SERFŐZŐ SIMON

Megállva a ház végén, egyik nap feltűnt, hogy az innen jó kilométerre elkanyarodó földcsatornában emberek dolgoznak: nők, férfiak. Egyvalaki meg, bottal a kezében, sétálgat a parton.

Bottal én még csak a csőszt láttam felbukkanni erre-arra a határban. De ez a botos ember nem a csősz volt. Azt én messziről megismerem. De akkor már szaladok is, meg ne lásson. Jó párszor meggyanúsított már lopással. Valakinek a krumpliját én forgattam ki a földből. Én jártam a Pap útja végi dinnyeföldön, látták, akik arra mentek. Pedig az biztosan nem én voltam. Dinnyészni én csak akkor megyek, amikor senki se lát. Mielőtt odasettenkednék a dinnyeföldhöz, alaposan körül szoktam nézni. Ott engem nem láthatott senki.

A dinnyeföld gazdája se, nem még a csősz.

Ennyiből is érthető, mért nem kívánok vele találkozni. Engem ne gyanúsítgasson alaptalanul. S ne akarja a fülem huzigálni, mert azt nagyon nem kedvelem. Ha a sok húzgálástól meg talál nyúlni, hogy nézek ki?

Kíváncsi voltam, ha nem a csősz, akkor ki járkálhat a csatornaparton? Főleg, kik lehetnek azok, akik a partoldalban, lejjebb is, hajlonganak: ásóznak, lapátolnak – ha jól vettem ki. Erről egy gyereknek föltétlenül meg kell győződnie.

Azt nem mertem megtenni, hogy csak úgy odaállítok. Pedig nem nyúltól származom én, hogy annyira félénk lennék, a bátorság a szélrezzenéstől is inamba szállna!

Most mégis volt bennem némi tartózkodás. A bot tette-e, vagy a sok idegen ember látványa, nem tudtam magamnak megmagyarázni. Igaz, nem is igen töprengtem rajta. Inkább behúzódva a még csak félig megnőtt kukoricásba, a fejemet felütve belőle néha, kezdtem megközelíteni a csatornaárkot.

Lehettek húszan-harmincan is, akik dolgoztak benne. Ásták a földet, s a lapáttal fellendítették a partra. Ez talán nem is lett volna annyira érdekes számomra, ha nem lettek volna ott asszonyok is. Szöget is ütött a fejembe: ásózó-lapátoló munkát fejkendős népség végez? S egyikük-másikuk még csak nem is kötötte be kendővel a fejét, mint anyám szokta, s a többi erre valósi asszony, akiket ismertem. Némelyiken meg kalapot láttam. Nem is akármilyet. Jó széles karimájuk volt, felpöndörödve a széle.

Ez volt a legfurcsább! Szoknya rajtuk, a fejükön meg kalap. Kalapot csak férfiak szoktak hordani – felénk legalábbis. Akkor ezek nem felénk valók lehetnek – okoskodtam. Hanem akkor hová? S a bottal miért áll, járkál fölöttük az a valaki, felügyelő vagy miféle, akit közelebb érve sem ismertem föl. Ő se idevalósi lehet, ezek szerint. De ha nem idevalósi is, ő mért nem ásózik?

Vagy lapátol? Nekem mindegy lenne. Apám az ilyen embert, aki csak nézi, amíg mások dolgoznak, nem sokba veszi, léhűtőnek csak. Ezt rám is szokta mondani, de én olyankor el szoktam somfordálni, nem állok fölötte, míg ő kínlódik valamivel: kerítésszögeléssel, a leomlott házfal megjavításával, egyébbel.

Ennek az embernek azonban esze ágában sem volt elsomfordálni. Inkább kihúzta magát, olyan peckesen járt, mint kakas az óltetőn. Csak taréj nem volt a fején, s toll a hátán.

A bokor mögül, ahol eddig meghúztam magam, visszaóvakodtam a kukoricásba, s inaltam hazafelé.

– Kik azok az árokban? – rontottam anyámnak a kérdéssel.

Mire ő a szája elé kapta a kezét, jelezve vele, hogy ne kiabáljak, mert még meghallja valaki.

– Az is baj?

– Jobb, ha hallgat az ember – simogatta meg a fejem búbját.

Értetlenül álltam. Nem voltam ahhoz szokva, hogy ha valamit kérdezek, anyám ne válaszoljon. Csak amikor odébb tuszkolt a kerítés mellől, s fürkészőn körülnézett, nincs-e valaki a közelben, akkor mondta, lehalkítva a hangját, hogy azok ott, akik az árkot mélyítik, kitelepítettek.

Nem hiszem, hogy én lettem volna az egyetlen, aki nemhogy elsőre, hanem még többedszerre se fogta föl, mit takar az a szó: kitelepítettek. Azt értettem, hogy ezeket az embereket a városokból kizsuppolták, s a faluban szállásolták el őket istállóban, nyári konyhában, kinek hol jutott hely, de hogy miért, az már nem ment olyan könnyen a fejembe. Ahhoz külön ész kellett volna. Főleg akkor álltam értetlenül, mikor anyám hozzátette: pedig nem csináltak semmit.

– Aki csinált valamit, az máshol van. Hűvösebb helyen – tette hozzá.

Tudtam, mire gondol, mert apám nem is egyszer jósolgatta, hová kerül az olyan gyerek, aki nem akar beletanulni a munkába. Az olyanból előbb-utóbb csavargó lesz, akasztófavirág. Belőlem is könnyen az válhat, ha nem vigyázok.

Mindezt akkor mondogatta rám, mikor valami munkát nem végeztem el, elfelejtettem, vagy eljátszottam az időt. Máskor persze az egekig feldicsért, alig tudtam aztán földet érni.

– Ha nem csináltak semmit, akkor miért vannak itt? – néztem újra anyámra.

– Mert amijük volt, kellett másoknak.

Ez fejbe kólintott, mintha gereblyére léptem volna rá.

– A házuk is?

– Főleg az kellett.

Ment vizet húzni a gémeskútból, a vödörrel vitte a nyári konyha elé, letette a gádorfa mellé. A konyhán mindig kell a víz, szokta mondogatni. Amivel azt igyekezett a tudomásomra hozni, hogy ha kifogy belőle, iparkodjak, hogy tele legyen, húzzak bele.

Az én feladatom lett volna most is vizet vinni, de ha elcsábított a kíváncsiság, ki kellett osonnom a csatornapartra!

Mikor a mulasztásra megtaláltam a mentséget, hiszen az oldalam kidőlt volna, ha nem szaladom meg oda-vissza az utat, az kezdett foglalkoztatni, hogy a mi házunk is kellhet valakinek? S akkor mi kinek a csirkeóljába költözünk?

Már majdnem odapenderültem megint anyám elé, hogy tovább kérdezősködjem, amikor megszólalt:

– Nekünk nem kell félnünk. Tanya nem kell ezeknek, mert itt dolgozni kell. A falusiaknál is többet. Azt meg ezek nem szeretnek.

Akkor még nem tudta, vagy ha tudta is, igyekezett eltitkolni előlem, hogy kell bizony nekik a tanya is. Nem azért, hogy megfogják a munka végét, hanem hogy letarolják, nyomát is eltüntessék. Csak még várnak kicsit.

