Hevesi Sándor (1873–1939): A színház ne legyen cifra, de legyen pompás, ne legyen díszes, de legyen ünnepélyes, ne legyen gazdag, de legyen imponáló. Annak a fáradt embernek, aki napi munkája után, a hétköznapok szürkeségéből át akar pillantani egy ideális világba, szüksége van olyan környezetre, amely őt helyes irányba szuggerálja. Ezért nem szabad a színháznak pusztának, józannak, sivárnak lennie. (1912)

Németh Antal (1903–1968): A nemzet színháza lélek és szellemiség. Spirituális vár, melyet nemzedékek építettek, építenek s amely nem készül el soha, mert maga az örökké fejlődő élet. Köveibe névtelen napszámosok és csillogó nevek építették belé vérüket, felőrlődő idegüket, egész elomló életüket. De a kövekből árad a múlt drága melege s a művészet után áhító nemzeti közösség mindig felmelegedhetik a sajátos arcú magyar Thália tűzhelyénél. (1937)

“Ifjú valék, midőn e ház falát / Épülni vártam, s bíztak mindenek / Azóta elhagyott az ifjúság… de áll a ház” – Vörösmarty Mihály sorai az Árpád ébredése című ünnepi jelenetének szárnyaló pillanataként az Öreg monológjában hangzott el 1837. augusztus 22-én a Pesti Magyar Színházban. Hosszú és változatos anyagi, közügyi küzdelmek nyomán Földváry Gábor, Pest megyei alispán szívós és áldozatos szervezőmunkájának eredményeként Zitterbarth Mátyás építőmester a párizsi Odéon Színház oszlopos épületének mintájára építette fel a magyar reformkor nyelverősítő, -honosító és szellemmelegítő otthonát. Széchenyi István ugyan szebbet álmodott az Akadémia közelébe, a Duna-partra; mert a Grassalkovich Antal herceg által ajándékozott telek a Kerepesi úton csapszékek, sáros, mocsaras és kukoricás határolta tájban állt. 1835-ben indult az építkezés, s mint Jókai Mór Kárpáthy Zoltán című regényének első fejezetében oly láttatóan megírta: mennyi kétség, hitetlenség, gáncsoskodás közepette épült, és sietősen is, hiszen 1837. augusztus 22-én, a nyitás délelőttjén még “aki keze-lába kockáztatásával betekintett az épületbe, gyönyörű hangversenyhez jutott; fűrész és kalapács, gyalu és szekerce dolgozott a világot ábrázoló deszkákon, a fúró-faragó emberek jobbra-balra taszigáltak egy-egy fantasztikus alakot, ki papírköteggel kezében a színpadra tévedt”. Néhány óra múltán a csoda-csarnok mégis kitárult a nagyérdemű előtt; urak, asszonyságok, arisztokraták és kétkeziek, diákok és kereskedők, vagyis a nemzet ünnepévé emelkedett az este. Jókai Mór is idézi Vörösmarty emelkedett tudósítását: “De e zajtalanságban ámulat, mély érzelem s egy magát becsülő népnek méltósága volt!” Hubay Miklós Nemzeti színjátszás – drámai magyarság című röpiratában történelmi dimenzióban láttatja az ünnep súlyát: “…az egykorú közönség tapsolt e nagyszerű és igéző látományhoz. Thespis kordélya méltósággal indult… Az álomból, költői szóból és festett vásznakból feltetézett kelléktár valóban piedesztál volt, méreteiben méltó egy Napóleon utáni honfoglaláshoz, de bizony nem lett diadal szekere…”

Nem is lehetett a diadal szekere, mert az író céhtársaira gondolva arra is utalt, hogy a nemzet költői gyakran nem találtak igazi otthonukra; Petőfi például hiába küldte be Zöld Marci című darabját, a Nemzeti igazgatósága még válaszra se méltatta; szerzője tűzre vetette hát, s vele drámaírói ambíciójának nagyobbik felét is. Laborfalvi Róza, Lendvay Márton, Egressy Gábor, Megyeri Károly otthona a történelem diadalos pillanatait követően persze nem is röpíthette a játékszín szekerét. Ahol 1848. március 15-ének estéjén “a közönség kívánatára” a Bánk bán előadása, mely “a nézőhely teljes kivilágításával” adatott, megszakadt, mert a szabadság mámorában a közóhaj a Hunyadi László diadalos kórusát is követelte: “Meghalt a cselszövő…”, ott a világosi összeomlottság azt is jelentette, hogy Katona József és Erkel Ferenc művei jó időn át nem kerülhettek színpadra. S ahogy a drámák, úgy a szabadság gondolata is bujdosó létre kényszerült.

Opera, népszínmű, tragédia és vígjáték műfajainak változatosságában egyre igényesebb látványban kellett megfelelni az épületnek, amelyet az 1870-es évektől folyamatosan javítottak s megújítottak. Az 1874–75-ös átalakítás során Skalnitzky Antal tervei szerint Wágner János építőmester a kocsiáthajtót s a fölötte lévő üvegezett erkélyt lebontotta, s helyére előcsarnokot és pénztárakat épített, s készült díszlettár is. Paulay Edének, a Csongor és Tünde (1879) és Az ember tragédiájának színpadi életét igazolva (1883), alkotó képzeletét és ambícióját a negyvenesztendős épület műszaki állapotának javításával is erősítenie kellett. S hogy 1882-ben nemcsak a színpadot nagyobbították meg, hanem egyidejűleg víztartályokat is építettek és a tűzvédelem szigorításával új anyagokat és megoldásokat alkalmaztak, arra bizonyára az 1881-ben a bécsi Ringtheaterben pusztító tűz katasztrófája is kényszerítette az elöljárókat. Báthory István építésztől értesülhetünk arról, hogy előbb gyertya és olajfény világította meg a színpadot, később a józsefvárosi gázgyárból gumitömlőkben szállították a gázt, amelynek nyomán a színpadi látvány tovább erősödött. Az 1883-as évet fordulatként jelzi a szakember, mert a Ganz RT. Európa legkorszerűbb áramfejlesztőjével látta el az épületet. Újabb színházak felépülése könnyítette a Nemzeti műsorkötelezettségeit és műszaki terheit; megnyitásával a Népszínház a zenés-táncos népszínművek otthona lett (1875), az Operaház pedig a dalműveket vette át (1884). A korszerűsítés folytatódott a Nemzetiben; 1886-ban az első emeletet erkéllyel bővítették, amit 1889-ben tovább formáltak oldalbejáratokkal, középre pedig páholyt illesztettek. 1886-ban kazánházat szereltek fel, amely az egész épület fűtését biztosította, 1887-ben a zsinórpadlást és a süllyesztőt építették újjá. A Nemzeti épületének első fejezetében az 1895-ös esztendő az utolsó jelentős felújítások időpontja, amikor a földszinti középbejárat helyett két oldalsó bemenetet alakítottak ki, a nézőteret pedig Thék Endre kárpitosmester kényelmes karosszékekkel rendezte be. Intendánsok és kormánybiztosok jöttek és mentek; az öregedő ház tűzvédelmi gondjaival újra és újra foglalkoztak. Ám az aggodalmak mindig csöndesültek, hiszen baj sosem történt, s évad elején a megnyitást a hatóság jóváhagyta. Már csak azért is, mert a tűzrendészeti engedély és a Nemzeti fenntartása azonos szervhez, a Belügyminisztériumhoz tartozott.

