Vasadi Péter

Egy délután átvilágítása

 

“A Mozgás, nem a Haladás.”

(Oscar Vladislas de Lubicz Milos)

 

Kell hozzá a világ és a szobám.

A gyűrűkben szétlebegő lét

középpontjában ülök, mint a

Gudea-szobor a cserépkályha tetején,

a fönnségébe fagyott s féktelenül

gyűlölt asszír uralom bálványa

a fonott koronával, de engem a látó

tehetetlenség hava lep be, bár szívem

alatt, a középtájon kitárja magát

lefelé egy csapda kétszárnyú, ezüst

alja, az ismeretlen al-lét tömjénje

belefüstöljön, ha vöröslik

a még mélyebb a benti sötétben;

a szobaajtón, fönt a T deszkán oda-

gombostűzve örökóta a Föltámadott,

ajtóra az Ajtó, Gudea árnyékában

jobb vállára hajtja a XVIII. századi

fejét, ájultában fölfogva zuhanása,

egy szál még idefűzi az időhorzsolta

Testet, óh, belőle élnek a tárgyak,

a könyvsorok, a papírhalmaz, a tollak,

s Bach meg Bach közt a figyelmem,

mi két kezemet nyitva feledteti

az ölemben, a cantábile billentés

éles puhaságában múlik ez az izzó

napszak, s húzódik föl a mennyezetig

a tükörfény a falon, egy Kondor-rajz

esik útjába, s a szigligeti domborzat

térképe, jár körben a tétova szem,

mely a rafinált sólyom kegyetlenségét

enyhíti az üvegtest kocsonyájával,

alul már lobbangat a láng, s a fül

meghallja a csontos, ősi mezítláb

lépteit, ahogy elhagyja a kezdeteket

s épp erre igyekszik a homokban,

édes hatalom felhőzik körülötte, mint

az aranypor, menekül a leszálló

szobai alkonyban a kristályos

darabosság az ablak utcafényű

négyszöge felé, kulcs csikorog a

kapuzárban, vascsőben csörren a

víz, telik, ki tudja, hogyan sorról

sorra a papír, nézi riadtan az ember,

mennyi üres van még hátra, kanyarog

valami a célja iránt, üget is, foly

az az ádáz hajsza, mindig épp ugrat,

szökésben van az agyon ajnározott,

angyali evilág-fattya, a költészet,

az esztergált golyóstoll űzőbe veszi,

a lélek ugyan bírja, de a tinta elég

lesz-e, közben, jaj, ki ne fogyjon,

így rohanunk a telt formájú sötétben,

mely elfekszik, mint az anasztázia-éj,

ez a földre döntött ringyó, dühöng

rajta már az isteni kókler, mi alattuk

átsuhanunk,

mikor épp hídba rántja őket a vadság,

ki törődik most ezzel, előre, előre,

tovább, még nem himbál a kétség nádasa,

s nem rángatják a bútorokat ide-oda

a szomszédban az otthonos barbárság

dervisei, s föl nem kapcsolja valaki

az udvari lámpát, s idegen fénnyel nem

veri szét a hamvas lappangót, végre,

megérkeztünk, lóról ugorva rántjuk föl

az utolsó sornak – függő láncaival együtt –

a sorompóját, s íme, nyílik a táj,

s testesülve most megmutatja magát.

 

 

 

 

 

Bogdán László

Ady a kertmoziban

 

Pohár bora mellé könyökölt a kisasztalra, nézte

a szakadozott vetítővásznat. Az eltévedt lovas

vakügetése felgyorsult. Közeledett? Távolodott?

És aludtak mélyben a faluk, harangozott Atlantisz,

csak a hó hazug fehérsége világított, bele se lehetett volna

vakulni. Az avaron Léda teste derengett. A fekete zongora

valószerűtlennek tűnt a lerobbant erdélyi kertmoziból.

A rejtély köd formáját öltötte. Feltűnt a geszti bolond is.

Szárazon beszélt az eljátszott esélyekről. A mamelukok

Bólogattak, az ellenzékiek fütyültek. Obstrukció! Obstrukció!…

Komp-ország ott imbolygott kelet és nyugat között.

Nem volt megállás. “A nagy humbug nem Európának ártott meg,

A hazugságot itthon hitték el!” Borba veszett az arca.

 

 

Vigyázó szemetek

 

Abszurdisztán, 1988 késő ősz

 

Akkor is mint mindig, ültünk a Kriptában.

