Vasadi Péter
Egy délután átvilágítása
“A Mozgás, nem a Haladás.”
(Oscar Vladislas de Lubicz Milos)
Kell hozzá a világ és a szobám.
A gyűrűkben szétlebegő lét
középpontjában ülök, mint a
Gudea-szobor a cserépkályha tetején,
a fönnségébe fagyott s féktelenül
gyűlölt asszír uralom bálványa
a fonott koronával, de engem a látó
tehetetlenség hava lep be, bár szívem
alatt, a középtájon kitárja magát
lefelé egy csapda kétszárnyú, ezüst
alja, az ismeretlen al-lét tömjénje
belefüstöljön, ha vöröslik
a még mélyebb a benti sötétben;
a szobaajtón, fönt a T deszkán oda-
gombostűzve örökóta a Föltámadott,
ajtóra az Ajtó, Gudea árnyékában
jobb vállára hajtja a XVIII. századi
fejét, ájultában fölfogva zuhanása,
egy szál még idefűzi az időhorzsolta
Test
et, óh, belőle élnek a tárgyak,a könyvsorok, a papírhalmaz, a tollak,
s Bach meg Bach közt a figyelmem,
mi két kezemet nyitva feledteti
az ölemben, a cantábile billentés
éles puhaságában múlik ez az izzó
napszak, s húzódik föl a mennyezetig
a tükörfény a falon, egy Kondor-rajz
esik útjába, s a szigligeti domborzat
térképe, jár körben a tétova szem,
mely a rafinált sólyom kegyetlenségét
enyhíti az üvegtest kocsonyájával,
alul már lobbangat a láng, s a fül
meghallja a csontos, ősi mezítláb
lépteit, ahogy elhagyja a kezdeteket
s épp erre igyekszik a homokban,
édes hatalom felhőzik körülötte, mint
az aranypor, menekül a leszálló
szobai alkonyban a kristályos
darabosság az ablak utcafényű
négyszöge felé, kulcs csikorog a
kapuzárban, vascsőben csö
rren avíz, telik, ki tudja, hogyan sorról
sorra a papír, nézi riadtan az ember,
mennyi üres van még hátra, kanyarog
valami a célja iránt, üget is, foly
az az
ádáz hajsza, mindig épp ugrat,szökésben van az agyon ajnározott,
angyali evilág-fattya, a költészet,
az esztergált golyóstoll űzőbe veszi,
a lélek ugyan bírja, de a tinta elég
lesz-e, közben, jaj, ki ne fogyjon,
így rohanunk a telt formájú sötétben,
mely elfekszik, mint az anasztázia-éj,
ez a földre döntött ringyó, dühöng
rajta már az isteni kókler, mi alattuk
átsuhanunk,
mikor épp hídba rántja őket a vadság,
ki törődik most ezzel, előre, előre,
tovább, még nem himbál a kétség nádasa,
s nem rángatják a bútorokat ide-oda
a szomszédban az otthonos barbárság
dervisei, s föl nem kapcsolja valaki
az udvari lámpát, s idegen fénnyel nem
veri szét a hamvas lappangót, végre,
megérkeztünk, lóról ugorva rántjuk föl
az utolsó sornak – függő láncaival együtt –
a sorompóját, s íme, nyílik a táj,
s testesülve most megmutatja magát.
Bogdán László
Ady a kertmoziban
Pohár bora mellé könyökölt a kisasztalra, nézte
a szakadozott vetítővásznat. Az eltévedt lovas
vakügetése felgyorsult. Közeledett? Távolodott?
És aludtak mélyben a faluk, harangozott Atlantisz,
csak a hó hazug fehérsége világított, bele se lehetett volna
vakulni. Az avaron Léda teste derengett. A fekete zongora
valószerűtlennek tűnt a lerobbant erdélyi kertmoziból.
A rejtély köd formáját öltötte. Feltűnt a geszti bolond is.
Szárazon beszélt az eljátszott esélyekről. A mamelukok
Bólogattak, az ellenzékiek fütyültek. Obstrukció! Obstrukció!…
Komp-ország ott imbolygott kelet és nyugat között.
Nem volt megállás. “A nagy humbug nem Európának ártott meg,
A hazugságot itthon hitték el!” Borba veszett az arca.
