MARJAI ÉVA
Nő
Egyik szemem tűzből,
másik jégszilánkból.
Jobb kezemben Nap süt,
balban Hold világol.
Lábam a Pokolban
ördögökön gázol,
szeráf, kerub, csillag
kontyomon ficánkol.
A gyémánt születése
Szólott a tűz: enyém leszel!
S felizzott lenn a szénmező.
Szólott a szél: ne lélegezz!
S fuldoklott kínjában a kő.
Szólt az idő: kivárlak én!
S minden atom a helyére állt.
Így szólt az Úr: vágj és hasíts!
S elé tett Életben Halált.
Te
Arcod a holdsarló
mesekönyvem lapján,
mosolyod a farkasé.
Te tűnsz el előbb
az idővel,
vagy én fogyok el
harapásod alatt?
Ajándék
Isten se bántson,
légy oly egyedül.
Feledjen el
az Ítéletnapon.
Állj hontalanul
két tábor között,
tanácstalan
és bizonytalanon.
Az üdvözültekre
még rá se nézz.
Irigyelj minden
fogcsikorgatót.
Féreggyötörte
férgek kínjait.
Majd akkor adok
bűnbocsánatot.
MURAWSKI MAGDOLNA
Titkos tájakon
In memoriam Huszárik Zoltán
A titkainkat nem tudhatja senki sem
bár hamvainkon osztozkodnak egykoron.
Talán a szó a tisztá
mely túlláthat a léten és e rossz koron.
Míg fanyalogva mondják: ó ez disszonáns
te nem hallgatsz már rájuk s végül senkire
elhullik minden-minden régi-új románc
ám megmarad az érző ható nagy Ige!
Fájdalmad szertefoszlik s tovább él a Szó
letisztul életed s a fényes értelem
mélyében ott a mindig egy-igaz Való
csodálatos hogy szabad volt még értenem.
Csodás hogy hullunk mégis tovább ott lebeg
valami más valami szép egy új jövő
mely úgy rejti el vágyaid s az életed
hogy egyszerűen is lehet előkelő.
Rejtőzve él a művész. Féltékeny kora
mind látni véli s ellenőrzi – képzeli –
minden szavát s nem tudja ez lesz alkonya
már testét-lelkét örvény habja elnyeli.
Utánakap még onnan is. Kiáltozik
hogy rossz és kárhozott ki vele nem gagyog
s míg lelke új életre ismét kárhozik
az üldözöttnek tiszta fénye felragyog.
A titkainkat nem tudhatja senki sem.
A rejtelem teljesen úgysem osztható.
Marad s vezet az égi fény s az értelem
melytől a felkent művész meg nem fosztható.
A titkaink akarják mégis egyre mind
s ha írnak egykor csonka szegény krónikát
piheként szállnak körülöttünk álmaink
de meg se látja – egyet sem – a vak világ.
Ó titkok vágyak távoli csodás hazánk!
ha járunk olykor bíbor tenger partjain
arany fényben fürödve újra hatsz miránk
és sorainkban minden tájad visszaint!
A titkainkat nem adhatjuk mégse át
mert szólanunk csak furcsa jelképben szabad.
A színarany sugarak végső dallamát
őrizve zengjük. Általunk lehetsz szabad.
Utószó
Talán a szó talán a kép talán a régi szép igék
hozhatnak enyhülést e hulló édes hasonlott koron
talán a fény talán a csend talán a felszálló pihék
maradnak meg nekünk csupán majd általunk és egykoron
talán a volt talán a lesz talán a nincs talán a hit
ragyoghat újra fényeskedve mind értünk velünk nekünk
talán a még talán a már talán a bár talán a hisz’
mentheti mélybe hulló gyarló és pazarló életünk
talán a nem talán a hagyj talán a látnom nem szabad
vezérli őket mind hogy tőled egyre nagyobb távra még
eltávolodjanak és hangos szókkal kiáltozzanak
hogy ne hagyd ő
ket ne hagyd el maradj és mentsd meg életéttalán a csend talán a hang talán fényes értelem
PÁL DÁNIEL LEVENTE
Lehorzsolódott észjárás
Ternyák Zoltánnak (1964–2003)
Nos, akkor elképzelek valakit, aki ezt leírhatná,
és tárgyaim megtelnek élettel,
és akár egy seb is lehet a tárgy,
feltépett emberek sebesülései.
Inkább arról írok, amit ismerek,
“egy író nem színlelhet, hitelesen kell írnia”,
szenvedélye zavar és ideg,
és hasában a szörnyű varrás alatt
a legnagyobb összevisszaságban
hevernek egymás
on belső szervei,
egy burok, egy cérnán lógó Dániel névre hallgató tojás is,
ez a világ tökéletes lehetne körülötte,
csak megpróbálna kissé alkalmazkodni,
amíg a napfény kettészakítja a teraszt.
