsával. A humánum forrásvidéke! Ám az igazi emberi szépségnek is szülőhelye! Milyen ismételhetetlen és nagyszerű kérdést fogalmaz Balassi Katonaéneke: “Vitézek, mi lehet ez széles föld felett / szebb dolog az végeknél?” A táj szépségét esztétikai élményként talán még a festészet sem _ismeri, inkább csak realista elem és háttér a nagy mesterek képein. Balassi már _a természet szépségéről és a táj örömteli hangulatáról áradozik: “Holott kikeletkor az sok szép madár szól […] Mező jó illatot, az ég szép harmatot ád…”, bizony ez korai, szép panteizmus! (Rousseau-nál nyer bölcseleti formát.) A vitézi élet mint létforma, győzelmek és halál lehetősége, férfias, hazafias pátosz! “…mert ők fejeket szednek”, “halva sokan feküsznek”, és “Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója / vitézül holt testeknek.” Nyers kép, mégis tiszta líra, belengi az igazságos küzdelemben elnyert halál pátosza, korai példája a magyar költői nyelvnek. Hitelesen adja vissza tárgya tragikus szépségét. Balassi szerelmes versei – férfiasak! A kemény férfiasság nála korjelenségként tűnik fel. A férfi tiszteli a nőt, hálás szerelméért, nem ismeri a férfiönzést, kölcsönös gyönyörre vágyik. Ismert Balassi indulatossága is, a kor feltételezi a vadságot, költészete azonban lovagias, gyakran kesergő, de nem panaszkodó. A költő magyar öntudatához nem férhet kétség. Nyelvéhez és nemzetéhez való ragaszkodását, letisztult és tudatos hazaszeretetét Szép magyar comœdiája prológusából tudjuk: “Ha én is azért az magyar nyelvet ezzel akartam meggazdagítani hogy megesmerjék mindenek, hogy magyar nyelven is meglehet az, az mi egyeb nyelven meglehet, az jóakaratért nem érdemlem, hogy botránkozónak híjanak az emberek. Mert az mi a szerelmet illeti, azt Magyarországon immár régen annyira felvették, úgy eltanulták, s úgy követték mind titkon s mind nyilván mindenek, hogy sem az Olaszok nagyobb okossággal, sem Spanyolok nagyobb buzgósággal nem követhettek.” Nyugati szelek élesztgetik a Felföld szellemiségét, a keletiek veszélyeztetik. Az érkező eszmék, esztétikai és etikai értékek – s nem csak Ballasinál! – magyar gondolkodásmóddal és életérzéssel ötvöződnek.

A hegyek között úgy tűnnek fel a magyar szellem megnyilvánulásai, mint a vadvirágok. Ösztönösen, természetes szépségükben. Trencsén közelében találjuk Sztrecsény várát, ahol Petrőczi Kata Szidónia, az első magyar költőnő élte fiatal éveit. Apja, Petrőczi István báró a felvidéki protestáns hazafiak vezető embere, a Wesselényi-összeesküvés bukását követően vagyonát veszítve menekül Erdélybe. Szidónia itt megy férjhez és írja verseit, ám tanúságuk szerint szülőföldjéről magával vitte Balassi lobogó szenvedélyét és felföldi magyarságát, az élet szépségébe vetett hitét, sőt Bornemisza Péter rémlátásait is minden bizonnyal. Költői munkáiból úgy érezzük, hogy szenvedéseinek átélése és természete, lírai habitusa fiatal kora tájainak szellemiségében gyökerezik. Innen délnek indulva, Pozsony irányában, csak Nagyszombat lehet a következő állomásunk. Pázmány Péter városa! Magyari István méltó ellenfele, az éles elméjű hitvitázó, egyetemalapító és irodalminyelv-teremtő bár Nagyváradon született s előkelő erdélyi nemesi család fiaként Krakkóban, Bécsben és Rómában tanult, majd két évig az ausztriai Graz egyetemén tanított, végül is élete végéig Nagyszombat – és Pozsony – lakója! Mily roppant, s tegyük hozzá, életveszélyesen forrongó és termékeny az akkori szellemi pezsgés! Hadak állnak a gondolatok mögött, s az eszmék igazát fegyverek erősítik. A táj nyugat felé nyitott, onnan jönnek a friss gondolatok, és megütköznek az egyház és a hatalom hagyományvédő erőivel. A harc az igazságért folyik. A felföldi lét az igazságkeresés jegyében történik. Hatalmi harc, melyben a szellem erősen segédkezik és a magyar nyelv kiteljesedik. Pázmány műveltsége európai, pompás nyelvezete magyar, nagy hatású, művészi prózanyelv, költőien érzékletes és döbbenetesen meggyőző. Egyéniségét áthatja a táj többnyelvűsége: magyaros szemlélettel fordítja Kempis Tamás Jézus Krisztus követését. Mint mondja, “olyan kedvesen folynék a szó, mintha először magyar embertől magyarul íratott volna”. S amennyiben az eszmei forrongás nyomait követjük, csupán néhány faluval kell tovább mennünk, Szencre. Szenczi Molnár Albert szülőhelyére, aki a kor másik szellemi óriása, bár ellenkező eszmék követője, nem kevésbé nagy magyar nyelvteremtő, mint Pázmány! Forradalmi munkája Kálvin Institutiójának magyarítása, ám a Psalterium Ungaricum címmel kiadott zsoltárai az első magyar költői műfordítások. Évszázadok során inkább csak kisebb stilisztikai korszerűsítésre szorítkoztak, költőiségük ma is gyönyörű. Szenczi Molnár a szülőföld fogalmát is érzékelteti, Szenc kezdetben “patria” számára, majd “az ország”!