Csathó Kálmán a Nemzeti Színházról írott hatalmas monográfiájának második kötetének (A régi Nemzeti Színház) terjedelmes fejezetében tárgyalja az öreg épület tragédiáját. Minisztériumi előadóként közelről látta az eseményeket Csathó, mert a Nemzeti sorsában éppen fordulatos esztendő következett: a Belügyminisztériumtól a gróf Apponyi Albert vezette Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium vette át az intézmény felügyeletét. Most már nem ígérkezett kegyelem; a Nemzeti tűzveszélyes volta immár a játék és az új évad esélyét látszott megbénítani. Ami a nyári napokban történt, az adok-veszek játékban, Csathó – a fiatal színházi ügyintéző tisztességében nem kételkedve – írásából kitűnik: gyanútlanul, ám feltétlen hivatali alázattal sodródott színről színre. Közben alighanem Apponyi is a balekot adta, mert – szinte láthatatlanul – ezt az átköltöztetési komédiát az államtitkár, Molnár Viktor rendezte. Némely pillanatok csak később tisztultak Csathó előtt: a csődbe zuhant Népszínház két vezetőjét, Máder Rezsőt és Bálint Dezsőt az államtitkár más várakozókat megkerülő előzékenységgel fogadta – ugyan miért? Kérdések, amelyek Csathó történeteiből következnek: ha a Nemzeti épülete tűzvédelmi okok folytán azonnali bezárást követelt, s bármely megoldási változat elakadt, vajon Molnár miért terelte egyetlen lehetőség felé, hogy a Nemzeti társulata a Népszínházba költözzön? Vajon miért várt a nyári szünetre Molnár, s akkor indította be hadműveletét, amikor Somló Sándor igazgató Párizsba utazott? Molnár Viktor szinte örvendve fogadta a hírt, miszerint a miniszteri szemlére a színház vezetőit Csathó nem tudta egybegyűjteni.

Apponyi így szűk szakmai társasággal jelent meg az öreg Nemzetiben, ahol az első aggodalmakat elvetette, s az építészeti, tűzrendészeti gondok felelősségét vállalta; a miniszter az épület megtartásának híveként tárgyalt kíséretével. Aztán fordulat következett; két tűzoltóruhába öltözött dilettáns altiszt jelentette, hogy a felső gerendázat recseg, s így az épület életveszélyes. Apponyi a riadalmas következményeket már elhárította. Így felgyorsulhatott Molnár népszínházi hadművelete, s felbátorodott: miközben a gazdasági és jogi szakembereket előszobáztatta, zárt ajtók mögött Máderrel és Bálinttal mindenben megállapodott. Egy bukott vezetőpárost mintha jóvátétel illetne; Molnár elképesztő összeget vállalt az állam terhére, miközben anyagi előnyöket biztosított. Máderék továbbra is élvezhették a színházi cukrászda, a ruhatár és a reklámfüggönyök bevételét. “Azt mondják, hogy nyolcszázezer koronát akarnak a Népszínháznak a kisajátításért bér fejében Apponyitól kivasalni a vállalkozók. Ezzel szemben nyilvánosan konstatáljuk, hogy sokkal kevesebb összegért, ötszázezerért, vagy telekkel együtt legföllebb hat-hétszázezer koronáért egy örök időkre szóló színházat lehet szerezni az állam számára, ha ügyesen, nem állami árakat, hanem magánárakat szabnak meg” – írta a Pesti Hírlap 1908. július 3-ai száma. Valójában kilencszázhetvenezer korona megváltásról szólt Molnár államtitkár képtelen vállalása, amely a következő évekre szóló újabb kötelezettségekkel további, több mint ötszázezer korona kiadást jelentett.

Bekövetkezett az, ami ellen Farkasházy Zsigmond július 4-én tiltakozott a képviselőházban: az állam spekulánsokat kárpótolt. Válaszában Apponyi egyetlen lehetőségnek mondta a népszínházi megoldást, s ezzel véglegesült az elhatározás, és a Nemzeti költözködhetett. A Népszínház művészeinek, dolgozóinak kárpótlását Bálinték becstelenül intézték; egy ideig még erről tudósítottak a lapok, de a Nemzeti sorsa fölötti közügyi aggodalom elpárolgott. Mire Somló Sándor igazgató Csathó táviratára hazaérkezett Párizsból, már nemcsak a régi épületet nem felügyelte, de a Nemzeti vezetéséről is leváltották. Megkezdődött a költözködés, amely voltaképp az öreg épület lebontásáig tartott (1913), mert raktárként használták, s a két épület között naponta ingáztak a díszlet- és bútorszállító fogatok. Az is a történethez tartozik, hogy Csathó Kálmán, az ügyekről sokat tudó, ám csöndes hivatalnok nem sokkal később, 1909 elején több hónapos minisztériumi ösztöndíjjal Berlinbe és Párizsba utazott, majd hazaérkezve állásából kérte felmentését, mert az új igazgató, Tóth Imre meghívta a Nemzeti rendezőjének. Emlékiratában azon is tűnődik Csathó, hogy Apponyi és Molnár feltűnő engedékenységét nem befolyásolta-e az a többfelől lengedező értesülés, miszerint Máder Rezső a császár törvénytelen fia lett volna. Az író nem vádaskodik, ám a talányok sorában arról is tűnődik, vajon Molnár Viktornak milyen érdeke fűződött ahhoz, hogy minden szakembert kizárva tárgyalt, egyezkedett, és véglegesítette a képtelen szerződést.

Ideiglenes elhelyezésnek mondja Apponyi a Nemzeti állapotát abban a jelentésben, amelyet 1908. november 27-én írt az országgyűlésnek a Népszínház bérbevételéről. S ha nehézkesen is, idővel a terv komolysága érlelődött azzal, hogy formálódott az új pályázat kiírása, amelyet 1912-ben hoztak nyilvánosságra. A 18 tagú zsűri 1913. január 9-én közölte az eredményt: 31 pályamű között Medgyasszay István nyerte a tízezer koronás első díjat, Bálint Zoltán és Jámbor Lajos elképzelése a második helyre érdemesült, Pogány Móric és Tőry Emil munkáját harmadiknak sorolták. Negyedik: Lajtha Béla pályázata, s további négy tervet jutalmaztak még pénzdíjjal. Az új épület pályázata a Grassalkovich-telekre szólt, így az előkészületek újabb fejezeteként 1913. október 1-jén Albrecht Géza építésvezető és Eichelberger Károly főpallér vezetésével felvonultak a mesteremberek, hogy “a magyar öntudatnak ezt a gyönyörű alkotását” (Hevesi Sándor) beállványozzák, s bontásához kezdjenek. A hatalmas erőfeszítéssel s pontos szakértelemmel végzett munka 1914. március elején fejeződött be, aminek nagyságát jelzi: 2 989 000 tégla, 100 fuvar kő és 24 000 fuvar törmelék elszállításával tisztították meg a terepet. Időközben az építkezés terve is elkészült; kezdetét 1914 őszére jelölték meg, avatása pedig az öreg épület nyolcvanadik születésnapjára, 1917. augusztus 22-re jegyezték elő. Jankovich Béla miniszter előkészítette a törvényjavaslatot, ám a július 6-ai parlament ülés elé már nem kerülhetett. A háború láza, a Szerbia elleni hadüzenet a Tisztelt Házban elsöpörte a Nemzeti épületének napirendjét is…

“A legelején kell kezdeni” – írta Herczeg Ferenc a Színházi Élet 1923/21-es számában, amikor trianoni szétszaggatottságunkban felvetette a Nemzeti Színház új épületének ügyét. S a hajlék sorsa a következő évek, évtizedek gazdasági, politikai, társadalmi hullámverésében újra és újra előkerült. Klebelsberg Kunó kultuszminiszter például 1924-ben értekezletet hívott egybe azzal a céllal, hogy a vidéki színészek miként vehetnek részt a gyűjtési akcióban, amelyet különféle szervezetek kezdeményeztek; a vidéki színigazgatók fizetésük egy százalékát a felépítési alap javára utalták. 1927–28-ban, főként szakmai körökben újra tervek lobbannak fel, majd a színház jubileumi, százéves ünnepségeinek fénykörében a parlamentben is folytatódott a régi nóta: az egykori Tőry–Pogány-féle terv szerint épüljön a ház, avagy új megbízás nyomán kezdődjön a munka. Ismét vitatottá vált a helyszín; egyesek a bódételeppé züllesztett Grassalkovich-telek erkölcsi megtisztítását is látták volna abban, ha az öreg épület helyén valósulna meg a csaknem harminc éve álmodott Thália-hajlék, amelynek felépítését Voinovich Géza “szinte nemzeti becsület kérdésé”-nek nevezett a felsőházi vitában 1938. február 10-én. A Nemzeti Színházról szóló VII. törvénycikk 1938. március 1-jén jelent meg, amely az intézmény hivatása mellett a 2. és a 3. paragrafusban rendelkezett “a korszerű színpadművészeti követelményeknek megfelelő épület kijelölésé”-ről.

