A reggel mindig a libák vonulásával indult. Messziről jöttek, fentről a faluvégről, s mire házunk elé értek, már kibírhatatlan harsogással zengett az orkeszterük. Amikor a legnagyobb volt a zsongás, kipattantunk az ágyból, és a szoba hűvös földpadlóján az ablakhoz siettünk. Kicsik voltunk testvérek, hárman aludtunk egy ágyban. A látvány, ami a zsalu szétfeszített résein fogadott minket, lenyűgöző volt. Maga a csoda.

A kanyarodó utcát széltében-hosszában ellepték a gágogó libák, tömött soraik végestelen-végig fehérbe borították az utat. Fellini Amarcordjára emlékeztető jelenet: tél a nyárban. Ahogy ott a nyárfa nyár eleji havazása, a nyári hóesés pillézése, itt a libák fényesítették meg a reggelt. Körbefolyták a Szűz Mária-szobrot, hóval borították el az itatókút környékét, a káva már alig látszott ki a havazásból, és ez a fehér ármádia szárnycsattogással és nyaknyújtogatással megállíthatatlanul csurgott le a malomszög érintésével a Répce partjára. A nap szikrázóan sütött, és a combtőig érő mozgó, eleven hóban hajlott hátú öregasszonyok kísérték a gágogó sereget. Így indult a nap, a nyári szünet minden egyes napja ezzel a hangos ébresztéssel és szürreális képpel apám falujában.

A konyhába, ahová ébredés után kipenderültünk, s ahol kapkodva fogyasztottuk el a reggelit, hogy minél előbb az udvaron lehessünk, két olajnyomat függött bekeretezve a hátsó szobába nyíló ajtó felett: Vezérférfiaink az első világháborúban és a Miatyánk. Az első színes nyomaton egymás mögött álló sorokban a világháború minden számon tartott nagyja, alakja megörökíttetett Ferenc Józsefen és Vilmos császáron át, egészen a török szultánig. Órákig el tudtuk nézni színes öltözetüket. Tudtuk a neveiket, és külformájuk után mindhármunknak megvolt a kedvence. A másik kép hóban álló lovas katonát ábrázolt. Ló és lovas kissé lehajtott fejjel állt a fehér mezőben. Ebben a vakító, fehér háttérben piros betűvel kezdődött, aztán feketével folytatódott Babits verse, a Miatyánk.

A vastag fölű tejeskávét nagymama tette az asztalra, akinek ébredését sosem láttuk, s aki az egyik leggyorsabb lábú asszony volt a faluban, amíg a betegség és az öregség le nem verte a lábáról. Édesapámnak inget varrt, ha kellett padot csinált a vadkörtefa alá, nagyapám mellett és helyett elvégezte az istálló körüli és a mezei munkálatokat. Feketébe öltözötten látom a templomból jönni. Hirtelen a mozgása. Ugyanolyan serényen húzza fel a vizet a kútból, önti az állatok elé, mint ahogy főz, mos, ruhát vasal.

Amikor kiszaladtunk az udvarra, mindig nagypapát kerestük. Ennek a kereknek érzékelt falusi világnak kétségkívül ő volt a tengelye, élő legendája, “füőszereplője”, ahogy világháborút járt katonatársa mondta volna. Személye jelentette a falut, egészen haláláig. Alakja mögé sorakozott fel minden háborús történet.

Az udvaron át első utunk az istállóba vezetett. Rendszerint, a reggelnek ebben a korai szakaszában, itt találtuk meg nagyapámat. Egészen apró gyerekkoromtól öt tehénre emlékszem az istállóból. Koruk szerint álltak a jászol előtt. Cédrus, Kicsiny, Nagy- és Kiszsemle, Fickó – így hívták őket. A Cédrus szarvai között sokszor ültem, ide tett fel nagyapám, ha kedveskedni akart, s a lomha, nagy testű, sárga állat békésen tűrte gyapjas fejtetején a hívatlan vendéget.

