ELEK TIBOR: Időről időre kérdésessé, meg-megújulóan különböző természetű viták tárgyává válik az úgynevezett fiatal irodalom. Mintha az elmúlt években is így lett volna egy kicsit, de mintha mára már le is csengett volna a téma. Véleményetek szerint használható-e valamire ez a fogalom: fiatal irodalom, érdemes-e egyáltalán a fiatal magyar irodalomról beszélni, indokolja-e valami, s ha igen, mi, hogy külön kezeljük a fiatal magyar irodalmat? Van-e értelme fiatal íróknak antológiákat kiadni, folyóiratokat működtetni, fiatal írók szervezeteit létrehozni itthon, illetve a határainkon túl, tehát létezik-e egyáltalán a fiatal magyar irodalom?

HAKLIK NORBERT: Szerintem olyan, hogy fiatal irodalom, nincsen. A fiatal író szókapcsolat is, azt hiszem, körülbelül harminc-negyven éve jött divatba. Szepesi Attilával beszélgettem egyszer arról éppen, hogy a nyolcvanas évek közepén még Csoóri Sándort is fiatal íróként mutatták be valahol, és Zalán Tibor a kilencvenes évek elején még fiatal írónak számított. Tehát ez valamiféle fából vaskarika dolog. Mindemellett az is kérdés: van-e egyáltalán lényege annak az irodalom tekintetében, hogy valaki milyen korú? Van, aki már húszévesen is jó kötetet ad ki, de olyan költő is van, aki egész idős korában kezd el jó verseket írni, egyáltalán, publikálni, mint Báger Gusztáv például. Attól függetlenül, hogy hány éves, én őt fiatal íróként is láthatom, mivel korábban nem publikált, és csak az utóbbi időben van jelen a pályán. Másrészt aki jól ír, az többnyire már fiatal korában is jól ír, aki pedig rosszul, az idős korában is rosszul fog. Persze nem biztos, hogy ez éppen annyira igaz, mint amennyire jól hangzik…

FEKETE VINCE: Én is úgy gondolom, hogy elsősorban irodalom van, vagy – ha úgy tetszik – az irodalom van, az, amit a fiatalok és még fiatalabbak, a középnemzedékhez tartozók, az idősek vagy még idősebbek írnak. Fiatal irodalom, öreg irodalom… Hogy is van ez? Catullust például fiatalnak vagy minek tekintsük? Ma is üdébb, ha kell, frissebb és fiatalabb, mint sok tizen- vagy huszonéves. Azzal viszont nem értek egyet, hogy az, aki kezdetben jól ír, az egész életében jól fog írni, aki pedig rosszul, az idős korában is rosszul fog... Vagyis: az életben nem lesz jó író abból, aki rosszul megírt, semmilyen opusokkal, csapnivaló művekkel lépett egyszer színre. Akinek Pistike korában nem volt magához való esze, annak nem lesz István korában sem? Mert van olyan író is, aki nagyszerűen startol, szenzációs versekkel vagy igen-igen jó prózával jelentkezik, kitűnő ígéret, aztán egyszer csak valami törés vagy repedés vagy mi jön az életében, karrierjében, s a felfelé ívelő pálya íve megtörik, az illető hamvaiba hull, saját árnyéka lesz. A csíra alig bújt ki, máris lefagyott. És van olyan is, aki csak később, nem rögtön a pályája kezdetén találja meg az igazi hangját. Azt a hangot, ami csak ő, és csakis ő. De ettől még – ha ez, tegyük fel, negyvenöt éves korában történik – nem lesz belőle hirtelen ismét fiatal író.

GRECSÓ KRISZTIÁN: Fontos, hogy megkülönböztessük a rendszerváltás előtt és utáni korszakban a kérdést. Korábban ha egy negyvenéves költőnek megjelent, mert megjelenhetett végre az első kötete, akkor nyilvánvalóan fiatal íróként kezelték. A rendszerváltás óta viszont 18–19 évesen már megjelennek az első kötetek, tehát a fiatal író korban is fiatallá vált. Ezáltal a fogalom jelentése teljesen megváltozott. Biztos ti is hallottatok már hasonlókat: “Ó, én a te korodban még ott álltam sorban a folyóiratok szerkesztőségénél, a kiadóknál, s remélhettem csak, hogy talán egyszer egy kötetem is lesz majd, te meg itt vagy már három-négy kötettel.” Tisztázódott, egyszerűsödött a helyzet, fiatal író ma már valóban azt jelenti, fiatal író.

MIZSER ATTILA: Szerintem is megváltozott a fiatal író definíciója a rendszerváltás után, de jellemző az is, hogy nálunk, a Felvidéken a négykötetes, negyven év fölötti Hizsnyai Zoltán még máig fiatal íróként tartatik számon, ugyanakkor már viszont tényleg ténnyé nemesült az, hogy akár a huszonévesek is két-három kötettel rendelkezhetnek. Így van ez.

FEKETE VINCE: ’89 előtt – de különösen a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években – Erdélyben az első kötet megjelenésének egyik előfeltétele volt minimum egy antológiában való szereplés. Kitűnő fiatalok kellett toporogjanak egy-egy antológia előszobájában, amíg végre sor kerülhetett – de csak a közös, antológiabeli szereplés után – az első kötet megjelenésére. Napjainkban pedig – akárcsak nálatok – hasonló sanszokkal indulhatnak a fiatalok nálunk felé is.