Aztán erősebb paragrafusok születtek; véres és újabb nemzetomlasztó évek következtek a második világháborúval, majd újrakezdődött minden – rendelettel. 1949-ben, az ötéves tervről született XXV. törvény 44. § 1. pontjában állt: “Fel kell építeni az új Nemzeti Színházat, a magyar színjátszás és egyben a magyar kultúra egyik legfontosabb központját.” Úgy talán pontosabb, hogy a kommunista párt művészeti intézményének tekintette a színházat, amelyben Major Tamás igazgató igazodó természete és hatalommániája a legnagyobb színészeket is feláldozta; a Sopronkőhidát is megjárt Jávor Pál már nem térhetett vissza; távoznia kellett Uray Tivadarnak, Pataky Jenőnek, majd Tímár Józsefnek; s ebben a kérlelhetetlen, embertelen szellembe belepusztult Bajor Gizi és Somlay Artúr. Az épület és a társulat sebesülésének újabb dátuma: az 1956-os forradalom. Szovjet tankok lövedékei roggyantották meg a Blaha Lujza téri épület Rákóczi út felőli oldalát. Vérzett az együttes is; jeles művészek, Szörényi Éva, Ferrari Violetta, Rajczy Lajos, Juhász József elhagyták az országot. A forradalom napjaiban Major Tamást ugyan leváltották, de aztán visszakerült posztjára, s gyakran végrehajtotta a minisztériumból, pártközpontból és a belügytől érkező büntető parancsokat, amellyel a társulat tovább gyöngült. Mert a Nemzeti a forradalom napjaiban központi, erkölcsi intézménnyé, jelképpé emelkedett. Több művészt bűnbánó nyilatkozatra kényszerítettek; Mészáros Ági nem engedett, őt elnémították; Sinkovits Imre sem gyöngült Aczél György szigorára és a belügy beszervezési kísérletére, ezért a József Attila Színházba emigráltatták.

Elöregedett az épület, s a forradalom utáni esztendők műszaki krónikáját a folytonos és sietős kényszerűségben végzett javítások tételeiből állíthatjuk össze. Alakították a technikai berendezéseket, a földszinten világosító fülkéket építettek be, megjavították a recsegő székeket, de a minisztérium komolyabb alakításra nem nyújtott anyagi fedezetet. Küszködtek hát tovább a műszaki dolgozók; a Csokonai utcából a hatalmas forgalmat bonyolító körúti kereszteződésben hozták-vitték a díszleteket; éjjel-nappal próbára és előadásra építették és bontották az elavult színpadot; dolgoztak az elöregedett forgóval; olykor a falvezetékből kicsapó áramot szelídítették. Egyre nehezebben szervezték a színház életét, hiszen az életveszélyessé vált Katona József Színház előadásait hol Pesterzsébetre, máskor az Ódry Színpadra kellett telepíteni. Az üzemmenet mindennapi kénytelen sodrásában kapaszkodott a színház; alighanem, a felső politikai és miniszteriális vezetés már tudta a sorsát, csak még a fordulat kényszerítő erejére vártak.

Dramaturgiai törvény, hogy az életben is szerkeszteni kell a hatásos jeleneteket. Immár tapasztalattá párolódott: váratlan elgondolásaival a felsőbb akarat a nyári szünetben lepheti meg a gyanútlanul vakációzó színháziakat. 1963. július 10-én a Földalatti Vasútépítő Vállalat, a színház vezetőinek tudta nélkül, értekezletet szervezett a Nemzeti próbaszínpadára. A Nemzeti gazdasági igazgatója és titkára megjelent az összejövetelen, amelyen hivatalosan közölték: a mélyvasút építése, majd az azt követő rekonstrukciós munkák folytán a Nemzeti Színház öt évig nem játszhat az épületben. Az építés-felújítás költségeként száztízmillió forintot jeleztek. Szakmai körben tehát tartós távollétről beszéltek, s nem az épület megsemmisítéséről. De a nyár folyamán Aczél György a színház vezetőivel közölte: a metró építkezése folytán a társulat távozása végleges, s a Nemzeti majd új otthont kap. Bár Ilku Pál volt a miniszter, de a hivatalban első helyettesi minőségében Aczél György irányította a jelentős ügyeket. S a további, több mint két évtizedben, akár magas pártvezetőként, akár miniszterelnök-helyettesi megbízatással, Aczél György mindig a maga hatalmi körében játszott általában a művészet és a színház, s különösen is a Nemzeti társulatával és az új épület sorsával.

Augusztus 16-án ez pontosan kiderült, mert az UVATERV tervtanácsának az ülésén a huszonhárom résztvevő közül húszan az épület megtartására szavaztak, s csak hárman érveltek a lebontás mellett, közülük ketten a művelődési minisztérium, vagyis Aczél György küldötteként szavaztak. A nyilvánosság előtt persze néma csönd; az ezt követő hónapokban feljegyzések, tanulmányok, tervek születtek; a mélyfúrásokkal számot vetve tucatnyi terv készült a Nemzeti épületének megtartására, de már csak a lebontás érvei számítottak. S a kérlelhetetlen politikai akarat a Nemzeti végleges költözésének és elhelyezésének menetrendjén dolgozott. November 6-án Aczél György a Gazdasági Bizottság ülésére összegezte a feladatokat. Majd, beosztásának feltüntetése nélkül, az 1963. november 28-ai Politikai Bizottság ülésére is ő vázolta a bezárás, a lebontás érveit, illetve azt tervet, mely szerint egy nemzetközi pályázat nyomán a Dózsa György úton, a Díszszemle téren kívánatos felépíteni az új épületet.

Íródtak a felterjesztések, de a közvélemény még semmiről sem értesült. A telefonbeszélgetések óraszámát nem ismerhetjük, amely Aczél György hatalmi játékában különösen fontos eszközként működött, mert szóbeli utasításait irattárak nem őrizhetik. Kinek mit mondott? Ugyanabban a kérdésben gyakran ellentétesen vélekedett, erről legendás történetek élnek. A Nemzeti Színház ügyében a politikai forgatókönyv elkészült, amelynek dramaturgiája figyelemre méltó. A közvélemény 1964. február 14-ig mit se tudott a Népszínház–Nemzeti sorsáról, amikor a tévé esti híradójában Sarlós István, a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottságának elnöke egy szakmailag illetéktelen, ám a legnépszerűbb riporterrel, Szepesi Györggyel beszélgetve közölte az országgal: lebontják a Nemzeti Színházat, s a társulat két évig a Nagymező utcai volt Petőfi Színházba költözik, majd az időközben felújított Magyar Színházban helyezik el addig, amíg fel nem épül új otthona. De ezen a csütörtöki napon a minisztériumban egy forgatókönyv is készült Aczél György számára: két színházigazgató váltásának menetét rögzítette. Feltételezhetjük: Meruk Vilmos, a Nemzeti igazgatója a nyár óta tartó kutyakomédiában alkalmanként nem a minisztérium és Aczél György kedvére nyilatkozott és cselekedett, mert az se igen tetszett a színház vezetőjének, hogy az 1963. augusztusi értekezleten vele akarták megíratni a szanálási tervet. Alighanem Meruk viszolygása gyomráig hatolt e pokoli színjátékban, Aczélnak pedig engedelmes hivatalnok kellett; Both Béla már régi és bevált motorosként üzemelt a színházi élet és a pártirányítás között. Így a Madách Színház éléről február 14-én délben felmentették Both Bélát, helyére beiktatták Ruttkai Ottót. Még ezen a napon, másfél órával később, délután fél kettőkor a Nemzeti Színház kibővített igazgatósági és Művészeti Tanács ülésén Aczél György elbúcsúztatta Meruk Vilmost, majd bejelentette Both Béla kinevezését.

