Látom az öreget, amint hálóingben és mezítláb, az éj kellős közepén kinn ül az udvaron; ül a viharban, zivatarban, ül a maga faragta székben, ül egyenes derékkal, s hófehér haját a nyakába, homlokába mossa az eső. Látom a júliusi eget, melyet sisteregve, fehéren izzó csatornákkal, elhaló, majd újralobbanó ideggócokkal hint tele a szűnni nem akaró villámlás, és a szél üvöltésén át is hallom a fülsiketítő csattanásokat, az elgörgő morajlást, robajt. Látni vélem a pillanatot is, az utolsót, amikor földöntúli fényességbe fordul az udvar s maga a tornácos ház, ahogy az irdatlan energiacsóva – különválasztva testet és lelket – átszalad az öregen; nedvesen villan a kút kereke, a test rándul, szinte homorít, aztán tágra nyílt szemekkel lecsuklik a fej, s miközben a göbös, hosszú ujjak már a villámütés görcsével, erejével markolják a szék karját s szinte egybenőnek azzal, a pajtában a fényesre kopott szekér bordái s alul a küllők szemkápráztató táncba fognak, mintha csak gazdájukat hívnák az utolsó útra.

Hárman írtak Kovács Jánosról. Falujabeliek voltak mind a hárman, s a halálát követő öt esztendőn belül meghaltak ők is. A csatosfüzetet egy késő augusztusi délutánon kaptam az asszonytól. Szikáran, lábszárközépig érő fekete szoknyában, fekete blúzban és fekete, de már megnyúlt, kifakult kardigánban állt előttem, s a magas szárú, fűzős cipő is fekete volt a lábán. Oly természetességgel adta át az iratot, mintha világéletünkben ismertük volna egymást. De ne szaladjunk a dolgok elébe, s lássuk, hogyan is kerültem a vert falú parasztházba, a döngölt földű szobába, ahol – akárcsak az egész házban – minden a néhai Kovács Jánosra emlékeztetett.

1996 augusztusának második felében – eleget téve valamikori évfolyamtársam meghívásának, mely meghívást egy véletlen pesti találkozás előzött meg – néhány napra P. községbe utaztam. Egyedül szálltam le a vasútállomáson, s alighogy leszálltam, a rövid, öreg és elhasznált kocsikból álló szerelvény már indult is tovább. A kicsike állomásépület felől Sarkantyú Jóska sietett felém a peronon, mellette egy tizenegyéves-forma kisfiú lépkedett. Megindultam én is, és néhány pillanat múltán ott álltunk egymással szemben. Kezet ráztunk, és nyújtottam a kezem a gyereknek is. Tiszta, intelligens kézfogása volt.

Kocsival mentünk be a faluba – lehetett vagy húszéves a jó öreg Wartburg –, s amíg a poros úton megtettük azt az 5-6 kilométert, kérésemre Jóska a településről ejtett néhány szót. Azt a történetet kaptam, amire számítottam. Háromezres, de egyre fogyó népesség, szétvert-széthordott téesz, korábban helybéli asszonyok tucatjait foglalkoztató, majd nagy hirtelen külföldieknek odaprivatizált és villámgyorsan bezáró textilüzem, beszántott szőlők, traktorral kihúzott almafák, nagyhangú, egymásra mutogató pártok, az önkormányzat előtt ricsajozó cigányok, idegen szolgálatban föld és ingatlan után szimatoló ügyvédek, arcátlanul leszorított felvásárlási árak, fitness-center, a cukorrépájukkal, napraforgójukkal sorsukra hagyott termelők, Piroschka solárium, elcsalt-fölvásárolt kárpótlási jegyek, virágzó kínai szatócsbolt, gyerekhiánnyal küszködő óvoda, átkozódó, gép- és hitelhiányban vergődő gazdák, a rendszerváltáskor sebtiben emelt, azóta elhanyagolt kopjafa, a majd’ félszázados diktatúra után lassan eszmélő gyülekezetek, körbeállványozott, ám a felújításban elakadt templomok, hétvégeken diszkózaj cigarettázó lányokkal, falkába verődött gazdátlan kutyák az utcákon és a határban, tájidegen vérebek az újgazdag kerítések mögött, elgyengült öregek cinikus szisztematikussággal, fényes nappal kifosztott házai, s aztán napnyugta után a tévé villódzó kék fénye a behúzott függönyök mögött.

– Remek! – mondtam, amikor idáig értünk a leltárban, aztán kértem Jóskát, hogy mondjon valami olyasmit is, ami alkalmas arra, hogy aládúcolja a jövőbe vetett hitemet.

– Vannak… – mondta egyre bólogatva. – És vannak használtruha-akciók is meg önkormányzati Mikulás-csomag a rászorulóknak. Egyszer a Herr Navratil szétosztogatott 150 fogkefét és hozzá ugyanannyi tubus fogkrémet. Azt mondta, hogy így kíván hozzájárulni a magyarság “civilizációs felemelkedéséhez”. Feltűnt neki, hogy sok a rossz fogú, illetve fogatlan ember. Rezesbandát fogadott, csapra veretett néhány hordó sört, s amikor már szólt a zene s már osztogatták a foghoz valót, akkor egyik kezében fogkefével, a másikban műanyag pohárral időről időre megjelent egy stüszivadász, és bemutatót tartott. Gurgulázott is, aztán habosan kiköpött a földre, majd vigyorogva visszaballagott a korsó söréhez.

Hallgattam. Jobbról, távolabb egy tanya képe úszott el mellettünk; mintha egy vékony, sötét ruhás, sötét kendős nénikét láttam volna valami tállal a kezében. Szemből már előtünedeztek a falu első házai, és egyre jobban látszott a két templomtorony is.

– Az a baj, hogy nincs tőke! – hallottam váratlanul a gyerek hangját.

– Az a baj, hogy nem a jó embereknél van a pénz – mondta valamivel halkabban, egyenesen a szemembe nézve. – Az a baj, hogy a tőke, az nem a jó ügy oldalán áll!

Most kissé bizonytalanul ejtette ki a “tőke” szót, s rögtön azután tekintetével az enyémben kutatott, majd – hogy ott semmi rosszallást nem látott – visszatérő határozottsággal s pontos, kimért hangsúllyal ért mondata végére. Szó nélkül visszafordítottam a fejem, kicsit megfészkelődtem az ülésen, aztán oldalvást az apjára pillantottam, aki mindkét kezét a kormányon tartva úgy meredt az alánk szaladó útra, mintha azon kívül számára semmi más nem létezne. Csak a szeme villanása meg a szája szögletében rejtőző mosoly jelezte, hogy mindent hallott.

Nem válaszolt, de a mosoly már az egész arcán szétterült. Bent jártunk a faluban, s amikor kisvártatva föltűnt a körülállványozott templom s vele átellenben az emeletes, barokksárga plébánia, a belső visszapillantó-tükörben a gyerek arcát kerestem.

– Az altemplom a XII. századból való – mondta. – Előbb a tatárok, aztán a törökök égették fel, aztán az oroszok lőtték szét. 1777-ben kapta barokk formáját.

Elmosolyodott ő is. Vékony arca volt, egészen világosbarna, már-már szőkébe játszó, rövidre nyírt tüskefrizurás haja, rajzolni valóan szép homloka, mely alatt a két szemöldök kissé fölfelé szaladva mutatott az orrnyereg fölötti mértani pontra, s így valamiféle állandó derűt kölcsönzött az egyébként komoly szempárnak.

Nemsokára megérkeztünk. Amikor kiszálltam a kocsiból – tágas udvaron parkoltunk le, a gyerek nyitotta és csukta a kaput –, a tornácon gyönyörű asszonyt pillantottam meg. Szorosan mellette két nagylány állt, az egyik szebb volt, mint a másik. Hangos, jókedvű “kezitcsókolom”-mal köszöntem.

Tudtam, hogy vak. Tudtam azt is, hogy a faluban volt óvónő, hogy gyönyörűen énekel, s hogy hat éve, szinte egyik napról a másikra veszítette el a látását.

Mosolyogva nyújtotta a kezét. Magam sem tudom, hogyan történt, de ahelyett, hogy megszorítottam volna, a számhoz emeltem és megcsókoltam a felém nyújtott kezet. Ezután a lányokkal paroláztam; az egyiket Rékának, a másikat Enikőnek hívták. (Mint később megtudtam, a nagyobbik végzős teológus, a kisebbik másodéves orvostanhallgató volt.)

