A levélíró Fodor András*

Van Fodor András Reményfutam című kötetében egy kétrészes vers:¹

A versben megidézett kép minden mozzanata hiteles. A költő felesége, Fodor Andrásné, Sárika írja férjéről: “Szeretett levelet írni – mindig kézírással.” És a kézzel megírt levelek mennyiségére vonatkozó célzás sem túlzás: Fodor András valóban naponta – mit naponta!, éjszaka, hajnali három-négy óráig – megírt “ötven-hatvan” levelet. A karácsonyi ünnepek előtt egy 1978. december 23-án kelt levelében olvassuk: “Egy hete kijöttem a kórházból és elég jól érzem magamat. Nem is árt most egy kis kényszer-pihenő, hiszen csak levelet több mint százat kellett írnom ezekben a napokban.”

A levél sajátos, intim, bensőséges irodalmi műfaj. A napló rokona. Ez is keltezéssel ellátott írásmű, amely a pillanatnyi eseményekhez, a napi történésekhez kapcsolódik, azokat rögzíti, azokhoz fűz személyes reflexiókat. De a levél és a napló különbözik is egymástól. A napló az “örökkévalóságnak”, szerényebben fogalmazva: a jövőnek szól, és följegyzéseit többnyire csak a naplóíró szeretné idővel újraolvasni. A levél “közönsége” is egyetlen ember, de az nem a levélíró, hanem a címzett, aki a levél szövegét keletkezése után azonnal megismeri. A napló is, a levél is akkor válik publikussá, akkor kerül szélesebb olvasóközönség elé, ha több példányban, nyomtatásban kiadják, de ez többnyire a szöveg megszületésétől távolabbi jövő, leginkább a napló-, illetve a levélíró halála utáni idő.

A naplóírót és a levélírót a diktatúrákban egyaránt az önkorlátozás fenyegeti. A naplóíró helyzete a könnyebb: a naplót titokban lehet írni, a naplót el lehet rejteni, a naplót “csak” a házkutatás, az elkobzás veszélye fenyegeti. A levél sorsa kockázatosabb. Megírása után már másod- vagy harmadnap a címzett lakhelyén a posta mellett működő, “különleges feladatokkal” megbízott szervezet embereinek a szeme elé kerülhet. Feladóját is, címzettjét is a levél veszélybe sodorhatja. Ennek Fodor András a hatvanas évek közepétől minden bizonnyal tudatában volt.

A napló talán továbbélő műfaj marad, naptári följegyzések bizonyára a jövőben is születnek. De a levelet a különféle technikai találmányok, a telefon, a mobiltelefon, az SMS-üzenet, az e-mail és a kényelemre hajló gyarló emberi természet minden bizonnyal kiszorítja, fölöslegessé teszi.

Fodor András a XX. századi magyar irodalom talán utolsó nagy levélírója volt. Levélírói munkássága a magyar régiségben Kazinczy Ferenc hatalmas teljesítményéhez mérhető. Kortársaijesítményéhez mérhető. Kortársaieth László levelezéséhez hasonlítható, akik azonban nála hosszabb időt éltek.

Honnan a levelek nagy száma? Mi a forrása Fodor András széles körű, kiterjedt levelezésének. Egyrészt az alkati ráhangoltság, az emberi kapcsolatok megteremtésének és ápolásának az igénye. Fodor András hitt a barátság, a segítés, az egymásra figyelés szükségességében, az élő- és az írott szó erejében. “Vidéki” ember volt: életének első tizennyolc évét Somogyban töltötte, de a vidéken élő ember hátrányos helyzetét, magára hagyatottságát, kapcsolathiányát akkor sem felejtette el, amikor a fővárosba költözött. Másrészt a levelek nagy számát indokolja Fodor András sokirányú elfoglaltsága, a különféle intézményekben, folyóirat-szerkesztőségekben, testületekben betöltött tisztsége, vállalt szerepe. Futár, staféta, úton járó, közvetítő, az emberi kapcsolatokat csomózó író volt. Amiről Merkúr halála című, Fábián Zoltán emlékének ajánlott versében ír, rá is érvényes, önmagáról is elmondhatta volna:²

Fodor András a kilencvenes évek elején cikkeiből összeállított egy tanulmánykötetet, A révkalauz lámpáit.³ A könyv címe találó. Fodor András “révkalauz” is volt: fölfedezett, kritikával, lektori ajánlással, irodalmi est bevezetőjével támogatta pályatársait, elsősorban a költőket, idősebb írók műveit, nemzedéktársainak könyveit, elsőkötetes szerzők bemutatkozását, regionális antológiákat. A kötetnek Ágh Istvántól Katona Juditig és Kemény Gézától Törő Istvánig negyvenöt “hőse” van, továbbá a könyvben hat vidéki antológiával foglalkozik. A kötet közvetve, indirekt módon sejteti azt a kapcsolatrendszert, azt a szövevényes hálót, amelyben Fodor András élt, és ami kiterjedt levelezését inspirálta.