1964 tavaszán a sajtó az új Nemzetiről kérdezte a mérnököket és a hivatalos személyeket, de a színház iszonyatos szervezési gondjait, a költözködés menetét nem ismertették, és a színház lebontásának részleteiről is hallgattak. Bizonyára központi csendrendeletre, hiszen a nép nyugalma és főként (ön)uralma iránti központi szociális gondoskodás folytán még az üzemi balesetre, öngyilkosságra is zárlat mondatott ki a sajtóban. Az is beszédes tény, hogy az 1964-es évad eseményeivel lezárt A Nemzeti Színház című kötet (1965) szóra sem méltatja az együttes kilakoltatását. Major Tamás pedig, aki egyedül helyeselte a pusztítást, egyetlen róla szóló könyvben sem beszélt a buldózerakcióról. Gobbi Hilda is hallgatott Közben című emlékiratában. Csönd vette körül a június 28-ai utolsó előadást is. A közönség nem értesült arról, hogy nem az évadot fejezi be a társulat, hanem örökre bezárják a Nemzeti épületét. Jelentéses sorok hangzottak el a búcsúelőadáson, amikor Lear király záró pillanatában Alban hercegként Gelley Kornél siratta az idő természetét: “Nehéz idő sújt: itt engedni kell, / S azt mondanunk, mi fáj, nem azt, mi illik. / A legkorosabb legtöbbet szenvedett. / Mi ifjabbak, kik nyomdokába lépünk, / Ily sok csapást s ily nagy kort meg nem érünk.”

Amikor a Népszínházba költözött a Nemzeti együttese, Jászai Mari az öreg épület iránti ragaszkodásában sistergett: “Régi színházunk? Az emberségesen volt építve, az öltözők emberi tüdőknek, nem patkányokéra voltak számítva. De milyen szégyenletes is! A viceházmestereknek nem mernének olyan lyukakat adni, mint az új színház öltözői! Ezer áldás szállt érte szívünkből építőjére, annak a kis első magyar színháznak! És nézzék meg azt a szennyes, szűk lélekkel épített üzlethelyiséget (Népszínházat), amelyben ma játszunk! Összeszorul a szívünk, mikor belépünk labirintjába és elbúcsúzunk a naptól és a levegőtől.” Herczeg Ferenc emlékiratában (Hűvösvölgy) úgy emlékezett, hogy “a hajdani Népszínházban úgy tévelyeg a társalgó hang, mint a hajófütty Pest és Buda közt…”, s azt is megjegyezte: “…a Nemzeti régi épületének hebehurgya lebontásával, államköltségen végezték ki”. De az “intimus hang”-ot a társulat a húszas évektől kamaraszínházában már megtalálta, s a Népszínház épülete pedig egyre kedvesebb lett a társulatnak és a közönségnek is. Amikor 1964-ben az együttes átköltözött a Nagymező utcai alkalmi épületbe, Kállai Ferenc és művésztársai már fájdalommal siratták a Jászai Mari által méltatlannak mondott épületet: “Sok alkohol kellett, hogy átigyuk magunkat a Nagymező utcába. Nem kíméltük magunkat abban, hogy ráigyunk arra, amit éreztünk. Alig-alig voltunk józanok. Lelkünk, életünk egy darabját vesztettük el – a Templomot. Hozzáálmodtuk az életünket, fiatalságunkat.” S amikor 1965. március 8-án Papp I. Vilmos mérnök ezredes, az országos polgári védelem parancsnokának vezetésével az első robbantáshoz készülődött a bontási alakulat, a Nemzeti együttese ott állt, és siratta drága házát. “Olyan volt a tér, mint egy stadion, annyi ember fonta karéjba az épületet a Körút és a Rákóczi út túloldaláról. Először a főbejárat megemelkedett és összerogyott. Mindenki szemébe könny szökött” – emlékszik évtizedek távolából Breuer Ottó ügyelő.

Őze Lajos emlékére: “…hatalmas döndülés, majd porfelhő következett, és a tömeg rendíthetetlen mozdulatlanságban, némán állt tovább. Ha ordítás lett volna, talán oldja a feszültséget. De az a csönd az elviselhetetlenségig fokozódott bennem és másban is. Bihari Jóska bácsival találkoztam; »Megátkoz titeket az én székely Istenem!« – mondta, s rettentő fájdalommal megindult felfelé a Duna irányába.” Az ötévi száműzetés után az együtteshez visszatért Sinkovits Imre hiányzott a temetésről: “Nem volt erőm elmenni és nézni a pusztulást. Nem szeretek akasztásra járni.” Az épület alkalmas voltát valamennyien vallották. Őze Lajos: “Nagyszerű épület volt. Mesevilágot teremtett.” Kállai Ferenc: “Hogy művészi gátakat jelentett volna az épület? Tudni kellett beszélni, s akkor értették a nézők is. […] Lehet, hogy sok nehézséget kellett megoldani a műszaknak, de a próbák pontosan elkezdődtek.” Szörényi Éva, akinek a férje, Örményi István az 1956-os forradalomig a színház főmérnöke volt, Amerikában értesült a pusztításról: “…sírtam és nem hittem el. Férjem felháborodott és megrendült. Szakemberként állította, a nemzeti érzés elleni hadművelet volt az épület felrobbantása, mert minden műszaki és építészeti gondot meg lehetett volna oldani.” Varga Mátyás a színház nagy tekintélyű díszlettervezője feljegyezte a bontás menetét: “Beszéltem egy mérnökkel, elmondta: négy toronyból állandóan műszerrel figyelték a metró építkezésének hatását. Állította: úgy megyünk el az épület alatt, hogy a színház meg se fog mozdulni. […] A párizsi opera alatt is hatalmas metróállomás épült, s több mint száz esztendeje zavartalanul áll az épület.” Amikor az épület sorsáról beszélgettünk a régi színháziakkal, többen megjegyezték: különös, hogy az építkezés például a hírhedett Budapesti Rendőrkapitányság épületét nem veszélyeztette a Deák téren. Lukács Margit történelmi távlatban fogalmazta meg az épület pusztításának okát: “Tudtam, hogy nem akarnak Nemzeti Színházat. S azóta is, évtizedek óta rádióban, televízióban és az újságokban a Nemzeti lejáratása folyik. Nem csak a színházé. Az eszméé, ami sorsunkat, emberi hovatartozandóságunkat, méltóságunkat is jelenti.”

1965. május 4-én a megtisztított területet átadták a földalatti építőinek és a körúti forgalomnak. A Corvin áruház előtt pedig az autók újra parkolhattak.

Az új épület ügye ígéretesen indult: 1965. január 21-én megjelent a Magyar Építőművészeti Szövetség Tervpályázati Hirdetménye az ezerkétszáz személyes új Nemzeti Színház “építészeti vázlattervének elkészítésére”. Helyszínként a Városligetet, a Dózsa György út menti területet nevezte meg. A tizenhét tagú, mérnökökből, hivatalnokokból álló bíráló bizottság elnöke Aczél György volt. A kiírásban már nem szerepelt egy korábbi terv, miszerint a Nyugaton élő magyar tervezőket is meghívják a pályázatra. A pályadíj összege: 1 520 000 Ft, amely egy I., két II., három III. díj és hét további pályázat megvételét jelentette. Október 31-én bontották fel a pályázatokat, s 1966. január 31-én közölték az eredményt: 92 munka érkezett be, de első helyezésre méltó tervet nem találtak. A második díjat Hofer Miklós és alkotóközössége (KÖZTI) és Jan Boguslawski és gárdája (Lengyelország) kapta. A díjnyertes műveket a közönség az Ernst Múzeumban március 31. és április 5. között tekinthette meg, s ebben az időben a KÖZTI-nél megrendelték a beruházási tervet. 1966. augusztus–szeptemberben a Nemzeti társulata, két év után, a Nagymező utcai második alkalmi játszóhelyéről tovább költözött a Magyar Színházból művelődési házzá silányított épületbe.

1967 augusztusában a legfelsőbb politika megálljt parancsolt: az MSZMP Agitációs és Propaganda Bizottsága úgy határozott, hogy az építkezés 1970-ben kezdődjön, és 1973-ban kell befejeződnie. 1970. február 24-én új beruházási vázlattervet rendeltek meg a KÖZTI-től, amely Hofer Miklós elképzelését alapvetően módosította: kétezer személyes kongresszus befogadására is alkalmas termet határozott meg úgy, hogy az ezerszemélyes színházterem tágasságát mozgatható falakkal növelhessék kétszeresére. A tervezőintézet 1971. március 24-én átadta az új igényhez rendelt műszaki dokumentációt. A Művelődési Minisztérium a Központi Bizottsághoz írott anyagában (április elején) javasolta: Pest-Buda egyesítésének évfordulóján kezdődjön az építkezés, s 1977 őszén avassák fel. 1971. április 21-én a Politikai Bizottság úgy határozott, hogy 1972. január 1-jétől társadalmi gyűjtés induljon, s az építkezés 1974 első felében, az alapkő ünnepélyes elhelyezésével kezdődjön, és 1978-ban fejeződjön be. 1971 decemberében Malonyay Dezső, a minisztérium főosztályvezetője elkészítette a társadalmi mozgalom tervét, aztán 1973. május 4-én újabb javaslatot küldött a pártvezetésnek, amelyben a gyűjtési mozgalom kezdetét 1974-re javasolta. De a legfelsőbb politikai testület már saját határozatát se tartotta be; az általános némaságban egyetlen nyilvános jel a múltra utal: 1973. december 20-án felavatták a lerombolt Nemzeti (Népszínház) épületének emlékkövét, Buza Barna alkotását.