Nem emlékszem már, mibe akartam fogni, talán épp az egyik ereszlukba bekukkantani. Napok óta nem tettem tiszteletemet a fészekben üldögélő négy kicsi, még alig tollasodó verébfiókánál, mondhatom: barátaimnál, s a végén még szemrehányást kapok tőlük. Hol tarthattam, hol nem a létrán fölfelé kapaszkodásban, ki emlékszik már arra, mikor hirtelen ugatásba fogott a kutya.

Elkezdte rángatni a láncát.

– Mi baj, Fütyör? – szóltam oda neki.

Erre még mérgesebben mondta a magáét. Visszacsusszantam a földre, hogy lássam, kit ugat annyira. Minket ki látogat meg.

De nem egy valaki volt az, aki besurrant a léckapun, hanem két asszony lépett a nyári konyha ajtajához, s köszönt be rajta. Láthatóan izgatottak voltak.

Állandóan a csatornapart felé tekingettek.

Mire a közelükbe értem, már csak azt hallottam, hogy anyám nem győzött szabadkozni:

– Csak estére lesz tej, a reggel fejtet már eladtam. Nemrég értem haza a vonattal. Aludttejet tudnék csak adni.

– Jó lesz az is – hallottam tőlük. – Megfizetjük.

– Dehogy fizetik! Van maguknak elég bajuk.

A csatornapartról lóghattak meg, gondoltam, amikor alaposabban szemügyre vettem a két asszonyt. Ezt nemcsak abból gondolhattam, mert riadtak voltak, s állandóan maguk mögé tekingettek, hanem mert nem volt bekötve a fejük, s a hajuk is másképpen nézett ki, mint amihez én hozzászoktam.

Amíg anyám besietett a nagyház kamrájába, én Fütyört próbáltam lecsillapítani. Valamennyire sikerült is, mintha megérezte volna, hogy ezektől az asszonyoktól nem kell félteni a jószágokat, semmit se, nem akarnak lopni.

Kis idő múlva azonban, mikor anyám a kezükbe nyomta a két teli köcsögöt, Fütyör újra rázendített. De nem úgy, mint az előbb, hanem kétszer olyan erővel. Az eszeveszett ugatástól a szája elkezdett habzani. Most engem is megharapott volna, ha elébe állok, hogy hallgasson már, pedig igazán jóban vagyunk.

Nem kellett sokáig várni, hogy kiderüljön, miért haragszik annyira, csap hét határra szóló lármát. S arra se, hogy a két asszonyt közben miért láttam kifelé szaladni a kapun, s próbáltak bemenekülni a kukoricásba. A felügyelő szeme elől szerettek volna eltűnni. Aki a botját rázva – erről ismertem rá – váratlanul a szalmakazal mögül bukkant elő, s eresztette utánuk a hangját:

– Álljanak meg!

Azok futottak még egy darabig, de azután megálltak. Hová szaladtak volna tovább? Mindegy volt már: rajtakapták őket a szökésen.

Észrevettem, hogy akik a csatornában dolgoztak, most a parton felsorakozva figyeltek a házunk felé.

Várták, mi történik. Akárcsak az udvaron lézengő libák, fejüket feltartva néztek kifelé a kerítésen.

– Idejöjjenek! – verte a botja végét földhöz az ember. – Sietősebben!

Mikor odaértek hozzá, kimarkolta kezükből a köcsögöt, s először az egyiket, aztán a másikat vágta földhöz. Ez utóbbi egyből széttört. Szétfröccsent az aludttej, rá a bakancsára, nadrágjára. Úgy kell neki! S majdnem ugrálni kezdtem a kárörömtől. Csak aztán arra gondoltam, hogy azt az aludttejet inkább én ettem volna meg.

Nem azért van az, hogy földhöz vagdossa az ember!

Majd az jutott az eszembe, hogy amikor körbenézte magát, látván az aludttejes nadrágszárát, cipőjét, elszégyelli majd magát. Megbánja, amit tett. De nem. Még inkább felhergelődött. Fröcsögött szájából a nyál.

Majd anyámat vette elő:

– Megérdemelné, hogy feljelentsem! Mit gondol, kik ezek? – s botjával az asszonyok felé bökött. – Burzsujok! S maga még tejfelt ad nekik!

– Aludttejet csak – igazította ki anyám.

– Akkor azt – s erre még nagyobb haragra gerjedt. – Mindegy az!

– Nem tudtam, hogy nem szabad adni.

– Nem, mert nem akarja! Láthatta, hogy itt dolgoznak!

– Nem néztem én arra.

– Azt jól tette. Az hiányozna, hogy eljárjon a szája – fenyegetőzött. – Nagyon vigyázzon magára! Nehogy maga is közéjük kerüljön!

Az asszonyok felé lendítette a botját, hogy lóduljanak, indulás vissza!

– Leveszi a szemét róluk az ember, már elszöknek. Adok én maguknak aludttejet!

Ahogy lépett, majd felbukott abban a köcsögben, amelyik épen maradt. A helyében én fölvettem volna, s odaadom anyámnak, de ő inkább belerúgott. Pedig őbelé kellett volna! Megérdemelte volna azért, amit a két szerencsétlen asszonnyal tett. S azért is, hogy még neki állt feljebb, amiért a köcsög a lába elé került. Mintha nem ő teremtette volna a földhöz!

Oda is mentem, hogy kézbe vegyem a fülét, s a helyszínt is megnézzem, ahol az aludttej kiömlött. Sajnáltam nagyon, látva a földön, de nyaltam volna föl?

Fütyörért indultam, hátha nem veszi rossz néven, ha megvendégelem vele. Igaz, hogy a porban van megterítve, de majd eldönti szegény, elfogadja-e a meghívásom.

KÖRMENDI LAJOS

Az Orgonda-halmon túl, de a Pincés-halmon innen, egy takaros kis tanyában élt egy Juli nevű leány. Az apja a földet művelte és a jószágot gondozta, az anyja segített neki és a ház körül tartott rendet. Velük élt a leány öregapja is, aki egy esztendeje már napközben is sokat feküdt, mert nagyon legyengítette az aggkor. A kisebbik leány, Juli, tizennégy éves, Eszti, a nővére pedig, aki már jegyben járt egy jó dolgos fattyúval, két évvel idősebb volt. Lett volna nekik több testvérük is, de az egyiket elvitte a fejvízkor, a másikat a vörös himlő, a harmadikat a guga, a negyediket pedig a hagymáz.

Vakított az égen a nap. Az apjuk a ház végénél kivágta a régen elültetett akácfák közül az egyiket, megfelelő méretűre szabta, nagyolni kezdte.

– Mi lesz ez, idesapám? – kíváncsiskodott Juli.

– Fűtűl való fa.

– Kinek?

– Öregapádnak.

Dolgozott tovább. Megedzette a fát a tűzben, hogy keményebb legyen, s hamarabb befesthesse. Közben Juli, ahogy szokta, bement az öregapjához, megitatta, enni adott neki. Az öreg szeretettel megsimogatta a kislány fejét.