A tehenek és a velük való szekerezések annyira hozzátartoztak ehhez az időszakhoz, hogy nagyon sokáig elképzelhetetlennek tartottam nélkülük a nyári életet. Mozgásuk, a friss alommal keveredett szaguk, bőgésük kitörölhetetlenül bennem él ma is. Sokszor ismétlődő, eleven, éles kép ebből az időből: ülünk a körtefa alatt, ebédelünk, a kapu fél szárnya nyitva. Az úton poroszkáló csordából leválik két tehén, a mieink – bejőve az udvarra fejükkel bólintanak, mintha csak az ebédhez kívánnának jó étvágyat, aztán beállnak a jászol elé, ki-ki a maga helyére.

Ötükből elsőnek Cédrus, a legöregebb fogja elhagyni ezt a bizalmas közösséget, követi őt Nagy- és Kiszsemle, majd a virgonc Fickó. Végül már csak Kicsiny maradt. Évekig húzta a szekeret a földekre ez az egy, megmaradt tehén, a szomszéd fekete-fehér tehenével egy járomban, míg aztán tőle is meg kellett válnunk.

Ekkor már nagyapám egészsége végleg megrendült, az erek meszesedése és az agyvérzés megtették dicstelen munkájukat a test felett. Járni is alig tudott, beszélni is alig. Ketten maradtak nagyanyámmal, állatok nélkül. Ekkor írtam meg iskolai dolgozatomat az öt tehénről. Emlékszem, a sírással fuldokolva írtam, tőlük nagyon távol, egy téli hónapban. Fel-alá jártam a szobában, időnként leülve a füzetlap fölé, s úgy éreztem, temetem őket. Az iskolai dolgozat valóban temetésről szólt, egy hosszú, századokra rúgó életforma és életmód utolsó elcsípett pillanatának megörökítéséről, de akkor ott bennem ez egyáltalán nem tudatosult. Egyedül őket láttam, a nagyszüleimet, a sorsukat, a személyes tragédiát.

“Egyik este aztán nagyanyám váratlan dologgal lepett meg bennünket – olvasom a megőrzött dolgozatban. – Eladjuk Kicsinyt holnap a vásárban. Nem akartuk megmondani, nehogy szomorkodjatok. Tartanánk, de hát tejet is alig ad, nagyapátok se jár már ki a mezőre. Vállalkoztam, hogy reggel elkísérem nagyanyámat a vásárra. Elindultunk. Kicsiny engedelmesen jön utánunk. – Csak nem az utolsó, Irma néni? – szóltak le a szekerekről. – De bizony, az utolsó – mondta nagyanyám hangtalanul.”

Mielőtt végképp eltűnt volna életünkből a vörös Kicsiny, még egy utolsó képpel belemarta magát az emlékezetünkbe. A dolgozat zárójelenetében, mint a valóságban is: egymás mellé láncolt teheneket visz a teherautó. Nagyapám kint ül a ház előtt, és nézi, tágra nyílt szemmel nézi a kocsiba zsúfolt, szarvuknál kikötött állatokat. Az egyik tehénben felismeri Kicsinyt. Felemeli a botját, úgy integet neki. Beszél hozzá. Nemigen értem a hangját, de tudom, neki szól. Nagyanyám mellette áll. Sírnak. “Egymásra néztek, és most érezték csak igazán, hogy mennyire egyedül maradtak.”

A járom hamar lekerül az istálló faláról. Valamelyikünk felemeli a szekér rúdját, az állatok a rúd mellé állnak, nagyanyám nyakukra igazítja a jármot, megint másvalaki helyére szúrja a járomszöget. Az ülésdeszkára felkerül a pokróc vagy nagyapám napszítta sárga kiskabátja. A kútból, a páfrány koszorúzta kút hideg vizéből megtöltjük a kaviccsal csörgő korsót. A szerszámok a kocsiderékban, mi óvatosan mellé ülünk, s már indulhatunk is.

