Zmaj akkor is eredetit alkotott, amikor kedvenc magyarjai: Petőfi, Arany és Madách műveinek szerb átköltésére vállalkozott. S nemcsak a János vitéz, a Toldi-trilógia és Az ember tragédiája fordítását köszönhetjük neki, hanem a Murány ostromáét és megannyi Petőfi- és Arany-költemény átköltését (A walesi bárdok, A csárda romjai, A XIX. század költői, hogy csak a legjobbakat említsük), sőt Garay János, Gyulai Pál vagy éppen Tóth Kálmán egy-egy versét is avatottan tolmácsolta. Ez a munka részéről több volt, mint műfordítói vállalkozás. A szerb olvasó egyfelől a magyarságról, a magyar nemzeti karakterről kapott képet általa, másfelől viszont “a szerb irodalmi népiesség alakulását fordította a kiteljesedés irányába”, “…mintegy betetőzve és diadalra víve az irodalomnak azt az irányát, amelyet […] Vuk Karadžić követője, Branko Radičević kezdeményezett.” S ekképpen “a magyar irodalom […] Zmaj közvetítésével […] adta vissza azokat a serkentő hatásokat [a szerbus manierről van szó – L. I.], amelyeket pár évtizeddel azelőtt, a magyar népiesség hajnalán, a szerb népköltészettől kapott.”⁵⁶

A XIX. század második felének szentendrei születésű szerb regényírója, Jakov Ignjatović (1822–1889) nemcsak a magyarországi szerb irodalom közismert képviselője volt, tevékenysége a szerb–magyar kapcsolatok egésze szempontjából is kitüntető figyelmet érdemel. Tanulóéveinek színtere: Vác, Esztergom, Buda volt, a jogot Pesten és Kecskeméten végezte, volt ügyvéd, lapszerkesztő és politikus, majd beállt huszárnak, s 1848-ban a szerbek között ama kevesek közül való, “…akik határozottan szembefordultak a Habsburgokkal, és a magyar nép mellé álltak”.⁵⁷ Memoárok című emlékirata (magyarul Szerb rapszódia címmel jelent meg) az 1848–49-es magyar forradalom eseményeinek becses forrása, benne hosszasan foglalkozik a szerb–magyar viszonnyal, a pesti szerb ifjúság forradalom iránti kezdeti lelkesedésével, Kossuth és az újvidéki szerb delegáció tárgyalásaival, s leírja 1848-as találkozását Petőfivel. Lisznyai Kálmán mutatta be őket egymásnak “a Koltó-kertben”, ahol – mint írja – a magyar költő “költészetről, politikáról vitatkozott” a jelenlévőkkel. Barátság nem jött létre köztük, Petőfi “közönyösen fogadta” új “szerb ismerősét”, “nem látszott rajta, mintha nagyon kedvére lett volna a szerb név említése”.⁵⁸ Az Ignjatović rajzolta Petőfi-portrét a Petőfi-kutató Dienes András “az egyetlen hiteles rajzként” tartotta számon a szabadságharc költőjéről.⁵⁹ A szerb irodalom magyarságképe szempontjából sem hanyagolható részletét idézzük: “Beszéd közben fejtegetésmódja kihívó volt, habár beszéde színmagyar, igazi kálvinista beszéd, kissé vontatott hangsúlyozással, mint ahogy Pest vármegyében beszélnek, hogy a Bánságot ne is említsem. Barátai mindezt iránta táplált szeretetből elviselték. Én nem tudtam volna harmonizálni vele, mert látszott, hogy tökéletesnek tartott meggyőződésével nem átallotta a többieket tirannizálni. Gyönge szónok volt, habár eredetien beszélt magyarul, s habár szívesen beszélt. Helyzetéhez képest rendkívülien öltözködött. Rövid spencerkabát, gombokkal, kicsiny, afféle sajkás-kalap, a kalap mellett toll volt, valahogy kocsisan, nyalka, vagy olyan, mint amikor a huszárkáplár civilt ölt. Lehet, hogy tán másképp is öltözködött, én azonban akkor még nem olvastam költeményeit, az utána következő években sokkal több mindenféle elfoglaltságom volt ahhoz, semhogy versekkel foglalkozhattam volna; csak később olvastam ezeket a gyönyörű költeményeket. Valami mégis szemembe ötlött, ez pedig arcának és fejének szerb jellegzetessége. Termete közepes volt, vékony, szinte apró. Feje kisebbszerű, kerek, homloka nyílt, kissé nagyobb, de mégis arányos, nem kidomborodó, de nem is élesen hátranyomott, arca félig ovális, száraz, sárgásan sötét színű, arccsontjai – soványsága miatt – mondhatnám kiugrók, mégsem nagyok, állcsontja és a szája keskeny, az orra sem római, sem égbe meredő, hanem a szokásos közepes, tövében kissé horpadt, a szeme az arcához képest nagyobb, fekete, igen mélabús kifejezésű; arcvonásai finomabbak, de harcot és szenvedést mutattak, szakálla kissé hegyes, haja fekete, sűrű, göndörödő. Nem volt éppen Jupiter tonans, de érdekes feje volt. Társai, akik jól ismerték, ebből a szemből, ebből az arcból kiolvashatták belső, nemes tusakodásait; én, aki nem ismertem, azt hittem, hogy ez a megkínzott arc az éjszakai korhelykedések következménye, hogy csupán katzenjammer, mert a költők rendszerint nem ellenségei a nektárnak. Így nem ismertem őt jól, társaságát nem kerestem, sőt kerültem. Az nem fájt nekem, hogy Petőfinek vagy Petrovicsnak hívják-e, a fontos az, hogy dicsőséget szerzett saját magának és hazájának is…”⁶⁰

