G. KOMORÓCZY EMŐKE

A Szlovákiából 1985-ben áttelepült Tóth László költészete az erőszakosan – politikai határok által – részekre szabdalt egyetemes magyar irodalom “se itt – se ott”, avagy “itt is, ott is” közérzetében fogant, s minden mozzanatában tiltakozik a szétszabdaltság ellen. “Amit egy határral mesterségesen kettéválasztottak, az az emberben egy marad” – hangsúlyozza egyik interjújában (“Én csak a vers akaratának teszek eleget” – in Erdélyi Erzsébet–Nobel Iván: Hazajöttünk hát… hazajöttünk? – Bp., 1998, Tárogató Kiadó 9–28). Sóvárogva várja tehát a “határok nélküli” Közép-Európa kialakulását az Európai Unió keretein belül, hogy végre ne útlevéllel kelljen ingáznia egyik hazájából a másikba. Legszívesebben a Dunát Komáromnál átívelő híd kellős közepén ütné fel tanyáját, egyenlő távolságra az “itt” és az “ott”-tól, és a “senki földjén” írná verseit. Csakhogy: “A határon, a senki földjén / verset írni talán nem is szabad, / s ha meglátná valaki, határőrök és vámosok rontanának rá / bizonyára csőre töltött fegyvereikkel, / paragrafusokkal” (Ádám a határon, 1988).

Több rangos költeményében is vall ennek az állapotnak a nyomasztó voltáról (Az “itt és az ott”, 1980 és Úgy néznének ránk, 1987). Utóbbi versét Dusza István “a Magyarországon kívül rekedt magyarok kultikus versének” nevezi, amely “egy mindeddig csupán a lelkekben létező hazakereső versantológia sarokköve” lehetne (Megkésett levél helyett Tóth Lászlónak 50. születésnapjára, 648).

Budapesten látta meg a napvilágot 1949 szeptemberében, de édesapja váratlan halála után (1954) édesanyjával Izsára, Szlovákiába költözött anyai nagyszüleihez. Ez a traumatikus élmény végigkíséri egész életén. Később sok-sok versében próbálja feldolgozni (Íróasztalomnál halott apám dalolgat, Testből kiszakadt, Szárnyával apám, Kozmikus szél söpör stb.), s végső soron ide nyúlnak vissza pszichoanalitikus lírájának gyökerei (Feljegyzések egy én-ontológiához, Az abszolút sírásó feljegyzéseiből című ciklusok).

Eszmélkedésének színtere Rév-Komárom (itt járt gimnáziumba), Dunaszerdahely (itt lakott, itt újságíróskodott éveken át), végül Pozsony (itt végezte el a Pedagógiai Főiskolát, s itt szerkesztette barátjával, Varga Imrével az Irodalmi Szemlét 1975 és 1981 között (vö.: Erdélyi E.–Nobel I.: idézett interjú). Az ebből fakadó feszültségek, viták, “botrányok” következtében aztán kisvártatva mindketten áttelepültek Budapestre, “itthonról haza”.

Persze Magyarországon sem került fényes viszonyok közé, amint erről Két pillanat a tavaszból, illetve Haller utca című versében vall (“A földhöz nyomja, / nem emeli meg itt az ég a házakat, az embert, […] messze innen a Rózsadomb, / ha van is, az országnak messze a háza […] az ember úgy él itt, mintha világvégen élne, / lábát sziklafokról lógatva a jeges űr / be / le”). Pályaíve azonban kiteljesült: szervezi a hazai és a szlovákiai magyar irodalmi kapcsolatokat, műfordításaival elősegíti a szlovák és a magyar kultúra kölcsönös, termékenyítő egymásra hatását. Különböző folyóiratoknál, könyvkiadóknál dolgozva építi a hidat a két kultúrközpont (Budapest és Pozsony) között, majd 1987-ben saját kiadót hoz létre (Ister). Az 1990-es években aztán megjönnek az elismerések, kitüntetések is (Szlovákiában a Fábry Zoltán-díj, illetve a Bibliotheca Hungarica-díj, itthon József Attila-díj, 1996-ban Esterházy János-emlékérem, az Év Könyve-jutalom stb.).

Jelen kötetéből a korábbiakban megismerttől némileg eltérő Tóth László-arc néz vissza ránk. Nyilvánvalóvá válnak az életmű hangsúlyos pontjai. Költőnk átstrukturálja egész eddigi költészetét: korábbi köteteinek kronológiai rendjét felborítva új konstellációba helyezi verseit. Korábbi léttapasztalatait átértékelve úgy csoportosítja-rendezi őket (pontosan jelölve keletkezési idejüket is, sőt egyik-másikuknál kettős dátumot ad meg, nyilván átdolgozásukra utalva), hogy valamiféle önvizsgálat, önszembenézés, sorstörténet bontakozzék ki belőlük. A ciklusok, sőt egyes opusok előtt is mottó, amelyek többnyire világirodalmi rokonaira utalnak. Alkotásmódja némiképp Rimbaud analitikus, öngyötrő-önértelmező szövegfolyamát idézi (Egy évad a pokolban), illetve Pessoa többszólamú lírájának egyik vonulatára – arra a szigorú, már-már hideg, sőt kaján önszembenézésre – emlékeztet, amellyel a Kétségek könyvében szemlélte önmagát.

Az átrendezés, a szigorúan kialakított szerkezet azt sugallja: Tóth László számára a poézis kezdettől fogva a lélekmélyi tudattalan rétegek átvilágításának, a személyiség legbenső problémái tudatba emelésének modusa. Élményeit nem érzelmileg, hanem inkább intellektuálisan dolgozza fel, így a tudatlíra egy sajátos változatát teremti meg.

A rendkívül ökonomikusan, racionálisan szerkesztett kötet hiteles képet ad az oeuvre egykori fogadtatásáról, recepciójának módosulásairól is. Ugyanis a Visszhang I–III. című részekben újraközli a korabeli kritikákat. Így nemcsak belső pályaíve rajzolódik ki, hanem érzékelhetővé válik az a kemény konfrontáció is, amellyel költőnk és nemzedéke a (társadalmi-politikai, konzervatív irodalmi) elvárásokkal szembeszegülve járta a maga útját az indulástól a beérkezésig.

Tőzsér Árpád, eme szlovákiai magyar költőgeneráció mentora így emlékszik vissza debütálásukra az Egyszemű éjszaka című antológiával, amely az ő pártfogoló bevezetőjével jelent meg 1970-ben: “A 60/70-es évek fordulóján Szlovákiában egy tétova, szemüveges költőnemzedék jelentkezett. Verseikben olvasottság, jelentős irodalmi műveltség s a szűk nemzetivel és nemzetiségivel szemben az általános emberi igénye érződött. […] Aztán jött a »normalizáció« korszaka, s e »tétova« nemzedék legjobbjai – nem tüntetve, nem hangoskodva ugyan, de cseppet sem tétovázva – nemet mondtak a normalizálóknak: […] Nem álltak be a sorba, volt erejük a normákon kívül maradni. Tóth Lászlónak pl. úgy, hogy az Irodalmi Szemlét nem volt hajlandó a központilag megadott normák szerint szerkeszteni. Inkább kilépett a szerkesztőségből... Sőt, kilépett a teljesen levegőtlenre normalizált csehszlovák társadalomból is, és áttelepült Magyarországra” (Irodalmi esemény 1980-ban. Pillanatkép Tóth Lászlóról egy régi verse kapcsán. 1991, 602).

E nemzedék indulása tehát a szlovákiai magyar irodalom felfelé ívelő, viszonylag szabadabb korszakára esett. Varga Imre így idézi meg e mozgalmas esztendőket: “A hatvanas évek közepétől a korszerűsödő csehszlovákiai magyar irodalom egyre biztosabb hátteret érzett maga mögött. […] Ez az idő ugyanis a nyári táborozások újraindulásának, a művelődési klubok megalakításának s a meszesedő művelődési formák széttörésének a korszaka. Ekkor tűntek föl hosszú idő óta először csoportosan fiatal költők, akik nem akartak egyszerű kis rigmusfaragók lenni. Igény támadt a korszerű európai irodalmak és filozófiák iránt”. Természetesen nemcsak politikai, hanem ízlés- és tematikabeli ellenállásra is találtak abban a közegben, ahol “a modernség olvasóellenes áfium”-nak számított (Próbafelvételek Tóth Lászlóról. 1983, 548–549).