Gyönyörű mozgása van az állatoknak. Hátsó lapockacsontjuk ritmusra himbálja farukat, fejük elöl minden lépésnél leereszkedik, majd felcsapódik, hasuk kileng. Lucernáért és lóheréért megyünk a lócsi útra. Útközben szekerekkel találkozunk, falubeliekkel. Nagyapám görbe meggyfa ostora felemelkedik az üdvözléskor. Az ostor szíját nem használja ütésre, inkább csak ráhelyezi a csomóra kötött bőrszíjat a tehenek hátára, s annak súlyára tér ki jobbra vagy balra az állat. – Hiík-hóhe-hiík, hiík – hallom nagyapám hangját, amint fordul a szekér a dűlők irányába. Földhányásra hajtunk vigyázatlanul, a jobb kerék elöl egészen a magasba emelkedik, a lőcs felnyomja a szekéroldalt, billen a kocsiderék. Mi hangosan kacagva hullunk egymásra, nagyanyám ijedten hátranéz, nem esett-e valamelyikünk a kaszába. De nem, nem történt semmi, a kocsi visszatér az út kijárt kerékvágásába, nem is fordulna fel soha, remek alkotmány, s elöl, az ülésdeszkán nagyanyám megengedi a fejkendőjét. Megérkeztünk. Nagyapám szélesen suhintva kaszál, dől a takarmánynak való lóhere, lucerna.

Szorgalmasan hordjuk a szekérbe, de nagymamát nem lehet megelőzni, aki két gereblye közé fogja a zöld boglyát, úgy viszi. A fűbe állított és kabáttal letakart bugyagos korsót jóízűen húzzuk meg, hűvös vize mennyei forrás. Dél van, mire hazaérünk a púposra rakott szekérrel. Gyors ebéd, darás tészta uborkasalátával a kedvencünk.

A falu határában a Répce folyó kettévált, egyik ágát, a nagyobb medrűt nagy Répcének, a kisebbet kis Répcének hívták, s ott, ahol a kettő ismét találkozott, Összefolyásnak. A nagy Répcén malmot emeltek, arányos testű, méltósággal bíró épületet.

Az elme minden furfangos, ötletes találmányát itt egybegyűjtve, működés közben megcsodálhatta a bámészkodó. A forgó, kattogó kerekek, a kerekek közötti áttételek rafinált megoldásai rabul ejtették az embert. Hosszú, csattogó bőrszíjak vitték át a mozgást egyik kerékről a másikra, s jóllehet egyetlen erő hozta működésbe a rendszert, a különböző nagyságú alkatrészek eltérő mozgásukkal mintha külön életet éltek volna. Mind a mai napig így képzelem el Az ember tragédiájának Teremtés-jelenetét.

Hogy ez a remek szerkezet “nem járt el tengelyén” az idő bemérhető határáig, abban az a lapos, szavakkal eléggé el nem ítélhető korlátolt intézkedés játszott szerepet, melynek eredményeként a malmot többi társával együtt a ’60-as évek végén lebontották. – Gazdaságtalan volt már – szajkózták –, nem felelt meg az igényeknek.

Ültek az emberek a létra fokain, a székeken, a malomajtó küszöbén, lógó csontos kezük a kötényükbe hullott, és beszélgettek. Soha annyi szépségben megöregedett arc, tiszta, érdeklődő tekintet nem vett körbe, mint akkor, ott a malomszobában. A lassan kimondott szavak, a szavakat dallamosra formáló magánhangzók nyitódó diftongusos kiejtése édesen belefészkelte magát a fülünkbe.

Fehéren, lisztporosan toltuk haza a zsákokat, néha többet is egyszerre, oldalt őrködve felettük, nehogy leessenek. Aztán lisztporos testünkkel ugyanazon az úton vissza a Répcére.

Egy még szomorúbb emléket is tartogatott a Répce. Eltűnt egy férfi a szomszédos faluból, napok óta nem találták. Gallyakat, uszadék fát halászgatott ki a folyóból, ezeket hazavitte, kiszárította téli tüzelőnek. Elterjedt a hír, hogy a Répcébe fulladt. Felhúzták a zsilipeket. Pereg előttem a képsor, mint egy tegnap látott filmjelenet. Mit sem sejtve futunk elöl öcséimmel a Répce szeszélyesen kanyargó, parti füzekkel, nyárfákkal buján zöldellő partján. A fél falu apraja-nagyja mögöttünk. Kezükben hosszú pózna, némelyikük csáklyát szorongat. A víz sárgás, nemrég esett. Van, aki beleáll derékig a folyóba, póznával tapogatja a meder alját. Főleg a part közeli fák gyökérzetét kotorják át tüzetesen, ott akadhat fenn legjobban a halott. Még mindig nem gondolunk semmi rosszra, szaladunk továbbra is előre. Már a szomszéd falu határában járunk, apánk mögöttünk. A Répce egyik kanyarjában seszínű ruhadarabot ringat a víz. Levegő szorult alá, olyan, mint egy leeresztett luftballon. Szólunk édesapámnak, aki odainti az egyik csáklyás embert. – Á, ez csak egy esőkabát! – mondja a férfi, de azért csáklyája hegyét beléakasztja a ruhadarabba. A nyél megfeszül, remeg a kezében, íve van már, mint egy horgászbotnak, s a csáklya végén ott lóg a szerencsétlenül járt férfi. A feje, a karja lesz látható, alsó teste a víz alatt. Valaki bemegy a folyóba, kötelet kötnek a hulla derekára, és kihúzzák a partra. Olyan a füvön a holttest, mint egy talpazatáról leszerelt bronzszobor. Mindene fekete, a haja, ruhája, az egész merev teste, két karját védekezőn maga elé tartja, egyik lábát magasan felhúzza. Az élmény émelyítő, napokig a foglya vagyok.