Hírek jöttek-mentek, ráztak, mint az áram.

Rádióból éjjel Márai is üzent:

(végsőket rúgta már, élve rohadt a rend!)

“Vigyázó szemetek Moszkvára vessétek!”

Ősz volt. A kertekben sívó máglyák égtek.

Készült az új világ: “glaznosty”, “peresztrojka”…

Vodkáink tükrében (megbukhat Drakula?)

tört-szomorú arcunk hosszan nézegettük,

de hogy egy év múlva vége lesz, hihettük?!

Ablakból futókat figyeltünk, sprinteltek.

“Előbb-utóbb minden balek célba érhet!”

Hogy egy kaszárnyában az Ítélet készül

s újabb évek jönnek a Jótevő nélkül!…

 

 

S te nem vagy itt

 

A nagy római költő levele

Feleségéhez

 

Jó lenne szállni veled, tűnő hajnali fényben.

Meghitt római táj bujkál trák kép sűrűjében.

Nem sértett Násó buján, soha törvényes nyoszolyát.

Caesart sem! Ha van vétkem, vétkem az ostobaság.

Jó lenne szállni veled. Repít a hajnali álom.

Tiberis felett a hold űzi sírásom, kacagásom.

Ott lehetnék, de nem vagyok. A belső végtelen

kitágul most és túlrepít száműzetésemen,

a setétlő tengeren, sunyi szarmata nyilakon.

Jó lenne szállni veled, de elragad az unalom.

Vérszípó lámia követ, nélküled ébredek.

Nem ittam még Léthe vizét, hogy elfelejthesselek.

Facipők kopognak most az Ister vad jegén.

Fénylik minden megint, de ez nem a római fény.

 

 

Az erdélyi mocsár

 

“emelni a lábat!…”

(Mészöly Miklós)

 

Az erdélyi mocsár pöfög, füstölög.

Védik, oltalmazzák megváltó ködök,

ott, valahol az isten háta mögött.

Lovon jövünk majd, laza vágtában,

nem célirányosan, csak átabotában,

tapicskolva a feneketlen sárban.

Ha veszünk annyi. Hányan süllyedtek

E mocsárban el? Éltükkel fizettek

fel-fellobbanó csalfa tüzeknek.

Néha felszállt a köd. Kérdőjeleket

(ingerelvén az örök veszteseket!)

rajzol az égre, álom-győzelmeket.

És mi csak megyünk. Arra vagy erre?

Nem tudjuk meddig! Azt se, hogy merre!

 

 

A kétfejű orosz sas

 

Szomorú, csont sovány, posztszovjet varjak kerengtek

eszelősen a Kreml tegnap még világbíró veres csillagának

hűlt helye körül. Talán a szintén eltűnő, sokunk rémálmaiban

csattogó vörös zászló után károgtak?! Miközben a lilára vert

égre fölrepült a büszke és kétfejű orosz sas. Egyik fejével

nyilván az ázsiai területeket tartotta szemmel, a másikkal

a birodalom örökösen nyughatatlan európai részeit figyelte,

biztos, ami biztos: ugrásra készen. Már nem a cárok arany,

hanem az újjászülető álom veres mezőjében feketéllett,

mintha csak a renitens, örökké szervezkedő kommunistákat

akarta volna megnyugtatni. A tűntetők Gorbacsov eltávolítását

követelték és felborogatták a rendőrautókat, ölelkezve a

didergő rendőrökkel. Ők is a nép! Az egyik engedmény szülte a

másikat, s az út örökösen lefelé vezet, a bánya mélye felé…

 

 

 

 

 

Sárándi József

Szerelmes delfinek

 

Egy tahiti legenda nyomán

 

Ha hétszer álmodom veled,

kiviszlek egy madár-lakatlan sziklaszálra

s életem ajánlom neked,

készülve a holdról kacsintó halálra,

 

csak engem fog a penge éle,

mert bordám nem lettél, hát itt a kés,

törvény, hogy kivágd a szívem,

ha veled nincs holnap újjászületés,

 

és dobd tengerbe a szívet,

addig a lélek is halott,

lent lázba jönnek a delfinek,

s éled a szenvedély-állapot,

 

a halak szerelmesen

és sisteregve izzanak,

s a tenger zokog – csak neki fáj

a beteljesületlen pillanat.

 

 

Emlékek sorfala előtt

 

Harmonika sír az ifjúságból,

folyó hozza a dallamot,

csillaghullós augusztusi éjek

hintik belé a fény-magot.