De maga a történelem is pengeéllel metszett bele ebbe a virágkorba... A ’68-as “prágai tavasz” nyár végi vérbe fojtása s az azt követő szellemi depresszíva szertefoszlatta e nemzedék minden illúzióját, leleplezte az úgynevezett “létező szocializmus” önkényuralmi arculatát. Úgyhogy ez a korosztály már nem reménykedhetett – mint az előttük járók – a társadalmi struktúra “megreformálhatóságában”, s nem hihetett a szocializmus eszméjének megvalósíthatóságában. Ez a letaglózó élmény – alig egy évtizeddel a magyar ’56-os forradalom leverése s az azt követő megtorlás után – az egész közép-európai szellemi életet kiábrándulttá tette, s a fekete humor, a keserű irónia, sőt a blaszfémia fájdalmas vigyorát véste az arcokra. Az avantgárd új hulláma tehát korántsem “Nyugatról importált dekadens divatjelenség volt”, ahogy azt a szovjet megszállás alatt nyögő országok korabeli kultúrkorifeusai beállítani igyekeztek. Közép-Európa-szerte újraéledt a század eleji – klasszikus – avantgárd lázadó szelleme és formabontó radikalizmusa.

Szlovákiában az egykori Kassák-körhöz tartozó Forbáth Imre, majd az ő nyomán az ötvenes–hatvanas évek fordulóján Cselényi László és Tőzsér Árpád képviselte ezt a szellemiséget. Lerázván magukról a szocialista realizmus nyűgét, szembeszegültek az álközösségi szlogenekkel, s a személyiség kiteljesedésének, egy új poétikai formarendszer kidolgozásának jogáért pereltek, ragaszkodva a művészet autonómiájához (bővebben lásd Pécsi Györgyi: Tőzsér Árpád. Kalligram, 1995, 46–56).

Érdekes jelenség, hogy az úgynevezett határon túli magyar irodalom a hatvan–hetvenes években bizonyos értelemben szabadabban artikulálhatta a maga öntörvényű mondandóját, mint az anyaországi. A magyarországi, pórázon tartott fiatal költők antológiái csak hosszas huzavona után jelenhettek meg (Elérhetetlen föld, 1969, Költők egymás közt, 1969, A magunk kenyerén, 1971, Ne mondj le semmiről, 1974). A többségi nemzetek (román, szlovák, szerb) nyilván kevésbé veszélyesnek hitték a magyarul kimondott igazságokat és a magyarul megjelenített “eltévelyedéseket”, így a despotikus társadalomszerkezetet támadó indulat olyan magas szintű, áttételes életművek forrása lehetett, amelyekben a nyílt szembeszegülés sem volt ritka, s amelyek katartikus hatásukkal lázba hozták az egész szellemi életet.

A jugoszláviai magyar irodalomban már a hatvanas évek elején, az 1961-ben Sinkó Ervin, később Bori Imre irányításával szervezett Magyar Tanszék védnöksége alatt fórumhoz jutott az akkori húsz-huszonkét évesek erőteljes nemzedéke (Bányai János, Bosnyák István, Domonkos István, Ladik Katalin, Tolnai Ottó, Végel László stb.). A Képes Ifjúság irodalmi mellékleteként megjelent a modernizmus minden irányzata felé nyitott Symposion, majd betiltása után, 1964-ben az Új Symposion. E kör szoros kapcsolatban állt a Párizsban 1962-ben indult Magyar Műhely alkotógárdájával, s nagyjából azzal párhuzamosan fejlődtek a későbbiekben. Ebben a “délvidéki jelenségben” természetesen nemcsak a már említett többségi szemlélet sajátos magyar hozadékát kell látnunk, hanem benne foglaltatik a titói, sajátlagos nyitottságot engedélyező politika általános hozadéka is.

Ezért aztán a többi szomszédos országban tapasztalható kedvező jelenségek nem hasonlíthatók a délvidékihez, bármilyen jelentősek voltak is. Kárpátalján az ungvári egyetem magyar tanszékének hallgatói 1967-ben megalakítják a Forrás Stúdiót, tizenöt-húsz példányos gépelt “szamizdatban” terjesztik műveiket, de 1971-ben már lefülelik őket. Itt indul Balla Gyula, Balla D. Károly, Györke Zoltán, S. Benedek András, Vári Fábián László stb. pályája. Ma már ismert nevek, közülük többen a nyolcvanas években áttelepültek Magyarországra. Legelementárisabban és a legváltozatosabb formagazdagsággal azonban a fiatal romániai magyar írók robbantották szét a szellemi kalodát, új életérzést hozva a hatvanas–hetvenes évek fordulóján. Az első Forrás-nemzedék legjobbjai a harmincas évek derekán-végén születtek: Bálint Tibor, Hervay Gizella, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Szilágyi Domokos, Szilágyi István stb. A második Forrás-nemzedékhez a negyvenes évek derekán születettek tartoznak: Csíki László, Farkas Árpád, Király László, Magyari Lajos stb. A harmadik nemzedék – a negyvenes–ötvenes évek fordulóján születettek: Balla Zsófia, Egyed Péter, Markó Béla, Szőcs Géza stb. – már az Echinox folyóirat körül csoportosulnak. (Mindezekről bővebben lásd: Erdélyi Erzsébet – Nobel Iván hétkötetes interjúsorozatát, amely a határon túli magyar irodalom prominens képviselőivel készült. Bp., 1993–1998, Tárogató Kiadó.)

A (cseh)szlovákiai magyar irodalomban az áttörést – Cselényi László és Tőzsér Árpád magános küzdelmei nyomán – az Egyszemű éjszaka költői köre hozta 1970-ben. Idetartozott Aich Péter, Keszeli Ferenc, Kulcsár Ferenc, Mészáros László, Mikola Anikó, Németh István, Szitási Ferenc, Tóth László, Varga Imre. Az antológia a címét egy Tóth László-versből kapta (Történelemkönyv saját használatra): “barlangjában / őrzi foglyait / az egyszemű éjszaka”, mint egykoron Polüphemosz Odüsszeuszt és társait. Csakhogy – amint a mítoszból tudjuk – Odüsszeusz megtalálta a gonosz titán elől való menekülés útját-módját, míg a kötetben debütáló ifjak a politika sötét vermébe zárva senyvedtek éveken – évtizedeken! – át.

Érthető tehát, hogy a korai Tóth László versek egyik legfontosabb motívuma a szárnyalni próbáló – szárnyaszegetten vergődő madár (Talán, Fák alatt, Születésnap, 1968). Gyakorta láttatja magát hálóban, avagy épp akváriumban fuldokló halként (Két perc a folyóparton, Ágainkon fészket…, Nagy hal stb.). Ekkor még leginkább az apróbb formákat kedveli: az abszurditás életérzését tömör kis pársorosokba kódolja. Szerelmes verseit is egyfajta visszafogott, negatív érzelmi hullámzás jellemzi, a test börtönébe zárt lelke nem tud magasba szárnyalni (Íme, Kézen állva, Mikor megölsz, Nemiszervpárok éjszakája, Tévedés stb.). Letaglózottságról, rossz közérzetről árulkodnak versei, de ez nem pusztán személyes életélményeiből fakad: “homokos fényt / csorgatott nyakamba az isten // a tankok / végigdübörögtek / az akanamezőn / biztos talpukat / rátapasztva / pórusaimra // megfulladtam ettől a fényességtől” (Örökvilágosság, 1969. január). Az utalás egyértelmű: szépen bontakozó reményeiket az 1968. augusztusi katasztrófa törte derékba.

Versváltása Varga Imrével ugyanezt a tömény keserűséget sugározza (Semmi megváltást, 1969). Beatológiájuk hajdani istenei (Lenin, Che Guevara, Fidel Castro stb.) porban hevernek, “eljött a szobrok utolsó lépéseinek ideje”. Tóth László szinte megkönynyebbülten lép túl “boldog-boldogult lázadó korszak”-ukon: “koromzöld kormot / perget bennünk a szél […] üssétek fel fejeteket Noé egyfiai / s köpjetek […] ha a halál már semmi megváltást nem hozhat”. “Fekete lesz minden […] sarkvidéki farkasok falkáit látom […] Sziszüphoszt látom a kocsma sarkában” (Varga Imre: Hipnagóg vízió, Tanácsok a körből, Song; Tóth László: Utóirat a Hipnagóg vízióhoz, A vak szemevilága, Könyörgés és vallomás). Önmitológiájukban ekkor már a “leleményes Odüsszeuszt” Sziszüphosszal, a lehetetlenség hősével cserélik fel. Egyértelmű az utalás Camus Sziszüphosz-mítoszára. A helytállás hőseinek érzik magukat, bár tudják: küzdelmük reménytelen.

Tóth László első önálló kötete (A hangok utánzata, 1971) a formai játékok felé tolódik el, de mélyrétegeiből tehetetlenségérzés árad. A Lexikon című részbe tömény, filozofikus mini-szösszenetek kerülnek: az ABC betűire kreált absztrakt képsorok a “csend”, “mozdulatlanság”, “ravatal”, “fuldoklás” képzeteivel telítődnek. Ugyanakkor ezek ellentéteként megjelennek nála a Tőzsér Árpád által már korábban kimunkált intellektualizált “hosszúvers”-szerkezetek is: az egymást ellenpontozó, szürreális, olykor szür-naturalista képtechnikával felépített többtételes ciklusok (Litánia, Meneküléspróbák, 1969). Fiatal arcára kiülnek a koravénség keserű vonásai: “homlokod egén vonuló felhők / a fájdalom világrészei / szemed kriptájában / fekete urnába fészkel / fekete urnába fészkel a nap” (Montázsolt önarckép, 1970).