Már eddig is többször leírtam “az első magyar” minősítést, s még többször megtehetném. Az akkori tér-időben élő európaiság jelenlétét kelet felé tekintve, Szepsin pillantjuk meg. Ahol is a protestáns útirajzíró, nagy európai bolyongások után kassai iskolamester, majd Varannón a Nyáry család udvari papja, Szepsi Csombor Márton született. Szülőfaluját “hazájának” nevezi, Ad patriam Szepsi címmel epigrammát ír hozzá. Lám, már Szenczi Molnárnál is láttuk, a szülőföld hazaként is felfogható! Nagy útirajza, az Europica varietas szintén szemléleti alapozómű, francia és cseh fejezetei különösen szemléletesek és színesek, szerzőjük rokonszenvétől átfűtöttek.

Az eddigiekből is kitűnhet, hogy az országrész – mely akkor maga az ország! – szellemi természetrajzát és magyar jellegének vonásait igyekszem kitapintatni, amelyek hatással lehettek a nemzeti értékrendre és történelemszemléletre. Némely vonásukban talán annak éppen a lényegét jelentették. A felföldi közérzet és az egész magyar identitás kapcsolatát vázolom. Mint él és hagyományozódik a tájban a szülőföld élménye, a hazafiság és a nemzettudat? A fogalmaknak mind a racionális, mind a metafizikus összetevői nyilvánvalóak, érzelmi és tudati vonásai sajátosak. A kettősség jegyeit talán a táj is magán viseli? Mennyire jelentősek és meghatározóak ezek a vonások és értékek a magyar létszemléletben? Az északi hegyek méltósággal, zordan őrzik nyugalmukat, a középhegységek rengetegeik csendjét. Váraik legendák helye – Stibor vajda Beckója, Báthory Erzsébet Csejtéje –, kényurak és rablólovagok fészkei – Csák Máté Trencsénje, a Bebekek Muránya, Krasznahorkája –, megannyi ősi nemesi család fellegvára. Különböznek a déli végváraktól. Azok kapitányok vezényelte védelmi gócok olyan időben, amikor a nemzet szinte hatalmon kívüli helyzetben, állandó és többrétű önvédelemre kényszerült. Ballagi Mór nagyszótára szerint a “végek” “valamely ország, tartomány határa”, tehát, tapasztalásból tudjuk, az állandó mozgás és változás földje, képlékeny táj! Gyakran hadak útja, felvonulási terület, rendezetlenség, átjáróház. Itt él hat évszázad óta a felföldi magyarság. Keskeny zöld csík a térképeken folyók kék ereivel átszőve, a fölébe terpeszkedő hegyek barna tömbje alatt. Mintha irdatlan súly nyomná! Nyugatról huszita, majd zsoldos hadak özönlik el, keletről Bocskai hajdúi és Rákóczi György, majd Bethlen Gábor protestáns katonái, aztán Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc kurucai, bocskoros talpasok és patkós lovak, vasalt szekerek és vasas németek tapossák földjét. A török is fel-felcsap délről, vilajeteket, közigazgatási egységeket szervez, az adófizetők névsorai akár korabeli népszámlálási ívek lehetnének. Rimaszombat hódoltsági terület, mint Érsekújvár, a városban azonban nem állomásozik török katonaság. A város mind a szultánnak, mind _a magyar királynak adót fizet. Tudathasadásos állapot, mint kissé a kettős kötődés! Elnyomó hatalmak között őrlődni öntudatvesztéssel járhat. Jobbik esetben pedig azzal, amit a táj és népe máig követ: a teremtő védekezés magatartását kimunkálva alkotói értelemben megélni és gyakorolni a dolgos önvédelmet és gerinces helytállást! A történelem állandóan feladja a leckét a magyarságnak: hűen önmagához – megmaradni! Előtérben kerül a szülőföld mint ragaszkodásunk tárgya és a lélek nyugalmának, biztonságérzetének alapja.

A kuruc költészetnek mind a magyar, mind a szlovák darabjai “nemes országunkról”, “édes hazáról”, majd keserű bujdosásról szólnak. A Csínom Palkó, Csínom Jankó… Balassi “vitézénekeinek” dacos utódja, ilyen a “Te vagy a legény Tyukodi pajtás…” is, Buga Jakab éneke – Mit búsolsz, kenyeres…? – már a csüggedés és remény dala. A Bujdosó dala pedig a reménytelen emigrációé, mily természetes magyar sors?: “Istennek ajánlak kedves édes hazám.” A kuruc kor a táj nagy – magyar és szlovák – élménye, olyan közös népi akaratra utal, amely forrásértékűen felföldi minőség. A történelmi sors a népéletben folytatódik, betyárnótákban csapódik le, későbbiek során, zenei értelemben Bartók keresi nyomát.