A szépíró-regényíró Ignjatovićról sokféleképp vélekedik az irodalomtörténet. Legtöbben “Szentendre írójaként” emlegetik, Jovan Skerlić vélelme szerint realista, Milosevits Péter “Jókai rokonának” tekinti,⁶¹ Dragiša Živković “Jakov Ignjatović biedermeier stílusáról” értekezett,⁶² Bori Imre pedig Tolnai Lajos-párhuzamokat érzékel az író szépprózájában.⁶³

A regény értékvilágáról megoszlanak a vélemények. Vasa kalandos életútja, konfliktusai okán rokonítják Eötvös, a horvát Šenoa és Ante Kovačić, sőt Thackeray műveivel is,⁶⁴ de írónk alighanem Jókaitól tanult a legtöbbet. Szempontunkból mérlegelve, a Vasa Rešpekt legfontosabb hozadéka a magyar szabadságharc eseményeinek regényes szerb interpretációja, amely magyarofil irányultságával korrigálta a szerbség körében a magyar szabadságharcról kialakult negatív képet.

A szabadságharc bukását követő évtizedekben a szerb irodalom magyarságképét, sajátos módon, egy máig rejtélyes személy, Kondor Lajos munkássága motiválja. (Kilétét máig sem sikerült felderíteni.)⁶⁵ Szerb népdalokat fordított magyarra, de a horvát epika olyan kiváló alkotását is átültette, mint Ivan Mažuranić romantikus elbeszélő költeménye: a Smrt Smail-age Čengića (Čengić Smail-aga halála). Mindezek mellett tanulmányokat is írt a szerb népköltészetről, s egy figyelemre méltó dolgozatot Elméletek a szerb irodalomról címmel. Írásaiban a barátság, “az emberiség testvériesülésének nagy eszméjét” kívánta szolgálni – annak tudatában, hogy a “…több évszázados kapocs, mely bennünket [ti. szerbeket és magyarokat – L. I.] egymáshoz köt […] a hazánkban lakó műveltebbjeinkre vár az édes kötelesség […] a testvéri szeretetet helyreállítani…”⁶⁶ Erre a hangra – érthetően – a szerb irodalom is reagált. A Letopis Matice srpske 1858-as évfolyamában szép méltatás jelenik meg Kondorról, amelyben egyebek között ezt olvassuk: “…A magyarok között, akik most ebben az irányban munkálkodnak, a legtöbb említést és elismerést részünkről és a magyarok részéről Kondor Lajos úr érdemli meg. Még tavaly, 1857-ben a Pesti Napló című pesti magyar újságban lefordította a Smrt Čengić-age-t. Később jelent meg a Szépirodalmi Közlöny című magyar szépirodalmi lapban egy érdekes cikke lírai költeményeinkről. Nemrégiben ismét a Pesti Napló-ban fordította le néhány hősi énekünket, nevezetesen Jurisics Janko, Beg Ljubovics és Pivljanin Baja, Predrag i Nenad címűeket. Hamarosan pedig megjelenik tőle a Nővilág című szépirodalmi lapban az Omar és Merima halála magyar fordítása. Kondor úr e téren is fog működni. Kívánunk neki állhatatos akaratot és a legjobb sikereket. Örülni fogunk, ha szép példája még több képzett magyar embert serkent majd ilyen munkára. Népköltészetünk gazdag kincsesházában találnak elég színaranyat és valódi keleti gyöngyöt. Mi a magunk részéről sem maradunk adósok. Ahogy eddig, úgy a jövőben is figyelemmel kísérjük a magyarok irodalmi ténykedését és arra törekszünk, hogy legszebb műveiket lefordítsuk, hogy nálunk is virágozzanak. A jót és értékeset terjeszteni kell, amennyire csak lehet, hogy közkinccsé váljék…” (Póth István fordítása).⁶⁷