ELEK TIBOR: Varró Dani példája is azt mutatta, hogy teljesen mindegy az ma már, hogy huszonegy-két évesen hoz létre valaki egy jó verseskötetet vagy idősebbként, a fiatal éppolyan fogadtatásban, elismerésben részesülhet, mint egy idősebb. Neked milyen tapasztalataid voltak, Dani? Mennyire érezted, számít-e az valamit, hogy te fiatal, pályakezdő költő vagy.

VARRÓ DÁNIEL: Szerintem nem is annak ellenére volt kedvező a fogadtatás az én esetemben, mert fiatal költő voltam, hanem talán éppen ezért. Az irodalmi berkekben nem igazán járatos újságírók, riporterek és egyéb médiások, PR-osok örültek, hogy fogást találnak valami irodalmi dolgon. Itt egy költő, akinek a verseit szívesen fogadja a nagyközönség, a pályatársak, a szakma is, aki fiatal, vicces és még a focihoz is hozzászól. Ezen fölbátorodva aztán újra meg újra megkörnyékeznek, ha a fiatalság véleményét szeretnék megtudni a legkülönbözőbb közéleti jelenségekről, mint a városrendezés és a környezetszennyeződés vagy a nemzeti sorskérdések, és csodálkoznak, ha nem érzem magam illetékesnek ezekben a dolgokban.

ELEK TIBOR: Ezt értem, de a mai helyzetről csak azok tudnak beszélni, akik benne vannak, akik megélik azt, hogy milyen fiatal írónak lenni. Évtizedekkel ezelőtt valóban más jelentésben is használták ezt a szószerkezetet, például kicsit lefokozó, degradáló éllel (ezért is tolódhatott ki az idősebbek jelölésére is): “fiatalok vagytok még, mit akartok, maradjatok a feneketeken, nektek nem jár annyi, mint az öregeknek”, másrészt el lehetett nézni nekik ezt meg azt, mondván, “fiatalok még”, harmadrészt mint “lázadó” ifjúságra gyanúsan lehetett rájuk nézni, politikai és igazgatási kontrollt követelve stb.

GRECSÓ KRISZTIÁN: Kicsit távolabbról indítanék. Jellemző probléma, hogy van ugyan ezer kiadó és folyóirat, s ezekbe sokkal könnyebben bekerülhet valaki, mint annak idején az Új Írásba vagy a Kortársba, de ezzel együtt súlytalanná is vált a publikációs jelenlét. Nem akarok lapokat megnevezni, de ahogy a szerzők maguk között szokták mondani, jelentős részük “kézirattemető”. Teljesen mindegy, leközölték-e a szöveget vagy sem, mert az a lap szinte nem rendelkezik olvasótáborral, és az úgynevezett szakma sem forgatja. Ugyanez a helyzet a kötetekkel: erre-arra megjelenik a könyve egy tehetséges pályakezdőnek, valamilyen nevesincs kiadónál, szinte hiába. Nem figyel rá senki. Elmondhatja magáról, meg dicsekedhet a keresztanyjának, hogy én költő vagyok. Kinyomtatták egy-két kötetem. Na és akkor mi van? Bekerülni ma a kánonba, illetve a kánonokba (mert több is van) ugyanolyan nehéz, mint a rendszerváltás előtt volt. Nem egyszerű egy jobb, számon tartott kiadónál megjelenni. Ki tudja, milyen szerencsés bolygóegyüttállás szükséges hozzá, hogy egyáltalán felfigyeljenek a kezdő íróra. Hogy recenziók szülessenek munkájáról, hogy a közvetlen cimborákon kívül valaki írjon, gondolkodjon róla. Az anyagmegmaradás törvénye itt is működik: az “érvényesülési küzdelem”, a munka nem tűnt el, csak átalakult, más körülmények között zajlik. Hogy a szervezetek képviselik-e a fiatalok érdekeit, azt nem is tudom. Nemrég a JAK-ban elnökségi ülés volt, és éppen arra járt egy tizenkilenc éves fiatalember. Ugyanúgy tördelte a kezét, meg volt illetődve, mint annak idején mi. Afelől érdeklődött, hogyan lehet bekerülni a JAK-ba, mert – természetesen – a JAK-füzetek sorozatba szeretne kötetet kiadni. Ahogy fölvázoltam neki a helyzetet, elképzeltem, mennyi idő, fáradság, kitartás szükséges ahhoz, hogy kötete lehessen. Ha egyáltalán érdemes. Mondjuk bekerül JAK-tagnak, miért ne, az egy nyitott szervezet (Kemény István mondogatta mindig: a kutyája is érdemes e címre), kell két ajánló, némi publikáció, és felvesszük. Ismét csak azt tudom kérdezni: és akkor mi van? Eljöhet a JAK-táborba. Akkor is, ha nem tag. Ott ülhet az asztal szélén, megeheti a vacsoráját, aztán elmehet haza. Történt valami: kevés. A fiatalok közös fellépésének lehet értelme. Annak idején nekünk sokat segített, hogy a Sárkányfű folyóirat köré szerveződött műhelyből indultunk. Ha egy fiatal generáció együtt jelenik meg, együtt lép fel, talán nagyobb publicitást, figyelmet kap, egymásba kapaszkodva a másik pályáját is segíthetik.