Mondottuk, itt volt az “ország”, a hatalmi viszonyok mégsem kedveztek az önálló “országlásnak”, a birtokló ösztönöket kevésbé ösztönözték. Még úgy sem, mint Erdélyt, önállóságai és hódoltságai idején. A nemzeti tudat azonban mindig megélt a tájon. A védekező fejlődésre, öntudatra és jogokra építő szellemiséget, nyelvi kultúrát építő és korszerűsítő munkára ösztönöz. A kiszolgáltatottság ellenében dacot gerjeszt, s az elnyomással szemben sem a megadást, hanem a csendes, ám következetes ellenállást sugallja. A “szerelmes földrajz” térképén, ne feledjük, Bécs is ott található. Már Balassinál is, mint ahogy Krakkó is, majd később Bessenyei és testőr barátai révén. Pozsony-Pressburg is inkább német, az evangélikus líceum igazgatója, Bél Mátyás azonban fontosnak tartja mind a latin, mind _a magyar és német nyelv tudását, és elismerően ír a szlovák nyelvről. Az első magyarországi periodikumot alapítja, amely bár latin nyelven jelenik meg, általa azonban s Bél által a város az európai pietizmus góca, “kis Hallé” lesz. A nevezetes magyar góc azonban, kuruc hagyományai bizonyára segítik ebben, Kassa! Itt telepszik meg Batsányi János, Kazinczyval és Baróti Szabó Dáviddal együtt megalapítják a Kassai Magyar Társaságot, majd annak folyóiratát, a Magyar Museumot. A felföldi szellemi életben párhuzamosan haladnak a többnyelvű s -kultúrájú tájékozódás s ezen belül a reformkorba torkolló magyar nemzeti építkezés. Erős német kulturális és politikai hatás, testközelben lévő szlovák népélet befolyásolja és árnyalja a magyar törekvéseket. A nemzeti jelleg minden bizonnyal a német befolyás ellenében (is) domborodik ki, a szlovák valóság ösztönös tudomásulvételével. A táj tulajdonságának érzem ezt a népi-nyelvi kölcsönösséget, toleranciára ösztönző európai vonásának. Ha nem beszélünk róla, akkor is jelen van, ott rejtőzik a városokban és a népéletben, a polgári értékekben és az emberi kapcsolatokban, az írásbeliségben, a családnevekben és a temetőkben. S akkor is hagyományunk, amikor látványosan talán nem is értékeljük! Olyan értékeket kínál, amelyek nem a nagyságra, hanem az emberségre, s nem a dicsőségre, de a teremtő munkára és szívós élni akarásra intenek.

Folytatva utazásunkat hogyan is kerülhetnénk el Losoncon Kármán Józsefet? A Fanni hagyományai révén megalapítja romantikus-szentimentális szépprózánkat, míg a Nemzet csinosodásában Bessenyeiék törekvéseit summázza! Kazinczyról is sokat beszélhetnénk Kassa révén, ahogy Kölcseyről Pozsony okán. Képviselőként Országgyűlési Naplóját írja a városban, s Emléklapra című epigrammáját, ezen kis remeke utolsó sora klasszikus axióma lesz: “A haza mindenek előtt!” Csokonait is vonzza a város, 1796 őszén a Diétai Magyar Múzsát indítja meg, a 11. számra azonban már nincs pénze, s a lap elenyész. Vitéz Mihály pedig szegényen Komáromba megy, halhatatlanná tett szerelmével találkozni, Vajda János tisztes komáromi polgár Julianna lányával, hogy szerelmük kilenc hónapja boldoggá tegye a költőt, majd szakítással végződjön. A magyar költészet viszont gazdagodjon A tihanyi echóhoz, A Magánossághoz és A Reményhez című halhatatlan versekkel. A XIX. század első harmadában forradalmi tűzbe robbanó reformélet folyik Pozsonyban. _A Diétán Kossuth, Széchenyi és Wesselényi szónokolnak Štúrral egyetemben, ide siet Petőfi és Jókai, utóbbi a Magyar utczában (ma Obchodná) lakik, Jókai révén Komárom is szépprózánk történeti színhelye lesz, részben a Mire megvénülünk, _s még inkább az Aranyember révén.

De ahol a katona a lét feltételeinek megteremtője és a harc mindennapos, _a kaland, a szabados vakmerőség és világba törő bátorság erőtere sem hiányozhat az életből. Már Balassi s később a kuruc kalandozók, de olyan felföldi jelenségek is, mint Benyovszky Móric – 1741-ben született Verbón –, bizonyítják. A lengyelek oldalán harcol a szabadságért, az oroszok elfogják, Kamcsatkára száműzik, de megszökik, Párizsba kerül, ahonnan gyarmatot alapítani Madagaszkárra küldik, és 1776-ban a sziget királya lesz. Voltak másféle “kalandorok” is. Gondoljunk Vámbéry Árminra: Dunaszerdahelyen született 1833. március 19-én. Kőrösi Csoma Sándor mellett a másik nagy orientalistánk és utazónk, akit Bokharában talán jobban tisztelnek és többet tudnak róla, mint Budapesten. Ám maradjunk a magyar írás hűségeseinél! Emlékezzünk Rimaszombat szülöttjére, Petőfi barátjára és számos felföldi tájvers és monda költőjére, a hűséges hanvai papra, Tompa Mihályra! Ő szerzette volt a Bach-korszak magyar zsoltárát, A gólyához című versét, két zárósora lelkünkbe égetve él: “Neked két hazát adott végzeted; / Nekünk csak egy-volt! az is elveszett!” A tájon s a lelkekben úgy váltják egymást a reménykedő, majd nyomott hangulatok, mint a változékony történelmi időjárás kedve és szertelenségei. A régió évszázadaira visszatekintve úgy érezzük, mintha valamilyen módon Reviczky Gyula – született Nyitra megyében Vitkócon – fájdalmas melankóliája és reménykedő életigenlése borítaná kósza felhőként a táj egét.