Vizes felsőtesttel slattyogunk haza a fürdésekből. Útközben a malomudvaron felmászunk a szederfára (errefelé így hívják az eperfát), s teli marokkal tömjük szánkba a mézédes gyümölcsöt.

Mint a finoman zsírozott köszörűnek, olyan könnyű először a hajtása a szecskavágónak. Aztán amint megjelenik a kerék pengéje alatt a kukorica- vagy napraforgószár, úgy lassul le a kar mozgása, kínnal keserves, nehéz munkává válik a hajtás. Persze ez is virtus dolga, ki bírja szusszal, ki tud végighajtani akár több adagot is egymás után. Az mindenesetre nagyon jó érzés, amikor elfogy a kukoricaszár az adagolóvályúban, s a vaskerék forgása megiramodik.

Hátra-hátracsapva fejüket figyelik igyekezetünket a tehenek, versenyt bőgnek a jászol előtt, míg a friss, aprított takarmány eléjük nem kerül.

Kint megnyikordul a kapuajtó. A szomszéd jön be két vödörrel a kezében, vizet vesz a kútról. Ő lesz az, aki majd kölcsönadja igavonásra a szimentálit, amikor már elfogynak a tehenek a vörös Kicsiny mellől. Nagyapám előjön az istállóból, cigarettával kínálja a vendéget. Géza bácsi mosolyog, köténye alól, nadrágja zsebéből előveszi dózniját, fedelét felkattintja: jobban esik a saját sodrású. Beszélgetnek. Alkonyodik.

Lassan véget ér nyári szabadságunk utolsó napja. Másnap utazunk. Nagyanyám megfeji a teheneket, mi ott állunk az állatok mellett, lapogatjuk a hátukat, farukat, búcsúzkodunk. Szemünk nedves. Már nem ízlik a vacsora. Rosszul alszunk. Kora reggel nagyapám előtt toporgunk. Nyeljük a könnyeinket. – Bucsukor itt vagyunk – szepegjük. Rövid u-val mondjuk “bucsu”, mint az itteniek.

Fekszem a strandon. Kevesen vagyunk, két medence az egész. Van lángos, kóla, palacsinta, kabinsor. Öt szál zuhany. Úszómester, hűs kő a vécében.

A fiatalok többre vágynak. Itt nincs monokini sem. Csúszda, mélyvíz – semmi. Langyos és meleg medence a választék. Két centivel indul, mellmagasságig ér ott, ahol a merészebbek ugranak. Kölykök, tizenkét-tizenhárom évesek lehetnek. Nem izgatja őket a tábla, mely tiltásokkal teli. Lóci imád idejárni. Neki elég ez, amit itt talál. Büszke, hogy tud úszni. Nem tud, de ahol leér a lába, ott biztonságban érzi magát. Nagy levegőt vesz, csukja szemét, orrát fogja, s látványosan eltűnik. Aztán prüszkölve felbukkan, nevet, anya, tudok úszni, kiált, integet, nagyot ugrik előre, hasast, borogatja a kisebbeket, és a felnőttektől nem kér elnézést, mintha nem érezné, ormótlan mellek, hasak, combok, hátak áldozatai produkciójának. Gyerek, csillapítom emelkedő vérnyomásomat.