Tőzsér Árpád a kötetet megjelenésre ajánló lektori jelentésében felhívja a figyelmet Tóth László költészetének alapjellegzetességeire, amelyek lényegében a későbbiek során sem változtak. “E versek megértéséhez nem a szavak fogalmi jelentése a kulcs, hanem – jobb szó híján – pozitív vagy negatív töltésük. Ennél a töltésnél fogva állnak Tóth képei dialektikus rendbe, s adják a létezés képzetét. […] A Meneküléspróbák a nemlétezésből a létezésbe menekvés, ami egyúttal önteremtés. […] S csinálja a fiatal költő mindezt meglepő formakészséggel. Gazdag metaforák, a verset a költészet irányában történő meztelenítő törekvés. Sehol értelmező, magyarázó sallang” (70–71.).

Természetesen nem mindenkinek volt ennyire elismerő a véleménye a fiatal Tóth László költészetéről. Főleg az idősebb, népi elkötelezettségű íróknak nem. Ők még Tőzsért magát is elítélik amiatt, hogy a nemzeti eszmét megtagadó és negligáló fiatalokat pártfogolja (vö. Pécsi Györgyi: i. m. 63–64, 52–53). Holott csupán arról van szó, hogy ez a nemzedék az avantgárd tradíciót a hagyományosnál adekvátabbnak érzi, ha saját formanyelve kialakítására gondol.

Az Átkelés című nagy egységbe az 1975. évi Ithakából Ithakába, valamint az 1977. évi Átkelés című kötetek verseit sorolja a költő, s átstrukturálva a korábbi sorrendet, néhány más, ugyanezen időszakban keletkezett írásával egészíti ki a kompozíciót. Hangneme egyre inkább a groteszk egy sajátos változata. A személyiség belső válságát abszurd iróniával oldja. Magános pokoljárásra kárhoztatva rója a labirintus köreit (A magány órái I–II., Égő házból, Homokóra, magány, vonatjegy, Hamu és tenger stb.). Az önarckép vonásai egyre inkább eltorzulnak, a hang olykor balladásan tragikusra vált, s költőnk sorsa mítoszi előképeit idézi meg (Tükör, fájdalom, Gyászbeszéd Prométheusz roncsai fölött, Vázlat a kertről, Húsz réteg, Hármasoltár stb.). Az emberélet útjának felén Tóth László is választásra kényszerül: vagy keresztre feszül eszményeiért, vagy modus vivendit keres a realitások elviseléséhez. Filmszerűen pergő jelenetek sora, egy-egy élethelyzet gyors felvillantása-tovatűnése, a tér–idő koordinátáinak fellazítása jellemzi e korszak termését. Poétánk végül is felismeri: nincsen számára hely, “se itt, se ott”. A pokolbéli tájon vércseppek hullanak, csontok fehérlenek. Valami benső láz hajtja a költőt az elnémulás felé (Ősz eleji levelek, Levél Kedvesének, avagy Jelentés az iszonyatos megváltozásról, Naplótöredékek, avagy Fejezetek az elnémulás könyvéből stb.).

Maga az Átkelés című versfolyam (1974) szigorú önvizsgálat, s bizonyos értelemben nemzedéki számvetés is. A halálos vergődés képzeteit sugalló vizuális forma a tenger hullámzását, az apály–dagály ritmusát imitálja. A lírai én végül is sikeresen “átkelt” a túlpartra, sorsában újjáéled a mítoszi múlt: az örök letaglózottak, az örök halálraítéltek örökös reménytelensége, leveretéseink fájdalma Trója elestétől Mohács–Segesvár–Piave s a Don-kanyar véres vereségéig. A népi siratóénekek hangján búcsúzik Tóth László a régi, lázadó énjétől, aki meghalt, ezenközben töredékes-töredezett megmaradt énje sóvárogva várja a rügyfakadást, a kopár tél után az új tavaszt. “Az élők helyébe túlélők léptek […] összeszorított / fogakkal, test test mellett, ziháló mell ziháló mellek mellett”. Az életcsatatéren elhullottakért ima száll, az életben maradtak továbbindulnak. Mert “mi más lenne mint az átkelés hite […] hinni a létezőben és a sosemvoltban…” Végül is szerencsésnek mondható, mint egész nemzedéke: “Kimaradtam az éhhalálból. A fagyhalálból. / Az elgázosításból. Vagy ha teljesen nem is, / sosem kerültem testközelségbe velük”. Talán mégis lesz “feltámadás”? “Fölegyenesedve, nem hajló derékkal megállok”. Máris reméli: “Elhalt sejtjeink regenerálódnak, keményre / döngölt öklünk, keményre döngölt szívünk / dolgozik. Élünk, megtörténünk…”

Az Ithakából elindult, majd Ithakába megtérő Odüsszeusz szíve mégis fájdalommal, gyásszal teli: “Asztalodat leölt harcosaid ülik körül […] Homlokod tele karcolással: / szemhéjad mögött az esők / belemosnak egy érverésbe” (Az ünnep, 1975 tavasza). A régi kedves táj nem felel kérdéseire: “A táj arca szikár, kemény: / akár a holtaké. Ami kívülem van: / idegenség. Megyek. Bennem: / ami föld, ami haza” (Jelenlét, Örökség). A hosszas vándorlás “idegenben”: az önkeresés stációi voltak (Belső vándorlások). Ez már a megérkezés megkönnyebbülése: “Valahol kő és ég között / néhány gyökér konokságával / kerülsz közelebb / önmagadhoz” (Kő és egek). A természeti képek, elemek burjánzása (fű-fa-virág-rét-erdő-kő-tenger stb.) és a kötöttebb, hagyományosabb versformák e ciklusban azt sugallják: bár költőnk kiszakadt a primer létvalóságból, erőt a túléléshez mégis abból merít. Az “Egy” dalait sorra eldalolta már. Ezeket tehát nem írhatja tovább. Álarcait leveti, arcát tisztára mossa – talán van még ereje “visszavágyni a végső és teljes megnyugvást”. “Ami szavakba fogható volt tegnap, mára jelentéktelenné vált” (Naplótöredékek, avagy Fejezetek az elnémulás könyvéből).

Tóth László – mint a hatvanas évek derekán-végén induló nemzedék legtöbb tagja – önvédelmi pajzsként tolja maga és a valóság közé az iróniát. Ha nem akar a megváltoztathatatlan viszonyok ellen vívott heroikus küzdelemben szétroncsolódni, távolságot kell tartania a dolgok, körülmények hatalmával, sőt a köznapi ember világával szemben is, amely elnyeléssel fenyegeti. A túlsó partról visszatekint volt-énjére, mely “az emberélet útjának felén” eltévedt “egy nagy sötétlő erdőben”, nem lelvén “az igaz utat”. S most “egy kulcslyukon át nézi hajdani-dani-dani önmagát”, előtte papír, melyen bor-vér-tinta összefolyik, s ő attól szenved, hogy épp arról nem dalolhat, “amiről érdemes”. “Megfáradt nyelve – féktelen trillázásaiban a földvonzástól megszabadult madárka – súlytalanul lebeg szájüregében: hol életre kelhetne, újra a biztos vonzáskörbe érve, egyetlen lángban elég. Eljutni ide könnyebb, mint továbblépni” (Dante három sorából, Mindennapos teremtés, Önmarkecolók – Kulcsár Ferencnek, A mulandóságról – Varga Imrének, Az utolsó kísérlet stb.).

Két ekkortájt keletkezett (1976) drámai dialógusában (Ballada, avagy A nagy kísérlet, illetve A vándor és a lovag, avagy A nagy tét) az emberi lét alapvető dilemmáival birkózik. A ballada a férfi-nő kapcsolat – mint emberi alapviszony – tragikus megoldhatatlanságáról szól, örök, lényegi ellentétük feloldhatatlanságát, ugyanakkor sorsközösségük megbonthatatlanságát járja körül. “Valami módon mindannyian szemben állunk egymással – tudatosítja az író – még kényszerű egymásrautaltságunkban s önzetlen egymástvállalásunkban is. […] Menekvésünk végső reménye a horizonttágítás lehetőségében sejlik föl.” E távlattágítás pedig csakis úgy lehetséges, ha megértjük – sőt toleráljuk – a sajátunktól eltérő nézőpontok igazságát is.