Ezúttal Fodor András levelezéséből két levélcsomót veszünk a kezünkbe, és ezek alapján próbáljuk fölidézni, jellemezni a levélírót, valamint Fodor András és a címzettek kapcsolatát. A levélcsomók kiválasztása látszólag a véletlen műve, ám e levelezések vizsgálatát az teszi lehetővé és egyben szükségessé, hogy ezek azok a levelek, amelyek Fodor András levelesládájából ma hozzáférhetőek, mert nyomtatásban megjelentek. Az egyik címzett Fodor András pályatársai közül egy olyan kismester, poeta minor, aki kellő arányérzékkel önmagát így jellemzi: “Tudom, nem voltam, ma sem vagyok s még később sem leszek nagyon fontos ember”: a versíró Barcs János. A másik címzett a XX. századi magyar irodalom legjelentősebb szellemi kisugárzású alakja, gondolkodója, regény- és drámaírója, az “ember és szerep” harmóniáját megteremtő “kísérletező ember”: Németh László.

A Fodor András és Barcs János levelezését tartalmazó könyvet maga Barcs János rendezte sajtó alá és szerkesztette.⁴ Az olyan levelezés-kiadványokat kedvelem, amelyekben az oda-vissza váltott levelek egyaránt olvashatók. Ebben a könyvben a levelek száma aránytalanul oszlik meg: itt Fodor Andrástól 112 levelet (levelezőlapot, képeslapot, meghívót) olvashatunk, ezzel szemben Barcs Jánostól mindössze 10 levelet találunk. (Az aránytalanságot talán a leveleket publikáló Barcs rokonszenves szerénysége magyarázza.) A cím után jelzett harmincéves időhatár – 1967–1997 – kissé sántít, mert bár Barcs János Fodor Andrásnak írt első levele valóban 1967-ben kelt, de ezt követően a Fodor Andrástól származó első dokumentum csak öt évvel későbbi, és az is egy könyvküldeményt kísérő mondat. Ugyanabban az évben – 1972-ben – aztán megszületik a Barcs Jánosnak írt első Fodor András levél, és ezt követi majd a többi.

Milyennek ismerjük meg a könyvből a levélíró Fodor Andrást?

A költő bizalmának elnyeréséhez a legkedvezőbb alap a közös szülőföld. Barcs (eredeti neve: Kampf) János 1927-ben született a somogyi, Dráva menti településen, Barcson. Első levelének első mondata: “Mint ugyancsak somogyi születésű ember, arra kérem Önt, hogy a mellékelt verseimről véleményt mondani szíveskedjen.” Egy ilyen levél kézhezvétele után mit tehet egy már jelentős, több kötettel bíró, különféle irodalmi díjakkal kitüntetett költő? Legyint, és papírkosárba dobja a küldeményt. Vagy udvariasan válaszol pár sorban: sajnos, nem ér rá, és azt tanácsolja, forduljon az irodalmi folyóiratok szerkesztőségéhez, anynyi van belőlük, tőlük kérjen írásaira véleményt, és a jövőben mindenképpen kerülje el, hagyja békén. Ehelyett a kötetben szereplő első Fodor András-levél arról tanúskodik, hogy Barcs egy újabb küldeményét nemcsak kézbe veszi, elolvassa, megköszöni, hanem válaszol is, a verscsomó négy darabját részletesen elemzi, bírál és tanácsokat ad. Persze van Fodor Andrásban tartózkodás és méltóság is: a magázó hang az első Barcs-levél után csak hét évre válik meghittebbé, tegezővé.

A levelekből egyre többet tudunk meg Fodor András mindennapi életéről, kötöttségeiről, köznapi elfoglaltságairól, emberi kapcsolatairól. Munkahelye az Országos Széchényi Könyvtár. Évekig az Írószövetség választmányának, majd elnökségének tagja. Részt vesz a Kortárs, az Új Könyvek, a kaposvári Somogy, a békéscsabai Új Aurora szerkesztésében. Szívügye a Berzsenyi Társaság munkája. Szervezi a Fészek Klub különféle sorozatait, műsorokat állít össze, irodalmi esteket vezet be, gyakran még a színészek kezébe adott szövegeket is ő másolja, és betű szerint egyezteti. Szerepel a számára rendezett író-olvasó találkozókon és a különféle hivatalos tanácskozásokon. Utazik vidékre és külföldre, ezekben az években jár Görögországban, Spanyolországban, Moszkvában és Varsóban. Emléktáblát avat és koszorúz. Temetésen mond búcsúztatót. Kéziratos köteteket lektorál és ajánl a kiadóknak. Antológiákat szerkeszt és véleményez. Íróknak ösztöndíjat szerez. Közbenjár, segít, támogat, levelez…

