LÁSZLÓFFY ALADÁR

Nemrég Erdély déli szegletében egy hatalmas, híres székesegyház padjában ültem, és versengésre nemigen hajlamos lelkemben mégis megmozdult valami attól, hogy konstatáltam, bizony nem nagyobb tér ez a mi kolozsvári Szent Mihály-templomunknál. És hányszor élhettem át ilyen tudatos vagy öntudatlan összevetést, összehasonlítást a gótikák és a nemzetek, a nagy stílusok és a nagy irodalmak, a nagy nyelvek és a kis nyelvek tekintetében. Ha igaz, hogy az imádság és a tett, az ige és az akarat tartja az emberi világot, hogy ezen a két mestergerendán, mint valami anakronisztikusan öröktől fogva létező sínpáron nyugszik minden, akkor világos, hogy csendes csak a halott múlt lehet; az élő egyházban, az élő társadalomban, az élő kultúrában lüktető földi élet zajlik, a maga gyarló gondjaival és titkolt vagy megvallott tévedéseivel. Az élő táj maga az ember természete, a környezet a társadalom táj-képe, táj-fogalma is, az pedig költőnként meghallgat, megért, megölel és megköszön mindent. Ebben a természetben, mely a költők műhelyében rendszerint a sötét éjszakában mint képzelet jelentkezik, gyönyörűen tájékozódott – ha a szorosan vett természeti szép után nyomozunk – Reményik Sándor is. Az ő költői képpé festett tájai olyan nagyszabásúak, hogy ritkán készülhettek modell után, miszerint a költő kiül a dombtetőre kis háromlábú ceruzájára, onnan nézni szerteszét, vagy odahasal a Trianonok Niagarájához hallgatni egy kis páracseppes, vérgőzös történelemrobajlást. Reményik tájképe minimum a Kárpát-medence. A tájképet úgy szokta felvázolni, mint Az encián megkékül című költeményében:

Mikor Reményik Sándor jelentkezett, a tagosítás alá került magyar kultúrkertben, nagy költők lendületes kaszálóin és rezedaágyásaiban a szokásos módon épp megszakadtak és épp kibontakoztak kiváló költői életművek. Bizonyos szempontból örök tehertétele lett az ő életművének, hogy az, amivel feltűnt, a Végvári álnév fogalmához kapcsolódott. Hosszú évtizedeken át botrány volt a magyarnak is nemzetben gondolkodni, ezért a nacionalizmus, az irredentizmus tiltó, cenzúrázó pecsétjét érdemelte ki a hivatalos fórumokon, s a kritikátlan, suttogó azértisrajongás áhítatát gerjesztette a versnél a politikumra jobban figyelő közvéleményben. Előre kell bocsátanunk azonban, hogy ami Végvári civil kurázsiját jelenti a huszonkét év elején, az ott morajlik Reményik szó szerint haldokló szívében is a huszonkét év végén, amikor érzi és kimondja, hogy milyen csalódott ő a visszaadott Észak-Erdélybe való bevonulás közepette.

Szinte szemmel láthatóan könnyebb volt a megmaradt természeti tájat felmutatni, érvként alapul venni, hogy a világba kiálthassa: “eredj, ha tudsz!” Ennek a pályakép szempontjából kettős reményikségnek a lényege: az elhagyott, a múlttal mint idővel a térben is elsüllyedni látszó Atlantisszal foglalkozva, vállalnia kellett a “nemzeti költő” magányát, olyanok közt, akiknek ez az átmenet, ez az árnyalat nem jelentett plusz vállalást, plusz tehertételt. Ezzel csatlakozik Reményik egy hídlábsorhoz, az Erdélyben hagyományos intézményemberek sorozatához. Körülötte mások is szerkesztettek, szervezkedtek, ám azok nem írtak lírai verset. Nehéz, talán Batsányi, de Berzsenyi, Petőfi óta egyre nehezebb a nemzeti ügyek-bajok “igazságait” és a nemzeti lét “nagy temetőjének” tárogatós fel-felbúgását jó költeményben egyesítni.

Clujba, Kosicéra, Suboticára. (Budapestről a vonatokat még manapság is oda indítja a hangosbemondó.) Reményik nem ezek felvállalása révén feltűnő költő, és ezek felvállalása révén költőként nem lesz nagyobb a Kosztolányik, Babitsok, Áprilyk, Dzsidák társaságában.

Nem egyszerűen költői óhajokra nem felelnek a történelem dolgai: a harmincéves háborúkat csak elmérgesítik a vesztfáliai békék, s a harmincéves suta békék mindig felmérgesítik a költőket.

Reményik sokkal modernebb mint költő, semmint eléggé konzervatív nyelvi eszközeivel véglegesíteni tudná a poétikus tájban ennek a következményeit. Ez az ő pálya-tragikumának diagnózisa. Reményik elképzelhetetlenül jobb költő ennél – ő éppen a “soron következő”, az időszerű fázisa annak, ami a “Vitézek, mi lehet” felől jő, jődögél az egyre szabadabb verslábakon. Sajnos ezeket a verslábakat, vershétmérföldes csizmákat nem kapta meg a varázslat teljességéhez. Különben Isten mindig kirendeli, hogy valaki előjöjjön új időknek új dalaival. A nemzeti lét új fordulatával megterhelt új korszakhoz ő nem szép lelkű szemlélődőként közelít, de érzi “hasznának” dicsősége mellett, alázattal, poétaként felfogja magányát.