Mórocz Zsolt könyvét olvasva az első érzés a csodálkozásé: hogy manapság is születnek ilyen könyvek. Él a végeken valaki, aki – tán egy kicsit XIX. századias különcként, távol a kultúracsinálásban hegemóniát szerző központoktól – csak úgy magának olvas, tűnődik. Aztán ír is, de talán azt is elsősorban önmagának. Végül mégis leteszi az asztalra a munkáját, és abban több érték van, mint megannyi médiasztár agyonünepelt kötetében, amelyekről tucatszám zengenek ilyen-olyan műsorokban, s a baráti kör ontja róluk a dicsérő kritikákat. Az ilyen könyveket szinte természetesen övezi hallgatás: mert rácáfolnak azokra a közhelyekre, amelyekkel oly sikeresen jóllakatta magát a közvélemény. Kényelmesebb nem észrevenni őket, úgy tenni, mintha meg sem történtek volna. Igaz persze, hogy könyvek általában nem szoktak különösebb figyelemben, még kevésbé megbecsülésben részesülni. (Állítólag nagyjából ötödére csökkent az elmúlt évtizedben az egy-egy műről született írások száma. El lehet képzelni, hogy mit jelent ez annak a műfajnak az esetében, amely korábban is csak két-három reflexióra számíthatott…)

Elmoroghatjuk tehát a szokásos morgásokat: mindez a kritikai élet zavaráról tanúskodik, s egyúttal lehetetlenné teszi, hogy valamiféle erő- és értéksorrend alakuljon ki a nyilvánosság előtt. De miért éppen a kritikai életben mennének rendben a dolgok, tudhatnánk, hogy a dolgok rendetlensége a természetes. Ami nem jelenti, hogy ebbe bele kell nyugodnunk. Jelentéktelen munkák és jelentős alkotások – a látszatdemokrácia és az értéksemleges szemlélet diadalára – minden kommentár nélkül pihennek egymás mellett, s a gyakran közömbös (olykor ellenséges) “szakma” nem segít az olvasónak eligazodni a művek között. Utóbb pedig az olvasóknak tesz szemrehányást, hogy azok nem tudnak tájékozódni.

Mindez nem újdonság, hasonlóan ment ez máskor is. Azzal a döntő különbséggel, hogy a közönyön túli reklámcikkek és baráti laudációk, olykor ellenségeskedések vagy tudatos elhallgatás mellett és ellenére létezett értékelvű gondolkodás is, amelyben nemcsak a saját, hanem – ha másért nem, jól felfogott önös érdekből – a közös mű is fontos volt. Vagyis az a nemzeti és egyetemes kultúra, amibe a résztevékenységek együtt olvadtak be, amelyben fontosabb volt az alkotás, mint a más teljesítmények fumigálása vagy a nyilvánosságból való kiszorítása, létezett az alkotók szubkultúrája, amely a mindenkori protokoll-listáktól függetlenül pontosan tükrözte a mindenkori szellemi értékrendet. Mert a művek, még az ellenlábasoké is, egymást erősítik. Ez a közeg hiányzik most, legalábbis szabad szemmel nem nagyon lehet észrevenni.

Mindez akár közömbös is lehetne egy könyvről szóló ismertetés szempontjából. De Mórocz Zsolt kötete nem kis részében éppen erről a válságról beszél. Szinte mindegyik írásában kitér egy-egy mondat vagy indulatos bekezdés erejéig napjaink eme anomáliájára, ami azonban nemcsak tárgya és motiválója írásainak, hanem ott is hagyja rajta a bélyegét.

Mert amikor a kötet különlegességéről és értékeiről esik szó, ez nem feltétlenül és kizárólag azt jelenti, hogy nincsenek vitatható ítéletei vagy disszonáns hangjai. A vitathatóság kifejezés nemcsak egyes állítások kétségbevonhatóságát jelenti, hanem azt a feladatot, hogy magukat a vitát provokáló, sarkított véleménynyilvánításokat kell megtárgyalni, de elutasítás esetén sem a szerző ellenére. Biztosra veszem ugyanis, hogy Mórocz rossz közérzetének egyik döntő oka a megfelelő szellemi közeg, a gondolatok kiérlelését segítő légkör fullasztó hiánya. Ha lenne megfelelő fórum az eszmecserére, ha alkalmas közegben ki lehetne beszélni a gondolkodás közben fölgyűlő feszültséget, akkor aligha kerülne sor az egyetemes értékeket taglaló tanulmányok ívét megtörő kiszólásokra, a szövegből való kibeszélésre. Mórocz ugyanis sokszor a legváratlanabb pillanatokban tesz a mai hétköznapok némely szerencselovagjára (egyébként indokolt) sértett-indulatos megjegyzéseket. E kitételek mögött az irodalmi és a politikai élet kettéhasadása áll, s zavarba ejtő módon kapcsolódik össze bennük a posztmodern és a posztkommunista gondolkodás elleni indulat.

Ez a kötet az elmúlt évtizedben született írásokat tartalmaz, mögöttük azonban több évtizedes olvasás, készülődés érezhető. Mórocz hatalmas anyagmennyiséggel dolgozik, sokszor talán túlságosan is. Vonatkozik ez mélységére és sokszínűségére. A magyar ősvallás, az Árpád-házi királyok családját átható szakralitás, Ady Endre magyarságélménye, félig-meddig kortárs klaszszikusok, Weöres Sándor és napjaink sztár-esztétái egyaránt tárgyát és anyagát jelentik gondolkodásának. Ráadásul minden alkalommal a profikat megszégyenítő szakmai ambícióval fogalmaz, miközben (ahogyan olyan mesterei, mint Németh László, Hamvas Béla vagy Szerb Antal) mégis íróként és írói becsvággyal közelít tárgyához. Legjobb pillanataiban sikeresen (ami közvetve jelzi: nem mindig). Ebből a sokszínűségből és igényből adódóan következik, hogy írásaival igazán terjedelemben és elmélyültségben hozzájuk illő tanulmányokban lehetne szembenézni, akár egyetértésünket, akár ellenvetéseinket akarnánk rendszerezni. (Erre, sajnos és természetesen egy efféle kritikai dolgozatban nincs mód.)