Lánykoromban imádtam napfürdőzni. Süttetni magam órákon át. Feküdni, mozdulatlanul, tízpercenként fordulva csak hasról hátra, s vissza. Lehetőleg felső nélkül. Fontosnak tűnt, ne legyen fehér gyümölcs barna tálon a mellem. A bimbókra több krémet tettem. Anyajegyeim jelentős részét vélhetően ekkori leégéseimnek köszönhetem. Talán az ukrán atomerőmű robbanása is segített, hogy elhallgatták a tragédiát, és a magyar állam sem tett semmit, hogy figyelmeztesse a lakosságot, óvakodni a naptól, mert halálos vége lehet. Soha annyi salátát nem adtak a menzán, mint akkor.

Juhász Ancsa a Nagyerdőn lakott. Társasházban. A tetőt úgy alakították ki, hogy lehetett fent napozni. Még zuhany is volt. Mentünk, plédekkel, törülközővel, hárman-négyen, magunkra zártuk az ajtót. Ancsa levette a bugyiját is. Előttem feküdt, ha terpesztett, beláttam a köldökéig. Néha zörögtek, olyankor hasra fordultunk, valaki felállt, takarva bájait odatipegett, fülelt, s csak akkor nyitotta ki, ha az illető kérés nélkül is szólt, ki az és miért jött. Rendszerint középkorú hölgyek érkeztek. Csak néha teregetni, főleg napozni akartak ők is. Láttam, hogy libeg mellük, ahogy hajlonganak a szégyen legcsekélyebb jele nélkül. Ráncok, gyér szőrzet, hordónyi has. Formátlan ikonok. Az én sorsom is ez? – sikoltott fel tudatom mélyén a kérdés. Akkoriban éltem-haltam Földes Lászlóért. Éppen ilyen sorsod lesz – jajdult Hobo ajkán Ginsberg szövegfoszlánya.

Régi korok hölgyei előnyben részesítették a fehér bőrt. Mi, akik a csokoládéárnyalatok elkötelezett hívei voltunk, nem értettük, sápadt arcra, takart karra miért is lehetne büszke az ember. Aztán hogy kifutottak kezemből az évek, a kilókkal a harc kilátástalanná vált, és a bőrömre hiába kentem krémek tégelyeit tucatszám, s a felszínt barna, szapora pöttyök éktelenítették el, kezdett derengeni. A nap ellenség is, nem csupán atyja az életnek. A napszél heve az idegrendszert gyötri. A lyukas ózonrétegen át káros sugárzás érkezik. Pucéron állunk a csillagrendszerekkel szemben. Védtelen célpontok, jelentőség nélkül.

A jobbágyok, a parasztok átadták magukat a napnak. Nagyapám nyaka színe is mindig a mélyvörös és a fekete között ingadozott. Repedezett volt, akár a szikes hortobágyi talaj. Ha száz évig él, bőrrák marja le talán. Így a tüdőembólia vitte el. Bár egészségesen élt és étkezett – napi tíz-tizenkét óra munka isten ege alatt, tészta, krumpli, hagyma, szalonna, pálinka reggel-délben-este, a köztes időkben bor, s erős cigaretta, füstszűrő nélkül, napi húsz-harminc szál –, szervezete megsínylette azt a hetven évet, amit e földön töltött. Hitt Istenben, mert ha káromkodva emlegette nevét, utána hamar keresztet vetett és fújtatott. Nagyanyám ezért a háta mögött mindig vén bikának emlegette. Gondolom, haragos természetére célzott.

Ma már nehéz lenne kivonszolni az árnyékból. A könyvek is elmaradtak. Lóci mellett nem lehet. Ha összefutok néha a csajokkal, lesnek döbbent képpel, hogy hanyagolom az aranybarna ideált. Mondom, féltem a bundámat. Nevetnek, kérdik, miért nem edzek. Szoliban. Mehetsz télen is, hadd higgyék a pasik, most jöttél a Kanári-szigetekről, kuncog Ancsa.