Különféle fórumokon fel-fellobban az új épület sorsa; 1976. szeptember 18-án Bessenyei Ferenc a Hazafias Népfront kongresszusán említette, december 13-án a parlamentben Avar István képviselőként az 1964-es ígéret betartására figyelmeztetett. Feltehető, a felső politika játékát s a belső küzdelmeket is jellemzi, hogy a párt napilapja, a Népszabadság munkatársa, Molnár Gál Péter a Tükör című hetilapban 1976. december 26-án sürgette az új épület ügyét. 1977. január 30-án a Magyar Televízió Horizont szocialista brigádja más közösségeket is felszólított a társadalmi munkára és adakozásra.

Március 14-én a Magyar Színházművészeti Szövetség Közgyűlésén tekintélyes írók, művészek aláírásával memorandumot terjesztettek elő, amely a társadalmi gyűjtés ügyét sürgette. Május 18-án Aczél György Pozsgay Imre kulturális miniszter társaságában a KÖZTI-be látogatott, majd szeptember 1-jén újabb magas beosztású pártfunkcionáriusok tárgyaltak az épület jövőjéről, amelynek újabb fordulata, hogy a színházi feladatai és a pártkongresszusi igények összehangolásába bevonják a Dózsa György túloldalán álló Építők Szakszervezeti Székházát. 1977 novemberében, a “NOSZF 60. évfordulójára hirdetett munkaverseny keretében” a KÖZTI újabb előterjesztést készített, melynek nyomán Pozsgay Imre kulturális és Ábrahám Kálmán építési és városfejlesztési miniszter a Politikai Bizottsághoz nyújtott be tervezetet a színház felépítéséről. December 17-én az országgyűlés ülésén Faluvégi Lajos a Nemzeti épületét az új ötéves terv feladataként jelölte meg. 1978. január 16-án az MSZMP KB Gazdaságpolitikai Bizottsága új javaslat kidolgozásáról határozott, s végleges döntésig a társadalmi mozgalmak indokolatlan voltát mondta ki. Két változatban készült az új terv: az egyik ezer–kétezer személyes, alakítható teremről szólt, a másik nyolc–kilencszáz személyes színház elgondolását tartalmazta.

Önnön szavahihetetlenségét a pártvezetés ugyan nem elégelte meg, de a nemzetközi politikai széljárás huzata elérte az országot. A szovjet rendszer kudarcos politikája, s főképpen a kelet-közép-európai, a lengyelországi, cseh események, a kisebbségben élő magyarság immár eltitkolhatatlan rabságos élete egyre inkább szorította a magyar pártvezetést. Hozzá: a hazai kommunista uralom évtizedeiben az írószövetségben először kikényszerítették a szabad választást 1981 decemberében. A felső pártvezetésnek immár politikai érdekévé erősödött, hogy a Nemzeti Színház ügyében a társadalom összetartó erejét mozgósítsa. Ebben a kedvező helyzetben 1983. január 3-án a Magyar Írók Szövetsége, a Magyar Építőművészek Szövetsége és a Nemzeti Színház képviselői megbeszélést hívtak össze, melynek eredményeként levelet írtak Kádár Jánoshoz, az építkezés ügyét szorgalmazva. A háttérből változatlanul Aczél György irányította az eseményeket, vélhetően az is az ő kamarilla-játéka, hogy a levelet nem Kádárhoz továbbították, hanem Aczél bizalmasának, Agárdi Péternek szignózták. Aczél Havasi Ferenc KB titkárral és más vezetőkkel a KÖZTI-be látogatott, s a munka újraindításáról tanácskoztak, majd különféle politikai, szakmai, miniszteriális megbeszélések nyomán a munka újra elkezdődhetett. Így Hofer Miklós, a Műszaki Egyetem tanára, az 1966-ban megvalósításra szavazott terv építésze, 1983. április 30-tól újra főfoglalkozásban a tervezőintézetben irányította az előkészületeket. A július 14-ei gazdaságpolitikai bizottsági javaslatra július 26-án a Politikai Bizottság határozott: a Pesti Magyar Színház megnyitásának 150. évfordulójára is tekintettel, 1989-re kell elkészülnie az 1966-os pályamű korszerűsített változatának, amely ezeregyszáz személyes nagytermet és kétszáz férőhelyes kamaraszínházat foglal magába. S a legfelsőbb engedély arra is utalt, hogy mód nyílik a társadalmi adakozásra is. Június 6-án a 70. születésnapját ünneplő Gobbi Hildát köszöntötték a Katona József Színházban; a művésztársadalom százezer forintos takarékbetétkönyvvel ajándékozta meg, amelyet a művésznő felajánlott az új Nemzeti javára. A gazdasági, miniszteriális és a pártvezetési fórumok között sietősen haladt az előkészület; szeptember 15-én a Minisztertanács 3259/1983-as határozatba foglalta az új Nemzeti Színház felépítését. Szeptember 21-én a Nemzeti Színházban Az ember tragédiája bemutatójának századik évfordulóján Kállai Ferenc felolvasta azt a memorandumot, amely öt társadalmi szervezet nevében az állandó játszóhely igényét fogalmazta meg, miszerint: “A kor követelményeinek színvonalán folytathassa a szent hagyományt: segítse kifejezni mindazt, amit az emberiség és a magyarság önmagáról, helyzetéről, jövőjéről el akar mondani.”

Lehetetlen összegezni, hogy a társadalom adakozó kedve milyen széles változatokban mutatkozott meg; kisnyugdíjasok ezrei fizettek néhány száz forintot, bányák és a Fővárosi Operettszínház szocialista brigádjai utaltak a számlára, de rendeztek motorversenyt és különféle gálákat, és pénzt juttatott a katolikus püspöki kar; a Magyar Posta bélyegsorozatot és blokkot adott ki; Adni érdemes című rovatában a televízió rendszeresen beszámolt a gyűjtés állásáról. Ízetlen körítéssel, siralmas eredménnyel Skála-téglajegyakciót is hirdettek, amely igazán a Demján Sándor vezette áruház reklámját szolgálta. Spéter Erzsébet azzal nyújtott át adakozásról szóló nyilatkozatot, hogy a majdani színház kávéházát Erzsikének hívják. (Valójában a pénzt nem fizette be.) Sinkovits Imre egy művészcsoporttal amerikai körúton járt, hazatérve úgy nyilatkozott, hogy a repülőjegy árát alig keresték meg. Szörényi Éva egy későbbi beszélgetésünkben elmondta: “Nem hittük el, hogy az a rendszer felépíti az új Nemzetit, egyszerűen azért, mert évtizedeken át olyan nemzetellenes politikát folytatott, hogy elképzelhetetlennek tűnt.”

Már építette volna a rendszer, de a politikai és bürokrata gyakorlat önjáró tehetetlenséggel működött; vég nélküli, újabb és újabb szakmai értekezleteken vitatták Hofer Miklós terveit, aztán külföldi szakértőket hívtak meg, de véleményüket a hivatal eltitkolta a társadalom előtt. Feltételezhetjük: súlyos vélemények hangzottak el. Mert a Tanácsköztársaság-emlékmű és a Lenin-szobor közé tervezett-szorított nemzeti építménynek, amelynek bejáratát autóparkoló sivárosította volna, homlokzatát felvonulások, nagygyűlések alkalmával a hatalom párt- és állami vezetők tribünjének szánták, már olyan képtelenségnek tűnt, ami ellen a szovjet szakértő is tiltakozott. 1987. március 20-án az országgyűlésben Bánffy György interpellált az új Nemzeti sorsáról. Válaszában Köpeczi Béla miniszter beismerte a kudarcot: elmaradt az adakozás remélt összege, a költségvetés pedig nem vállalhatja magára az építést. Áprilisban lebontották a Műcsarnok mögötti palánkokat, felszámolták az építési területet, és visszaültették a fákat.