A nagyobbik leány a karcagi piacon forgolódott az anyjával. Az emberek izgatottan tárgyalták, hogy a környékbeli falvakban kiütött a ragadós nyavalya, a kolera, de már Karcagon is van egy halott, mert az előző napon, augusztus 14-én kiszenvedett Mándoki Ferenc gazda. A két nő idegesen igyekezett vissza a tanyára.

Múltak a napok, és nem történt semmi különös. Kezdett felengedni a családban a félsz, úgy gondolták, ez a mostani ragadós nyavalya talán mégis elkerüli őket.

Az egyik este a férfi kibarkácsolta a fűtűl való fát, befestette bécsi korommal, s várta, hogy száradjon.

A nagylány tett-vett a konyhában. Hirtelen megállt a munkában.

– Idesanyám! Fáj a hasam.

– Nagyon?

– Nem – válaszolta Eszti, de akkor már szaladnia kellett kifelé.

Hirtelen elöntötte a bélsár, nem tudta visszatartani.

– Jaj, istenem – fohászkodott a lány. – Mi van velem?

Szégyellte magát. Nem is öklendezett, mégis hányni kezdett egy idő után, sugárban ment belőle a folyadék már alul-felül. Az anyja fogta a fejét.

– Nem baj, nem baj – ismételgette riadtan.

Kicsit meleg volt a nagylány homloka. Csak vánszorogtak az órák, ám nem nyom nélkül: Eszti szép, hamvas arcbőre összeszáradt, csupa ránc lett, a keze pedig olyanná vált, mint az anyjáé mosás után. Kimerülten feküdt az ágyban, ázott a saját ürülékében, mozdulni sem volt ereje.

Másnap reggel már beesett szemmel nézett vissza az anyjára. Az orra kihegyesedett, nyelve a szájpadlásához tapadt, szinte már beszélni sem tudott. Az anyja törölgette a lány hideg bőrét.

– Húz a görcs – súgta szenvedő arccal Eszti.

Alig múlt dél, s a lány úgy érezte, hogy a szíve, akár egy szabadulni vágyó rab, kétségbeesetten dübögteti mellkasát. Orra, ajka, ujjvégei, de még a bőre is kékes színű lett, az ájulás környékezte, s ez az érzés már nem is hagyta el.

Felhőkkel takarta el a szemét a nap.

Este már az asszony is ágynak dőlt, a kisebbik lány állt mellette, és sírósan kérdezgette.

– Mit aggyak, idesanyám?

A férfi a ház végénél kivágott két másik akácfát is, megfelelő méretűre szabta, nagyolni kezdte őket. A korábban megkezdett fűtűl való fa homlokát kivirágozta, alá pedig felvéste az Eszti nevét, majd egy verset.

A nap sápadtan nézte a tájat, kósza felhők pityeregtek az égen. Amikor Esztit eltemették, hallották a hírt, hogy Karcagon úgy hullnak az emberek, mint ősszel a legyek. A férfi komoran edzette a fát a tűzben, aztán kibarkácsolta, befestette bécsi korommal, s az egyik fűtűl való fát gondosan kivirágozta, rávéste a felesége nevét. Sötét este volt már, de a ház végéhez ment, s kivágott egy újabb fát, leszabta, nagyolta.

– Kinek lesz? – kérdezte Juli.

– Nekem – morogta a férfi.

– De idesapám nem is beteg!

– Mán fáj a hasam.

Szeptember volt már, 1831-et írtak. Az anyjától az apjához ment Juli, utána meg vissza, de néha átnézett az öregapjához is. Itatta, törölgette a szüleit, egészen addig, amíg az anyja le nem csukta a szemét örökre. Néhány nap múlva az apja is követte.

A leány az udvaron találta az öregapját, aki reszkető kezével, időnként meg-megállva, pihegve egy kicsit, éppen egy fűtűl való fán dolgozott.

– Mit vés, öregapám?

– Ráírom az apád nevit.

Súlyos felhők csüngő hasát karistolták a tanya körül tornyosuló jegenyék. Néhány napja mintha mindig szürkület lett volna. A madarak hallgattak, a tanya előtt a tyúkok kapirgáltak egy kicsit reggel, aztán bizonytalanul elindultak az óljuk felé, mintha máris alkonyatot sejtettek volna.

Juli tett-vett a tanya körül, ellátta az öregapját, de az egyik nap váratlanul őt is elővette az enyhe hasfájás, hamarosan már a hasmenés is. Az öregapja állt az ágya mellett, simogatta az arcát és a haját.

– Ne fíjj, kislyány, csak igyál! Ne törőggy semmivel! Igyál!

Csodák csodájára, a leányka meggyógyult. Alig mozdult ki a házból, csak beszélgettek csendesen az öregapjával. Megjött az eső, később reggelente valóságos köd-folyó hömpölygött az Üllőlaposban, aztán hó lepte be a tájat, hideg volt, jégcsapok híztak a nádtető alján, metsző szél süvített, s hordta a havat az utakra, majd megint vastag köd lepett be mindent. Juli öregapja egyre gyengült, február végén simította meg utoljára a kislány haját.

A leány azon gondolkodott, ki tudja-e majd vágni az akácfát, hogy fűtűl való fát faragjon az öregapjának. Kiment a ház végéhez, de ott már egyetlen akácot sem talált. Megfelelő fát keresett. Az istálló ajtajának támasztva rálelt egy kifaragott sírjelre. Az öregapja neve állt rajta, alatta pedig két sor, reszkető betűkkel.

Kisütött a márciusi nap. Juli mélyeket lélegzett, szellőztette a tüdejét és a házat. Körüljárta az épületet. A tanya elhagyottnak látszott, omladozott a fala, a kútgém fájdalmasan nyikorgott. Most vette észre, hogy a házhoz vezető ösvényt már kezdte benőni a fű.

Ahogy feljebb emelte a fejét, Eszti jegyesén akadt meg a szeme.

Egyszer volt, hol nem volt, a keservesi mocsarakon innen, de a kormáncsoki halmon túl, volt egyszer egy öreg juhász. Szíjas, inas ember volt, cserzett arcbőre alatt mintha rögtön a csontja lett volna minden hús nélkül.

Az egyik szép tavaszi napon a vén pásztor elbóbiskolt a nyája mellett. Amikor felrezzent, olyan furcsa érzése támadt! Nem tudta, miért, de valahogy rossz érzés költözött belé. Ahogy nézte a juhokat, mindjárt megsejtette, hogy ezeknek mintha híja lenne. Állt a selyemfüvű mezőn, a tekintetét körbehordozta a nyájon. Számolt. Egyetlen híja volt. Vigyázott, ha esetleg figyelik valahonnan, ne vegyék észre, hogy rájött a lopásra. Állt, mintha mi sem történt volna.

– Igazi betyár nem lop juhot – morogta.

Óvatosan, inkább csak a szeme sarkából körülkémlelt. A környékbeli fákon és a levegőben madarak dicsérték az Isten teremtett világát harsány énekükkel. A nádas lágyan ingott a szelíd szellőben, vízimadarak ricsajoztak benne. Embernek nem sejtette nyomát.

Ha juhász hajtotta volna el, ami megesik olykor a széles karcagi határban, nem elégszik meg egy birkával, morfondírozott magában. Ha rajtakapná az ilyet a tolvajláson, az csak nevetne.