Beléptünk a házba. A szoba – amit Jóska nevetve csak “stúdió”-nak mondott – meglehetősen tágas és köszönhetően a nagy, most szélesre tárt ablakoknak, világos volt. A nagy s egyben elegáns íróasztalon egymásra tornyozott, régi kötésű, megkopott könyvek, asztali lámpa, földgömb, és az egyik sarkán kis nemzetiszínű zászló, olyan, mint amilyeneket a nemzetközi tárgyalásokon használnak. Az asztal mögött karosszék, fölötte a falon a történelmi Magyarország térképe. Körben a falakon mindenhol könyvek, s ami szabad hely még volt, azt két nagyméretű festmény foglalta el; az egyik a katolikus, a másik a református templomot ábrázolta. Kellemes képek voltak, valami helyi festő munkái lehettek.

A gyerek kivételével mindnyájunk kezében egy-egy kupica pálinka volt. Másodszorra már csak nekem s magának töltött vendéglátóm. Az asszonnyal s a lányokkal épphogy csak néhány szót váltottunk, aztán kimentették magukat, mondván, hogy a konyhában vannak teendőik.

Amikor hárman, férfiak magunkra maradtunk, megtudtam, hogy a pálinka Ignác atyától való, s hogy egy bizonyos Tóth Mihály főzte, aki felesben műveli a papi földet. Jóízűen folyt a szó közöttünk. Így tudtam meg, hogy Jóska már két évtizede a könyvtár igazgatója, s hogy az utóbbi időben a település történetének kutatására fordította legtöbb idejét. Azt mondta, hogy mentől többet tud a falu történetéről, annál inkább meggyőződésévé válik, hogy ez a nemzet elpusztíthatatlan. Ő maga már Budapesten született, de a szülei 1944-ben menekültek át Erdélyből. Az asszony szülei is a határon túlról érkeztek; őket a Beneš-dekrétumok, illetve a Kassai Kormányprogram következtében telepítették ki Tőketerebesről. Ő is Budapesten született. Már egyikőjük szülei sem éltek, s mindketten pályázat útján kerültek a községbe.

Fél szemmel a gyereket figyeltem. Rövidnadrágban, a térdeit összezárva, vézna keze szárát kétoldalt a karfán pihentetve szinte elsüllyedt a hatalmas fotelban, amit akkor foglalt el, amikor az asszony és a lányok magunkra hagytak minket. Ült egyenes derékkal, hogy a talpa épp csak érintette a szőnyeget, s csillogó szemekkel hallgatta az apját.

– Nincsenek rokonaink… – hajoltam előre. – Itt vagyunk a nagy szláv és germán tenger kellős közepén, nincsenek rokonaink, és gyerek is alig születik.

Valamivel később Enikő lépett a szobába, s asztalhoz invitálta a társaságot. Átvonultunk az ebédlőbe. Hatan ültük körül az asztalt, de az asszony előtt nem volt teríték. Végig mosolyogva vett részt a társalgásban, s amikor a levest, majd a paprikás csirkét s legvégül a darázsfészket dicsértem, azt mondta, hogy a lányoké a dicsőség, amire ők megjegyezték, hogy az csak részben illeti őket, mert az édesanyjuktól tanultak mindent.

A paprikás csirkéhez könnyű, tiszta, helyi kadarkát kortyolgattunk. Eleinte a lányok tanulmányairól, terveiről folyt a szó (a nagyobbik már jegyben járt), aztán nekem kellett beszámolnom az életemről, a családomról, a pesti dolgokról.

– Akkor először nem láttam ott az ajkán a mosolyt. A tekintete a szemem fölé, valahova a homlokom tájékára irányult, s ha nem tudom, ebből a nézésből is kitalálhattam volna, hogy világtalan. Váratlanul ért a csönd, ami a kérdését követte, s zavarom csak nőtt a rajtam függő tekintetek alatt. Talán öt-hat másodperc is eltelt anélkül, hogy bármit is mondtam volna, mígnem a gyerekre pillantottam. – Bízzuk a választ ifjabb Sarkantyú Józsefre! – mondtam.

A lányok tapsolni kezdtek, s vibráló jókedv lett úrrá a társaságon. Még vagy negyedórát beszélgettünk – inkább már csak csevegtünk –, aztán a házigazda asztalt bontott. Kiálltunk a tornácra, és elszívtunk egy cigarettát. Megkérdezte, hogy nem kívánok-e ledőlni egy kicsit az indulás előtt, mire azt válaszoltam, hogy kár minden percért, amit nem a parton töltünk. Elnevette magát, s mondta, hogy tőle akár máris indulhatunk. Megkérdezte, hogy nem baj-e, ha velünk tart a fia is.

Pillanatok alatt bepakoltunk a kocsiba; a sátor, a bogrács, az összehajtogatott gumimatracok, a csempely (a körülbelül négyzetméternyi kishalfogó-hálót hívják így azon a vidéken) és a szétszerelt botok is elfértek a tágas csomagtartóban. Az utolsó pillanatban a lányok még a kezünkbe nyomtak egy elemózsiás szatyrot is; ennek igencsak nagy hasznát láttuk a későbbiekben, mint ahogy jól fogott a félliternyi Ignác–Tóth Mihály-féle pálinka is, amit szintén magunkhoz vettünk.

Mintegy nyolcpercnyi autózás után értünk le a folyóhoz. Miután elhagytuk a falut, utunk nagy részét hepehupás földúton tettük meg. Szinte észrevétlenül előbb tölgy-, majd fűzfák szegődtek mellénk. Egy darabig a gáton haladtunk, s onnan letérve szinte lépésben autóztunk tovább a vakondtúrásokkal teli, száraz illatokat árasztó réten, mely színeivel már a nyár végét jelezte. A fövenyes parton álltunk meg, s ahogy kiszálltunk, az első dolgom volt levenni a cipőmet, zoknimat, hogy a talpamon érezhessem a nedves föld hűsét. Föltűrtem a nadrágomat, s térdig gázoltam a folyóban, melynek erős sodrát rögtön megéreztem. Az orrom, a tüdőm megtelt a Tisza semmi máshoz sem fogható illataival. Előbb a lélegzetemet állította el, aztán magához ölelt a táj békéje, csöndje. Még mindig magasan állott a nap, a rekkenő hőségben levél sem rezdült, s az égbolt végtelen kékjét csak itt-ott bontotta meg néhány kisebb felhőpamacs, ám mozdulatlanok voltak azok is. A túlparti fák, bokrok lombja egyetlen testté állt össze, s a víz tükrével ölelkezett. Kerek volt a világ, s az időt csak néhány felszökkenő hal ezüst-villanása, s az a fatörzs mérte, mely arcra borulva, már lecsupaszodott gyökereit a szabadnak kiszolgáltatva némán és sebesen úszott el tőlem nem messze.

Igazából harcsára mentünk, de nemhogy azt, még komoly halat sem fogtunk a két nap alatt, amit kint töltöttünk. Keszegekből és a csempellyel merített temérdek csalihalból főztük meg a halászlét, ami igazán pompásra sikeredett. Kenyerünk, vizünk, hagymánk és szalonnánk bőven volt, úgyhogy ételben-italban igazán nem szenvedtünk hiányt. Jókat beszélgettünk, nevettünk, ugrattuk egymást, vagy dagonyáztunk a valamivel följebb található fekete iszapban. A sátrunk mögött néhány méternyire igazi őstölgyes kezdődött szűrt vagy éppen borongós fényekkel, burjánzó aljnövényzettel, kidőlt, ám itt-ott még mindig sarjadzó fatörzsekkel, darázsfészekkel, pókokkal és hatalmas döglegyekkel, madárfüttyel és huhogással, vad, néha szinte kesernyés szagokkal, illatokkal. A jó idő végig kitartott mellettünk, s csupán az első éjszakán támadt valami erős, száraz szél a semmiből, néhány kövér esőcseppet vágva a sátor falának, ám amilyen hirtelen támadt, olyan hamar el is ült, s hajnalban, ahogy kikászálódtunk a sátorból, láttuk, hogy semmi nyomot nem hagyott maga után. Nagyokat fürödtünk, hol együtt, hol felváltva lestük a botokat, ám – mint említettem – a horgászszerencse nem szegődött mellénk.