A szerb irodalom magyarságismerete és -képe a XIX. század végén s a századfordulón bővült érdemi módon. A főszerep a népszerűsítésben a bácskai és bánáti születésű írók, tudósok érdeme, akik mindkét nyelv és kultúra ismerőiként lettek a magyar irodalom szerb befogadásának szorgalmazói és megvalósítói. Zomborban élt Laza Kostić, itt született és diákoskodott Veljko Petrović, itt volt középiskolai tanár Margalits Ede, a budapesti egyetem horvát nyelv és irodalom tanszékének későbbi professzora (1914-es nyugdíjazását követően is ide tért vissza), Újvidéken és Karlócán pedig Blagoje Brančić és Veselin Đisalović szorgalmazta a magyar irodalom és kultúra szerb nyelvű népszerűsítését. Működésük szellemi terepe kezdetben a műfordítás és a tudományos élet. Blagoje Brančić 1907-ben kötetnyi magyar vers fordításával jelentkezett (Iz mađarskog perivoja = A magyar díszkertből volt a címe), zömmel Petőfi-költeményeket tolmácsolt, de jutott hely kötetében például Gyulai Pálnak is.

Az igazi áttörést Veljko Petrović fellépése és munkássága jelentette, akinek szépprózai írásaiban élete végéig vissza-visszatérnek a magyar témák, motívumok. Miként már említettük: Zomborban született, szerb családban, szerb fiúnak, de gyermekként a vegyes lakosságú kisvárosban anyanyelvi szinten sajátította el a magyar nyelvet is. A szülők, nagyszülők hívő pravoszlávok, a családtagokban élt a szerb nemzettudat, s erősek az ószerbiai rokoni kötődések is. Mindez nem jelentett akadályt, hogy az ifjú Petrović a zombori gimnáziumot elvégezve Budapesten folytassa tanulmányait az egyetem jogi karán. A Tökölyanum szerb diákközösségében tevékeny részt vállalt. A magyar irodalmi élet újabb eredményeire is figyelő Petrović jelenség volt a századelő Budapestjén, szerb és magyar kortársai egyaránt annak látták, köztük Kosztolányi, aki maga is a Bácskából származott. Ez utóbbi később, 1913-ban, Pesten töltött ifjúkorukra emlékezve írta le a Világ hasábjain, hogy a délceg termetű szerb fiatalemberben “zseniális költőt, modern poétát, formabontót és újat-hirdetőt” tiszteltek, aki nyolc nyelven, így magyarul is folyékonyan beszélt. Írói pályakezdése is Budapesthez kötődik. Magyar költőket fordít szerbre, s szerbeket, horvátokat magyarra, írt “…kis informatív esszéket […] a magyar irodalom néhány jelentősebb egyéniségéről, de Ady méltatására is vállalkozott”.⁷⁰ Érdeklődése a kortárs magyar irodalom iránt szembetűnő, s e skála széles: Farkas Imrétől Molnár Ferencen és Mikszáth Kálmánon át Ady Endréig, Kosztolányiig terjed.⁷¹ Igaz: kezdetben inkább a divatos poéták (Makai Emil, Farkas Imre), tehát a modern nagyvárossá nőtt Budapest irodalmi életének képviselői kötik le figyelmét. Az általuk művelt poézis művészi rangja-értéke nem sok, de éppúgy beletartozik a századforduló magyar irodalmának színvilágába, mint “…Szabolcska Mihály […] Ábrányi Emil szépen csengő közhelyei – igényesebb körökben – Reviczky dús érzelmessége és Kis József […] lírája” – valamennyi a kor “ünnepelt értéke” gyanánt.⁷² Nem meglepő a fiatal Veljko Petrović érdeklődése e ma már megfakult “zsúrpoézis” iránt, és az sem, hogy említett fordításai mellett az Ország-Világ című lapban egy magyar nyelvű verset,⁷³ illetve Milorad Mitrović Halott vitéz című költeményének magyar fordítását adta közre.