 

Piros sajkák úsznak a vízen,

pipacs-ruhádnak fodrai,

gyűlnek köréd ficánkos fények,

bongnak a mélység gongjai.

 

Nem halparádé készül itt,

gyászolni gyűlik a folyó,

a sírás partjai között

csönd-himnusz hallható.

 

Emlékek sorfala előtt

vonul a búcsú-fájdalom,

mossa a lélek foltjait,

Téged mos belőlem, hagyom.

 

 

Vert seregemmel

 

hinni kéne egy állandó

emberi változóban

a kiszámíthatatlan

kiszámíthatóban

 

hogy ne féljem a csillagképet

mely alatt világra jöttem

s ne foghassa rám fegyverét

az ügyeletes isten

 

vert seregemmel kedves

nap mint nap HOZZÁD bujdosom

– rémület könyököl szemeidben

mikor átvezetsz az alkonyon

 

 

 

 

 

Léka Géza

Élve – halva

 

Nem ölhetnek így napok -

rossz művészfilm pereg le így.

Harmadnaponta föltámadok,

halni megbomlott anyám segít.

 

Mozart gyászmuzsikája,

hegedű szól, brácsa, cselló.

S megrezdül, mint lappangó dáma,

akit szájára vett a Zserbó.

 

Egyetlen dolga: élni.

Fél éve már, hogy nincs apám.

Nem tud sorsomba visszatérni,

a világűr odvát nyitja rám.

 

Puttó? Diplomás kerub?

Rongyosa papírnak, tollnak?

Miféle szerzet, ki ha berúg,

kinyalná kutyaként a Holdat?

 

Hát ki vagy te, kisfiam?

Akkor se hiszlek, ha látlak!

Ötvenhat nyarán ki megfogant

bennem, őt idézi, apádat!

 

Süthetsz nekem tonhalat,

hozhatsz hektónyi befőttet,

hisz belőled is csak ő marad,

mert ő marad csak meg belőled!

 

Tudom, rajongtál érte,

de én voltam a hitvese!

És minden, de minden megérte,

s ha nem látom élve – halva se!

 

 

A Baross Sörözőben

 

Unicum, Calvados,

Borsodi bivaly, s rá bor!

Isten hozott Budapesten

végvári társam,

ómodern egri énem,

jó Ködöböcz Gábor!

 

Ágnesed mellettem

virágcsokrot ringat,

kisfiatok a kólát szürcsöli,

s Németh Laci, aki szintén Gábor,

ebként a karóhoz

örök Pilátusát köti.

 

Tíz percre, fél órára

a Baross söröző most a

hazánk, s nem hiába.

Titeket kapros pulykamell,

érett káposztás csülök vár,

s átkocsiztok Gasztronómiába.

 

Ég veletek, barátaim!

Nekem még dolgom van itt;

innom kell tovább a nevetekben.

Megvénítem, meg én!

e márciusi napot,

hitvány időnknél is remekebben!

 

 

 

 

 

Fazekas István

Egy régi kútnál

 

Serfőző Simonnak

 

Íme a kút,

miből egykor nagyapámmal ittam,

ostorán a vödröt rángatja a szél,

ajkunk nedvét arról már rég

a világba fútta szét.

 

Nincs itt se csorda, se gulya,

se csürhe,

víz sincs a kútban,

mélyén csak békák üngetnek,

kőgyűrűin csupaszcsigák építnek hazát,

s nem tekinget tükrébe a nárcisz-lelkű nap.

 

Ó, hányszor néztem meg itt

gyermekarcomat,

láttam mögötte felhők

suhanását,

minden felhőn elszállt

egy-egy boldog gondolat.

Ha e kútba néztem,

a szemembe néztem

és vágyaktól fuldokló szívemig leláttam.

Most, mintha szívem se lenne.

 

A rétből is mi lett?

Kócsagtól is elkerült, száradó,

remegő vidék.

 

Ó, hol vagy te is, nagyapám?

 

Az ég firhangját lassan meglebbenti

a verhenylő messzeség.

 

 

Irma néném

 

Sinka Istvánnak

 

A tó parton áll egy karó,

mintha Irma néném lenne,

ahogy nézte a tó vizét,

s fodrozódott arca benne.

 

Mintha látnám leányarcát,

amikor én még nem éltem,

s megáradó szépségétől

a nap fellobbant az égen.

