Hiába magyarázta nekik, hogy neki igenis, van apja. Az anyja, az igaz, hogy meghalt, de apja van. Csak elvesztették egymást, az apja nem tudja, hogy az árvaházból ide került, erre a világvégi pusztára. És keresi őt. Kérdezget fűt-fát, bejárja Tolnát, Baranyát, hogy megtalálja a fiát. Ezt ez a sok hülye nem hiszi el.

Rezsenkét Mesterék vették ki az árvaházból. Icuka mellé. Icuka Mester Ignác felesége. Nem sokkal az esküvő után forró lázba esett és megbénult. Azóta ott üldögél az ágya szélén. A Paphegy lábára lát a ház hátára vágott keskeny ablakon, látja az árok szélén a tövises taksonyfákat és a romladozó, használaton kívüli egykori uradalmi kutat is. De embert nem igen lát, csak ha dolga akad valakinek a háztól a taksonyfákig húzódó krumpliföldön. Jól elhízott a sokéves üldögélésben, puffadt, sváb tutyiba bújtatott lábát egy alacsony, erre a célra készült párnás sámlin nyugtatja, van egy hosszúlábú asztalkája is, ha valami munkához támad kedve, azt szokta eléje tenni Szotyoriné. Babválogatás, kézimunka, ilyesmi. Azzal elboldogul.

Mester Ignác ment be érte az árvaházba – csupa ín, csupa szöglet, hallgatag, barna ember. Egész úton alig szólt hozzá. Csak átszálláskor, a másik vonatra várva – a batyus, bőröndös emberek gyűrűjében – bökte oda neki:

Egyszer megfogta Sivár kezét. Azét a hernyóét. Azt nem felejti soha. Zárt alakzatban vonultak a Lövölde utcán, talán tizen, tizenketten. Sivár kísérte őket. S akkor jött az a bolond. Virág volt a kalapja mellett, elállta az útjukat és hangosan magyarázott valamit. A sor ijedten szétrebbent, bámulták a virágos kalapút. Ő egy kicsit megijedt és menekülést keresve öntudatlanul megfogta a mellette álló ember kezét. Akkor jött a vasutas és durván ráförmedt a virágos kalapúra: “Na kotródj innen, Palcsi!”, s az behúzott nyakkal odábbállt. “Bolond az istenadta, ütődött”, magyarázta a vasutas, és Rezsenkét megbizsergette a szánalom. Akkor vette észre, hogy fogja valakinek a kezét. Fölnézett: Sivár volt. Gyorsan elengedte, égett a tenyere. Sivár böffenve fölnevetett, a szeme mint a svábbogár.

A dorogi állomáson szálltak le, nekivágtak a göcsörtös makadámnak. A dohánymagazin előtt Mester Ignác kivette a gyerek kezéből a batyuját. “Na, add ide, majd én viszem.” Rezsenke nem örült a segítségnek, mi köze az ő holmijához ennek az embernek. Amúgy is pehelykönnyű volt az a batyu, egy pár gatya meg ing volt benne, egy intézeti nadrág meg a papírjai: iskolai bizonyítvány meg néhány irkafirka.

A Sárvíz híd előtt utolérte őket egy kocsi. “Hőhe” – mondta a kocsis, amikor melléjük ért. A lovak a vezényszóra megálltak. “Na, Ignác, üljenek föl.” A gyerek a kocsisra nézett, egy pillantással fölmérte a lovakat is, mint a hirtelen jött forróság elöntötte az ellenszenv, s nagyon kívánta, hogy Mester Ignác nemet mondjon. Abból az emberből áradt a feketeség, s a lovai is, mint az alvilág elfuserált szörnyei. Maga Bederik Duri volt az az ember, akiről persze Rezsenke nem tudhatott semmit, azt se tudhatta, hogy a két ló azért ilyen világcsúfja, mert hidegvérű _kancától és melegvérű méntől származtak. Az ilyen lovakat sodrott lónak hívják errefelé, s valóban csúnyák szegények, mert a természet különös játéka folytán _a nagytestű muraközi meg a kecses melegvérű testalkata nem hajlandó bennük harmonikusan elrendeződni, az egyik testrész az apára üt, a másik az anyára, ormótlan fej egy kecses nyakon, finom lábakon egy banyakemence far. Lehetne rajta nevetni is, de a Bederik Duriból áradó fenyegetés baljóslatúvá tette a nevetségest. A gyerek érezte, hogy Mester Ignácnak sem akaródzik kocsira szállni, de ha már egyszer megállt, nem illett visszautasítani. Fölültek. Bederik Duri odébb húzódott az ülésdeszkán. A két férfi közrefogta Rezsenkét. Szeretett volna úgy ülni, hogy ne kelljen hozzáérnie Bederik Durihoz, de túl szűk volt a hely. Szó nem sok esett a kocsin. Amikor átdübörögtek a híd vasplatóján, annyit kérdezett Bederik Duri: “Az árvaházból?” “Onnan” – mondta Mester Ignác. Bederik Duri hosszan a gyerekre nézett, Rezsenke alig bírt kiszabadulni a szúrós szemek bűvköréből.