⁷⁴ Mindkét szöveg a századfordulón virágzó Szabolcska-, Farkas Imre-, Pósa Lajos-féle dalköltészettel mutat szoros rokonságot. A textusok irodalomtörténeti vonatkozására maga Veljko Petrović hívta fel e sorok írójának figyelmét 1964. december 24-én kelt magyar nyelvű levelében: “Már gimnazista koromban megjelent két költeményem az Ország-Világban, amiket Horváth iskolatársam (a kálvinista, egy legutóbbi elbeszélésem modellje) küldött be a szerkesztőségbe tudtom nélkül.” Az idézett levélrészlet egyfelől egy késői keletkezésű (1964) Petrović-elbeszélés keletkezéstörténetét világítja meg, másfelől fontos adalék a Petrović-széppróza magyarságképének bemutatásához. A Joži Kemenj naš Kalvin (Kemény Józsi, a mi Kálvinunk) című elbeszélésről van szó, amelynek főhőse Debrecenből ment Zomborba, hogy tanulmányait befejezze. A novella alábbi részlete kellőképp illusztrálja: az öregkori írásból még mindig mennyi intenzitással tör elő a félszázaddal korábbi, diákkori élmény: “Az, hogy mi ketten, ő a kálvinista s én a pravoszláv hitű, az erős katolikus közösségben egymásra találtunk, csupán külsődleges alkalma volt a közeledésnek… Debrecenből jött ide, a nyolcadik osztályba, mivel minden hozzátartozóját elveszítette. Apja egy éve meghalt, anyjára meg nem is emlékezett, mint ahogyan én sem. A katolikusoknak ebben az intézetben minden másnap hittanóra volt, a többiek pedig: a zsidók, az evangélikusok, a reformátusok és mi – az ő katekézisük szerint –, nem egyesült görög szertartásúak, az udvaron tartózkodtunk. De ebben az esztendőben már a második ilyen napon sűrű szeptemberi eső hullott, és mi, eretnekek és schismaticusok az osztályban maradtunk, azzal a megkötéssel, hogy helyünkön maradunk, mint a szelíd bárányok. És akkor, az elmagyarosodott, bunyevác dr. Buday⁷⁵ a keresztény és az eretnek morálról szóló előadás közben félbeszakította az elméleti fejtegetést, és szidalmazni kezdte az egyedül üdvözítő hittől elszakadt valamennyi hitehagyottat. Ez a vézna, ragyogó fekete lüszter reverendát viselő, harminc év körüli, horpadt mellű férfi végül a pokollal fenyegetett meg bennünket, ha nem szakadunk el az ördögtől. A hirtelen támadt néma csendben nem tűnt fel nekem, hogy néhányan a pokolravalók közül szaporán kapkodták a levegőt, az újonc Kemény Jóska pedig – velem egy padban ült, balfelől – félig felém fordult, és kitartóan, jelentőségteljesen és határozottan a szemembe nézett. A szünetben odajött hozzám és semmit sem szólt a pap kirohanásáról, csak megvonta a vállát és összevonta a szemöldökét. Két-három nap alatt jó barátok lettünk.”⁷⁶

Veljko Petrović a vázolt események s impressziók idején tizenkilenc esztendős (1903-at írunk), életében ez az időszakasz az íróvá, költővé és publicistává serdülés pillanata. Újabb impulzusok is érik: felfigyelt Bródy Sándor Jövendőjére, amelyben már Ady verseit is olvashatta,⁷⁷ s bizonyára kezébe került Ady 1903-as, Még egyszer című kötete is, akinek szimbolizmusát megismerve maga is “az irodalom modernebb hangjait” kezdte keresni.⁷⁸ Innen már egyenes volt az útja az Ady-vers recepciójáig,⁷⁹ s 1906 táján szárba szökkenő és gyorsan kiteljesedő novellisztikájáig. Ez a novellisztika a magyarság szépírói ábrázolásának Közép-Európa kontextusában is a legjobbak közül való. A századforduló Bácska- és Bánát-képének egyéni, sajátos atmoszférát megjelenítő változatát teremtette meg. Hat évtizeden át bővítette a Délvidék e szépprózai tablóját, mindig újabb színeket keverve a palettán tárgya koloritját bővítendő.