 

Mintha látnám asszonyként is,

ahogy nagyapámat szidja,

s nagyapám, a pajzán kamasz,

szavait, mint csókját issza.

 

Látom úgy is, ahogy történt:

ölében ülök, mint gyerek –

a tornácon mesét mondott,

s hulltak a diólevelek.

 

Három évvel ezelőtt még

Irma néném itt botorkált,

s halálakor maga helyett

a tópartra szúrta botját.

 

 

Tyukodi este

 

Nyéki néni épp haza tart,

botjától kopog a járda,

a kutyája, mint kerengő

dervis, körbeszaladgálja.

 

Pali bátyám jön szekérrel.

Oly szótlanul ül a bakon

ötven éve minden este,

mint egy mozgó ravatalon.

 

Nagyapám a tavat nézi,

nézi, ahogy egyre sürved,

ahogy a vízen este lesz,

ahogy mindenek eltűnnek.

 

 

A vándor éneke

 

A Fekete Bojtár emlékére

 

Bodzanyeső vándor voltam,

vadmezőket pásztoroltam,

tüzet raktam, ha megálltam,

s ragyogtam az elmúlásban.

 

Társammá egy boros este

szegődött a balszerencse,

azóta a szívverésem

búgó harang minden éjben.

 

 

 

 

 

Turbók Attila

Sorok az árulásról

 

Az árulás nyomelem anyagban.

Kivonhatatlan részecske a készből.

Időtlenül szunnyad pillantásban, agyban,

szenvedélyben, készülő szavakban,

hinnéd, ha bűn, előbb-utóbb elévül.

 

Sem bűn, sem következmény. Ősmikronos kezdet.

Gyűrődő tájon kitinpáncéllá edzett

jog, talpnyom dermedt vulkánfolyamban.

Évelő kés bárányfelhőn, futtatva vajban,

csorba nélkül elsuhanó dallam

éle, árnyék termő fák évgyűrűjében.

*

Az árulás nagy árnyék, jön velem,

köszön, kezet ráz, asztalhoz ül,

feszengés nélkül töpreng, mindenen

nyomot hagy leplezetlenül.

 

Az árulás szélárnyék, szenvtelen,

légűrt csihol, csípőmre szellőz,

vádat, vitát ölelve mellőz,

foszló kalács, morzsázom, ízlelgetem.

*

Az árulás a vétkesek joga,

a túlélésért hozott áldozat.

Északi fatörzsön selymes moha,

örökzöld vád, zuzmódarab.

 

Az árulással oly kertekbe tévedsz,

ahonnan vissza újabb árulás kell,

nem tudni kezdetét, azt sem, miért lesz

alakváltozása egyáramlatú a széllel.

 

Gyűlölet, gőg az árulás motorja

és félelem az elárultatástól,

az arcra korhű álarcot varázsol,

tünékeny maszk, átbukkan vigyorba.

 

Az árulás, mint patina ezüstön,

átszíneződés szürke hódolatba,

ámítás is, az önvesztés lakatja,

összekattan nyers érdek és az ösztön.

 

Látszatra semmiség. Kerekded, szép egész.

Sehol a lélek hajszálrepedése.

Emelkedésnek nem látszik a mélye,

tömör tökély. Mint pestis vagy marhavész.

 

 

Isztambuli képeslap

 

‘Sztambulban karcsú kés az árnyék.

Minaret tűtornya a testem.

Fényjáték, reszket a nyárvég

kupolán, kurd célkereszten.

 

Tenger felől lomha pára

sókristályt, fénytükrű érmét

szór a lányok homlokára.

A szépség veszélyes érték.

 

A bazárnál ifjú nevet:

“gyaur basa, minden tiéd,

de add cserébe szép szüzed,

hallhassam árva énekét”.

 

Szemében egri bor tüze,

széles kunsági arccsont

köré, mint lépkedő szüle,

settenkedik a félhold.

 

Hídon megyünk át Ázsiába,

lasszóhajlású Boszporusz

terelne mindkét irányba,

ott Batu kán, itt Ikarosz.

 

Ez lenne hát az ősi bölcső?

Mezopotámia füve

oly ismerős, mint a Küküllő

vagy Máramaros szigete.

 

Ahogy a víz fölött a híd

hegyek közé íjként feszül,

úgy épít pillért az idő

arcomra kegyetlenül.