– Csak meg akartam tréfálni, bátyám!

Elütné ennyivel. De ha nem venné észre a lopást, a juhász mélyen hallgatna.

– Ez csak egy kapcabetyár lehetett! – ütötte földhöz a kampóját.

Tudta, az ilyen mihaszna, gyáva őgyelgők lovat vagy marhát félnek elhajtani, csak a juhokra merik rátenni a kezüket. A pásztorok a betyárok aljának tartották az ilyeneket.

Egyre mérgesebb lett.

– Hogy a farkas legyen a kántor a temetéseden! – toppantott.

Óvatos lett. A szemöldöke alól észrevétlenül fürkészte a határt még naplementekor is, amikor behajtotta a nyájat a tanyába. Tett-vett a hodály körül, de egyre a környéket leste az alkonyatban. Már majdnem sötét volt, amikor bezárta a hodályt, s mint aki csárdába indul, dudorászva ballagott a város fele. De nem ment ám messzire! Megállt egy fa mögött, és megvárta, hogy egészen besötétedjék. Akkor visszalopakodott a hodályba, de oly hangtalanul, mint egy macska. Várt türelmesen.

Elnyugodott a világ.

Már kezdett volna álmosodni, amikor halk lépteket hallott.

– Jön már a tekergő! – gondolta az öreg juhász.

A kapcabetyár megállt, hallgatózott, majd mikor semmi gyanúsat nem észlelt, ásni kezdett a hodály fala alá. Már jó kis járatot kotort magának, de biztos akart lenni a dolgában, ezért nem ő bújt át a lyukon, hanem a botjára ráakasztotta a kalapját, s azt dugta be a hodályba. A juhász mosolygott.

– Gyere csak, gyere! – biztatta a tolvajt magában, s rá sem hederített a kalapra.

Erre mindjárt bátrabb lett a kapcabetyár, s azt gondolta, nincs bent a birgés. Nekidurálta magát, nekihasalt a lyuknak, tolta magát előre. Amikor a falon túl felbukkant a feje, kampójával a juhász akkorát odasózott neki, hogy hangot sem ejtett, köszönés nélkül távozva ebből az árnyékvilágból kilehelte a páráját.

A juhász kijött a hodályból, kívülről megkereste a tolvaj holttestét, s a lábánál fogva húzta egészen a mocsárig, s ott behajította a nád közé. Tudta, az ilyen tekergő embert nem keresi senki.

Visszaballagott a tanyához. Állt az ezüstös holdfényben, az eget nézte. Csendes volt az éjszaka. Már éppen elindult, hogy aludni térjen, amikor felvonítottak a farkasok.

KERÉKGYÁRTÓ GYÖRGY

Az esti szentmise előtt másfél órával Guido atyának végre sikerült megtalálnia az Isten ellen szóló ötödik érvet is. Nem, nem a kínaiak segítettek, noha, kétségtelen, a csípős-savanyú leves és a bambuszrügyes marha között elhangzott néhány figyelemre méltó megfigyelés is. A két angyal inkább kacsát evett. Odakint egyáltalán nem állt esőre.

A vasárnapi kiadás már csak az Érdekességek rovatban szorított egy kis helyet a hírnek: az ördög újabb papot kísértett meg az egyházmegyében. Guido atya, aki rendszerint – maga sem tudta, miért – hátulról kezdte az újságolvasást, a kávéscsészét jobbra, a zsemlét balra igazítva csak ennyit jegyzett meg magában: tizenkettő. Mire a terrortámadásról beszámoló címoldalhoz ért, elköltötte szerény reggelijét: a kávét. A dzsemhez és a zsemléhez, természetesen, nem nyúlt hozzá.

Indulás előtt még egyszer figyelmesen átolvasta az aznapra választott evangéliumi szöveget: Mt 10, 16–27. Úgy küldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé. Legyetek tehát okosak, mint a kígyók és ártatlanok, mint a galambok. Legyetek óvatosak az emberekkel szemben, mert bíróság elé állítanak és zsinagógáikban megostoroznak titeket. Miattam helytartók és királyok elé hurcolnak, hogy tanúságot tegyetek előttük és a pogányok előtt. Mikor bíróság elé állítanak, ne töprengjetek, hogyan és mit mondjatok. Abban az órában majd megtudjátok, mit szóljatok. Hiszen nem ti beszéltek, hanem Atyátok lelke szól belőletek. Halálra adja majd testvér a testvérét és apa a fiát. A gyermek szülei ellen támad, és megöleti őket. Miattam mindenki meggyűlöl titeket, de aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül. Mikor pedig egyik városban üldöznek, meneküljetek a másikba. Bizony mondom nektek, nem járjátok végig Izrael városait, amíg el nem jön az Emberfia. Nem különb a tanítvány mesterénél, sem a szolga uránál. Elégedjék meg a tanítvány, ha olyan lesz, mint a mestere és a szolga, ha olyan, mint ura. Ha a családatyát Belzebubnak csúfolják, mennyivel inkább a házanépét? Ne féljetek tőlük! Semmi nem marad elrejtve, mi ki ne derülne, sem eltitkolva, mi ki nem tudódnék. Amit sötétben mondok nektek, mondjátok el fényes nappal, és amit fülbesúgva hallotok, hirdessétek a háztetőről. Szokásához híven nem hagyta, hogy Lucia, a bejárónő hozza elő a kerékpárt, és pumpálja fel a kerekeket, de azt szokásához híven nem bánta, hogy az asszony megtámasztotta kissé a szerkezetet a túloldalról, amikor ő felszállt, s addig tartotta a vázat biztosan hátul, a nyereg mögött, amíg el nem nyerte egyensúlyát. Innen a bolt előtti kanyarig nagy baj már nem eshetett, ott pedig mindig álldigált valaki, hogy segítsen, ha mégis.

Egyszer megesett, hogy szűken vette a kanyart. Az egyik szabadnapos mészáros a megilletődött Guido atyát emelte föl a járdáról, a másik a szerencsétlenül járt biciklit hámozta le a vaskorlátról. A boltos a fejét fogta, az atya reverendáját porolgatta, és könyörgött, várjon, egy pillanat, csak kinyitja a boltot, és sajtot, szárított halat kerít kárpótlásul. Guido atya finoman visszautasította az ajánlatot. Tíz perc múlva kezdődik a szentmise, mondta, nekem el ne késsetek! Nem kedvelte azokat, akik a glória, pláne a szent lecke alatt dobognak végig a padokon, aztán úgy járulnak az Úr asztalához, mintha tiszta volna a lelkiismeretük.

A ceremónia a szokott módon zajlott: a polgármester végigköhögte az evangéliumot (az a rengeteg szivar!), a lőporgyár éjszakai portása az álmossággal küzdött a homília alatt, a boltosné pedig csámcsogva vette magához az Úr testét. Arról nem is beszélve, hogy az áldás után, ahogy Guido atya hátat fordított, hogy meghajoljon a feszület felé, a testvérek tették, amire felszólította őket: mentek békével, de olyan igyekezettel, hogy azt sem volt idejük megvárni, amíg ő eltűnik a sekrestyében. Később megesküdött volna, bosszúságának köszönheti, hogy neki is megjelent az ördög. A sekrestyés így köszönt el: vigyázzon, atyám, délután esni fog!