ELEK TIBOR: De hát ha azokra gondolsz, amiket soroltam az előbb…

HAKLIK NORBERT: Jó, jó, de amit Krisztián mond, az is igaz. A FISZ-be is jelentkezett biztos olyan fiatal, akinek akár negyven címből álló publikációs listája van, de a kutya sem ismeri, mert olyan lapokban jelent meg, amelyeket rajta meg a szerkesztőkön kívül senki sem olvas. A szervezetek kérdésére visszatérve: mi a FISZ-t annak idején azért indítottuk, mert úgy éreztük, hogy a JAK-ban bizonyos irányok túl vannak reprezentálva másokhoz képest, valamint a határontúliak elég hátrányosan voltak kezelve – ők jó darabig nem is lehettek rendes JAK-tagok. Azóta tizen-egynéhány kötetes könyvsorozatot adtunk ki, és a Szépirodalmi Figyelő című szemléző lap (amihez hasonló az egykori Látóhatár óta nem létezett) is egyre ismertebb ma már. Nem értelmetlen tehát írószervezetet – akár a fiatalok számára – létrehozni, és valóban: így a kuratóriumokban is módosulhatnak a súlyok, nagyobb eséllyel indulhatnak a zsengébb korú alkotók.

FEKETE VINCE: A fiatalok jobb mai lehetőségeivel kapcsolatban azt is el kell mondanunk, hogy nem mindegy – legalábbis a mi szempontunkból nézve –, hogy hol történik a pályakezdés. Hogy hol van az a hely, ahonnan dobbant az illető fiatal. Ha például Kolozsvárott tűnik fel egy nagyon tehetséges tizenkilenc-húsz éves költő vagy prózaíró, farzsebében erdélyi kritikusok, szakemberek elismerő okleveleivel meg dicséreteivel, az még nem azt jelenti, hogy azt a fiatalt Magyarországon is meg- és elismerik. És nem feltétlenül azért, mert nem volna annyira tehetséges, mint egyik vagy másik anyaországbeli pályatársa. Mert nem mindegy, hogy Budapesten indul-e valaki valamelyik jobb kiadónál, netán éppen a Magvetőnél, vagy Kolozsvárott vagy Csíkszeredában, mondjuk, a Pro Print Kiadónál Erdélyben 1995-ben lépett fel a legutolsó markáns, egyszerre, egy ernyő alatt jelentkező, magának nagy figyelmet kikövetelő, és azt meg is kapó, elég nagy port kavaró nemzedék, az Előretolt helyőrség és a Serény Múmia köré csoportosuló fiatalok társasága. Akkor jelent meg, nagyjából egy időben, hat-hét szerzőnek az első verses-, illetve prózakötete. Azóta ezek a fiatalok már befutott, három-négy kötettel rendelkező írók, például Orbán János Dénes, László Noémi, György Attila, Kelemen Hunor, Lakatos Mihály, Sántha Attila. Persze vannak közöttük, akiket jobban ismernek, s vannak, akiket kevésbé, akiket bizonyos kánonok jobban felfuttattak, s akiket nem. De például Molnár Vilmosról, aki szintén a kilencvenes évek elején indult, és igen tehetséges prózaíró, szinte tudomást sem vesznek Magyarországon. Jó, hogy ti ismeritek és értékelitek őt, de nagyon sokan nem ismerik. Sem a szakmabeliek, sem az olvasók. Vagyis nem olyan mértékben ismert ő, mint ahogy azt írásai alapján megérdemelné. Valahogy nem került bele abba a bizonyos kánonba. A kilencvenes évek második felében a Serény Múmia, a Helikon fióklapja és az Előretolt helyőrség volt az akkori fiatalok folyóirata (ez utóbbi eléggé rendszertelen megjelenéssel, körülbelül öt-hat száma jelent meg összesen). Mára a Serény Múmia maradt csak, talán újabban még az Irodalmi Jelen, az Aradi Jelen havi irodalmi melléklete maradt mint olyan lap, amely rendszeresen lehetőséget biztosít a fiatalok, a teljesen kezdők megjelenésére, megmutatkozására. Ezenkívül kimondottan fiatalok által írt vagy szerkesztett szépirodalmi lap nincsen. Persze a Székelyföld és a Látó is odafigyel rájuk, kiadóként pedig leginkább az Erdélyi Híradó. Az erdélyi szerzők, érthető okokból, arra törekednek egyébként, hogy első közlésben lehetőleg itt, Magyarországon jelenjenek meg, s majd csak azután az erdélyi lapokban... Ez a kilencvenes évek közepén indult nemzedék pedig, a Serény Múmia és az Előretolt Helyőrség csoportosulása, úgy látom, hogy nemzedékként mára már kifutotta magát, ami természetes is, de a magja, az a pár ember meghatározó alkotója az Erdélyben születő irodalomnak. Az utánuk jövő fiatalabbak a kilencvenes évek végén indultak, néhány, nagyon kevés – de kiugró – kivételtől eltekintve pedig még igazából nem tudtak eltávolodni attól a harsányabb, játékosabb, populárisabb hangütéstől, amely a közvetlenül előttük járókat jellemezte.

MIZSER ATTILA: A különféle társaságokhoz, körökhöz, szövetségekhez való tartozásnak én nem sok értelmét látom, de sokkal inkább a lapokban való szereplésnek. Szerintem ugyanis van a folyóiratoknak egyfajta hierarchiája, s a jobbakban való folyamatos jelenlét megteremtheti annak a lehetőségét, alapját, hogy aztán egy rangosabb kiadónál kötettel is jelentkezhessen egy arra érdemes pályakezdő.

