Naplót írni és imádkozni csakis komoly eltökéltséggel érdemes. Alázattal s nagy-nagy fegyelemmel. Hisz minden napnak, minden órának megvan a maga külön izgalma, története, tébolya, áhítata. Délelőtt tíz óráig már annyi esemény lezajlik a világban, a nagyban és a kicsiben körülöttünk, hogy a nap hátralevő részében nyugodtan félrevonulhatnánk elmélkedni vagy fohászkodni. Reggel hétre már nagyjából mindenütt összeszámolták a tegnapi robbantások áldozatait, sőt egy részüket meg is mutatták, ahogy szétroncsolt testüket kiemelik a gerendák és a faltörmelékek alól. Nyolcra a világpolitika ügyeletes főszereplői is beszámoltak már arról, hogy milyen gazdasági és politikai fejszaggatások kínozzák épp Argentínát, Törökországot, Izraelt, netán Angliát. Kilencre már a tőzsdék is fölpörögnek, a zseniális züllöttség ragadozó ösztöne már magasból lesi áldozatait; számítógépek százmilliói zümmögnek, zakatolnak; megindul a vesztesek orrvérzése. Közben árvizek kóvályognak a Földön ide-oda, átszellemült néger apácák vonulnak a pápai trónszék felé, de még el sem érnek Vatikán határáig, elkezd velük forogni a Szent Péter tér, Bernini 284 oszlopával, s közéjük zuhanva csúszni kezdünk mi is hazafelé, egyenesen a paksi atomerőmű rejtelmes belső termei és aknái közelébe, ahol isteni tudásunk vereséget szenvedhet ismét. Ocsúdásunk első pillanatában régi kérdések fogalmazódnak bennünk újra: hogyan is állunk tehát Istennel, az anyag világával, a teremtés vagy a teremtődés titkaival? A széttört grafitrudak fenyegető ereje merre indít bennünket tovább? Az értelem vagy a hit felé? Vagy egyszerre mindkettő irányába?

Úristen, hol van még az este? Hol vannak még a most alakuló történetek következményei? Fogalmunk sincs semmiről, de már most elkezdhetnénk írni a naplónkat, vagy fohászkodni a Fennvalóhoz, hogy legalább életünk egyensúlyát a mai napra megőrizhessük.

Valószínű, hogy ezért született kevés olyan napló, amely egyenlő eséllyel versenyezhetne sodró erejű, nagy regényekkel vagy emlékiratokkal. Aki ha csak hébe-hóba, de maga is megpróbált naplót írni, a saját bőrén tapasztalhatta, hogy a műfaj épp a műfaji eldöntetlensége miatt nehéz igazán. Az írót két oldalról szorongatja a föladat: a fikció oldaláról és a dokumentumokéról. Minden nagy regény és dráma: teremtett világ. Sosem volt történetek szövevénye, látomása. A képzelet műve, nem a valóságos létezésé. Ezzel szemben a napló sosem lehet kitalálás. Sosem lehet fikció. Az alkotás természetéről és különlegességéről gondolkozva érdemes fölidéznünk Picasso egyik – elszólásnak is beillő – rögtönzését. Azt mondja, hogy a művészet olyan hazugság, amely képes ráébreszteni minket az igazságra. A naplóíró, ha született művész is, akkor sem követheti ezt az esztétikai törvényt. Az igazságot ő nem áttételek, nem a vadrózsába oltott nemesített ág kilombosításával fejezheti ki, hanem közvetlenül, pőrén, az igazság és a tények leghitelesebb ábrázolásával. A naplóíró legföljebb önmaga fikcióját teremtheti meg csupán. Maga helyett egy másik személyiséget, de ezzel csak a saját arcát takarhatja el, a föladata ugyanaz marad. Mert ha férfi létére egy utcalány ruhájába öltözne is be, vagy ügyész lévén egy rablógyilkos nevében kezdene el naplót írni, az emberek igénye ettől fikarcnyit se változna meg: arra szólítanák föl, hogy beszéljen a saját fiát megölő hetvenéves apáról, aki elzüllött utódjában magát a bűnt akarta megsemmisíteni. Hasonlítsa össze ezt a XXI. században élő apát az Ószövetség Ábrahámjával. Beszéljen továbbá a világ legjobban fölszerelt hadseregéről, amely repülőkkel, anyahajókkal, tankokkal, a demokrácia üdvözítő ígéretével érkezik meg egy sivatagi, kusza országba, de semmivel sem viselkedik tapintatosabban, mint annak idején Heródes katonái. És hát hétmérföldes lépésekkel közeledik felénk a tél, s már előre elképzeljük, hogy Budapest hajléktalanjait embertelenül megkínozza. Sokan megfagynak az idén is, megrokkannak. A naplóíró épp Csokonai népiségéről ír egy tanulmányt, amely irodalmi irányzatnak indul, de Petőfiben már társadalmi erővé válik. Mi válhatna ma azzá? – kérdezi magától a naplóíró, s épp ebben a percben tudja meg a televízióból, hogy Irakban újabb helikoptert lőttek le – az ellenállók? a terroristák? – vállról indítható rakétákkal. Irak? Tél? Terroristák? Hajléktalanok? Amerika? Szegénység? Az öldöklő gazdagok fölényes tékozlása? A naplóíró szíve félreüt. Mit emeljen ő ki ebből a problémaóceánból? Legelőször, ötletszerűen, az jut eszébe, hogy a két-három nyelven is beszélő helikopter és négy-öt tank előállítási költségéből könnyedén meg lehetne oldani a hajléktalanok sorsát. Csak egy globális nagy kalap kellene hozzá, amelybe bele lehetne potyogtatni a globális gondoskodás elgondolása nyomán összegyűjtött pénzt. De hát ez lehetetlen, hiszen a naplóíró ötletszerűen és szerényen csakis a lelőtt helikopterek és tankok gyártási költségére gondolt. Ugyanis az megy pocsékba mindenestől. De ki tudja előre, hogy melyik harci eszközöket semmisítik meg? Senki. És ha tudná is, a dolog akkor is megoldhatatlan lenne, mert kilőtt tankokra és lelőtt helikopterekre minden háborúnak szüksége van. Nélkülük nincs háború, tragédia, gyűlölet, szomorúság, fölháborodás. Nincs emberi történelem.

A naplóíró kínlódik, mint a fába szorult féreg: érzi, hogy Csokonait, Petőfit nem hagyhatja ki saját gondjai, gondolatai közül, de nem hagyhatja ki a hajléktalanokat, a megsemmisített tankokat sem, egyáltalán ezt az egész összegubancolódó gyalázatot. Igazság szerint ordítani kellene miattuk reggeltől estig. Erre azonban már csak kifinomult őrültek volnának képesek. Őrültek, akiket saját démonaik irányítanak és bujtogatnak. De ha szétnézünk magunk körül, elhűlve döbbenhetünk rá arra, hogy ezeket a napszámos démonokat az orvostudomány segítségével alaposan féken tartják. S mivel nem találnak maguknak igazi életteret, a démonok éppúgy kipusztulnak világunkból, ahogy a hajdani nagyvadak kipusztultak.

A szabad képzettársítások láncolatát azonnal meg kell szakítanom, mert ha tűnődés közben váratlanul belebotlok egy újabb fogalomba, pillanatok alatt elkezd lebomlani az egész emberi történelem.

A naplóírásnak régen is megvoltak a maga nehézségei, de korunkra ezek alaposan elsúlyosodtak. A műfaj belső logikája mindig arra sarkallta a naplóírót, hogy legyen szabad, legyen kíméletlen, s írjon le minden húsba és lélekbe vágó dolgot: történetet, félelmet, titkos gondolatokat, bűnt, ostobaságot, istenkritikát és gyönyörűséget, amely kitüremkedik a hétköznapi keretekből. Elmondani mindent? Épp a mi korunkban, amikor eszelős méretekben minden elszaporodott, elbokrosodott, fölgyorsult? “Az ember minden pillanatban érzi, hogy vannak más pillanatok is” – jegyzi föl hetven-nyolcvan évvel ezelőtt a Füzetekbe Paul Valéry. Ez még idilli, vagy hogy gonoszkodjam egy kicsit, édes-bús megállapítás. A mai ember legtöbbször úgy érzi, hogy csak más pillanatok vannak. Mindig mások. A naplók eddig is töredékek voltak. Manapság még inkább azok. A töredékesség töredékei. Hősies kudarcok.

Különösen akkor világosodik ez meg előttünk, ha a naplóírás eredendő nehézségei mellett ráébredünk a kortárs olvasók egyre vékonyodó igényeire. A naplót is író Füst Milán epésen jegyzi föl magának, hogy a világot nem annyira az emberi lény lelki és gondolati mélységei érdeklik, hanem a meztelensége. Meztelensége a hálószobában, a történelemben, a bukásaiban, sőt még kisszerű kalandjaiban is. Gondoljunk csak a Való Világ milliókat lázba hozó szobasarkaira, fekhelyeire. Nem vitás, hogy az emberek zöme napjainkban – az előző korokhoz viszonyítva is – sokkal inkább a kulcslukon át szeretné megszerezni ismereteit az életről, mint megrázó katarzisok révén.

Naplót éppoly átéléssel is izgalommal tudok olvasni, mint verset. Csupa-csupa rész, önkényes töredék, amely az egésszel terhes. A napló a mindenkori jelen műfaja, sosem a múlté. Még akkor sem, ha a múltban zajlik le ez a jelen.

A magyarul írt naplók közül elsőül Kazinczy Fogságom naplója című művét olvastam. Valamikor 1960 nyarán, tehát még az ’56 utáni nyomasztó légkörben. Kevés írás rendített meg ennyire, mint ez, a magyar irodalomban úttörő műnek számító napló. Különösen azok a részletei, amelyekben a Martinovics-féle összeesküvés résztvevőinek Budára hurcolását írja le s öt társa kivégzését: Laczkovics Jánosét, Szentmarjayét, Martinovicsét, Hajnóczyét és a vak Zsigray grófét. Olvastam, csak olvastam a naplót, és egymásba csúszva különféle jelenetek elevenedtek meg előttem. A vérmezeiek közé hirtelen odakeveredtek az Aradi Tizenhármak, és Nagy Imréék szintén. Hajnóczy elé odalépett az egyik hóhérlegény, hogy levegye róla a ruháját. Hajnóczy nem engedte meg, hogy hozzáérjenek. Kabátját maga vetette le és “csudált nyugalommal” ült a kivégzendők székébe. Bármilyen lidérces is, de 1849. október 6-án Damjanich ugyanezzel a “csudált nyugalommal” szólt oda hóhérjának: bánjon gondosan a kötéllel, nehogy összeborzolja vele a szakállát. Ó, egymástól visszhangzó magyar korok! Nagy Imre vajon mit mondott, s mit gondolt, ha egyáltalán képes volt valamire gondolni? S mit Maléter Pál, Gimes Miklós és Szilágyi József?

A másik napló, amely éveken át mindennapos olvasmányom volt: Széchenyi István vaskos naplója. Két és fél éven át kínzó depressziómban egyetlen kapaszkodóm. Bejegyzései legtöbbször ilyen mondatokkal kezdődnek: “Nehéz éjszaka. 1000 szemrehányás… aggály – visszapillantva életemre, nem lelek egyetlen fénypontot sem… egyetlen cselekedetet sem, mely megörvendeztetne. – Mindennap látom, mi az ember kikerülhetetlen rendeltetése… úgy kellene cselekednem – mert egy magasabb hatalom jobbágya vagyok.” S rögtön egy másik naplókezdés: “Világot gyújtottam Magyarországon… egyiket sem tudom kézben tartani… Ó, Istenem micsoda éjszaka! Alig van erőm elviselni az életemet…” Egyszóval, amikor tízesével olvastam ilyen vallomásokat, többet segítettek nekem minden újonnan fölfedezett gyógyszernél. Nem árultam el soha senkinek, de engem éveken át a sokat szenvedő, a végsőkig legyöngült Széchenyi erősített. Haláltusái vigasztaltak.

A Napló eltüntette közülünk az időt. Ahogy nagy alkotásai: a Lánchíd, az Akadémia teljesen jelen idejűek voltak, azzá váltak szememben a szenvedései is. Kossuth a legnagyobb magyarnak nevezte. Mi a legszenvedőbb magyarnak nevezhetnénk. Élete legnagyobb részében ugyanúgy a Halál rokona volt, akárcsak Ady Endre.

A harmadik magyar vallomásos ember, aki naplóival folyamatosan lenyűgöz és fogva tart, Márai Sándor. Szeretem néhány versét, amelyet ajándékba vagy inkább kárpótlásul kapott múzsáitól. S ugyanúgy néhány prózakötetét, például az Egy polgár vallomásait, a Napnyugati őrjáratot, a Vasárnapi krónikát, a Föld, földet. Ezeket ugyanazon az eszmei könyvespolcon tartom, ahol Illyés Puszták népét, Petőfijét és Magyarokját. Urbánus testvérei ezeknek.

Töredelemmel kell bevallanom, hogy az olvasásra én akkor szoktam rá, amikor már az irodalom közelébe kerültem: tizenkilenc-húsz éves koromban. Addig csak a kötelező olvasmányok postakocsija döcögtetett az érettségi felé. A költőket, az európaiakat és a magyarokat természetesen ismertem, József Attilát és Illyést szinte kívülről fújtam, de az a műveltségtenyészet, amely az ő költészetüket is körülvette, eléggé hézagos volt számomra. Hogy mennyire az, erre, furcsa módon, Márai Sándor naplófolyamának az első kötete, az 1943–44-es Naplója döbbentett rá. Furcsállni azért furcsállom ezt utólag is, mert rádöbbenthetett volna például Babits, Cs. Szabó László, Szerb Antal, Illyés Gyula, Németh László, Fülep Lajos, Vas István, Illés Endre, de velük természetesen lélegezhettem együtt a szellem világában, s a műveltség csodáját szabályosan, logikába és értelembe ágyazva élhettem át. Márai viszont folyton belém csípett. Ment előttem, hajtogatta félre a bozótot, a vadrózsaágakat, de legtöbbször nem várta meg, hogy átbújjak alattuk, elengedte őket, azzal se törődött, hogy a tüskék fölvérzik majd a homlokomat. Csodáltatta magát, és egyúttal ingerelt. Fölényesen kijelentette, hogy mindenütt mindent a városlakók adtak az emberiségnek. A városköztársaságok emberei. Nem a pásztorok, nem a parasztok, hanem a fórumok közszereplői, lángelméi. Igaz, igaz, mondogattam mindig magamban, de például népballadáinkat, nyelvünket, közmondásainkat, népzenénket melyik fórumon alkották meg, Márai Sándor? Az athénin, a rómain, a párizsin? Melyiken eredetiségünk fölcserélhetetlen jegyeit s legmélyebbről sugárzó erejét?