Vasárnap délben – már túl voltunk az ebéden, a botokat a gyerek felügyelte, mi pedig a hasunkat süttettük a napon – Jóska megkérdezte, hogy nincs-e kedvem megnézni a kovácsmúzeumot. Nem vagyok nagy múzeumjáró, úgyhogy most is eléggé kedvetlenül kérdeztem vissza, hogy miféle múzeumról van szó, s ha jól emlékszem, még azt a megjegyzést is megengedtem magamnak, hogy láttam már üllőt is meg kalapácsot is, fújtatót is meg fogót is, és láttam még gorombakalapácsot is, és hogy egyszer egy barátságtalan novemberi reggelen, amikor a lovak orrlikából már kor a lovak orrlikából már kor láttam patkolást is, és emlékszem, hogy amikor beverték, majd visszahajlították az izzó szegeket, akkor sziszegett és füstölgött a szaru.

A barátom elnevette magát, s mondta, hogy nem egy valamikori kovácsműhelyt akar megnézetni velem, hanem egy igazán rendhagyó múzeumot, ami egy Kovács János nevű ember hagyatékát őrzi. Továbbra sem vonzott a lehetőség, hogy ahelyett, hogy a természet lágy ölén múlatnám időmet, múzeumban csoszogjak, de azért – részben illendőségből, részben kíváncsiságomnak engedve – megkérdeztem, hogy ki az, pontosabban ki volt az a Kovács János.

Tőlünk mintegy négy-öt méternyire guggolt a botok mögött, valami olyasféle testtartással, mint ahogyan a keleti vásári árusok kuporognak a portékájuk mögött. A fején most is ott volt az ellenzős sapka, s ahogy megszólalt, felém fordította a fejét. A bőre egyenletesen barnult le a napon, a hátán jól látszott a bordák vonala.

Így történt, hogy további néhány órai paradicsomi semmittevés után szedtük a sátorfánkat. Ügyeltünk arra, hogy rendet hagyjunk magunk után, úgyhogy ottlétünkről csak a sátor talpa alatt elfeküdt fű árulkodhatott egy darabig. Visszamentünk a faluba. A vonatom délután hat harminckor indult, s úgy döntöttem, hogy inkább a múzeumlátogatás előtt búcsúzom el a Sarkantyú família hölgytagjaitól. Amikor megérkeztünk, már az udvarról hallottuk a zongora hangját és az énekszót. Csöndesen léptünk be a házba. Egy darabig senki nem vette észre, hogy megérkeztünk. Enikő játszott, az édesanyja pedig a zongora mellett állva énekelt. Megálltunk az ajtóban, s amikor Réka előbukkant valahonnan a ház mélyéről, az apja az ujját a szájára téve kérte, hogy ne áruljon el bennünket. Kis idő teltével az asszony egyik pillanatról a másikra megszakította az éneklést, és felénk fordította a fejét. Feszülten figyelt, aztán mosoly ömlött szét az arcán.

A múzeum a falu főutcájával nagyjából párhuzamos Petőfi utcában volt. Fehérre meszelt, nádtetős ház előtt álltunk meg; alacsonyan vágott, fakeretes ablakai kicsik voltak, s amennyire ki lehetett venni, odabenn valami fehér, csipkeszerű függöny állta útját az illetlen tekintetnek. A mellmagasságig érő kerítés a kapuval – mely elég széles volt ahhoz, hogy akár egy szekérnek is utat engedjen – deszkából készült, akárcsak a kiskapu, melyre kisebb fatábla volt erősítve a következő szöveggel: “Kovács Múzeum. Tessék csöngetni!” Csöngettünk, s amíg várakoztunk, végigpillantottam az utcán. Nem láttam egyetlen lelket sem. Hamarosan mozgás támadt odabenn, lépések zaját hallottuk, majd kulcs csikordult a zárban, s megnyílt előttünk a kiskapu. Fekete ruhás, szikár, egyenes tartású idős asszony állt előttünk. Napszítta, szép arca volt, magas homlokát szabadon hagyta szürkés-ezüstbe játszó haja, amit hátrafésülve, kontyban hordott. Mindkét fülcimpájában apró, rég divatú ékszer volt, egészen kicsi, piros kővel.

Beléptünk az udvarra, és követtük. A ház mintegy 13-14 méter hosszú lehetett. A fala – melyet teljes hosszában tornác kísért – itt is hófehér volt. A tornácot a pitvarajtótól jobbra és balra két-két tömzsi, a közepétől vékonyodó, szintén fehérre meszelt oszlop díszítette.

A döngölt földű konyha sarkában kemencét láttam, hátul egy nagyobbacska asztalt néhány székkel, a fal mellett csöves vaskályhát, amolyan sparheltfélét, a falon stelázsit edényekkel, alatta hímzett házi áldást. A bejárattól balra lavórtartóban lavór, mellette törülköző. A kemence által szabadon hagyott szemközti falon kisebb és nagyobb serpenyők, sziták, merőkanalak, fakanalak és mindenféle konyhai alkalmatosságok lógtak.

A szobában kevés bútor volt; tőlünk balra a sarokban kemence – ennek másik felét a konyhában láttam. A falak mellett jobbra és balra egy-egy ágy fehér párnákkal, melyeknek csak kisebbik része látszott ki a pokróc alól. Az egyik előtt színes rongyszőnyeg, a másik előtt – némi meglepetésemre – formátlan szalmazsák. A szemközti két kicsiny ablaktól balra kisebb asztal székkel. A szoba közepén, pontosan a mestergerenda alatt és arccal felénk – ezt sehogyan sem értettem – egyetlen, árva, durván faragott, ám rendkívül tetszetős szék állott. Az utcára néző ablakoktól jobbra, egy nagyobb láda fölött ingás falióra lógott, melynek neszezésére éppen csak fölfigyeltem, amikor az asszony – megtörve a majdhogynem áhítatos csöndet – különös beszédbe kezdett.

– Özvegy Kóka Bálintné, született Kovács Erzsébet vagyok. Annak a Kovács János parasztembernek vagyok a lánya, aki 1896. október 6-án ebben a szobában látta meg Isten napvilágát, s aki 1980. június 7-én itt, ennek a háznak az udvarán adta vissza lelkét az Úrnak. Kovács János, az édesapám, Isten nyugosztalja, a legnagyszerűbb ember volt, akit valaha is hátán hordott a föld. Szülőházát 1991. június 19-én nyilvánítottam múzeummá, azon a napon, amikor a megszálló szovjet csapatok utolsó katonája is elhagyta édes hazánk földjét. A múzeumra engedélyem nincs, anyagi támogatásban nem részesülök, pénzt senkitől el nem fogadok. A kapuról a táblát ismeretlenek rendre eltávolítják, de én mindig újat készíttetek. Munkámhoz az erőt apám emlékéből és sok-sok ember szeretetéből merítem. Ez a szeretet és megbecsülés édesapámat, az ő emlékét illeti. Név szerint kell megemlítsem ifjabb Tóth Jánost, édesapám elhunyt barátjának fiát, aki minden ellenszolgáltatás nélkül elkészítette múzeumunk világítástechnikai berendezését. Ugyancsak hálával tartozom Pirkó Mátyásnak, aki kérés és mindennémű ellenszolgáltatás nélkül rendben tartja a portát, és a szükséges javításokat rendre elvégzi.

– Kovács János világéletében keményen dolgozott, és világéletében szegény ember volt. Ő volt a harmadik, a legkisebbik fiú. Szegények voltak a szülei is. Az apja szintén parasztember volt, és amikor eljött az ideje, még magánál is szegényebb leányt választott magának. Négyévnyi kemény munka után, rokoni összefogással fölépítették ezt a házat, ahol most vagyunk. Az asszony fiatalon, 33 évesen tüdőbajban meghalt. A sok munka és nélkülözés vitte el. A férje onnantól kezdve mogorva, szótalan ember lett, és többet is ivott, mint annak előtte. A fiaival is kemény volt, de egyetlen kivételtől eltekintve sohasem ütötte meg egyiket sem.