Itt csak annyit lehet leszögezni: Mórocz írásainak döntő meghatározója a rendkívül magasra helyezett mérce, s kísérőjelensége az egyenetlenség, ami részben az előző tényből következik. Mert az általa kijelölt magasságot – azt kell mondjuk: természetesen – nem mindig éri, mert nem is érheti el. Ahhoz más körülmények, más lehetőségek kellenek, olyanok, amelyek objektíve nem állnak rendelkezésére. Ezek hiánya nemcsak az alkotómunkát akadályozza, hanem közvetve (a megméretés lehetőségét elvonva) annak is okává válik, hogy az alkotó nem ismerhet meg igazán tehetsége jellegét, határait, s ezért vállalkozik elérhetetlen célok meghódítására. Éppen a Mórocz tehetsége és teljesítménye iránti elismerés miatt kell kimondani, hogy kevés az olyan írása, amelyik valóban hibátlan (például a Weöres-levelezést taglaló vagy Szerb Antalra emlékező dolgozata). Ezek jobbára a kisebb, behatárolható tárgyú dolgozatok. De – megint csak az említett okok miatt – ezekben a hibákban éppen úgy ott vannak erényei, ahogyan eredményeiben is, mert a kudarcért és az igazságtalanságért ugyanúgy meg kell szenvedni, mint a sikerért és az igazságért.

Mórocz, bár kritikákat és esszéket-tanulmányokat ír, mégsem kritikus, nem eszszéista és nem tanulmányíró. Ez részben kiderül témaválasztásaiból is. Olyan alkotókat választ tárgyául, akik munkássága többet jelent az általuk létrehozott, a dolgok természetéből adódóan rész szerint való műveknél, akik valamilyen módon a mindenséggel néztek farkasszemet, akik a magyar és az emberi létezés egészére tekintve formáltak műveken túlmutató modellt. De másról is szó van itt. Szerb Antaltól idézi a szerző, hogy “én író vagyok, akinek témája átmenetileg az irodalom”. Mórocz is íróként viszonyul tárgyához, bizonyos értelemben ő is “átmenetileg”, noha “valódi” írói munkái nem születtek meg. Ez az íróság azt jelenti, hogy mindig teljes személyiségével, érzelmeivel, pszichikumával, érzékenységével van jelen írásaiban, nem csak gondolataival, racionálisan, szakmailag. Számára az írás: üdvösségügy, s ez eleve szembefordítja a tudatosan csak rész szerint való ismeretekre, töredékes teljesítményekre irányuló “posztmodern” törekvésekkel, amelyeknek általános vonásait nem definiálja, s gyakran inkább irodalomszociológiai, mint esztétikai értelmű kifejezésként használja.

Igazságaiban van valami lírai jelleg, s témaválasztásában is dolgozik valami személyesség. Soraiból olyan rejtett, egzisztenciális bizonytalanság érződik, amelynek feloldását, ellenpontját keresi, amikor ír. Ezért húzódik Weöres és Hamvas kozmikus világképéhez, ezért keresi a rendíthetetlen Márai szellemi társaságát, ezért fordul az “épség” filozófiáját megmintázó Ottlikhoz, vagy értelmezi Szent István művét az Árpád-házat átható numinózitás szempontjából. Mindebből talán kitetszik: Mórocz hazája álmai “másik Magyarországa”, a “haza a magasban”. Ezt szeretné valahogy hozzánk cibálni, azzal az elszántsággal, hogyha mégsem sikerülne, akkor megpróbál fölkapaszkodni rá.

Témaválasztásait ennek a hazának a sorsa határozza meg, azok nem esetlegesek. Világképét meghatározza a nemzeti-közösségi értékekhez való kötődés, a személyes szabadságvágyból, a lélek szuverenitásának megvédéséből táplálkozó polgári ethosz kulcsfiguráihoz való vonzódás. Mórocz azonban nemcsak értékérzékeny és értékőrző alkat, hanem kortársa napjaink krízisének is. Az elmúlt másfél évtized változásai során eltűntek azok az erők, amelyekről korábban úgy véltük, hogy az említett értékeket fenyegetik. De megrendült azok helyzete is, akik számára mindez létszükséglet volt. Aki maradt, annak fenyegetettségérzete csak annyiban változott, hogy más veszélyt lát, túl azon, hogy az említett értékek – részben a fenyegetettség elmúlta miatt – széles körökben mintha korábbi jelentésük elvesztével jelentőségüket is elvesztették volna. Mórocz azok közé tartozik, akik éppen ennek az eróziónak láttán élik át igazán a veszélybe került értékek fontosságát. (Ez indulatainak másik forrása.) “A tradíció és annak évezredes értékei eltűnőben vannak. A magányos tömeg semmit nem kapott cserébe, miután lemondott kötődéseiről” – mondja ő is, sokakkal egyetértésben. Ezt a kiüresedést még ijesztőbbé teszi, hogy a szellemi életben olyan irányzatok is hatnak, melyek számára nem elég az, hogy a hagyományos értékrendet a jelenben vonják kétségbe, hanem visszamenőlegesen is érvénytelennek akarják tekinteni. Ez a helyzet a Posztmodern életfa írója számára elfogadhatatlan. Kötete így lényegében – rejtett és nyílt utalásokkal – folyamatos polémia korunk programszerűen is gyakorolt szellemi értékvesztésével, mert összességében a posztmodernitás fogalmával takaródzó társadalmi, szellemi, irodalomszociológiai jelenségek (amelyek nálunk sajátos pártpolitikai kontextusba is kerültek) ezt jelentik számára.

Cikluscímei ezt félreérthetetlenül jelzik, még akkor is, ha nincs olvasó, aki a tartalomjegyzék ciklusbeosztása felől közelítene egy első pillantásra heterogén kínálatú műhöz. A nemzeti örökség fontossága A másik Magyarország címben fejeződik ki. Aztán jönnek emblematikus gondolkodók: Németh Lászlóra A Kisebbségben üzenete utal, Márai, Ottlik és Hamvas neve pedig direkt módon is megjelenik. Olyan alkotók (Szerb Antallal, Illyés Gyulával, Nagy Gáspárral együtt), akik a maguk művének egyedi értékén túl magatartásformákat, szellemi karaktereket is megformáztak. Így az általuk kirajzolódó képlet is nagyon határozott. Németh László a magyarság sorskérdéseit, Márai az európai normák jegyében tevékeny intellektust, polgárerényt, Ottlik a lehetetlen körülmények között őrzött autonómiát, Hamvas – folyamodjunk egy jótékony tautológiához – a hamvasságot (Hamvas-ságot) is jelenti. Egyetemes tájékozottságú, és mégis konvertálhatatlanul magyar valamennyi. De ott van a taglalt művek között Esterházy Péteré is, amelyben ugyancsak a mű fölé növő “esterházyság” az igazi téma, igaz, elsősorban – részben közéleti – negatívumaival, azzal, hogy maga a szerző nem képes felnőni a tehetségéhez.