 

Átmos a múlt árapálya,

elsimul a hullámverés,

miként rák araszol hátra,

megszépül minden szenvedés,

 

ráérősen körbeballag,

árnyékot vet és elhalad,

átlép a homokhalmokon

a legutolsó pillanat.

 

 

A pórusokban nyár van

 

A test ma még nem alkonyul

a szándék szülte áram

 

még agyba szívbe feltolul

pórusokban nyár van

 

a ma még alig látható

törések repedések

 

fölött egytömbű tiszta hó

szikrázol teljes élet

 

ha majd a koszlott töppedő

kormos halmokra lépek

 

maradjon emlékeztető

sikoly szép pengefényed

 

ma még – jó hinnem – félelem

bomlás árnyképe nélkül

 

szánkázhat szörfözhet szívem

a fal hiába épül

 

tudom jön majd egy hosszú nap

ködloncsos délelőtt tán

 

szájszélre kattanó lakat

a sóhaj visszaútján

 

de addig időzz még velem

gyönyörűséges kegyetlen

 

teljesség vágy és gyötrelem

ismert és ismeretlen

 

 

Azt hiszik…

 

Azt hiszik az ostobák,

a jellem hőre lágyul,

pöndörödő cserjeág,

háncsot hánt magáról,

 

hirdetik, reménytelen

a vaddal szembeszállni,

megtorlás jön, förtelem,

bosszús lárifári,

 

azt hiszik, az éjen át

a vertek elvonulnak

s marad varázsgömbvilág

pálcája a holnap.

 

 

 

 

 

Deák Mór

Plattensee

 

Vizek Erdélye,

Balaton,

már megint mit tettünk, Istenem.

Hányan hintáztak hasadon,

gazdagodtak meg öleden.

 

Hajadat csomókban kitépték,

követ sóhajt a nád maradéka,

a Zala–Sió evezőjét

beletörték sárba, iszapba,

 

és minden csónak megfeneklett.

Mit mutat vajon még a tükröd?

Szemed már olyan hinaras lett,

mint magyarságod, az öröklött.

 

Angolna kellett,

Kis-Balaton nem!

hajrá, busák és lehalászás!

Kucorogsz medred fél-felében,

hattyú röfögi míves átkát,

 

vegyünk föl hitelt, amíg lehet

apróra törött kincseinkre.

Valamit még jövedelmezhet

ez az országos kis vizelde.

 

 

Kirakat

 

Itt mindent lehet és semmit sem szabad

Fényesre glancolt ócska kirakat

A röhögéstől a szívem megszakad

Szavazz és nyald meg a tíz ujjadat

 

Itt ráncokon ránc az arcpakolás

Körbejársz haza és nem találsz

Nincs utad mert nincs kukoricád

Csak a sarok hogy ott térdelj tovább

 

Itt megadod magad s magyar lehetsz

Péntekenként tedd ki a szemetet

Örülj velem én zokogok veled

De soha ne csukd be a szemedet

 

Itt nézni lehet látni nem szabad

Áldozd föl magadért magadat

Egy kicsi ország nem is nagy áldozat

Lefogja a szemét és úgy marad

 

 

 

 

 

Oláh Zoltán

Apokalipszis

 

Tejutat lüktető halántékunkon

hal meg a hold.

Erdeink, madaraink, falvaink féltette Földünk

feleszi, fölissza önmaga fényét.

Sóhajunkat siralommá mossa az Isten.

A végtelen estben

zsolozsmák sírnak a rózsák sírján.

Még beszélhetünk, beszélünk is,

de már csak milliszilverekben.

Talpunk alatt tekintetünk táplálta patakok,

tűnődő tavak, toporzékoló tengerek.

Féltékeny folyó a sálunk,

sóhajunk Himalája.

Könnyünk csillagok csírája.

 

Zsolozsmák sírnak a rózsák sírján.

Sorunkat siralommá mossa az Isten

végtelen estben.

Még beszélhetünk, beszélünk is,

de már csak milliszilverekben.

Elvérzünk végleg a rengetegben.

 

Tekintetünk táplálta patakok,

féltékeny folyamok, türelmetlen tengerek,

havas Himalája, meghaló hold,

Nap-szőtte messzeség…

Könnyünk csillagok csírája.

Add Uram Isten, hogy egyszer végre hazataláljunk,

senkinek halála ne legyen árva!

 

 

Könyörög a kenyér számon

 

Szőlőszemmel született

egy szelet élet a világra

október este,

eső-tiszta csendbe.