Voltaképp a Ligetben kezdődött: 1987-ben a felvonulást követő virslis-sörös majális Népszabadság-fórumon Grósz Károly miniszterelnök közölte: közadakozásból 260 millió gyűlt össze, amely kamatozik, s új tervek reményében felvetette az Engels tér lehetőségét is. A Nemzeti Színház együttese intézményének 150 éves jubileumán a Grassalkovich-telken elhelyezett emlékkövet megkoszorúzta, s várta Grósz Károly ígértének beváltását, aki az évadnyitó alkalmából küldött levelet a társulatnak. 1987. november 21-én minisztertanácsi határozat jelent meg az új Nemzeti Színház felépítéséről. Egyidejűleg a miniszterelnök Szinetár Miklóst, a Magyar Televízió főrendezőjét kormánybiztosnak nevezte ki.

Először pályázatot hirdettek a helykiválasztásra, amelyre 1988. szeptemberi határidővel 78 értékelhető munka érkezett. Eredményeként, a következő fordulóban, 1989. május 15-én az Engels tér és a Vár helyszínére kiírták az építési tervpályázatot, amelynek nyomán személyi, szakmai-esztétikai viták lobbantak, s a forrósodó politikai közéletben politikai-bizalmi kérdés is felvetődött. A Népszabadságban pedig Molnár Gál Péter a svéd–magyar érdekeltségű cég javára átjátszott Grassalkovich-telek erkölcsi felelősségét vetette fel. 1988. október 27-től november 18-ig a 15 tagú zsűri négy fordulóban értékelte a 32 pályaművet, melynek eredményeként a félmillió forintos első díjat Ligeti Béla és munkaközössége nyerte. 1990. január 11-én a Minisztertanács 1006/1990-es határozatában megfogalmazta a további teendőket, január 22-én Szinetár Miklós megbízta Ligeti Bélát, hogy készítse el a beruházási programtervet. Bizonyosnak mutatkozott: a megújhodott lendület a hatalmas társadalmi-történelmi változásokban elgyöngül, s az Ügy is elmerül. A demokratikus választásokat követően így is történt. Szinetár Miklóst június 30-án felmentették kormánybiztosi megbízatásából. A színháziak vonulási parádéja augusztus 24-én a Blaha Lujza tér–Grassalkovich-telek–Vár útvonalon ugyan még az új Nemzeti ügyét visszhangozta, ám a magyar színjátszás kétszáz éves évfordulóját megelőző napon, október 24-én az Antall-kormány 1042/1990-es határozatában kimondta: a költségvetés helyzetének ismeretében a színház “a közeljövőben nem valósítható meg”.

Előjátékkal kezdődött. 1994. június 3-án a Nemzeti Színház évadzáró társulati ülésén, amelyen megjelent Mádl Ferenc kulturális miniszter is, Páskándi Géza, a színház irodalmi tanácsadója az új országgyűléshez címzett levelében sürgette az új épület ügyét: “…a nemzet önbecsülése, egy nép önérzete kerül veszélybe, ha e problémának továbbra is halogatás a sorsa”. Memorandumát 138-an írták alá, közöttük a színház szerzői, a jelen levő Sütő András és Határ Győző, továbbá Hubay Miklós, Szakonyi Károly és Gyurkovics Tibor. Horn Gyula, majdani kormányfő, még pártelnökként június 30-án válaszolt: “…azon leszek, hogy a kormány mielőbb tűzze napirendre kérésüket”. Göncz Árpád köztársasági elnök is megkapta a társulat levelét, aki egyetértve a gondolattal, a gazdaság nehéz helyzetére hivatkozva baljósnak látta a megvalósítás esélyét. Fodor Gábor kultuszminiszterhez is eljutott a memorandum, de ő nem válaszolt. Mi több, amikor két alkalommal dr. Varga László képviselő interpellált az új épület ügyében, kiderült, Fodor Gábor még a tényekkel sincs tisztában. Egyik válaszában (1994. november 22-én) számszaki pontatlanságok mellett azt is állította, hogy 1964-ben bontották le az épületet, 1995. február 7-én pedig külföldi példákra hivatkozva a nemzeti színházak időleges gyakorlatára utalt. Valójában ilyen nincs, mert a nemzeti státust Franciaországban éppúgy, mint más országokban szervezetileg és költségvetés szempontjából törvények rögzítik. Az új Nemzeti Színház felépítését a Magyar Szellemi Védegylet és a Magyarok Világszövetsége is folyamatosan napirenden tartotta. A több mint húsz fiatallal erősödött Nemzeti Színház, amely Marosvásárhelytől Szabadkán és Kassán át Párizsig és tovább magáénak tudta a magyar közönséget, hazai nemzetiségi (szerb, horvát) színházak alapításának, kiállításoknak adott helyet; Gulyás Dénes a zenei esték otthonát teremtette meg; külföldi rendezőket, közöttük Andrzej Wajdát hívta dolgozni; a kelet-közép-európai nemzeti színházak vezetőinek tanácskozását is megrendezte; drámapályázatot hirdetett; újságot, könyvsorozatot adott ki; román, szerb, horvát, szlovák, cseh nemzeti színházakkal épített ki együttműködést, jótékonysági eseményeket vállalt magára. Fodor Gábornak és szellemtársainak nem felelt meg, noha egyetlen előadáson és rendezvényen nem jelentek meg, munkáját nem ismerték. Ami kiderült a vele való beszélgetésben is 1995. január 12-én. Néhány nappal később, január 16-án a színház főrendezője, Sik Ferenc tragikus hirtelenséggel meghalt. Fodor Gábor, Török András és Szabó István a színház előcsarnokában felállított ravatalhoz sem mentek el, ám szervezték a Merlin Színházban azt a február 28-ai tanácskozást, amelynek zárszavában Kerényi Imre a távol maradt igazgatót lemondásra szólította fel. Aztán minden csöndesülni látszott.

De váratlan botrány robbant: 1995. szeptember 9-én a Kossuth Rádió Tizenhat óra című adásából kiderült, hogy Princz Gábor, a Postabank elnöke a cége tulajdonában levő New York-palotát átadná az államnak, amelyet a Nemzeti Színház állandó otthonává alakíthatnának át. Óriási felháborodáshullám követte a hírt, amelynek mögöttes összefüggései lassan tisztázódtak: 1995. március óta (a Merlin-ügy után közvetlenül) a New York-ötlet megvalósítására titkos előkészületek kezdődtek a kulturális minisztériumban, amelynek vezérkara: Török András államtitkár, Kerényi Imre, a Madách Színház igazgatója, Szabó István, a minisztérium osztályvezetője, Vargha Mihály és Szegő György építészek. A műszakilag is képtelen elgondolást felháborodás fogadta: az Építőművészek Szövetsége, a Művészeti Akadémia, a Magyarok Világszövetsége és más szervezetek tiltakoztak. A Nemzeti társulatának művészeti és közalkalmazotti tanácsa Agárdy Gábor és Császár Angéla aláírásával nyílt levelet fogalmazott, amelyet az MTI nem adott ki, s csak az Új Magyarország és a Magyar Nemzet közölt, ezzel is igazolván: a New York nem néhány ember sületlen ötlete, hanem komoly és hatalmi érdekek működtek a terv kivitelezésére. Akkor csak sejtettük, ami idővel bebizonyosodott: a sötét, panama-gyanús ügy nem a Nemzeti felépítésre, hanem a Postabank mentésére szerveződött, mert Princz Gábor a New York-palota terhes tulajdonától akart szabadulni, cserébe az ország egyik legértékesebb telkét, az Erzsébet téri ingatlant igényelte. Ebben a telekspekulációval összefonódott kultúrbotrányban Kerényi Imre vitte a vezető szerepet, aki különféle hivatalos levelekben, közéleti szerepléseiben a Nemzeti társulatát is megszólítva hirdette a “New Yorkba a Nemzeti Színházzal!” elgondolást. “Szak”-társai is voltak persze; Babarczi László, a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatója, a főiskola rektora és szövetségi korifeus, aki a Nemzeti társulatának megszüntetését is indítványozta. Továbbá a New York-palota szektájához tartozott Jordán Tamás, az új Nemzeti Színház mai igazgatója is, aki akkor a szabaddemokraták kulturális központjának, a Merlin Színház igazgatójaként a Nemzeti Színház társulata ellen szervezett tanácskozásnak is helyet adott.