A Napló attól testesült meg, hogy szabálytalan volt, szeszélyes, bölcs, kíméletlen, odavetett, igazságos és igazságtalan, keresgélő és nekiiramodó, hol északra hurcolt, hol nyugatra, hol délre, hol a föld alá. Egyszer egy olasz kisváros templomába csábított be, ahol a templom közepén fölravatalozva egy halott feküdt magára hagyva, nem az üdvözülésre várva, hanem a túlvilág hajlaktalanjaként arra, hogy eltakarítsák a szemek elől; máskor Henri Barbusse-höz vitt el, az európai közélet egyik legismertebb szereplőjéhez, akivel a háborúról és a békéről beszéltek, miközben mindketten tudták, érezték, hogy semmi mondanivalójuk sincs egymásnak.

A két éven át írt, ötszázhárom oldalas naplóban ez a vallomásos erő nyűgözött le leginkább. Minden sorában azt éreztem, hogy a vallomást, miként az imát, nem lehet erre vagy arra kanyarogtatni, hanem szabad folyást kell engedni neki.

Ha Márai, mindazt, amit a Naplóban megír, emlékiratban vagy történelmi tanulmányokban írja meg, lehet, hogy adatszerűen most többet tudnék a második világháborúban széthulló Európáról, de a századrészét nem élhettem volna át bűneinek, hanyatlásának, démoni igazságtalanságainak. Azáltal viszont, hogy a töredékes naplóformát választotta, a zaklatott sürgönystílust, százszorta többet árul el a korszakról. Különös paradoxonként a törmelékes napló azért közelíti meg leginkább a teljességet, mert ez hasonlít legéletszerűbben a szemünk elé zuhanó romokra.

Az 1943–44-es Napló után, az itthon élők közül a legelsők közt én olvashattam el a száműzetésbe kényszerült író kiadott Naplóit, a Kanadában élő Nagy György és a New Yorkban élő Püski Sándorék jóvoltából. Először a negyvenöttől-ötvenhétig írt följegyzéseit, aztán az ötvennyolctól-hatvanhétig tartó időszakét. Végül mindet. A naplókból kimaradt vallomások lenyűgöző tömegét is. Zömüket amerikai útjaim során, 1973-tól 1992-ig, a többit már idehaza, amikor itthon is megjelenhettek.

Húsz év alatt a Márai Naplók a XX. század egyik legfontosabb alapművévé váltak számomra. André Malraux Képzeletbeli Múzeumára gondolok mindig, ha belelapozok a kötetekbe.

Mi a hasonlóság kettejük között? A kultúra sokféleségének az ismerete és az egyetemesség mámora. Malraux megértette, hogy nemcsak Európának vannak megcsodálható műalkotásai, hanem minden eddigi civilizációnak, a Föld különböző pontjain és különböző idejében. És ha már így van, látnunk kell mindet együtt. Lascaux barlangrajzait, az indiai, a kambodzsai, a mexikói indián szobrokkal, Afrika fétiseivel, Tibettel, Tiziano képeivel, Picasso Guernicájával, Henry Moore Király és királynőjével. Az ősit a modernnel együtt, a realistát a szürreálissal, a fantasztikusat a naivval és így tovább. Mert látni mi már csak akkor láthatunk tisztán, ha az egészet látjuk.

Amit Malraux a képekkel, a szobrokkal, a mozaikokkal, a maszkokkal gondolt el nagyvonalúan, Márai mindezt ösztönösen végezte el a Naplóiban, az irodalom vonzáskörén belül maradva, az irodalom eszközeivel. Ha valaki meg akarja tudni, hogy mi történt a XX. századi emberrel, emberiséggel, s ezen belül velünk, magyarokkal is, olvassa végig a tizenvalahány kötetnyi Naplót. Megtalál benne minden olyan filozófiai gondot és gondolatot, politikai eszmét és őrületet, amely a modernitás első nagy századát átitatta és megmérgezte. Márai 1900. április 11-én született és 1989-ben halt meg, tehát végigélte ezt a századot. De minél többet ismert meg belőle, annál kevésbé fért el benne. Minden lélegzetvételéből, mondatából az derült ki, hogy ő sosem csak a részben, hanem az egészben tudott jelen lenni. A teljes időben, a teljes térben. Perspektivikus világszemléletét példával érzékeltetem. Egyik jegyzetében a demokráciáról elmélkedik. A modem demokráciák ismeretében megelégedhetne Churchill szellemes, cinikus véleményével, aki azt mondja, hogy a demokrácia is rossz rendszer, de van egy előnye, hogy nincs jobb… Ismétlem, megelégedhetne vele, s e köré rakhatná föl a maga védőbástyáit, de ehelyett a történelem legfontosabb ütőkártyáját teszi le elénk az asztalra. A klasszikus görög demokrácia korát idézi. Azt állítja róla, hogy ez a demokrácia is kapzsi volt, korrupt, szájas és kegyetlen, de Athén a demokrácia idejében megajándékozta a világot a görög műveltséggel: Szophoklésszel, Aiszkülosszal, Euripidésszel, Szókratésszel, Platónnal, Arisztotelésszel, Pheidiasszal, az Akropolisszal. Spárta soha nem alkotott remekműveket, mert ott diktatúra volt.

Márai az engesztelhetetlen értelmiségiek fajtájából való. Pörösködés nélkül is szilaj természetű. Két ügyben különösen az – a végletekig. Az egyik az erkölcs világa, a másik a kultúráé. Következetességében és erkölcsi tartásában ő áll legközelebb Petőfihez, noha nem rajong érte egyértelműen. A kultúrában pedig szinte vallásosan elkötelezett. Egy pillanatig sem titkolta soha, hogy az emberek közül csak az a személy érdekli igazán, akinek szakrális élménye a kultúra volt. Akin messziről megérződik a műveltség higiéniája vagy a zsenialitás.

A bőségtől szinte elkábul az ember, és csak lassan talál magára, de magára talál. Szépen, fokozatosan világosodik meg előtte a rejtély: Márai sem a kultúra, sem a civilizáció, sem az élet és a halál nagy kérdéseiben nem arról beszél soha, ami vele és körülötte történt, hanem arról, hogy a világ hogyan történt meg benne.

Sokkötetes, vallomásos Naplóját én, magánhasználatra, személyes világtörténelemnek nevezem, tárgyilagos összefoglalók lírai függelékének, amelynek ráadásul van egy határozott irodalomtörténeti vonala is, Szókratésztől Rilkéig, illetve József Attiláig, Radnótiig, s Babits Az európai irodalom története mellé kiegészítő olvasmányul nyugodtan ajánlhatom.

A kérdező: Húszéves, a sárospataki református gimnázium nyolcadikos, érettségiző diákja. Most, éppen az érettségi előtt vészes összeütközésben tanárokkal, akik kicsapását javasolják. Mint az Erdélyi János Önképzőkör elnöke közölte ugyanis a gimnázium igazgatójával az elnökség döntését: érettségiző osztálya nem tesz eleget az országos felhívásnak, nem jelentkezik önként, egységesen a frontra, mert lemérték a hadijelentések alapján a távolságot, s az a vélemény alakult ki: nem biztos, hogy a haza javát szolgálja az a front, 900 kilométerre a határtól. A kérdező fiatalember egyébként afféle osztályköltő, az ifjúsági könyvtár mindenese, a Püski-kiadványok terjesztője. És természetesen világmegfordításra készül. Húszéves kora bástyájából szemmel tartja közben a jövendőt, s önnön sorsának alakulását élénk figyelemmel kíséri.

A kérdezett: Okmányai szerint ugyanaz a személy, hatvankét évvel idősebb állapotában. Jó idő óta – szánalmasan kevés eredménnyel – a világ visszafordításán, talpra állításán szorgoskodik.

– Nem azt kérdeztem – azt nem te osztod magadnak, a végbizonyítványt. Csak arra vagyok kíváncsi, nyolcvankét évesen – sose reméltél ennyi évet, emlékezz, kedves regényhősödnek, az öreg orvosnak azzal adtál hatvannyolc esztendőt, annyi elég lesz neked is – milyen közérzettel élsz nyolcvankét évesen? Vége felé most már csakugyan az útnak.

– Elégedetlenül. Nem annyira a munkával, inkább az eredményével. Meg ilyen tájban az időjárással is, rosszkor születtünk mi, jófiú. Ha már tavaszodik, nincs köszönet benne, a kései fagy tönkre teheti. Ha kitart a tél, mint most, elegünk van, szabadulna már tőle mindenki.

– Van annyi időd hátra, öreg, hogy elégedett is lehetsz még?

– Míg van munkabírás, hozzá való egészség, nem elégedhet meg annyival az ember, amit már megcsinált. Igazad van, az út vége felé tartok, halálra vagyunk mindnyájan ítélve, de meg lehet szokni, elég jól elviselhető, kivált a te korodban, fiú. Bár meglehet, két-három alkalommal közelebb kerültél te az ítélet végrehajtásához, mint a nyolcvankét évemmel én.

– Igazságtalan előny a szerencse, diszkrimináció. Persze az igazságot az ember találta ki, a természettől idegen. Osztálytársadat, költőtársadat, Egri Barnát a te korodban vitte el a háború, de hányat még a front, a rabság, a terror, a betegség, a baleset, az alkohol…

– No, nem mindig élveztem. Lehet olykor nagyobb az élet terhe a halálnál, s ezzel megfordul a képlet: azé a halotté a szerencse, aki az élet terheitől, kínjaitól örök időkre megszabadul.

– Nem, nem, az élet mindig több a halálnál – írtam én verset erről, emlékszel? –, több minden bajával, bánatával, megaláztatásával, kudarcával együtt. Igazolásnak elég erre annyi, hogy szokás túlélni az életnél nagyobb, kibírhatatlan terheléseket. Különben sem ebbe a kategóriába tartoznak az írói hiúság sérelmei.

– Embere válogatja. A nyilvánosság szakmáiban a hiúság a kiszolgáltatottság legbővebb forrása tud lenni.

– Fő ellenséged!… Tudok róla, szemmel tartottalak én. Korban még közelebb voltál hozzám, mint jelenlegi önmagadhoz, amikor elszántad magad a hiúságod kiirtására. Ne vedd rossz néven, öreg, de nem hiszem, hogy sikerült. A nyilvánosság szakmáiban – ahogy mondod – ez akkora gubanc, hogy e nélkül a szakma el sem gondolható: hírnév, becsvágy, népszerűség, reklám, díjazások, kitüntetések, milliós gázsik, rajongók tábora – mindez széttéphetetlenül összeszövődve az irodalom, a művészetek, a tudományok, a sport, a közélet, a politika arénáiban. Ez a gubanc az üzemanyaga a nyilvánosság-szakma egekbe kilőtt rakétáinak. Nemcsak elhinni, elképzelni sem tudom, hogy e nélkül az üzemanyag nélkül mindmáig napi 16–18 órákat dolgozhatnál.

– Felfrissítem az emlékeidet, Varga Domokossal történt az a hajdani interjú: “Írói pályámon, úgy hiszem, fordulóponthoz értem. Leadtam a huszadik kötetem, tucatnyi utánnyomás, tucatnyi külföldi megjelenés, félmillió hazai példány táján tartok… Itt volna az ideje a függetlenség – ha úgy tetszik: az elkötelezettség – kiteljesítésének. Valamennyi anyagi és szellemi függetlenség (bár az előbbi időleges, az utóbbi viszonylagos és állandó ellenőrzésre szorul) megvalósítása után a már kész írónak egyetlen Achilles-sarka marad: a hiúság. A gondolati függetlenség – s az önkéntes elkötelezettség – utolsó, alattomos veszedelme. Sértegetésre is, kenegetésre is óhatatlanul fellobbanó szepszis… Röviden: le kell végleg szoknom a hiúságról most már. A teljesebb cselekvési szabadság végett.”

– Ez az. Nem hiszem el, hogy sikerült. Előttem nem tagadhatod, hogy jólesett az a három József Attila-díj, meg a SZOT-díj, meg egyebek…

– Erre a megjegyzésedre is válaszoltam Varga Domokosnak harmincnégy évvel ezelőtt: “Nyilvánvalóan van szerepe a becsvágynak is, a hiúságnak is az írói-művészi pályán; kimeríthetetlen energiabázis, kiváltképp a nekifutásnál. De egy határon túl – ballaszt. Talán attól a pillanattól fogva, amikor a hívatás rangja megvan már, és csupán a még-még-még glóriásabb személyi rang marad a tét.” De ki kell ezt egészítenem valamivel. Megjelent az idő tájt egy kislexikon, közölte 1901-től 1966-ig a Nobel-díjasok névsorát. Hirtelenében húsz-huszonöt olyan nevet írtam össze, akiknek – megítélésem szerint – az irodalmi Nobel-díjasok névsorában lett volna a helyük. Azt még csak-csak elviseltem volna, hogy Mark Twain, Ibsen, Zola, Gorkij hiányzik, de Csehov, Proust hiánya megbocsáthatatlan, Tolsztoj hiánya pedig végleges elmarasztaló ítélet a pénzosztás hatalmába begőzölt svéd akadémiáról. Ezek az urak csakugyan elhiszik magukról, hogy az ő döntésük nyomhat egyáltalán grammnyit is a latban, ahol a másik serpenyőben ott a világteremtő tolsztoji életmű? Az első, ami eszembe jut minden díjazásról azóta: nyilván kihagyták ezek is a maguk Tolsztoját.