Guido atya mindennél jobban szerette a kínai konyhát. Na jó, Istent még annál is jobban. A környéken található hét étterem közül éppen azt a kis piszkost választotta ki, amelyik az utcában, néhány méterre a templomtól állt. Annak idején, amikor a derék tulajdonosok a korábban bicikliszerelő-műhelyként működő helyiség átalakításába kezdtek, amikor a homlokzatra helyezték a vörössel húzott furcsa írásjeleket, kétoldalra pedig az arannyal festett, amúgy acsarkodó sárkányfejeket, ő csak ingatta a fejét. Néhány hétig maga ragasztgatta a minduntalan eresztő belsőt a kerékpárján. Aztán nem sokkal később, éppen, amikor az újonnan felfedezett műhelyből karikázott haza a piactér túloldaláról, jókedvében barátságosan visszaintegetett az étterem előtt álldigáló asszonynak és férfinak. Délután volt, elfogadott egy teát.

Hamar megszokta az itteniek főztjét, a pálcikával is könnyen boldogult, pedig a mindig mosolygó asszony és az örökké vidám férfi készségesen hozta a kést-villát is. Először a rizsköretekbe kóstolt bele, később, felbátorodva, végigkóstolta a leveseket, végül bizalommal nyúlt a húsételekhez is – a böjti napokat és heteket kivéve, természetesen. Vigyázzon a szójával, az állítólag hizlal, mondogatták neki a hívek, akik hamarost megszokták, hogy a papjuk kora délutánonként itt költi el az ebédjét. Ők maguk csak alkalmanként tértek be, ha valami másra vágytak, mint amit otthon is megfőzhetnek, vagy akkor, amikor az atyát épp ebédidőben keresték valami sürgős esettel. Bizony megesett, hogy Guido atya egy tavaszi tekercs fölül sietett el föladni az utolsó kenetet. És emlékezett egy különös esetre is. Az étteremben először szolgáltak föl szerencsesüteményt, ő volt az első vendég, aki megkóstolhatta az új finomságot. Habozás nélkül választott egyet, óvatosan harapta ketté, kigöngyölte az üzenetet. A kínai írást várakozásteljesen mutatta az örökké vidám férfi felé. A vendéglős elsápadt, kikapta Guido atya kezéből a cetlit, összegyűrte, és a maga éneklő nyelvén kiabálni kezdett az asszonnyal. Az elszégyellte magát, hogy azonnal eltűnjön a konyha ajtaja mögött. Guido atya azt mondta, szívesen választ egy másikat, de a tálat már sehol sem látta. A férfi sült banánt hozott helyette.

Valahogy mindig úgy sikerült, hogy a szentmise tizenkettő előtt hét perccel ért véget. Ez pontosan elegendő volt arra, hogy Guido atya gondosan elzárjon mindent. Aztán leült, és áhítattal várt. Amikor odafönt megkondultak a harangok, latinul mondta el az Angelust a harmadik verzikulusnál térdet hajtva. A sekrestyés vele együtt mondta végig a szöveget – ez volt az egyetlen imádság, amelyet latinul megtanult. Ezután az atya rendszerint átsétált a plébániára, az ebédig tartó időt elmélkedéssel és pihenéssel töltötte. Később megesküdött volna, ennek is köszönheti, hogy megjelent neki az ördög.

Mielőtt az aranyozott, amúgy acsarkodó sárkányfejekkel díszített étterem megnyílt volna, Guido atya legszívesebben a kerékpárszerelőnél múlatta az időt. Élvezettel nézte, ahogy a szakember kiemeli és egy vízzel telt lavórba helyezi a megereszkedett kerékpárbelsőt, figyeli, hol ereszt, majd megszárítja, megtisztítja a felületet, foltot, ragasztót vesz elő, és eltünteti a hibát. Sohasem fordult elő, hogy ajándékképpen meg ne olajozta volna a láncot, be nem állította volna az ülést, meg ne tisztította volna a dinamó csatlakozását. Amikor végzett, a biciklit a falnak támasztotta, és azt mondta: egy teát most már meginnék. Ilyenkor korhadozó ládát húzott középre, szépen megterített rajta, és kiöntötte a gőzölgő italt. Mindig akadt egy kis teasütemény is. Később, amikor a szerelő a piactér túloldalára költözött, az atya az étteremben teázott.

Amikor az atya belépett a saját ajtaján, az ördög már ott állt a tűzhely mellett, és tojásos lecsót főzött. Hús nélkül, mert Guido atya – furcsa módon – így szerette. Az atya először nem fogott gyanút. Kabátját a fogasra akasztotta, és a szobájába indult, hogy elmondjon néhány magántermészetű imát. Az ördög figyelmeztette, nehogy megint elfelejtsen papucsot húzni, mert az előbb mosta föl az egész lakást, és semmi kedve elölről kezdeni. Guido atya szó nélkül levette a cipőjét, papucsba bújt. A szobájában békét hagyott neki az ördög, így imádkozás után volt ideje végiggondolni, mit fűzhetne hozzá este a nemrég elmondott homíliához. A botrány ebéd közben tört ki. Guido atya már azon is meghökkent, hogy az ebéd kezdetekor az ördög rászólt, ne csámcsogjon! Aztán – mint egy kisgyerektől – megkérdezte, rendesen megmosta-e a kezét? Végül rápirított, ne kocogjon a tányérján a kanállal, mert nem illik, idegesítő is. Ez még a rántott leves fogyasztása közben történt, és korántsem volt elég. A lecsó föltálalása után az ördög egyenesen nekiszegezte az atyának: mit szürcsögsz! Guido atya joggal háborodott föl, hiszen nem volt hozzászokva, hogy csak úgy tegezzék, ráadásul nem is szürcsögött. Nem csoda, hogy rákiáltott az ördögre: most már elég legyen, Lucia!

Ekkor nézett először az asszony szemébe. A hűséges bejárónő az atyára emelte a tekintetét, akinek ettől kis híján kiesett az evőeszköz a kezéből. Lucia szemét nagy, veres karikák övezték, pillantása pedig úgy szórta a gonosz sugarakat, mint egy rosszul beállított elektromos kályha. Az arcára nem lehetett ráismerni. Sötét, mély árkok barázdálták, és kifejezéstelen volt, mint egy helyettesítő kántor hangja. Lucia néhány pillanatig farkasszemet nézett a halálra vált Guido atyával, aztán azt mondta neki: nem pofázik, eszik! Az atya lenyelte a torkán rekedt falatot, ijedtében még egy kis csemegeuborkát is harapott hozzá. Ettől sikerült összeszednie magát. Ne hidd, hogy nem ismertelek meg!, szegült ellen. És akkor mi van?, kérdezte Lucia, egészen pontosan az ördög Luciában. Az atya határozottan felelt: egyszer kijössz ebből az asszonyból. És akkor mi lesz?, próbálta fölingerelni őt az ördög. Meg fogod tudni, közölte egészen nyugodtan az atya. De nem tudott tovább ott ülni. A bejárathoz sétált, és a biztonság kedvéért leakasztotta az ajtó fölül a feszületet.