Már beértek Lőrincre, amikor Bederik Duri újra megszólalt. “Ha nem válik be, este hatkor megy visszafelé az utolsó vonat.” “Beválik, attól maga ne féljen” – felelte Mester Ignác.

Szerencsére Bederik Duri csak a faluig jött. Az ártézikútnál megállt itatni, megkönnyebbülten lekászálódtak s a Rácpácegresig hátralevő öt kilométeres földúton gyalog mentek. A kocsihoz képest olyan volt, mintha röpülnének.

“Gyere ide, kisfiam, hadd öleljelek meg” – mondta Icuka. Rezsenke tétován az ágy mellé lépett, az asszony átölelte. A teste puha volt, mint a kelt tészta. Rezsenke összehúzta magát, megkeményedtek az izmai. “Ezután mi leszünk a szüleid” – mondta elérzékenyülve Icuka. Rezsenke azonnal kibontakozott az öleléséből, hátrált, ameddig a konyhaasztalba nem ütközött. És csak most érezte meg az aszszony állott, áporodott szagát. Nem, neki nem anyja ez a puffadt asszony, és főleg nem apja Mester Ignác. Az ő apja él és keresi őt. Erővel vették el tőle Rezsenkét, és azt sem mondták meg neki, hogy melyik árvaházba viszik a fiát. Mert hogy az apja korhely. Nevetséges. Rezsenke nem értette pontosan a szót, csak azt tudta, hogy valami rosszat jelent. Nagy igazságtalanság. Az ő apja nem korhely. Az árvaházban, mielőtt elhozta volna Mester Ignác, több gyereknek is szólt. Halálnak is meg Lófejnek is. Ők nagyon komoly fiúk. Ha keresné őt az apja, mondják meg neki, hogy Rácpácegresre vitték. Oda jöjjön érte. “Jó-jó, megmondjuk, ne félj semmit” – mondta neki Halál, és szúrósan nézett rá. De mindenkire ilyen szúrósan néz. Biztosan nem felejti el megmondani.

A gyerekek hamar befogadták, azzal nem volt semmi baj. Igaz már másnap kiabálták neki: “Rezső, Dezső, Rezsenke, bújj bele a seggembe”, de ez nem sokat számított, a többiek is megkapták. “Jóska, poloska”, “Lackó, Lackó, Ladomány, vén, büdös boszorkány”. És a lányokat sem kímélték. “Böske, kutya seggit kösd be!” Akárhogy nézzük, még kedveskedésnek is fölfoghatta az ember.

De a lelenc, az nagyon fájt. “Hülye lelenc, se apád, se anyád, befoghatod _a pofád.” Vissza kellett volna kiabálnia Biclédernek, hogy te meg bicegő, bócogó, böcölléző Bicléder vagy, de nem mert, mint ahogy a többiek is csak a háta mögött nevezték Biclédernek, mert erős és tekintélyes gyerek volt, sántasága ellenére a játékban is mindig ő volt a vezér és a vitákban is övé volt az utolsó szó. Azért bicegett, mert a háború alatt szét akart szerelni valamilyen robbanó szerkezetet, s ez lett a vége, teleszórta a lábát szilánkkal, egy a forgója táján sértette meg, s most aztán örök életére Bicléder lett. Még örülhet, hogy nem történt nagyobb baja.