Vigyázó szemetek
Abszur
Akkor is mint mindig, ültünk a Kriptában.
Hírek jöttek-mentek, ráztak, mint az áram.
Rádióból éjjel Márai is üzent:
(végsőket rúgta már, élve rohadt a rend!)
“Vigyázó szemetek Moszkvára vessétek!”
Ősz volt. A kertekben sívó máglyák
égtek.Készült az új világ: “glaznosty”, “peresztrojka”…
Vodkáink tükrében (megbukhat Drakula?)
tört-szomorú arcunk hosszan nézegettük,
de hogy egy év múlva vége lesz, hihettük?!
Ablakból futókat figyeltünk, sprinteltek.
“Előbb-utóbb minden balek célba ér
het!”Hogy egy kaszárnyában az Ítélet készül
s újabb évek jönnek a Jótevő nélkül!…
S te nem vagy itt
A nagy római költő levele
Feleségéhez
Jó lenne szállni veled, tűnő hajnali fényben.
Meghitt római táj bujkál trák kép sűrűjében.
Nem sértett Násó buján, soha törvényes nyoszolyát.
Caesart sem! Ha van vétkem, vétkem az ostobaság.
Jó lenne szállni veled. Repít a hajnali álom.
Tiberis felett a hold űzi sírásom, kacagásom.
Ott lehetnék, de nem vagyok. A belső végtelen
kitágul most és túlrepít száműzeté
semen,a setétlő tengeren, sunyi szarmata nyilakon.
Jó lenne szállni veled, de elragad az unalom.
Vérszípó lámia követ, nélküled ébredek.
Nem ittam még Léthe vizét, hogy elfelejthesselek.
Facipők kopognak most az Ister vad jegén.
Fénylik minden megint, de ez nem a római fény.
Az erdélyi mocsár
“emelni a lábat!…”
(Mészöly Miklós)
Az erdélyi mocsár pöfög, füstölög.
Védik, oltalmazzák megváltó ködök,
ott, valahol az isten háta mögött.
Lovon jövünk majd, laza vágtában,
nem célirányosan, csak átabotában,
tapicskolva a feneketlen sárban.
Ha veszünk annyi. Hányan süllyedtek
E mocsárban el? Éltükkel fizettek
fel-fellobbanó csalfa tüzeknek.
Néha felszállt a köd. Kérdőjeleket
(ingerelvén az örök veszteseket!)
rajzol az égre, álom-győzelmeket.
És mi csak megyünk. Arra vagy erre?
Nem tudjuk meddig! Azt se, hogy merre!
A kétfejű orosz sas
Szomorú, csont sovány, posztszovjet varjak kerengtek
eszelősen a Kreml tegnap még világbíró veres csillagának
hűlt helye körül. Talán a szintén eltűnő, sokunk rémálmaiban
csattogó vörös zászló után károgtak?! Miközben a lilára vert
égre fölrepült a büszke és kétfejű orosz sas. Egyik fejével
nyilván az ázsiai területeket tartotta szemmel, a másikkal
a birodalom örökösen nyughatatlan európai részeit figyelte,
biztos, ami biztos: ugrásra készen. Már nem a cárok arany,
hanem az újjászülető álom veres mezőjében feketéllett,
mintha csak a renitens, örökké szervezkedő kommunistákat
akarta volna megnyugtatni. A tűntetők Gorbacsov eltávolítását
követelték és felborogatták a rendőrautó
kat, ölelkezve adidergő rendőrökkel. Ők is a nép! Az egyik engedmény szülte a
másikat, s az út örökösen lefelé vezet, a bánya mélye felé…
Sárándi József
Szerelmes delfinek
Egy tahiti legenda nyomán
Ha hétszer álmodom veled,
kiviszlek egy madár-lakatlan sziklaszálra
s életem ajánlom neked,
készülve a holdról kacsintó halálra,
csak engem fog a penge éle,
mert bordám nem lettél, hát itt a kés,
törvény, hogy kivágd a szívem,
ha veled nincs holnap újjászületés,
és dobd tengerbe a szívet,
addig a lélek is halott,
lent lázba jönnek a delfinek,
s éled a szenvedély-állapot,
a halak szerelmesen
és sisteregve izzanak,
s a tenger zokog – csak neki fáj
a beteljesületlen pillanat.