A vándor és a lovag (Kőmíves Kelemen és Don Quijote) sorsdrámája pedig azt a nagyon mély benső dilemmánkat járja körül, amely a létfilozófia alapproblémája is: szabad-e, érdemes-e a műért, illetve eszményeinkért feláldoznunk a magunk vagy szeretteink életét? A Búsképűt végül is legyőzi a szélmalom (a vaskos valóság, amely elől ábrándjaiba menekült), s Dulcineája elsorvad, eleped érte-miatta. Kőmíves Kelemen vára áll ugyan, de falaiból asszonya szüntelen jajgatása hallatszik, s ő magányosan bolyong erdőn-mezőn, a lile madár szabad, de fájdalmas énekét hallgatva. És szinte irigyli asszonyát: “Befalaztatott. / Élhet tovább a dalban – / nálam szabadabban”. Mindketten – bár más-más módon – önmagukat is, párjukat is prédául vetették saját (rög)eszméiknek, “magasabb”, “magasztosabb” céljaiknak. A vándor és a lovag aztán búcsúzik egymástól, ki-ki megy tovább a maga útján, s eldöntetlen marad a kérdés: igazuk volt-e? s melyiküknél volt/van a nagyobb igazság?

Vereséget szenvedtek mindketten a valósággal szemben. Akárcsak maga a költő, aki Ikaroszként a Napba akart szállni, s most már úgy érzi: nem ura saját sorsának sem. “A történet történik már helyettem.” “A szárnyak megolvadnak: elfogyóban. / Szemem száraz: legmélyén is csak só van. / Magasabbra! Készülődik bennem a pára. Sűrű cseppekben hull a viasz a tájra.” Mégiscsak a mű a legfontosabb? “Minden megíratlan verseddel a halál kerül közelebb hozzád” (Széljegyzet, – Kijelentő mondatok, Ikarosz / olvadozó szárnyakkal a levegőben, Felező).

Tóth László Átkelését mégis sikeresnek ítélik korabeli kritikusai (Koncsol László: Vers – létről és történelemről; Márkus Béla: Nincs más utam, mint utakat keresni; Varga Erzsébet: Átkelés; Tőzsér Árpád: Egy sikeres átkelés; Görömbei András: Tóth László: Átkelés; Tandori Dezső: Két fiatal szlovákiai magyar költő (in Visszhang, II, 239–253).

Istentelen színjáték című “trilógiája” (versek 1976–1994-ből) már az érett, kiforrott, saját hangjára biztonsággal rátalált költőt állítja elénk. 1983-ban megjelent, azonos című kötete a maga idején heves vitákat váltott ki (vö. Visszhang, III 533–568). Formai eklekticizmusa, a hagyományos versszerkezetek és az experimentális költészeti formák, meditatív szövegbetétek és kollázstechnikával készült “határsértő” kompozíciók, illetve vizuális munkák szerves egységet alkotva vegyülnek egymással. A kérdőjel-versektől a különféle grafikai alakzatokon át a betű- és képkölteményekig, a vizuális szuggesztióra épülő, szabálytalanul tördelt kompozíciókig minden lehetséges formai variáns megtalálható itt. A felháborodás azonban mégsem az alakváltó kísérleteknek szólt, hanem a könyv szellemiségének. Hiszen itt egy félelmetes, Gonosz uralta labirintus tárul fel előttünk! Madách Tragédiájának első színeire, a Teremtés előtti pillanatokra, majd az Éden előtti kopár tájra rímelnek rá a kezdő részek, csakhogy evilági szinten, minden metafizikai tartalomtól megfosztva. Így hát voltaképpen a “földi pokol” képei bontakoznak ki szemünk előtt (A teremtés előtt, Az angyal pokolra száll). Az Úr öntelten élvezi az angyalok egyhangú zsolozsmázását, szent igenlését, és megadóan tűri Lucifer lázadását, hiszen tisztában van vele: “a hivatalosan engedélyezett ellenzék hivatalosan engedélyezett véleménye a leghasznosabb kötőanyag minden igazi hatalom alapjaiban”. A “mennyei vezérkar”, a “nagyérdemű igazgatói tanács nagyérdemű tagjai” (értsd: földi hatalmasok) – tormás virslijüket falatozva – kuncogva lesik, amint a főördög teljhatalommal utasítja Belzebubot: “rotyogjanak csak a bugyrok: a testvérgyilkosok bugyrai, az antagonisztikus ellentétek bugyrai, a külső és belső konszolidáció, a külső és belső disszidensek és emigránsok bugyrai”. Sejtik már “odafenn”: a Lucifer teremtette s Lucifer igazgatta világ “pompás, gyönyörű” lesz, mennyei élvezetet találnak majd benne.

E pokoli világban természetesen nincs, nem lehet helye költőnknek s általában a költőnek. Versben bujdosik tehát ő is, miképpen Nagy László, s megtartója az anyanyelv: “sehol nem lenni otthon / s lelni kis haza mindenütt […] sirató lenni dalnyi anyanyelv / bolyongani hegedű vijjog jönni-menni / akár egy porszemben is teremteni ezt-azt / csupa kis dolgokat…” (Kis levél Domonkos Istvánnak, 1977 tavaszán, akit a szülőföldje, a jugoszláviai magyar délvidék kivetett magából, s aki jelenleg is Svédországban él. Hermi, “a tudós költő” mindkettejük sorsának jelképes megtestesítője, aki “megszégyenítve, megbotozva, dalaiban és igéiben meggyalázva […] anyanyelvétől megfosztva elhagyá a bűnös várost” (mint ő Dunaszerdahelyt, majd később Pozsonyt is, Domonkos István pedig Újvidéket). “Nyelvemen az én korom szólalt meg, s beszédem folyása e kor szerint való volt. […] Nyelvemen adtam választ kérdéseire, s e kérdések egynémelyikét e nyelven voltam kénytelen megválaszolatlanul hagyni. Ha meghalok, s nyelvem velem együtt hal, sorsom hagyom e kérdésekre válaszul” (És szólt Hermi… avagy Sorok egy elképzelt példabeszédből, 1976 nyara).

A hullámzó élettengeren hányódó hajója (mint egykoron Rimbaud-é, Mallarmé-é s Adyé!) az egyetlen biztos sziget számára, a könyvek pedig hajdani hajótöröttek rejtjeles híradásai egy – szintén viharos, felbolydult – világról. “Eltévedt hullám lódította ide föl a könyvespolcomra ezeket a széttört csigaházakat, kagylóhéjakat. Most szerteszórva hevernek Seneca és Ortega y Gasset, Marcus Aurelius és Lenin, Homérosz és Szilágyi Domokos meg a többiek között. […] Az éjszaka becsobog az ablakon / Hullámai elöntik a szobát / Már térdig ér a sötétség / A szék rozoga lélekvesztő… / Könyvek, képek úszkálnak mindenfelé” (Légszomj).

De maga a tenger is, amely az életet dajkálni, merész hajósait röptetni hivatott – ebben a “huzatos, viharokkal teli Kárpát-medencében” végül kiszárad: “A meder üres mosóteknő / s a tenger csontjai vakítófehéren / szikkadnak a közép-európai szélben” (Gyakorta magam elé…, Topográfia, VII).

A Topográfia alcímű verssorozat összefüggő láncolatot alkot, bizonyos alapmotívumok végigfutnak rajta, bár mindegyiknek külön címe van. A ciklus zöme 1979-ben keletkezett, méghozzá ilyen megjegyzéssel: Egy őrül(e)t naplójából. A megrendült léttudatú, válságaival, belső elbizonytalanodásával küszködő költő pszichikai látleleteként is felfogható. Hétköznapi életvitele felborul, a közéletből mindinkább kiszorulva a család, a megélhetés gondjaival birkózik, érzi: kutyaszorítóba került, s nem tud kitörni adott léthelyzetéből (VIII–XXXV. darabok). “Fölépíted a lerombolt városokat / s rendre romba dől, mit felépítettél” – korholja magát, s csupán azért fohászkodik immár: “mindennapi könyvünket s ruhánkat add meg nekünk ma / hiszen nem élhet teljesen szűzen és teljesen pőrén az ember”. Furdalja a lelkiismeret, hogy felesége, aki “voltaképpen jó asszony” (“tisztába teszi a gyermekeimet / tisztába teszi a piszkozataimat / és tisztába tesz engem is”), mellette elárvult, házasságuk kátyúba került. De bármelyikük volt is a hibás, már semmit nem lehet helyrehozni.