Ettől kezdve nem szívesen vett részt a közös játékokban. Ha hívták is inkább kitalált valamit, hogy ne kelljen közéjük állni. Örült, ha Mester Ignác elküldte tehenet legeltetni. Így legalább egyedül lehetett. Megállt a Nagysaroknál az öreg juharfa előtt, és odakiáltotta neki: “Tudd meg, nekem van apám.” Az öreg fa bólogatott. “Elmegyek és megkeresem.” A juhar megértő volt, még jobban bólogatott. A tehén közben elunta az útszéli, csenevész, gazos füvet, s nagy bölcsen a kukoricást választotta. “Nehogy tilosba menjen a jószág, megértetted?!” Így mondta Mester Ignác és a hangjában egy nyakleves ígérete is benne foglaltatott. Mit bánom én, ha tilosban van is – gondolta a gyerek. – Lelépek és kész! Igen, de akkor majd őt keresi a fél ország. Elkapják és javítóba vágják. Hallott egy-két esetről az árvaházban. Az lenne az igazi, ha Icuka meggyógyulna. Az ám! Egy reggel, hipp-hopp, segítség nélkül fölkelne az ágyból, és újra tudna menni. Akkor aztán rá nem lenne szükség. Elmehetne. Ja, a tehén! Bement utána a kukoricásba, és kihajtotta az út szélére. “Érd be a mácsonyás gyöppel, te dög.” Igen az lenne az igazi, ha Icuka újra tudna járni. Hiszen maga is bízik benne, ott tart a keze ügyében egy botot. Biztos nem csak azért, hogy a macskát elzavarja vele. Lelke legmélyén biztos ott a remény. Hogy egyszer a bot segítségével mégis csak föl tud állni.

“Hej, te, vissza ne menj!” A tehén máskor rá se hederített a fiú utasításaira, de most megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Rezsenkének végigfutott a hátán a hideg. Ez mi volt? Mintha valaki azt mondta volna, hogy meggyógyíthatod, ha akarod. Óvatosan körülkémlelt. Zúgott a végtelen, üres határ csendje. Nincs itt senki. Ha volna, megérezné. A tehén újralegelni kezdett. Vagy talán nem is hang volt, csak valami sugallatféle. Hiszen nem is úgy mondta, hogy “meggyógyíthatod, ha nagyon akarod”, hanem… hogyan is? Nem volt az szavakba formálva, mégis teljesen világos volt és érthető. Meggyógyíthatja, ha akarja.

Épp itt volt az ideje hazahajtani a tehenet. Bekötötte az istállóba. Máskor mindig a lórédombon a disznóólak mögött ment haza. Inkább került egyet, de nem akarta látni Bűtös Mariskát. Mariska, ha sütött a nap, mindig kint ült a lakásuk előtt. Az anyja meleg nyárban is pokrócba bugyolálta, mint egy pólyás babát, pedig már nagylány volt, ha nem lett volna beteg, akár férjhez is mehetett volna. Mariska sovány, hófehér arcán égővörös folt, s nagy, távolba néző szeméből bánat meg jóság sugárzott. Mint aki már számot vetett a világgal. Rezsenke nem a betegség látványától félt. Sokkal inkább a lány tekintetétől. Mert, ki tudja, miért, elszégyellte magát tőle.

Elöblítette az edényt, a moslékot kivitte a disznóknak. A disznóól mellett leült a földre. Megpróbált Icukára gondolni. De sehogy sem ment. Nem volt benne elég erő. Mert nem szereted. Nem szereted eléggé. Érted, Rezsenke? Ugyan! Az egész egy nagy hülyeség. Majd éppen ő tudna meggyógyítani bárkit is. Fölállt és nagyon szégyellte magát. A vödröt otthagyta Mesterék ólja mellett, és átlopakodott a többi szalmával födött deszkaalkotmány takarásában Bűtösék lakásával szembe. Hogy éppen rálásson Mariskára. Egy méretes bojtorján tövébe húzódott, a karmos ragadáncsok belekaptak az ingébe. Nézte Mariskát, és egyszerre jó meleg öntötte el. Miért kell ennek a szegénynek meghalnia? Hiszen olyan földöntúlian szép az arca, s a tekintete tele van szeretettel. Lehunyta a szemét. Gyógyuljon meg! Gyógyuljon meg! Mintha átszakadt volna benne valami. Könnyű lett, elengedték a ragadáncsok.

Mariska attól kezdve rendesen evett, sosem köpött többé vért, a beteges piros foltok eltűntek az arcáról, kikerekedett. A lőrinci doktor hitetlenkedve mondta Bűtösnének: “Ez maga a csoda, meggyógyult a lánya.”

A combjáról fölhúzta a klott gatya szárát, jól lehetett látni az apró kékes-fekete dudort a bőre alatt. Egy szilánk. Mozogtak benne a szilánkok, nem lehetett tudni, melyik merrefelé, de szerencsésebb esetben a bőre irányába, s amikor már így kidudorodott, a bicskája hegyével kipiszkálta. Szent riadalommal nézték, ahogy belebök a sötét dudorba, kiserkedt egy csepp vér, két ujjal megnyomta, s a fél körömnyi szilánk ott volt a tenyerén.