Fodor Gábor miniszter és baráti körének a Nemzeti társulata elleni támadásai, továbbá a New York-botrány olyan tarthatatlan helyzetet teremtett a közéletben, hogy a Budai Vigadóban Pécsi Ildikó képviselő fórumot szervezett 1995. november 5-én, amelynek meghívottja volt Horn Gyula miniszterelnök, aki kijelentette, hónapokkal korábban alternatívákat kért a Nemzetire, a New York nem megoldás, s azt is közölte: a Nemzeti társulatára politikai célzattal, illetve irigységből indított támadásokat be kéne fejezni. Jellemző, hogy a jelen lévő médiatudósítók s az MTI megcsonkítva közölték a miniszterelnök beszédét; a Nemzetire vonatkozó mondatokat elhagyták, s ebből következően egyes orgánumok folytatták a “newyorkozást”. Más területeken mutatott alkalmatlansága és a Nemzeti Színház körüli viselt dolgai folytán Fodor Gábort a miniszterelnök menesztette november végén, s a koalíciós megállapodás jegyében egy szabaddemokrata politikus, Magyar Bálint váltotta fel 1996. január 1-jétől.

Még 1995. november 23-án újra felment a függöny: a kormány titkosított határozata szerint a kabinet támogatja az új színház felépítését az Erzsébet téren, amelynek előkészületeként 1996. március végéig el kell készülnie különféle területek szakmai javaslatainak. De azt is tartalmazza a hivatalos dokumentum, hogy a Pesti Vigadó és a Közraktár utcai megoldás lehetősége is megvizsgálandó. Január l-jén távozott a Nemzeti ügyeiben végig dicstelen szerepet vitt Török András is, helyére Inkei Pétert nevezték ki. 1996. február 8-án a kormány megtárgyalta az új Nemzeti ügyét, s határozott: az Erzsébet téren hatmilliárd forintos költségvetéssel a színház felépül, melynek cselekvő jeleként augusztus 30-án dr. Fiala István mérnököt kinevezték az építkezés kormánybiztosának. Október 2-án 14 tagú előkészületi bizottság alakult, amely az épületre kiírandó pályázatot volt hivatva kialakítani. November 28-án a fővárosi közgyűlés az Erzsébet téri telek átadásáról döntött, a másnapi lapok, az MTI közleménye nyomán, rosszízű és sugallatos címmel tudatták: Ingyen telek a Nemzetinek? Valójában, amint korábban utaltunk rá, a főváros(?), az állam (?) a Grassalkovich-telket elorozta az örök tulajdonostól, a Nemzetitől, melynek vezetése hivatalosan kereste a telekváltás hivatalos iratait, de azok eltűntek a rendszerváltás idején a privatizációnak nevezett síbolási hadműveletekben. 1996. december 16-án megjelent az új Nemzeti Színház építészeti kialakításának tervpályázati kiírása, amely mintegy ötven szakember munkájaként száz oldalon foglalta össze a kívánalmakat. 1997. május 29-én a Kempinsky Szállóban rendezett eredményhirdetésen közölték: Bán Ferenc és alkotó kollektívájának tervét ítélték a legjobbnak; a munkát Béres Ilona, a Nemzeti Színház művésznője mutatta be a közönségnek. Június 2-án a díjazott tervekből tárlat nyílt a Várszínházban, amelyet Magyar Bálint miniszter nyitott meg. Június 9-én pedig a pályázók részvételével a Nemzeti Színház rendezésében beszélgetésre került sor.

Az új tervek kidolgozása Bán Ferenc vezetésével megkezdődött, Kő Pál szobrászművészt az épület körüli tér kiképzésével bízták meg. Az 1997-es ősz a társulat sorsát érintő viharos eseményeket hozott. Titkos előkészületek után október 13-án Magyar Bálint, akit Fodor Gáborhoz hasonlóan a Nemzeti munkája nem érdekelt, bejelentette: 1999 nyarától a Nemzeti Színház Magyar Színház néven működik a Hevesi Sándor téren. November 4-én megjelent az igazgatói pályázat, amelyre többeket meghívtak. Ebben egy miniszteri biztos kinevezése is megfogalmazódott, amit a december 11-ei kormányülésen elvetettek, hiszen kormánybiztos felügyeli az építkezést. A Nemzeti Színház Baráti Társasága Jókai Anna elnök vezetésével a miniszterhez írott levélben tiltakozott a morálisan is pusztító gondolat ellen. December 15-én a Nemzeti Színház művészeti tanácsának tagjaival találkozott Magyar Bálint, ahol megerősítette elgondolását, miszerint 1999 augusztusától a Nemzeti együttesének státusa megszűnik. Császár Angéla megkérdezte a minisztert: ha az építkezés elhúzódik, akkor nem lesz Nemzeti Színház? “Reméljük, hogy nem húzódik el, de ha mégis úgy történik, akkor több évig nem lesz Nemzeti Színház” – válaszolta Magyar Bálint. December 16-án az igazgatói pályázatot értékelő testület 8:1 arányban Ascher Tamás kinevezését támogatta Bálint Andrással szemben. December 20-án Magyar Bálint bejelentette: 1998. január 1-jétől Bálint András miniszteri főtanácsosként dolgozik, majd 1999. augusztus 1-jétől a Nemzeti Színház igazgatója. 1998. január 13-án Horn Gyula miniszterelnök látogatott a Nemzeti Színházba, aki elbeszélgetett a művészekkel a kialakult helyzetről, s négyszemközt közölte e sorok írójával: a Magyar Bálint-féle ötletet nem kell komolyan venni. Nemcsak morálisan, hanem építészeti szempontból is súlyos hibának mutatkozott a kettős hatalom, amelynek eredményeként Bálint András javaslatai nyomán az eredetileg 18000 négyzetméteres alapterület terve 28 ezer négyzetméterre nőtt. 1998. március 28-án tartották az ünnepélyes alapkőletételt. A Nemzeti társulatának nem küldtek meghívót az eseményre, majd miután kitudódott, sietősen postázták. Sinkovits Imre és művésztársai előbb táblákkal felvonulva akartak tiltakozni a Magyar Bálint-féle hadművelet ellen, de aztán a társulat java úgy döntött, hogy nem jelenik meg a Göncz Árpád, Horn Gyula és Magyar Bálint jegyezte ceremónián. Több meghívott író is távol tartotta magát.

A polgári kormány 1998. október 29-ei ülésén “A Nemzeti Színház új helyszínen történő felépítésével összefüggő feladatokról” határozott. Az Orbán Viktor miniszterelnök által jegyzett rendelet újra a Városligetet jelölte meg helyszínként, s átadási határidőként 2002. március 15-ét írta elő, s 8,2 milliárd forint költségre vállalt garanciát. Felmentette dr. Fiala István korábbi kormánybiztost, s egy új felelős kinevezését, továbbá az Erzsébet tér rendezését is meghatározta. A közadakozásból összegyűlt s kamatokkal 2,5 milliárd forintra növekedett pénzzel kapcsolatban ez áll: “…a beruházás utolsó ütemében kerülhet felhasználásra”. Megjegyzendő: minthogy minden korábbi kormányintézkedés, ez a rendelet is elfelejtkezett arról, hogy 1983. szeptember 22-én Losonczi Pál elnökletével neves művészekből, a politika által kiválasztott dolgozókból, közszereplőkből megalakult, majd 1984 januárjában több mint nyolcvan személyre bővült az a Védnökség, amely a Pénzügyminisztérium és a Művelődési Minisztérium közös rendelete szerint (6/1984) kizárólag dönthetett az adományokról. Hivatalos irat, miniszter, kormány ezt a védnökséget soha fel nem oszlatta, meg nem szüntette.