Az asszony elhallgatott, átvágott a szobán, fekete vásznat engedett le az ablakok előtt, s úgy tért vissza hozzánk. Becsukta mögöttünk a konyhára nyíló ajtót, s aztán valami kapcsolótábla felé fordult, amit addig észre sem vettem, pedig ott volt a falon, tőlem alig karnyújtásnyira. A következő pillanatban keskeny, de erős fénycsóva világított meg egy fényképet a tőlünk balra eső falon. Meglehetősen nagy, megsárgult-megbarnult kép volt, rajta jókötésű, csizmás fiatalember feketében és fehérben, mellette sovány, kendős fiatalasszony.

– Íme: Kovács Gergely és Szabó Aranka, édesapám szülei. A kép valamikor a házasságkötés utáni hetekben készülhetett, hogy pontosan hol, azt nem tudjuk. Nyugodtan fáradjon előrébb, onnan jobban fog látni!

Megálltam, nem messze a széktől, ami a szoba közepén állott, s aminek most inkább csak a körvonalait láttam. Hamarosan újabb kép borult fénybe, melyen az iménti pár állott; előttük egy lócán három kisfiú ült sötét ruhácskában, fehér ingben, rézgombos mellénykében. A lábukon esetlen, magas szárú cipő, a karjuk mereven az oldaluk mellett, a tenyerük a combjukon. Komolyan s kissé riadtan tekintettek rám.

– Íme, a három fiú! – szólalt meg ismét az özvegy. – Balról a legidősebb, Gergely, középen Mihály, a szélen pedig János, az édesapám. A kép már ebben a házban, ebben a szobában készült. Ennek a képnek a keletkezési idejét is pontosan tudjuk. 1899. december 4-én készítette egy Stajner Arnold nevű vándorfotográfus. A két nagyobbik fiú egy időben esett el az orosz fronton, 1916-ban. Az apjuk ugyancsak az orosz fronton harcolt. 1917-ben fogságba esett. A faluban később az a hír járta, hogy több társával beállt a Vörös Hadseregbe. Az életéről, haláláról többet nem tudunk.

Kis idő után sötétbe borult a kép, de csak azért, hogy egy másik villanjon elém. Ünneplőruhás mátkapárt ábrázolt deréktól fölfelé; az arcukat egészen közel tolták egymáshoz, és úgy néztek rám, mosolyogva.

– Ez itt Kovács János és a családja – mondta, ahogy az éppen következő képről kezdett beszélni. – Ott ülünk egymás mellett szépen, négyen gyermekek, mögöttünk édesanyám és édesapám áll. Balról jobb felé haladva, születési sorrendben láthatók a gyerekek. János, Gergely, Pál, és legvégül én. János, a legidősebb, hároméves korában halt meg vérmérgezésben, őt nem is ismertem. A két másik bátyámra, Gergőre és Palira jól emlékszem. Ők mindketten a Don-kanyarban haltak meg. Megfagytak. Legényemberek voltak, amikor bevonultak, nem maradt utánuk senki. Édesapám ’44-ben SAS-behívóval vonult be az I. Magyar Hadsereghez. A Kárpátok gerincén ásták be magukat. Később az egységével a Felvidéken át vonult vissza, és Csehországot érintve Ausztria területén esett amerikai fogságba, ahonnan nagy szerencsével még ’45 nyarán sikerült hazajutnia.

Az újabb képen (az apró kis reflektorok a mestergerendán voltak elhelyezve, és az asszony által említett Tóth Mihály uram büszke lehetett a keze munkájára) középkorú katonaembert láttam: virágos mezőben állt, zubbonya a nyakán kigombolva, mögötte valamivel hátrébb két bajtársa nevetett valamin.

A reflektorok finom kattogása közepette váltották egymást a képek. Forgolódtam jobbra és balra, s miközben az asszony szavait hallgattam (emelt hangon beszélt és a szükségesnél jóval hangosabban), kezdtem úgy érezni, hogy eleget tudok már erről a Kovács Jánosról, a szegénységről, a tüdővészben fiatalon elhunyt Szabó Arankáról, aki bizonyára nem múló szerelemmel és odaadó hűséggel szolgálta férjét és a családját. Kezdtem úgy érezni, hogy ismerem a fronton az első és a második világháborúban értelmetlenül odaveszett Kovács Gergely, Kovács Mihály, az újabb Kovács Gergely meg Kovács Pál tragédiáját, s bár hálás voltam Sarkantyú József barátomnak, amiért elhozott ide, hiszen a maga nemében valóban különös élményben volt részem, mégis úgy éreztem, hogy eleget láttam és eleget hallottam. Mondom, ismerősnek tudtam e sorsokat, s meglehet, csupán a keserűséget s a reménytelenség evidenciáját kívántam távol tartani magamtól. Fényre és szabad levegőre vágytam.

– Ez itt Kovács János csizmája! – hallottam ismét az asszony hangját, amikor a megszokottnál hosszabb ideig tartó sötétség után újabb reflektorfény gyulladt, hogy a fényképek után most egy pár csizmára terelje a tekintetem. A csizmák feszesen, feketén ragyogva álltak az ágy lábánál. – Ezt csak ünnepi alkalmakkor húzta föl, meg akkor, ha a hivatallal akadt dolga. Akkor is ez volt rajta, amikor ’56-ban fölment Pestre, hogy szalonnát, lisztet, kolbászt vigyen a felkelőknek.

A rájuk vetülő erős fényben a csizmák mintha éltek s pompájukban indulni készültek volna. Aztán sötétség támadt, majd ismét fény: a sarokban álló asztalt láttam, s rajta két vastag könyvet.

Már valamivel otthonosabban mozogtam a szobában, mint eleinte, úgyhogy néhány lépés megtétele után – vigyázva, hogy ne keresztezzem a fénycsóva útját – már ott álltam az asztal előtt. Az asztal fölött a falon több polcon nyújtóztak a plafonig a könyvek, melyek között azonnal fölismertem az Új Idők többkötetes lexikonát és a század eleji, piros kötésű Jókai-összest.

– A Biblia, Petőfi összes művei és édesapám szemüvege – szólalt meg ismét az asszony, miután egy darabig hagyta, hogy csöndesen szemléljem mindazt, amit az asztalon láttam. A kopott, fekete kötésű Biblia az asztal közepén nyugodott, tőle balra, valamivel lejjebb a Petőfi-kötet. Az olcsó, plasztikkeretes szemüveg összehajtva pihent a Biblián. – Apám sokat olvasott, de ezek voltak a legkedvesebb könyvei. Szinte nem múlt el úgy nap, hogy a kezébe ne vette volna valamelyiket. A konyhában vagy a tornácra kiülve olvasgatott a legszívesebben.

Az utolsó szavaknál megkeményedett a hangja. Kellemetlen – én legalábbis annak éreztem – csönd támadt, s miközben sután, félig a sötétben, félig a reflektor fényében álltam az asztal előtt, akár valamiféle vallatóhelyiségben is érezhettem volna magam. A csönd egyre vastagabb és egyre barátságtalanabb falat húzott körém; mintha kisebbé lett volna körülöttem a szoba, hidegebb a talpam alatt a föld, súlyosabb a kezemben tartott könyv. A mestergerenda már a vállamat nyomta, az orrom megtelt a fényesre suvickolt csizma, a fekete paszta szagával, s mindeközben – bár a falon függő képeket most nem láthattam – egykor volt emberek, felnőttek és gyerekek tekintetét éreztem magamon. Megkönnyebbültem, amikor az asszony ismét beszélni kezdett.

– Igaz, hogy felnőtt fejjel már nem járt templomba, de az nem igaz, hogy istentagadó lett volna. Imádkozni sem láttam, de amikor mi, gyerekek esténként imádkoztunk édesanyámmal, akkor soha nem volt egy rossz szava, hanem csöndben megsimogatta a fejünket. Egyszer azt mondta nekem, hogy Jézus a világ legnagyobb embere! A papokról az volt a véleménye, hogy egy fikarcnyival sincs több közük Istenhez, mint a legelesettebb hitetlennek. Egyszer, egyetlenegyszer nagyon megverte az apja, amiért a templomban illetlenül viselkedett. Az istentiszteleten többször is azt kiáltotta, hogy “éhes vagyok!”