A Felvidéken 1996 óta jelenik meg a Szőrös Kő című lap, amely a legfiatalabb, pályakezdő generációkat próbálja felkarolni, de az Irodalmi Szemlében és a Kalligramban is rendszeresen publikálnak a fiatalok. Jellemző még, hogy mindhárom folyóirat kapcsolódik egy-egy kiadóhoz is (Irodalmi Szemle–Madách Posonium, Kalligram–Kalligram Kiadó, Szőrös Kő–AB Art).

ELEK TIBOR: Ha jól értem, Vince, az elégedetlenségedet fogalmaztad meg amiatt, amilyen helyzetben van még ma is az erdélyi magyar irodalom, illetve azon belül az ottani fiatal irodalom a magyar irodalom egyetemességében. Mintha azt a hátrányos helyzetet, amely a határokon kívüli magyar irodalmat mindig is jellemezte, a mai fiatalabbak éppúgy nem tudnák leküzdeni, mint az egykoriak vagy a mai idősebbek.

FEKETE VINCE: Azoknak a fiataloknak, akik már egy kicsit is belekóstoltak az irodalomba, s már kimerészkednek a napsütésre, a saját kis erdélyi közléseik elé vagy mellé, mint a még nem túlságosan biztos, eléggé sebezhető hadállásaik mellé, azoknak az az igazi fegyvertény – mint ahogy említettem –, ha valamelyik ottani rangos folyóiratban jelenhetnek meg. S csak azután, másodsorban itthon. Az idősebbek, rafináltabbak azt szokták mondogatni, hogy nem mindegy, hogy ki hol sütögeti a szalonnáját. Nyilván mindenki ott teszi, ahol neki a legjobb. És a szalonna a legfinomabbra sül. És ez ellen az itteni szerkesztő sem tehet semmit, elfogadja, mert el kell fogadnia. Az is nyilvánvaló, hogy másabbak az esélyeik, ha ott futnak be, ha ott nagyon gyakran szerepelnek, úgyszólván szem előtt vannak. Megjelent például egy-két évvel ezelőtt pár fontos könyv Csíkszeredában, az egyik kiadó Lustra sorozatában, hogy csak kettőt mondjak: Molnár Vilmos és Lövétei Lázár László kötete. Ezekről a könyvekről a kutya nem tudja, hogy megjelentek. Vagy csak nagyon-nagyon kevesen. Egy-két figyelmesebb kritikus. Még meg is ereszthetnek egy-egy rövid “recit” róluk, beledobnak egy kavicsot az állóvízbe. Aztán a hullám elül, és annyi. Megy minden tovább a maga útján. Aztán csodálkoznak, ha például azt látják, hogy egy ilyen és ilyen nevű ember nagyon jó verseket, nagyon jó prózát közöl különböző magyarországi lapokban, folyóiratokban, s ha észbe kapva, nagy nehezen be tudják szerezni a korábbi köteteit, akkor lepődnek meg csak igazán, hogy hű, istenem, hát ez milyen nagyszerűeket írt már korábban is. Persze mindennek technikai okai is vannak, még Erdélyen belül is, mert a Nagyváradon kiadott köteteket nem biztos, hogy meg tudod vásárolni Kolozsvárott vagy Marosvásárhelyen, netán Kézdivásárhelyen, Székelyudvarhelyen és viszont.

ELEK TIBOR: Nem kritikusok, esztéták vagytok, hanem alkotók, mégis megkérdezem vagy talán épp ezért is megkérdezem, hogyan látjátok a mai fiatalok viszonyát az idősebb nemzedékekhez, illetve az általuk képviselt irodalmi törekvésekhez, s lehet-e a mai fiatal, mondjuk, huszonéves generációnak valamiféle általánosan érvényes karakterjegyeit megállapítani? Lehet-e mondani valami olyasmit, hogy a mai fiatalok azok inkább ezt csinálják, inkább ilyen esztétikai elvek, olyan poétikai eljárások jegyében, amolyan prózaírói módszereket alkalmazva alkotnak. Láttok-e valamiféle sajátosságokat, amelyek a huszonévesek, a harmincas éveik elején járók generációját megkülönbözteti az idősebbektől?

VARRÓ DÁNIEL: Erre is nehéz a generáción belülről válaszolni, de talán amiket Fekete Vince mondott az erdélyi fiatalok kapcsán, az másokra is érvényes, hogy populárisabbak, harsányabbak, játékosabbak, mint a korábbi nemzedékek tagjai, de azért én nem szívesen általánosítanék.