Emlékek sorfala előtt
Harmonika sír az ifjúságból,
folyó hozza a dallamot,
csillaghullós augusztusi éjek
hintik belé a fény-magot.
Piros sajkák úsznak a vízen,
pipacs-ruhádnak fodrai,
gyűlnek köréd ficánkos fények,
bongnak a mélység gongjai.
Nem halparádé készül itt,
gyászolni gyűlik a folyó,
a sírás partjai között
csönd-himnusz hallható.
Emlékek sorfala előtt
vonul a búcsú-fájdalom,
mossa a lélek foltjait,
Téged mos belőlem, hagyom.
Vert seregemmel
hinni kéne egy állandó
emberi változóban
a kiszámíthatatlan
kiszámíthatóban
hogy ne féljem a csillagképet
mely alatt világra jöttem
s ne foghassa rám fegyverét
az ügyeletes isten
vert seregemmel kedves
nap mint nap HOZZÁD bujdosom
– rémület könyököl szemeidben
mikor átvezetsz az alkonyon
Léka Géza
Élve – halva
Nem ölhetnek így napok -
rossz m
Harmadnaponta föltámadok,
halni megbomlott anyám segít.
Mozart gyászmuzsikája,
hegedű szól, brácsa, cselló.
S megrezdül, mint lappangó dáma,
akit szájára vett a Zserbó.
Egyetlen dolga: élni.
Fél éve már, hogy nincs apám.
Nem tud sorsomba visszatérni,
a világűr odvát nyitja rám.
Puttó? Diplomás kerub?
Rongyosa papírnak, tollnak?
Miféle szerzet, ki ha berúg,
kinyalná kutyaként a Holdat?
Hát ki vagy te, kisfiam?
Akkor se hiszlek, ha látlak!
Ötvenhat nyarán ki megfogant
bennem, ő
t idézi, apádat!
Süthetsz nekem tonhalat,
hozhatsz hektónyi befőttet,
hisz belőled is csak ő marad,
mert ő marad csak meg belőled!
Tudom, rajongtál érte,
de én voltam a hitvese!
És minden, de minden megérte,
s ha nem látom élve – halva se!
A Baross Sörözőben
Unicum, Calvados,
Borsodi bivaly, s rá bor!
Isten hozott Budapesten
végvári társam,
ómodern egri énem,
jó Ködöböcz Gábor!
Ágnesed mellettem
virágcsokrot ringat,
kisfiatok a kólát szürcsöli,
s Németh Laci, aki szintén Gábor,
ebként a karóhoz
örök Pilátusát köti.
Tíz percre, fél órára
a Baross söröző most a
hazánk, s nem hiába.
Titeket kapros pulykamell,
érett káposztás csülök vár,
s átkocsiztok Gasztronómiába.
Ég veletek, barátaim!
Nekem még dolgom van itt;
innom kell tovább a nevetekben.
Megvénítem, meg én!
e márciusi napot,
hitvány időnknél is remekebben!
Fazekas István
Egy régi kútnál
Serfőző Simonnak
Íme a kút,
miből egykor nagyapámmal ittam,
ostorán a vödröt rángatja a szél,
ajkunk nedvét arról már rég
a világba fútta szét.
Nincs itt se csorda, se gulya,
se csürhe,
víz sincs a kútban,
mélyén csak békák üngetnek,
kőgyűrűin csupaszcsigák építnek hazát,
s nem tekinget tükrébe a nárcisz-lelkű nap.
Ó, hányszor néztem meg itt
gyermekarcomat,
láttam mögö
tte felhőksuhanását,
minden felhőn elszállt
egy-egy boldog gondolat.
Ha e kútba néztem,
a szemembe néztem
és vágyaktól fuldokló szívemig leláttam.
Most, mintha szívem se lenne.
A rétből is mi lett?
Kócsagtól is elkerült, száradó,
remegő vidék.
Ó, hol vagy te is, nagyapám?
Az ég firhangját lassan meglebbenti
a verhenylő messzeség.
Irma néném
Sinka Istvánnak
A tó parton áll egy karó,
mintha Irma néném lenne,
ahogy nézte a tó vizét,
s fodrozódott arca benne.
Mintha látnám leányarcát,
amikor én még nem éltem,
s megáradó szépségétől
a nap fellobbant az égen.