Mintha korokon át vajúdna itt az elemi kérdés: Mi a magyar? De valahogy a fel nem tett kérdésre adott választ fogalmazva! Mintha a nemzeti eszme létfilozófiai tételként munkálna az életben, ahogy Petőfinél az Alföld – már-már kérkedő – vállalása, alkotói cél s egyben erkölcsi mementó! Olyan magyar tudat, amelyet a táj sugall! Jókaiban munkál tovább, majd Mikszáthban. A “nagy palóc” megidézi a Jó palócokban, majd a Tót atyafiakban, megjeleníti annak létélményét és lélektanát, majd a szepességi városok emberi értékrendjét és törvényeit bogozva A fekete városban, az Új Zrínyiász nemes iróniájában és a Különös házasság finom gúnyában. Szklabonya fia Pesten is, az Országházban is a Felföld embere, más, mint a többi; dühösen vitázó kritikus elődök plebejus és bölcs szellemi utóda. Jó, hogy a német beütésű Szepességet említem! Hiszen Krúdy Gyulát semmiképpen sem feledhetem. Honnan nála a melengető múltélmény, _a felemelő és megszépítő emlékező hajlam? Honnan a familiáris kisnemes és múltba néző polgár költői realizmusa? Bizony, hogy ide, a felföldi tájba s a szepességi városok hangulatába gyökerezik! Bár “csak” néhány gyermekévét tölti Podolinban, írói vénája innen táplálkozik. Annyira megfogta a tér-idő varázsa, befolyásolja látomásait és álmait, életvitelét is, hogy ne találjuk véletlennek, inkább törvényszerűnek az ebből formálódó Szindbád, a hajós alakját! Hogy sok év múltán, mint Krúdy is, visszatérjen a régi szép világba, lássa Podolint, Murányt és Késmárkot, és találkozzon a bájos múlttal, Podolin kísérteteivel. Szerelmes földrajzunk vége felé járva melyik városunk is lehetne utolsó állomása, mint Kassa, a “keleti metropolis”, Rákóczi fejedelem és a Dóm városa. Ahol Fábry Zoltán is otthonosan érezte magát, fel-feljőve a mánták földjéről, Stószról, hogy irodalmi levegőt szippantson, szellemi felfrissülést lélegezzen magányához, és ahonnan Márai Sándor indult nagyszerű világirodalmi útjára?! Ahová is mindenüvé magával vitte a város bűvöletét, megálmodta a “kassai polgár” alakját és teremtő erkölcsét. Ez az eszmény már akkor is halódó hőse a történelemnek, ám annál nemesebb illúzió, kemény és gyémánttiszta művészi igazság, fejezetünk tanúságát és tanulságát példázhatná, mint a felföldi emberi és szellemi értékek (egyik) aranyfedezete!

Fábry Zoltán Trianon után katonasapkáján fekete szalaggal gyászolta az utcán a feldarabolt országot, a szétszaggatott nemzetet. Be is kísérték őt az új csehszlovák hatóság emberei, de – mint írja – “egy emberséges cseh bíró hazakergette”. _A váratlan hazátlanság élménye hihetetlen és döbbenetes. Azelőtt a hazáért mindig küzdeni kellett, de nem veszhetett el. A hódoltság állapota is más természetű, _a kisebbségi léthelyzet új a magyarság számára. A haza elveszett, a nosztalgia is hiába! Az idősebbek sosem nyugodtak bele, a fiatal nemzedékek súlyos törvényként számolnak vele. Már a háborúban a frontélmények – a tizenkilencedik századvég “esztétikai gyönyörökben” felnőtt ifjainak, ezen “széplelkeknek” drasztikus találkozása az oktalan öléssel és az elállatiasult emberrel –, a “gyilkos élmény” (Fábry) tragikus előkészítői _a XX. századi kataklizmának. Lelkükben a múlt visszatérésének illúziójával élnek, s lassan kihalnak az öregek, a fiatalok – Mécs László, Győry Dezső, Fábry Zoltán, Szalatnai és Peéry, a Rezsők, a Dobossyak – apáikkal szembefordulva új identitást keresnek, korszerűbb nemzeti tudatot fogalmaznak, mely más, mint apáiké, ám nem kevésbé magyar! Az alkalmazkodó korszerűség – korparancs! A felföldi szellemi múlt és az írásbeliség hagyományinak természete bizonnyal segítségükre volt ebben a folyamatban. De abban sem kételkedhetünk, hogy egyrészt a magyar kisebbségnek puszta léte, XX. századi valóságunk, másrészt ezek szellemi útkeresése, önmagukra találásuk értékei és gondolkodásuk európaiasan demokratikus vonásai az egyetemes magyar nemzettudat fejlődésére is hatottak. Kulturális és politikai értelemben! Különösen hangsúlyoznám ez alkalommal a Felvidék hozzájárulását a magyar tudat gazdagodásához, annál is inkább, mert erről általában, Erdéllyel ellentétben, kevesebb szó esik. A háború utáni nehéz években elűzött, nagyrészt Budapestre kerülő értelmiségünk jelentős részt vállalhatott a demokratikus gondolkodás és toleráns politikai szemlélet kialakításában. _A Felföld üzenete a magyar közgondolkodásba épült. Első köztársaságbeli irodalmunk alighanem többet hitt, mint bizonyított, lelkesebben dolgozott, mint valóban “alkotott”, sajátos helyzetéből következően kedvelte a jóhiszeműen fennkölt s ezért naiv, szépen hangzó erkölcsi fogalmakat, hittel teli jelszavakat. Abban az időben Illés Endre írt róluk súlyosan elmarasztaló ítéletet, erősen alábecsülve a szlovenszkói írás értékét, talán hitelesebb lehetett volna, ha azt mondja: megüti a pesti középszer mértékét, s egyes vonásaiban eredetin felfigyeltető! Mert megütötte, mert felfigyeltető volt! (Itt most csupán Fábry Zoltán magyarságvédő munkáit említem, amelyek időtállóak és rendkívüliek!) Ezért tűnhet fel Fábry látlelete elfogadhatónak, bár talán elfogultan túlzónak: “Halott centrum. Tehát: éledő perifériák.”