Veljko Petrović féltucatnyi elbeszéléskötetét lapozva megannyi magyar vonatkozású kisprózai alkotásra lelünk. Az 1906-ban írott Crucis amore című novella világában például a magyarságélmény éppúgy meghatározó, mint a már említett, 1964-ből való Kemény Józsi, a mi Kálvinunk című írásban. A hat évtizedes belletrista pálya gazdag novella- és elbeszélésanyagában tallózva pedig olyan, a mívesség jegyeit hordozó, magyar motívumokban gazdag írások vonják magukra figyelmünket, mint a Putics Péter, a Bunja (A bunya), a Stekliš u Ravangradu (A rónavári bennfentes), az On ne voli (Nem szereti), a Jesenje sećanje (Őszi emlékezés) vagy éppen az első világháborús élményekből építkező Takmaci (Vetélytársak) s a Mađar Pišta (Magyar Pista) című elbeszélések.

Úgy tűnik: a magyarságélménynek ez a számottevő rétege szükségszerűen vált Petrović elbeszéléseinek determináns elemévé. Szűkebb hazája, Bácska, ezen belül is Zombor társadalmi közegében a magyarság mint etnikai, társadalmi és politikai tényező volt jelen, s szépírói témák sokaságát kínálta a későbbi novellistának. Az érettségi után Pesten jogászkodó fiatalember a századforduló Magyarországának szélesebb spektrumát is megismerhette, egyúttal a magyar irodalom Mikszáth vagy éppen Herczeg Ferenc rajzolta dzsentriképét is. Mint szerb származású diák, magyar vezető réteg és nemzetiségi lakosság viszonyát is világosan érzékelhette. Figyelemmel kísérhette továbbá a magyar parlamenti ellenzék Bécs-ellenes fellépését, Tisza István 1905-ös távozásának körülményeit, az ellenzéki pártokból alakuló koalíció által meghirdetett nemzeti ellenállást, s tán még – bár ezt csak feltételezzük – az éppen akkoriban fellépő magyar polgári radikalizmusra is felfigyelt.

A pesten diákoskodó Petrović magyar politikai élet iránti érdeklődésének számos bizonyítékára találhatunk a már idézett zágrábi Srbobran 1903–1907 közötti évfolyamaiban. A lap budapesti levelezőjeként cikkeiben elsősorban a nemzetiségi problémakör aktuálpolitikai kérdéseit ismerteti, főleg az iskolák, a nemzetiségi oktatás körüli vitákat, de megrajzolja Kossuth Ferenc miniatűr portréját is, 1907-ben pedig a Fiumei rezolúció ürügyén arról értekezik, hogy szerbek és horvátok demokratikus megegyezése a magyarsággal mindaddig nem lehetséges, amíg Magyarországon feudális viszonyok vetnek gátat a nemzetiségi és magyar lakosság szélesebb tömegei akaratának. Ez utóbbi fejtegetése már egybehangzik a Croatia, Petrović és Juraj Gašparac Budapesten megjelenő “Horvát–szerb szociálpolitikai, gazdasági és szépirodalmi havi szemléjének” lapjain megfogalmazott, magyarok, szerbek és horvátok közeledését célzó programjával, és sejtetni engedi azt is, hogy Petrović sok tekintetben a magyar polgári radikálisokkal azonos hullámhosszon gondolkodott. Egy későbbi, 1913-ból való, Kosztolányival történt szellemi “üzenetváltásban” írta: “…nem vagyok […] irredentista, szerbszínű Weltbürger. Szeretem Önöket, fiatal, szabadelvű magyarokat.”⁸⁰

Kérdés: miként jelenik meg ez a politikával átszőtt életanyag Veljko Petrović szépprózájában? Sommás válasz szerint a szerb nemzeti érzület függvényében, szociális motiváltsággal, de végül is az esztétikai igazság hitelével. A korai, az első világháborút megelőző évtized prózatermésében a szerb és bunyevác polgárság aszszimilációjának, a dzsentri életvitel eluralkodásának jelensége foglalkoztatja, egy folyamat, amelynek végkifejlete a deklasszálódás, a gyökértelenné válás. A bunyó című elbeszélés főhősének, dr. Stipa Paštrovićnak sorsa azt példázza: hová vezet az útja a paraszti sorból kiemelkedett, értelmiségi pályára lépett, házassága révén a vármegyei dzsentri világ köreibe felkapaszkodott bunyevác fiúnak, akit felesége, az “előkelő” származású alispánlány, kolozsvári Kolozsváry Boriska kerget a végpusztulásba. Más helyütt (Nem szereti) a magyar katonatiszt típusait vonultatja fel, majd az elmagyarosodott, életvitelével, politikai szerepvállalásával a vármegyei nemesség létformáját követő-utánzó bunyevác família természetrajzát írja meg egy feszesen komponált, szerelemábrázolását tekintve romantikus színezetű, de a századforduló elbeszélő prózájának modorát követő, annak eszköztárát is kamatoztató elbeszélésben (Mikloševićeve sirene = A Miklošević szirének).