Máig sem tudtam ezt az ellentmondást feloldani. Mert valóban hatalmas erőket szabadít fel ezeken az életpályákon a becsvágy, s a díjazások, a kitüntetések valóban a legtermészetesebb módon építik az alkotói rangot, viszont a díjazások, a kitüntetések még nagyobb arányban hiteltelenek, mint amennyire beléjük szövődik a manipuláció. A nagyközönség ítéletében, ízlésében súlyos értékzavart okoz a manipulált díjazás, valószínű több a kára, mint a haszna. Viszont az is igaz, hosszabb távon ritkán érvényesül. A valódi értékeket igazolja az idő a nagydobra vert díjazásokkal szemben is.

– Savanyú a szőlő öreg?… Nem sérteni akarlak, csak figyelmeztetni, hogy a külvilág szemében a díjazásoknak ez a bírálata – ráadásul egy érintett szájából – kihívja az ítéletet: nyilván a szőlő savanyú. Kínáltak pedig neked szőlőt hetvenedik születésnapodra szép adagot Tolnay Klárival, Mensárossal együtt, miért nem vetted át?…

– Minthogy az a két közjogi méltóság adta volna át, akiket főbűnösöknek tartok annak a csudálatos, isteni ajándéknak az elsikkasztásában, melyet az oroszok kivonulásával kaptunk a történelemtől…

– Sajnálom, öreg, ha feldühítelek, de ez nem érv a feltűnni vágyás ellen, sőt. Az elismerés elhárítása, megtagadása, megvetése fenékig public relation, meglehet hatékonyabb az elfogadásnál, a köszönetnél. Az untig reklámozott tucatsztárok is már rég felfedezték, hogy az untig reklámozott tucatsztárok vásári tömegéből a legkönnyebben úgy lehet kitűnni, ha látványosan visszautasítják a sztárolást.

– Csakhogy itt a látványosság elmaradt, az ünnepség rendezőjén kívül senkivel sem közöltem, hogy tartsák meg maguknak a plecsnit. Egyébként igazad van, ez még így sem érv, csak magam csalnám vele. Az a nagy kérdés, hogy hiú magamat, vagy önérzetes magamat. A szüntelen és valóban elkerülhetetlen ütközések miatt ki kellett égetnem magamból minden olyan becsvágyat, amely összefüggésbe hozható díjazásokkal, sine cura kedvezésekkel, kiemelt szerződésekkel, s ez odáig rendben volna, hogy a gondolati függetlenség védelmében a hiúságnak kuss, de a viaskodásokban az önérzet is gyakran sérül, s azt mégsem kéne kiirtani. De még a jogos önvédelmet is hiúságnak látja, aki annak akarja látni.

– Ennyire jutottál tehát vitáiddal negyven év óta. Begyűjtötted a pofonokat.

– Nem számolom, ez vele jár. Ha folyton beszállsz a ringbe, szemközt a hatalommal, megesik hogy laposra vernek, mielőtt szót kapnál. De ettől is fényesedik az igazad. Tehát megéri, karóba nem húznak ma már, kellő szoktatással a személyes sérelmek igazán jó kedéllyel elviselhetők, ha az ügy nyert vele. Azaz pontosabb így: ha nyerni fog vele, mert azért nem napra készen jön az a nyereség.

– Miközben téged legyaláznak. Létezik egyáltalán olyan leprabélyeg, amelyet még nem kaptál meg? Összeadod a születésszámot, kivonod a halálozást, mire Rényi, Pándi, Komlós János, György Péter, Csalog Zsolt, Pityi Péter, Pityi Pál lefasisztáz, körberöhögtet a kabaré, “Fekete Agyalágyula ordít, fogyik a magyar, dugjunk többet!” – így a Magyar Narancs. Te pedig arról képzelegsz, mekkorákat nyerhet az Ügy azzal, ha a képviselőjét naponta leköpködik.

– Lásd, csak ki kellett várni, hol vannak már ezek! Százszorosan rájuk cáfolt az idő. Te elég fiatal és elég naiv vagy még ahhoz, hogy elmarasztald elvénült önmagadat, miért nem üt vissza akár naponta, történelmi szerepéhez méltó erővel pisis újságírónőknek, samesz gyakornokoknak, kandidátusoknak, kandidátáknak, akadémikus nagydoktoroknak. De ő azt tanulta Papp Lacitól: nem elég az ellenfelet megsorozni, biztosabb a kiütés. Ahhoz pedig nem elég maga az erő, ki kell az alkalmat várni.

– Fogy ám az időd, öreg!

– Ha elég nagy az igazságod, rábízhatod az időre, a történelem igazol.

– A vastagját nemigen… Vedd úgy, fiú, ennyire sikerült leszoktatnom magam a hiúságról, számon sem tartom, az elégtételt megérem-e vagy sem. Megkapom és kész, élve vagy halva, az igazamért. Jól van, belátom, nem sikerült leszoknom a hiúságról, csak annyit értem el, hogy prolongálom a becsvágyamat: elég, ha igazol majd az idő. Amikor a méltatlanul szentté avatottak szócikkeit már selejtezik a lexikonokból, nekem – még hozzá a te fizimiskáddal – akkor állítsanak szobrot. Meg vagy elégedve?

– A szépírót esetleg. De a közírót majd annál sűrűbben emlegetik, minél inkább pusztulnak kifelé a világból… Bár a szépírót sem könnyű felejteni. Te nem veszed számba azt, hogy minden, amit a nyilvánosság magába fogad – az eszme, a gondolat, a mű, az igazság – önálló életbe kezd és teszi a dolgát. Nem kell pesztrálni folyton, öntevékenyen teszi a dolgát. Példát mondok: Az orvos halála. Minden besegítés nélkül hogyan szerzett magának olyan nagydíjat, amely mellett pironkodhat a kor akárhány babérkoszorúja. Megjelenését a teljes elismerésben egyhangú kritikai kórus fogadja. Második kiadása egy év múlva már az Olcsó Könyvtárban, klasszikus irodalmi értékeink közé besorolva jelenik meg. Évente jönnek az új kiadások, Págerrel a főszerepben film készül belőle, ajánlott és kötelező olvasmányok közé iktatják a középiskolákban, több százezer példányban jelennek meg idegen nyelvű fordításai, huszonöt kiadást ér meg s ebből tizenöt idegen nyelvű. Soha semmilyen díjjal, jutalommal, kitüntetéssel nem illették, s a mi korunkban a díjazási manipulációnak ez a megfontolt és szívós kirekesztése számomra olyan kiemelt díjazásnak minősül, hogy fél évszázad irodalmi terméséből nincs hozzá fogható. Semmilyen plecsnivel nem cserélném el ezt a kitüntetést. Önmagában meggyőző bizonyság arra is, hogy az egymást váltó díjosztó hatalmaktól nemcsak független maradhattam, de arra sem láttak esélyt, hogy táborukba csalogassanak.

– Tudhatod, egyetlen főnököm volt végig egy hosszú életen át: a lelkiismeret.

– Nono! Emlékeztesselek egy főszerkesztőre?

– Aki akart lenni a főnököm, úgy van, de megszabadultunk egymástól. Mármost a lelkiismeretemmel, élethosszig-főnökömmel hogyne viaskodtam volna élethosszig. De mindig ő kerekedett felül.

– És ez a te daliás főnököd megadta az életedre a jóváhagyását? Mindenre megadta, amit szóltál, írtál, tettél?

– Fiú, neked is ő volt a főnököd, szembesülj vele. Teszem azt, amikor irkáltad a magyar dolgozatokat, egykettedest, kettest, megrendelésre. Jelest ritkán rendeltek, pedig annak is ugyanúgy két pengő volt a taksája…

– Milliókéba avatkoztam bele évtizedeken át folyamatosan szóval, írással, tettel, hogy ráébresszem őket önkiirtásuk, önpusztításaik veszedelmére, a végleges lealjasodásra az erkölcsi züllésben, s annak felismerésére, hogy az értékrend csúcsán a közösség életének fenntartása, gazdagítása, átörökítése áll. Nem sikerült a ráébresztés. Ha arra szólítottál fel, hogy számoljak el az életemmel, tessék. Ennyi az elszámolásom. Egy élet munkája, amely minden részletében igyekezett a magyarság megmaradását szolgálni – lenullázható. A magyarság toronyiránt a teljes pusztulásba tart. Vádat emelhetsz, miért nem küzdöttem hatékonyabban, miért nem találtam rá módot, hogy a politikában is érvényesítsem a vitathatatlan igazságokat, de nincs más válasz: tőlem ennyi telt.

– Öreg, ha az indulat érthető, akkor sem jó tanácsadó. Még ha beválnak is a pusztulás “trendjei”, két-háromszáz év akkor is kell a megsemmisüléshez. Viszont, ha hihetek neked, okos politika akár megfordíthatná a pusztulásba tartó irányzatot, ha kellő tudományos szigorral kezelné a népesedés gondjait. Milyen alapon feltételezed, hogy a magyar – ha úgy tetszik euromagyar – politika további évtizedekre, sőt évszázadokra következetesen ostoba marad, sőt aljas, mert első számú közügyünk elkezelésére, a pusztulás további erőltetésére már nem elég magában az ostobaság.

– Istenségnek látszó, csalfa, vak remény. Illik a korodhoz, fiú, de belőlem már kikopott. Jó negyven évvel ezelőtt vált első számú szorongató közüggyé a népe-sedés, döntési poszton egyetlen olyan jelentős politikusa sem volt azóta ennek a szerencsétlen országnak, aki ehhez mért történelmi felelősséggel foglalkozott volna vele. Ez pedig olyan történelmi szekunda a politikusi életpályán, amely végleges bukás, pótvizsgája sincs.

– Jó szemed van, fiú, mert Orbán és kormánya ébredt rá először történelmi felelősségére. Kár, hogy nem volt képes szabadulni a becsődölt népesedéspolitika ragadékaitól, és semmibe vette a népesedési viták több évtizedes tapasztalatait. Orbán kétségkívül javíthat még, ő az egyetlen, aki javíthat a szekundán. Elvben. Mert olyan iramban romlik a helyzet, kérdés, a gyakorlatban javíthat-e még.

Mert nemcsak a politika volt évtizedekig ostoba és aljas a létezés-megmaradás mindennél fontosabb ügyében, hanem az elhülyített közvélemény is, amely habókos írók rigolyájának tartotta a pusztulás ordító tényeit. Erre nevelte a liberálisnak hazudott sajtó, legalábbis az a része, mely minden alkalmat megragadott, hogy gyalázza a népesedési csőd bolygatóit, hogy keresztbe tegyen a lehetséges megoldásoknak, s amely a megszállottság őszinte pillanatában, Barangó módján, minden magyar kiirtását sóhajtaná ki magából. A pusztulás következetes pártolása az a másság, melyet szeretnünk, tisztelnünk kellene a liberálisnak hazudott biztatások szerint, a pusztulás szorgalmazói ellen szót emelni maga az elátkozott “gyűlöletbeszéd” – most éppen népirtóinkkal kötendő szilárd nemzeti egységről harsognak a szónokok.

– Nem mindenben hallgat a nemzetinek nevezett tábor, de a mindennél fontosabb ügyben, az első számú közügyben voltaképp megkukult. Érdemben – hangsúlyozom: érdemben – még a Magyar Nemzet vagy a rádió Vasárnapi Újságja sem foglalkozik – évekig nem foglalkozik – ezzel a legsúlyosabb gondunkkal. Nem téma. A magyarnak nevezett nép jókat röhög és sikongva elélvez a gondosan elébe tálalt névshow-kon, a kabarékon, a Való Világon, a képernyő hímringyóin és kurváin, szervezi a biztos karrier gőgjét árasztó “akaratlagos gyermektelenek” bandáját. Saját sorsa, jövője – nem téma. “Mint lepke a fényt elkábulva issza / Úgy lőn nekünk a romlás – élvezet.” (Arany János)

“És az ilyen önző nemzet… És az ily hálátlan nemzet… És az ily elkorcsult nemzet Életet nem érdemel” – írta már százhatvan évvel ezelőtt Petőfi. S én ma csak azt tehetném hozzá igen keserű meggyőződéssel, hogy ennek a magyarnak nevezett népnek már nem lehet olyan szigorú a sorsa, amilyet ne érdemelt volna ki. “Dörömbölőszobákban” fogják végezni utódaink. Egy tapasztalt német gondozónő írja az egyébként meglehetős drágán igénybe vehető “idősek otthonáról”: “Ezekben az intézetekben állattá aljasítják az embereket. Vizelettől átázott ruhában ülnek, és senki sem segít rajtuk. Az egyik otthonban “dörömbölőszobának” hívják azt a helyiséget, melyben a bezárt öregek napszámra reménytelenül dörömbölnek a falakon és az ajtón, azt remélve, hogy kiszabadulhatnak.”

– Viszont ezért a pusztulásért a te felelősséged is kezdődött valahol, öreg. Beléptél ugye a kommunista pártba. Érvényesülni akartál?

– Az még inkább te voltál, aki belépett, huszonöt évesen. Darvas biztatott fel rá meg Sipos Gyula: valahol tenni kell a dolgunkat, ha a Parasztpárt szétesik. Amilyen otthonosnak éreztem addig a Parasztpártot, olyan idegennek a kommunistát, de szentül hittem abban, hogy igazságos társadalmat akar teremteni, ha nem is mindig okosan. Munkáslevelezők panaszaival vertem az asztalt tanácsi, gyári irodákon, a Központi Ellenőrző Bizottságtól felelősségre vonó hangsúllyal követeltem: vizsgálják ki, indokolják meg, Bazsó Károly két holdas, hét gyerekes újgazda-parasztot miért tették kuláklistára! (Három évig tartó követelések után kaptam meg az indoklást: csudálatos jellemzője a kornak.) Naivul hittem, hogy “a fejlődés útjára léptünk”, elmentem Mindszenthy tárgyalására, saját fülemmel hallottam, hogy bűnösnek vallja magát, hittem bambán és naivul, csak a vidékről érkező hírek kezdtek kijózanítani. A bátyámmal együtt rávettük apánkat: ajánlja fel három hold kivételével összes földjét a termelőszövetkezetnek. Felajánlotta, mégis kuláklistára tették, internálták, majd hazaengedték, s újra internálták, akkor már “törvényes” indokkal: nem művelte meg maradék kis darab földjét, míg negyven kilométernyire, az internáló táborban tartották fogva.