Guido atya az előző éjjelen szörnyűségeset álmodott. Egy barnásszőke, meglehetősen csinos nő jelent meg először: a felesége. Érdekes módon a tény, hogy ő házas ember, még álmában sem lepte meg az atyát. Annál inkább nyomasztotta, hogy biztosan tudta, a minduntalan feléje mosolygó nő az ördög maga. Szó szerint. A fogadáson, ahol együtt megjelentek, mindketten vodka-Martinit fogyasztottak egy-egy szem olajbogyóval, és kedélyesen társalogtak a többi vendéggel. A szalont viktoriánus stílusban rendezték be: kandalló, nehéz, sötét fabútorok, a korszakra jellemző díszítéssel. Furcsa, de a sarokban egy hatalmas tölgyasztal is állott, az egyik falat pedig polcokra helyezett könyvek borították a padlótól a mennyezetig. Guido atyát egyáltalán nem zavarta, hogy a jól öltözött férfiak szemmel láthatólag csapták a szelet a feleségének, sőt: igyekezett lerázni az asszonyt. Sikertelenül. Ha kiszúrt valakit a terem másik végében, és köszönteni indult, az asszony követte őt. Az atya ettől egyre kellemetlenebbül érezte magát. Beszélgess nyugodtan!, udvariaskodott a feleségével, de az csak mosolygott, aztán megint követte. Az atya végül elvesztette a türelmét. Hadd beszélgessek egy kicsit én is!, szűrte át az indulatossá kerekedett szavakat a fogai között. A nő szótlanul mosolygott, nem tágított. Az álomkép ekkor megváltozott. Guido atya biztosan tudta, körülöttük ott vannak még a többiek, de nem látta őket, csak az asszony vastag, vérvörös, mosolygó ajkait, huncut kék szemét, barnásszőke fürtjeit meg a folyvást a szája előtt billegő koktélos poharat. Megismertelek, dörrent rá az asszonyra. Amaz szelíden mosolygott. Tűnj el!, parancsolt rá az atya, a názáreti Jézus nevében. A nő ellenállt: mosolygott, és maradt. Guido atya arra ébredt, hogy megint kimondja Jézus nevét. Hason feküdt, amikor kinyitotta a szemét, azonnal fölkönyökölt. Igen, Jézus nevét még álmában kezdte el hangosan megformálni, és ébren fejezte be. Ez azonban nem volt elég. A homályos szobában körülnézve semmi különöset nem fedezett föl, pedig határozottan érezte valami nagyon gonosz jelenlétét. Elismételte néhányszor a szent és varázserejű nevet, amitől a feszültség végre oldódni kezdett. Mielőtt visszaaludt volna, meghallotta Lucia konyhai motozásának hangjait: tányérok csörgése, poharak koccanása. Délután, kezében a feszülettel, eszébe jutott az álom, és mindent megértett: valójában arra ébredt föl, hogy Luciát megszállta az ördög. Ezért érezte azt a különös, egészen erős félelmet. Most már azt is meg tudta magyarázni, ami a reggelizőasztalnál történt. A dzsem és a zsemle láttán kérdőre vonta Luciát, Szentáldozás előtt hogyan tehet ilyesmit az asztalra? Nincs az az Isten, hogy én magának a kedvére tudjak tenni, közölte Lucia. A bejárónő ilyen hibát azelőtt nem követett el, és Isten nevét sem szokta volt hiába a szájára venni. Guido atya ennek ellenére nem fogott gyanút, pedig az újság az Érdekességek rovatban közölt hírrel ott feküdt előtte. Maga se késsen el nekem!, figyelmeztette az atya a mosogatással bíbelődő asszonyt.

A Lucia szerepét alakító ördög egy pillanatra sem jött zavarba a szeme elé emelt feszület láttán. Holnap jó lesz a sárgaborsó-főzelék?, kérdezte higgadtan. Igazából Guido atya zavarodott össze. Visszakérdezett: milyen feltéttel? Csinálhatok fasírtot, előzékenykedett az ördög. Legyen inkább tükörtojás!, javasolta az atya. A sárgaborsóhoz?, döbbent meg az ördög. Sose szerettem a fasírtot, közölte most már összeszedve magát az atya. Kis gondolkodás után azt mondta: na, jó, szépen ki fogsz jönni ebből az asszonyból. Te meg mézeskalács huszár leszel a májusi vurstliban, kötötte meg magát az ördög.

Semmi nem marad elrejtve, mi ki ne derülne, sem eltitkolva, mi ki ne tudódnék, jelentette ki hirtelenül az atya. Kérsz még lecsót, vagy leszedhetem az asztalt?, kérdezte az ördög. Hiszen nem ti beszéltek, hanem Atyátok lelke szól belőletek, folytatta Guido atya. Ezzel most mit akarsz?, akadt fönn az edényekkel csörömpölő ördög. Azt kérdem tőled, te, étkek mestere, kezdte rá Guido atya, mert szerette a szókratészi kérdéseket, fölfalhatja-e önmagát egy tál pörkölt? Már hogy tehetné!, ingott meg az ördög. És a mákos guba? A kijevi jércemell vagy a lasagne? Vagy a csípős-savanyú leves?, kérdezte ujját fölemelve az atya. Miket hordasz te itt összevissza!, próbált rápirítani az ördög. Akkor hát azt kérdezem, folytatta Guido atya, az-e a leghatalmasabb, aki úgy van, hogy nincs is? Kétségkívül, ismerte el az ördög. Te vagy-e az?, csapott le rá az atya. Nem, de akkor ki?, fordult szembe vele az ördög. Isten, mosolyodott el az atya. Ugyan!, nevetett föl az ördög, ha Isten nem lenne, én sem lennék. Mondok mást: te sem. Na látod, kontrázott az atya. Ha tehát bebizonyosodik, hogy Isten nem létezhet, el kell ismerned, hogy vesztettél. Isten nem foglalkozik ilyesmivel, mondta az ördög. De én igen, húzta ki magát az atya. Az ördög mélyen elgondolkodott. Hát jó, egyezett bele, ha szállítasz nekem öt érvet Isten ellen, elmegyek. Ez a beszéd, kiáltotta Guido atya. Épp hogy nem csaptak egymás tenyerébe.

Az atyának azonnal föltűnt, hogy az aranyozott, amúgy acsarkodó sárkányfejek alatt nyíló ajtó zsanérja bántóan nyikorog. Máskor ezt valószínűleg rossz előjelnek vélte volna, de most! A vendéglős – mint jó ideje mindig – Guido atya üdvözlésére sietett. Egy jó csípős-savanyú leves?, kérdezte. Rendben, bólintott az atya, pedig fél órája sem volt, hogy az ebédet befejezte. A csípős-savanyú leves mindig megnyugtatta. Mint a gyertyagyújtás, a rózsafüzér vagy a sportújság. Az atya csak az asztalhoz telepedve vette észre a két idegent a sarokban. Udvariasan köszönt nekik, majd jóízűen kanalazni kezdte a gőzölgő levest, amelyet a vendéglős már ki is kanyarított elé. Pedig ebben a vendéglőben mindig tűzforrón tálalták föl a levest. Guido atya igyekezett összpontosítani. Először Szent Ágoston különböző munkáinak – különösen a Vallomásoknak – szellemiségéből és stílusából próbált meríteni, de ezeket túlságosan terjengősnek találta ahhoz, hogy segítségükkel tervét megvalósíthassa. Később Pascal Isten-érve ugrott be. Emez meg éppen velősnek tűnt föl. Gondolt még Canterbury Szent Anzelm érvelésére. Túl szikár, szögezte le végül. Legutoljára Aquinói Szent Tamás öt Isten-érvén elmélkedett. Azt remélte, ha ezek gondolatmenetét megérti, könnyedén kidolgozhatja majd az ellenérveket is. Aquinói alapvetését azonban annyira helyénvalónak érezte, hogy nem jutott ötről a hatra.