Miként számos közép és kelet-európai kortársa, 1912-től Veljko Petrović is jelen volt az egyre jobban szélesedő balkáni háborús események, majd az első világháború csataterein. Az első világháború idején természetesen nem a monarchia katonájaként, mint Crnjanski, Krleža vagy a román Liviu Rebreanu, hanem Szerbia oldalán. Már 1912–13-ban haditudósító a Balkán-háborúk harcterein. Az 1914-ben kitört első világháború, az előzőekhez képest, új szituációt jelentett számára. Szerbiai állampolgárként immár azokat kellett ellenségnek tekintenie, akik egykori szülőföldjéről, netán szülővárosából, s az ifjúságot, az egyetemi éveket jelentő-asszociáló Budapestről mentek a szerbiai frontra. A háborús időket idéző írásaiban szükségszerűen bukkan fel az az alaphelyzet, amelynek emberségpróbáló voltát igyekszik megragadni. Van egy elbeszélése, a Vetélytársak, amelynek hősei: Alföldy Zoltán hadnagy és Idvorszki ügyvéd – az egykori rónavári szerelmi vetélytársak – a szerb csapatok által ellenőrzött területen találkoznak újra. Idvorszki a fogolytábor cenzora, Alföldy hadifogoly. Az előbbi, három Alföldynek címzett levél láttán idézi fel egykori emlékeit: a szépséges Zsótér Adrienn iránti vonzalmát, a párbajt, amelyet Alföldyvel vívott Adrienn miatt, s amelynek során “nehézlovassági karddal” sebesítette meg a magyar fiút; az egykori csalódás emlékét is, hisz Adrienn végül mégis Alföldy menyasszonya lett. Az egyik levelet egy névtelen “jóakaró” adta postára. Kompromittáló levél, írója azzal vádolja Alföldy menyasszonyát, hogy az a “legszemérmetlenebbül” csalja egy Solymossy nevű “budapesti orvossal”. Idvorszki nem kevés indulattal olvassa e sorokat, s idézi fel az egykor történteket. Nem kell csodálkozni: a bosszúállás lehetősége is átvillan tudatán. A jól felépített cselekmény alkalmat teremt Idvorszki lelki viharzásának, majd embersége felülkerekedésének rajzára. Egykori riválisát felkeresve a barakkok egyikében csak két levelet nyújt át annak (a névtelenül írottat széjjeltépi), s a zavarával küszködő Alföldytől baráti szóval búcsúzik: “Csak olvasd el nyugodtan, én majd holnap, holnapután ismét benézek, hogy megérdeklődjem, ki hol maradt és merre vannak földijeink? Isten veled.”

Petrović háborús tárgyú elbeszélései között további, hasonló karakterű példákat találunk. A Baba Maca (Maca anyó) minden kockázatot vállaló öregasszony-hőse például éppúgy a humánum ébrentartója, mint a Ni imena mu ne znam (Nevét sem tudom) című történet közkatonája. A rónavári öregasszony a véres sabáci ütközet szerb sebesültjeinek ápolását vállalja “a katolikus szerzetesi kórház” “szerb termében” akkor, amikor egész “Magyarországon valami bolond, karneváli veszettség tombolt”, s a szerb lakosság – “rendre és rangra való tekintet nélkül” – bezárkózott házaiba, rettegve a naponta megújúló szerbellenes tüntetésektől. A Ni imena mu ne znam című elbeszélés névtelen katonája pedig ellenséges sebesülteknek siet segítségére a biztos haláltól mentve meg őket.

Mindezeknél érdekesebb és fontosabb a Mađar Pišta (Magyar Pista) című elbeszélés. Ennek magyar főhőse van, ráadásul előkelő származású, valódi neve nagyhangosi és kishangosi Hangos Márton volt. Ám Magyar Pista a magyar nemesség egy másik, a korábbi Petrović-elbeszélésekben ábrázoltaktól eltérő rétegének képviselője. Vonásaiból hiányzanak a konvencionális dzsentroid tulajdonságok. Ő ugyan a monarchia közös hadseregének századosaként indult a szerb harctérre, de családja negyvennyolcasságának erkölcsi és politikai örökségétől indíttatva odahagyja egységét, átszökik a szerb oldalra, hogy a monarchia és a császár ellen harcoljon. Célja a történelmi igazságtevés. 1849-ben, Világos után felakasztott nagyapja, a szabadságharc honvédezredese halálát akarja megbosszulni. E szándéka, célja nem a háború kitörésének idején, jóval korábban fogant. Már a Ludovika Akadémiára ezért iratkozott be, ezért lett annak eminens növendéke, ezért kezdett szerbül tanulni már a boszniai annexió idején, s most ezért szökött át az ellenséges oldalra. Romantikus hős? Aligha. Petrović legalábbis nem ilyen szándékkal formálta. Sokkal inkább azzal, hogy megmutassa a szerb olvasónak a magyarságban rejlő értékeket. Származását tekintve Hangos Márton is a régi Magyarország történelmi osztályának képviselője, a Kolozsváryak s a Nemeskéry Árpádok közül való. Ez utóbbiak – Petrović interpretációja szerint – tékozlói mindazon értékeknek, amelyek jó évszázaddal korábban a magyar nemesség színe-javát jellemezték. Hangos Márton viszont mindannak átmentője, ami érték.