Az asszony kiáltására – mert maga is kiáltva idézte édesapja szavait – összerezzentem. Akaratlanul is felé kaptam a fejem, de épp csak az alakját, annak körvonalait láttam a sötétben. A kiáltást követő, hosszúra nyúlt csöndben nemigen tudtam mit kezdeni az érzéseimmel és a gondolataimmal. Egyszerre éreztem magam kiszolgáltatottnak, a helyzetemet pedig – ha csak pillanatokra is – komikusnak, miközben végig tudatában voltam annak, hogy páratlan élményben van részem. “Bolond ez az asszony!” – gondoltam, zsigereimben még mindig ott érezve az ijedelmet, amit hangos kiáltása keltett. Ám rögtön ezután valami jóleső melegség áradt szét a tagjaimban, s ezzel együtt váratlan megnyugvás. Tudtam, hogy tisztelettel kell viseltetnem e konok teremtés iránt.

Engedelmeskedtem. Az asztalfiókban öreg, megsárgult iratok, dokumentumok, képeslapok és szintén régi, fölbélyegzett borítékok voltak egymástól szépen elkülönítve. A bal sarokban néhány szokványos méretű és formájú füzetet láttam.

– Nem sokkal azután, hogy édesapám meghalt, megkértem néhány embert, olyanokat, akik jól ismerték és tisztelték, hogy írják le az emlékeiket Kovács Jánosról. Három embert kértem meg, és mindhárman teljesítették a kérésemet. Egy-egy füzetet adtam nekik, és azt kértem, hogy csak arról írjanak, amit a legfontosabbnak tartanak elmondani. Azt akartam, hogy az utókor is tudjon édesapámról. Akik írtak róla, mára már azok is mind a temetőben pihennek. Név szerint Teőke Gábor, Tóth János és Kiss Máté. Az Isten nyugosztalja őket! A kéziratok másolatát a könyvtár helytörténeti tára őrzi, és ezért hálával tartozom Sarkantyú József igazgató úrnak, aki most itt áll mellettem.

A hangjából hallottam, hogy Jóska felé fordul; gondolom a kezét nyújtotta, mert csak kis idő teltével beszélt tovább.

– Nézegesse, forgassa őket nyugodtan…! – mondta az asszony, és miközben elvettem, majd lapozgatni kezdtem a felső füzetet, ő tovább beszélt.

Tóth János füzete volt a kezemben. A ceruzával írott szövegben sehol javítást nem láttam. A sorok egyforma hosszúságban követték egymást, a betűk kissé szálkásak s az átlagosnál valamivel nagyobbak voltak. A szerző rövid, majdhogynem tőmondatokban fogalmazott. A bevezető sorokban arról számolt be, hogy miképpen kérte őt meg a Csontkovács lánya, hogy az apjáról írjon, majd rögtön ezután Istenhez fohászkodott, hogy adjon neki, az írásban járatlan parasztnak tehetséget ahhoz, hogy ő a kérésnek “tisztességgel meg tudjon felelni”! Megkapott a szavak egyszerűsége s ugyanakkor keresetlen pátosza, s feledve a különös környezetet, már-már belefeledkeztem az olvasásba, de az özvegy hangjára fölrezzentem.

– A halála előtt való napon – nem tudhattam, hogy akkor válthattam vele szót utoljára – azt mondta nekem, hogy örül, hogy meg tudott maradni embernek. Hárman ültünk az asztalnál, és máig emlékezem a keze mozdulatára, ahogy az ebéd végeztével bort töltött előbb édesanyámnak, aztán nekem, és végül magának is. Emlékszem a szeme különös csillogására, és arra, hogy aztán valami rossz érzés suhant át rajtam, mert korábban soha nem beszélt így.

– Nézze meg közelebbről is…! A füzetet hagyja nyugodtan az asztalon.

– A széket, melyet maga előtt lát, Kovács János 1920-ban faragta diófából. Természetesen egyetlen látogatónkat sem kényszeríthetjük arra, hogy beleüljön, de kérem – hacsak nincs valami különös oka, hogy kérésemet megtagadja –, foglaljon helyet!

– A trianoni diktátum után apám erős fogadalmat tett, hogy amíg a magyar katonák be nem vonulnak az elbitorolt területekre, addig nem fekszik ágyba. E fogadalmát keményen tartotta. Nyáron és jó idő esetén többnyire a pajtában aludt, egy földre vetett szalmazsákon. Amikor eljöttek a hideg napok, akkor a szalmazsákot behozta, s az ágya mellett készítette el a fekvőhelyét, de volt úgy is, hogy az egész éjszakát ebben a székben töltötte.

Újabb reflektorfény gyulladt, s pásztája – miközben én továbbra is erős fényben maradtam – a tőlem jobbra lévő ágy elé vetült; valóban ott volt a szalmazsák, rajta összehajtogatva durva pokróc. Ugyanabban a pillanatban, hogy tekintetem a szalmazsákra esett, valahonnan felülről halk zene szólalt meg, s mintegy szavai aláfestéseként szólt végig, míg az asszony beszélt, s én a székben ültem. Irredenta dalok voltak, a régi időkből.

– Apám az amerikai fogsága idején is tartotta magát a fogadalmához. Akkorra már újra a szégyenteljes trianoni határok voltak érvényben, és ő a barakkban is, végig, amíg ott volt, a priccs mellett, a földön aludt. Jóval hazatérte után elmondta nekünk, hogy az egyik őr, bizonyos Mr. John Kovach, egy őrmester, akinek az apja még az első világháború előtt vándorolt ki Amerikába, észrevette az ő különös szokását, hogy a földön alszik, és megkérdezte tőle, hogy miért csinálja? Apám elmondta neki. “Bolond ember vagy, Kovács János…!” – mondta erre az amerikai Kovácsunk, merthogy ugyanúgy hívták, mint az apámat. “Lehet!” – felelte apám. Az amerikai ettől fogva mindenben támogatta, ahogy csak tudta. Gyümölcsben, cigarettában, csokoládéban apám soha nem szenvedett hiányt. Ezeket mind szétosztogatta a társai között. Az amerikai még arra is megpróbálta rávenni, hogy menjen el vele Amerikába, mert ő ezt el tudja intézni. Apám azonban azt felelte, hogy az ő hazája Magyarország, ott született, és ott is akar meghalni.

Nem tudom, mennyi időt töltöttem el abban a székben; egy idő után behunytam a szemem, s úgy hallgattam az asszonyt, aki csak mondta és mondta Kovács János életét, miközben egyre szólt a zene. Nevek, történetek s aztán érdekes módon egyre inkább képek kavarogtak bennem, miközben az ülés egyre jobban esett a székben. Nem bántott már a fény sem, ami csukott szemhéjamon melegnek és barátságosnak tűnt, s ami a zenével és az asszony hangjával egyetemben tökéletesen ellazította tagjaimat, miközben az agyam – élvezve a feladatot – hűvös nyugalommal fogadta, értékelte és raktározta mindazt, amit arra érdemesnek tartott. Megtudhattam, hogy Kovács János a háború előtt és a háború után is három holdon gazdálkodott, s hogy a közösbe sem Rákosiék, sem pedig Kádárék alatt nem vitte be a földjét. Mindkétszer megúszta egy-egy kiadós veréssel, ám a legjobban az fájt neki, amikor Rákosi legényei “megfektették”… Megtudták a “hóbortját” – ahogyan ők mondták – és az őrsön éjszakánként leláncolták egy priccsre, úgy, hogy csak a fejét tudta megemelni. Jó éjszakát kívántak neki, majd amikor reggel rányitották az ajtót, s természetesen ott találták az ágyon fekve, fölpofozták, amiért megszegte “édes hazájának tett szent fogadalmát”. Egy hétig űzték vele nemtelen játékukat.