Ha a családatyát Belzebubnak csúfolják, mennyivel inkább a háza népét?, szólt át váratlanul az egyik idegen a sarokból. Ekkor különös dolog történt: az atya fölállt a székről, s egy pillanattal később az asztal tetején termett, lábaival ügyesen közrevéve a sótartót, az ecetet és a szójaszószt. A magasba emelte a tekintetét, majd rámutatott a másik idegenre, aki erre mosolyogva azt mondta: ne féljetek tőlük! Ez az!, csapta össze a kezét az atya, ez az! Folytatta: azt gondoltad magadban: én az égre megyek fel, az Isten csillagai fölé állítom trónomat. Az egybegyűlés hegyén telepszem majd meg, messze fenn, északon. Felszállok a felhők magasába, hasonló leszek a Fölényeshez! És lám! Az alvilágba zuhantál alá, a mélységes szakadékba. Bizony-bizony, bólogatott a két idegen, nem különb a tanítvány a mesterénél, sem a szolga az uránál. Ez az!, lelkendezett megint Guido atya. Kérnek szerencsesütit?, kérdezett közbe a vendéglős. Az atya az órájára nézett: két óra volt még a szentmiséig. Bambuszrügyes marhát!, kiáltotta lelkesen. Omlós kacsafalatokat!, rendelt kettejük nevében az egyik idegen. Messziről érkeztek?, érdeklődött Guido atya. Legyetek óvatosak az emberekkel szemben!, felelte az egyik idegen. Jó étvágyat!, terelte el a szót Guido atya. Nem mert többet kérdezni, s talán nem is akart. Odakint az aranyozott, amúgy acsarkodó sárkányfejek hatalmas felhőre vicsorogtak föl. De egyáltalán nem állt esőre.

Zabkását eszem a pucér hasadról, köszöntötte a házba lépő Guido atyát az ördög. Most is azt a virágmintás kötényt viselte, amelyet állítólag a nagyanyja hagyott rá, s amelytől nem volt hajlandó megszabadulni. Az atya egy percig sem habozott: a szemébe mondta az öt Isten ellen való érvet. Hogy jöttél rá?, kérdezte leforrázva az ördög, miközben leoldotta és fölakasztotta a kötényt. Az angyalok súgták, biccentett az atya. Angyalok?, nevetgélt kínosan az ördög. Kacsát esznek a kínainál, tájékoztatta őt Guido atya. Kólát isznak hozzá. Micsoda pocsék ízlésük lett, jegyezte meg az ördög. Próbálj bort rendelni a kínainál, vitatkozott az atya. Az ördög legyintett, és azt mondta: hát, idén nem lett meg a tizenhárom. Kígyó!, bökött gúnyosan Guido atya. Még találkozunk, vágott vissza az ördög. Föl is véstem az ajtófélfára, mutatott oda Guido atya, látod: holnap. Az ördög szeretett volna valami jó kilépőt, de semmi sem jutott az eszébe. Úgy eltűnt, hogy kénszag sem maradt utána. Lucia kétségbeesetten kapott a fejéhez. Jaj, jaj, Istenem!, sopánkodott, sehol se tartok. Tálalhatok, atya? Azt semmiképpen, Lucia, nyugtatta őt Guido atya, próbáljon pihenni egy kicsit! Jó lesz holnap a sárgaborsó-főzelék?, kérdezte még Lucia. Tükörtojással, bólintott az atya. Tudom, úgy szokta, nyugtázta Lucia. Még ötven percük volt a szentmiséig.

Guido atya este az evangéliumi szövegnek csaknem az egészét elhagyta. Ennyit hagyott meg: úgy küldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé. Legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és ártatlanok, mint a galambok.

ZSIDÓ FERENC

Tudja, undorodom a békától. Mert nyálas, mert kiszámíthatatlan, ide-oda szökik, nem képes veszteg ülni, fene rossz nevelése van az átkozottjának. Gyűlölöm is – hisz tudja, alapos okom van rá… A békát irtani kéne. Ha nem lennék ilyen szerencsétlen helyzetben, megalapítanám a Békairtó Intézetet. Szeretett feleségem emlékére… Mindenféle békát irtanék, de főleg a szőröseket. Mert azok bajt hoznak. Nem hallotta? Tényleg nem hallotta? Ha éjszaka bemásznak egy házba, ott hamarosan meghal valaki. S azok az undokok mindegyre bemásznak valahová. Ráadásul rejtőzködnek, átalakulnak, hogy megtévesszenek. A frász esne beléjük! Hogy az a…

Jó, megnyugszom. S ha már ennyire akarja, elmesélem aprólékosan, hogy jártam… Jó, nem hagyok ki semmit, a legapróbb részletet sem. Pontosan emlékszem mindenre. Tudom, tudom, minden fontos lehet. Minden. Az az egész lidérces éjszaka, mely megváltoztatta az életem. Rendben, lassan beszélek, hogy lehessen feljegyezni mindent, ha már úgy akarják. Persze, az igazat, és csakis az igazat mondom.