A szépíró Petrovićtól sohasem volt idegen a politizálás, publicistaként pályakezdése óta írt elemző igényű politikai cikkeket. 1930-ban egy terjedelmes, tanulmány értékű írást tett közzé Dunavska konfederacija (A Dunai Konföderáció) címmel, amely voltaképpen Kossuth hasonló címmel ismert tervezetének méltatása, elemzése a harmincas évek viszonyaira vetítve.⁸¹ Értekezése a maga idejében a közös múltra építhető megbékélés lehetőségének keresése volt, egyik dokumentuma a Duna-táji együttműködést szorgalmazó hazai (Németh László, József Attila, Bartók Béla, Kodály Zoltán stb.) és külországi (Emil Boleslav Lukáč, Štefan Krčméry, Miroslav Krleža, Miloš Crnjanski, Todor Manojlović stb.) törekvéseknek. “Ma már a szó teljes értelmében közhely – írta 1930-ban Petrović –, hogy ezek a népek egymásra vannak utalva.” A Magyar Pista című elbeszélést és e tanulmányt egybevetve nem nehéz felfedezni az azonos gondolatmenetet, s az is nyilvánvaló, hogy a kifejtettek valahol a századelő világában gyökereznek. A pályakezdése idején Budapesten a Croatia című folyóiratot szerkesztő, abban magyar verseket szerbül, horvátul és a szerb lírát magyarul tolmácsoló, szépprózájának világát magyar hősökkel (szereplőkkel) benépesítő Petrović jó negyedszázad s a nagy világégés elmúltával is hű maradt ifjúkori eszményeihez. Élményvilágának kettős kötődéséből (szerb és magyar) fakadóan – a közép-európai problémák megítélésében – mindig konzekvens maradt.

A Kossuth konföderációs tervét elemző írás voltaképpen Bethlen István akkori miniszterelnökkel s az 1930-as esztendő “mai magyarjaival” polemizál, “akik – Petrović vélelme szerint – elhallgatják egyetlenegyszer tisztán látó vezető személyiségük (Kossuth) törekvéseit, s Deák, Andrássy és a két Tisza kultuszát ápolják, azoknak kultuszát, akik Isten előtt felelősek az egész emberiséget, s így a magyarokat is ért roppant szerencsétlenségért. Avagy tán Bethlen gróf vádja, melyet Baltazár püspök ellen emel, nem hasonlít-e Kemény báró vádjához, hogy Kossuth a cár szekértolója lett, s vajon Bethlen elutasítása és felfogása a Dunai Konföderáció kossuthi elképzelésével kapcsolatban, hogy az ma csak a csehek malmára hajtaná a vizet, nem ugyanaz-é, amit Podmaniczky vallott: – Micsoda? Belgrádba? Akkor már inkább Bécsbe!”⁸²

E polémiában Petrović felfogását láthatóan az 1914-es, Szerbia elleni osztrák–magyar hadüzenet ténye motiválja, s az a tévhit, hogy a háború kitörésének első számú felelőse gróf Tisza István volt.