Bár a kormányrendelet csaknem minden téren a nemzeti kulturális örökség miniszterét határozta meg a különféle feladatok felelőseként, valójában az elkövetkezendő három és fél évben sem Hámori József, sem az őt váltó Rockenbauer Zoltán érdemleges szerepet nem vállalt. Helyettük a szolnoki polgár-mesteri megbízatásból bírósági eljárás tehertételével érkezett, s idővel elítélt Várhegyi Attila politikai államtitkár irányította a fejleményeket. Első döntéseként kormánybiztosnak kérte fel Schwajda Györgyöt, a szolnoki színház igazgatóját, akit 1992-ben egy napra a Vígszínház rekonstrukciójával megbízott igazgatónak is kineveztek (ezt a társulat tiltakozására a főváros érvénytelenítette), sőt 1994-ben a megbukott Művész Színház művészeti vezetői tisztét is betöltötte. (Akkor munkatársa volt Szabó István.) Schwajda György tudatta a közvéleménnyel: Siklós Máriát bízza meg a Nemzeti Színház tervezésével, akinek nevéhez fűződik, több színház mellett, a szolnoki színház felújítása is, s azt pedig a tévéhíradó tudatta, hogy a kormánybiztos budai házát is ő tervezte.

Az építészkamara tiltakozott, s ragaszkodott a pályázat kiírásához. Időközben a Magyar Bálint által 1999-től kinevezett Bálint András igazgató ellehetetlenült, és távozott 1999 őszén, s 2001 októberében a Színház című lapban már azt tudatta: “Az elmúlt három évben rájöttem egyébként, hogy nincs szükség Nemzeti Színházra” – vagyis: az 1998-as kormányváltás óta. Ezek szerint Bálint Andrásnak pártszolgálatot és nem szellemi és művészeti ügyet jelentett a megbízatás. További közéleti, szakmai harcok, tárgyi tévedésektől zsúfolt újságcikkek, nyilatkozatok keserves és kacajos részletei egy majdani épület- és társulattörténeti monográfia fejezetébe tartoznak. Itt csak annyit: 1999. augusztus 3-án a főváros rendkívüli közgyűlése elutasította a Városliget helyszínét. Így az új Nemzeti Színház épületére, a 88 év során kiírt ötödik, ezúttal a Duna-part – Közraktár utca területére vonatkozó, pályázat győzteseként 2000. május 26-án Vadász György Kossuth-díjas építészt és munkatársait nevezték meg. Ekkor még úgy szóltak a híradások, hogy Vadász György együtt dolgozik Siklós Máriával, mert személyéről a kormánybiztos nem mondott le. Ám feloldhatatlan ellentétek folytán 2000. augusztus 26-án végül Siklós Mária tervének megvalósításával kezdődött el a Duna-parti területrendezés és építkezés.

A társulat rangjafosztásának hadművelete is bonyolódott már ezekben a napokban Várhegyi Attila és Schwajda György irányításával. Augusztus 22-én havonta folyósítandó tisztes összeggel járó Nemzet Színésze címet adományoztak tizenkét, közöttük – hangjuk és tekintélyük elnémítására – hat nemzeti színházbeli művésznek is. Olyan magaslatra persze már nem jutott az adományozók szellemi láthatára, hogy a nemzet tágasságát úgy is jelezzék, hogy legalább egy határon túli művészt, például az Amerikában élő Szörényi Évát is a díjasok sorába emeljék. De már előzőleg kiszivárgott az a hír, amit az augusztus 30-ai zártkörű társulati ülésen Várhegyi Attila közölt a Nemzeti Színház társulatával: szeptember 1-jétől rangjától megfosztottan Pesti Magyar Színházként működik tovább. Sinkovits Imre nem ment el a díjátadó ünnepségre, több kollégájával pedig megfogadta: az új épületben nem vállal szerepet, még ha kérik sem. Ablonczy László, aki 1991–1999 között vezette a színházat, Iglódi István igazgatónak írt levelében felmondta fizetés nélküli szabadságán is érvényes munkaszerződését. A társulat a kiszolgáltatottság néma döbbenetében vette tudomásul a megsemmisítő döntést. Alban búcsúja ismét időszerűen visszhangzott az időből: “Nehéz idő sújt: itt engedni kell…”

Császár Angela művésznő Magyar Bálintnak címzett kérdése így megvalósult: másfél évig a nemzetnek nem volt színháza. Bessenyei Ferenc kijelentette: előbb az épületet robbantották fel, most a társulatot is. Sütő András poétikus szárnyalású üzenetében vallotta meg szolidaritását az együttessel, amelyet a Pesti Magyar Színház évadkezdő előadásán a közönségnek Sinkovits Imre olvasott fel 2000. november 4-én. Ezt követően a kultuszminisztérium egyik hivatalnoka felhívta pesti családtagját, és felszólította: hallgattassák el az írót! A Nagy Rontás immár bekövetkezett: “Nekünk a legszebbik estét, feketeszínre festették…” – énekelte 285 estén az Advent a Hargitán előadászáró siratójaként Sinkovits Imre, aki 2001 januárjában, torkára fagyott jajdulással, pesti magyar színházi tagságát örökre nem igényelve, váratlanul elhunyt.

2001. május 5-én Orbán Viktor miniszterelnök, Demján Sándor, az építő cég vezérigazgatója, Siklós Mária és Schwajda György részvételével bokrétaünnepet rendeztek az új Nemzetinél, amelynek alapterülete 20 844 négyzetméter, a nagyterem 617+16 személy, a kamara pedig 150–200 néző befogadására alkalmas. Garas Dezső mondott köszöntőt, Schwajda György pedig kijelentette: a párizsi Bastille-operát kivéve nem ismer hasonlóan modern teátrumot Európában (Magyar Nemzet, 2001. V. 5.). Az épület körül felállított jeles magyar művészek szobrai fogadják az érkezőket.

A kormányhatározat előírása szerint 2002. március 15-én az új épület megnyílt; Madách Imre Az ember tragédiája című drámakölteményét Szikora János rendezte. Az Úr hangját Sinkovits Imre felvételével tervezték beilleszteni, de özvegye, Gombos Katalin nem járult hozzá. A köszöntőre felkért Mádl Ferenc államfőt Schwajda György, akkor már igazgató, nem fogadta, mert “szabadságra” távozott, így nem jelent meg az avató ünnepségen sem. Orbán Viktor külföldi útjáról késve érkezett az előadásra.

2002 tavaszán választás következett, melynek eredményeként a polgári kormány megbukott, s a szocialista–szabaddemokrata koalíció vette át az ország vezetését. Görgey Gábor kultuszminiszter Huszti Pétert nevezte ki igazgatónak, aki, mielőtt a munkát elkezdte volna, visszaadta megbízatását. Ezt követően pályázatot írtak ki, melynek nyomán ma Jordán Tamás, a Merlin Színház volt igazgatója vezeti az intézményt.

A függöny elé lép a komédiás és Weöres Sándor A kilyukadt világ című versével köszönti a Nagyérdeműt: “Külön árkaink és gátjaink miatt / az Áldás tengerét fövény elissza / Világunk mint sutba vetett kulissza, / tekints rá, itt is ott is átlyukad, / de résein nem tárul a valóság / a szétfeslő tarka látszat helyett, / csak a poros süllyesztő-gépezet, / a döglött jelmezek, a papír-rózsák, / néhány részeg dühödt komédiás / markában bicska játssza még a régi / rémdrámát és únja mindenki más, / filléreit sok kis statiszta félti; vászonrongy-fal zuhan a koponyákra: / a Végítélet korcs paródiája.”

Gyémánt diplomával tiszteltek meg, mivel hetven éve érettségiztem a Kolozsvári református kollégiumban. Akkori osztályunkból ma már csak ketten élünk. Déván, Géza meg én. Elérzékenyülten emlékezhetnék, de csak keserű szívvel gondolok a múltra. Pedig jól átgondolt tervekkel készültünk a jövőre. Kitűnő osztályunk volt. Szinte valamennyien beiratkoztunk a kolozsvári egyetemre. A háború végső szakaszában, mikor Kolozsvárról is ezrével menekültek a családok, mi férfivá éretten, úgy döntöttünk, hogy Kolozsváron maradunk. Minél nehezebb évek jönnek, annál inkább kötelezőnek éreztük az itthon maradást. Vállalnunk kell a sorsunkat.