– És kirámolták a házunkat, széthordták az értékeket az elvtársaink, betelepítettek társbérlőket a lakásba, azok megverték anyánkat, el ne kezdjem már továbbmondani. Tőled tudom, az írásaidból, maradjunk annyiban, hogy nem felejtjük el. Beszélj inkább arról, meddig voltál a szocializmus híve?

– Lehet, még mindig az vagyok. Már tudniillik annak a szocializmusnak, amelyet Németh László jellemez, amelyről ezer éve ábrándoznak a humanisták, az igazságos, a testvéries, a szabadságszerető, a hazugságoktól a lehető legtisztábbra kitakarított társadalom – tehát szinte mindenben ellentéte annak, ami a hazai szocialistának nevezett politika gyakorlata volt.

– Lehetséges, hogy szaglott belőled ez a… már ne haragudj, öreg, de naiv, ős-humanista szemlélet, ezért nem vitted semmire. Mert voltál ugyan egy-két tucatszor elnök, alelnök, egyéb vezérürü, de mindig távol olyan posztoktól, melyeken fontos kérdésekben döntenek, s ha előfordult, hogy fizetés járt a státushoz, jogászok, menő orvosok borravalónak sem fogadták volna el. Pártelnökként még költségtérítést sem kaptál, sőt a nyugdíjad is a pártkasszába csordogált. A Világszövetségben öt-hat éven át heti három-négy alkalommal tetted a dolgod “társadalmi munkában”. Amint látod, szemmel tartottalak én. Egyáltalán, ha nem a munkás éveket nézem, hanem az írói életpálya csúcsát, túl a nyolcvanon, ötven valahány kötet száznál jóval több hazai kiadása után, 11 kötetnek 15 nyelven 54 külföldi kiadása után a közhit szerint az írónak van mit aprítani. Most olvasom a levelezésedben, hogy még a két százalékot sem tudod hová felajánlani, mert kerek tíz év óta kellő jövedelem és kereset híján egyetlen fillér adót sem fizettél. Csakugyan nem vitted semmire.

– Lásd, fiú, ezzel is szerencsém volt. Ha nem vagyok kulákszármazék, ellenállhatatlan erő szippant be olyan hatalmi posztokra, ahol a legfontosabb döntések történnek. Szeretném hinni magamról, a tisztesség, a becsület óvott meg attól a karriertől, hogy az elnyomó, bűnös, népirtó párthatalom valamilyen csúcsfunkcionáriusa, egyáltalán funkcionáriusa legyek, de lehetséges, ehhez a becsület, a tisztesség nem lett volna elég, ha a káderlapomon nem szerepel a kulák származás. Hál’ istennek így nem vittem semmire az alattvalói közvélemény rangsorában, és hála illeti ezért nemcsak az Istent, de sokat gürcölő szüleimet, nagyszüleimet is.

– Köszönd tehát az ősöknek, hogy semmire sem vitted, nem maszatolt be a párturalom…

– Nem így, fiú, nem vagyok patyolat. Maradhattam volna patyolattiszta, igaz, ha félre állok. Ha arra vigyázok, kerülve a tusakodásokat, hogy az inggallérom tiszta maradjon. De igen rossz lelkiismerettel gyönyörködhetnék most benne. Aki a szolgálatra szánta el magát, nem pipiskedhetett a tükör előtt, nem illegethette frissen vasalt bájait, melyekhez föl sem érhet a küzdőtér mocska.

– Zárjuk rövidre, öreg, ne tekergessük a szót. Tömérdek mindent írtál az antiidőkben, ötvenvalahány kötet, filmek, drámák, hangjátékok, esszék, vitairatok, verekedős publicisztika, jellemzésül legalább sorolj fel néhányat, ami a rossz kor terméke, amit ma már nem vállalsz, kitagadsz, visszavonsz.

– A kilencvenes években átnéztem az 1989-ig publikált mintegy 15000 oldalt. Természetesen sok olyan részlete van, amelyet ma nem úgy írnék meg, sok olyan szó, kifejezés, amely helyett mást használnék. De az is lehet, hogy ezzel, kiemelve korából, meghamisítanám az írást. Végül is a 15000 oldalból tizennyolc olyan sor maradt, amelyről úgy ítéltem meg, hogy nem vállalhatom. Kiderült azután erről a tizennyolc sorról, hogy nem szerepelt az eredeti szövegben (a Fortélyos félelem igazgat című kötet bevezetője), utólag írtam bele: a kötet csorbítatlan tartalommal történő megjelentetésének a kompromisszuma volt. Dehogyis vonom vissza. Igen szerencsés kompromisszum volt, nagyon jó hozammal; a hatvanéves közéleti naplómban majd részletezem.

– Nem ezt a tizennyolc sort osztogatják olykor a Magyarok Háza előtt, amióta a Világszövetséggel összekülönböztél?

– Javarészt ezt, pontos idézetnek feltüntetve és ocsmányul meghamisítva. Bár, ha pontosan idéznék, az is hamisítás, ha elsikkasztják a kompromisszum igen bő hozamát.

– Dehogy van mindenre. Sokkal többet is tehettem volna… ha nem tartok olyan begörcsölt, olyan hangsúlyozott, olykor sértően arrogáns távolságot a mindenkori hatalmasoktól. Ha olykor alkalmazkodom. Akár csak egy kézfogással is a magamban bűnösnek ítélt államelnökkel, miniszterelnökkel, ha át akarják adni a kitüntetést. Ha elfogadom a felajánlást a párttagságra ’56 után. Ha Aczél érdeklődésére, hogyan állnak lakásügyben a gyerekeim, alkalmat adok az elvtársi besegítésre egy-két lakáskiutalással. Elveiket, elkötelezettségeiket is fenntartva besimulhattak némelyek a hatalomba, eljuthattak bizalmi posztokig, s kellő rejtőzködéssel és óvatossággal szolgálhatták titkolt ügyeiket-céljaikat, ahogy Király István mentegette Németh Lászlót, Czinét, nemzeti értékeit. Természetesen legyalázták, leginkább épp az a tábor, amelynek alattomban igyekezett kedvezni, talán ráéreztek, hogy nem őszinte híve a hatalomnak, talán a szíve is erre húz – tehát rosszabb az ellenfélnél, mert áruló. Ami engem illet, én úgy éreztem, ez erkölcsi kérdés, önállóságomat, függetlenségemet, szabadságomat csak úgy tarthatom meg, ha őrzöm a távolságot a hatalomtól, és semmilyen kedvezését nem fogadom el, pedig könnyen lehet, hogy ebbe a daliás karakán-magyar szerepbe a gyávaság hajtott bele: nem mertem vállalni a hatalommal a tárgyalást, az egyezkedést, a kompromisszumot.

– Ha minden ésszerű volna a világon, igazad volna, vitathatatlanul. Tökéletes a gondolat racionális levezetése, és kétségkívül képviseled vele fiú a sokkal nagyobb esélyt. De van még ezen egy rés: az irracionális. Mert hátha a küzdelemnek akkor is van értelme, ha nem honorálja siker, elismerés, hála vagy egyéb malaszt. Még az is lehet: leginkább ekkor van értelme. Engem is elfog néha a racionális megfontolások kalodájában a reménytelenség – az előbb is elfogott: “csalfa, vak remény!” –, pedig az is lehet: olykor a történelmet épp a ráfizetéses, az el nem ismert, a legyalázott küzdelmek vitték előre, a Lehetetlen ostroma.

– “Ezáltal használhatsz a legtöbbet” – egy esély a sok közül, legalább ennyire esély az ellenkezője. S ezt a kockázatot már nem vállalja a lelkiismeret. Mondom, lehet, hogy gyávaságból nem vállalja.

– Melyik lelkiismereted nem vállalja? A szépírói vagy a közírói? Mert ha jól értelek, nem azonos a kettő.

– Én még úgy látom, hinni is hiszem, hogy az embernek az irodalom, a művészet adhat legtöbbet emberségéhez. Jó, hát kell az ismeretanyag, kell a tudomány, de érzelmeinkkel felfogni a világot, ott kezdődik minden, ami emberi. Mikor és miből ébredtél rá, hogy ez zsákutca?

– Nem én tévedtem zsákutcába, fiú, a világ tévedt bele. Pontosabban: a civilizáció. A természeti törvényekkel szembe fordult, vénül, pusztul, ma már halálos kórok emésztik. Csak melléktünete ezeknek a kóroknak, hogy kiundorogta magából az irodalmat is. Azt az irodalmat, amely méltó a nevére: az élmény, a katarzis, a mindig felfedező, új titkokat feltáró, a kimeríthetetlen érzelmi gazdagság irodalmát. S a java irodalomról leszoktatott, a mély érzelmi kultúrától megfosztott embervilág képtelen az empátiára, s az embertelenségben, a kegyetlenkedésben máris túltesz barlangkori ősein.

– Évszázadok óta nem volt ennyire rangfosztott, ennyire a jelentéktelenségbe szorított a magyar irodalom. Pedig már kezdeni is ezzel a sóhajtással kezdtem harmincegy éves koromban hivatásszerűen az írói pályát: “Valószínű, soha nem voltak ezeknél író indítására alkalmatlanabb idők”. A sematizmus mélyéről, a félreérthetetlen “eszmei mondanivaló” kategorikus uralmából csak évek múlva szabadult annyira amennyire a magyar irodalom, ráébresztve írót, olvasót, valamelyest az irodalompolitikust, hogy nem kell beleerőltetni, belespekulálni holmi ideológiai “üzenetet”, “mondanivalót” a műbe: a természet alaptörvényei a megtartói az élővilágnak, s az az irodalom, amely ezekben a törvényekben fogant, maga is mindenestül “üzenet”, az élet, az élni akarás üzenete. Alig hiszem különben, hogy a sematizmus több olvasót szoktatott le a java könyvekről, mint a valóban minden üzenettől megherélt, kicsinált rejtvényekkel megtűzdelt, önmutogató ikebana irodalom, s ha esztétikai értéket hellyel-közzel netán többet adott amannál, azt közvetlenül a múzeumnak adta. Végképp megfosztva az irodalmat nemcsak a rangjától, de létszükséget betöltő társadalmi szerepétől is.

– Pár évvel előbb kezdődött, válságos szakasz volt ez az életemben. A gyes-javaslat, a népesedési viták, az Éljünk magunknak? kötet megjelenése (és 500 dedikált példányban a szétküldése) után célkeresztbe kerültem, ki akartak irtani. 1957 óta figyelték a telefonom, felbontogatták a leveleim, távollétemben a lakásomban is tájékozódtak, poloskákat helyeztek el – mindezekben semmi különös idáig, szokványos kádári hétköznapok. (Jó érzéssel olvasgatom az elemzéseket, összefoglaló értelmezéseket harminc–harmincöt évvel ezelőtt író-olvasó találkozókon s egyebütt elhangzott előadásaimról. Írójuk elmélyül a szövegben, a ki nem mondott mondandókat is jó érzékkel értelmezi, s ami leginkább meglepett, a tárgyilagossága, mely kissé inkább jóindulatúnak minősíthető. A “titkos megbízott” jelentései ezek az államvédelemnek hajdani előadásaimról, a Történeti Hivatal révén kaptam meg a jelentések eredeti szövegét – a mélyrétegeket is földerítő elemzések, bírálatok ezek, a legfigyelmesebbek, amelyeket közírói munkásságomról valaha is kaptam.) De a hetvenes évek közepén valami történt, akcióba léptek a szervek. Első nyilvánvaló céljuk az volt, hogy rossz hírem keltsék, s szétverjék a családom. Felkereste a feleségem egy huszonéves nő, mondván, ő X.Y. szovjet műfordítóm, s elsorolta, milyen pajzán dolgokat műveltem vele. (Volt ilyen nevű műfordítóm, de hatvan éven felül.) Ankétra hívó könyvtárosnők, tanácsok, művelődési házak, egyesületek címére gyalázkodó, gátlástalanul hazug, rágalmazó névtelen levelek érkeztek. Kolozsvárott Hervay Gizellát a nevemben fölkereste egy szekus, felbiztatta az áttelepülésre, s azon kívül is (a nevemben) tette, amit tett, ígért, amit ígért. (Amikor áttelepült, felhívott telefonon: – Itt vagyok. – Csak annyit tudtam nyekeregni neki: 1942 óta nem jártam sem Erdélyben, sem Kolozsvárott.)

És tovább bontakozott az akció. Névtelenül telefonáló férfihang – minden esetben olyankor, amikor nem tartózkodom itthon – a feleségemet hívja fel. Magabiztosan és meggyőzőnek tetsző részletezéssel közli vele, hogy öt–tíz–tizenöt–húsz évvel ezelőtt ilyen és ilyen nevű, foglalkozású, itt és itt lakó nővel viszonyt folytattam. A névsor alkalmanként bővül, s 1976 nyaráig kb. huszonöt–harminc névre szaporodott. A telefonok egyáltalán nem titkolt, sőt nyíltan erőszakolt célja az volt, hogy belekényszerítse a válásba a feleségemet, de a telefonáló célzásaiból és példálózásából az is világos volt: igazában az öngyilkosságba szerette volna belehajszolni.

A széles körben terjesztett gyalázkodó névtelen levelek, noha eredetük kezdettől fogva nyilvánvalóan azonos volt, eleinte ilyen-olyan elferdített írással készültek, később már egy azonosítható nőies írással. Tartalmuk lényegében ugyanaz volt, mint a névtelen telefonoké, de a címzettekhez szóló külön hangszereléssel, s kiegészítve néhány más elemmel is: a népesedési vitákból ismerős “antianya” dühökkel, írói munkásságomat illető – primitívségükkel, felületességükkel kétségkívül szórakoztató – ócsárlásokkal.

Nyilván sokszorosan több volt a hivatalos személyeknek, magánosoknak, “megcsalt” férjeknek, főszerkesztőknek stb. szétküldött rágalmazó levelek száma, mint ahányról tudok s ahány tucat hozzám visszakerült. Hosszú névsorokat közöltek, címekkel, személyes adatokkal magányos nőkről, családanyákról, akik – a levélíró állítása szerint – viszonyt folytattak velem. (Sok száz levelet kaptam a rádióbeli Egy korty tenger című vasárnapi jegyzeteimre, válaszoltam is rájuk, telefonon szintén gyakran hívtak – jórészt ezekből a nevekből, címekből állt össze a névsor.)