Edzés? Szolárium? Soha. Túl sok időt töltök a magam kockáiban és hasábjaiban, hogy elviselnék további zárt tereket, percekre akár. Talán a filmek is segítettek látens fóbiám kialakulásában. Guy Ritchie még nem volt Madonna férje, amikor orrba vágta a világot. A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső. Ott esik meg az egyik peches szereplővel, hogy míg a kabinban fekszik, rátörnek, fixálják helyzetét, és tekernek a pótméteren. Pirítós lesz belőle. Múmia, száraz emberkeksz. Tudom, csak film. Mégsem vonz ez az eshetőség.

Kultuszfilm. Főszereplője Ewan McGregor, a színészkirály, akit láttam már Greenway Párnakönyvében hosszú hajjal, öltönyben, és mezítelen farokkal is. Sokáig halálra ítélt kábítószeresként élt tudatomban, aztán megértettem: játszik. Csak az első élmény után hónapokkal esett le: a filmből Bugby, a bajszos bunkó nem más, mint a magamutogató brit munkásbrigád agya, Robert Carlyle. Az Alul semmi sztárja. Egyike azoknak, akik megmutatták az amerikai celluloid-dílereknek, hogy Európa egyszerűen jobb. A pénz kevesebb, a lélek több. Nem utolsó szempont.

Függés. Reszketni érte. Tudom, hogy akaratomat lerombolom általa, mégis, képtelen vagyok nemet mondani. Az én függőségem tárgya barna. Nem bódít, hanem lódít, az elviselhetetlen valóságból az elviselhető valóságba. Azonnal. Csokoládé bármikor jöhet. Nincs korlát. A nikotin, a koffein, az alkohol és a mértéktelen boldogság-bevásárlások mellett talán a legfontosabb és legelterjedtebb drog. Veszélytelennek tűnik, holott csak részben az. Ha este a tévé elé fekszem, már remegek, ha tudom, üres minden polc. Volt már, hogy felöltöztem, s alig bírtam ki az első éjjel-nappali boltig. Közben Lóci aludt édesen. Ha felriad, felfedezi, egyedül van, ki tudja, mi történhetett volna. Mégis képtelen voltam gondolkodás nélkül kosaramba dobni az elsőt, amit megfogtam. Válogatni kell. Ár és méret szerint. Más íz kell, ha kosztümös, más, ha kozmikus, más, ha horror a menü. Lehet apró szeletke, tábla, üvegben krém, választhatom a legolcsóbb tortabevonót, ha két kanál tejben felolvasztom, és forrón, tejszínnel tálalom. A mogyoróról le lehet szopogatni, s utóbb fogyasztani azt. A kis kockákról – Melba!, ananászos és narancs ízekben – leenni az oldalakat jelentő táblákat, míg marad a töltelék, s akkor azt szétkenni a nyelven. A változatok száma meglehetős. Fontos döntést hoz, aki édességet vásárol. Édesség a cukor is: de az a délelőttök desszertje.

Most is zabálok. Ezt nem lehet szebben mondani. Lassan tépem le a papírt, várok, az alufóliában rettegő olvadt massza mikor érti meg, nincs tovább. Lóci labdázik éppen, kék gumilabda, idétlen állatkákkal. Lesem, néz-e ide. Kétfelé hajtom az ezüstpapírt, és benyomom a képembe a két és fél dekás csokit. Rumos diónak írták, köze sincs hozzá. Barna kezemre légy száll, kénytelen vagyok feltápászkodni. Legszívesebben a lábmosóba öblíteném, ám ahogy felfedezem, nem csupán levelek és termetes fekete rovartetemek sodródnak, de bőrdarabkák is, vállalom a távolságot. Elballagok a vécéig. Hideg a kő, próbálok nem ráereszkedni a kétes tisztaságú ülőkére. Fa, ki tudja, hány réteg lakk próbálja leplezni, micsoda fertőzések nyüzsöghetnek e fedélen.

Két percet sem voltam távol, de Lócit keresnem kell. Meresztem a szemem, míg észreveszem borzos kobakját. Őrjöng. Ideje pihennie, döntök. Esze ágában sincs, de nem engedek. Minden évben ez van. Mire kivonszolja magát, a durva beton felsebzi a talpát, ölben kell cipelnem, különben ordít, képtelen ráállni.