Ha akarnálak, téged is meggyógyíthatnálak, te hülye – gondolta Rezsenke, és egyszerre, mintha ólomból volna minden tagja. A belső részei is, a belei, a szíve. “Te gőgös barom” – mondta magának. Elvonszolódott az egykori légvédelmi bunker gazos földhányásáig, lehuppant, és még egyszer, most már hangosan kimondta: “Te gőgös barom.” Megkönnyebbült, a gyerekek gyűrűjébe fogott Biclédert nem láthatta, de tudta, ott ül, tenyerén az a francos szilánk, a többi meg a testében, az is amelyik a forgójába fúródott, amelyiktől nem tud rendesen járni, és az ki tudja, hogy merre mozog, lehet, hogy egyszer csak megbénítja, istenem, de nagy marha vagyok. Nem is gonoszságból kiabálta nekem, hogy nincs se apám, se anyám. Kiabálnak itt mindenfélét. Azt szeretném, hogy gyógyuljon meg, nagyon kérem, hogy gyógyuljon meg, ne legyen többé sánta, Istenem, ne mondhassák neki, hogy Bicléder.

Kiment az egykori uradalmi kút romjaihoz, leült a foghíjas lépcső legalsó fokára. Innen látta az ablakot, amely mögött Icuka ült. Behunyta a szemét, és minden erejét összeszedve mondta: “Tudjon járni!” Látta, ahogy Icuka arcán csorognak a könnyek. “Add, hogy tudjon járni.”

Icuka a keményre taposott földű udvaron botozott, kicsit még bizonytalanul rakta egymás elé a lábait, de járt, semmi kétség. Az arcán földöntúli fény.

Pedig jobb lett volna, ha korábban előáll vele. Akkor már talán nem érte volna ott az a nap, amikor Bicléder ordítozni kezd vele. Ott állt a gyerekcsoport közepén és azt harsogta:

– Ki hoz rád bajt, te szerencsétlen. Hát mit gondolsz, mitől múlt el a sántaságod, te eszetlen Bicléder. Mit gondolsz, mitől gyógyult meg Mariska, és mért tud járni Mester Ignácné, mit gondolsz, te ütődött. Azért mert én úgy akartam!

– Na, majd megtanítlak én téged, te hencegő lelenc! – mondta Bicléder. Előrelépett és följajdult. Éles fájdalmat érzett a forgójában, a combjához kapott. Megpróbált még egyet lépni. Sánta volt. Éppen olyan sánta, mint korábban.

De Rezsenke nem segített, kirohant az ajtón, hallani vélte Bűtös Mariska anyjának a jajveszékelését, úgy hogy inkább az ellenkező irányban futott ki a pusztáról. Rohant ki az országútra. Mit csináltál, te barom. Te föld szégyene. Futott _a faluig, a toronyórán látta, ha nagyon siet, még eléri az utolsó vonatot. Innen már csak négy kilométer az állomás. Jaj, Rezsenke, gőgös fajankó vagy. Senkiházi. Futott. Átdöbögött a Sióhídon. Akkorra már nagyon elfáradt, lassított egy kicsit. El kell érnem a vonatot. Megyek apámhoz, majd ő segít. De már alig volt erő _a lábában. Felzörgött mögötte egy lovas kocsi a hepehupás makadámon.

Rezsenke félénken fölkapaszkodott, leült Bederik Duri mellé az ülésdeszkára. Azt hitte, hogy most a lovak közé csap, de nem, éppen csak megmozdította a szárat, a két sodrott cammogni kezdett. Még az ökröknél is lassabban. Ennél a leglassúbb gyalogos is gyorsabb. Rezsenke idegesen fészkelődött az ülésdeszkán. Egy darabig nem mert szólni, aztán csak kitört belőle:

Bederik Duri hahotázni kezdett, na az igazán jóízű tréfa volt, Rezsenke meg, hopp, leugrott a kocsiról és futni kezdett. El kell érnie a vonatot. Bederik Duri a lovak közé csapott, eltrappoltak a gyerek mellett.