Nem sértett engem különösebben, ha Casanovának festettek le, szinte szórakoztatott ez a szereposztás, miután annyiszor osztották ki rám, voltaképp ugyanezekkel a dühökkel, Savanarola szintúgy nem rám szabott szerepét. Ám a gátlástalanul aljas rágalmazás, tisztes asszonyok, lányok hírbe hozása, családi életek mérgezése, rombolása, visszaélve hivatali hatalommal, bizalmi beosztással – messze túlnőtte az én türelmi zónámat. Elvakult düh és gyűlölet jellemezte a rágalomhadjárat szervezőit. A szövegek tendenciáiból nyilvánvaló volt: közéleti írói munkásságom, mindenek előtt a jövő gondjaival (népesedésügy, kohézió, disszidálások) foglalkozó írásaim keltették a gyilkos dühöket. 1975 nyarától másfél éven át tartottam megfigyelés alatt a megfigyelőimet, a rám állított stábot. Sok munkát adtam nekik a saját nevemre s egyéb címekre küldött levelekkel, barátaimmal, ismerős nőkkel megbeszélt telefonokkal – szorgalmasan elvégezték. Trükkjeimnek beugrottak, a felállított csapdákba beléptek. Fölrajzolódott előttem az akcióstáb térképe. 1976 decemberében olyasmiket tapasztaltam, hogy arra kellett következtetnem, a hajsza “államvédelmi” stábja a rágalmazáson túl is kész ártani. Akkor egy Feljegyzésben összefoglaltam másfél év igazolható tapasztalatait, s beküldtem az MSZMP illetékesnek mondott KB titkárának, Óvári Miklósnak, azzal, hogy “tekintse magánlevélnek… egy ismerős író magánjellegű közléseinek, minthogy a benne foglalt képtelenségek bizonyítását én semmilyen formában, semmilyen körülmények között nem vállalhatom”, noha “a magam számára” megszereztem a bizonyságot. Nem kérek “semmilyen intézkedést vagy elégtételt”, sem “levelemre választ”.

– Tévedsz. Mindez inkább meghozhatta volna a kedvem, a szépíráshoz tudniillik. Ha akkor elszánom magam, hogy csakis szépírással foglalkozom ezentúl, Aczél nyilván visszarendeli az akciózó “szerveket”. Ahhoz nem kell államvédelmi stáb, hogy egy szépírót kiirtsanak, ahhoz bőven elég a pártvezérelt sajtó. Csak folytatni kell, amit már a “gyes”-javaslatom kongresszusi elfogadása után elkezdtek: a Népszabadságban s egyebütt sorra kihagyni még a megjelenő könyvek névsorából is új köteteimet, és levágni, akár olvasatlanul, a kritikai rovatban. (Ahogy “FR” a félreértett “füle” alapján dorongolta le egyik regényem, nyilván csak azt olvasta, el is neveztem Fül Recenzornak.) Nem idézhetem, milyen jelzőkkel illette Kardos György, a Magvető igazgatója – persze négyszemközt – Rényit, Pándit, E. Fehért. Nyilvánosan is szóvá tette Illyés a Mézeshetekről közölt rosszindulatú kritikát. A szépíró végképp ki van szolgáltatva, nem védekezhet, nem vitatkozhat, még a kiáltó tévedéseket, a nyilvánvalóan rosszindulatú értelmezéseket sem igazíthatja helyre.

Más viszont a szakma. A tudomány, a szaktárgy, az ismeretanyag. Ott a kritikus egyben kínálkozó vitapartner, ott nem egyszerűen joga a szerzőnek az ön-védelem, szinte kötelessége. S életre szóló leckét adhat a szakszerűtlen kritikáért.

Talán ennyi is elég lett volna a pályamódosításhoz. De az új irányt mégsem az önvédelem alakította ki, hanem annak a felismerése, hogy a demográfia tudománya messze elmaradt a korától, az élősdiség új forrásait nyitotta meg, és az ennek nyomán kialakult érdekviszonyok a civilizált világot pusztulással fenyegetik.

Minél inkább elmélyedtem ezeknek a ridegen szakmai kérdéseknek a tanulmányozásában és felderítésében, annál határozottabban kialakult az a következtetés, hogy ebben a világméretű pusztulásban a magyarság lesz talán az első áldozat. Meg lehetne menteni, de ahhoz más politika kellene, más tudomány, más sajtó, más közvélemény.

Óriási találmány: a jövőt kell fölélni, kizsákmányolni! Aki még nem született meg, nem tömörül szakszervezetbe, nem követelőzik, nem sztrájkol, nem borigatja fel az autókat, nem veri be a kirakatot. A mai ember már nehezen tűri, hogy élősködjenek rajta, aki még nem született meg, annyira ki van szolgáltatva, akár az élete is elrabolható.

Nem részletezem, eldőlt ezzel a sorsom. Rövid az élet (a hatvanhoz közeledtem már), csak a legfontosabb tennivalókra szabad áldoznunk fogyatkozó időnket. Menteni szülő-nevelő közösségem életét a végső pusztulástól, nincs fontosabb, magasabb rendű feladat ennél.

– Tisztelem elszánásodat, de meg kell jegyeznem: legkevesebb egy tudományos akadémia összehangolt, több éves munkája kellene az elméleted kifejtéséhez, tudományos érvényű indoklásához, kellő megalapozásához, programjának, stratégiájának kimunkálásához. Ha jól számolom harmincöt év óta bütykölöd. Mit értél el vele?

– Tudósok hadának összehangolt munkája helyett maradt az írói ráérzés. Ám ez csak akkor volna nagyon kevés, ha nem igazolta volna az idő. Márpedig igazolta, és egyetlen ellenérv sem állt meg idáig. Szilárd meggyőződésem, hogy az igazolás folytatódik, s a pusztulás elkerülésére egyre kevesebb az esély.

– Valamire kell hogy figyelmeztesselek, öreg. Kívülálló ember számára érthetetlen, ha csakugyan évtizedek óta készen állsz a népesedési gondok eredőinek a magyarázatával, sőt a lehetséges megoldásokat szolgáló javaslatokkal is, hogyhogy nem ismerte el, karolta fel ezeket a magyarázatokat, javaslatokat évtizedek óta senki sem az ügyeletes kormányokban, sem a közhatalmat gyakorló országgyűlésben, pártokban, sem az illetékes tudományos fórumokon? Ez számomra is teljességgel érthetetlen, megmagyarázhatatlan. Azaz egyetlen kétesélyes magyarázat kínálkozik: vagy humbug az egész, amit képviselsz, dilettáns képzelgés, szakmai abszurdum. Vagy első számú közügyünket, a létezést-megmaradást illető kérdésekben oly mérhetetlen felelőtlenség jellemzi a felelős politikát, az országgyűlést, a közvéleményt, az érintett tudományokat, hogy azt már bűncselekménynek kell minősíteni.

– Helyre kell igazítanom, fiú, a képletet. Nem az az érthetetlen és megmagyarázhatatlan, hogy a széles illetékességi körben évtizedek óta nem ismerte el, nem karolta fel senki azokat a következtetéseket és javaslatokat, amelyekhez a népesedési viták és tanulmányok során jó negyven év óta eljutottam, hanem az nehezen érthető és semmiképp meg nem magyarázható, hogy ezeket a következtetéseket és javaslatokat érdemben sehol nem vitatták. Voltaképp nem is vettek róluk tudomást. Még akkor sem, amikor a “hivatalos”, a “pártos”, a “tudományos”, a “politikai” álláspontokkal, okfejtésekkel, “koncepciókkal” szemben sorra és vitathatatlanul ezeket igazolta az idő. Eleve sor sem kerülhetett tehát az elismerésükre, a felkarolásukra.

Évtizedekre visszamenőleg hozhatnék példákat, de hozom csak a legutolsót: a Hitel novemberi száma közölte székelyudvarhelyi előadásomat, amely több évtizedes tapasztalatok és tanulmányok rövid összefoglalója. Az illetékességi körben jó néhányan megkapták, vagy egyetértésükkel vagy hallgatásukkal válaszoltak, de érdemi vitával, kifogásokkal, ellenvetésekkel senki.

– Sikerélményre, öreg, nemigen számíthatsz a népesedésügyben. Manapság még anynyira sem, mint húsz-harminc évvel ezelőtt, amikor szóban, írásban eleget kifiguráztak, mint a “nemzet atyját”, ugye, százezer szám lévén gyerekeid, akiknek besegítettél a világra jöttébe akár csupán a “gyes”-sel is. Ezzel sem lehetne körülröhögtetni akárkit, tekintsd sikernek, légy büszke rá, hogy te poén lettél a kabaréban, téged lehetett… Hol tartasz különben eszmei gyerekeid névsorával, akiknek a szülei maguk jelezték eszmei apaságod?

– Kérdezték valaha is politikusok a véleményedet, a javaslatodat a népesedési helyzetről, tennivalóiról?

– Annak idején kérdés nélkül nyilvánosan közre adtam a “gyes” javaslatát, majd írásban a pártkongresszusnak. Később az Éljünk magunknak? kötetem szintén kérés nélkül küldtem szét ötszáz példányban képviselőknek, a Központi Bizottság, a Politikai Bizottság, az Elnöki Tanács, a Minisztertanács tagjainak, püspököknek, főrabbinak. Az ennek nyomán kezdeményezett kormányprogram előkészületeibe már bevontak, meglehetős formálisan. Száz év című tanulmányomat a népesedés csődveszélyéről 1981 októberében Illyéssel az élen huszonhárman írtuk alá – ez ügyben is meghívtak tárgyalni.

Antall végképp elszabotálta, amit az MDF szegedi tanácskozásán a párt népesedéspolitikájáról elhatároztunk, az ő bűnei közt nem az utolsó volt, amilyen viszszautasító közönnyel a népesedés ügyét kezelte.

Egyébként az úgynevezett rendszerváltás óta senki politikus nem volt a véleményemre kíváncsi. Az egymást váltó kormányok tanácsot csakis a levitézlett ellenoldaltól kértek, s a népesedési csődpolitika nyomvonalán értek el a helyzet katasztrofális arányú romlásáig.

– Sajnos, az egyre inkább kialakuló kétpártrendszer végképp nem kedvez a népesedési gondok oszlatásának. Ez voltaképp az egypártrendszer váltógazdasága: négy éven át nem is csak hasonlít, de azonos valamilyen egypártrendszerrel, majd a következő négy évben egy másmilyen egypártrendszerrel. Mindegyik elölről kezdi a hatalmi berendezkedést, néhány szavazatnyi parlamenti többséggel is diktatúrát teremt, kevesebb toleranciával a rossz emlékű egypártrendszernél. Leváltja saját bizalmijaival az előző kormány bizalmijainak ezreit, befullasztja az előző kormány kezdeményezéseit, s újakat kezd, saját márkájút, amelyet majd a szükséges beruházások s a kezdő nekifutás után a következő kormány fog befullasztani. Summa summárum: még a rossz emlékű egypártrendszer is különb volt annyiban, hogy négy évnél hosszabb távra tervezhetett, s négy évnél nagyobb távlatban építhette politikáját, tehát a több évtizedes távlatokat képviselő népesedésügy gondozására még a rossz emlékű egypártrendszer is alkalmasabb volt, mint az egypártrendszer jelenlegi váltógazdasága.

– Te kezdted el, fiú, ezt a nagy munkát húsz évesen, néha te még versbe szedted beleszólásod a közéletbe. Hatvan éven keresztül ezekből a beleszólásokból sajátos rendhagyó napló állt össze, egy magánélet naplója, melyet szaporodó gondjaival, bajaival, ritkuló reményeivel, választ követelő, kifogyhatatlan kérdéseivel a közélet sajátított ki. Mintegy kétharmadát selejteztem ki hatvan év közírói munkásságának, magnóra diktált emlékeztetőinek, feljegyzéseinek, így is kitesz több mint háromezer oldalt a maradék. Nem annyira olvasmánynak, inkább a korral foglalkozó történetírásnak szánom hatvan éves közéleti naplóm, olyan forrásként, amelyet meg sem kerülhet.

– Gondolkozz fiú, ennek a nemzetnek nagyon rossz a lelkiismerete. Márpedig ki foglalkoznék szívesen rossz lelkiismeretével? Menekül tőle, igyekszik nem venni róla tudomást, minél messzebbre elkerüli. Az emberek a derűs, a vidám, biztató, lelkesítő írásokat szeretik, még a gyógyíthatatlan beteg is szívesebben hallja a biztatást, hinni már nemigen hiszi el, mégis felpislantja benne a reményt, és a hiú reménynek ez a jóleső ábrándja minden gyógyíthatatlannak kijár. Én viszont nem tehetem meg, hogy bizakodó hangulatokba ringassam az egyébként is aluszékony nemzeti lelkiismeretet. Riasztgatom inkább, míg látok egy szikrányi reményt az önvédelemre, a gyógyulásra. Túl azon, hogy olvasókat csak elijeszthetek magamtól ilyen vészcsengőzésekkel, vállalnom kell, hogy jó negyven éve tartó makacs háborgásaim még az egyetértők, a barátok számára is elviselhetetlenek.

– Egész jól visszhangzod, fiú, azt a megvető gúnyt, amit a begörcsölt rögeszmék kihívnak, lásd, benne van a pakliban ez is. Ha volna hozzá mártír természetem, jól jönnének a gúny sértései, hogy sorsverte áldozatnak érezhessem magam. De le kell beszéljelek arról, hogy ilyesmivel cukkolj; kitűnő a közérzetem, minthogy tudatában vagyok annak, hogy mozdítottam a világon. És minthogy volt időm leltározni elleneim arzenálját, s kitalálni sem tudsz olyan sértegetést, amely kimaradt volna a leltárból és nem volnék rá immunis. Dehogyis mártírnak, épp hogy kivételesen szerencsés embernek érzem magam, akinek megadatott, hogy öntörvényű életét élheti. Szolgálhat felismert igazságokat úgy, hogy végig az életen csak egyetlen főnöke számoltathatja el: a lelkiismeret.