Fodor András kiváló költőpedagógus. Tapintatos. A kapott versgyűjteményből mindig ki tudja választani azt a néhány írást, ami jobb, sikerültebb a többinél, amit ki lehet emelni. A dicséretet hatásosabb nevelési eszköznek tartja és alkalmazza, mint az elmarasztalást. Értékelésében csak ezeket a kategóriákat használja: jó, közepes, gyengébb. A rossz, hitvány, eldobni való minősítést nem ismeri. A jó verssel kapcsolatos igénye az őszinteség, az eredetiség, a formai tökéletesség. Amit Barcs János verseiben kifogásol, az a tudatosság hiánya, a pátosz, az érzelmesség, a formai lazaság, a konvencionális nyelv- és képhasználat. Még a jobb versek esetében is rendszeresen javítást, ritmikai, rímelési, nyelvi korrekciót javasol, néhol sorok, strófák elhagyását, vagy az egész verstest átdolgozását, s ha tanácsa eredménytelen, maga javít a szövegbe. Mintha az idő előrehaladtával nőne a Barcs János verseivel szembeni igényessége. Kapcsolatuk kezdetén a levelekben a dicséret a több, később egyre több hibára mutat rá. “A fő baj továbbra is az Veled, hogy nem tudod, mikor írsz jót, jobbat, mikor gyengébbet. A most küldött három vers például a legutóbbi publikációid után sokkal rosszabb képet mutatna Rólad; ezekben elemi hibák, formai és ízlésficamok vannak” – írja 1982-ben.

Fodor Andrást az írás mögött a személyiség is érdekli, és a tanácsra, segítségre szoruló társat az emberi kapcsolatok sűrűjében is igyekszik eligazítani. A diplomatikus megoldások és nem a konfrontáció híve. Amikor versének “plagizálása” miatt háborog Barcs, türelemre és csendre inti. Amikor Barcs verséből kicsap az indulat, arra figyelmezteti, hogy a politikai düh nem elegendő a jó vershez. Amikor Barcs ok nélkül ismét vádaskodik valaki ellen, Fodor arra emlékezteti, hogy már évekkel korábban is igaztalanul ítélkezett. “Vigyázz tehát, hogy az arányérzéket és önmagad megítélése dolgában a józanságot ne veszítsd el.”

Fodor András igyekezett segíteni Barcsnak a publikálásban is. Közvetítette írásait folyóiratokhoz (a Kortárshoz), kiadókhoz (a Mórához) próbált írói ösztöndíjat szerezni neki, beszerkesztette verseit antológiákba, prózai kísérleteit is elolvasta, ugyanakkor csak annál a folyóiratnál tudta nyilvánossághoz juttatni, ahol a versrovat vezetőjeként különleges tekintélye és befolyása volt, ez pedig a Kaposváron megjelenő folyóirat, a Somogy. Egyszer listát is készített a háborgó költőnek: húsz év alatt, 1987-ig, “mióta ott szerkesztősködöm”, huszonöt versét közölte a lapban.

Eleven, tevékeny, cselekvő ember. Tanult szakmája a kőművesség, de a vakolókanál forgatásánál fontosabbnak, élethivatásának a töltőtoll forgatását, a versírást tartja. “Bámulom aktivitásodat” – mondja róla Fodor András. Testes versküldeményeket ad postára, magánkiadásban versesköteteket jelentet meg, író-olvasó találkozókat, irodalmi-költői esteket szervez magának, sőt saját “fölfedezettjei”, “patronáltjai” vannak, akiket már ő nyeseget és ajánl közlésre. Mindemellett érzékeny, sérülékeny, könnyen csalódó ember. Ezt jóhiszeműsége éppúgy kiválthatja, mint túlzott önérzetessége, az önismeret hiánya. Ambicionálja az írószövetségi tagságot, a megjelenést, az anyagi támogatást, s ha nem kapja meg, nehezen viseli el a kudarcot. Nyilván a levelek kiadása is neki volt fontos. A levelezéshez írt kétoldalnyi előszóban tizenötször írja le a barát, barátom, barátság, patrónusom szót.