Egy áprilisi esős éjszakán történt. Váratlanul, megmagyarázhatatlanul felriadtam álmomból. Alattomos rettegés lopózott be bordáim alá, melynek kezdetben nem ismertem az okát. Sehol semmi mozgás, nesz; nem volt, mi megzavarjon, rosszat sem álmodtam. Mégis, mégis… Rossz érzés nehezedett rám. Idegesen hánykolódtam az ágyon, párnámat igazgattam, ide-oda forgolódtam. Szívem hevesen dobogott, fejemben nyomást, ideges lüktetést éreztem. Számolni próbáltam, aztán mélyeket lélegezni, de nem tudtam megnyugtatni magam. Egyedül voltam a szobában – a feleségem a konyhai heverőn aludt –, így nem volt, kinek elmondjam, milyen megmagyarázhatatlan félelem kerített hatalmába. És akkor meghallottam. Azt a hangot… Gyereksíráshoz vagy beteg állat nyögéséhez hasonlított, de volt benne valami kihívó, szemtelen zönge is. Begörcsöltem, a hideg végigszaladt rajtam a tarkómtól az ágyékomig. A hang erősödött. Felállt tőle a szőr a hátamon. Először úgy tűnt, valahonnan az ágyam fejétől vagy a ruhásszekrényből vibrál elő, de aztán be tudtam azonosítani: a konyhából származott. Onnan szivárgott be, minden rést megtalálva, egyenesen az agyamba tódulva. Felugrottam az ágyból, s kirohantam a konyhába. Feleségemet nem találtam a heverőn – görcsös rémületemben eszembe sem jutott gondolkodni rajta, hol lehet –, de az asztal alatt megpillantottam azt, amitől féltem. Tudja mit, ugye? Egy nagy, vörösbarna színű, szőrös békát. A szőrök fölfelé meredtek, tarajként borzolódtak. Pont olyan volt, amilyennek elmesélték azok, kiket balszerencséjük összehozta vele. Legalább kéttenyérnyi nagyságú, dülledt szemű gonoszság. Teste halotti bűzt árasztott, szájából öblös, az egész konyhát betöltő hangok áradtak ki, melyek hatására kiment az erő a lábamból. Kihívóan, felém fordulva brekegett, olyan megátalkodottsággal, mintha valami felső hatalom parancsának tenne eleget. Hangja befont, körülölelt, akár a polip karjai. Tudtam, a halált hozta. Amint már mondtam: akinek a házába belopózik, ott valakit rövidesen kivisznek a temetőbe. Nekem a feleségem volt az egyetlen kincsem, bár olykor úgy éreztem, már elveszítettem… Igen, még mielőtt… Olykor olyan távol kerültünk egymástól, de azért szerettem! Tudtam, őt akarja elragadni tőlem ez az undok varangy. Drága feleségem!, sajdult fel bennem ekkor, miért is szeretsz mindig nyitott verandaajtóval aludni?! Kihívtad magad ellen a sorsot, de nem baj, mert én harcba szállok vele, megmentelek, nem hagyom, nem hagyhatom, hogy elragadjon a halál. A szerelem, a féltés visszaadta erőmet, elűzte görcsös rémületemet, ráugrottam a békára, leszorítva hideg, undok testét. Vad bömbölésbe kezdett, ide-oda vergődött, hosszú szőrei belevágtak húsomba. Rémületemben elengedtem, nyomban beugrott a heverő alá, s közben csípős, vakító varangynedvet lövellt a szemem közé. Üvölteni kezdtem fájdalmamban, közben egyre jobban hatalmába kerített a düh. Végzek veled, csak azért is, hörögtem a szemem törölgetve, közben valami fegyver után kutatva. Szerencsére rövidesen megpillantottam a kisbaltát, melyet feleségem a konyhában, a heverő mellé támasztva tartott. Egyik kézzel megragadtam, másikkal félrelódítottam a heverőt, hogy hozzá férjek a varangyhoz. Azonnal továbbugrott, közben abba nem hagyta gyászos, ugyanakkor csúfondáros brekegését. Olybá tűnt, hogy játszik velem, hogy gúnyt űz belőlem. Felemeltem a baltát, teljes erőből lesújtottam. Félreugrott, a balta éle szikrát vetett a konyha mozaikján. Mire utána fordultam, hogy újra lesújthassak rá, hátulról felugrott a nyakamra, rám tapadt, s a tarkómnál belém harapott. Egyetlen, hosszú, hegyes fogat éreztem húsomban. Vérem kiserkent, lecsordult a gerincemen. Üvöltve hátranyúltam, megmarkoltam, nem törődve a tenyerembe vágó szőrökkel, letéptem a nyakamról, lenyomtam a földre, s lesújtottam rá. Eltökélten, összeszorított fogakkal. A balta az ujjaimat is érte, de nem kaptam el a kezem, nem engedtem el a varangyot, nehogy megint továbbugorjon. Ütésemre teste nagyot reccsent, s zöldes vér lövellt ki belőle. Arcomra, számba is jutott belőle: csípős volt, ugyanakkor édeskés. Émelyegni kezdtem tőle. Persze a munkát azért nem hagytam abba: vagdostam, lemetszettem a lábait, szétlapítottam a fejét; nagy, dülledt szemei szétfolytak, belei és szervei kivartyogtak a seggén, száján zöld színű habokat okádott, bőre, húsa cafatokba szakadt, csakúgy röpködött szét szapora mozdulataim eredményeként, de én csak csaptam és vágtam, mígnem megszűnt rángatózni, míg végül csak egy széttrancsírozott, felismerhetetlen, bűzös zöld tömeg feküdt előttem. Igaz, akkorra az ujjaimat is szétfaricskáltam. Felálltam, ingem ujjával letöröltem arcomról a béka zöldes, émelyítő vérét, s betámolyogtam a szobába. Reszkettem az izgalomtól és a fájdalomtól, ugyanakkor meg is könnyebbültem valamelyest, mert úgy véltem, sikerült megmentenem szeretett feleségemet a biztos haláltól. Roncsolt végű ujjaimat úgy-ahogy átkötöttem egy zsebkendővel, végighevertem az ágyon, testem lassan megnyugodott, a tudat, hogy a bajt elhárítottam, békével töltötte el lelkemet, rövidesen elaludtam. Aztán a többit magam sem értem. Reggel kimentem a konyhába, s a feleségemet vérbe fagyva találtam. Karja levágva, testén, fején tucatnyi seb, melle összeroncsolva. Szemében a halál iszonyata. A béka pedig sehol. Elsápadtam, rájöttem, ez a varangy utolsó húzása, nagy csele: holtában átváltozott a feleségemmé. Csúffá tett. Megleckéztetett. Hiába próbáltam távol tartani, elűzni a halált, nem lehetett.

Azt mondja, nem volt ott semmi béka? Azt mondja, ilyen béka nincs is? Azt mondja, én akkor valójában a feleségemet trancsíroztam szét? Lázálomban, elborult aggyal? Azt mondja, hiába rimánkodott, sikítozott, hiába próbált meg védekezni, valósággal szétvertem a fejét a baltával? Gyűlölettel, szadista hajlamomat kiélve? Azt mondja, a feleségem rettegett engem, azért aludt a konyhában, baltával a heverő mellett, késsel a párnája alatt? Azt mondja, ne próbáljam menteni magam azzal, hogy a béka átalakult, fölvette a feleségem alakját? Azt mondja, huszonöt év börtön jár ezért nekem? Hogy ott majd tovább szőhetem a békás mesét, hitelesebb verziókat találva ki? Jó, ne higgyen nekem. Az igazat mondtam, a színtiszta igazat, az, hogy kételkedik szavamban, nem érdekel. Az sem, hogy hülyének vagy hazudósnak, esetleg mindkettőnek vél. Tudja mit, én sem hiszem, amit felvázolt most! Hogy tudomása van róla, már régóta rosszul egyezünk, a feleségem el akart válni, de én megtiltottam, megfenyegettem. Ugyan, badarság! Imádtam őt! Hozzá nem nyúltam volna soha! Nevetséges vád, hogy én törtem az életére!

Majd meglátja, hogy igazat beszéltem, hogy igenis van ilyen szőrös béka, amikor megjelenik magánál! Undokul brekegve. A falakból is hallani fogja a hangját! Akkor, akkor majd eszébe fog jutni, amit meséltem. És maga is szét fogja trancsírozni, elszántan, összeszorított fogakkal; pépesre fogja verni, ekképp próbálva meg elhárítani a bajt, távol tartani a halált, de nem lehet, ó, nem lehet, a fene ette volna meg, jaj, édes kicsi feleségem…