– Miközben köpőcsészének használták az ország tetvei. Hogy voltál képes elviselni annyi megaláztatást?

– Engem nem alázhatnak meg, abból én már kinőttem. Elértem a lehetséges legtöbbet, igenis, a legtöbbet. Ebben az országban – fiú, jól figyelj, akarhattál-e többet ennél – senki nem cselekedett annyival nagyobbat, hogy fölülről lefelé nézhetne rám.

– Nyilván, ha idáig nem lett, már nem lesz belőled népszerű író.

– Nem mérce az, fiú. Népszerűség minőséget csak egy fajtát mér, igaz, azt megbízhatóan: a nép minőségét. Bár van valami, amit össze lehet téveszteni akár a népszerűséggel is. Villamoson, buszon, metrón mindennapos, hogy idegenek rám köszönnek, integetés a mozgólépcsőről, hozzám csapódik valaki, s megkérdezi, én vagyok-e én. Vagy a nagy tumultusban, elvegyülve a százezer közt mindenfelől üdvözlet, kézfogás, biztató szó, de azt ne hidd, hogy ezek vevők a könyveimre, talán, ha minden ezredik. Könnyű a népszerűséggel összetéveszteni, kivált hiúságból könnyű. Nem, dehogyis a gondolat fogta meg ezeket, csak valamilyen mutatvány a nyilvánosság előtt…

– A szépírót legfeljebb hírből ismeri. Pedig valaha népszerű író is volt a szépíró, egy megyei könyvtár kimutatása szerint az adatfelvétel idején épp a legolvasottabb. Régen volt, talán igaz sem volt, megfogyatkoztak figyelmes, értő olvasói, talán el is apadtak teljesen. Halála után húsz-huszonöt évvel lép ki az egyetemről az első olyan esztéta, irodalomtörténész, aki azzal a nevével találkozik már, melyről lemosta az idő a gyalázatot, amit rákentek a XX. század pankrációi, s aki friss szemmel olvassa el Az orvos halálát, A hű asszony meg a rossz nőt, a Ház a Pataksoront. Figyelmes, értő olvasó lesz, rátalál a mélyrétegekre, melyek feltáratlanok maradtak a kortársak olvasatában. Nem gyalázza le a bukásért, elkerülhetetlen vereségéért a pusztulás százszoros túlerejével szemben. És gyújt majd egy szál gyertyát az emlékére, és az a gyertya már a túlélőknek világít.

– Teljes felelősséggel merem mondani, ha a népesedéspolitikánk a jelenlegi keretek között a Népesedési Kormánybizottság szakmai, tudományos színvonalán marad, a végpusztulás elkerülhetetlen.

Teljes felelősséggel merem mondani: kellő tudományos színvonalra emelve, a népesedéspolitika javítását szolgáló javaslatok szelektálásával, kidolgozásával, végrehajtásával a pusztító fogyás, elvénülés 6–8 év alatt megállítható, 12–15 év alatt annyira meg is fordítható, hogy a korszerkezet torzulásaiból valamennyit helyre is hozhat.

Az elvénülő társadalomban is, az elvénülést eredményező életellenes politikában is, a pusztulás, a népirtás szolgálatába szegődött sajtóban, kultúrában is az elmúlt negyvenöt–nyenvennyolc évben igen sokszor megnyilatkoztak és akcióba léptek olyan erők, amelyek a magyarság létezésének-fennmaradásának elszánt ellenségei, s ezeknek a jelenlétét legvilágosabban épp a népesedés gondjaival kapcsolatos állásfoglalások, tevékenységek igazolják.

Amíg ezeknek a politikai, gazdasági, sajtóbeli meghatározó szerepétől nem szabadulunk, semmi esélyünk a megmaradásra.

– Ez gyűlöletbeszéd?

Érdekes közvélemény-kutatási téma lenne annak a kérdésnek a vizsgálata, hogy el tudják-e képzelni a váci vagy miskolci polgárok: szülővárosuk már nem Magyarországon van, hanem a legközelebbi szomszéd állam, Szlovákia területén található. A másik nem kevésbé érdekes kutatási téma pedig az lehetne – ha az előbbi helyzetet a megkérdezettek elképzelhetőnek tartanák –, hogy ebben az esetben mi a hazájuk: Magyarország, ahol eddig éltek és volt a szülőföldjük, vagy az új állam, amelynek területéhez hirtelen (megkérdezésük és beleegyezésük nélkül) csatolták szülővárosukat.

Van tapasztalatom arról, hogy az évezred vége felé a Magyarországon élő ötvenévesnél fiatalabb korosztály zöme nem tud elképzelni egy ilyen helyzetet. Először értetlenül hallgatják, de midőn az elmondottakból fokozatosan kibontakozik előttük a felvidéki magyarság sorsa és sok évtizedes hányattatása, érzékelni kezdik a kérdés súlyát, noha nem akarják elhinni, hogy nem sokon múlott, és nekik is ilyen sorsban lehetett volna részük.

De játsszunk tovább ezzel a lehetetlen ötlettel. Mi történne, ha Vácon és Miskolcon egy csapásra megszűnne a magyar állam felségjoga? Minden állami hivatalnok egyszerre elvesztené az állását, átszerveznék a közigazgatást, az üzemek és a vállalatok élére felügyelőket neveznének ki, mindenkinek le kellene tenni a hűségesküt az új állam alkotmányára. Aki ezt nem tenné meg, annak el kellene hagynia szülőföldjét, hátra kellene hagynia minden ingatlan vagyonát, és ingóságaiból is csak a személypoggyászában elférő tárgyakat vihetné magával. De az is megtörténhetne (mint ahogyan sok felvidéki város és falu magyarságával ebben az évszázadban már megesett), hogy magyarságuk megtagadásra kényszerítenék őket, azaz reszlovakizálásra (ez a magyarellenesség egyedülálló műszava). Ha engednek az erőszaknak, mentesek lesznek az üldözéstől. Ha ellenállnak, elkobozzák összes vagyonukat, majd eltelepítik őket az új állam más területére néhány évig tartó átnevelő kényszermunkára és kényszerlakóhelyre.

Ha a képzelőerőnket továbbra is csak a már egyszer megtörténtek valós keretei között tartjuk féken, akkor is legalább egy – ma már – hihetetlen eseményt kell számba vennünk. Az új állapotokkal egyet nem értő váciakat és miskolciakat, a sorsuk hirtelen megváltozása ellen tüntetőket sortüzek tizedelik (mint a pozsonyi munkásokat 1918 telén – akkor ugyanis Pozsony még magyar többségű város volt, akárcsak Kassa, szemben a mával, mikor 4-5% magyar tengeti ott nemzeti életét – jó kilátások az esetleges ilyen helyzetbe kerülő miskolciak számára, ugye?).

Nem áll szándékomban ijesztgetni bárkit is, rémképeket festeni vagy rossz szellemet idézni. De ha visszaidézem saját élményeimet vagy a szüleim és nagyszüleim elbeszéléséből maradt emlékképeket, akkor ez az a legrózsásabb kép, amit egy ilyen felségjogváltozás kapcsán le tudok írni. De az is világos, hogy 1917-ben mindez ugyanúgy elképzelhetetlen volt, mint ahogy most is az Vácot és Miskolcot illetően. Nem rémképeket akarok tehát festeni, csak ízelítőt akarok nyújtani az elképzelhetetlenről, hogy a valóságot valósághűen lehessen érzékelni.

Próbáljuk modellezni az 1918 utáni események ismeretében egy nem kívánt, de buja fantáziával elképzelhető jövőt. A Peking–Moszkva–Pozsony tengelyhatalmak fegyverletételre kényszerítik az észak-atlanti erőket, és Magyarországot mint a NATO utolsó (egyetlen) Kárpát-medencei csatlósát megbüntetik: a szlovák–magyar határt a mostanitól átlagosan negyven kilométerrel délebbre, a Győr–Vác–Miskolc vonaltól délebbre húzzák meg.

Valóban nem akarom borzolni a nyugodt érzelmeket, de az elképzelhetetlen helyzet elképzelhetetlenségén túl a legmegdöbbentőbb az, hogy a mában elképzelhetetlen eseményt a múlt vonatkozásában nagyon sokan természetesnek, igazságosságát megkérdőjelezhetetlennek tartják. Pontosabban: azok, akiket egy ilyen helyzet elkerült, magukat túlélőnek tekintik, a helyzettel sújtottakat pedig menthetetlen áldozatoknak, akiknek csak a haldoklását kell enyhíteni. Jut eszembe! Az 1970-es és ’80-as évek kommunistaellenes polgárjogi mozgalmainak köreiben elterjedt egy idealista-humanista rögeszme: ha valahol a világon megsértik az emberi jogokat, akkor bárhol a világon megsérthetik – ezért kell küzdeni az emberi jogokért és védelmükben. Mondták ezt azok, akik a kommunista rendszerben nyilvánvalóan az árnyoldalon álltak, netán politikai állásfoglalásuk miatt börtönben ültek. Akik a könnyebbik oldalát fogták, esetleg karriervárományosok voltak, azok más véleményen voltak, de legalábbis nem azonosultak az előbbi véleménnyel. Aztán megbukott a kommunista rendszer, és néhányan szerepet cseréltek.

Nem akarok túl didaktikus lenni, ezért a példát nem folytatom, de vannak a mindenkori helyzetekkel mindenkor egyetértők, és vannak azt bírálók vagy elutasítók. Az elszakított magyarság esetében ez úgy rajzolódik ki, hogy a magyarországiak biztatják az úgynevezett határontúliakat a kitartásra a modus vivendi, az együttműködés a megbékélés keresésére, pedig nyilvánvaló, hogy a két csoport között olyan az ellentét, mint a meleg szobában ülő és a hófúvásban a széllel és faggyal dacoló között. Sőt, akad olyan magyarországi alkotmányos személyiség is (Göncz Árpád köztársasági elnök), aki például bocsánatot kér a szlovákoktól az állítólagos számos magyar bűnért, amelyet elkövettünk az évszázadok során. Ezt pont akkor teszi, amikor az asztalra kellene csapnia, hiszen a szlovák parlament éppen a kulturális fasizmust törvényesítette az államnyelvről szóló törvénnyel.

A kádári időszakban ez a mese arról szólt, hogy nem lehet veszélyeztetni a szocialista táboron belüli békés együttélést, Magyarország kivívott pozícióját, a legvidámabb barakk státusát, és nem hívhatják ki a Szovjetunió haragját sem, arról nem is beszélve, hogy a szovjet blokkban mégiscsak a magyarok (a bűnös nemzet) az egyetlen vesztesei a második világháborúnak. A kommunista rend bukása után csak némileg változott a helyzet. Antall József ugyan tett egy kísérletet arra, hogy lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke legyen, de hadak törtek rá habzó szájjal, és csaknem eltiporták őt. Az új fékeket az újjáélesztett kádárizmus lovagja, Horn Gyula és csapata húzta be: korlátozottak a lehetőségeink, sőt eszköztelenek vagyunk, és nem veszélyeztethetjük az ország integrációs esélyeit a határon túli magyarok radikalizmusa miatt. Ez utóbbi még kampányfogásnak is beillett, mint ahogy 1994-ben a rendszerváltozás okozta gazdasági gondokat sem a korábbi kommunista rendszer számlájára, hanem Antall Józsefnek az összmagyarságért cselekedni akaró politikájára rótta. Orbán Viktor kormányprogramja azonban új kísérletet jelent e kérdés tisztességes és a valóságnak megfelelő keretek között tartására, mert végre félreérthetetlenül kijelentette: különbség van az állam és a nemzet között. Talán Trianon óta első ízben vehet jó irányt a magyarság politizálása.

Miért fontos az állampolitika és a nemzetpolitika megkülönböztetése? Elsősorban azért, mert történelmi és politikai ténynek kell tekinteni azt, hogy nem esnek egybe a jelenlegi magyar állam és a magyar nemzet által lakott terület határai. De azért is, mert a Magyarországot körülvevő országokban – ahol a magyar nemzet mintegy egynegyede él – a nemzetpolitikát avatják állampolitikává, és a nemzetállami érdekek szempontjából ítélik meg a demokrácia elveinek bárminemű érvényesíthetőségét. Magyarországon pedig évtizedekig az állampolitikát tekintették nemzetpolitikának. Az előbbi a magyarok és a szomszéd nemzet között, az utóbbi pedig a magyarságon belüli konfliktus forrásává vált.

Ez a két különböző felfogás vezetett oda, hogy a magyarországi vezető politikusok eszköztelenségre hivatkozva tárták szét a kezüket, a szomszéd országban pedig minden eszközt megragadtak annak érdekében, hogy a nemzetpolitika a valóságban is azonos legyen az állampolitikával. Ezt az átfedést például a második világháború végén az újra megalakuló Csehszlovákiában úgy deklarálták, hogy tiszta szláv állammá kell válnia a csehek és szlovákok közös országának. Ennek az elképzelésnek az lett a következménye, hogy a különböző magyarellenes intézkedések, üldözés, szét- és kitelepítés révén mintegy kétszázezer magyar kényszerült elhagyni szülőföldjét, vált hontalanná, a többi pedig másodrendű állampolgárrá.

Mindemellett tisztán kell látni azt, hogy 1918 novemberétől számítva a csehszlovák hatalom mindig a nemzetközileg elviselhető, de a legvégső határig ment el a magyarüldözésben vagy a magyarok elleni politika alakításában. Ez a magatartás csak Csehszlovákia megszűnése után változott meg az önálló Szlovákiában, mert a szlovák kormánypolitika gyakran túllépi ezt a tűréshatárt. Ezért került az Európai Unió által megfogalmazott kifogások jegyzékébe a szlovák kormány magyarellenes politikája.