Az asszony további szavaiból megtudhattam, hogy az öreg 1970-ben gyógyított először. Ez idő tájt már az unokáival, a vejével és a feleségével járt ki a határba, de egyre több munka jutott az unokákra, mert hamar híre ment, hogy csodák történnek a keze alatt, s munka közben sem, még odakint a földön sem hagytak neki békét a gyógyulásra vágyók. Ekkoriban már mindenkit tegezett, és “gyermekem”-nek, “fiam”-nak, “lányom”-nak szólított. Hétvégeken egész kocsisorok álltak a ház előtt, s bár többen feljelentették kuruzslásért, különösebb baja nem származott a dologból, többek között azért, mert a helyi orvos gyerekkori barátja volt, meg azért sem, mert a párttitkár lányát kigyógyította az epilepsziából. Hamar ráragadt a Csontkovács név. Voltak, akik filmet akartak készíteni róla, de ezt megtiltotta. Nem tűrte sem a filmezést, sem a fényképezést, sem pedig azt, hogy magnófelvételeket készítsenek, amíg gyógyít. Ami keveset mondott, azt Kiss Máténak, az orvosnak mondta el. A világról az volt a véleménye, hogy az “rendkívül egyszerű”, és hogy úgy is működik. Legfőbb törvénynek a szimmetriát, illetve az arra való törekvést tartotta. Az emberi gondolatot az anyagnál előrébbvalónak tekintette, míg a lélekről azt vallotta, hogy az nem más, mint az “anyag álma, az anyagi részecskék egymástól való ideális távolsága, a harmónia állapota, melyben az anyag létezésének boldog tudatára ébred”. Kiss Máté kérdésére, hogy vajon a világ teremtett-e vagy öröktől való és esetleges, azt válaszolta, hogy teremtettnek véli, de ugyanakkor az az érzése,hogy a Teremtőt megzavarták munkája közben.

Megtudhattam, hogy tizenhárom esztendős korában kimentette a Tiszából a barátját, Teőke Gábort, holott maga sem tudott úszni. Az esetnek híre szaladt a faluban, s amikor azt kérdezték tőle, hogy honnan vette a bátorságot, hogy a barátja után vesse magát, amikor pedig tudta, hogy nem tud úszni, akkor azt felelte, hogy úgy érezte, hogy “nem tehet másként”.

A gyermekkori, templomi pofon rövid története – az esetet szinte szó szerint ugyanúgy írja le Tóth János és Teőke Gábor, akiknek még gyermekkorában kibeszélte a dolgot – a következő: vasárnaponként a család együtt ment el a templomba, és egyik alkalommal – nyolcéves volt akkor – a pap különösen szépen beszélt Isten nagyságáról és jóságáról, a szegények és elesettek iránti olthatatlan szeretetéről. Oly szépen és oly nagy átéléssel beszélt, és oly egyszerű szavakkal, hogy a gyermek minden gátlását elveszítette, és úgy érezte, hogy ott és rögtön közölnie kell Istennel és a világgal a legnagyobb baját, azt, hogy állandóan éhes! Kétszer is elkiáltotta a baját, és elkiáltotta volna harmadszor is, ha nem érzi meg a vállán az apja kezét. A férfi kivezette a templomból. Hazamentek, és otthon egyetlenegyszer, de akkor úgy, hogy végighemperedett a konyha földjén, pofon vágta az apja. “Szégyent hoztál a családodra! – mondta. – Tanuld meg egyszer s mindenkorra, hogy egy férfinak tudnia kell hallgatni!”

Gyógyítótudományáról, illetve erre való képességéről – az asszony szavai és a füzetek tanúsága szerint – a következőket mondta Kiss Máténak: “Jóval korábban is elkezdhettem volna, de valamiért nem mertem elhinni, hogy valóban képes vagyok rá. Pedig a dolog nagyon egyszerű volt. Azon kaptam magam, hogy mindennek a közepét látom, lett légyen szó tájról, tárgyról, emberről vagy dologról. Ha bárki emberrel szót váltottam, beleláttam a lelkébe. Mintha fényes ösvény támadt volna az agyamban, azzal láttam bele a másik lelkébe és a gondolataiba. Nem lehetett előttem titkuk. Ugyanígy láttam a test, a csontok, a csigolyák, az idegek, a hús, az inak, a szív, a vese, a tüdő, a belek állapotát. Mindent láttam, és éreztem a tenyeremben a melegséget, az ujjam begyében a bizsergést, és ezzel egy időben mintha jég és tűz egyszerre költöztek volna belém. Éreztem a csodálatos nyugalmat, mely a dolgok tudásából fakadt.”

Változatlanul csukott szemmel hallgattam az asszonyt, s miközben hallgattam, fölfigyeltem arra, hogy fokozatosan elhalkul, majd elhal a zene. Elmaradtak a dalok, melyek addig egyforma hangerővel követték egymást. Rövid szünet után az özvegy csak akkor kezdett ismét beszélni, amikor előbb halkan, majd egyre erősebben az ablakon, tetőn doboló eső zaja jutott el a fülemig. Oly életszerűek voltak a rejtett hangfalakból áradó hangok – különösen azt követően, hogy az álmosító dobolást egyre gyakrabban szakította meg, nyomta el az egyre erősödő s végül már tomboló szél zúgása-fütyülése, s végül a szinte állandósuló mennydörgés, égiháború zaja –, hogy a tüdőm hatalmasra tágult, önkéntelenül is mélyeket lélegeztem, s mintha a villámlásokkal fölszabaduló ózon illatát is ott éreztem volna az orromban.

– Életének utolsó szakaszában már a szalmazsákot sem igen használta apám – folytatta az asszony. – Az éjszakáit jobbára abban a székben, abban a maga faragta székben töltötte, amelyben ön most helyet foglal, tisztelt látogató! Többnyire ott nyomta el az álom. Napközben is, ha meg-megpihent, ebben a székben üldögélt. Ha szép volt az idő, a széket kivitte az udvarra, s abból mustrálta meg az őt fölkereső betegeket. Olyan három-négy méterrel maga előtt állította meg a pácienst, egy darabig szótlanul nézte, méregette, s aztán mondta neki, hogy mit csináljon a karjával, a lábával, a fejével. Néha kérdezett valamit, s amikor már mindent tudott és látott, amire kíváncsi volt, akkor kikelt a székéből, s ő ment oda a beteghez, hogy rajta a szükséges fogásokat megejtse. A kezelés végeztével, s mindig úgy, mintha csak véletlenül tenné, s csak akkor jutott volna az eszébe, megkérdezte a pácienst, hogy föl tudja-e sorolni az Árpád-házi királyokat. Volt, amikor azt kérdezte például az egyik nagy hatalmú megyei pártember feleségétől, és ennek magam is szem- és fültanúja voltam, és az eset megtalálható Kiss Máté és Teőke Gábor emlékezésében is, hogy mikortól és melyik nemzet tiszteletére szól a déli harangszó a keresztény világban. Máskor, s megint csak ugyanúgy, mintha véletlenül jutna eszébe, azt kérdezte a pácienstől, hogy mettől meddig uralkodott Bethlen Gábor, vagy hogy mikor volt a tordai országgyűlés, mely a világon addig páratlan vallási szabadságot, türelmet, ma úgy mondanánk, hogy lelkiismereti szabadságot hirdetett. Kedvenc kérdései közé tartozott az Aranybulla keletkezési ideje, és a híres ellenállási záradék mibenléte, a magyar származású szentek névsora, a magyar származású Nobel-díjasok névsora, továbbá az, hogy mettől meddig uralkodott Báthory István, a legnagyobb lengyel király. Volt, amikor csak annyit kérdezett, hogy mi a világhírű magyar konyha titka, vagy hogy mióta viseli a tokaji bor a “királyok bora, borok királya” büszke címet. “Mivel magyarázható, hogy bár viszonylag kis nemzet vagyunk, az olimpiai aranyérmeink számát tekintve mégis a legelsők sorában foglalunk helyet?” – kérdezte igen gyakran.