Mintha látnám asszonyként is,
ahogy nagyapámat szidja,
s nagyapám, a pajzán kamasz,
szavait, mint csókját issza.
Látom úgy is, ahogy történt:
ölében ülök, mint gyerek –
a tornácon mesét mondott,
s hulltak a diólevelek.
Három évvel ezelőtt még
Irma néném itt botorkált,
s halálakor maga helyett
a tópartra szúrta botját.
Tyukodi este
Nyéki néni épp haza tart,
botjától kopog a járda,
a kutyája, mint kerengő
dervis, körbeszaladgálja.
Pali bátyám jön szekérrel.
Oly szótlanul ül a bakon
ötven éve minden este,
mint egy mozgó ravatalon.
Nagyapám a tavat nézi,
nézi, ahogy egyre sürved,
ahogy a vízen este lesz,
ahogy mindenek eltűnnek.
A vándor éneke
A Fekete Bojtár emlékére
Bodza
nyeső vándor voltam,vadmezőket pásztoroltam,
tüzet raktam, ha megálltam,
s ragyogtam az elmúlásban.
Társammá egy boros este
szegődött a balszerencse,
azóta a szívverésem
búgó harang minden éjben.
Turbók Attila
Sorok az árulásról
Az árulás nyomelem anyagban.
Kivonhatatlan részecske a készből.
Időtlenül szunnyad pillantásban, agyban,
szenvedélyben, készülő szavakban,
hinnéd, ha bűn, előbb-utóbb elévül.
Sem bűn, sem következmény. Ősmikronos kezdet.
Gyűrődő tájon kitinpáncéllá edzett
jog, talpnyom dermedt vulkánfolyamban.
Évelő kés bárányfelhőn, futtatva vajban,
csorba nélkül elsuhanó dallam
éle, árnyék termő fák évgyűrűjében.
*
Az árulás nagy árnyék, jön velem,
köszön, kezet ráz, asztalhoz ül,
feszengés nélkül töpreng, mindenen
nyomot hagy leplezetlenül.
Az árulás szélárnyék, szenvtelen,
légűrt csihol, csípőmre szellőz,
vádat, vitát ölelve mellőz,
foszló kalács, morzsázom, ízlelgetem.
*
Az árulás a vétkesek joga,
a túlélésért hozott áldozat.
Északi fatörzsön selymes moha,
örökzöld vád, zuzmódarab.
Az árulással oly kertekbe tévedsz,
ahonnan vissza újabb árulás kell,
nem tudni kezdetét, azt sem, miért lesz
alakváltozása egyáramlatú a széllel.
Gyűlölet, gőg az árulás motorja
és félelem az elárultatástól,
az arcra korhű álarcot
varázsol,tünékeny maszk, átbukkan vigyorba.
Az árulás, mint patina ezüstön,
átszíneződés szürke hódolatba,
ámítás is, az önvesztés lakatja,
összekattan nyers érdek és az ösztön.
Látszatra semmiség. Kerekded, szép egész.
Sehol a lélek hajszálrepedése.
Emelkedésnek nem látszik a mélye,
tömör tökély. Mint pestis vagy marhavész.
Isztambuli képeslap
‘Sztambulban karcsú kés az árnyék.
Minaret tűtornya a testem.
Fényjáték, reszket a nyárvég
kupolán, kurd célkereszten.
Tenger felől lomha pára
sókristál
yt, fénytükrű érmétszór a lányok homlokára.
A szépség veszélyes érték.
A bazárnál ifjú nevet:
“gyaur basa, minden tiéd,
de add cserébe szép szüzed,
hallhassam árva énekét”.
Szemében egri bor tüze,
széles kunsági arccsont
köré, mint lépkedő szüle,
settenkedik a félhold.
Hídon megyünk át Ázsiába,
lasszóhajlású Boszporusz
terelne mindkét irányba,
ott Batu kán, itt Ikarosz.
Ez lenne hát az ősi bölcső?
Mezopotámia füve
oly ismerős, mint a Küküllő
vagy Máramaros szigete.
Ahogy a víz fölött a híd
hegyek közé íjként feszül,
úgy épít pillért az idő
arcomra kegyetlenül.
Átmos a múlt árapálya,
elsimul a hullámverés,
miként rák araszol hátra,
megszépül minden szenvedés,
ráérősen körbeballag,
árnyékot vet és elhalad,
átlép a homokhalmokon
a legutolsó pillanat.
A pórusokban nyár van
A test ma még nem alkonyul
a szándék szülte áram
még agyba szívbe feltolul
pórusokban nyár van
a ma még alig látható
törések repedések
fölött egytömbű tiszta hó
szikrázol teljes élet
ha majd a koszlott töppedő
kormos halmokra lépek
maradjon emlékeztető
sikoly szép pengefényed
ma még – jó hinnem – félelem
bomlás árnyképe nélkül
szánkázhat szörfözhet szívem
a fal hiába épül
tudom jön majd egy hosszú nap
ködloncsos délelőtt tán
szájszélre kattanó lakat
a sóhaj visszaútján
de addig időzz még velem
gyönyörűséges kegyetlen
teljesség vágy és gyötrelem
ismert és ismeretlen
Azt hiszik…
Azt hiszik az ostobák,
a jellem hőre lágyul,
pöndörödő cserjeág,
háncsot hánt magáról,
hirdetik, reménytelen
a vaddal szembeszállni,
megtorlás jön, förtelem,
bosszús lárifári,
azt hiszik, az éjen át
a vertek elvonulnak
s marad varázsgömbvilág
pálcája a holnap.
Deák Mór
Plattensee
Vizek Erdélye,
Balaton,
már megint mit tettünk, Istenem.
Hányan hintáztak hasadon,
gazdagodtak meg öleden.
Hajadat csomókban kitépték,
követ sóhajt a nád maradéka,
a Zala–Sió evezőjét
beletörték sárba, iszapba,
és minden csónak megfeneklett.
Mit mutat vajon még a tükröd?
Szemed már olyan hinaras lett,
mint magyarságod, az öröklött.
Angolna kellett,
Kis-Balaton nem!
hajrá, busák és lehalászás!
Kucorogsz medred fél-felében,
hattyú röfögi míves átkát,
vegyünk föl hitelt, amíg lehet
apróra törött kincseinkre.
Valamit még jövedelmezhet
ez az országos kis vizelde.
Kirakat
Itt mindent lehet és semmit sem szabad
Fényesre glancolt ócska kirakat
A röhögéstől a szívem megszakad
Szavazz és nyald meg a tíz ujjadat
Itt ráncokon ránc az arcpakolás
Körbejársz haza és nem találsz
Nincs utad mert nincs kukoricád
Csak a sarok hogy ott térdelj tovább
Itt megadod magad s magyar lehetsz
Péntekenként tedd ki a szemetet
Örülj velem én zokogok veled
De soha ne csukd be a szemedet
Itt nézni lehet látni nem szabad
Áldozd föl magadért magadat
Egy kicsi ország nem is nagy áldozat
Lefogja a szemét és úgy marad
Oláh Zoltán
Apokalipszis
Tejutat lüktető halántékunkon
hal meg a hold.
Erdeink, madaraink, falvaink féltette Földünk
feleszi, fölissza önmaga fényét.
Sóhajunkat siralommá mossa az Isten.
A végtelen estben
zsolozsmák sírnak a rózsák sírján.
Még beszélhetünk, beszélünk is,
de már csak milliszilverekben.
Talpunk alatt tekintetünk táplálta patakok,
tűnődő tavak, toporzékoló tengerek.
Féltékeny folyó a sálunk,
sóhajunk Himalája.
Könnyünk csillagok csírája.
Zsolozsmák sírnak a rózsák sírján.
Sorunkat siralommá mossa az Isten
végtelen estben.
Még beszélhetünk, beszélünk is,
de már csak milliszilverekben.
Elvérzünk végleg a rengetegben.
Tekintetünk táplálta patakok,
féltékeny folyamok, türelmetlen tengerek,
havas Himalája, meghaló hold,
Nap-szőtte messzeség…
Könnyünk csillagok csírája.
Add Uram Isten, hogy egyszer végre hazataláljunk,
senkinek halála ne legyen árva!
Könyörög a kenyér számon
Szőlőszemmel született
egy szelet élet a világra
október este,
eső-tiszta c
sendbe.*
A süvölvény-sötétség
megáldotta a kicsiket, nagyokat,
szántóföldeken hantokat,
sírhalmokat.
*
Égszemével látta,
harmattal enged föl
a gondolat reggele.
Homlokáról lehámozta a fű a hajnalt.
Álölelte álmait
a pillanat tengere…
*
És most már este van.
Este, lassan negyvennégy éve.
Elernyedőben minden álmom.
Huzatos haláloktól fázom.
Könyörög a kenyér számon.
Jónás Péter
Alany, tárgy, idő
Szindbád mámorosan költözött. Fütyörészve
pakolt könyvet, cipőt, cigarettát. A szerelmes
leve
lekből csak a legszebbeket vitte magával,majd idéz belőlük más nőknek, átír alanyt,
tárgyat, időt. Az ember élete mindig férjen el
egyetlen bőröndben, gondolta, mikor kidobta
a szemeteszsákot indulás előtt, préselt
falevéllel, kanárimaggal, csorba szélű
kiskutyás tejesbögrével.
Nyirkos kabátszag, égő szemgolyó, kávétól
dobogtatott erek. Egy pocsolyában az arcra
szitál az eső. Mint az emlékekre hullnak a napok:
a kép zilálódik, szétlebeg, pillanatra összeáll.
Sohasem valódi, de igazabb, mint maga
Szindbád, ahogy ott áll a peronon, a csikk
szisszen a vízben, az ing úgy tapad a hátra,
mint az elhagyott női test az utolsó éjszakán. A
vonat még sötétben indul, az utcai lámpák
vakító csíkot húznak Szindbád szemében,
mint elfelejtett nyárból megmaradt, az időbe
neltévedt szentjánosbogarak.
Az idegen városokban mindig elfogta Szindbádot
valami hősies meghatottság, mint amikor egy
gyerek először megy szülei nélkül iskolába egy
csípős őszi reggelen, és a megszokott útról
befordul az első ismeretlen mellékutcába.
Az útaz állomástól az új lakásig olyan, mint az udvarlás
a frissen kiszemelt szeretőnek, gondolta Szindbád,
ahogy végighúzta ujját egy nedves kőkorláton.
Megszagolta a pékség környékét, bámulta a
folyót a hídról, fűbe süppedt a parkban, és hallgatta
a pad
on duruzsoló tanárnőt és bankoskisasszonyt.Minden költözés egy újabb élet, vérátömlesztés,
dörmögte mélán maga elé, mikor finoman
belecsippentett egy kiskosztümben szundító
seggecskébe, mielőtt leszállt a villamosról.
Akadó kulcs a zárban, cipőben pálló
lábujjközök,idegen szeméremhaj a fürdőkádlefolyóban. Ideges
szemrándulás, mint mikor zsíros ujjnyomokat fedez
fel az ember egy fény felé fordított fontos fényképen.
Szindbád ült egy ágyon, nadrágon keresztül is hűvös
volt a frissen húzott ágynemű, sokadj
ára olvastakedves könyvei gerincét egy pedáns polcon, egy
csíkos trikós plüssnyuszi és egy fahéjjal tűzdelt
narancs között. Cipőfűzőjével babrált, elnyomta a
félig szívott cigarettát. A dohányzás, ami már nem
esik jól, olyan, mint egy elromlott nap, ami jól indult.
Nem érti, miért, mégis csinálja tovább az ember.
Mikor leszek már végre otthon, sóhajtott, mikor
meglátta a mosdókagyló szélén kikészített fogkeféjét,
amire új barátnője rányomta a fogkrémet is, kicsit
vastagabban, mint ahogyan Szindbád szerette.
A lakásokban, albérletekben, ágyakon, matracokon,
ahol valaha lakott, éjszaka, ha lehunyta a szemét,
mindig azt a falvédőt látta, ami gyerekkorában függött
ágya mellett. Hímzett mintáiból utak bomlottak ki,
ösvény búzatáblában, hajó húzta csík tengeren,
bőrárkocska női hajlatokban. Lehunyta a szemét,
és utazott, mint a költözőmadarak, akik mindenhol
otthon vannak, akiknek alany, tárgy, idő mindig egy
és ugyanazon sűrített pillanat, friss szél borzolja a
szárny alatti pihéket, és a levegőég könyörtelenül
,közömbösen, fájdalmasan és mámorosan végtelen.