A Feljegyzések az én-ontológiához című többtételes kompozíciójában megkísérli, hogy szembenézzen önmagával: miért is olyan, amilyen, és egzisztenciális válságán hogyan lehetne úrrá. A ciklus az Irodalmi Szemle 1980/10 számában látott napvilágot, s Tőzsér Árpád emlékezete szerint megjelenése irodalmi eseménynek számított. A szerkesztőséget pénzbírságra ítélték a műben felbukkanó “közszeméremsértő kifejezések” miatt (amelyek ma már persze teljesen ártatlannak tűnnek!), de valójában nem ezért keltett feltűnést, hanem azért, mert a másként gondolkodás első jeleit ismerték fel benne. “A marxizmus államideológiává törvényesítése idején – idézi fel Tőzsér a mű körüli korabeli vitákat (602–603) – maga az ontológia szó is gyanús volt, hiszen Heideggerre utalt. Az pedig, hogy a lírai én inautentikus, nem sajátlagos életet él, választásai sorra kudarcot vallanak, – a kötelező optimizmus időszakában illetlenségnek, sőt botrányosnak minősült.”

A többtagú, zömmel 1980 tavaszán–őszén keletkezett ciklus egységes szerkezetét jelen válogatásban a szerző széttördelte, a verseket különválasztotta egymástól, sorrendjüket megbontotta, s a Topográfia-sorozat szövegkörnyezetébe helyezve, más ekkori versekkel vegyítette. A léttanulságok levonásán már túl van, tisztázódtak benne a múltbeli események, amelyek neurózisához vezettek.

Az élre A vendégszoba című rész (1980 tavasz–ősz) kerül: a sehol-se-otthon közérzetét sugározza, s lázadást az uniformizált életkeretek, a “varia-bútorok”, a “varia-ember” ellen. “Mindegy hol bárhol lennék bárhol másutt csak nem itt / csak nem ebben a városban ahol minden minden olyan / mintha nem is itt lenne / s nem is az lenne ami”. A múlt idejű Múlt idejű ember (1980 nyár–ősz) leplezetlen őszinteséggel vall korábbi, hosszadalmas ideggyógyászati kezeléséről: “Nyugtatókkal altatókkal tömtek / Az idő lelassult […] A ketrecben az élet értelmén elmélkedtem […] Akkoriban sokat álmodtam mindenféle férgekről, bogarakról / Egészen ellepték bőröm pázsitját. / Ma már nem álmodom velük. / Az vagyok aki vagyok / és az / aki nem”. Az “itt” és az “ott” című részben (1980 nyár–ősz) aztán aláereszkedik a mély-én legrejtettebb bugyraiba: alig hatévesen megrendült a biztonságtudata, hiszen apja halálának traumáját valójában soha nem tudta kiheverni (“minden vallás eszme mítosz csütörtököt mond a halál küszöbén”). Azóta a Népszínház utcánál mindig remegés fogja el: “a 37-esen apám ingázik köztem és köztem / nagy honfoglaló ő elhonfoglal szüntelen / nagy építész ő beépíti belső tereimet”. Úgy érzi: míg az “apátlanság” pszichikai élményét fel nem dolgozza, addig nem tud meggyógyulni. “Rendet rendet rendet kellene tenni / rendezni kéne végre közös dolgaimat”.

A szoba című rész valamivel később keletkezett (1984), s benne már némileg eltávolodva egykori gyötrelmeitől szemléli önmagát. A vers egy rendkívüli tudatállapotot örökít meg. Nyugalmi helyzetből indul, s ide tér vissza (a lírai én íróasztalnál ülve töpreng sorsán), miközben képzelete benépesíti a szobát emlékeivel, vágyaival, álmaival. “Furcsa dolgok történnek abban / ebben a szobában”: mintha énje megkettőződött volna: “egyszerre vagyok kint és bent / az ablakon bepillantva / magamat látom / amint íróasztalomnál ülök” – onnan pedig kifelé pillantva “magamat látom / amint kintről az ablaküveghez nyomom orromat […]/ figyelem lopva magamat”. Végül benti énje nyugtalanul felugrik, körötte életre kelnek a tárgyak, s lelkében valami lágy, “hóesésként kavargó dallam” muzsikál: “a mozdulataimból, üregeimből, / bőröm pórusaiból buknak világra a hangok, / ezer hangon zeng bennem a csönd / megélt és meg nem élt esték / kék bolyhú csendje”. Feltámad benne a múlt: e szobába és saját bőrébe-húsába rejtőzött a világ elől, sőt családja elől is, amely súlyos teherként nehezedik rá: “nőnek a gyerekeink / és növekszik bennünk az idegenség”. “Odakint örvénylik az éj” – minden bizonytalan. “Talán így van, talán másként […] Csak a van bizonyos, / csak a van. / Meg a nincs, a nem lehet”. Fényképek, diákkori emlékek, régi levelek keringenek-szállnak körötte: “tele van velük az egész szoba”. “Páfrány is nő itt, / s rég kihalt őslények mászkálnak / e helyiségbe zsúfolt / könyveim és álmaim közt”. “Soha nem lehettem annyi ember, / amennyi lenni akartam. / Nem lettem mégsem, / mégsem kevesebb”. Majd megnyugodva leül újra íróasztalához, s ismét figyelni kezdi önmagát, kezdődik minden előlről…

Költőnk ekkori neurózisának másik (nem kevésbé fontos) oka az a történelmi trauma, amely a Trianon utáni magyarság “tudathasadásos” állapotának kialakulásához vezetett. A kisebbségi léthelyzetből fakadó elnyomottságérzet, amit az úgynevezett “létező szocializmus” nemzetiségi politikájának következtében kettős diktatúraként élt meg (a rendszer diktatórikus szerkezete, valamint a magyarságra nehezedő asszimilációs nyomás következtében), s ami végső soron a szellemi autonómiától való megfosztottság nyomasztó tudatát általános reménytelenséggé fokozta (Egy évad bugyrai, Történelmi lecke fiúknak-lányoknak, Szembesítés, avagy kis trakta az igazságról). Tóth László szemléletének egyik fontos jellemzője, hogy mindazt a lelki szenvedést, gyötrelmet, amelyet sok százezer magyar átélt eme önkényuralmi rendszerben, beemeli történelmi tudatunkba, így költészetéből megismerhetjük a közép-európai sors- és léttudat gyökereit, sajátosságait.

E problematika egyik további állomása 1980. évi monodrámája (Innen és túl): az én-ontológia legbenső rétegeinek feltárása. A lírai hős itt már – némileg eltávolítva a költő valódi énjétől – egy harmincéves közép-európai művész-értelmiségi. A posztmodern technikával szervezett, a központozás feloldásával, a szó- és szótaghatárok teljes fellazításával, a számítógép variábilis betűtípusainak felhasználásával szerkesztett, a vizualitás kínálta lehetőségekre rájátszó szövegegyüttes az irónia segítségével objektivizálja a privát én személyiségszféráit. A textúrába beleszőtt francia, szlovák, német, angol stb. nyelvű betétek arra utalnak, hogy a közép-európaiságot csakis egy összeurópai kontextusba ágyazva lehet értelmezni, s neurotikus szituációit meghaladni is csak egy européer léttudat felől lehet. A keret: egy narkós francia lánytól (esetleg saját benső anima-imagójától?) kapott levelet olvasva a lírai én (önnön felettes énje) reflexiókat fűz hozzá, s eközben bemutatja az egész narkotizált Mitteleuropát a maga szürreális, sőt szürnaturális élményei felől.

A problémagóchoz párhuzamként, esetleg poétikai előzményként Tőzsér Árpád “Mittel-versei” (Adalékok a VIII. színhez. Madách Kiadó, 1982) kínálkoznak. Mindketten tovább variálják a témát a későbbiekben, méghozzá József Attila kései verseinek analitikus líramodelljét használva mintául, a mélyen megszenvedett személyes sorstragikumot erőteljes iróniába oldva, ami Tóth László esetében már-már a blaszfémia határait súrolja (Tőzsér Árpád “Mittel úrjáról” s az ő történeteiről lásd Pécsi Györgyi: i.m. 99–140).

A Tóth László-i Mitteleuropa “Európa ganéjdombja […] minden kiagyaltság legsötétebb verme” telve “mittel-emberkékkel”. Ennek következtében a legszennyesebb dolgok, viszonyok között botorkál minden igazán jelentős, kiemelkedő – és megalkuvást nem ismerő – személyiség. A helyszínek és a nevek gyorsan pergő snittekkel váltakoznak, hol Ady- és József Attila-, hol Szilágyi Domokos-idézetek épülnek be a montázsszerűen egymásra vetített leíró részletekbe. Itt-ott összefüggő szövegegyüttesben foglalja össze a költő leghangsúlyosabb mondandóit: “Bölcsőhelyem a huszadik század, / Hajdani s majdani városok összeérnek bennem / Hajdani s majdani arcok összeférnek bennem. / Hajdani hidak s majdani árkok / Hajdani árkok s majdani hidak / Összeérnek bennem.” Itt minden egyes személy magában hordja a Középeurópa-komplexus átkos terhét, s bárhová menjen is, ettől nem szabadulhat. “Egyre kilátástalanabb helyzete láttán az embernek akaratlanul is fohászra nyílik az ajka.” Az anonim félelmet, a Franz Kafka megfogalmazta szorongást itt nem lehet legyőzni: “ócska startot szívok de tömjénfüst illatot érzek az orromban az idegeimben az emlékeimben amelyek meglehet nem is az enyémek de magaméivá éltem őket […] félek lefeküdni s ha netán mégis rászánnám magam ismét nadrágban fogok aludni szégyellnék gatyában meghalni. […] Ilyen vagyok, tehát vagyok.”