Gyerünk Indiába,
a Gangesz tiszta vizében szülöd meg Dánielt,
és Goánál megfürdeted az Óceánban,
majd felökleli egy szent tehén,
és elrabolja egy szent majom,
és összeszed valami betegséget,
és gyereket sem akarok már,
a kábítószer és Nietzsche után
a világot meg kell váltani, vagy úgy kell hagyni, változatlanul –
a világot megérteni azonban nem érdemes,
megérteni a szomszéd szobát érdemes,
amelyet ragyogó napfény áraszt el.
Inkább elbújok a fürdőkád mögötti szűk zugokban,
hogy senki, soha ne vegyen észre,
sötétedés után csendben eltakarodom a lakásból,
és másnap elutazom Indiába.
inkább képtelen vagyok felemelni a környező tér szirupjába ragadókat,
inkább minden alkalommal új kezdést és új befejezést iktatok be,
mindaddig, amíg nem kell többé leállnom,
azt latolgatva, mit is csináljak a kezdet és a befejezés között.
Kisisten
Kishaza transzparenciája vagyok
a tévé hiperpanorámája előtt,
a hiper-pannon-ráma előtt –
ez otthon irgalmas némasága
kisanyám, hazám, hazám
agancsaiban, agancsaiba zárva –
ez országszagú konyhában
jobban ízlik a falat,
amit elmar egy kistestvér.
Átragyog, mint a reklám
az ideges,
fekete fotelálmon,
sokáig rezeg ez a szeretet.
MOGYORÓSI LÁSZLÓ
Ablak-szárnyak
Zajt csapok, halld meg, Istenem,
tárd ki az ablakszárnyakat!
Nem unod még a zümmögést,
a konok koppanásokat?
Engedj ki, nyiss ablakot a világra!
Had legyek egy percre
piaci légy a kirakatban!
Egy körre talán még maradt erőm.
Aztán visszatérek hozzád,
borostyánba.
Éjféli sírás
Ereszcsatornánk bevonja
fényével a hold neonja.
Kemé
nem lehet tiéd e gyémánt.
Vizes hajadban a csöppek
néma fényében fürödnek.
Fehér fényű neonlámpa,
briliáns csöpp hull a kádba.
Keresed, de nem találod,
szertefoszlott, mint az álmod.
Sírásod hulló gyöngyeit
az árnyak összetördelik.
Tejköd
Tudom szobád, az ágyat,
ahol álomba bágyadsz,
s te ott sétálsz nevetve,
hol el vagyok temetve,
mert arcod gleccserében
hitem is felcseréltem,
hol többtonnás vonások
alatt a szívig ások.
Tudom jól, hogy nem érdem:
bőröd vakít fehéren,
mely úgy lehetne mintás,
ha megszépít tapintás,
karodban nem riasztna
forró, ólmos viasza,
mert bőröd, ez a tejköd
önmagam elől elföd,
akár hajad kibontva,
mely vízesés a szomjra,
nevezhetjük hazának
e dús és szőke sátrat,
s az arcodat, amelyhez
nem kell se smink, se jelmez,
csupán térkép szavadban,
amelytől elszakadtam.
KISS JUDIT ÁGNES
Egy éjjeliedényről
Mosdatlan vénemberek ültek rajta,
s a kincse_nem gyémánt köve volt, bél ürüléke csupán.
Bűzös tartalmát fújolva az utca kövére
löttyintették ki ősz bajuszú rabnők.
Fintorgatta az orrát s száját húzta, ki látta
megbarnult cserepét tisztes edények közt_
Annyira undorodott érinteni bárki kezével,
még a fülét is csak két ujjal fogták.
Most meg egy ujjal sem nyúlhat hozzája akárki,
védi a sok teremőr és a riasztó is.
Megbecsüléssel nézik, vitrinben mutogatják,
még a királynő is méltán büszke reá.
Hússzínű má
rványoszlopok erdeje rejti a termét,rengeteg ajtón át jutsz csak a színe elé.
Mért illetheti íly tisztesség Őbiliségét?
Egy a szerencséje: Pompeiben készült.
Valahol mélyen
(közös suttogásra)
valahol mélyen, egészen mélyen,
ahová nem hat se Freud se Jung,
ásít az űr, az a hiány a térben,
fekete szájjal tátog a lyuk.
alakja furcsa: nem kör, ovális
szögletes, éppen, mint a kereszt,
és mint a vákuum, beszippant mindent,
semmit, de semmit el nem ereszt.
akármit falhat, sosincs betöltve,
üresen marad a sarkaiban,
s akárhogy nézed, kereszten függő,
mindig-emberi alakja van.
valahol mélyen, egészen mélyen
ahová nem ér le semmi teszt,
kiált a tér, az a hiány a térben,
s lassan Isten-alakja lesz.
Filozófia
Az ember teste kívül szép
De belül büdös szörnyen
A lélek, hogyha ott lakik,
Meg is fullad a bűzben.
ontológia
az undor magzatvize.
szégyennel etet a köldökzsinór.
csöndemet ultrahang –
gyász – roppantja széjjel,
és csak a kérdés: anya,
miért és miért nem?
kétségben az erő
: taszítanivak fénybe vivő szülőutakon.
sikoltok. kezemmel létezővé
alázott testem takarom