– Édesapám nem tartotta számon, hogy ki tudja megválaszolni a kérdéseit s hogy ki nem. E szokásának azonban híre ment, s magam láttam, hogy amíg a sorukra vártak, a betegek szinte úgy forgatták egymás közt ezeket a kérdéseket, mint a vizsgáztató ajtaja előtt szorongó diákok. A többszöri kezelésre szoruló betegek a végén már fejből sorolták Nagy-Magyarország megyéit, tudták, hogy Kovách Mihály szervezte meg az amerikai könnyűlovasságot a Függetlenségi Háború idején, tudták, hogy Franciaország leghíresebb és legpatinásabb elitkatonai egysége a Bercsényi-huszárezred. Tudták, hogy a magyarságnak már a nyugati rítusú kereszténység államvallássá válása előtt saját, önálló rovásírása volt. Tudták azt is, hogy egy László Gyula nevű régész bebizonyította, hogy amikor Árpádék bevonultak a Kárpát-medencébe, akkor itt már magyarul beszélő népességet találtak. Nem kevesen nem csupán Bolyai nevét ismerték, de tudták azt is, hogy az euklideszi geometria után micsoda új távlatokkal ajándékozta meg az emberiséget, s hogy művéből hogyan próbálta meg kiforgatni a leleményes kis Gauss. Tudták, hogy Rákóczi és Kossuth is detronizálták a magyar királyságra méltatlanná vált Habsburg-házat, hogy Mátyás 1486-ban vonult be Bécsbe, hogy Kossuthék megverték az osztrákokat, s csak a hatalmas cár serege előtt tették le a fegyvert. A páciensek tudták, hogy az ifjú Ferenc József császárnak meg kellett csókolnia Miklós cár kezét azért, hogy az orosz segítséget elnyerje. Voltak, s ezt jóval édesapám halála után beszélték el nekem egykori páciensei, akik kívülről fújták a Toldit és a János vitézt, mert tudták, hogy a Csontkovács szívesen hall részleteket a magyar költészet e két örökbecsű művéből. Elterjedt az is a betegek között, hogy a Csontkovács nem foglalkozik azokkal, akik nem tudják betéve a Himnuszt és a Szózatot. Ez természetesen nem felelt meg a valóságnak. Én, özvegy Kóka Bálintné, született Kovács Erzsébet, e múzeum alapítója e helyről is kinyilvánítom az igazságot, miszerint Kovács János senki betegtől nem tagadta meg a gyógyítást, aki hozzá fordult. Kijelentem azt is e helyről, ami mindig is köztudott volt, hogy gyógyító tevékenységét anyagi ellenszolgáltatás nélkül végezte.

– A saját portáján ütötték le. Édesapámnak szokása volt, hogy mielőtt nyugovóra tért volna, s ha az idő engedte, még szellőzködött egyet az udvaron. Akik leütötték, azoknak ismerniük kellett e szokását. Lesből támadtak rá. Amikor már a földre zuhant, akkor összevissza rugdosták. Életben maradt ugyan, de az egészségét és a kedvét már soha nem nyerte vissza. A gyógyítással is felhagyott. Azt mondta, hogy elveszítette az erejét. Nem látta a gazembereket. Azt mondta, hogy legalább ketten voltak. Följelentést nem tett. Azt mondta, hogy nincs értelme. A följelentést én tettem meg, de a nyomozás csak ímmel-ámmal folyt, és hamarosan abba is maradt.

Ismét megátkozta a merénylőket, akiket “a nemzet örök ellenségeinek” titulált, és akik “pontosan tudták, hogy mit cselekszenek”, majd az utolsó éjszaka eseményeit ismertette úgy, ahogyan azt az egyetlen tanútól, az édesanyjától hallotta. Ekkor már nem szólt a magnó, a szobát csak az ő hangja töltötte be.

– Azon az utolsó éjszakán édesapám szokása szerint a székében ült. Egyenes derékkal ült, ahogyan szokott, két tenyerét az asztal peremén nyugtatta. Édesanyám már lefeküdt, a villanyt már leoltották. Bujkáló holdvilág volt odakint. Meleg, nyári éjszaka, július 22-e. Egyszerre csak szél támadt, megrezgett az ablaküveg. Nem sokkal később esni kezdett, és esett egyre erősebben, aztán meg villámfény világította be a szobát, és egyre jobban dörgött és villámlott. Ekkor édesapám váratlanul fölállt, kilépett a papucsából, megfogta a széket, és úgy, ahogy volt, hálóingben és mezítláb megindult kifelé a szobából. Édesanyám szegény azonnal kipattant az ágyból, és kérdezte, hogy mit csinál. Apám azt válaszolta, hogy kiül az udvarra. “De hát szakad az eső!” – mondta szegény anyám, és megpróbálta elállni az útját. “Hadd szakadjon!” – felelte édesapám, és eltolta az útjából édesanyámat, aki zokogni kezdett, mert tudta, hogy nem tehet semmit. Amióta majdnem halálra rugdosták, azóta anyámmal is alig váltott szót édesapám. Anyám zokogott, apám pedig kivitte a széket az udvarra, leállította nem messze a tornác előtt, beleült, a kezét megpihentette a karfákon, és miközben esett az eső és dörgött és villámlott, egyre csak ült ott, és nézett maga elé. Anyám hiába könyörgött neki, rá sem hederített. Aztán beszaladt anyám a házba egy pokrócért, hogy legalább abba belecsavarja az urát, de apám keményen rászólt, hogy hagyja őt úgy, ahogy van. Anyám, kezében a pokróccal, visszaszaladt a tornácra, és ott zokogott tovább. Apám meg csak ült az esőben, szélben, mennydörgésben, csuromvíz volt már a fehér hálóinge, hófehér haja a nyakába, a homlokába lógott. Ott, abban a székben találta meg a villám. Anyámat elvakította az irdatlan fényesség, s amikor magához tért, édesapám már halott volt. A villám, ahogyan átszaladt rajta, megállította a szívét. Így távozott az élők sorából Kovács János 1980. július 22-én. Ez a múzeum – folytatta sóhajtásnyi szünet után az özvegy – arra szolgál, hogy az emlékét megőrizze, s hogy életének példájával erőt adjon minden igaz embernek.

Rövid hatásszünet után elhúzta az ablakok elől a sötétítőfüggönyöket, majd visszatért, és kikapcsolta a reflektorokat. Bármennyire gyönge is volt – mint már említettem, az ablakok rendkívül kicsinyek voltak –, hunyorogtam a természetes fényben, majd mintha csak álomból ébrednék, megtöröltem s aztán tágra nyitottam a szemem. Ott állt az asszony Jóska mellett, s mindkettőjük tekintete rajtam pihent. Csönd volt. Újabb másodpercek teltével fölálltam a székből, s miközben tudtam, hogy az ajkamra költöző mosoly nem csupán félszeg, de kicsit természetellenes is, odaléptem hozzájuk. A kezemet nyújtottam az özvegynek – ennek a mozdulatnak is éreztem a szögletességét –, és megköszöntem az “értékes előadást”. Zavarban voltam. Olyan, tőlem idegen szavakat, kifejezéseket használtam, mint például “megrázó”, aztán “felkavaró” vagy “több mint emlékezetes…”!

Végig, amíg beszéltem, a kezében tartotta az enyémet, s csak azután engedte el, hogy azt válaszolta, hogy ő csak a kötelességét teljesítette, s hogy amit tesz, az számára egyáltalán nem fárasztó, hanem sokkal inkább “kiapadhatatlan forrás az örök újratöltekezésre”. Végül azt kérdezte, hogy elfogadok-e egy kávét, amire örömmel és azonnal igent mondtam.

Így hát azt az időt, ami alatt a kávé elkészült, s mely idő alatt ők a konyhában beszélgettek, az udvaron töltöttem. Odakint megcsapott a fény és a meleg, s valahogy úgy éreztem magam, mint aki a borospincében töltött órák után hirtelen kilép a vakító napsütésbe, s hirtelenjében nem tudja, hogy mitől káprázik a szeme, s mitől roggyannak meg a térdei. A tornác lépcsőjétől nem messze, az udvar közepén álltam meg. Komótosan, jóleső s szinte szertartásos lassúsággal gyújtottam rá, s miközben a csomagot az ingem zsebéből elővettem, s abból egy szálat kihúztam, hogy aztán majd a számba illesszem, szóval e szinte réveteg mozdulatok közben egyre az özvegy hangja zsongott a fülemben; nevek, évszámok, megsárgult fényképek úsztak el két szemgolyóm mögött, történetek és sorsok rövidültek egyetlen pillanattá az agy kiismerhetetlen műhelyében. Gyors egymásutánban többször is megszívtam a cigarettámat, s az illatos füstön keresztül pillantottam meg a gyereket, amint az udvarra lép. Ahogy észrevett, rögtön fölragyogott az arca. Becsukta maga mögött a kiskaput, s hamarosan ott állt előttem. Üdvözölt, majd azt kérdezte, hogy tetszett-e a múzeum? Kicsit félrefordítottam a fejem, hogy ne rá kelljen fújnom a füstöt, s csak aztán válaszoltam.