HAKLIK NORBERT: Szerintem pedig lehet. Valljuk be, hogy a nyolcvanas évek környékén kialakult a magyar irodalomban egy olyan vonulat, amely a kritikusokon kívül túl sok embert nem érdekelt. Például nekem, a “szakmabelinek” is tízoldalanként szünetet kell tartanom némely élő klasszikusunk olvasásakor, hogy bírjam cérnával, vagy éppen ne aludjak el unalmamban. Csak zárójelben jegyzem meg: érdemes lenne valami nagy türelmű “elméletésznek” utánanéznie egyszer, hogy mit tartanak számon posztmodern próza néven, mondjuk, a volt Jugoszlávia országaiban, és mit minálunk… Egyébként vitathatatlan, hogy roppant nagy különbözőségek vannak “fiatal írókként” számon tartott szerzők munkái között. Első látásra például azt lehetne mondani, hogy Varró Dani költészetének és az én prózámnak alig van valami köze egymáshoz, abban az értelemben, hogy én szeretek a történelemre reflektálni, a XX. század eseményeire, a kisebb-nagyobb közösségek működésének törvényszerűségeire, míg Dani versei nagyon jól olvasható, sőt hallgatható, játékos alkotások, ráadásul ő nem úgy játszik a nyelvvel, hogy szanaszét tördelgeti, és legalább öt szemeszter nyelvészetet kelljen elvégezzünk ahhoz, hogy fogjuk a poénokat. És éppen itt van a két különböző írásmód közös jellegzetessége: az, hogy sokkal olvasóközpontúbb az egész, mint a nyolcvanas években dívott uralkodó irányzat. A versek rímelnek többnyire, jó kis szójátékok vannak benne, a prózákban meg van történet, lehet rajtuk nevetni, szomorkodni, s nem arról szólnak, hogy leírok egy sort, aztán utánaírok még egyet, a harmadikban pedig leírom, hogy mennyire jólesett nekem ez az egész.

GRECSÓ KRISZTIÁN: Ezek már nem a mi babérjaink. Ezt már az előttünk lévő generáció is elkezdte. A történet reneszánszát már a Márton–Darvasi generáció is hozza. Szórakoztató, izgalmas prózanyelv, humor…

HAKLIK NORBERT: Persze tudnánk neveket mondani mindegyik időszakból, de mindig az a kérdés, hogy mi az, ami meghatározó, mi dominál. Ha abszurdak akarunk lenni, akkor hivatkozhatnánk akár arra is, hogy Arisztophanész is alkalmazott a drámáiban ironikus célzattal vendégszövegeket, mégsem állíthatnánk, hogy az antikvitásnak a posztmodern szövegirodalom volt az uralkodó műfaja. S persze nem is lényeges, hogy valójában mikor kiket kiáltott ki az irodalom élcsapatának a kánon. Nekem például a már említett Temesi, Gion vagy éppen Darvasi mellett Bólya Péter, Császár István és Gaál István irodalma is igen sokat adott, függetlenül attól, hogy mostanság divatban vannak-e az irodalom sztárcsinálóinak körében. Mindemellett Panait Istrati is sokkal többet jelent nekem, mint mondjuk John Updike. A hagyományban ugyanis éppen az a jó, hogy ki-ki válogathat belőle.

FEKETE VINCE: A kilencvenes években Erdélyben indult nemzedékek képviselőinél, ami szembetűnően más, hogy sokkal individuálisabbak, sokkal játékosabbak, könnyedebbek, szókimondóbbak, és hát nincsenek már senkinek, semminek elkötelezve. Nem kell a sorok között olvasni most már az olvasónak sem (Esterházy egyébként is, talán az egyik vele készült interjúban, valami olyasmit mondott, hogy a sorok között nincsen semmi, a fehér papír van csak). Játékosabb, szabadszájúbb, polgárpukkasztó – ez mind érvényes, azt hiszem, a fiatal nemzedékekre, legalábbis nagy többségükre, bár most már mintha kezdene ez a szókimondó polgárpukkasztás lehiggadni, leülepedni, ami szerintem erényére, javára is fog válni a születendő műveknek. Amikor Orbán János Dénesnek megjelentek azok a nálunkfelé nagy feltűnést, megbotránkozást keltő versei, akkor sokan, fiatalabbak, azt gondolták, na, ezt most így kell csinálni, csak még trágárabban, még obszcénebben, még több fasz és picsa legyen benne, s akkor persze átestek a ló túloldalára. Nem hiszem – bár tévedhetek –, hogy ez lesz ennek az irodalomnak a további útja.

MIZSER ATTILA: A populáris szféra felé nyitás szerintem is mindenhol érvényes a fiatalabbak körében, de Felvidéken nem annyira domináns azért. Nincs az a szerepjáték sem, amely Erdélyben annyira bejött, gondolok itt például Rejtő Jenő újrafelfedezésére, és a József Attila-parafrázisokra. Nálunk korábban volt valami ehhez hasonló, még a nyolcvanas években találták ki az Íródiások Tsúszó Sándor alakját, és “alája” írtak aztán többen különböző műveket, szövegeket; akkor, igaz, volt egy felfutása ennek, de mintha igazán ez is mostanában kezdene beérni.

GRECSÓ KRISZTIÁN: Érdekes és fontos, amit Tibor kérdez. Olvastam olyan véleményt, hogy a kilencvenes években indult fiatal irodalom képviselői, történeti szempontból, konformisták, nincs nóvumuk, könnyen és sikamlósan betagozódtak az előttük járó generációkba. Nem akarták kiforgatni sarokvasából a világot, nem voltak “apagyilkosok és nagyapamajmolók”. Magukévá tették a korábbi vezető kánonok irányelveit. Nemrégen a Népszabadságban volt egy riport az irodalom helyzetéről, ott valami efféle fogalmazódott meg. Én ezt elképedve hallgatom vagy olvasom, mert ha rám hat Kemény István költészete vagy Darvasi László prózája, s én őket mestereimnek, példaképeimnek tekintem, akkor csak azért, mert ők egy, azaz 1 generációval járnak előttem, nem meríthetek, tanulhatok tőlük? Kötelező ritmus, mint a tánciskolában? Amit a kritikusok megszabnak, nekem ahhoz kellene tartanom magam?