Cs. Szabó László a “szerelmes földrajz” fogalmazója, és Szabó Zoltán annak általánosítója, szenvedélyes utazók, amikor a világot járják, a “hazából” keltek útra és oda térnek vissza. Ahol élnek, ott van a haza, s ott él a magyar nemzet! Akik azonban elszakadtak, nem utazhatnak úgy, ha egyáltalán utaznak, tudják, hogy a haza nem ott van, ahol ők, hanem valahol máshol. Sokat megéltek s még többet gondolkodtak, hogy meghatározzák létük összetevőit, és tudatosítsák sorsukat. Hogy önazonosságukra találjanak. Kijussanak a XX. századi csapdából, a magyar süllyesztőből kiutat találjanak. Hogy új nemzeti értékeket és európai lehetőségeket leljenek. A felföldi történelem szellemi mintákat és patrióta életérzést kínált számukra, közvetlenül nyújtva a népekkel való együttélés hiteles tapasztalatait, s mindez a magyar sorskérdések szélesedő és mélyülő átélését jelenthette. Amikor a második világháború után újjászülető irodalmunk megtartó és célmutató értékeket keresett, nem véletlenül lelte meg az anyanyelv és a szülőföld emberközelségét. Természetesen érezte meg a falu és a táj érzelmi és értelmi jelentését. Miközben egyre óvatosabb a haza és a nemzet fogalma iránt! Tőzsér Árpád első kötetében számos olyan négysorost, helyi képet és lírai utalást találunk, amelyek egy-egy tájelemet költőivé emelnek és metaforává nemesítenek, szinte filozófiai értékké avatva köti – mint Ozsvald is! – költészetét a valósághoz.

A kezdet kezdetén a szlovákiai magyar költő önmaga szerény “pátriáját” építgeti. Törekvései gyökérzetét valóban egészen Balassinál kereshetjük. Meggyőződésem, hogy a felföldi szellemiség gondolata nem csupán nemes illúzió, hanem igaz gondolat is! Alkalmas kutatásokkal bizonyítani lehetne! Egy régiónak természetes és emberi vonásai örökletesek lehetnek, amennyiben a jelent a múlt is formálja, és a táj s történelme meghatározza az embert. Felemelő élményünk, hogy őseink emlékét, erényeik és hibáik üzenetét megidézhetjük! Kissé talán merészen ilyen kérdést is feltehetünk: miért ne lennének a tájnak “génjei”, amelyek – áthagyományozódva az utódokra – örökletesek?!

Mintha az idő ilyen feltételezéseknek jobban kedvezne, mint azelőtt. Mintha reményeinkre a kor alkalmasabb lenne! Első verseinkben a haza fogalma eszmeként jelent meg, kevésbé érzésként, s az eszmék, tudjuk, fellángolhatnak, majd hamvukba halnak. A fizikai valóság is darabolhatónak tűnik, ám a szellemi lét mintha maradandóbb lenne, a kulturális közösség egysége szilárd maradhatna! Valamilyen módon és minden akadályok ellenére is közös dolgainkat, identitástudatunkat és önismeretünket láthatatlan hajszálerezet köti össze, mintha a nyelvi-szemléleti dolgok transzcendens jellegűek, metafizikai természetűek lennének. Mint minden hitteli és érzésbeli önazonosság! Hasonló ontológiai egységnek és teljességnek fogható fel az egyetemes magyar lélek! Nem is a történelem teszi talán, nem is csak a nyelv és önértékelés, hanem valamilyen mély értelmű léterő, az életfenntartó munkával rokon ösztön. Határoktól nem függ, sem hatalmi eszméktől, netán politikai jelszavaktól, csupán az emberi élni akarás benső tartalékaitól. Olyan működő és elolthatatlan atommáglya lehet, amelyet annak idején a nagy Herder is alábecsült!

Szent István királyunk az Úrnak 1030-ik évében csanádi püspöknek küldi Imre fia egykori nevelőjét. Az illető majd Szent Gellért néven vonul be a magyar históriába. Csanádi püspökként komoly építkezésekbe kezd, különösen egyházmegyéjének azon részében, amely később Torontál vármegye, illetve Bánság (Bánát) néven lesz ismert. A Tisza déli szakaszának bal partjától keletre eső, termékeny síkon így épül fel egy bencés monostor is, a Kökénd (ma: Kikinda) felé vezető út közelében. A tatárjáráskor persze éppúgy elpusztul, mint annyi társa, de száz év sem telik el, s Nagy Lajos édesanyja, Erzsébet királyné helyreállíttatja Aracs monostorát. Sőt, engedélyt kér a Szentatyától, hogy a kolostor a ferenceseké legyen, erre 1378-ban sor is kerül. A felséges asszony végrendeletében 30 ezer aranyforintot adományoz az újjáépítés befejezésére és – ma így mondanánk – “az állagmegóvásra”. Mindez 1551-ig sikerül is: ebben az esztendőben a hatalma csúcsán álló Oszmán Birodalom nagy sereggel vonul a Tisza bácskai oldalán fekvő Óbecse ostromára. Aracs község elpusztul, és rommá válik az aracsi templom is.