Rezsenke úgy döntött, hogy ezt a sarkot levágja, az útról a földeken át toronyiránt nekivágott az állomás felé. Tarló böködte, tökszárak karistolták, éles kukoricalevél vagdosta az arcát. De futhatott, ahogy csak tudott, mert a pöfögő mozdony vontatta személyvonat befutott az állomásra, Rezsenke látta a túloldalon leszálló emberek lábát. Most már minden reményét elvesztette, de azért futott. Mire odaért a sínek mellé, a vonat már teljes sebességgel száguldott, elhúzott előtte az utolsó kocsi, meglátta az állomást, a piros sapkás forgalmista éppen akkor fordult be az irodába, s az állomás mellett ott állt Bederik Duri kocsija, a két sodrott ló ráérősen legyezett a farkával. Semmiképpen sem akart Bederik Durira nézni.

S ekkor valami fölcsilingelt. Egy fénylő alkotmány közeledett a síneken. Olyan volt, mint egy királyi hintó, csak nem fekete, hanem szivárványszínű. Az oldalán szalagocskák lengedeztek, és tele volt apró kis rézcsengettyűkkel. A csilingelő, sínen járó hintó méltóságteljesen közeledett. A bakon két kis göndör hajú gyermekecske ült, valamin hangosan nevettek. A forgalmista kiszaladt az irodából, még rajta volt a piros sapka és az indítótárcsa is ott volt a hóna alatt. Szájtátva nézte _a különös alkotmányt, és fogalma sem volt, hogy egy talpraesett vasutasnak ilyenkor mi a teendője.

Rezsenke beült a szivárványszínű hintóba, elindultak, a csengettyűk csilingelni kezdtek, a színes szalagocskák diadalmasan lengedeztek. Jól hallatszott a bakon ülő gyerekek nevetése.

Bederik Duri megkövült arccal bámult a hintó után, a vasutas önkéntelenül a sapkaellenzőjéhez emelte a kezét.

Kéttükrös, rézcsapos borbélyboltot örökölt Mérész Matyi az apai ágról, biedermeier forgószékeket és kalapakasztót, valamint gyenge fizikumot, rossz leheletet és alázatos akaratot. A lakrésszel egy tető alá szorult műhely kilincsét emberemlékezet óta egymásnak adta a falu vénje s fiatalja. Üdvözlőlapok sokasága tanúsítja, hogy az egymáshoz szoruló árudák között folyvást ott látható a Mérész borbélybolt józanságát és feddhetetlenséget sugárzó cégére és cicomátlan homlokzata. Az egyik fotón még parókák, festett vendéghajak láthatók és a kirakat arctalan bábjain, s ha tovább ügyeskedünk a nagyítólencsénkkel, bajuszkötők és hajhálók bontakoznak ki az évszázados homályból. Akkarátusan felsorakoztatott hajvizes palackok, bajuszkefék, bontófésűk, hajakasztók, kontyfésűk és kontykarikák szaruból, halcsontból: mind-mind egy boldogabbnak vagy bolondosabbnak gondolt kor kellékei, amikor még a férfiak, pásztorok, pákászok és parasztok is kontyosan, copfosan, fésűvel a hajukban jártak. A borbélykelyhek, fésűk és tégelyek egyébként mindmáig szolgálatban állnak; fényesen tartja őket a folytonos fogdosás, köpülés, hanem a széles fenőszíj réges-rég elvásott, s mintha csak nyelvet öltene a harsány és szertelen ezredfordulóra, megkeményedve lóg a rézkarikán.

Majd az üvegtáblára ragasztott hadiparancsra esik a szemléző tekintet. Ferenc Ferdinánd szarajevói halála békétlenségbe sodorta a világot. Az esőben ázó főutcán leszegett fejű, kucsmás parasztok ácsorognak. A boglyas akácok levelét mintha az eső mosná le a sárba. Aztán őszirózsáktól pompázó utcarészletet látunk, Mérész mester megtermett alakja, sötét bajuszos ábrázata is feltűnik a borbélybolt ajtajában. Az újabb fotográfiákat betört kirakatüvegek csúfítják. A hentes és mészáros kapuja előtt felgyűrt ingujjú, kócos segéd ágál, mögötte az összefont karú mestere, véres kötényben mered az optikába. Vert mozdulatok, kelletlen emberek, akik a fényképész kedvéért sem hajlandók kalapot lengetni.