HAKLIK NORBERT: És ne feledjük: a kritikusokat is sorszámra fizetik, nekik sokkal könnyebb leírniuk azt, hogy a ma induló írók is éppen ugyanazt csinálják, akár az előttük járók, mint hogy elgondolkozzanak a különbségeken. Azzal viszont feltétlenül egyetértek, hogy az irodalomban egyáltalán nem kötelező az apagyilkosság, ha az apák általunk is vállalható műveket hoztak létre.

FEKETE VINCE: Amikor ’93-ban a Serény Múmia első száma a Helikonban megjelent, akkor mindenki azt várta volna el, hogy na, ezek a fiatalok most aztán ajtót-kaput berúgnak, szőnyegbombázással lerombolnak mindent, testvért letaglóznak, apát megölnek, nagyapát kiirtanak, de nem így történt. Éppen az volt a szép, hogy amikor ezek a fiatalok a szerkesztőségi ajtó előtt álltak, akkor nem kellett berúgniuk azt, mert kinyitották előttük, és azt mondták, gyertek be, nézzetek szét, üljetek le, ide rakjátok be a holmitokat, majdhogynem keblükre öleltek.

ELEK TIBOR: Az előbbi kérdéskört kicsit továbbgondolva engedjetek meg egy talán anakronisztikusnak vagy ismét provokatívnak tűnő kérdést. A mai fiatalok irodalma mennyiben tölti be a magyar irodalom hagyományosabb funkcióit, gondolok itt a metafizikainak nevezett funkciókra, a lét, az emberi egzisztencia alapvető kérdéseit feszegető funkciókra, a közösségi, a nemzeti azonosságtudatot ébren tartó funkciókra, az adott környezeti világra, az úgynevezett valóságra való reflektáltságra. Arra gondolok, hogy a magyar irodalomnak a korábbi évtizedekben, sőt századokban mindig volt valami olyan szerepe, lényegi sajátossága, ami miatt azon túl is olvasták az emberek, hogy élvezetes volt, szórakoztató volt stb. A fiatal magyar irodalom hogyan viszonyul ehhez a hagyományhoz, de ha általában nem is lehet erre válaszolni, akkor ti, személy szerint, a saját művészetetekben hogyan viszonyultok hozzá?

FEKETE VINCE: Én úgy gondolom, hogy “a fiatal irodalom” nem is akar ezeknek az elvárásoknak megfelelni, és semmilyen elvárásoknak nem akar megfelelni. Ez a fiatal irodalom, azt hiszem, ugyanazokról a dolgokról szól, mint az idősebbeké: szerelemről, életről, halálról, a természetről, s az egyes szerzők éppúgy a saját viszonyukat fogalmazzák meg ezekhez a kérdésekhez, ezekhez az örök témákhoz, motívumokhoz, csak valahogy másképpen.

FEKETE VINCE: Hát erről beszéltünk eddig is.

HAKLIK NORBERT: Szerintem személyiségfüggő az egész, és azon is sok múlik, hogy ki milyen környezetből jön. Én például Ózdon születtem, amely egyrészt olyan méretű város, hogy átlátható, mi történik benne, másrészt ezzel a településsel időről időre elég derekasan “foglalkozott” a történelem. Tehát van honnan merítenem. Meg aztán rengeteget utazom, folyton-folyvást járom a Kárpát-medencét, számtalan sorsot látok, nyilván nem csak saját magamról van mit leírnom. Hogy az én prózámban a történelmi, közösségi kérdések hangsúlyosabban jelen vannak, az egyszerűen annak a következménye, hogy ez érdekel. Hazai Attila például a Dob utcai drogos gyerekekről ír, mert az ő sorsukat ismeri jól, én meg a perifériák történéseiről, legyen szó akár a délvidéki magyarok sorsáról, akár a határon inneni vagy a nem is földrajzi értelemben vett peremvidékekről. Persze az, hogy én így igyekszem írni, a legkevésbé sem jelenti azt, hogy mindenkinek így kellene.

GRECSÓ KRISZTIÁN: Korábban nyilvánvalóan volt társadalmi szerepe az irodalomnak, és hittek népnevelő, társadalomalakító szerepében. Mára ez megváltozni látszik. Ha szabad egy jottányit magammal foglalkoznom: munkáimban legtöbbször hétköznapi emberekről írok. Aki olvassa a prózámat, az tudja, hogy legtöbbször Dél-Magyarországon, kisvárosban, faluban játszódnak a történetek. Ezt a világot, azt hiszem, jól ismerem, szeretem. Ettől függetlenül talán nem alaptalanul remélem, hogy nemcsak az ott élőknek szól, hogy általánosabb érvényű problémákat fogalmazok meg. Szeretném őket belehelyezni egy olyan kulturális hagyományba, amely egy szokatlan metszéspontban van. Csodálkozom nagyon, hogy velem kapcsolatban csak Mikszáthot emlegetik. Ez egy föladott labda, mert megjelöltem a kötetemben két helyen, hogy ott Mikszáth-vendégszövegek vannak. De fiatal íróként szeretném remélni, hogy a móriczi hagyományban éppúgy benne vagyok. Szerintem abba is beilleszthető a prózanyelvem. Végtelenül szeretem Molnár Ferencet és Krúdy Gyulát is! Vagy Mészöly Miklóst, Szép Ernőt, Szabó Magdát. Nem feladatom analizálni a saját prózám, de ha górcső alá tenném, ezeket a hatásokat ki tudnám mutatni bennük. Ott szeretnék élni, ahol Molnár Ferenc és Móricz Zsigmond világa összeér. Van ennek a két világnak egy hatásos metszéspontja. Az a Budapest, amiről Molnár Ferenc ír, már nem létezik. Hol volna ott olyan idillikus világ, ahol talicskát hordanak, szénát hánynak a parasztgyerekek – mint Molnár Margitszigetén? Az apró, koncentrált közösségekre gondolok, mint amilyeneket én is szeretek megrajzolni, ahol otthon érzi magát az olvasó.