A XX. század kilencvenes éveinek legelején délvidéki barátaimmal Óbecséről (ma: Bečej) indulva jó tizenöt kilométer után egyszer csak megálltunk az elhagyatott, háborús országúton. Alig észrevehető, hepehupás dűlőút vezetett be a rónaság végtelenjébe. Vagy húsz percet döcögtünk, végig a kukoricás-rengetegben.

Azután hirtelen, váratlanul – ott van. Elénk magasodik. Útikönyvek azt írhatnák róla, hogy “korai gótikus templom”. Pedig sokkal, de sokkal több ennél. Egyik kiváló délvidéki magyarunk rejtőzködő csodának nevezi. A meghatározás hajszálpontos. “Bazilikaként emelkedik ki az Alföld síkjából ez a fenséges torzó. Minden a semmiben… éppen a boltozat hiányzik. A kukoricaföld, a tüskés akácfácskák, kórók mellett biztos alapon állnak a hatalmas, naptól pirosló falak. A felébe tört boltívek és oszlopfőmaradványok kis szoborcsonkjainak néma, soha nem látott, sohasem hallott hívására összegyűltek magyarjaink.” Járkálok a falak között, az izzó délvidéki nap, amely az egész Kárpát-medencében sehol sem olyan forró, mint errefelé, betűz Aracs semmit sem feledő köveire, Döbrentei Kornél verssorát idézve: Jézus áttűz a nyárból. Írástevő barátom, Tari Pista, ki A romlás oszlopfőinél című versében azt írta: “szólongat a rom temploma, / Pusztába kiáltott imaként törsz fel a mélyből, ARACS”, azt mondja: csak azért maradhatott meg így és ennyire itt ez a szent csoda, mert úttalan utakon is nehezen megközelíthető, elhagyatott helyen fekszik, ilyenné lett a környék a tovasuhant századok alatt. (A délvidéki magyarság az utóbbi fél évtizedben végre felfedezte Aracsot, megalakult az Aracs Társadalmi Szervezet, augusztus 20-án már rendszeresek itt az összejövetelek, de máskor is tartanak a pusztatemplomnál különböző kulturális rendezvényeket, megemlékezéseket.)

Történt pedig 2001 augusztusában, a millenniumi évet záró ünnepségek jóvoltából, hogy a Délvidéken mindinkább Lakitelek szerepét betölteni kezdő, tóthfalui Logos Szellemi Műhely – ahol kiadóvállalat, nyomda, szálló, konferenciaterem, előadótermek találhatók, igazi magyar szellemi központ a fáradhatatlan, nagyszerű Utasi Jenő atya vezérletével – útjára bocsát egy folyóiratot. A lap borítóján az aracsi pusztatemplom rajza. A kiadvány neve – enyhén stilizált, régi magyar rovásírást idézően – Aracs. Alcíme: A délvidéki magyarság közéleti folyóirata.

Kísérlet a teremtő gondolkodás fölszabadítására – ez a címe a felelős szerkesztő, Vajda Gábor beköszöntőjének. “Hogy az eddigieknél hathatósabban szolgálhassuk a délvidéki magyarság fennmaradását és ennek érdekében kultúráját.” Mert “rengeteg olyan, eddig föltáratlan, számunkra létfontosságú vonatkozása van életünknek, amelyeket végre a nyilvánosság előtt – gátlások és félelmek nélkül – megbeszélhetünk.”

A folyóirat címe: igazi telitalálat. A magyarság ezeréves délvidéki létének és keresztény szellemiségének szimbóluma, ami nemcsak alapvetően meghatározza azt a felelősségteljes, Vajda Gábor által jelzett irányt, ami az eddig megjelent kilenc számban teljes következetességgel jelen van, de egyben döntő jelentőségű, hatalmas lépést is jelent az elszakított területeknek az anyaországban váltig és oly méltatlanul nem ismert közéleti és kulturális önfelmutatása terén. Ráadásul az elcsatolt nemzetrészek közül éppen a nemzeti tudatában messze leggyengébben álló, a titoizmus hamis és körmönfont kirakatával oly bravúrosan tönkretett délvidéki magyarság tette meg ezt az óriási lépést. Bebizonyítva, hogy szellemi elitje végleg magára talált. Éppen ott és éppen abban a közegben, amelyről annak idején Illyés Gyula (és csakis ő és senki más!) megállapította, hogy értelmisége nagy részben elárulta nemzeti közösségét, hálásan betérve a szélhámoskodó “jugoszlavizmus” jóllakató-utaztató-jól fizető akoljába. Csakhogy errefelé is létezett egy hiteles, közösségéhez, anyanemzetéhez mindvégig hű, nemzeti érzelmű szellemi kör, amely az első lehetőségek feltűntekor mind erőteljesebben hallatta a hangját, nem törte meg a háború és a menekülésözön, a fokozódó nyomor és a nyolc évtizedes, folyamatos balkanizálódás. Ez a délvidéki magyar “kemény mag” adja az alaphangját az Aracs kíméletlen őszinteségű, magas színvonalú, a magyarság ügyét felelősséggel és megalkuvás nélkül szolgáló közéletiségének. És nyugodtan állíthatjuk: megrendítő szépségű, hogy még ők vallják: “szerintünk nincs olyan, akár évtizeden át rossz úton járó értelmiségi Vajdaságban, akinek a magyarság és az emberség szellemében fogant változtató szándékú, átértékelő szellemű javaslatára vagy hozzászólására ne lenne szükségünk. A történelmi idővel felelősségteljesen szembesülő, az országos társadalompatológián átlátó szerb (és más ajkú) intellektuelek a mi létünkkel összefüggő megnyilatkozásainak külön örülnénk. […] Ahogyan a velünk azonosulni tudó magyarországi vagy a miénkhez hasonló kisebbségi sorsban élő erdélyi, felvidéki vagy kárpátaljai írástudók műveire is szükségünk van. A mi délvidéki íróinktól viszont inkább olyan szövegeket kérünk, amelyeket másutt nem vagy csak nehezen közölnének.”