A hozzájuk fordulás Mórocz számára nem divat. (De ne tagadjuk, úgyis hiába, azért benne van az is.) De ne gondoljuk, hogy a divatosság önmagában rosszat jelent. Különösen nem akkor, ha valaki a divathoz a bírálat és nem a behódolás szándékával közelít. Ahogyan Mórocz ide kapcsolódik, az csöppet sem divatos. Sőt: úgy menetel vele szemközt, hogy divattal szembe a divatot szegezi, ahogyan – frivol példával élve – a marxista–leninista diktatúrával szemben jelentős ellenzéki ambíciók Marxot és Lenint olvasták rá az ezek nevében hatalmaskodó potentátokra. Ezért aztán kötetének majd minden pontján fölbukkannak a mai ízlésdiktatúra “totemállatai”: Heidegger, Wittgenstein, Rorty, Derrida, Lévinas és a többi. Sokszor persze szervetlenül, de hát ez nagyon könnyen előfordul az efféle szellemi hadműveletekben, talán ez az oka annak is, ahogyan kakukktojásként e tiszteletre méltó mezőnybe belekeveredik a mára divatidegenné vált Sartre is.

A specializálódásra kényszeredett világban nem csak az eredendő kíváncsiság, felfedezői szenvedély áll Mórocz változatos tematikája, vizsgálódásainak első pillantásra oly különböző tárgyai mögött. Túl az említett okon, ott van mindebben a köznapi szellemi igénytelenséggel és a gondolkodási restséggel való szembeszállás morális mozgósító ereje is. Ebben azonban erősen és nem mindig szerencsésen hat rá a már említett maga konkrét alkotói pozíció: a senki földjén tanyázás, ami nemcsak függetlenséget jelent, ha kívül rekedést, kirekesztettséget is. Ez látszik abból is, ahogyan a számára kiemelkedően fontos szerzők befogadásának történetével, kérdésével foglalkozik: sohasem elégedett. Vagy az odafigyelést hiányolja, a közönyt és a hallgatást kárhoztatja, vagy a figyelem minőségét vitatja, mások írását felszínesnek, erőltetettnek, túllihegettnek, törleszkedőnek stb. tartja. Talán nem véletlen, mert kimondatlanul is valami önkorrekciós szándékot tükröz, hogy Márairól szólva éppen a következőket idézi: “Életemnek egy kínos végső konklúziója… ha szabad ezt mondanom egy hosszú élet után, csak egyet vontam le a magatartást illetőleg, nem szabad megsértődni. Káromkodni szabad, mérgesnek lenni szabad, ha megütnek és muszáj visszaütni, szabad. De megsértődni nem szabad.”

Nos, azt hiszem, Mórocz Zsolt folyamatosan valamiféle sértődöttséggel küszködik, annál is inkább, mert mindazok, akik az általa vallott értékeket komolyan veszik, folyamatos sértegetéseknek vannak kitéve. Ebből a szempontból nézve sem véletlen tehát, hogy Mórocz nagy gondolati szerelmei azok, akik maguk is kirekesztettségben, izolálva, a központi véleményformáló műhelyek által megtagadottan tudtak alkotni, maradandó értéket teremteni. Sorolhatjuk őket ismét: ilyenné stilizálódik Márai, aki emigrációjában került e pozícióba, ilyen Ottlik, ilyen az abszolút félreállított Hamvas. Mórocz azonban nem olyan alkat, aki követni tudná e mestereket. Nemcsak a történelmi körülmények különbözősége okán, hanem az általa választott műfajok következtében sem követheti őket. Nem szépíró és nem bölcselő, hanem a valóság folyamataiba avatkozni akaró irodalmár, aki szellemi hajlamait tekintve legszívesebben “a magyar szellemi élet organizátora” lenne, mint az a Németh László, aki e törekvését szintén kudarcnak tekintette. (De közben olyan életművet teremtett, amely aztán halála után évtizedekkel néhány évig valóban képes volt arra, hogy a magyar szellemi életet a maga logikája szerint strukturálja. De szándéka eredetileg nem ezt célozta.) Németh László azonban kivételes szellem volt, amilyenből csak egy-kettő születik egy generációban.

Vagy annyi sem. És a kivételes teljesítmények nélkül elárvulnak azok, akik méltó segítőik, értőik, közvetítőik lennének. Talán nem bántó, ha azt mondjuk: Mórocz akkor futhatná ki igazán tehetségét, ha valahol állna mögötte egy Németh László formátumú kortárs. Így, magára maradva csak azzal szembesül, hogy ambíciói ellehetetlenülnek, de azért föladni nem tudja és nem is akarja őket. Amiben, mindezek ellenére, sőt éppen ezért, igaza van.

“A mi feladatunk ezekben a rettenetes időkben a világgal szemben az, hogy megtartsunk egy nemzetet a világnak, mert lehet-e ennél nemesebb, nagyobb és szebb feladat?” – idézi föl Teleki Pál miniszterelnök a Széchenyi Naplójából vett gondolatot. Nemcsak egyszer olvassa a nap folyamán, hanem többször is. Életének utolsó napján: 1941. április 2-án. Ennek az egyetlen napnak a történéseit írja le drámájában Kelemen Erzsébet; ám a modern drámatechnikai eljárások segítségével lehetővé válik, hogy az olvasó megismerkedjen a történelmi múlt eseményeivel is. A szerző hiteles történelmi személyeket szerepeltet, és a dráma elején pontos, határozott szerzői utasításokat ad meg velük kapcsolatban. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy a cselekmény leszűkítve nem más, mint Telekinek és gyóntatójának, Witz Bélának párbeszéde, mely végig egy térben, a dolgozószobában játszódik. Megbeszélik az őket foglalkoztató problémákat, néha változnak a szereplők (Teleki egyedül az, aki állandóan a színen van): bejön valaki, új információt mond – mely lényeges lehet a dráma további fejlődése szempontjából.

Ez így önmagában a jelenben játszódó, lineáris szerkesztésű, XVIII. századi polgári dráma lenne; vagy esetleg egy ibseni analitikus dráma, ahol a szereplők dialógusából kap információt az előzetes eseményekről az olvasó. A Getszemáni magány című dráma esetében merőben másról van szó. Idősíkváltások mennek végbe a színen, melyek lehetővé teszik a jelen és a múlt, illetve a jelen és jövő közötti zavartalan “ugrálást”. És mivel a dráma többnyire vizuális megformálásra is alkalmas alkotás: az idősíkváltások a színpadon is jól érvényesülnek. Ugyanakkor általában nem árt figyelmet fordítania a szerzőnek ezek mértékletes alkalmazására. Arra gondolok, hogy olykor úgy tűnhet: az idősíkváltások túl gyakori szerepeltetése az indulatok továbbfeszítésének okán jön létre, s közben elveszi a lehetőséget a mondanivaló kibontakoztatásától, a szereplők közötti viszonyrendszer feltárásától. Arról nem is beszélve, hogy az olvasó figyelme, érdeklődése is csökkenhet ilyenkor. Az idő a műben végtelen folyamatként szerepel, és ennek a folyamatnak a szétválásáról van szó. A jelen idő tekinthető a szereplők “saját”, konkrét idejének. A múlt és a jövő víziója viszont nem más, mint a fiktív megjelenítés ideje. Így a dráma cselekményének menetében az egyik jelenet (a jelenben lévő) többnyire előrevetíti a következőt (a múltban lévőt). “Teleki (a jelenben): Hallhattad Imrédy híveit is!” A színpad elsötétül. A színre _Imrédy hívei futnak be (ez már a múlt), _és körbeveszik Telekit. “Imrédysta 1: Ugyan már, gróf Teleki – mit hallgatsz rá!” (29). Egy másik megközelítésből vizsgálva ezt a dramaturgiai technikát, arra is gondolhatunk, hogy a szerzőnek előirányzott koncepciója lehetett, hogy a rendszeres idősíkváltásokkal előrevetítse a főszereplő halálát. Hiszen egyértelmű, hogy az ő élete kerül a dráma középpontjába. Ha elfogadjuk ezt a feltevést, úgy tűnhet, mintha Teleki szemei előtt, halálát megelőzően le-_peregne az “életfilm”; vagy legalábbis annak egy rövid, meghatározó részlete, az, amelyiknek a főcíme: Teleki, a politikus. Ezekben a képekben – vagy nevezzük őket vizuális időutazásnak – a nemzetért, a közösségért véghezvitt tettei elevenednek fel. A magánélet történéseinek kevés szerep jut, illetve közbeiktatott utalások jelzik, hogy ott sincs minden a legnagyobb rendben. Teleki ilyen értelemben (is) Bánk bán-i hőssé válik, hiszen a mű konfliktusa a Bánk bánhoz hasonlóan itt is két irányból fejlődik ki; tehát a mű két cselekményszálon alapszik. Az egyik a közösségi, a másik a magánéleti cselekményszál. A közösségi cselekményszál a nemzeti, a magánéleti pedig az egyéni konfliktust hívja életre. Ez a kettő párhuzamosan egymás mellett fejlődik, de főként a közösségi szál kerül a dráma előterébe, a magánélet kisebb hangsúlyt kap. Teleki e két konfliktusforrás mellett saját belső csatáját is megvívja. Vagyis azt kell mérlegelnie, hogy hogyan tudna emberként mindkét “szerepben” megfelelni, mindkét szálon helytállni? Ez a döntéshelyzet akkor éleződik ki igazán, amikor a magánélet egy óvatlan pillanatban berobban az ország sorsával foglalkozó ügyek sorába (akkor, amikor Mária [Teleki lánya] anyja haldoklását közli apjával), és nagyobb szerepet követel magának. “Teleki: Eb-_ben a getszemáni magányban összeroppanok. (Megtörten, csendesebben) Veszélyes szirtek között egyensúlyoz a nemzet –, _s most ez a hír” (108).

Jól kidolgozott dramaturgiai és lélektani ívvel érzékelteti a szerző azt a folyamatot, mely végül öngyilkosságba torkollik. Teleki fokozatosan marad magára problémáival, és fokozatosan válik egyre magányosabbá. Már _a cím is előre jelzi ezt az állapotot egy bibliai hasonlattal. Ebben a magányban két szellemi támasza van, mindkettőből erőt meríthet. “Teleki: Szükségünk van a töltekezésre. Főleg ezekben a vészterhes időkben” (17). _Az egyik támasz a már említett Széchenyi-_féle Napló, mely célzatosan nyílik ki mindig ugyanannál az idézetnél. A másik: a lelki _vigaszt nyújtó gyóntató pap. Az ő szerepe kulcsfontosságú a drámában. Elsődlegesen mérlegelendő kérdés vele kapcsolatban, hogy papként adhat-e érdemleges tanácsot a politikus Telekinek a jugoszláv–német bonyodalmak terén, vagy csupán – azzal, hogy meghallgatja – átmenetileg leveszi a terhet a ma-_gánember Teleki válláról. Akármi is legyen erre a válasz, mindenképpen két fontos titkot kell megtartania: a nemzet titkát (politikai titok) és Teleki lelkének titkát (gyónási titok). Tehát ő is a két cselekményszál “hálójába” kerül. Csakhogy Witz helyzete még nehezebb, _hiszen ő már nem adhatja tovább a felgyülemlett feszültséget senkinek. Állandó jelenléte _a drámában tehát további értelmezést kíván. A múlt történéseinek elmesélésekor ő nem más, mint egy külső szemlélő, egy néző – ugyanolyan, mint a közönség soraiban ülők. Nem szerepel a jelenetekben, a háttérben marad. Teleki neki mesél. Így azzal, hogy hallgatja – folyton benne van a történésekben. Szorosan kötődik hozzájuk, hiszen a jelen _dialógusaiban reagál is rájuk. Ez olyan hatást kelt, mintha – a hallgató, figyelő és reagáló _magatartása – azt jelképezné, hogy ő is szereplője volt az eseményeknek. Őrangyalként mindig Teleki mellett állt. A jövő-vízióban _viszont megfordul a helyzet: Witz kalauzolja el Telekit a saját sírhalmához. Luciferként kommentálja a megdöbbent miniszterelnök számára, hogy mi történik (majd). Ez (lesz) _a jövő. Sőt, be is jelenti, hogy “ez egy másik idősík” (58). Ez a jelenet is az egyik azok _közül, melyek Teleki Pál eljövendő sorsát vetítik előre. Ennek még számos jelét, hatásos eszközét találhatjuk meg a drámában. Pél-_dául amikor egy kellemetlen incidens kizökkenti az olvasót az idősíkok kavalkádjából. Hirtelen sötétbe borul a szín, és az inas tájékoztatja a szereplőket, hogy “mindenhol kialudtak a villanyok. Sehol sincs áram az épületben” (75). Majd sietve gyertyát hoz, és hozzáteszi – mintha ez jelentene valamit –, hogy a környéken mindenütt fényt lát, csak a palotában van sötét. Természetesen van jelentősége ennek a közlésnek. Mint hogy annak is, hogy ezután már végig csak a gyertya lángja világít. Teleki egyre közeledik a halálhoz. Ezt vetíti előre ez a vizuális játék a fénnyel. Éppen az angol követtel beszélt, vagyis a kettejük hónapokkal ezelőtti beszélgetése jelenítődött meg az előző jelenetben, amikor sötét lett. A miniszterelnök fontos kijelentéseket tesz ebben a dialógusban. Itt jelenti ki először nyilvánosan és határozottan az eddig kimondatlan félelmeit Magyarország jövőjére nézve. “Teleki (a brit követhez): Önök, Franciaországgal együtt, szétdarabolták ezt az országot. Támogatták a kisantantot, amely körülvett bennünket egy ellenséges gyűrűvel. _S most a hitleri Németország borzalmas valósága kígyózik körülöttünk Északon, Keleten, Nyugaton. Összeroppantanak! Nem kapunk levegőt!” (73) A megidézett eseményekhez lélektanilag – a rosszul megítéltnek vélt döntések megmásíthatatlanságának okán – hozzájárul az önvádolás is.

Szerepel a drámában ennek egy különleges megvalósulási formája. Egy közbeékelt jelenetről van szó, szerzői utasítás szerint a múltból. Ám én mégis azt gondolom, hogy elég szürrealisztikus ahhoz, hogy inkább a képzelet játékának tartsuk. A főszereplő miniszterelnökké való kinevezése után vagyunk. Imrédy hívei veszik őt körbe, rémálmokban szereplő szellemekként. És mint egy misztikus törzsi szertartás folyamán, megfélemlítés céljából, valamennyien rövid “átkokat” szórnak. “Imrédysta 2: Nem kell küzdened! Miért is küzdenél?! Imrédysta 3: Be kell lépnünk a háborúba! Imrédysta 2: A győzteshez csatlakoznunk kell! Imrédysta 1: Hitler világhódító erejéhez! Teleki: Soha!” (30) Érdemes megvizsgálni ennek a jelenetnek a dráma egészéhez való viszonyát. Még azt is megkockáztatom (bár a két felvonás során egyáltalán nem könnyű kiválasztani, hogy melyik a valódi drámai tetőpont), hogy ez valamiféle tetőpontszerű “kitüremkedésnek” is tekinthető. Mert ezzel már minden kinyilváníttatott. Önbeteljesítő jóslat is egyben, hisz utólag tudjuk, hogy innen már nem lehet a helyzeten fordítani. “Pandora szelencéje már úgyis kinyittatott” (31), Teleki és az ország sorsa is az elbukás felé közeledik. Ez tehát egy múltban zajló jelenet, múltbeli tetőponttal.

A további jelenetek is a szüntelen idősíkváltásokra épülnek. Múlt és jövő feszül egymásnak a jelenben, hisz a cselekmény vázát adó dialógusok folyamatosan a jelenben játszódnak. Feltételeznünk lehet tehát, hogy a jelenben is kell lennie egy másik tetőpontnak. Horthy sietős látogatása után (bejelenti, hogy engedélyezte a német csapatoknak, hogy Magyarországra lépjenek) _a miniszterelnök kikel magából, hisz ezzel a kormányzó megszegte a Honvédelmi Tanács döntését. Mégis, az ezt követő jelenetben jelölném ki a “jelen” tetőpontját, mert Teleki közvetlenül Horthy távozása után még nem gondol az öngyilkosságra. Még tervei vannak másnapra, az inast kéri, hogy hatkor ébressze. Ezután érkezik meg a külügyminiszter és mások az angol követ levelével: a történtek hatására Nagy-Britannia hadat fog üzenni. Az ország belesodródik a világháborúba, és ez “sokkal szörnyűségesebb lesz, mint az első volt” (126). Teleki végleg magára marad (Witz már korábban távozott). Ebben a reményvesztett hangulatban még egyszer fellapozza a Naplót, majd pisztolylövés hangját hallani.

A korábbi felvetésemhez visszatérve: beigazolódik, hogy végül felülkerekedik a közösségi ember Telekiben, aki mindenekelőtt a nemzet érdekeit tarja a legfontosabbnak. A magánember ehhez képest mindig háttérbe szorult. (Bár az egyik utalásból kiderül, hogy meglátogatta haldokló feleségét a kórházban, és elbúcsúzott tőle.) Ezek a tulajdonságai meghatározzák Teleki jellemét és az általuk kirajzolódott erős, határozott egyéniségét. Említettem már, hogy a konfliktuskezelés szempontjából Bánk bánnal rokonítható drámai hős. Ezt egy másik jelenet is megerősíti, melyben egy folklorisztikus szereplőt jelenít meg a szerző. Egy idős parasztot, aki Tiborc-szerű panasszal fordul Telekihez. Családja hónapok óta éhezik a háború miatt – akárcsak Tiborcé. Teleki maga veszi kézbe az ügyet, segít neki, ahogy Bánk is pénzt ad Tiborcnak. Más jelenetek esetén vannak bizonyos áthallások a madáchi Tragédiával is. Maga az elgondolás, hogy Teleki is a múltat éli át újra kísérőjével – Ádám és Lucifer utazását idézi fel. Viszont Az ember tragédiájában (sőt a Bánk bánban is) sokkal fontosabb szerepet tölt be a nő mint társ. Ádám mellett mozgatórugóként mindig jelen van Éva, szerepel is, nem csak utalások formájában említődik.

A dráma a színpadi megformálást lehetőségként magában hordozza, érdemes tehát megvizsgálnunk, hogy ebből a szempontból milyen eszközökkel él az író. Szóba került már a sötétség-fény és az idősíkok váltásának szerepe. Ezek mind meghatározóak a befogadó szempontjából, mivel a vizualitás szorosan hozzátartozik a színházhoz. Amit még eddig nem említettem, az a zenei részletek közbeiktatása – ezekre is találunk konkrét szerzői szándékot. A jelen és a múlt közötti átjárást nemcsak dialógusbeli utalások jelzik, hanem hangsúlyossá válik a zeneiség, jelezve, hogy másik idősíkban vagyunk, és a jelenhez képest korábbi vagy későbbi képek elevenednek meg előttünk. Az előbb említettek, _lehetnek akár – a rövid mondatok alkalmazásához hasonlóan – a drámai feszültség növelésének eszközei is. És ha figyelembe vesszük, hogy a drámai alkotás lényege, hogy az a szereplő, aki az értéket képviseli, elbukik, akkor nem meglepő, hogy a mű jelentős hányadában valójában a kiélezett, nyugtalan hangulat dominál. Szerény keretek között, de találhatunk példát a mű elején a feszültség oldására is. Ennek megvalósulási formája a humor és ezt csempészi be az egyik köztes jelenetbe az író. “Teleki: Pedig a vívás jobb, mint a politikai csatározás! Petri: Kétségtelen! Néhány ellenfelet vívópástra is lehetne állítani! Teleki: Veszélyes dolog lenne! Még hátba szúrnának bennünket! Orvul!” (21).

.Az eddig felsorolt színpadi eszközökkel kellő hatást érhet el a drámaíró, akinek a szerepe az alkotás terén szoros rokonságot _mutat a varázslóéval; sikere attól függ, hogy milyen alkotóelemekből és milyen arány-_ban keveri össze a varázsszert. Kelemen Erzsébet esszenciális varázsszert kevert. Mindezeken túl művének van még egy erőssége: a történelmi hűség. A dráma történelemszemlélete nem mond ellent a legújabb tudományos tényeknek. A leghitelesebben az utolsó nap eseményeit ábrázolja, bár a történé-_szek számára ennek a napnak a feltárása okozza a legnagyobb fejtörést. Sokan vélték _úgy, hogy ők találkoztak utoljára a miniszterelnökkel a tragédia előtt. A szemtanúk közül szintén sokan próbálták felidézni, hogy mi _vezethetett a végső puskalövéshez. A Telekihez legközelebb állók sohasem kérdőjelezték meg az öngyilkosság tényét, a korabeli feljegyzések egyáltalán nem utalnak merény-_letre. S talán éppen ez tette lehetővé, hogy egy félszeg, visszahúzódó ember tetteiben drámai hőssé válhasson. Mint ahogyan az utókor sem menekülésként, hanem sokkal inkább magasztos tettként értékelte az öngyilkos-_ságot. “Nem összeroppant, de fölmagasult” (Illyés Gyula: Áldozat).

“Bámulom a Visztulát és hajóit; Budapest juta eszembe” – írta 1839-ben Palkovics Antal sárospataki tanár. A Wawelre, a királyi várra így emlékszik: “E három emeletű roppant négyszegépület, szomorún s elhagyatva áll […] Hajdani dicsőségét csak a roppant néma falak tartják fenn búskomoly emlékezetben. – Szegény nemzet! Mi valál egykor s mivé lettél! Pedig nem tagadhatom, tenhibád miatt […] Bemenénk a régiségek leggazdagabb tárházába […] Még talán boltozatán sincs egy hüvelyknyi tér, mely mint nagy ritkaság ne érdemelne megtekintést. Itt van a lengyel nemzet hajdani fényének legélénkebb tükre, itt a nemzet jobb s baltörténetének legbővebb lajstroma.” A múlt itteni és a város közepén álló műemlékei, köztük az óriási gótikus Mária-templom leírása után méltatja a középkorban alapított egyetem könyvtárát, dicséri a füvészkertet, a csillagásztornyot – a budaival összevetve – és a Visztula folyóra nyíló gyönyörű kilátást.

A Kovács István történész, irodalomkutató, műfordító és költő, a közelmúltig krakkói _főkonzul és Petneki Áron történész, műve-_lődéskutató szerkesztette kötet nem vélet-_lenül kapta címét az első idézett mondatról. _A Krakkóról és szellemi életéről papírra vetett, részben szépirodalmi, részben publicisztikai és kisebb részben tudományos jellegű szövegeket tartalmazó antológia nemcsak az évezredes magyar–lengyel kapcsolatok dokumentuma, hanem megfontolásra érdemes párhuzamokra is ráirányítja a figyelmet.

Szívesen látogatunk Olaszországba, és csodáljuk féltucatnyi nagyváros műemlékeinek gazdagságát, amelynek megismerésére akár több napot is szánnánk. Ha hasonló igénnyel megyünk, illetve inkább mennénk Krakkóba (és még fél tucat, több százezer lakosú lengyel városba), ugyancsak megállapíthatjuk: hasonló mennyiségű és értékű műemléket, múzeumot, műalkotást láthatunk, hasonlóan érdekes kulturális rendezvények részesei lehetünk, amelyek legalább annyira értékesek, mint az emberi szellem Itália kínálta termékei.

Ezt sugallják a középkor, elsősorban pedig a XIX. század óta született magyar vélemények, amely utóbbiak már korántsem az ősi lengyel–magyar dinasztikus kapcsolatoknak, közös uralkodóink dicső vagy gyászos következményű cselekedeteinek köszönhetők. Krakkó a XVI. század végéig az akkor európai nagyhatalomnak számító lengyel állam fővárosa, királyi székhelye volt, ám a XVIII. század utolsó éveiben a három erős szomszéd, Oroszország, Poroszország és Ausztria felosztotta egymás között Lengyelországot, amely csak 1918-ban született újjá mint önálló állam. Magyar utazók Krakkó iránti XIX. századi érdeklődését csak részben magyarázza, hogy sokáig úgynevezett szabad város volt, majd az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozott. Fontosabb, és ez is kiolvasható a kötetbe felvett megnyilatkozásokból, hogy a két nemzet régi gyökerű és folyamatosnak mondható sorsközössége keltette fel honfitársaink figyelmét a régi lengyel főváros és más Visztula menti tájak iránt. Sajnos, inkább csak a múlt század hetvenes éveinek végéig, mert akkortól a magyarországi hivatalos politikai tényezők és médiánk igyekezett elrettenteni mindattól, ami lengyel (vagyis a szocializmusnak a hazainál korábbi és hatékonyabb lebontásától), 1989 után pedig már mintha vigyázó szemünket csak Nyugatra lenne érdemes vetnünk.

Szepsi Csombor Márton, az első, 1620-ban kinyomtatott magyar nyelvű útleírás szerzője szerint Krakkó “szép kies helyen” fekvő metropolisz, és “az házak szép iratosak benne”. A Wawelről így vélekedik: “Az vár felette szép és gyönyörűséges, nagy templom benne, kinek mását nem láttam minden bujdosásomban.” II. Rákóczi Ferenc írja Vallomások című művében: “a várost és az abban épült nagyszerű templomokat barangoltam be, inkább kíváncsiság-_ból, mint ájtatos szívvel. Megmutatták nekem a várbeli székesegyházban Báthory _István síremlékét, akinek a véréből származtam.” A kötetet leginkább az teszi tanulságossá, hogy időben egymást követő véleményeket olvasunk a krakkói látnivalókról.

Szűcs Miklós jogász 1839-ben megjegyzi: “A mivelt lengyel anyanyelvén kívül beszél németül, sőt franciául is, Krakkóban a boltok felíratai francia nyelven is olvashatók.” Számos szerzőhöz hasonlóan részletesen leírja a legkülönbözőbb termeivel és szobraival turisták tömegeit vonzó, Krakkóhoz közeli “világhírű” Wieliczka sóbányáját. Megemlíti azt a legendát, amely szerint Kingának, a szentté lett lengyel királynénak, IV. Béla lányának a máramarosi sóaknába dobott “gyűrűje adott alkalmat é bánya felfedezésére”. (Egy másik változatban Bochnia város sóbányája szerepel, amelyet néhány visszaemlékező szintén említ.) Jósika Miklós 1812–13-ban Galíciában katonáskodva szabadnapjait utazásokkal töltötte. Így járt Wieliczkában, amely élénkebben élt emlékezetében, mint Krakkó.

Rácz István, a leendő állatorvos-professzor többször járt Krakkóban, ahol 1880 körül alaposan körülnézett, és szintén vont magyar–lengyel párhuzamokat: “Krakkó a Visztula két partján terűl el, mint a mi fővárosunk a Duna két partján, s kellemes sétányai, melyek számos helyen szeldesik át, szinte kertté varázsolják. Házai időbarnította régi épületek, melyekről néhol már a vakolat is lemállott; nyilvános épületei s templomai, szám szerint hatvanöt, majdnem kizárólag góth modorban építvék […] egyszerű, méltóságteljes épületek, nagyobbrészt a régmult századok emlékei […] Innen van, hogy a város egészen más benyomást tesz, mint más európai nagyvárosok; e régi falak között ugy érzi a lélek magát, mint egy komor teremben, hol a falakról büszke ősök képei néznek le, a multakra emlékeztetve lépten-nyomon.” A képtárban különösen egy szobor, egy gyászoló nőalak vonta magára figyelmét: “Polonia arca fátyollal van fedve, de a gyászleplen is áttetszik a kín, mely arcán vonaglik, akaratlanúl is eszembe juttatta Vörösmarty remek költeményét [Elhagyott anya – D. M. I.], melyben az elhagyott anya fájdalmát oly művészileg festi a költő.” A Wawelről találóan írta: “Kiterjedésére nézve sokkal nagyobb a budai várnál, s bár még mindig erős bástyákkal van körülvéve, mégis látszik, hogy építésénél nemcsak az erő, hanem a pompa, fény is volt irányadó.” Kismarty-Lechner Jenő építész 1913-ban a krakkói várról és reneszánsz műemlékeiről tartott előadásában így vélekedett a restaurálásról: “Ha elkészül az épület és stylszerű berendezést nyer, hozzá fogható fejedelmi székhelye nem lesz a Habsburgoknak a két monarchiában.” Rácznak az 1880-as években a még alighanem egyetlen városi színházról is van értő véleménye: “Belseje csinosan van felszerelve, de fényre nézve messze elmarad még a kisebb európai színpadok mögött is.” Feltűnt neki, hogy a szokása szerint csak a második felvonásra érkező arisztokrácia hangos beszéde zavarja az egyébként “teljesen összhangzó” előadást, valamint hogy a nagyszámú magyar nevű színész – hiszen a Monarchiában vagyunk – tökéletesen beszél lengyelül.

Szádeczky Lajos későbbi neves történész 1885-ös, A lengyelek Mekkája című cikkében dicséri a Czartoryski Múzeum gazdagságát. Számára is természetes az összehasonlítás – megint csak a magyar fővárossal: “A Rynek [Piactér vagy Főtér – D. M. I.] négy oldalán emelkednek legszebb és legmagasabb házsorai Krakkónak: ez Krakkó korzója, Váci utcája, Andrássy útja”, ahol “folyik az a lengyel élet, amely bizony korántsem hasonlítható a mi élénk társadalmi életünkhöz. Valami nyomasztó egyhangúság jellemzi azt, – mintha sírok között járnánk. Az emberek szótlanok, otthonülők.” Az utóbbi mondattal alighanem akkor sem sokan érthettek egyet. Más magyar szerző nem utal ilyesmire, illetve Szádeczky elfelejti, hogy a dualista államban, a XIX. század vége felé Budapest fővárosnak számított, Krakkó viszont nem. Lényeglátó megállapítása: “A lengyel nép vallásossága páratlan […] A templomok oltárain nemcsak a vallásnak, de a hazaszeretetnek is áldoznak.” Befejezésül a XVIII. század végi szabadsághős, Tadeusz Koœciuszko tiszteletére nemzeti zarándokhelynek épített dombon az állam nélküli lengyelség himnuszát éneklő krakkóiakat idézi fel.

Molnár Ferenc Egy haditudósító emlékei _címmel örökítette meg 1915-ös krakkói élményeit. “Az erdők mögött a gyönyörű lengyel város rendes, temperamentumos élete folyik napközben. Aki a népes déli korzót, a kilovagló elegáns lengyel asszonyokat, a téli cukrászdákat […] látja, nem is hinné, hogy tízpercnyire van az orosz határtól egy várban, a háború kellős közepén” – írja. Elgyötört katonaként csodálkozik, hogy lehetséges zsúfolt színház és előkelő közönség: “Ezek is furcsa emberek. Amint nem ágyúzzák őket, színházba szaladnak.” Az előadáson megismert tanártól hall a lengyelek szerencsétlenségéről: nem elég, hogy földjükön háború dúl, az orosz állampolgárságú lengyeleknek harcolniuk kell a német–osztrák hadseregbe besorozott lengyel katonákkal. A tudósító, akit végül magával ragad a bemutatott opera oroszellenes nemzeti üzenete, így idéz a tanártól: ,,…írja meg, hogy Krakkó a lengyelség kultúrájának a közepe. Itt vannak az egyetemek, a lengyel szerzők premierjei […] Varsó a lengyel Párizs. Krakkó a lengyel Göttinga. Varsó az élet, a gazdagság, a fény, mulatság, üzlet… Krakkó a lengyel tudomány, irodalom, zene, hazafias politika, festészet, történelem, búvárkodás.” Úgy tűnik, Molnár Ferenc – korában helyesen – osztja ezt a Krakkó szerepét illető vélekedést.

Az I. világháború évei óta is több szerző számára Krakkó a magyar–lengyel együttműködés régi helyszíne és tovább élő jelképe, _illetve annak kellene lennie. Ez olvasható ki Jeszenszky Kálmán lelkész 1917-es megnyilatkozásából. “Szinte megirigyeltem a szegény leigázott lengyelséget, mert ime búsulásában hazafias érzése megtalála a szent helyet, ahol nagyjai pihennek […] Csak nekünk félreértett magyaroknak nincsen ilyen hazafias kegyhelyünk. Nemzeti királyaink sirjait el-_lenség dulta. Utolsó királyaink idegenben alusszák siri álmukat” – töpreng el a Wawelt megismerve. De észreveszi Krakkó igazi nagyvárossá válását, a belvárost övező elegáns sétányt és parkot, amelyet modern paloták és palotaszerű magánépületek öveznek. Gogolák Lajos történész 1932-ben még inkább ezt tapasztalja: “Az utcákon egy több mint 200 000-nyi lakosságú, egyre jobban fejlődő város öszszezsúfolt forgalma nyüzsög, a megifjodott lengyel állam második nagyvárosának lendülő és modern élete igyekszik szétfeszíteni a burkot, melyet évszázadok raktak köréje ódon templomok, paloták, hagyományoktól roskadozó polgári házak, szűk utcák alakjában […] A múlt a keret, de oly keret, mely még hoszszú időre százszorta szebb lesz, mint az általa körülölelt jelen […] mégis Krakkó még mindig megmaradt […] Lengyelország legszebb, legrégibb, valóságos múzeális jelleggel bíró városának.” Hangsúlyozza: Európának aligha van más városa, ahol oly sok magyar emlék lenne és élne a köztudatban, mint Krakkóban. Máig megszívlelendő véleménye: “Ahogy a multban is közvetítője volt a magyar–lengyel barátságnak és érintkezésnek, úgy igyekszik e szerepét megőrizni ma is s e helyzeten nem sokat változtathat a jelenlegi politikai helyzet pillanatnyi adottsága.”

A több fotóval illusztrált kötet csaknem félszáz szövege közül említést érdemel Kovács István vallomása arról, hogyan érte el az évekig Lengyelhonban élő és Krakkóban sűrűn megforduló Balassi Bálint emléktáblájának felállítását. Ez az írás, amelyet a Hitel 1995 májusában közölt, átmenet a szubjektív vélemények és a tanulmányok között. Bitskey István azt vizsgálja, mit tanulhatott Krakkóban Pázmány Péter elsősorban lengyel prédikátor-író elődjétől, Piotr Skargától. Kiss Gy. Csaba Krúdy Gyula elbeszéléseinek lengyel motívumaival és hangulatával ismertet meg. Megtudjuk, milyen szerepet játszott Krakkó a Lengyelországhoz (majd Debrecenhez) kötődő Divéky Adorján történész munkásságában, valamint – Kovács Istvánnak köszönhetően – azt, hogy hogyan fogadta be 1956 után Krakkó Wacůaw Felczak magyarbarát történészprofesszort és Konrad Swinarski színházi rendezőt.

A kötet mostani kiadását talán Kecskeméthy Aurél publicista (1848 után rendőrségi ügynök és cenzor) 1858-ban papírra vetett szavai indokolják meg a legkifejezőbben: “A lengyel nép nyomait kutatni múltjában és jelenében: párhuzamokat vonni a Visztula és a Duna partján lakó s gyakran egymáshoz hasonlíttatni szokott s némi tekintetben hasonló […] nemzetek viszontagságai s sorsa között; nyomozni a szláv míveltséget ott, hol az állami s társadalmi téren leghamarább s legteljesebben fejlett ki s hervadt el; és rögtön utána szemle alá venni az uj latin míveltséget classicus földén Olaszországban; egymás mellé állítani olaszt és szlávot […] adatokat gyűjteni azon problema fejtegetésében, mint játszhatja el egy számos s vitéz nép nemzeti önállását? mint lehet egy más a művészet terén első rangú nép államilag s társadalmilag oly jelentéktelen? véletlen-e ez, vagy a nép s országa természetében fekvő rendeltetés? vagy ha tetszik fatum! Szóval rögtön ellentétek által élénkíteni a különnemű képek benyomását, fölvilágosítani egyiket a másik által!” Számára Krakkó ha nem is anyagi, de “szellemi rom”, társadalmi élete, legalábbis nyáron, észrevehetetlen, aminek oka, hogy az arisztokrácia Nyugaton tölti idejét, nem törődve hazája gazdaságával. Véleménye részbeni igazságát nehéz elvitatni. Jó megfigyelőként ő fogalmazza meg, hogy Lengyelországban remek a tea, és – ha elég figyelmesen olvastuk az antológiát – csak ő keresi ennek titkát: “a lengyel nők igéző hatalma működik itt titokteljesen…” Más szerzőknél nyoma sincs hasonló sztereotip elképzeléseknek, vagyis sok hiteles vélemény teszi értékessé és érdekessé a könyvet.

A legközelebbi jövőre gondolva Baróti Szabolcs újságíró Krakkó feltámadása című írása szolgál a legtöbb tanulsággal, amely abból az alkalomból született, hogy a város 2000-ben megkapta az Európa Kulturális Fővárosa címet. Lengyelország iránti rokonszenve abban gyökerezik, hogy mint sok hatvanas–hetvenes évekbeli lázadó és türelmetlen magyar fiatalt, itt érintették meg “éles fuvallatok”, és 1981-ben itt kezdett igazán inogni a szocializmus építménye. Bár 2000-ben Krakkó háromszor kevesebb pénzt kapott, mint egy évvel korábban Weimar, “Ebben az évben […] valami más is megmozdult Európában: valami, ami arra utal, hogy a nyelv- és országhatárok feletti szellemi áramlat számon tart valamit. Úgy lehet, Európa lényegét. Az öreg kontinens eszerint nem akkor lesz egységes, ha megszüntetik a vámhatárokat, ha közös pénze lesz minden nemzetnek, s valamiféle nemzetek feletti parlamentben döntenek majd a kábítószer-csempészetről, a fejlesztésekről, a jövedelmi adókról és a többi kardinális kérdésről. Ez a szellem ki meri mondani: európainak lenni nem azt jelenti, hogy megszűnök elsősorban magyarnak, svájcinak, franciának vagy németnek lenni. Európainak lenni annyit jelent, mint megőrizni egy szerepet, amelyik egyszerre magyar, osztrák, spanyol szerep, s ugyanakkor egy közös műveltség erős hivatásérzete is. Ez Európa értelme!”

Az említett és idézett megnyilatkozások reményeink szerint bizonyítják: Kovács István és Petneki Áron ma is tanulságos szövegeket válogatott. A legrégebbi, krónikákból vett rövid szövegrészletek sem jelentőség nélküliek, mert nem tudunk eleget a magyar–lengyel régmúltról, amelynek fő színtere Krakkó és környéke volt. Talán bekerülhettek volna az antológiába a lengyel város inspirálta versek is.

Mi, magyarok 1918 után Budapest kivételével elvesztettük azokat a településeket, amelyek ma szomszédságunkban igazi nagyvárosok, vagy azok lehettek volna a történelmi Magyarország határain belül. Ez a válogatás abban is segít, hogy megértsük, mit jelent egy ilyen nagyváros. Mint Baróti megállapítja, kilenc pályázó város közül nem véletlenül nyert Krakkó: “Ez a város évszázadokon át mindig különleges helyet foglalt el Kelet és Nyugat között – földrajzilag ütközőpont volt, de ez […] csak erősítette és gazdagította pozícióit. Szabad levegő, nyitottság, a tiszta tekintet ereje és magnetikus vonzása, az élni tudás, az alkotó légkör jellemezte. A másság itt nemhogy nem keltett visszatetszést, hanem egyenesen értéknek számított. Nagy emberek _telepedtek át ide és bontakoztatták ki képességeiket. Ennek az évnek a rendezvényei közül a magyar-blokk messze kiemelkedik gazdagságával. Igen nagy itt az igény – ránk! (Európában vajon hol még?) Az utolsó előtti mondat inkább csak óhaj, de a többi igaz és számunkra megfontolandó.