Lóci az egyetlen férfi az életemben. Ha volna munkahelyem, nem csak munkám, nem zárnám ki teljességgel a férfinépet. (Apámat nem számítom.) Tetszene vagy sem, közösködnöm kellene a hímekkel. Nem Lóci apja miatt viselem nehezen a hapsikat. Az régi ügy, nincs már. Mozaik ez. A szaguk rendben van, ha mosdanak, és nem csak illatosító pacsulit kennek magukra, hanem dezodort is. Ha nem göndörödik ki a szőr a két legfelső, nyitott gomb felett, szintén nem zavar. Szeretem, ha egy férfi kedves, anélkül hogy arra kellene gondolnom, le akar fektetni. Hogy utána elfelejtsen. Gyorsabban, ahogy megszabadul az óvszertől, amihez normális körülmények között ragaszkodom. Kevesen vannak, akik nem kezdenek el esküdözni, hogy bennük meg lehet bízni. Én senkiben sem bízom. Sem férfiban, sem nőben. Magamban sem. A hímek külön fajt alkotnak. Más a gondolkodásuk, mint az enyém.

Tudom, néznek engem is. Nem látszik rajtam az idő, ha csak felületesen bámulnak meg. Nyáron, építkezések közelében szoktak fütyülni is. Nem dob fel. Nem érzem magam sem vadászkutyának, sem versenylónak.

A strandon a legdöbbenetesebb produkciókat lehet látni. Ez még hagyján, két medence partjára nem törekednek a vérmacsók. De itt is látni műtetoválásokkal batikolt bőrű alakokat. Úgy igazgatják a szerszámot, hogy nagyobbnak hasson. Míg el nem felejtkeznek róla, feszengve, behúzott hassal járnak. De három-négy sör után csökken a jelentősége a pocaknak. Életbe lép az eredendő hős ideája. Mintha a vonzó és a férfi egymás szinonimái lennének. Holott törékenyek. Az evolúció sokáig harcra kényszerítette őket. Idegrendszerük azonban nem állt be arra, hogy teljesíteni hosszan is képesek legyenek. Ők akarták, hogy az élet legyen vér és küzdelem. Csak azt felejtették el, hogy a kardot le lehet tenni, de a telefont nehezebben. Eltelt néhány ezer év a hiteles vadászatok és a globalizáció között.

Szemben tipikus apuka pancsol. Két gyerekre ügyel. Aranyos kislány, heves vérmérséklettel áldott vagy vert fiú. Négy- és hatévesek lehetnek. A férfi büszke rájuk, egyértelműen. Nincsenek durva vonásai, de kissé jellegtelen a nézése. A haja szőkésbarna, szemét hunyorogva rejti. Üldögél a lépcsőn. Láthatóan egyébre sem vágyik, mint ledőlni és aludni. Míg valaki más gondjaiba veszi csemetéit, akik fáradhatatlanul csapkodnak. A leeresztett szemhéj azonban álca. A pupilla vadul forog. Érzem, pillantásaival rajtam is végigsuhint. Diszkréten csinálja. Nem időz túl sokat egy-egy porcikámon, percek is eltelnek, míg ismét érzem: néz. Addig nyilván másokon legelteti szemét. Őszintén szólva, ha egyedül süttetné magát, talán még éreznék is halvány késztetést, hogy a közelében szárítkozzak. Így azonban eszem ágában sincs. Lepényhal volnék csupán tányérján. Ha lenne kedve, kóstolgatna, különben határozott mozdulattal seperne a hulladékgyűjtőbe. Ha jönne az asszony, s redőzne homloka.