– Arra, meg az eső meg a vihar hangjaira. Mindenre, ami nem látvány, nem tárgy vagy szóbeli információ.

Éppen a faragott székről váltottunk szót, amikor Jóska megjelent a tornácon. Üdvözölte a fiát, aztán hozzám intézve a szavait mondta, hogy jöjjek, mert elkészült a kávé.

Eltapostam a csikket, aztán a gyerek vállára kanyarítottam a karomat, s úgy sétáltunk föl a tornácra. A kávét is ott ittuk meg egy kis kerek, nádfonatú asztalkánál, s beszélgettünk közben. Mintegy fél órát maradtunk még. Meglepett az asszony politikai kérdésekben való jártassága, és tetszett, ahogy mindennek a lényegét mondta, ahogy leegyszerűsítette a dolgokat. Élvezettel hallgattam tömör mondatait. Búcsúzáskor egy vastagabb, kapcsos füzetet adott át, mely fénymásolatban tartalmazta Teőke Gábornak, Kiss Máténak és Tóth Jánosnak a Csontkovácsról való emlékezéseit.

Az állomásra Jóska vitt ki. Egyedüli felszálló voltam. Rögtön a nyitott ablakhoz mentem, s mindaddig integettem, amíg apa és fia alakja egybe nem mosódott a késő délután különös fényeiben. Végig, az átszállást követően is magányosan, üres fülkében utaztam, s a kapcsos füzetből csak nagy ritkán emeltem föl a fejem, hogy egy-egy futó pillantást vessek az alföldi tájra. Esteledett. Szinte észre sem vettem, ahogyan a nyugovóra térő nap fáradt, vörös fényeit a nagyobb döccenőknél meg-megpislanó lámpa sárgás fénye váltotta föl.

Majdnem biztos, hogy a P.-ben töltött napok emlékét nem vetem papírra, ha néhány héttel ezelőtt nem kapok egy levelet. Nem is levél volt az, hanem egy gyászjelentés, melyben Sarkantyú József és felesége arról tudósított, hogy fiuk, Sarkantyú József, életének tizenhetedik esztendejében, tragikus körülmények között elhunyt. A jelentés rendkívül szűkszavú volt, és a temetés helyének és idejének megjelölésével, továbbá azzal a néhány sorral zárult, mellyel a család a torra hívott meg.

November utolsó hete csúnya, barátságtalan időt hozott. A temetés napján is borult, piszkosszürke volt az ég, s hajnalban, ahogy mentem ki a Nyugatihoz, köd szitált, míg napközben hol megeredt, hol elállt az eső, mely hideg volt, mint maga a szél, ami könnyeket csalt a szemembe. A vonaton kevesen utaztak, az átszállás után pedig csak négyen voltunk abban a kocsiban, amit végül kiválasztottam magamnak; ahogy végigmentem a keskeny folyosón, az egyik fülkében egy fiatalasszonyt láttam, aki a karjában tartott csecsemőt szoptatta. Vele átellenben középkorú asszony ült – minden bizonnyal a nagymama lehetett – és valami színes újságot olvasott úgy, hogy a cipőjétől megszabadított lábait a szemközti ülésen pihentette meg.

A nyitott vezetőfülke ajtajában álltam, úgy beszélgettünk.

– Csak úgy látásból! – válaszolta. – Meg egyszer-kétszer váltottunk néhány szót, ha velem utazott. Olyan esze volt annak a gyereknek, mint a borotva! Azt mondják, hogy kenterbe verte a tanárait is. Író lett volna belőle, azt mondják.

Rajtunk kívül csak ketten voltak a buszon, két középkorú, szegényes öltözetű, rossz arcú férfi. Majdnem egészen hátul ültek, és csöndben voltak. Jobbról, távolabb egy tanya képe úszott el előttünk, szemből már előtünedeztek a falu első házai, s egyre jobban látszott a két templomtorony is.

Elmondtam neki, hogy a gyereket évekkel ezelőtt láttam először és utoljára, s hogy nem tudom, hogyan halt meg. A sofőr épphogy csak fölpillantott.

Szavai hallatán bensőm legmélyében rándult össze valami, s talán álltomban is meginogtam egy pillanatra.

– Pontosan! – felelte a sofőr, s megint csak csodálkozva nézett rám. – A Navratil úr kutyái voltak. Talán ismeri?

Megköszöntem a segítségét, aztán leszálltam, s megindultam arra, amerre mondta. Változatlanul apró szemekben hullott az eső. Hideg volt, s csak akkor jutott eszembe, hogy elfelejtettem ernyőt hozni. Az első keresztútnál balra fordultam, s valóban, néhány perc gyaloglás után elértem a temetőt, ahol rögtön megpillantottam a gyászoló gyülekezetet; nemrég hagyhatták el a ravatalozót, mert bár a menet eleje már megállapodott a sírgödör körül, a vége – melyhez csatlakoztam – még mozgásban volt. Annak ellenére, hogy a pap hosszan beszélt, s hogy egyre jobban esett az eső s még a szél is föltámadt, senki nem mozdult. Sokan voltunk, s miután a sírhantot ellepték a virágok, az egyre barátságtalanabb idő ellenére szinte mindenki odament a családtagokhoz, hogy a részvétét nyilvánítsa. Amikor rám került a sor, és kezet fogtam Jóskával, láttam, hogy először nem is ismer meg. Hajadonfőtt állt a már szakadó esőben, a haja a homlokába lógott, a bőre sápadt vagy inkább hamuszínű volt, a szemei megnagyobbodtak, s mégis, mintha besüppedtek volna a szemgödrökbe. Amikor fölismert, megcsillant a szeme, ám ez valóban egyetlen lobbanás volt csupán, mert rögtön visszaköltözött belé az üresség.

Nem tudtam mit mondani. Továbbléptem, és ott álltam szemben az asszonnyal. A vonásai rendezettek voltak, és a kezét azon a jellegzetes módon tartotta előre, ahogyan azt a világtalanok teszik. Hangosan megmondtam a nevem, és kezet csókoltam. Ő is megköszönte, hogy eljöttem, aztán mondott valamit, amit már sohasem felejthetek el.

Hallgattam és szégyenkeztem. A kirándulásom óta – bár gyakran eszembe jutottak – még csak egy sort sem írtam, sem a gyereknek, sem a családnak. Arrébb léptem, és kezet csókoltam a lányoknak is. Az egyikük mellett – azt hiszem, Réka volt az – fiatal, rokonszenves férfi állt. Minden bizonnyal a férje lehetett. A lányok szeme könnyes volt, a bal kezükben sötét zsebkendőt szorongattak. Nekik sem tudtam mit mondani, de láttam, hogy megismertek. A sírok közt egyre nehezebb volt a járás, a víz itt-ott már tócsákban állt, s ahol nem, ott a letaposott fű alatt erősen csúszott az agyagos föld. A cipőm – akárcsak a nadrágom szára – csupa sár volt, s hiába hajtottam föl állig gombolt kabátom gallérját, a víz már az öltönyömet áztatta.

– Karoljon belém! – mondta, majd, látva tétovázásomat, ő fűzte karját szorosan az enyémbe, s úgy tartotta kettőnk fölé az ernyőt, melyen oly hangosan és szaporán dobolt az eső, mintha csak jég verné.

Az asszony legalább olyan magas volt, mint én, s ahogy szorosan mellette lépdeltem, megéreztem a belőle áradó erőt. Megkérdezte, hogy elmegyek-e a torra. Igenlő válaszomra fölajánlotta, hogy elvisz a kocsiján. Rögtön ezután a gyerekről kezdett beszélni. Mintha többekhez szólna, emelt hangon beszélt, de szavait még így is el-elnyomta az ernyőn doboló eső zaja. Egy hirtelen szélroham belekapott az ernyőbe, kifordította, s amíg az asszony a helyére nem rántotta, úgy csapkodott körülöttünk a vizes vászon, mint valami hatalmas, fekete szárny.

Mentünk tovább. Egyre a gyerekről beszélt az özvegy, s bár csupa igaz és bölcs dolgot mondott, csak félig figyeltem rá. Szinte gépiesen lépkedtem mellette, és nem volt kedvem a szóhoz.