“Talpig fehérben, gyászban” vonul el szemünk előtt a halálmenet: “Egyik ősöcskét a szíve ölte meg / másik ősöcskét tüdeje ölte meg. / Harmadik ősöcske lángban elége, / negyediket megölte a veséje. / Ötödik ősöcske kódorgott sokat / hatodik elkártyázott három lovat. / Hetedik bort ivott, ne keresd okát, / nyolcadik elölte három asszonyát. / Kilencediket a mája ölte meg, / önkézzel hurkolt kötél a tizediket. / Tizenegyediknek agya bomlott meg, / golyó érte a tizenkettediket”. Aztán előlépnek az Időből a régi szerelmek (Ilona, Zsuzsánna, Éva, Viola, Kata, Mária, Ibolya, Teréz stb.), kiknek emlékét azóta rég gyermekek hada temette be. Majd egy szédületes rum- s gyógyszerkeringőben emlékfoszlányok bukkannak fel költőnk tudatalattijából, s már-már önazonosság-tudata is megkérdőjeleződik: “fogalmam sincs hogy hol vagyok […] FOGALMAM SINCS HOL TEHÁT VAGYOK / barbár férfi vagyok […] egykedvűen üldögélek a két bodzafa árnyékában üldögélek és pipázgatok noha nincsen is pipám és egyedül vagyok és árva vagyok és vagyok és vagyok és fogalmam sincs hol vagyok…” Halottak-élők morbid dance macabre-t lejtenek körötte, s elmosódnak emlékei-élményei. “Köddé válik / Eltűnik amit elértünk / csak az marad meg / ami messze van…”

Ezután új szerelmek, új próbálkozások, újabb szakítások sora, végül az áttelepülés következik 1985-ben – “otthonról haza”. Mindez újabb megrázkódtatásokkal jár, amelyekről az Ötödik emelet, avagy Egy Éden bugyrai (versek 1977–1989), ezen belül főként a Levelek …nak, valamint a Vallomásféle, éjfélkor című ciklusok vallanak.

Ennek a korszaknak az alapszíne a kék – a magány és az elvont égi magaslat színe. A Nyár van című költeménye (1978) még felhőtlen pillanatkép: “Minden, minden kék. / Kéken lángol a mindenség. / A költő ablakában áll. / Szobája az űrben száll. / Suhan vele a mindenség / körötte minden, minden kék”. A nyolcvanas évek kezdetén– úgy tűnik – pillanatokra fölsejlik előtte a boldogság “kék madara”: egy elementárisan fellángoló szerelem ragadja magával (Mintha cethal gyomrában, Az erotika ideje, Bújnék, rejteznék, 13 feljegyzés a 13-as szobából stb.). Mintha egy másik szférában lebegne, “Álom és ébrenlét között / hol az uralkodó szín a kék / van egy szűk hasadék / melyen át / behatolnak életembe / az álombeli lények / az álombeli fák / és hallható lesz néhány pillanatig / hogy zeng-bong ott / egy valóságon túli valóság” (1983). Csakhogy ezt is keserű búcsúzás követi: “A folyókat kihúztuk a hidak alól / üres mederben vetettük meg fekhelyünk / szétszereltük szerelmünk szép orgonáit / sípjai szanaszét hevernek / az éjszaka / boltíves katedrálisában” (Szakítás után, 1983 nyara). S aztán újra a kietlenség fojtogatja: “Minden mondatom magányos / mint színek közt a kékek, / az igék , főnevek mögött / vacog bennük / a kozmikus lélek” (Vallomásféle, éjfélkor, 1984).

A nagy számvetés verse, A benső erdő (1983) ismét a dantei Commediára utal vissza, de mintha már a kiküzdött egyensúly nyugalma is megérintené: “Az emberélet útjának… mely részén is / a felén? vagy azon már jóval túl? / egy nagy sötétlő erdőbe… / de nem, dehogy / jutottam, / hiszen az erdő bennem van, / bennem nőtt és bennem sűrűsödött az évek során […] csend van ebben az erdőben, melyből / kijutván láttam, hogy nem jutottam ki, / csak csend és béke, / amit időnként a vér / bősz folyózúgása / agyam s idegeim / gallyreccsenése / szorongásaim lombsuhogása / tör meg.”

Tóth László is úgy érzékeli, mint Calderon nyomán a szecesszió korának sok-sok művésze (nálunk Csáth Géza, a Cholnoky fivérek s különösképp Krúdy): az élet talán csak egy rossz álom. Az Álom és ébrenlét között, valamint A gesztusok mindenhatósága című alciklusok versei (zömmel 1983–84-ből valók) bizonyos élet-halál közt lebegő életérzést sugallnak: “Álmomban végtelen rónán mentem / elgyötörten vonszoltam a testem / évtizedeken át gyalogoltam / aztán felébredtem – halott voltam” (Álmomban…). S mintha saját holttestét látná: az utcán egy meggyilkolt férfi fekszik, aki Tóth László költőre hasonlít. Csakhogy T. L. aznap ki se mozdult lakásából – s még él! “Még minden a helyén van: a felületek, az élek, / még pontosan jő a nyár, az ősz… még élek, / de próbálgatja már láthatatlan szárnyait, / s kiröppenni készül belőlem a lélek. / Félek. Nem félek. Félek” (Ad acta, Még…). Megszenvedett létigazsága az egzisztencialista filozófiáéval rokon: a pokol és a menny egyaránt bennünk van. “Olykor összezsugorodik az egyik, / s a másik megnő. / Aztán fordítva. // Ha elmozdítok a kívüle-térbe / egy fazekat, álmot, szöveget, / az maga a pokol. / Az maga a mennyország” (A tudás). Lassanként felismeri, hogy sorsa az idegen szobákban való bolyongás: “Idegenek az idegen szobák bútorai / idegen az idegen szobák szaga / Úgy lépsz szobából szobába / akár egyik történetből a másikba / Otthonaidban idegen vagy / az idegenség – otthonod” (Idegen szobák).

Ez a létmegértés – kudarcokkal s megrázkódtatásokkal teli sorstörténetének feldolgozása – egyfajta lelki újjászületéshez vezet: most már másként látja a világot, harmonikusabbá válik belső személyisége. Új lírai hőse Ádám, vagyis az első ember, aki rácsodálkozhatott a teremtett világ szépségére és nyomorúságára (A vetkőzés, avagy Változatok a teremtésre című ciklusok, 1978–1990 között írott versek). Titkos “naplójában” az én-szindróma legrejtettebb titkaira kérdez rá. Egója emberfeletti küzdelmet folytat, hogy áthidalja a szakadékot a mélyénje (az ösztön-énje) és felettes énje (tudata) között, hiszen egyik sem működhet egészségesen a másik nélkül. Tudata szökni szeretne teste börtönéből. “Kitörné csontom rácsait / húsom falán dörömböl / egy másik ember s ha tudna / kibújna bőrömből // Kibújna és futna tőlem / menekülne messzire / és én kíváncsian nézném / nélkülem élni bír-e. // De mégse hagyhat el soha / hiszen teste az enyém / és bármelyikünk szóljon is / mindketten azt mondjuk: én” (A másik, 1985). Kettős énje naphosszat társalog, vitázik egymással, s bár szinte mindenben ellentétes az álláspontjuk (“nem tudom mit akar / nem tudja mit akarok”), egyetlen bizonyosságuk van: összetartoznak, ugyanazon égbolt borul föléjük (Az egünk). Teste mintha máris halott volna (hiszen végül is a halálnak adatott, s a halál kikerülhetetlenségének törvénye uralja), de lelke eufóriában lángol (Mint temeti, Ébredés után, Élek, Mit számít, Önarckép negyvenévesen, Éjjelenként a semmivel stb.).