Lóci szomjas. Aztán, hogy kicsalogatom, közli, éhes. Sorolom a választékot, próbálva irányítani igényeit, válassza a lángost, fokhagymásan, sóval. Nem szeretem, nyafog. Nem hatja meg a sajt sem. A tejföl és sajt verzióját nem is említem. Rablás. Duplája az üresnek. S legyünk őszinték: kis maréknyi zsíros liszt. Lóci palacsintát kér. Strandon kapni a legcsinosabbakat. Csipkefüggöny nincs ilyen áttetsző. Kávéskanálnyi töltelék, rá porcukor. Darabra adják. Hogy is másképpen. Kiegyezünk két üres lángosban, s két palacsintában. Az utóbbi a desszert lesz, állapítja meg Lóci. Mostanában nagyon rászokott erre a kifejezésre. Az iskola miatt is. Sokat küszködött szeptemberben. Büntetéssel nem mentem semmire, hogy formáljam jellemét, maradt a jutalom. Lóci szeret enni. Lassan, élvezettel marcangolja szét az ételt. A környezet rosszul van, de ez nem zavarja. Áhítattal falja a morzsányira tépkedett kenyeret a cafatokra csipkedett párizsival. Manna nem lehetett ilyen vonzó soha. Azt mondtam: ha nincs panasz, veszünk valamit, amit te választasz. Háromfélét sorolok, abból egyet. Ha vitázol, semmit nem kapsz. Ha otthon is gördülékenyen mennek a dolgok, vacsora után a tiéd. Áll az alku? Állt. Mindössze anyagilag bírtam nehezen a tempót. Nem keresek sokat. Arra elég, hogy egy-egy játékot vegyek neki, ruhát, ha kell, legyen mit enni, ha odafigyelek a vásárlásnál. Számlákra, rezsire anyáék nélkül nem is lenne elég. Az élet már csak ilyen. A függetlenségért fizetni kell. Párban feleződnek a terhek, magányosan duplázódnak.

Hátrasétálunk a játszótérre. Padot választunk, kezébe nyomom a lángost. Azonnal elejti. Tudhattam volna, ez lesz. Megmondta, hogy nem kér. Képen vágom, ordít. Elkapom a karját, szorítom eszelősen, másik kezemmel befogom a száját, s akár gyilkos vipera, sziszegek, hagyja abba, mert megfojtom. Nem tudom, mennyi idő telik el, csak remélni merem, nincs a közelben senki. Szeretném megsajnálni, de képtelen vagyok lenyomni magamban a vérszomjas vadat. Semmibe nem került volna kinyögni annyit, bocsánat, anya, és nem az arcomba röhögni. Akkor nem tehettem volna semmit. Próbálom ezt elmagyarázni neki. Levegő után kapkodok, aztán hirtelen, magam sem értem, sírni kezdek. Sírunk, közben a másik lángos és a két palacsinta is leszánkázik. Ezen már csak röhögni érdemes. A helyzet menthetetlen, de az ebéddel még lehet valamit kezdeni. A lángosnak kitépem a belét, a gilisztányi palacsintáról meg letekerek – csak óvatosan – fél fordulatnyit. Könnyes szemmel faljuk a maradékot, és jókat nevetünk, ahogy fogunk között megcsikordul a por.

Később Lóci visszamegy a vízbe. Hogy, hogy nem, az apuka megint a közelemben terelgeti két kölykét. Tévednék? Nagyon néz. Egyre kevesebb gátlással. Láttam már filmet, ahol gyermekeiket egyedül nevelő nő és férfi bolondult egymásba. Ilyen azonban csak a tévében van. Nem hiszek a sorsban. Ez a férfi nem tűnik rossz figurának, de valami mégis taszít benne. Tunya tartása? Elvtelen önbizalma? Mintha érezné, mi jár a fejemben. Ha rajta múlik, e strand villa üres kertjévé változik, s dőre playboy, mást sem kell tennie, mint pezsgőt tölteni poharamba, hogy bódultan csiviteljem a fülébe, szeretem. Csakhogy nem vagyok ez a típus. Lóci, gyere, szólok a fiamnak. Kivételesen nincs hiszti. A forgó és a hinta csábítónak tűnik, a lába pedig vérzik.

A buszon bőrömön érzem a víz illatát. Mehetnénk gyalog is, de fáradt vagyok, Lóciról nem is beszélve. Alig négy megálló, de lélegzése egészen egyenletesnek hat. Nem örülnék, ha elaludna az ölemben és ordítva riadna. Lóci, mit vacsoráznál, kérdezem, hátha kizökken a transzból. Tejberizset, közli. Sem tej nincs otthon, sem rizs, ugyanis ma kellett volna boltba mennünk. Ha szerencsém van, kiegyezik mással, ha nincs, folytatódik Ofélia őrülési jelenete és a gyerekgyilkos históriája, melynek a végén mindenki koporsóba kerül. Remélem, a sírkőre lehet majd vetíteni. Csak azt kérem, ne a Jane Eyre legyen műsoron, nehezen viselem, ha ártatlan lánykákat bántanak megátalkodott nevelők.