Ezzel kapcsolatban azonban nem releváns az a passzív (naiv) értelmiségi szemlélet, hogy egy ilyen helyzet nem tartható sokáig a mai Európában. Az európai szervezeteket átitatta a hivatalnokszemlélet – hiszen azok működtetik –, és erre az jellemző, hogy a sürgetett aktát el kell intézni, a többit az időre lehet bízni. Ez a gyakorlatban úgy működik, hogy a walesi és a skóciai népszavazás kivételével minden megoldás, amely egy számbeli kisebbségben élő népcsoport helyzetének javítását eredményezte, véres vagy erőszakos események kíséretében született. A spanyolországi baszk autonómia a merényletek sorozata révén valósult meg, a dél-tiroli autonómia kivívása sem csupán a politikusok szópárbajának eredménye, hanem itt-ott a levegőbe röpültek nagyfeszültségű villanyoszlopok is, Gagauziában is véres harcok előzték meg az autonóm státust, és a volt Jugoszlávia területén minden megoldási kísérlet körül patakokban folyik a vér. Eddig még egyszer sem eredményeztek megoldást az emberjogi konvenciók vagy az emelkedett európai szellem. Ahol vér nélkül sikerült eredményt elérni, az a belső erkölcsi erő győzelmének tekinthető, ahol pedig sem vér nem folyt, sem megoldás nem született, ott vagy vihar előtti csend honol, vagy társadalmi válságban van az elnyomott közösség. Akár így is összegezhetnénk ezt az eszmefuttatást: akik félelemből vagy béketűrésből, esetleg gyávaságból nem ragadtak fegyvert helyzetük javítására, azokat először a politika írja le, majd a történelem.

Persze mégsem a fegyver a megoldás, még ha úgy tűnik, hogy e nélkül a számbeli kisebbségben élő népcsoportok helyzete még nem fordult jobbra Európában. Legkevesebb erőszak Dél-Tirol esetében történt annak köszönhetően, hogy az osztrák kormány nem tekintette magát eszközökben fogyatékosnak (aki keres, az talál is), és kivívta a védőhatalmi jogosítványt Dél-Tirolban. Ez egy konkrét példája volt a nemzetpolitika és az állampolitika megkülönböztetett, összekeverhetetlen és határozott alkalmazásának.

A passzív, illetve a hivatalnoki szellemmel áthatott értelmiségi szemléletnek a rovására írható a mára uralkodóvá váló nézet is, hogy az európai uniós tagság a múlt-jelen-jövendő összes problémája megoldásának a kulcsa. Egyrészt azért, mert megrendíthetetlen meggyőződéssé vált, hogy amíg Magyarország nem válik uniós taggá, az eddigi szomszédsági politikát kell folytatnia, de ha már tag lesz, akkor megmutathatja az erejét a szomszéd országokban élő magyarok érdekében. Másrészt azért, mert ha Szlovákia is integrálódik az Európai Unióba, akkor ez belülről, Szlovákia irányából fogja megteremteni a megoldás lehetőségét. Feloldódnak az államhatárok, és mindenki a közös európai állampolgárság révén egy nagy haza polgárává válik, vagy oda költözik, ahová a szíve húzza. Ez egy gyakran traktált, de a felelősséget elhárító, az aktív részvételt elnapoló szemlélet.

Az eddigi példák is azt mutatják, hogy az Európai Unió keretében is csak az oldható meg, amit az érintettek egyik oldalon kikövetelnek, a másik oldalon pedig hajlandók, illetve kényszerültek megoldani. Önmagától nem adódik megoldás. A török–görög viszály (az első NATO-, a másik NATO- és EU-tag) sem oldható meg automatikusan az európai együttműködési keretek között uralkodó elvek hatására. Mint ahogy Olaszország és Ausztria európai uniós tagsága sem válthatja fel Ausztria Dél-Tirol fölött gyakorolt védőhatalmi jogát. Az európai uniós tagság két szomszéd ország között főleg egy kérdésben hozhat lényegi változást: detabuizálhatja az államhatárokat, és megnyithatja a határ menti területek közötti együttműködést, lehetővé téve a határokkal természetellenesen szétválasztott tájegységek gazdasági összekapcsolódását. Más probléma megoldására az Európai Unió – hacsak nem alapfeltétele a tagságnak – nem alkalmas.

A nemrég önállósult Szlovákiában a kormánypolitikusoknak és a nemzetpolitikusoknak az Európai Unióval szemben táplált ellenszenve azonban éppen abból adódik, hogy az uniós csatlakozás megszüntetné az államhatárok elválasztó jellegét, és kényszerítené az államot szuverenitása egy részének feladására. Ez egy, a Csehszlovákia megalakulásától folyamatosan meglevő gyermekbetegség, amely nem kezelhető politikai gyógyeszközökkel – csak sokkterápia alkalmazható. Ennek egyik oka az, hogy a szlovák nemzet eddigi történelme folyamán önmagát mindig másokkal szemben fogalmazta meg, amelyben az uralkodó jellemvonás az elhatárolódás, és nem az együttműködés volt. Még a bős–nagymarosi vízlépcső ügyében is ez jellemzi a szlovák magatartást – a vízlépcső a kínai fal Magyarország felé. Ebből az is következik, hogy Szlovákiában a nemzetpolitikát állampolitikává avató erők részéről természetes úton csak akkor fog erősödni az Európai Unió iránti fogékonyság, ha a szlovák nemzet állami szuverenitása révén megkérdőjelezhetetlenné teszi a nemzet kizárólagosságát az állam egész területén. E kizárólagosság megvalósulása azzal mérhető majd, hogy mennyire sikerült felszámolnia vagy megtörnie a felvidéki magyarságot (néhány eredményt már elkönyvelhetett, hiszen 1918-ban Szlovákia területén a magyarok arány 24% volt, 1991-ben csupán 12%). A szlovák nemzetpolitikának – ha az eddigi hagyományokat fogja követni – nem kell törekvéseinek sikere érdekében kitalálni új módszereket, hiszen minden ki lett próbálva az elmúlt évtizedekben. Ma nem igazán szalonképes módszer – a Balkánon kívül – a szülőföldről való elűzés, ezért figyelmét a hosszabb távon, lélektanilag is ható eszközök használatára összpontosítja. Elsősorban arra, hogy a lehető legteljesebben korlátozza a magyar nyelv használatát (erre tökéletesen alkalmas az 1996. január elsején hatályba lépett államnyelv használatáról szóló törvény); felszámolja a még létező magyar nyelvű oktatást; ne engedje kifejlődni a magyar vállalkozói réteget; a lehető legnagyobb mértékben foglalja el a magyaroktól a mezőgazdasági ingatlanokat, és meggyőződéssé tegye a most még csak félelemként jelentkező magatartást, miszerint Szlovákiában csak szlovákként lehet befutni karriert. Emellett az egész szlovák közélet arra ügyel, hogy amit a magyaroktól 1945 után erőszakkal elvettek, azt soha ne szerezhessék vissza. (Ezután pedig képzeljük el a szinte lehetetlent: jóra változik mindaz, ami eddig rossz volt.)

A felvidéki (szlovákiai) magyarság csonkolásában sajnos bűnrészes Magyarország is. A kommunista hatalomátvételt követően 1949-ben megkötötte Csehszlovákiával azt az egyezményt (csorba-tói szerződés) amelyben a szülőföldjükről elüldözött felvidéki magyarok nevében lemondott azok minden anyagi igényéről, és ezenfelül állami tulajdonba vette azokat a földeket, amelyek az államhatárnak az eredeti tulajdonos lakóhelyével ellentétes oldalára estek. Ez az egyezmény a mai napig érvényben van, és Magyarország még azt a részét sem bírálta fölül, amit egyoldalúan megtehetett volna. Arról nem is beszélve, hogy a szlovák–magyar alapszerződéssel az egész szégyenteljes csorba-tói szerződést újra kellett volna gondolni. De a kommunista magyarországi kormány rátett még egy lapáttal a szülőföldjéről elüldözött felvidékiek bajára. A kitelepített és ingatlan vagyonát elveszített felvidéki magyar, ha munkája révén Magyarországon új ingatlant tudott vásárolni, és nyugdíjas korában úgy döntött, hogy visszatelepül szülőfalujába, az ügyintézést azzal kellett (kell) kezdenie, hogy lemond az állam javára minden ingatlan vagyonáról. Ez a törvény érvényben van a mai napon is!

De talán mégse próbálják elképzelni az elképzelhetetlent, mert úgy járnak, mint én. Egyszer azt álmodtam, hogy Rajkán vagyok, és hozzák a szörnyű hírt: a községet megszállja a csehszlovák katonaság, és ezentúl Rajka is Csehszlovákiához fog tartozni – meneküljön mindenki, amerre lát! A hír hallatán én is futásnak eredtem, mert nem akartam csehszlovák alattvalóvá válni, de nem tudtam futni, még a lábam sem tudtam moccantani, a csehszlovákok pedig jöttek. A rossz álomból az ember felriad, de néha az álom és az ébrenlét határán még álmodik egy idegnyugtató képszilánkot: semmi baj, az egész csak álom volt. E szörnyű álomból én is felriadtam, minden átmenet nélkül, és láttam, hogy valóban elfoglaltak a csehszlovákok – az elképzelhetetlen valóság kellős közepén voltam.

Záró gondolatként érdemes tudatosítani, hogy nem a váciak, miskolciak vagy rajkaiak érdeme, hogy őket nem sújtotta így a sors, minthogy nem az én vétkem miatt váltak más állam polgárává a komáromiak, lévaiak, losonciak, kassaiak stb. Ha több mint ezeréves történelmünkért közös a felelősségünk, a jelenünkért és a jövőnkért is közösen kell vállalni a feladatokat és a felelősséget – akkor is, ha most egymástól határokkal elválasztva élünk.

(“Atyám, itt vagyok!”) Kokas Ignác művészetéről szólván először nem is annyira a képekről kell vallani, hanem az őket létrehozó emberről. Mindenekelőtt arról a paraszti sorból Budapestre került, sok társával együtt a népi kollégisták kenyerét evő s ugyancsak ezzel a szellemmel táplálkozó, egy kissé szemérmes, félénk vidéki suhancról, aki az édesapjától örökölt munkaszeretet mellett természetélményét is magával hozta. A föld és az állatok szagát, a földmunka hangulatát-keservét, a fű és az ég közé feszülő – egy lázasan készülő fiatalnak mindig különleges élményt nyújtó – kozmosz megannyi villódzását, a lég kábító ürességében is megérzett zöld örökös sarjadását, növekedését.

Hasonló fenséget érezhetett meg az indulásában Kokassal határozottan rokon fiatal Nagy László is, aki ama híres kockásfüzetébe az alábbi sorokat rótta: “Dől a holdfény lobogósan / mint lángliszt a gőzmalomban, / minden csillag csipkés-kerék, / tündököl a végtelenség” (A gyöngykakas felrikoltoz). A tündöklő végtelenségből megrészegült ikrek – Vál nincs is olyan messze Felsőiszkáztól – már korán magukba szívták a dunántúli életérzést-hangulatot fölöttébb meghatározó pannon derűt. Életpótlék gyanánt, amely segíti elviselni a szegénységet? A szem szerkezetét csaknem átalakító mosoly – növelve a látás képességét – olyan szülőföldrészleteket is át tudott világítani, amelyek mind a képzőművészt, mind a költőt-írót (aki ugyancsak festőnek indult) arra késztették, hogy észrevegyék: a körforgásnak, amelytől annyira kicsinek érzi magát az ember, nemcsak drámai vetülete van, hanem fölszabadító hatása is.

Most már Kokasnál maradva illúzió volna azt gondolni, hogy eme fölismerés révén a művész kedélyvilága is megváltozott. Hogy oldódott valamennyire, az bizonyos. Bár idegrendszeréből eredőleg észlelte a földabrosz összes sebét, birtokában volt valaminő belső látásnak. Evvel a tragikus létszemléletet korrigáló, az idők folyamán egyre növő “mozzanattal” el tudta érni, hogy a belső és külső táj ne csak megmagyarázhatatlan életérzésének – magányának, a kollektivitásban is jelentkező egyedüllétének – kivetülése legyen, hanem személyiségének boldogságtükre is. Természetesen késélen táncol az a kiküzdött harmónia – József Attila: “miért nincs bűnöm, ha van” –, de minél mélyebb a látvány és emlékvilág kútja, annál érvényesebben szólal meg általa (jóllehet nincsen föl-le járó vödör) a kishaza terrénumához köthető organikus világ.

Kokas már befutott művész volt, amikor – csaknem négy évtizede – a Frank Jánosnak adott interjúban világossá tette alkotómódszerét. A nem szívesen nyilatkozóban, ki tudja, mily módon, átszakadt valamilyen gát, így szavai vallomásértékűek. “Mindig is csak a természetre gondolva festek. Rengeteg az emlékképem. Sokszor, legtöbbször modell nélkül biztosabban dolgozom, mint amikor előttem van a modell, a táj, a látvány. Néha az állat szemével vagy a kő alatt meghúzódó bogár szemével nézem a világot. Sehol sem érzem magam olyan jól, mint a természetben. Én ott oldódom. Akkor sem csodálkoznék, ha kinőne belőlem a lomb. Ott van a tiszta öröm. Nagyon szeretem a szülőföldemet, a Dunántúlt.”

A föntieket panteisztikus életérzésnek is mondhatnánk, ha – a korai indulást leszámítva – a Bernáth Auréllal meghosszabbított posztimpresszionista Nagybánya-élmény késként támadó fényzuhataga – szerkezet a szerkezetben – nem hasítaná részekre a vásznat. Pedig “kazetták” szegélyléceiként hasítja. Nemegyszer úgy, hogy gótikus csúcsok, hasadékok kiálló bordái képződnek a mezőn. Mi ennek a drámai befejezetlenség-érzetnek, a kiáltást megtapasztó csöndnek a háttere? Az a tudat, hogy vannak emberi és művészi példák – egyik ilyen első Kokas pápai rajztanára, A. Tóth Sándor (gondoljunk csak fölszabadult párizsi képeire) –, amelyek átörökítenek valamit a kozmikussá növelt utca-tér-természet látványvilágából-élményköréből, s ezzel segítik az utánuk jövőket. És még valami fontos: higgyünk a csodában, a varázslatban!