És az Aracs szerzőgárdája alig másfél év alatt képes volt felölelni a szinte teljes délvidéki magyar szellemi elitet. Ír ide Dudás Károly és a pszichológus Hódi Sándor, a demográfus Mirnics Károly és a nyelvész Ágoston Mihály, az évtizedekig üldözött-bebörtönzött Vicei Károly és a magyarirtásokat elsőnek feldolgozó Matuska Márton, a tanár-helytörténész Szloboda János és a Délvidék Gyóni Gézája, a kiváló pap-költő Bogdán József, a néprajzkutató orvos, Burány Béla és a nagyszerű, Európa-hírű tudós, Ribár Béla. A folyóirat szerkesztőbizottságában pedig ott találni a költő-szociográfus Tari István mellett például azt az F. Cirkl Zsuzsát, aki Bácskai Golgota címmel a kommunisták több mint négy évtizedes vallásüldözését dolgozta fel megrendítően. És néhány írás címe, mutatóban: Magyarságtudat-hasadás, A járeki gyűjtőtábor, Szálka szemükben, Gyászmagyarok, Kárpát-medencei találkozások…

Az elszakított nemzetrészek történetében – Trianon óta megtanultuk – mindig vannak kegyelmi pillanatok is. A históriában éppúgy érvényes ez, mint a szellem frontjain. Most az Aracsot lapozgatva előttünk áll a délvidéki magyar élni akarás és a magyar szellem legújabb diadala. Aracson Isten háza áll.

Tíz éve távozott el közülünk. Barátai szerint nem erre a világra való volt: irtózott az erőszakosságtól, a tudálékosságtól, a magánytól; nagy ívben elkerülte a kaméleonokat, de szívből örült az igaz barátoknak. Naponta bejárt hol a Korunk, hol az Utunk szerkesztőségébe feltöltekezni aznapra vagy legalább néhány órára. Kedves hangja, szelíd mosolya felejthetetlen. Sugárzott belőle az őszinteség és a jóság. Az önfeláldozásig önzetlen volt.

Amíg elkészült egy-egy képpel, “műítész” barátait többször is meghívta “műterem-látogatásra”. Tudni akarta mások véleményét, érezni a hatást, amit a (készülő) művel való ismételt találkozás kivált a nézőből. Rendszerint több munkát tett ki egyszerre szemlére. A legújabb mellé néhány régebbit is – ez volt az ő ismételt önmegméretése. Volt benne valami, ami a legtöbbünkből hiányzik: a gyermek romlatlansága, makulátlansága. Kár, hogy idő előtt elment. Ámde életműve így sem maradt torzó.

A tíz év előtti távozása alkalmából rendezett kolozsvári kiállításon a művész munkásságát méltató Kántor Lajos irodalomtörténész találóan jegyezte meg, hogy Györkös Mányi Albert utóéletében sok minden megvalósult abból, amit életében elképzelt, remélt. Híveinek tábora nőttön-nő, munkái közkinccsé váltak, egykori műteremlakása emlékház lett, baráti együttlétek és közös emlékezések színhelyévé rangosodott. Györkös Mányi Albertet immár a jelentős erdélyi magyar festők között tartja számon a szakma, a művészettörténet.

Pedig nem volt könnyű élete. Kenyerének felét már megette, amikor feleségének, néhai Jakab Ilona festőművésznek az ösztönzésére ecsethez nyúlt, és egy ültében megfestette élete első képét, egy azóta elkallódott virágcsendéletet. Csoda történt! Attól kezdve megszállottan festett mindaddig, ameddig a Kérlelhetetlen ki nem ütötte kezéből az ecsetet.

Eredetileg zenész volt. Úgy tért át a festészetre, hogy nem fordított hátat a muzsikának. Nem azért váltott pályát, mert nem voltak sikerélményei, hanem mert a festészet volt a személyiségének legmegfelelőbb kifejezési közege (László Ferenc). Egyébként a művészetek így vagy úgy mind összefüggnek, hisz az alkotás nem más, mint a művész világhoz való viszonyának saját formanyelven történő megvallása. Sőt, nemcsak összefüggnek, a művészetek kölcsönösen hatnak is egymásra. Néhai Miklóssy Gábor, a kiváló kolozsvári festőművész mesélte volt, hogy egy századelői párizsi világkiállításon, miután végignézte az ezerszámra felhalmozott képzőművészeti anyagot, behívták egy kisebb terembe, ahol csak öt festő munkái voltak láthatók, mely munkákat mint legjobbakat választottak ki. Kiderült, hogy mind az öt alkotó a festés mellett muzsikált is. A zene áldásos hatása Berci (így nevezték barátai) képein is érezhető.