Megint háborús fotográfiák következnek, majd a századderéktól keltezett lapok már kivétel nélkül a fellobogózott tanácsházát és a termelőszövetkezet tűzvörös traktorait ábrázolják. Vértelen arcú vénségek mondják, hogy a borbélybolt biedermeier székein suttogóvá vált a beszéd. A gorombán formálódó proletárhatalom idején, amikor ártatlan és ártalmatlan parasztok és iparosok tucatjait hurcolták munkatáborba, s amikor félmeztelen, izmukat feszítő kohászokat és ádáz bányászokat ábrázoló freskók és festmények lepték el a középületek falait, a múlt századra visszanyúló vizitidő is módosításra szorult, mert ahogy a boltot öröklő Mérész, a keresztneve szerint Miska, mondogatta, a hajápolás és borotválás szertartása kényszerré lett, s mindinkább a termelési értekezletekhez igazodott. S mit mutattak a felvételek? Zászlók, táblák, Lenin-arcképek és léggömbök sodródnak _a tömeggel; megannyi, az egymáshoz igazodó léptekre összpontosító, igyekezettől megfeszülő arc.

A végzetes változás mégis Mérész Miska kedélyének megromlásával köszöntött a borbélyboltra. Miska, még a háborút követő időkben, a tükörpolcon sistergő világvevő rádióra hagyatkozva, belevetette magát a politikai életbe. Szópárbajba keveredett a környéket rovó, kétes nézetű és még kétesebb kinézetű kommunista szónokokkal, a szociáldemokraták oldalán korteskedett, később a kisgazdákkal kacérkodott. A helyi perpatvarok elmaradhatatlan résztvevője lett; a kiosztott és elszenvedett sérelmek elszánttá és gyűlölködővé tették.

Még leveskanalazás közben sem csiggadt benne az indulat. Merített a híg paszulyból, és csámcsogó szavakkal szapulta Rákosit. Mértéktartóbb nézetekért is menten elhurcolták az embert, ezért Mérész Miska maradatlansága sem érhetett vércsetermészetté: ógott-mógott a diktatúra szorítása ellen, ám szavát megválogatta az ellenségei jelenlétében, szinte csikorgott belé a foga. Máskor, a vita hevében, váratlanul elöntötte a vér. Megvált a fegyverként csattogtatott ollótól, és szederjes arccal tátogott a főutca forgalmára.

A következő fertályóra történéseit már a sziki kocsmában elhangzott, hőbörgő és szörnyülködő Piszter-beszámoló nyomán őrzi a közös emlékezet. Szitáltak _a szavak, akár a hó, majd kopogtak, mint a jégeső, hadarta a műszerész, aztán oly fura csönd állott a beszédbe, hogy a szerszámzaj valóságos fegyverropogásnak hatott az utcán. A füst terjeng így, fojtón, ahogy azok ketten hallgattak; fojtón és alattomosan, mielőtt lángra lobban a fa.

Kinek támad szájalni kedve, ha mindjárt borotvát illesztenek a torkának?!, bökte közbe Bökfi Bandi, aki atyafiságban leledzett Mérésszel. Ehen, mondta Piszter laposat pislantva, és behúzott nyakkal mindjárt kikukkantott az utcára is. Vagy az ellen szólni, aki elvitethet!… A szerelésre, küllőcserére magánál marasztalt kerékpárok közül most éppen a dögész ütött-kopott drótszamarát szorította útnak, s ettől valahogy baljós érzése támadt… Legyen igazad, Bökfi! De! Sáfrány megszólalt, majd még baljósabb csönd támadt, csak a dohszag áradt kifelé a nyitott ajtón. Tettem még egy lépést. Lábak dobogtak, Sáfrány, kalappal a fején, rám se hederítve, kilépett az utcára. Az a fránya nap a szemembe vágott az üvegből. Beléptem. Miska kezéből akkor pottyant ki, és nem csattant többé az olló.

A borbélyboltot ötödjére öröklő Mérész, a Matyi fiú nyomasztó titkot és reménytelenséget vett a nyakába az apja halálával. Hasztalan az idő szenvtelen sodra, Mérész Matyi szótlan és sótalan maradt, szánalmas a görbe hátával és rossz leheletével. Szálas haja, csurgóra növesztett bajsza fésületlenül csüngött alá, s a tarkókon motozó nyirkos ujjai borzongást keltettek a vendégekben.

A Mérész borbélybolt hanyatlása megfékezhetetlennek bizonyult. Ahogy a foszló-rongyolódó darócruha végéből is le-lenyisszantanak a viselhetőség kedvéért, Matyi a vizitidő kurtítgatásával igyekezett a körülményeknek megfelelni. A falak megdohosodtak körülötte, a kirakatból eltűntek a borbélymesterséget dicsőítő kellékek, szerszámok, helyettük a vendégkör elesett részének a vásatag holmijai, lehordott gúnyák és csizmák kínálták magukat megvételre, míg be nem lepte őket az ablakréseken beszüremkedő, seszínű por.