Ha a kor (1930) Magyarországának miniszterelnöke – folytatja fejtegetéseit Petrović – és vezetői tartózkodóak a kossuthi elképzelésekkel szemben, akkor “semmit sem tanultak az 1918-as vereségből”, holott “…a Lajtától a Fekete-tengerig terjedő népek […] egymásra vannak utalva, s hogy így, szétkülönülten a kicsiny, szegény, eladósodott, nyomorult népecskék tengődő életét élik […] E kis népek mindegyike tudja és vallja ezt a ma már banális igazságot, s ha az emberiség történetét az erősebb indok és az igazi érdek belátása alakítaná, már rég dolgunk lenne az egyforma, kisebb kelet-európai népek valamilyen nemzetközi szervezetével. (A népek sorsát azonban a személyek is, a homályos ösztönök, előítéletek, a tehetetlenség törvénye szerinti dinamika szabják meg – szinte sokkal inkább, mint az egyesek sorsát.”⁸³

Szép ideák, de kérdés: megvolt-e mindezek megvalósításának közép-európai garanciája 1930 táján?! Veljko Petrović szándékának őszinteségét nem vonhatjuk kétségbe, s abbeli tájékozatlansága miatt sem kárhoztathatjuk, amit az első világháború kitörésével kapcsolatos magyar felelősségről mond. A monarchia összeomlását követő évtized magyar vezetőit illető vádjaira is adható magyarázat, hogy ti. a magyarság nem okult az 1918-as vereségből; az 1914-ben megtámadott Szerbia írója részéről aligha várható másféle vélekedés. E vélekedés érvrendszere szerint ugyanis a győztes hatalmak teremtette közép-európai geopolitikai szituáció saját nemzete s a többi utódállam nézőpontjából igazságosnak mondatott ki. Csak éppen azt a traumát nem érzékeli, amelyet Trianon a magyar társadalom egészének okozott: a milliószámra kisebbségi sorsba taszított magyarság erdélyi, csehszlovákiai, SHS Állambeli megaláztatását, a repatriálásra kényszerültek, a vagonlakók nyomorúságát, amelyért Bethlen miniszterelnök is, minisztertársai is úgy érezték: felelősséggel tartoznak nemzetüknek. S afölött is elsiklik, hogy Trianon következményeiért mennyi felelősség terhelte a győztes hatalmak vezetőit Clemanceau-tól Wilsonig, valamint a szomszéd államok létrehozásán serénykedő, Beneš-típusú politikusokat, s azt a tényt, hogy a történelmi Magyarország természetes verőereit (utak, vasutak, folyók stb.) vágták el a trianoni határok megvonásával.

Figyelmet érdemlőek a Petrović-tanulmány befejezésül idézett, az államhatárok és a más államok határai mögé kényszerült “nemzetekre” és “néptörzsekre” vonatkozó utalások. A bácskai születésű és identitású Petrović – úgy tűnik – elméleti síkon érzékelte a kisebbségi sorba került nemzetek élethelyzetének visszás voltát. Vélhetően nemcsak a bácskai magyarság, hanem a saját nemzetéhez tartozók elszakítottsága íratta le vele e vonatkozó gondolatokat. Jól tudta, hogy a trianoni határok megvonásával a szerbség egy jelentős része is kívül rekedt az új délszláv határon: a Bánát kettészakításával e térség szerbjeinek jelentős hányada román uralom alatt találta magát, holott a Habsburg idők egykori granicsárjainak leszármazottai – Temesvár központtal – a szerbség legkeletibb csoportját alkották. A határok semlegesítésének nemzetközi tendenciáiról szóló elképzelés – 1930-ban – persze merő illúzió volt csupán.

1. Buday Gergely valóban létező személy volt, a zombori gimnázium értesítője szerint már az 1895–96-os tanévben a “r[ómai] kath[olikus] hittanár”, aki “tanította a róm. kath. vallástant az I–VIII. osztályban, összesen h[eti] 16 órában”. A zombori Állami Főgymnasium XXIV-ik évi értesítője az 1895–96-ik tanévről. Közzéteszi: Gerevics Gusztáv kir. igazgató. Zombor, Bittermann Nándor és fia könyv- és kőnyomdájából, 1896. 26.
2. Veljko Petrović: Dah života. Beograd, 1964, 163–164.
3. 1903-ban, a zágrábi Srbobran című folyóiratban így kezdi Mađari i narodnosti (A magyarok és a nemzetiségek) című cikkét: “A tekintélyes, Jövendő című magyar szemle legutóbbi számában az ismert magyar jogász és publicista, Csemegi Károly kéziratából közölt egy részletet, amelyben a nemzetiségekről és az általános szabadságról van szó.” Eredetijének újbóli közlése: Veljko Petrović: Vremena i događaji. Matica srpska. Novi Sad, 1954, 515.
4. Bori Imre: Magyar–délszláv irodalmi kapcsolatok. id. kiad. 101.
5. Ennek kézzelfogható dokumentuma Srpska zemlja (A szerb föld) című költeménye, amely voltaképpen A magyar ugaron című Ady-vers parafrázisa. Szemléltetésül az első strófák egybevetése: