Kézenfekvőnek látszana és stílszerűnek tűnne, hogy ma itt, Debrecenben, az Irodalmi Napok tanácskozásán, a megújult Vojtina Bábszínházban legtöbbet “hunyt Mesterünk” két híres vojtinás versezetét idéznénk, s így közvetve kalapot lengethetnénk a hajdani versfaragó legény, csapszékeken versekkel házaló, ágáló, szent dilettante (nem Dante!) Vojtina Mátyás Arany által halhatatlanná tett alakja előtt.

Pár sort azért nem spórolnék ki Vojtina Ars poeticájából sem, ha mai gyülekezésünk szép tárgykörére nézek, s a mai költőket s költészetünk tudós szakértőit kérdem, akik úgy teoretice megmondják: merre az arra, mi az irály, mi a dörgés _a szent poézis égalján, s mi volna a kánon… uram-bocsá a divat stb…

Átugorva csaknem két évszázadot, most én is bátran gyáva leszek, lehetek, hisz ez deklarált szabadságjogom: és a divat és a vásárfia meg a pénz kapcsolatát nem firtatom. A dialektika kedvéért, és talán csak a fiatalabbaknak mondom, hogy amikor anno, úgy éppen két évtizede főleg rosszallóan és fejcsóválva vakmerőséget és bátorságot emlegettek velem, illetve néhány versemmel kapcsolatban, inkább csak arról lehetett szó, hogy valamiért nem mertem félni… és az sem félt, aki írt a kezemmel! Erről majd egy rövid futamot még szólnék…

De vissza Aranyhoz, jó néhány évvel később írta a Vojtinák után az Intést, pontosan 1877-ben, ekkor 60 éves: a költészeti eljárásmód pazar, máig és még nagyon sokáig megszívlelendő tömör összefoglalását. Én mindig elbűvölve olvasom ezt a remeket, és talán egyszer megbocsátanak nekem azok is, akiket szerkesztőként, “aranyos nyomatékul” meg-megkínáltam e verssel:

És még egy vers, a legkedvesebbek közül való, s nem azért, hogy a debreceniek lelkét-szívét csiklandoztassam. Nem Csokonai és nem Ady! És nem más, hanem Fazekas Mihály szól itt, jóval Arany előtt, de mintha még véle is vitatkozna. Mondanám: versének bája, szabadságfoka lenyűgöző. Oskolamestereket, zabolázókat, hars és magabiztos skatulyagyártókat, ízlés-egyenirányítókat könnyű legyintéssel, szelíden pirongat. Nézzük csak:

Tudom, tudom másfelé is kanyarodik ez a gyöngyszem, s jól elgurul máig, hogy én is szabadon csapongjak a tárgyban. De amit ígértem korábban, most arra veszem _az irányt. Írtam magam is számos ars poeticaszerű verset, talán kevesen számon is tartják azokat. Most csak egy rövid dallal, énekkel szaporítanám még a szót, mely utó-_története miatt került különösen közel hozzám. Ez a legrövidebb, de tán a többi hasonló jellegű versem lényegét is megmutatja.

Tizenhét éve történt: tehát 1986-ban, a júniusi számban tapasztalt, ahogy akkor hivatalosan írták “súlyos közléspolitikai hibák” miatt betiltották a Tiszatájat, és három szerkesztőjét azonnal ki is rúgták. Ama súlyos közléspolitikai hibák elkövetésében bizony leginkább én lettem tettestársként megnevezve, mivel négy versemet közölték abban a számban, és ráadásul még egy rólam szóló Domokos Mátyás-tanulmányt is.

Sok év után a Történeti Hivataltól megkaptam a személyemet érintő több száz oldalnyi paksamétát, s benne nem akármilyen rendőrirodalmi fordulatokat olvashattam az ügyről egy összefoglaló operatív napi jelentésben, melyet Harangozó Szilveszter rendőr altábornagy, belügyminiszter-helyettes írt alá. A dátum 1986. július 8. Belső ellenséges tevékenység főcím alatt ez áll: “A Tiszatáj szegedi folyóirat júniusi számában megjelent Nagy Gáspár költő, belső ellenzéki személy, a Bethlen Gábor Alapítvány titkárának Félelmen túli és A fiú naplójából című két verse, amelyekben emléket állít az ellenforradalomnak, illetve – burkoltan – becsmérli rendszerünket.” Még jó, hogy nem akkor olvastam ezt az “épületes szép” szöveget… hanem csak másfél évtized múltán…

Zengett az ég hónapokon át, de hasadt a hajnal, szólhattunk volna Máraival. Így értünk el advent első vasárnapjáig, 1986. november 30-ig, amikor is a Magyar Írók Szövetsége ötévenkénti tisztújító közgyűlését tartotta. Rendkívül viharos ülés volt az a két nap, november 29-e és 30-a. A hatalom utolsó kétségbeesett kísérlete, hogy megzabolázza a már 1981 óta nyíltan engedetlen írótársadalmat. Érdemes elolvasni: akkor és ott, ki és mit mondott. Legtöbben a betiltott, szétvert Tiszatájat hozták szóba. Demonstratív tiltakozás is volt, 114 aláíróval. Többen engem is emlegettek. Persze elítélőleg is. És nem csak a hatalom részéről. Így azon az első adventi vasárnapon, csaknem az ülés berekesztése előtt szót kértem, mert szólnom kellett.

Igen, két nap híján tizenhét éve ennek. Akkor is november 30-ára esett advent első vasárnapja. Szent Pált idéztem, a Timótheushoz írott második levélből való részt, amely emberi és költői ars poeticaként is hitvallásom. S ez azóta se változott: “Hirdesd az igét, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan… mert jön idő, amikor a józan tanítást nem hallgatják szívesen, hanem saját ízlésük szerint seregszámra szereznek maguknak tanítókat, hogy fülüket csiklandoztassák. Az igazságot nem hallgatják meg, de a meséket elfogadják. Te azonban maradj mindenben meggondolt, viseld el a bajokat, teljesítsd az ige hirdetőjének feladatát, töltsd be szolgálatodat.”

És a vers, amely a föntebb idézett rendőrirodalmi bélyeg után már végképp hozzám tartozik, szinte bőrömbe égett: ha tetszik, legrövidebb ars poeticámként is. _Bár más utakon, ösvényeken járunk, de most is köszönöm, hogy Koncz Zsuzsa 1989-ben a legreménykedőbb, tehát még a nagy szakadások és szakítások előtti esztendőben, III. verslemezén, Bródy János zenéjére, oly szépen és gyakran énekelte:

Holnapután mutatják be a Római Magyar Akadémián a nemrég megjelent kétnyelvű – olasz és magyar nyelvű – verseskötetemet. Az esten a könyvet bemutató irodalomtörténészen, Madarász Imrén és a verseket fordító Sztanó Lászlón kívül nekem is szerepelnem kell. A gondom csak az, hogy mivel és miképp egyszerre olasz és magyar közönségnek. Írjak gyorsan egy rövid, bemutatkozó életrajzi esszét magamról, a pályámról, a költészetről, amelyet a két olaszos irodalmár közül valamelyik hitelesen lefordít, sőt dallamosan föl is olvas? Vagy a pályakép helyett beszéljek inkább a műfordítás szerepéről, hasznáról s ezen belül arról a kiváltságos szerencséről, hogy a fordítás a mi kultúránkban nem egyszerűen csak a tájékozódást szolgálta, az érzelmi és _a gondolati hírszerzést a világból, hanem ennél jóval többet: irodalmunk újraalapításának a gondját és szenvedélyes örömét. Hosszú történelmi haláltusánk után, beleértve ebbe a százötven éven át tartó török hódoltság korát, az ország három részre szakadását, a Rákóczi-féle szabadságharc kudarcát is, a magyarság első látványos magára találása az irodalomban fejeződött ki legerőteljesebben a XVIII. század vége felé. _A nyelv föltámadása egyúttal a nemzet föltámadását jelentette. Az irodalom, anélkül, hogy tudta volna, úgy kezdett viselkedni, mint a Szent Korona. Bujtogatóvá vált. A százados levertség után erőt adott. Az irodalommal együtt rangot, sőt főszerepet kapott maga a fordítás. Az irodalomalapító Kazinczy Ferenc elképzelése az volt, hogy megújulásunk érdekében ne eredendő műveket alkossunk, hanem fordítsunk csak, fordítsunk szakadatlanul, mert így teremthetünk remekművek írásához szükséges stílust magunknak. Más szóval: minél tökéletesebben ültetünk át megkerülhetetlen, újszerű műveket magyarra, annál előbb bukkanunk rá eredetiségünkre. Mert ami fölszabadít minket, meg is termékenyít.

Kazinczy gondolatát többen is vitatták, a legszelídebb vadsággal épp a korszak legjelentősebb költője, Csokonai, aki tíz-tizenöt versével az akkori Európa élmezőnyéhez tartozott. A tihanyi Ekhóhoz, A Reményhez, Az én poézisom természete, a Tüdőgyulladásomról című verse semmivel sem halványabb, mint a kortársnak tekinthető André Chénier bármelyik verse, akit, mint tudjuk, a francia forradalom zűrzavara közben elhamarkodottan lefejeztek. Csokonai a másolás, a fordítás ellenében az eredeti műveket tartotta fontosabbnak, még ha esendőbbek is néha…

Töprengés közben hirtelen megjelent előttem a Via Giulia utcai épület képe. A ház környezete, teste, belseje, légköre, legendás múltja. Kiknek a mondatait őrzik is a falai? A második világháború utáni ocsúdás első évében, 1946-ban Illyés Gyuláét és Cs. Szabó Lászlóét. Aztán 1947 decemberétől 1948 áprilisáig olyanokét, mint Fülep Lajos, Kerényi Károly, Weöres Sándor, Ottlik Géza, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János.

A Két Róma című kötetében Lengyel Balázs ír erről a kirajzásról, amely a tébolyba zuhant Magyarország négy esztendeje után az első lélegzetvételük volt ezeknek a kiváló szellemeknek, akik a magyar irodalom új csillagköreit fedezték föl mindnyájunk számára. A politizáló sorsirodalom mellé, kiegészítésül, a léthiányok és a létfeszültségek irodalmát, mivelhogy ez is éppúgy az emberi történelemről tanúskodik, mint az, amelyet közéleti irodalomnak nevezünk.

Lengyel Balázs emlékezete alapján felejthetetlen pillanatom marad az a kis irodalmi esemény, amikor 1948 januárjában vagy februárjában Pilinszky János egy született evangélista elragadtatásával ott, az imént emlegetett falak között József Attila Ódáját olvassa föl Kerényi Károlynak, a legnagyobb magyar hellenistának, hogy meggyőzze őt a költő nagyságáról. Ugyanis, a kiváló tudós, fölnagyítva néhány munkásmozgalmi motívumot, József Attilát veszendő kommunista költőnek tartotta.

Pilinszky elkeseredett, de fennkölt hangját hallva nem gondolhattam másra, mint arra, hogy a Római Magyar Akadémián én csakis a költészetről beszélhetek. Mégpedig a költészet kikerülhetetlenségéről.

Bármerre fordulok, nézek, hallgatózom, mindenfelől azt hallom, hogy korunkban a költészet teljesen ellehetetlenült. Van, aki azt bizonygatja, hogy eljárt fölötte az idő, mások azt, hogy kimerült, ahogy egy akkumulátor is kimerülhet. Vagy miként egy-egy Isten is.

Vannak, akik nem az eltűnésről, hanem csupán az alakváltozásról beszélnek. Azt bizonygatják, hogy káprázatait ott találhatjuk a valóság újabb és újabb megtestesülései között. Egyre többet hall az ember virágkölteményekről, tortakölteményekről, tűzijáték-eposzokról, egyre többet olyan költői látomásokról, amikor ezer vitorlás indul el versenyezni a Balatonon, és a víz, a fény, a láthatatlan szél költészetében mozarti könnyedséggel siklik a Tihanyi-félsziget felé. És ott vannak a műlesikló csodalények, előredőlve úsznak a levegőben, lenyűgözőbb stílusban, mint az arkangyalok, s alattuk, mögöttük havas csúcsok hanyatlanak a semmibe, mintha egy meszkalinos álomból ébrednének éppen.

Ilyet látva a sugallatok embere magába zárkózik, s arra gondol, hogy a technikai csodák bármilyen bravúrosak is, sose téveszthetők össze a költészettel, mert a költészet mindig az ember belső világához kapcsolódik, sosem a külsőhöz. A költészet nem az emberen kívül, hanem az emberen belül zajlik. Hadd idézzek bizonyságul egy részt József Attila Eszmélet című verséből:

Ha ilyen sorokat olvas vagy hall az ember, egyszerűen sóvárogni kezd a költészet után. Rádöbben, hogy nem a költészettel lehet baj, hanem saját magával, hiszen ő már nemcsak a vasak és az esők sírását nem hallja meg, de senkiét, beleértve ebbe saját magát is. A nagy érzelmek és a nagy szenvedélyek, amelyek mindig megnövelték az embert, szinte szemünk láttára pusztultak ki, ahogy egykor a nagy vadak, vagy ahogy gyorsuló iramban nemes és gyönyörűséges állatfajok tűnnek el közülünk napjainkban. Ameddig az ember csak tűzhányók, vad záporok vagy félelmetes zúgású erdők természetes társa volt, hajókkal és lovakkal vívott háborúké, Danték, Shakespeare-ek, Beethovenek, Goethék, Shelleyk, Tolsztojok, Dosztojevszkijek, Adyk éltek közöttünk, de amióta atombombák, mesterséges világtüzek, világháborúk, hangsebességnél gyorsabban suhanó rakéták kortársai lettünk, belső világunk rohamosan sorvadni kezdett. Ki szólította föl az ősembert, hogy varázsszövegeket költsön, mítoszi történeteket, később pedig Kalevalákat? Ki mondta neki, hogy táncoljon és énekeljen, vitesse el magát egy falevélen az üveghegyeken túlra? Az Isten talán számon kérő kritikus is volt? Sainte-Beuve és Gyulai Pál ködbe vesző elődje, aki tüzes sarkantyúkkal ösztönözte a legújabb állatbőr-divat szerint öltözködő barlanglakókat, hogy ne csak vadásszatok és lakmározzatok folyton, de éljetek valamilyen emberhez méltó szellemi életet is, legalább doboljatok, dudorásszatok, zümmögjetek, érintsétek meg dárdátok hegyével a napot, bizonyára szikrázni fog, és a látványtól majd táncra perdültök.

Egybefoglalva a néhány fönti érvet, túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a költészet együtt születik az emberrel, s együtt változik, csiszolódik vele. A lascaux-i barlangfestőt vagy varázsénekmondót ugyanaz a titokzatos, de hatalmas ösztön irányította, mint a Guernicát megalkotó Picassót vagy a verseket író József Attilát. Nem véletlen, hogy a kapcsolódás és összetartozás metafizikai tényéről ő többször is ír. A Dunánál című versében hét-nyolc sorban is.

Így ugyanis sokkal jobban megértenénk azoknak a folyamatoknak a lényegét, amelyek civilizációnk utolsó évszázadában történtek meg velünk. Fölismerhetnénk például azt a fonák és egyúttal egyetemes tudathasadást is, amely már nemcsak az egyénben, de ijesztő módon a természetben, a mindnyájunkat körülvevő valóságban is megjelent. Mi ennek a tudathasadásnak a lényege? Az, hogy minden megvalósulás azonnal megszüli saját érvénytelenségét. Minél több civilizációs csodát teremtünk, annál közelebb hozzuk magunkhoz a végzetet. Minél gyorsabban érünk el valamilyen nagyszerűnek tartott célt, annál hamarább rádöbbenünk arra, hogy egy öngyilkos szándék megvalósításának a bűnrészesei vagyunk. Az öngyilkos, mint tudjuk, egyszerre tettes és áldozat is. Vajon nem mondták-e civilizációnkra többen is, hogy öngyilkos civilizáció? És ezt csak korunkban mondhatták. A XIX. századig sokféle vádbeszéd elhangzott már az emberi nem viselkedése ellen, sokféle átok és jövendölés, de addig, míg megvolt a visszafordulás vagy a dolgokkal való szembefordulás esélye, még tudtunk reménykedni.

Idekívánkozik egy példa Európa szellemi életéből. Idézzük csak föl a századkezdés művészeti mozgalmait. S emeljük ki közülük a dadaizmust. A mozgalom hitvallói – a géprombolók mámorához hasonlóan – nekiestek szétverni a költészetet, anyanyelvet, kikiáltották – Rilke és Baudelaire után – az értelmetlenség, a zagyvaság szabadságát. Korunkból nézve figyelmeztető előjelnek is tarthatnánk a dadaizmust, de a fenegyerekek és fenelányok lázadása az irodalmon belül maradt, s belezúdulva a nagyobb deltájú szürrealizmusba, a költészet megújulását segítette elő.

Ma a változásokból kimaradnak a megtermékenyítő feszültségek, ezért aztán _a változások a telítettséget idézik elő. Az elszaporodást. Ütközés? Többnyire már csak az ürességgel lehetséges.

A föntiek ismeretében vessünk egy pillantást tágabb környezetünkre: a mi Európánkra. És szólaltassunk meg egy olyan angol írót, David Pryce-Jonest, aki Bécsben született, Franciaországban nevelkedett, majd a brit hadseregben szolgált. Ezt írja Ódon kísértetek járnak című tanulmányában: “Az elpuhult, új Európának is vannak persze erényei. Senki sem éhezik. Bombák csak távoli, számunkra teljesen ismeretlen országokban, például Boszniában hullanak. A németek szépen beálltak a demokrácia sorába. A városokban csupa acél- és üvegépületek törnek az égbe, _a körgyűrűk és kerülő utak előbb kereskedelmi negyedek és ipari zónák, majd lakótelepek, végül peremvárosi kertes házak mellett haladnak el. Mindenütt a jómód jeleit lehet látni. A politikai elképzelések azonban, társadalmi vonzataikkal együtt, öncélúvá teszik ezt a gazdasági prosperitást. Az ár, amit fizetni kell érte, szellemi szegénység.”

David Pryce-Jones néhány sora inkább csak szelíd, profetikus dünnyögés azok véleményéhez képest, akik, mint például Jean Baudrillard is, az utolsó előtti pillanat világméretű abszurditásairól beszélnek. Nem csupán a kultúra kimúlásáról, hanem mindazoknak a dolgoknak a föllazulásáról, széteséséről, amelyeknek formát eddig a történelem morális és civilizációs erényei biztosítottak. Éppen Baudrillard beszél arról, hogy már a sokat emlegetett elidegenedett ember sincs már jelen _a világban, helyét a virtuálisan telített ember foglalja el. A legújabb kori lény, akit a szemén, a száján, a könyökén, a bőrén át a nap minden órája, minden perce úgy töm tele valósággal, igaz történésekkel, hogy kiszorítja belőle veleszületett képzelőerejét. És képzelőerejével együtt természetesen szorítja ki élete izgalmát, cselekvési ösztönét, választási lehetőségét.

Ilyen világban kinek van szüksége kultúrára? Eligazító gondolatokra? S ki óhajt olyan verseket olvasni, melyekben mint alvadt vérdarabok hullanak elé a szavak; sőt, ki akar ilyen verseket írni?

A költészet, a festészet, egyáltalán a kultúra szerepvesztéséről szóló kiábrándult monológok eddig jobbára Nyugaton hangzottak el, az elkényelmesedett fogyasztói társadalom akadémiai termeiben, a francia, az angolszász, a német esszényelv minden erényét megcsillogtató előadásokon. Mintha egy haldokló kifinomult stílusban számolna be saját haldoklásáról. Nyugat alkonya után Nyugat éjszakájáról.

A témát érintő megszólalások közül én Tornai József Hitelben megjelent vallomásos írását tartom a legfontosabbnak. Esszéjének a címe úgy hangzik, mintha egy avantgardista kiáltvány címe volna: A múzsák nem bírják a benzinbűzt.

Természetesen egy pillanatra se szeretném azt a látszatot kelteni, hogy a Nyugatot sorvasztó nihilizmus mostanra érkezett ide Magyarországra, és Tornai elsőként kapta el a kigyógyíthatatlan nyavalyát. Épp az ellenkezője igaz! Tornai nem az utánzásban volt első, hanem a helyzetfölismerésben. Közülünk ő járt legelőször Nyugaton, még _a hatvanas évek derekán. S már akkor vészjósló élményekkel érkezett haza. Elhűlve _érzékelte, hogy Nyugat-Európa egy negatív előjelű kopernikuszi fordulaton esik át: tüntetően és mindenfajta szégyenérzet nélkül veti le magáról egykori metafizikáját, cseréli ki lelkét, szellemét. Szórakozik, utazik, áramvonalas életformáját ügyesen idomítja hozzá a civilizációs előnyökhöz, a pénz, a piac, a politika testiségéhez, s mással nem is igen törődik. Tornai legdöbbenetesebb élménye az volt, hogy Rilke, Trakl, Gottfried Benn hazájában nem látott versesköteteket a könyvesboltok kirakatában. _Később ugyanezt tapasztalta Baudelaire, T. S. Eliot, Whitman hazájában is. Tétele _kivonatosan így hangzik: “A költészetnek a nyugati világban […] lassan bekövetkezett halálának rejtélye, azt hiszem, a komplex ember eltűnése. Nemhiába lett olyan híres könyv jó néhány évtizedekkel ezelőtt Marcuse műve, Az egydimenziós ember. A szerző már akkor megérezte a fenyegető fordulatot, hogy az újkori, a reneszánsz ember _utódaként ünnepelt modern homo sapiens összetöpped, korcsosodik. Nagy, az egész fölvilágosodástól kezdve biztosra vett remény oszlott itt köddé: sem a kanti, sem _a rousseau-i, sem a megreformált keresztény vagy neokatolikus ember nem vált _azzá a test-lélek-szellem kerekítette teljes lénnyé, akinek a szabadság, jólét, tudomány, technika birtokában föltételeztük. A nivellálódás nem fölfelé: meredeken lefelé kö-_vetkezett be…”

A hatvanas években egyikünk sem hitte el, sem Tornai, sem én, hogy a Nyugaton terjedő “szellemi pestis” minket is elérhet. Az irodalom nálunk a továbbélés feltétele volt. A remények és az igazságszolgáltatások szülőföldje. Elsúlytalanodás? Mértéktelenség? Fölpuhulás? Ki mert volna effélékről ijesztő jóslatokat fogalmazni? És lám, minden bekövetkezett. Az írók – néhány futtatott és kiváltságos szerzőtől eltekintve – a súlytalanság állapotába kerültek. A céltalan szabadság közegébe, ahol ellenállás nélkül, s ezáltal ihlet nélkül úszkálhatnak a semmiben. Valószínű, hogy emiatt szaporodott meg a számuk is. Soha ennyi író, mint manapság! Soha ennyi színes, vagány, szabad szájú kötéltáncos, bűvészkedő tollforgató, mint a demokráciában! Gyanakodnom kell: vajon a túltengés nem ugyanolyan riasztó-e, mint a hiány?

Azt, hogy egyre többen látják az irodalom egzisztenciális kudarcát napjainkban, jó jelnek tartom, azt azonban, hogy kikerülhetetlen végzetnek tartják, már kiábrándít, és keserűséggel tölt el. Szinte azt mondhatnám, hogy a költészet halálát legelőször maguk a költők fogadták el. Van-e s lehet-e ennél fölháborítóbb és szomorúbb hír a világon? Egy olyan jövő, amelyben nincs költészet, egyedül a Holt-tengerre hasonlíthatna csak, amelyben nincsenek halak. S a költészet nélküli jövő pedig a nyelv halálát jelentené. A nyelv halála pedig az igazság halálát, a másik emberét, akivel szót kéne állandóan váltanunk.

Tudom, hogy a mai kétségbeesés egészen más természetű, mint Babitsé. Babits reménytelensége egy szerves kultúrán belüli “szívritmuszavar” következménye volt, a mostani nem működési zavar, hanem külső fenyegetettség. Tornai szerint az eddig ismert diktatúrák helyét elfoglaló új diktatúra, amelyet hideg, tudományos ésszerűség és célszerűség növesztett föl, szemünk előtt tökéletesedő irracionalitás. Más szóval: az ember spirituális létezését elsorvasztó technikai kiteljesedés.

Mindenben követni tudom Tornait és azokat, akik a költészet végleges elmúlása fölött keseregnek, csak abban nem, hogy nem szólítanak föl dacos ellenállásra mindnyájunkat. Közismert, hogy sokféle diktatúra sanyargatott már minket, s hatalmát szinte mindig a költőkön kezdte, de eddig még egyszer sem bújt el a költészet vadrózsabokrok fedezékébe. Inkább ellenállt minden fenyegetettségnek. Szerintem most is ezt kell tennie. Paul Celan, akinek élete és halála is a költészet jegyében teljesedett be, ezt írja: “Sötét égbolt alatt élünk, és – kevés az ember. Bizonyára ezért is olyan kevés a vers. Reményeim, melyek még megmaradtak, nem nagyok: megpróbálom megtartani a még megmaradtakat…” De ezt megelőzően így vall a versről: “Csak igaz kezek írnak igaz verset. Nem ismerek alapvető különbséget a kézfogás és a vers között…”

Az önismeret tudatos viszonyulás önmagunkhoz. Az irodalom önismerete tehát az irodalmi tudat mai állapotával való számvetés. Milyennek látjuk az irodalmat és az irodalom helyzetét, szerepét, lehetőségeit a XXI. század kezdetén?

A személyiség és a közösség önazonossága folyton változik. Ez a folyamatos alakulás adja azt az erkölcsi feladatot, hogy a személyiség és a közösség felelős önmagáért, felelős azért, hogy miként alakítja sorsának azokat a tényezőit, amelyekbe beleszólása van. Mivé alakítja önmagát?

Nem véletlen, hogy az irodalom a maga kezdeteitől fogva tudatosan foglalkozott önmagával. Az ars poeticának már Horatius óta kettős jelentése van. Jelenti _a mesterségbeli fogásokat, a megcsinálás művészetét, s jelenti a művészet funkciójának, céljának, küldetésének a megfogalmazását.

Amikor a múlt század elején Horváth János a magyar irodalom fejlődéstörténeti útját fölvázolta, az irodalmi tudatot az író és az olvasó szempontjából egyaránt megvizsgálta. Irodalmi tudat az írónak az irodalomhoz, elődeihez és olvasóközönségéhez való tudatos viszonyulását és az olvasónak az irodalomról alkotott felfogását egyaránt magában foglalja.

Horváth Jánosnak a történetiség és az önelvűség szempontjai szerint felépített irodalomkoncepciója szerint a magyar irodalom a magyar nemzeti öntudat és önismeret semmi mással nem helyettesíthető forrása és értéke. Horváth János fejlődéstörténete a nemzeti klasszicizmusban a nemzet erkölcsi és értelmi erőinek olyan szintetizáló esztétikai megvalósulását látta, amelyik mintegy arányosan magába olvasztotta az összes korábbi értéket, és amelyet soha többé nem nélkülözhet a nemzet.

A Nyugat-korszak az individualizmus jegyében szabad teret biztosított a személyiség önmegvalósításának. A kezdeti forrongás után azonban nagy alkotói klasszicizálódtak. Szemléletükben éppúgy fontos helyet kaptak a nemzeti közösség kérdései, mint a XX. század elejének személyiségproblémái. A Nyugat egyszerre óvta a művészet és a személyiség autonómiáját, de legnagyobbjainak szemhatárából sohasem esett ki a nemzeti közösség sorsa sem. Ady és Móricz művészetében pedig mindig is kitüntetett helye volt.

A harmincas évek magyar irodalma pedig azért is lehetett irodalmunk újabb reformkora, mert alig másfél évtized alatt hatalmas művek sorában védte a személyiség autonómiáját, és kereste a nemzeti közösség boldogulását; a Trianont követő kétségbeesést a nemzet szellemi fölegyenesítésével próbálta ellensúlyozni.

Legnagyobb íróink műveikkel minden időben cselekvő történelmi jelenlétet vállaltak a nemzet állapotának művészi megítélésével. Erről ars poetica jellegű műveikben közvetlenül is vallottak.

Nemcsak a társadalmi felelősségtől áthatott, közösségi elkötelezettségű írókra kell itt gondolnunk, hanem az olyan művészekre is, akik egyébként tartózkodtak _a közvetlen társadalmi megnyilatkozásoktól. Történelmünk egy-egy nehéz pillanatában azonban ők is belső szükségét érezték annak, hogy közvetlenül is állást foglaljanak olyan politikai vagy társadalmi kérdésekben, melyek pillanatnyi állása elkerülhetetlenné tette az írástudók felelősségének vállalását: az igazság szellemének képviseletét.² Babits, Kosztolányi, Márai lehet itt a példa.

Illyés és Németh László mindenkor nyíltan vállalt küldetéstudata közismert. Tamási Áron pedig egyenesen azt vallotta, hogy “az író nemcsak azért felelős, amit írásban és szóban hirdet, hanem azért is, amit mások az ő hallgatása fölött _a népével cselekednek”.³

A közösségi sorsért való felelősséggel spontán módon telítődött remekművek egy-egy adott történelmi időszakban óriási erkölcsi-szellemi hatást fejtettek ki. Joggal mondta Nagy László: “Verseimben hatalom van.”⁴ Az irodalomnak természetesen nem a megoldó, hanem a kifejező és megítélő hatalmára gondolt.⁵

Az irodalomnak minden időben rendkívül sokféle funkciója és feladata volt. _A lélek aspektusainak Weöres Sándor-i “öklözése” vagy Szilágyi Domokos “holtsúlyos játék”-ai éppoly fontos emberi tettek, mint az elviselhetetlen zsarnokságot pontos megnevezéssel tagadó Illyés Gyula verse. Az irodalomban az igazi értékek összeadódnak.

Az irodalomnak egészen a rendszerváltásig nagy szerepe és jelentősége volt _a nemzet életében.

Olvasók, író-olvasó találkozók résztvevői közvetlenül is tapasztalhatták az _irodalom lélekemelő, szabadságot nyitó, erkölcsi igényességet sugalló, történel-_met tisztázó, emberi méltóságot védő, fájdalmat oldó, okos kételkedésre hívó erejét.

Aztán egyszer csak nem lehetett nem tapasztalni azt, hogy mindennek vége van. Látványosan lecsökkent az érdeklődés az irodalom iránt. Értéke és becsülete a társadalom tudatában szinte semmivé vált.

Leértékelődött a klasszikus irodalmi hagyomány is. Úrrá lett a felejtés minden értéken. Szinte divattá vált a fanyalgás a klasszikusokon. Domokos Mátyás legtöbb klasszikusunkról elkészíthetné az adósságlevelet.

Nem az esztétikai értékelés rangsorolja a műveket, hanem a kereskedelmi érdek és a reklám.

Iszonyú mennyiségű szöveg jelenik meg, de mélyre szállt a szellem minősége.

Az író már a szövegekkel csak játszik. Elég már szellemi teljesítménynek az, hogy az író valamely klasszikus művet szétbont. Szójáték szójáték hátán. Semmi egzisztenciális súly, semmi szellemi teremtőmunka.

A legdivatosabb teória az lett, hogy a mű ne jelentsen semmit, hanem legyen.⁶ Mintha a lét és a jelentés kizárnák, nem pedig feltételeznék egymást.

(Erre a teóriára mondta Rákos Péter: “A mű azonban, diszciplínánk szíve, fittyet hány ennek a jámbor óhajnak: van is, jelent is.”⁷)

Az olvasó sokszor már nem tudja azt sem, hogy azt a szerzőt olvassa-e, aki _a könyv címlapján szerepel, mert lehet, hogy könyvének minden sora rejtett idézet, átvétel.

Paul Valéry írja azt, hogy a vers méltósága abban van, hogy egyetlen hiányzó szó lehetetlenné teszi.⁸ Különleges divat lett ma a versrongálás. A megrongált versek azonban legtöbbször csak a rongálás ösztönét elégítik ki. Új művet nem hoznak létre az ötletszerű szócserék, csupán a régit gúnyolják ki.

Önmagában minden módszer csupán eszköz. A felhasználástól függ, hogy a teremtés vagy az időtöltés eszköze-e. A játékos kifordítás éppúgy lehet zseniális teremtőmunka, mint a megfelelő helyen és módon alkalmazott szövegköziség.

Eltűnt az értő, érdeklődő, az irodalomtól összetett, mély esztétikai élményt váró olvasó.

Szomorúan tettem félre a minap is a ragyogó tehetségű költő új verseskötetét, mert egészen nyilvánvalóvá vált belőle, hogy semmit nem akart a költő, még igazán játszani sem, csak írni, csak írni.

Mire kimondom ezeket a keserű szavakat, bennem is föltámad az ellenkezés önmagammal szemben, hiszen művek sora jut eszembe az utóbbi évtizedből is, amelyek puszta létükkel cáfolják ezt.

Az irodalom funkciójának lefokozása, személyiség- és közösségalakító szerepének kétségbevonása, leértékelése, kiiktatása mindennapi életünkből tény.

Történelmünk mostani kihívásaira most is autonóm személyiségekből álló nemzeti közösségként kell válaszolnunk.

Kultúránk történelmi tapasztalata az, hogy a tartós jelenlétre számító igazi érték mindig messziről jön, gazdag gyökérzetből táplálkozik, gazdag hagyományt foglal magában és újít meg.

Utóbbi másfél évtizedünk összes öröme és gyötrelme mégiscsak az irodalomban kapott leginkább összetett kifejezést. Ha közel hajlunk egy-egy életműhöz, gyakran tapasztalhatjuk, hogy az irodalom szembesít bennünket “békebeli kannibál” önmagunkkal éppúgy, mint a “magyar abszurd”-dal⁹ (Nagy Gáspár). A kételyes lélek transzcendenciaigényével, a “gondviselő félelem”-mel (Kányádi Sándor) éppúgy, mint nemzeti szétszóródásunk ma is drámái kérdéseivel, azzal például, hogy “Miféle ország az, / amelyikben ott él egy másik ország is?”¹⁰ (Csoóri Sándor). Irodalmunk figyelmeztetett döbbenetes erővel az erdélyi változatlanságokra (Sütő András) és hollóidő-történelmünkre is¹¹ (Szilágyi István). Az irodalom tartja ébren honvágyunkat “egy sosem volt-lehetett Magyarország után”¹² (Döbrentei Kornél). S az irodalom világítja át az egykori besúgó-rendszer gyalázatos működését és annak máig ható morális következményeit is¹³ (Esterházy Péter, Nagy Gáspár).

Az irodalomban óriási önismereti lehetőség van, mert – Ágh István pontos szavával szólva – “a művészet erkölcsi föltétele az őszinteség”.¹⁴

Nem csak olvasói tapasztalatunk ez. A XX. század legnagyobb hatású filozófusai, teoretikusai bizonyítják ezt, akik nézeteiket remekművek elemzéséből kristályosították ki. Heidegger szerint: “A műalkotásban a létező igazsága lép működésbe.”¹⁵ Ez pedig azt jelenti, hogy a műalkotás fényre hozza az elrejtettségből _a létezés igazságát. Az igazság itt a mélyebb értelmet, a “létező el-nem-rejtettségét jelenti”. A műalkotás a maga alkotott léte által egy világot nyit ki, _s ezt a világot szembesíti a befogadóval. “A mű alkotott-léte azt jelenti: az igazság rögzítése az alakban.”¹⁶

A mű a benne történő igazsághoz tartozóvá teszi a befogadót, kiszabadítja élményei kötöttségéből, rálátást biztosít számára a létre. A költészetben “történik meg a mérték vétele, amely révén az ember mértéket kap létezésének tágasságához”.¹⁷

A nagy mű megkérdőjelezi, módosítja az addig vitathatatlannak hit szemléletet. Új, gazdagabb, igazabb világlátást ad befogadójának. “A mű igazi léte abban áll, hogy tapasztalattá válik, mely megváltoztatja a tapasztalót”¹⁸ – viszi tovább Heidegger gondolatait Gadamer.

A mű alkotott létében a létezés igazsága mutatkozik meg, mely mindig több mint maga a tárgy, amelyet bemutat. Ez a lényegmegmutatás a műalkotás létmódja. Ez viszont csak a befogadó aktív közreműködésével tud érvényesülni – folytatja elődei gondolatát Hans Robert Jauss, aki azt is bemutatja, hogy a műalkotással nyitott lélekkel dialógusba lépő olvasó új szemlélettel, új világtapasztalattal gazdagodik. Az irodalmi mű megváltoztatja, gazdagítja világlátásunkat, megkérdőjelezi beidegződéseinket, a világ új észleléséhez segít bennünket.

Van olyan vélemény is, hogy az irodalom szerepe szabadsághiányos időszakokban növekszik meg. Ez bizonyára így van. Az emberlét minőségét azonban nemcsak a szabadság hiánya veszélyezteti. Most más hiányoknak vagyunk szenvedő tanúi: a szabadságban alászállt az életünk szellemi és erkölcsi színvonala. Ennek megjavításában különleges szerepe lehetne az irodalomnak, melynek minden nagy műve kísérlet arra, hogy az egyedi jelenséget az elvvel, végest a végtelennel, a tárgyat a gondolattal, az embert a világgal, a cselekvést az erkölccsel szembesítse.¹⁹

Alaposan megfáradt, elbizonytalanodott rendszerváltozásunk mai problémái közepette arra is érdemes gondolnunk, hogy az irodalomnak különlegesen fontos szerepe van az élmények feldolgozásában. Ahhoz, hogy ép lélekkel tudjunk élni, fel kell dolgoznunk élményeinket. “A társadalomnak is szüksége van erre. A szellemi életnek, benne az irodalomnak ebben van nélkülözhetetlen szerepe. Nem az, hogy a társadalom helyett elvégezze, hanem hogy mintegy laboratóriumi keretekben előkészítse a feldolgozást”²⁰ (Vitányi Iván).

Egész irodalmunk tanúsítja Csoóri Sándor ama megállapításának igazát is, mely szerint “A művekben létrehozott igazságok pedig még mindig teret kértek maguknak a műveken kívül is”.²¹