Hetente egyszer, havazzon akár ujjbegynyi, olvadós pelyhekben, amikor alacsony _a röpte a varjaknak és édeskés a levegő, Mérész Matyi a senyvedő és vizelettől nyirkos szalmazsákok szaga kísérte végig a napon; az ágyhoz kötött betegeknél vizitelt ilyenkor. Kiégett tekinteteket és borravalót elspóroló, szikkadt tenyereket látott még a sziki kocsmában is, amikor hazafelé betért pár pohárka szíverősítőre.

A füstös ivó a rendszerváltozás izgalmában zsongott, magához ölelt fecsegőt, mélát és szájhőst, akárcsak ezt az igényesen öltözött, szikár idegent, aki hozzá intézte a szót. Meglett korú férfi volt, ismerős vonásokkal, akárha valamely rég elfeledett rokona bukkant volna elő, akinek ugyan még a szájíze szerint való az olcsó homoki bor, ám keskeny, ápolt kézfeje már egy másutt, más körülmények és lehetőségek között leélt életről vallottak. Mérész Matyi értelmiségit sejtett benne, ami bizalmatlanná és mégis várakozóvá tette.

– A maga apja eszméket terjesztett, korteskedett és böllenkedett a helyi hatalmasokkal – folytatta az emlékezést az idegen. – A söntések és csapszékek kék füstű homályában töltötte az estéket. Érvelt, perelt és feleselt.

Az ingerült hangok meghökkentették az idegent, elnyomott egy keserves mosolyt. Talán nem is mosoly volt ez, inkább akaratlan mozdulat, ahogy vért nyal le az ember fölsebzett ajkáról. Annak idején kérdezték magukat?…, kezdte volna, ám belé fojtották a szót. Tetőzött a lárma. Mindenki egyszerre beszélt. Előfordult, hogy Mérész Matyi a szájában, s hogy a gyomrában érzett szomjúságot. Most az agyában gerjedt legyőzhetetlen vágy; felhajtott egy pohárral, s máris kérte a következőt. A jövevény ajka fényesen reszketett.

Mérész Matyinak már zsibbadt a feje, külön életet éltek benne az erek, lüktettek, s tüzelt a homloka. Ordítani kellett, hogy kieressze a gőzt, ordítani, hogy szét ne vesse az indulat.

– A temetőbe vitt a lábam elsőként… Negyven esztendő után. A sírhelyeink… elvadultak.

A határba vonuló kombájnok és vontatók robaja megremegtette az ablakot. Mérész Matyi felült az ágyban. Verejtékes, elgyötört teste nyomasztó napot jósolt. Mibe keveredett az este! Az emlékek sajgón jártak-keltek a koponyacsontjában. Tagadhatatlan… Maga előtt látta a meglepett, majd felindult és haragos Sáfrányt. A hadonászó és fontoskodó hivatalnokcimboráit. Petya éhes hiénamosolyát.

Mérész Matyi kiüldözte a hitvesi ágyból vézna, törődött feleségét, és csendesen nyüszörgött. Más se hiányozna most, mint az aggályoskodása! A virradat kesernyés szagú, szürke szövete megtapadt a tömzsi ónémet bútorokon. Klemm!… Haraggal gondolt a kiborotvált, vasalt ruhás jövevényre. Mitől olyan biztos a dolgában? Neki összemosódik az élete, gondoljon bármire, ellentmondásba keverik az érzései. A kombájnok nyomán támadt por még az úton kavargott. A szíve szerint most megszorongatná Klemm nyakát. Mintha csak azért tért volna haza, hogy bajt zúdítson mások, kivált az ő fejére! Csalárdul a múltban, az apjával kezdve az ismerkedést. Nem gondol vele, hogy neki itt kell leélnie az életét. Mérész Matyi félt. Nem akart mást, csak hogy az est emléke elhanyagolhatóvá zsugorodjon, akár a pókhálóban kiaszott légy.