VARRÓ DÁNIEL: Szerintem mindenki megválogatja, hogy milyen hagyományból dogozik, és a valóságra reflektálás is saját életéből, körülményeiből táplálkozhat, meg esetleg az olvasmányaiból. Én már megszoktam, hogy lekönnyedeznek, leüreseznek, de megnéztem mostanában, és egy csomó versem van, ami abszolút érdemi dolgokról szól, nekem ott legalábbis életbe és húsba vágó dolgok voltak. Még a Maszat-hegyben is az élet végső kérdéseiről van szó, ha jobban megnézi az ember. Szóval a magam részéről alanyi költő vagyok, és nagyon megsértődtem és megijedtem már az általános iskolában, amikor Petőfinél azt olvastuk, hogy ha nem tudsz mást, mint eldalolni saját bánatid, örömed… Szerencsére manapság már nem kell emiatt a szent fát félretenni.

ELEK TIBOR: Én úgy látom, a mai fiatal íróknak a sikerhez való viszonya viszont más, mint az évtizedekkel ezelőttieké volt. Igaz, ez nem generációspecifikus, hanem inkább kortünet, hiszen az idősebbeknek is változik a hozzáállása. Érintettük már ezt a kérdést, de zárásként, mintegy az eddigiek összegzéseként csak rákérdezek egyenesben is: számotokra fontos-e az, hogy minél többen olvassák a műveiteket, s megfelelő elismerésben legyen részetek mind a szakma, mind az olvasóközönség részéről? Másrészt: a személyes hajlamaitoktól, vágyaitoktól függetlenül, véleményetek szerint, hogyan lehet egy fiatal író (határon innen és túl) befutott, sikeres?

FEKETE VINCE: Hogy milyen a sikerhez való viszonya valakinek, azt gondolom, hogy ma is embere válogatja. És nem csak: a sikere is válogatja. Van, akinek a nagyvilág összes sikere sem volna elég, más pedig beéri annyival, amennyi neki megadatik. Amennyi éppen szükséges ahhoz, hogy élni, lélegezni és dolgozni tudjon. Van, aki beéri azzal, hogy mondjuk Hajdurekecsinben nyugodtan éljen és végezhesse a munkáját, más pedig külön személyi mozgólépcsőt szeretne a lakásától a siker hófödte csúcsaiig. Azt is tudjuk jól, hogy a túl sok siker sem tesz jót, és a visszhangtalanság, a sikertelenség sem. Hogy mindkettőnek kóros következményei is lehetnek. Főként annál, aki nem tudja kezelni sem egyiket, sem a másikat. Azt, hogy túl sokan olvassák-e az embert vagy túl kevesen, azt úgyse tudja az író lemérni. Azt igen, hogy hány könyvét vették meg. Ez statisztikai adat. Hogy ebből hányan olvassák el teljesen, hányan csak az első tíz oldalt és hányan egyáltalán, ezt soha nem fogja megtudni. Lehet, nem is érdekli. Egyetlen mérőműszere van csupán, és ez sem biztos: a visszajelzés. Versekre ritkábban, napi publicisztikára, tárcákra, szösszenetekre annál gyakrabban. Vagy az elhallgatás. Nyilván jólesik mindenkinek, ha jókat mondanak az írásairól, és kellemetlenül érinti, ha nem. De nem ezért fog írni, és – remélhetőleg – nem ettől fog elmenni a kedve az írástól. Különben mindkettő ugyanaz: pillanatnyi öröm vagy pillanatnyi szomorúság, és az élet megy tovább. Annyian fogják olvasni továbbra is a műveket, ahány embert – az is lehet, hogy csak véletlenül, mert valahol, valamikor felüt egy lapot, egy könyvet – megszólít az illető műből egy szó, egy sor, egy mondat, egy passzus. Ahányan megjegyeznek belőle valamit, ahányukban tovább él valami, tovább zeng valami még pár óráig, pár napig. Esetleg évek múlva eszükbe jut egy sor, és leveszik a polcról a könyvedet, előveszik a paksamétát a lapkivágásaikkal, hogy újraolvassák azt a bizonyos írást vagy azt a bizonyos részt abból a műből. Szerintem ez is siker, vagy ez a siker. A sikerességre pedig, azt hiszem, hogy egyeseknek megvan a saját különbejáratú receptjük, a hozzávalókkal, a fűszerezéssel, a kavargatással stb. Van, akinek a jóérzés határain belül, másoknak kívül. Azt egyetlen szakácskönyv sem írja, hogy elkészítés közben a tűzre időnként fát is kell tenni, mert ha nem, akkor a siker nem készül el. Tűz nélkül pedig nem ér semmit a legdrágább alapanyagokból álló, a legszenzációsabb, legínycsiklandóbb recept sem. Én a magam részéről nem szeretem a recepteket, csak azokat, amikor szabadon hozzátehetem a magam tárkonyát mindenikhez. A főzést pedig, a magam módján, nagyon szeretem, és a finoman, gusztusosan elkészített ételkölteményeket pedig imádom.

HAKLIK NORBERT: Természetesen fontos, de – nekem legalábbis – inkább az olvasóközönség, mint a szakma véleménye számít. Élőhalott és impotens lesz az az irodalom, amelynek művelői a kritika igényei szerint kezdenek írni – szerintem a nyilvánvaló intézményes és anyagi okok mellett éppen ez vezetett a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején a kortárs irodalom nagyarányú olvasóvesztéséhez. Attól, hogy nagyszerűen lehet demonstrálni rajta például a New Criticism, avagy éppenséggel a dekonstrukciós irodalomkritika munkamódszerét, még nem lesz jó egy irodalmi mű. Nem az irodalomnak kell kiszolgálnia a kritikát, hanem a kritikának kell lépést tartania az irodalomban lejátszódó folyamatokkal. Tehát a valódi érték szempontjából az “elmélészek” véleményét majdhogynem irrevelánsnak tartom. Személy szerint nekem sokkal jobban esik, ha azt látom, valaki engem olvas a metrón, mint ha választható tételként szerepelek a kortársirodalom-vizsgán. Azonban ahhoz, hogy valaki eljusson az olvasókhoz, és valóban megismertethesse magát, az is szükséges, hogy jelentős példányszámban jelenjen meg, és megfelelő PR-munkával legyen népszerűsítve a kötete – mi több, a kiadó egy évvel a megjelenés után is figyeljen arra, hogy hozzáférhető legyen a könyvesboltokban az opus. Jelen pillanatban csak néhány olyan, kortárs irodalmat, és fiatal írókat is megjelentető könyvműhely létezik Magyarországon, amelyik képes és hajlandó is erre. Azonban már működnek ilyen kiadók, tehát úgy érzem, megindult a folyamat, amely előbb-utóbb elvezet addig a pontig, ahonnan kezdve ismét piaci szempontból is tényező, a nagy példányszámokkal dolgozó, profitközpontú, önfenntartó kiadók számára is “buli” lehet a kortárs szépirodalom megjelentetése. Ha elfogadjuk: a sikerhez az is hozzátartozik, hogy sokan olvassák az embert, ilyen szempontokat is figyelembe kell vennünk.

VARRÓ DÁNIEL: Nekem is számít. Persze. Főleg a közönség, hogy legyen olvasó. A szakma elméletileg nem annyira, de gyakorlatilag a jó közérzet, kiegyensúlyozottság, önbecsülés végett mégiscsak fontos. Hogy az ember ne savanyodjon be, ne váljon a mellőzöttségük miatt sértett, rosszindulatú írók egyikévé. Persze az ellenkező veszély is fennáll, az ember könnyen elbízhatja magát; ha szereti a szakma, lehet belőle hólyag. Oda kell figyelni. Talán felkészültebb irodalmárok ezen mosolyognak, de én (még) hiszek ilyesmikben, hogy a hiteles megszólalás, a hiteles hang számít, ha elhiszem az írónak, amit mond, ha rá tudok hangolódni arra, ahogy mondja, ha úgy érzem, hogy érintve vagyok, hogy hozzám szól. “Jót s jól, ebben áll a nagy titok”, de már ezt is el-mondta más.

GRECSÓ KRISZTIÁN: Mikor az első verseskönyvem, a Vízjelek a honvágyról megjelent, egy különleges terjesztési rendszerbe került. A Soros Alapítvány két szándékát kapcsolta össze: hogy kötettel még nem rendelkező szerzőket publikáláshoz segítsen, és hogy kisvárosi, falusi iskolai könyvtárakba jutassa el a kortárs irodalmat. Úgy segítette a kiadást, hogy megvásárolt ezer példányt (többé-kevésbé annyiban is jelent meg), és azt szétosztotta falusi iskolák, művelődési házak könyvtárai között. A szennycímlapon ott volt egy bélyegző, hogy: “Ez a könyv a Soros Alapítvány ajándéka a könyvtárak számára.” Nagyon szép gesztus volt, hála érte, óriási dolog volt, hogy megjelent a kötetem, viszont ez a támogatási rendszer azt eredményezte, hogy könyvárusi forgalomba tulajdonképpen nem került a mű. Évek múlva sok példányt összeszedett az öcsém, mert mondjuk, senki sem kölcsönözte ki a szatymazi mezőgazdasági szakmunkásiskola könyvtárából, és leselejtezték. Akkor át is éreztem, nem csak megértettem, amivel Szegeden, az egyetemen a deKON csoport neves tanárai különben is tömték a fejem: hogy szerző és olvasó egyenrangú fél, és az a kötet, amelyet nem olvasnak, egyszerűen nem létezik. Nem akarom dramatizálni, de az a kötet nincs, olyan, mintha meg sem alkották volna. A sikerhez való viszonyomat ez az élmény meghatározóan befolyásolta: ha nem segítem a könyvet eljutni az olvasóhoz, hiába írtam meg. Ezt, ha tetszik, ha nem, tudomásul kell venni.

MIZSER ATTILA: Sikeres csak úgy lehet, ha olvassák. Olvasni kell. Őt. Ennél jobb, tutibb recept nem jut most eszembe. Ez a tétje. Nincs más. Ez a legjobb példa. Út. Nem tudnék más receptet. De remélem, ezt olvasni fogják.