Az újonnan kiadott Kokas Ignác-album életrajzi élményzuhataga – történetek, anekdoták, a képeken föllelhető “csillagközök” magyarázatainak sora – arról tanúskodik, hogy Vál és környékének (később az életműben meghatározó jelentőségű Ginzapuszta és Szentgyörgypuszta) fűszálanként megismert, birtokba vett világa igencsak jó tapasztalati-érzelmi háttér. A festőművésznek tehát volt honnan merítenie. A táj holdfényvonatán utazva – asztalos édesapjával a szomszéd faluban kaptak munkát – a fiatal gyermeket remegés fogta el, mert “szinte fenyegetően lógott a feje felett a telihold”. Látása megbénította. Csak akkor nyugodott meg, amikor a váli erdőbe értek. Apja kérdésére, hogy miért a nagy hallgatás, a már munkára érett asztalosinas azt felelte: “Fázom tőle.” Ennek a fázásnak, főképp ha a belső lélektükörre vetítjük, lehet – talán magyarázatra nem is szoruló – mitológiája. De lehet alkotás-lélektani rejtélyként megnyilvánuló szimbólumértéke is. Hiszen hamarosan egy tisztásra érve, a legényke a földön lelt üvegcserépdarabokban megcsillanni vélte a hold fényét. A diploma megszerzése óta sok év telt el. Ám “a kis üvegcserép most is megvan valahol a váli erdőben. Egyik-másik képemen mintha fel is csillanna holdfényesen. Lehet, hogy egyszer semmi mást nem festek meg, csak őt” (Mese a holdról és az önismeretről).

Nosztalgikus visszatekintés az öregkor kilátójáról? Vagy absztrakt (félig absztrakt) festményeinek csábos mosollyal előadott, minden tájmaszk mögé ezt az üvegcserépdarabot képzelő magyarázata? Kokas amikor társai zsörtölődését követve újra és újra megkérdezi magától, “miért csak a szülőföldem körül kerengek eszelősen?”, azt is tudja – pedig hol volt akkor még a jobbára absztrakt Ginza-képek egyetemessége? –, hogy az 1968-ai Velencei Biennálén Vilt Tibor és Kondor Béla társaságában kiállított festményei (Orfeusz – 1966; Elmúlás – 1966; Az öregek háza. Kút – 1967; stb.) a világ bármely táján ugyanazt a gondolatot, érzéskört visszhangozzák, mint itthon. Mítoszi erőnél nagyobb a gyász, az elmúlás tudata. Ahogyan az ember belerévülve kilátástalan sorsába, belekényszerül – mert belekényszeríttetik – az űrhideg feketeségbe.

A “soha meg sem születettek” és “az öröktől fogva létezők” sorsán töprengve – az elhagyott, öreg kajászói zsidó temető vadbozótosa adja a terepet – arra a következtetésre jut, hogy olyan “képet megszülni lehetetlen”, amelyen az őt izgató három fogalom: a soha, a mindig és a pillanat együtt van. Vagy talán mégis lehetséges? E jegyben végzett számtalan kísérlete – noha a kérdésre válasz nincs – “biztosítja a művészet folyamatosságát”. Erejét az is jelzi, hogy tudja a helyét: “Ginzáig [mármint 1969 tavaszáig] epizódok voltak életemben, attól kezdve egy teljes, organikus, küzdelmes világ részévé váltam.”

Emberségét, amelynek egyik fő pillére a segítőkészség és számtalan másik – tőle esetleg idegen vagy hozzá kevésbé közelálló – világ befogadása, főiskolai tanárként is kamatoztatta. 1973-tól 1986-ig alakrajzot és festést tanított a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Mint írja, csak igen hosszú vívódás után mert erre a feladatra vállalkozni. Miért? Mert döntését megnehezítette a felelősség nagysága, és – nem utolsósorban – kishitű is volt. Professzorként “tévedhetetlen recepteket” sosem adott az ifjúságnak. Nem adott, mert idegen volt tőle a professzor habitusa. Így el sem fogadta azt. Ha nem ad szabadságot az ifjú kollégáknak, ha a fiatalok nem szívük szerint rajzolhatnak és festhetnek, mit sem ér a főiskolai kurzus. “Minden növendékemnél nagyon vigyáztam arra, hogy az a kis láng, amit hozott, és ami az ő egyéniségét élteti, el ne aludjon. Sőt egyre jobban erősödjön, világítson.” Tudván tudta, hogy a művészetet tanítani nem lehet, viszont szentül hitt abban – és sokat fáradozott is érte –, hogy “lehet olyan szellemi, szakmai, emberi légkört teremteni, amelyben a tehetség adományai megtermékenyülhetnek”.

Kokas Ignác azért is boldog ember, mert a festéssel sosem tud betelni. Mint említi, pedig sokszor meggyötörte. De kárpótolta őt a vad bekerítése, a vadászat gyönyörűsége. Ginza-szerelmét szóban is megvallja: Mese a Napkőről. “Ahogy átnézek a túlsó oldalra, egy kis kopasz domb közepén jókora kerek kő sütkérezett a napfényben. Megkívántam azt a helyet, de annyira, hogy inkább rohanva, mint sietve, felkapaszkodtam hozzá, és szembefordulva a Nappal, mint egy trónusra, lecsücsültem a kőre. Szememet lesütve a fénytől, csak annyit mondtam: »Atyám, itt vagyok!« (Én ugyanis a Napot mindig atyámnak tartottam.) Ekkor, szó szerint, csoda történt velem. Egy nekem épített fényfolyosón keresztül, sugárkarjaival a Nap a hónom alá nyúlt, kicsit megemelt, és így tartott, ölelve. Eszemnél voltam! Szememet nem mertem kinyitni. Szólni sem tudtam, pedig beszélni szerettem volna véle. Helyette csak a zokogás tört ki rajtam, mint egy kisgyereken. Itt az időt senki és semmi nem mérhette. Csak amikor éreztem, hogy karjait szelíden, lassan visszahúzza, csak akkor kiáltottam fel hangosan: »Atyám, ne hagyj itt, vigy magaddal, mert én nem találom a helyem ezen a földön!« Mire a szememet kinyitottam, ő már lebukott a horizont mögé.”

(A statikus figuráktól a kozmikus terekig) Kokas Ignác, ez a nagy hatású, karakteres festő mára csaknem kiesett a köztudatból. Nevét alig említik, jobbára még a fölsorolásokból is kimarad. Jóllehet egy-egy műkritikus esküszik az életművére – Rózsa Gyula több könyvben és számtalan tanulmányban elemezte a kortárs magyar piktúra eme jelesét –, de Kokas megszenvedett, a kor élményét létélménnyé avató művészete mintha gyanús volna. Évtizedek előtt Kokas-epigonok hada özönlötte el a pályát, mára sikeresebb más – posztmodern vagy ilyen-olyan indíttatású avantgárd – alkotókat követni. Ginza festője sokszor – volt időszak – két tűz közé került. A politika kedveltjéből, mert művészete nem írható le didaktikusan, csaknem a politika üldözöttjévé vált. Ma pedig egyszerűen csak van. Képcím: Hullámok vagy felhők között vergődve (1997, plextol), de abban az éteri tisztaságú megfeszítettségben, amely érett korszakának műveit jellemzi. (Nagyjából első Műcsarnokbeli tárlatától, 1969-től számítódik ez a korszak.)

Szó se róla, valódi megfeszítettségről van szó, melyet – akárcsak József Attiláét – az övéivel való (stílus vagy felfogásbéli?) szembefordulás jellemez. Rózsa Gyula a Corvina műteremben megjelent vitatkozós, az ellenzők hadával szellemesen pörlekedő portréjában (1978) igen érzékletesen írja le azt a folyamatot – kétségkívül fejlődést –, amely a kor ízlésvilágához alkalmazkodó Bányász (1955) vagy Olvasó paraszt (1961) című művektől a hetvenes évek elejéig-közepéig végbement (Háború – 1972; Életfa – 1974; Űrhajós – 1976). Nem feledkezvén meg a ginzapusztai látványtöredéket valódi absztrakt képpé emelő kompozíciók fölszabadító hatásáról sem (Birkahodály romjai – 1972; Elhagyott kőbánya – 1972; stb.).

Ha a Hídpillér (1986, plextol) idő által kikezdett létzuhatagát említem, vagy A didergő madár (1984) elkorcsosult – mindannyiunkra jellemző énképletét, jóllehet a nagyobb méretű táblaképek kifejezőerejét csak intenzitásukban érik el ezek az alkotások, már előttünk is Kokas fegyelmezett motívumvándorlása. S nem különben a bádogtájat befedő vassisakos mennybolt (Buda Ferenc) korunkra jellemző kíméletlensége. Ebből a világból természetesen nemcsak fölfele vezet út, kék derengésbe fogva az átléphetetlen Égi küszöböt (1996), hanem a kis gouache-sok tárnamély, elképesztően érzéki terrénumára is (Semmire se jó kis domb tavasszal – 1995; Kokasos táj – 1998). A művész táj-akváriumának még a legkisebb részlete is, behorpasztott oldalával, olyannyira eleven, még a melankóliát is húsba vágóan kezelő valóság, hogy alig győzünk ámulni a “vergődő harmónia” (Rózsa) – “a díszharmóniákból győzelemre vergődő harmónia”? – kiküzdött fenségén.

Ha korábban – a lupénál élesebb leleplező nyíltsággal – sokan keresték is, hogy hová tűnt a nagykorúvá vált (értsd, mindenkiétől különböző) képekből az eszmei mondanivaló, úgyis mint a munkássággal vagy parasztsággal közösséget vállaló művész világjobbító szándéka (József Attila és Derkovits, egy kis megengedéssel, ebbe a pimasz számonkérésbe halt bele), annyi botütés nem döndülhetett Kokas Ignác fején, hogy eltántorodjék vállalt – a bensőjéből fakadó, az érzelmek ellenére is filozofikusan körülhatárolt – küldetésélményétől. Egyszer egy körkérdésre azt válaszolta, hogy szerinte “a nagyság és társadalmi elkötelezettség egyet jelent a művészetben”, ugyanis “a nagy alkotók hatalmas erejű, kölcsönös vonzásba kerülnek korukkal, és ebből az ölelésből születnek meg azok a művek, amik tartalmukban, formájukban törvényszerűen újak lesznek”.

Aki emlékszik arra, hogy a magyar irodalom és a politika által nagyon is irányított közvélekedés hártyajegén mekkora léket ütött Juhász Ferenc József Attila sírja című, organikus szavaival és metaforabokraival megbotránkoztató poémája, az előtt világos lesz a reneszánsz indíttatása ellenére is göbök-gyökerek-égtartó rudak árnyékában, a síkot térként kezelő hasadékok-korlátok senkiföldjén megképzett – formarendje szerint csaknem a konstruktivitásba hajló – ginzai világ (jobb szó híján) összetettsége; a magány pusztái fosztattak ki itt a valóságos és képzelt szakadékok révén. A meleg színek ellenére is hideg sivatagban nem volt bátran indulásra kész jégvitorlás, amely hírül vihette volna ennek az új világnak az üzenetét. A kétkedés jogát is magában foglaló teljességre való törekvés szabadságát.

Pedig Kokas kezdettől fogva nem akart mást: békében élni saját lelkiismeretével. Korábban ezt, nem kevés irodalmias beütéssel, egy megtört, de fáradtságában-öregségében is a gyász fenségét hirdető “parasztmadonna” (Este – 1964) közvetítette. Hol volt már a családi vonzalom bűvkörében megfestett Asztalos (1951) határozott éntudata ellenére is naiv hamvassága, hiszen az Öregek háza – Udvar (1967) tetőszerkezetébe (és ajtajába) bele van komponálva a koporsó! Elmúlástudat? Inkább a sorson való kemény számonkérés azért, hogy megtörténhetett.

Az erkölcsi fenomén nem engedheti meg magának, hogy olyan munkába beleugorjon, amelynek legkisebb mozzanata is nem válik vérévé. Két évi munka, kísérletezés után visszaadja a hatvan négyzetméteres falikép elkészítésére való megbízást, mert – saját szavaival – nem tudta a mozaikba, az építészetbe belehajlítani a festői elképzeléseit. “Komolyan kellett venni az önmegismerést. Vállalnom kellett önmagamat: girhes vagyok, ne akarjak erős lenni.”

De amikor már erőre kapott, erejét meg is mutatta. A Ginza-képekhez innen vezetett az út. “Kokas Ignác jelenleg nem osztálycélzatú műveket alkot, hanem moralista, töprengő, vívódó ön- és világvizsgálatba fogott” – írta róla Bolgár Kálmán 1966-ban a Művészetben. Jóllehet az “osztálycélzattal” egy kissé baj van, de még Rózsa Gyula is üdvözli a Bolgár-megsejtette nóvumot: a kiteljesedést. Ami a személyiség fölszabadulásával – fölszabadításával – járt együtt. Kokas ekkor már Bernáthtól – ha furcsán hangzik is – Barcsay (a figuralitásból nonfiguratívvá váló) festészete felé hajlott. Nem a módszert, nem a színeket, hanem a tartást leste el. Hogy kozmikus élményét: a fűtengerbe, romok hasadékaiba, hídpillér alá futtatott fényvizekbe rejtett szabadságélményét minél frappánsabban megfogalmazhassa. Nem horzsolja, hanem szétszabdalja a teret: színkavernái egyúttal a kép struktúráját is meghatározzák. Ecsettel el tud érni olyan festői hatást, mintha kalapált bádoggal beborított földje, jóllehet nehéz légzésű, egyszer csak el kezdene szervesedni. Rózsa vele kapcsolatban szürrealista alkotótechnikát emleget, anélkül, hogy festményei kapcsolatban állnának a szürrealizmussal.

Kokas Ignác korai festményeinek statikus figuráitól jutott el a kozmikus terekig. Pontosabban, azok berendezéséig. Alkotómódszerében van valamiféle színpadias gesztus, hiszen előbb vagy utóbb mindenik képén meggyulladnak a fényorgonák.

– Akkor honnét veszi a kozmikus tereket? Én ugyanis csillagász vagyok, a kozmikus terek kutatásával foglalkozom. Tudjuk helyüket, kiszámítjuk nagyságukat, de sohasem látjuk őket. Az Ön által festett egyik-másik képen a megjelenített terek, melyek nemcsak különböző karakterűek, de színben is varázslatosak voltak számomra, az az érzésem támadt, hogy azok talán ilyenek. Tud erre valami magyarázatot adni?