Az ódsi kis villanykapcsolóhoz tartott, a légypiszkos csillár fénye szétfolyt _a szobában. Szereltethetett volna biztonságos, földelt hálózatot az elöregedett vezeték helyett, ám a körzeti orvoson kívül senkit sem engedett be a lakrészbe, őt is csak végszükség esetén. Az enyves, hengermintás festés malterig visszakopott a kapcsoló körül. Mérész emlékezett, hogy a mázolást követő napokban erős enyvszag ülte meg a házat, és arra is, hogy a piktor miképp ügyeskedett a nyeles, festéktartályos mintahúzóval. Kinyitott egy elnyűtt papundekli bőröndöt, melyből mint valami pompásan megformázott, mázas süteménytekercsek, mintázott hengerek tömkelege került elő. Ekkor vette észre, hogy amit cukormáznak hitt, nem más, mint a festék által elszíneződött, recés gumilap. Az apja és a meszes gúnyájú piktor ezek közül választotta ki a megfelelőt, egy juharlevélmintás henger formájában, melynek fölviteléhez, hosszas tanakodás után, az aranybarna szín mellett döntöttek. Az apja élvezettel rágyújtott, és összehúzott szemmel figyelte a várható eredményt.

Egyszeriben hiányozni kezdett Mérész számára az anyja konyhát megtöltő szaga és szava. A csalódott, s főleg őt, az egyszülött fiát, nemes egyszerűséggel, makulátlannak tartotta. A Mérészek, mióta világ a világ, hangoztatta, minden igye-_kezetükkel mások megszépítésén fáradoznak. Emelt fővel léphetnek az utcára… _A történelem menetére fittyet hányt, mintha az csupán az annaleszek és újságok valósága lenne, újabban a televízióé. Ha gondok nyomasztották, a templom nyirkos menedékében fohászkodott, s otthon szitkozódott, mindezt oly szilárd meggyőződéssel, hogy nem lehetett kételkedni az igazában… Vele pusztult a szagokból, megszokott mozdulatokból és sóhajokból összerakható, egyszerű világa. Maga a múlt. Hiszen utóbb ő is csak a kondérok és kacsakopasztó vizek fölött kipállott szájú, ráncos vénségnek látszott, semmi másnak.

Vérrögként, fájjon keringett Mérész Matyi fejében a gondolat: mit mondjon, ha szembe találkozik Sáfránnyal? Ha benyit a borbélyboltba? A rossznyelvek máris széthordták a hírt. Faluszerte beszélik, hogy összeakaszkodott a tanácselnök fiával. Faggatni fogják. A vendégei véleményt nyilvánítanak, behúzott nyakkal, amikor csak ő hallja. S neki, ha élni akar, végig kell csinálnia a napot. Megint Klemm felhőtlen, tiszta arca jelent meg a képzeletében. Mitől olyan kiegyensúlyozott? Nincs még elege a családját ért csapásokból? Hogyan képes elválasztani egymástól jót és rosszat?… Ő vakon tapogatózik. Mérész Matyi csöndesen nyöszörgött.

Ahogy felhúzta a redőnyt, ilyen a szerencséje!, Petya szamárfogata kocogott el az úton: a vidrafoki gátőr fia gunyorosan nézett rá az alacsony bakról. Mérész ereiben szétáradt a keserűség, ám a szájának nem bírt parancsolni, és alázatosan előre köszönt. Vagy csak ő látta gúnyolódni Petyát? Akár a párás hideg is ránthatott az arcán. Füstszag üli meg a levegőt. Aki fukarkodik a tüzelővel, az is a sparhelten melegít magának harapnivalót, hogy elvegye általa a hajnal mérgét.

Kendőt kerített az első vendég nyakába. A biedermeier székről réges-régen lekopott a pác meg a lakkozás, már a tartótámaszték és a karfa kopott gömbölyded formára, akárha egy boncolási vagy talán nyúzási rítus szemtanúja lenne a vendégkör: a másfélszáz esztendős topolya erezete teljes pőreségében, szemérmetlenül látszott. Mérész Matyi nem lankadó szorongással kecmergett át a délelőttön. A gyomra még mindig üres volt, ám ha ételre gondolt, émely vett erőt rajta. S ahelyett, hogy megkopott volna az est emléke, egyre élesebben rajzolódtak ki a részletek a tudatában. Érezni vélte Sáfrány testfrissítőjének pikáns, mondhatni pimasz szagát, és a saját, az állig gombolt ingén és pulóverén áttörő kesernyés verejtékszagát. Nem bírt parancsolni az indulatainak. Nevetségessé tette magát. Szánalmassá. Kiszolgáltatottá.

Nehezére esett minden mozdulat. Az úttesten töreket meg vontatókról lepergett gabonát hordott a szél. A háztetők magasságában varjúcsapat kavargott, majd a fényes szárnytollú, fekete madarak leereszkedtek a forgalom csillapultával, és károgva folytatták a csatározást az elhullott magvakért.