Györkös Mányi Albert önerőből emelkedett irigylésre méltó magasságokba a választott pályán. A megszállottságig menő elhivatottságot érzett a festészet szentsége iránt. Egy mániákus szenvedélyével festette Tordaszentlászlót és környékét, gyermekkorának színhelyeit. A Kalotaszeg környékiek lassan az idők ködébe vesző életvitelének jellegzetes mozzanatait örökítette meg helyenként a szürreális világára emlékeztető, különös atmoszférájú képein. Györkös Mányi Albert gyermekkori emlékeinek naiv ábrázolójaként kezdte, és itt-ott Chagall-lal rokon vonásokat mutató, expresszív hatású, jelentős festőként fejezte be művészi pályafutását. Tanult ember volt, kiváló értelmiségi. Ennélfogva máshogyan szemlélte és másmilyennek ítélte meg a világot, mint a klasszikus értelemben vett naiv festők. Első képein még a konkrét egyedi dominanciája észlelhető, későbbi munkáin viszont jól látni a mind hatékonyabban átértékelő belső metamorfózist: festészetének témaköre bővül, színvilága gazdagodik, mondanivalója mélyül, egyetemesül.

Több mint érdekes, festészetének lényegéhez tartozik, hogy ami bekerül a képek mezejébe – lett légyen szó zsúpfedeles apró házakról, monumentális vagy kisebb templomokról, portrékról vagy egész alakos figurákról –, majd minden gótikusan megnyújtott. Még a kolozsvári Fő téri templom előtt álló tömbszerű női kórus is alárendelődik ennek a törvénynek. Amíg a kórusok vagy az összefogódzkodva táncoló lányok tömbszerűsége a hagyományőrző közösségek kohéziós erejét, kikezdhetetlenségét sugallja, addig a képek gótikusan megnyújtott szerkesztésmódja minden bizonnyal egy tisztultabb világba való elvágyódás vizuális érzékeltetésére szolgál, az adott és a kellő, a valóságos és az eszményi dinamikus-dialektikus egységére utal. Ugyanezt az ideát, művészi törekvést, ha nem éppen ars poeticát juttatják kifejezésre a tájba komponált stilizált fák is. Minden létező egyazon irányba hangolt, a képmező valamennyi “lakója” felfelé törekszik, minthogyha egy láthatatlan, hatalmas erő vonzaná ellenállhatatlanul őket egy igazságosabb és méltányosabb közösségi élet felé.

Györkös Mányi Albert munkáin a rajznak alárendelt szerepe van. A figurák megrajzolásában a szerző a részletektől szándékosan eltekint, a kontúrok elmosódottak, mindenhol nyugalom, béke honol, egy morálisan feddhetetlen társadalmi létállapot felé terelve a befogadó fantáziáját.

A rajznál hasonlíthatatlanul fontosabb szerepet szánt a színeknek. Majdnem azt mondtam: a színnek. Hisz csupán néhányat használ. És mind között a fehér az uralkodó. Olyan fehéret, mint őnála, még nem lát(hat)tunk senkinél. Ahogy van tizianvörös – ugyanúgy beszélhetnénk – mutatis mutandis – Györkös Mányi-féle fehérről is. Ami persze sohasem tiszta fehér: a behavazott táj inkább kékesfehéren irizál. A fehérnek ez a hol alig kivehető, hol jól látható keveredése a kékkel, illetve áttűnése a hideg kékbe, térszerűvé mélyíti a síkot, sajátos hangulatot kölcsönözve a képeknek. A színek mesteri használatával a művész mintegy kiemel bennünket a fizikailag és morálisan elidegenedett mindennapokból, és átvezet egy tisztultabb univerzumba. Ahol közvetlenebbek és őszintébbek az emberi kapcsolatok, természetesebb az élet. Györkös Mányi Albert kései Rousseau-ként kiáltja felénk: “Kóros önzésetekkel a vesztetekbe rohantok! Térjetek vissza a természet(es)hez!”

Eleinte azt hihetnénk, puszta véletlen, hogy itt is, amott is felragyog vagy átködlik a nap és a hold az ábrázolt világ dolgai fölött, között. Később azonban észrevesszük, ez korántsem véletlen. Györkös egy belső hangnak engedelmeskedve ábrázolja majd mindegyik munkáján a két nagy égitestet és a Megfeszítettet. Ezek a “kellékek”, “járulékok” ugyanis tovább fokozzák a képek amúgy is hangsúlyos spiritualitását, amit a gótikus szerkesztés eleve meghatározott. Spirituálist mondok, és nem szakrálist. Mert nincs szó itt másról, mint arról az alkotói hitről, hogy az egyensúlyából kibillentett világ épp az általa ajánlott úton-módon, vagyis az emberiest is magában foglaló természet(es)hez való visszatérés révén találhat elvesztett előbbeni önmagára. Extra naturaem non est vita!

Szervesen illeszkedik ebbe a világszemléletbe Györkös nagyszerű Kalevala-sorozata. No és persze a csodálatos virágcsendéletek, amelyek magas művésziségükkel valósággal lenyűgözik a nézőt. Ha semmi mást nem festett volna, mint virágcsendélet-remekeit, Györkös Mányi Albert nevét már ezért is megőrizte volna a hálás utókor.