*

A süvölvény-sötétség

megáldotta a kicsiket, nagyokat,

szántóföldeken hantokat,

sírhalmokat.

*

Égszemével látta,

harmattal enged föl

a gondolat reggele.

Homlokáról lehámozta a fű a hajnalt.

Álölelte álmait

a pillanat tengere…

*

És most már este van.

Este, lassan negyvennégy éve.

Elernyedőben minden álmom.

Huzatos haláloktól fázom.

Könyörög a kenyér számon.

 

 

 

 

 

Jónás Péter

Alany, tárgy, idő

 

Szindbád mámorosan költözött. Fütyörészve

pakolt könyvet, cipőt, cigarettát. A szerelmes

levelekből csak a legszebbeket vitte magával,

majd idéz belőlük más nőknek, átír alanyt,

tárgyat, időt. Az ember élete mindig férjen el

egyetlen bőröndben, gondolta, mikor kidobta

a szemeteszsákot indulás előtt, préselt

falevéllel, kanárimaggal, csorba szélű

kiskutyás tejesbögrével.

 

Nyirkos kabátszag, égő szemgolyó, kávétól

dobogtatott erek. Egy pocsolyában az arcra

szitál az eső. Mint az emlékekre hullnak a napok:

a kép zilálódik, szétlebeg, pillanatra összeáll.

Sohasem valódi, de igazabb, mint maga

Szindbád, ahogy ott áll a peronon, a csikk

szisszen a vízben, az ing úgy tapad a hátra,

mint az elhagyott női test az utolsó éjszakán. A

vonat még sötétben indul, az utcai lámpák

vakító csíkot húznak Szindbád szemében,

mint elfelejtett nyárból megmaradt, az időben

eltévedt szentjánosbogarak.

 

Az idegen városokban mindig elfogta Szindbádot

valami hősies meghatottság, mint amikor egy

gyerek először megy szülei nélkül iskolába egy

csípős őszi reggelen, és a megszokott útról

befordul az első ismeretlen mellékutcába. Az út

az állomástól az új lakásig olyan, mint az udvarlás

a frissen kiszemelt szeretőnek, gondolta Szindbád,

ahogy végighúzta ujját egy nedves kőkorláton.

Megszagolta a pékség környékét, bámulta a

folyót a hídról, fűbe süppedt a parkban, és hallgatta

a padon duruzsoló tanárnőt és bankoskisasszonyt.

Minden költözés egy újabb élet, vérátömlesztés,

dörmögte mélán maga elé, mikor finoman

belecsippentett egy kiskosztümben szundító

seggecskébe, mielőtt leszállt a villamosról.

 

Akadó kulcs a zárban, cipőben pálló lábujjközök,

idegen szeméremhaj a fürdőkádlefolyóban. Ideges

szemrándulás, mint mikor zsíros ujjnyomokat fedez

fel az ember egy fény felé fordított fontos fényképen.

Szindbád ült egy ágyon, nadrágon keresztül is hűvös

volt a frissen húzott ágynemű, sokadjára olvasta

kedves könyvei gerincét egy pedáns polcon, egy

csíkos trikós plüssnyuszi és egy fahéjjal tűzdelt

narancs között. Cipőfűzőjével babrált, elnyomta a

félig szívott cigarettát. A dohányzás, ami már nem

esik jól, olyan, mint egy elromlott nap, ami jól indult.

Nem érti, miért, mégis csinálja tovább az ember.

Mikor leszek már végre otthon, sóhajtott, mikor

meglátta a mosdókagyló szélén kikészített fogkeféjét,

amire új barátnője rányomta a fogkrémet is, kicsit

vastagabban, mint ahogyan Szindbád szerette.

 

A lakásokban, albérletekben, ágyakon, matracokon,

ahol valaha lakott, éjszaka, ha lehunyta a szemét,

mindig azt a falvédőt látta, ami gyerekkorában függött

ágya mellett. Hímzett mintáiból utak bomlottak ki,

ösvény búzatáblában, hajó húzta csík tengeren,

bőrárkocska női hajlatokban. Lehunyta a szemét,

és utazott, mint a költözőmadarak, akik mindenhol

otthon vannak, akiknek alany, tárgy, idő mindig egy

és ugyanazon sűrített pillanat, friss szél borzolja a

szárny alatti pihéket, és a levegőég könyörtelenül,

közömbösen, fájdalmasan és mámorosan végtelen.