Mégsem patologikus ez a líra! Sőt arra döbbent rá bennünket, hogy mindannyiónkban él ez a kettősség, sőt többesség. Énünknek különböző rétegei vannak, amelyeket sokszor nagyon nehéz harmóniába hozni egymással – s e rétegzettség a közös emberi alapokban gyökerezik. Már Rimbaud leírta: “az Én – az valaki más”. Az ő nyomán Valery jutott el ahhoz a felismeréshez, hogy kibontakozott, megvalósult személyiségünk nem egészen azonos azzal, akivé válhattunk volna még ifjúkorunkban. Ugyanis az előttünk nyíló lehetőségek közül csak egyetlen utat járhatunk végig, ami a személyiség bizonyos behatárolódásához, ugyanakkor képzeleti megsokszorozódásához vezet. Egyik mottójában idézi is Valeryt: “Én minden dolognak a másik oldala vagyok”. Pessoa egész lírája négy különböző költői metódusból fonódik össze (Arc többes számban), végül Borges költészete (A másik, aki ugyanaz) ezt az énen belüli többességet, s ennek a személyiség alatti mély-énben rejlő gyökereit tárja fel. Tóth László ilyen irányú felismerései már-már az ezoteria “titkos tanaival” rokonok. Légió című verse (melynek mottója Márk evangéliuma 5,9) Jézus ördögűző csodatételére utal, s alkotáslélektani szempontból különös sugallatokat hordoz: csupán a forma fegyelmező rendje tartja össze a bennünk élő sokféleséget, s fékezheti meg a “tisztátalan lelkek” széthúzásba torkolló civódását. Azaz: a formarend biztosítja a személyiség integritását: “Néha megrettenek: mennyi múltam van, […] A világot hordom, / a teremtettet mindegyik múltamban. / S mindegyik: más-más ember ígérete, / aki lehettem volna, de nem lettem […] e sok ember mégis egygyé lett bennem. // Mert vagyok az egyszemélyes légió, poklok minden kínja, s minden égi jó / zúg, örvénylik öntudatlan testemben”.

Az én-realizáció folyamata legtisztábban, elementárisan a szerelemben valósulhatna meg. Egy rövid pillanatra úgy tűnik, hogy Tóth László – átköltözvén Magyarországra – társra is talál. Két – egymás után gyorsan lezajló, végső soron mégis inautentikus – heveny fellobbanásról árulkodik költészete, de mindkettő a korunkra jellemző megromlott férfi–nő viszony szimptómáit mutatja. Az 1985–86-os versek Zs.-hez szólnak (Várlak, vár a húsom…, Alszik, Általad a végtelen, Állok szavaid előtt, Az ölelés stb.), de már 1987 márciusában búcsúzik is tőle (Csönd vagy). A Judithoz szóló költemények 1989–90-ből már jóval mélyebbek, de a korlát a két személyiség között így is feloldhatatlan: “Igazából velem kellene élned, / s szeretném lebontani a falakat, / melyekkel körülbástyáztad magadat […] Azt adhatom csak, / amit tőled kapok, / Fázom. / Csontjaimban a kozmosz hidege, / teremtés előtti csend a fülemben…” (Szerelem, A másik ember, Adagio – Vallomásféle Juditnak stb.).

Bizonyára ez a végső magány készteti a lírai hőst arra, hogy – a lét alapkérdésein töprengve – szembenézzen “Istentől elhagyatottságunk” élménykörével. Nem tudja eldönteni (hiszen nem is lehet), hogy az emberiség teremti-e magának ősidők óta a hominoform Isten képzetét, avagy Isten teremti-e magát szakadatlanul az ember által, mert “benne néz szembe a semmivel, az elmúlással […] Elégedetten pipázgat, / bíbor felhőket ereget, / s életén töprengve szemlélget / férfit, nőt, aggot, gyereket” (Magát teremtette). A Triptichonban pedig arra kérdez rá: “Hihetünk-e / merjünk-e hinni valakiben, / aki ugyanúgy nem tud élni hit nélkül / mint mi? […] Ha az ő kezét, / lépteit is vigyázza / figyeli valaki? […] Egy szigeten él, / egy szigeten sokan látják őt, / pedig nincs is ott”. Ugyanakkor az Isten-képzet nélkül talán elvesztenénk önazonosságunkat, ember-mivoltunkat is: “Időnként isten is ránk tekint / de hogy észre ne vegyük / mindig csak titkon, titkon / vak erdőmélyen botorkálunk óhajtva több fényt / s magányos sziklabércen üldögélünk időnként / egy szakadék fölött, melyet úgy hívunk: lét / időnként öszszeállunk majd szétesünk / összeállunk s szét…” (Időnként).

Tóth László költészetének kezdettől fogva szimbolikus figurája (alteregója) az “abszolút sírásó”. A “kis halál” s az ádámi újjászületés alciklusai (Az abszolút sírásó visszatér, Ádám a határon) a két álarc egymásra vetülését, összeolvadását jelzi. Az abszolút sírásó “hagyatékából” előkerülő aforizmaszerű verskollázsok, a lét paradox voltát felvillantó tömör, filozofikus életképek egy töprengő elme válaszai az abszurd világ abszurd kérdéseire (A hangolás, Acélkék, A pillangó, A macska, Sétáltatás stb.). Költőnk sorsjelképe– a Homokóra – plasztikusan képezi le a lét-nemlét-lét cirkulus viciosus jellegét. Majd Ádám az abszolút sírásó maszkját próbálgatja-illesztgeti magára, szeretné megvetni a lábát a Hotel Históriában. De kísérteties emlékeitől, a szétszabdalt Magyarország segélykiáltásától nehezen szabadul (Fel-felriad álmaimból). Végül – némi tétovázás után – Ádám is elindul új élete felé (Ádám a határon). Ha nem is békél meg helyzetével, elfogadja sorsát (Harminchat évesen, Ádám álmodik, Fejemet nem takarja, Fogolyként e 80 kilónyi…, Papírlap dalol stb.).

Az Erdélyből ugyanez idő tájt áttelepült Csiki Lászlónak “határtalan barátsággal” ajánlja Úgy néznének ránk című versét: “jöttünk külhonból mind a ketten / egyenes derékkal térdre esten / peckes léptekkel csúszva porban / házunk-ágyunk immár ideköt minket / de hogy szakíthatnánk el onnan idegeinket / ami innen külhonnak látszik / míg ott voltunk ez volt külhon ez a másik / hol befejeznünk is nekünk kell / amit még odaát kezdtünk el […] tűnő szerelmekkel indulatokkal eszmékkel fizettünk / mindazért amit megtartottunk s ami elmaradt mögöttünk / hazajöttünk hát… / hazajöttünk?”

Kétségei feloldásában a Teremtővel való – némileg kétségekkel s iróniával teli, mégis meghitt, szinte baráti – társalgása segíti (Bűnös vagyok, Ádám mint Jónás, Ádám isten lábáról, Délutáni csúcs. Ádám kinéz stb.). Olykor az ősi mítoszok alapján az óind és óegyiptomi hagyományok kultikus szent állatának, az elefántnak tulajdonítja a teremtő erőt: meglehet, “hogy ő teremtette a világot, / s ő teremtette – láthatatlannak – magát az Urat is. / Sőt, meglehet, az Úrnak csupán a hangját / teremtette meg, / miközben magáról az Úrról – s a maga hangjáról is – egészen megfeledkezett. / Mert egyetlen teremtő, / s egyetlen teremtés / sem (lehet) teljesen tökéletes” (Ádám [titkos] naplójából). A weöresi teljességélmény igézetében szeretné rendezni cserepeire hullott életét. “A világ weöresi összefoglalása, minden eltört egész weöresi harmóniája”, maga a Weöres-univerzum kínál lehetőséget még Istennek is, “aki vagy van, vagy nincs” – véli –, hogy “borzongva szemlélje azt az ezerszer elátkozott isteni csodát, melynek világ a neve, s amelyet ő képtelen volt igazán megteremteni” (Ádám búcsúja – a Weöres-naplóból).

Az énazonosság megteremtésének, a helyretalálásnak a nehézségeit, a személyiség többféle – különböző aspektusból szemlélt – arculatának (a maszkoknak!) belső egységét kísérli meg felmutatni költőnk a További feljegyzések egy én-ontológiához című ciklusban (V–VII. darabok 1981–85–89). József Attila kései, pszichoanalitikus lírájához fogható kíméletlen őszinteséggel néz szembe a világ prizmáján széttöredezett arc különféle látszatalakzataival (“per-sonae”). A személyiség legbenső – sértetlen, megbonthatatlan – magja tartja össze ezeket a különböző maszkokat.

A színész (1986) voltaképpen végtelen és védtelen magányát fedi el álarcaival. Szerepei által a lélek benső magja kitágul, s ő a világmindenséggel azonosul. A verstagoló sor (“színész voltam, színész vagyok, / játszom”) különös nyomatékkal hangsúlyozza: költőnk, aki “a hangok, szavak, gesztusok ólomcellájában” kuporogva, örök reflektorfényben megszakíthatatlanul mondja-mondja “végenincs monológját”, valójában minden élő és volt ember nevében beszél. Ahogy József Attila mondta: “az őssejtig vagyok minden ős”! Mint emberi alaphelyzeteket éli át saját alakváltásait, s életre kelti az örök “közös emberi” alapélményeket. “Magam sem tudom már, / bennem mi a való s mi az ál. / Játszom tehát […] Az életem ez / a terhem, átkom. […] Megszólalok, ám mintha belőlem szólna valaki, / régholt emberek hajolnak át / nemlétükből a létbe / a hangom által. […] Apám szólal meg a hangomon, / s nagyapám, / holt őseim / és ismeretlen halottak mondatják velem a magukét. […] Játszom, mint kinek önmagán kívül senkije, semmije, / játszom csak, s immár 37 évem ablakán át / hajolok ki a semmibe.”

Az énontológia VI–VII. darabja (Értekezés a JAK-füzetekről, 1985, valamint az (út)Leírás, avagy Németóra, 1981, 1985) a “huzatos Kárpát-medence” örökös történelmi szélzúgása közepette néhány békés archimedesi pontot jelöl meg, amelyek az ő számára biztonságot jelentettek a “holt-hideg űr”-magányban (a szellemtársak – Zalán Tibor, Mészöly Miklós, Petőcz András, Varga Imre – művei, illetve a D-vel és Sz-szel Közép-Európa “legnyugatibb pontjára”, Kelet-Berlinbe tett “kirándulása”, ahol is Günter Grass társával, Marie asszonnyal könyvet és eszmét cserél). Végül is szinte mindegy, hogy az uniformizált Közép-Európa mely pontján él. A panelházak mindenütt egyformák: Prágában, Pozsonyban, Budapesten, Bukarestben, Kolozsvárott, Wroczlavban, Dunaszerdahelyen, avagy Kelet-Berlinben. Hol van hát valódi hazája? “Az egyik országban születtem / a másikban élek, / az egyik nyelvet, múltat ad / a másik kenyeret: / melyiket nevezzem hazámnak?” Mégis, érzi: nincs más útja, – mennie kell. “Ideje eltűnnöm. Ideje eltűnnöm innen…”

S aztán az áttelepülés… Most már valóságosan is “két hazája” lett… Költőnk a “világűri magányból” “világűri magányba” jutott. Egy barátja városszéli lakótelepi lakásában társtalanul üldögélve szilveszter éjszakáján a “hontalanság” különféle árnyalatain töpreng, s versében “a halált próbálgatja”. Miként Jónást a cet, őt is készül már elnyelni “a böfögő város”, ahová mindig vágyott, s ahol mégis idegen minden. Fülében kattog az Idő: “újabb-év-jön-újabb-év-jön / de még a múlófélben levő esztendő / s eddigi életed rúnáit / sem tudtad maradéktalanul / azokat sem tudtad megfejteni” (Irdatlan száját kitátva… Budapest, 1985, 1991).

A lélek magányát (most már) a nők, a futó szeretkezések sem tudják feloldani: “a nőkkel együtt hal ki, / velük együtt hal ki belőlem immár a világ, / a nőkkel, akik elhagytak engem / s a nőkkel halok meg lassan, / akiket én hagyok el / emléketek verdes csak immár fölöttem, / mint két élő szárny, / melyek közül kipusztult már a madárka”. Pedig egykoron a Mindenség üdvét élte át velük: “ó, hányszor öltözködtem nagy, / benső csöndetekbe, / szátok sziklakövei közül / öntudatlan előbugyogó hangotok forrásvizébe…” S mi maradt mindebből? A tovatűnő emlékek egymásra vetítődnek, minden vad fellobbanása nyomán még vigasztalanabb lett árvasága. A sok-sok “kishalál” egyre közelebb vitte halálához, az “örökkévaló” pillanatok mulandónak bizonyultak, s ím: egyedül lép majd át az “örökkévalóságba” (Elégia. A nőkhöz, 1989, 1991).

A kötet záróciklusa (Utójáték helyett: prológus az utójátékhoz, versek 1989–2002-ből) megdöbbentő: a negyvenes éveit taposó költő az élettől már-már búcsúzkodik. Arany János nyomán “őszikéknek” lehetne nevezni ezeket a költeményeit. “Túl a negyvenötön / ülök világszéli rögön. / Ha meghalni nem is, maradjunk ennyibe’ / visszaszületni készülök a semmibe” (Túl a negyvenötön, 1994). Szomorkás melankóliával veszi tudomásul: “A láthatár mögött elúszik lassan / az alkony rőt fényszakálla. / Az űrből sötétség korma / szitál rám s a néma fákra”. Lányai lassan felnőnek, ő pedig “lenő”, teste elvegyül a földdel, amelyből vétetett (Két tétel ugyanarról, 1993, Elszakadás, Lányoddal a Tirrén-tenger partján, 1995–1996). Ugyanakkor örül is, hogy a nyomasztó félszáz év elillant, s végre bizakodva tekinthet a jövőbe. “Korszakváltás Közép-Európában: az interNyet évei után ide is beköszöntött az Internet korszaka. Számomra olyan az egész, mint a tűz megtapasztalása lehetett emberősünknek. […] Még ésszel nem tudom felfogni, még ügyetlenül topogok, de már érzem: más vagyok, más lehetek, hogy most kapcsolódik össze bennem a volt a lesz-szel. Hogy most lettem több magamnál, s ezentúl az is én vagyok, aki nem” (Korszakváltás, 1998). S mintha meglelné benső nyugalmát is: “ami kint volt bennem örvénylik lassan minden / a folyók is bennem kavarognak / az ég homlokom mögött kékít / s boldogság önt el / ha belső tereimet reggelenként elárasztja a fény / és isten hangját hallom a bent angyali szellőiben / s az hangzik fel a kint istentelen szélzúgásában is (Boldogság, 1996). Most kapnak értelmet a múlt szenvedései, a kiküzdött békesség derűjével tekint hátra: “Negyvenhét év? Hát Istenem! / Pörög velem a föld, az ég. / Tavasz van, jön a tél – szédülök. / Gyűlik… / szakállamban gyűlik a hó. / Szép volt-e? Jó volt-e? S ennyi? / Fülemben tört / angyalszárny kerepel” (Pörög a föld, angyalszárny kerepel, 1996).

A politikától (továbbra is) távol tartja magát, csömörrel nézi a pártok marakodását, jó ízlését sértik az egyre durvább választási kampányok. Élethelyzete semmivel sem lett jobb, könnyebb, mint eddig volt, de legalább szabad. Örömmel veti bele magát a kiadói tevékenységbe: “telefonálgatsz / pénzt hajszolsz, kéziratot szerkesztesz […] számlákat, szállítóleveleket írsz, / könyvcsomagokat állítasz össze”. No de anyagi értelemben helyzete mit sem változott: “már második hónapja nem tudtál telefonszámlát / s közüzemi díjat fizetni […] barátod kérésére elvánszorogsz a Kolibri Pincébe, ahol – / ma a Költészet Napja van”. Felolvas ő is. Természetesen ingyen. Hiába, ez a költősors: bármilyen kormány legyen is uralmon, az igaz költőnek felkopik az álla… (Költészet Napja, 2002. ápr. 11.)

Kései líráját Németh Zoltán az Utószóban így jellemzi: “A kilencvenes évekre Tóth László egy originális, nagy ívű, kimunkált bölcseleti versnyelvet menekített át. A realista, gyakran hiperrealista szövegekben éppúgy a lét végső kérdéseit illető szenvedélyes keresés vágya lép működésbe, mint a szürrealista képek feszültségéből jelentést csiholó versekben” (663).

Úgy tűnik tehát, hogy Tóth László végre mégis hazatalált. Értelmes tevékenységben feloldódva, kiegyensúlyozottan teszi a dolgát. Verset talán kevesebbet ír mostanában, de végül is már jelentős életmű áll mögötte. Olyan jelentős életmű, amilyen a Nagy Lászlóé óta nemigen született. Sikerült eleget tennie a magyar nemzeti költészet iránti óriási várakozásnak: szintézist teremtett a magyarságon belül, szintézist teremtett Közép-Európával s egyben Európával, az Európán alapuló világgal. Ami természetesen csakis azért sikerülhetett neki, mert egyrészt nemzetéhez a végsőkig hű maradt, intellektuálisan pedig a végletekig kérlelhetetlennek bizonyult. Vagyis: zseniálisat alkotott. Megérdemli, hogy kalapot emeljünk előtte.

Ironikus mosollyal, ugyanakkor mégis ünnepélyes pátosszal zárja kötetét: “Idegen kabátként vetném le magamról néhanap életem […] átcsapnám vállam fölött elnehezült éveim felöltőjét / Holtak itt felejtett tekintetének lüktetése élők pulzáló lélegzetvétele mocorogna közben a térben / Ave! ave! – zeng köröttem a Kozmosz / Nevermore! – sóhajtja hangtalan vállamon egy holló / (Szférák zenéjétől hangos a pokol / két füle közt Ádám elszántan gyalogol)” (Két füle közt Ádám, 1995).