Van egy vitathatatlanul rokonszenves vonása. Vállalja a bírálatot, elfogadja a kritikát. A hozzá írt leveleket hiánytalanul, kipontozás nélkül közli, pedig alkalmankint kemény szavak is olvashatók azokban. A könyvről írt ismertetésében Csűrös Miklós is ezt emeli ki: “A levelek, versek, dedikációk és fényképek abban a szoros értelemben irodalomtörténeti értékűek, hogy a személyes, magánéletbeli dolgokról ritkán esik szó bennük, annál több a kulturális életről, a folyóiratok (különösen a Somogy) ügyeiről, valamint Barcs János költészetéről – Fodor olvasatának tükrében.”⁵ Mivel a levelezésben sok az olyan utalás, célzás, hivatkozás, amely csak a két levélíró, esetleg a kortársak előtt ismert, jó lett volna, ha a sajtó alá rendező a leveleket magyarázó jegyzetekkel látja el. Végtére is egy ilyen kiadvány nemcsak a közvetlenül érintettekhez, a kortársakhoz szól, a jövő irodalomtörténésze is forrásként szeretné használni.

A Fodor–Barcs-levelezést tartalmazó könyv címlapján egy fénykép látható. Ugyanez a fénykép nagyobb méretben megtalálható Fodor András Reményfutam című verseskötetének az élén. A fotó Fodor Andrást budapesti lakásában, íróasztala mögött ábrázolja. Talán szokatlan, hogy a költő, aki minden levelét kézzel írta, ezúttal írógép előtt ül. Viszont valami törvényszerű van abban, hogy a költő mögött a könyvespolcon, feje magasságában Németh László keretezett arcképe látható. Annak a Németh Lászlónak az arcképe, aki Fodor András számára – A szem hatalma című, Németh Lászlónak ajánlott verse szerint – példaember, “mester”, “lámpás fej”, aki “a mindent befogadni, mindent megérteni” életprogramra, “a tárulkozni vágyó tisztaságra” tanít. Ily módon – bármilyen nagy a távolság Barcs János és Németh László között – ez a Barcs könyvének címlapján látható fotó jelképesen mégis összeköti Fodor Andrást mindkét levelezőtársával.

Németh László 1949 utáni levelezése három vaskos kötetben 3838 dokumentumot tartalmaz.⁶ Ebből az egyik leghangsúlyosabb levélcsomó – bár nyilvánvalóan vannak hiányzó, elveszett darabok – a 80 tételes Németh László és Fodor András levelezés. A 80 levél (levelezőlap, képeslap) arányosan oszlik meg: 45 levelet Fodor András, 35 levelet Németh László írt. A levelekből két ember lelki, szellemi és írói kapcsolatának íve, története nagyszerűen kirajzolódik. Németh László Fodor Andrásnak írt első levele – melyben egy találkozás időpontjának megbeszélését ajánlja – 1956 nyarán kelt, de ekkor már évek óta személyesen ismerték egymást. Fodor egyik levelében Némethnek egy 1953-as, mellette történt megnyilatkozását (“fölfedezését”) nevezi sorsszerűnek. De Németh László iránti tisztelete még korábbi keletű: tizenhét éves kaposvári gimnazista volt, amikor Németh László írása először a kezébe került: “Amikor diákkoromban – már több mint 20 éve – a Minőség forradalmát olvasva először találkoztam Veled, úgy éreztem, mint aki egyik napról a másikra a neki rendelt atyai szív és szellem fényébe került. Boldog vagyok, hogy sorsomat azóta is nem szűnő fénnyel melegíti a Te létezésed” – írta 1967-ben. Fodor András egyik, tíz évvel korábbi könyvdedikációja a Józan reggel (1958) példányában már így vall: “Németh Lászlónak, az egyetlennek, akire gondolva mégis érdemes írónak lenni, hűséges szeretettel.”

Az 1901-ben született Németh László és az 1929-es Fodor András között mindvégig megmarad a nemzedéknyi, csaknem harminc év korkülönbség, de kapcsolatuk – a levelezés által dokumentált két évtizednyi idő alatt – egyre közvetlenebb, otthonosabb. Fodor András korán elveszített édesapja után valóban atyai szívet, barátot, fiúi szeretettel körülvett mestert talált az idősebb íróban, Németh László pedig, aki mindig eszméinek megértésére, továbbadására vágyott, értő és hűséges tanítványt kapott a fiatalabb pályatársban. A levelezés hangja egyre bensőségesebb. Kapcsolatuk érzelmi tartalmát, hőfokát a megszólítások és az aláírások változása jelzi. Németh Fodor Andrást eleinte “Kedves Barátom”-nak, “Kedves András”-nak, majd “Kedves Bandi”-nak, “Kedves Bandim”-nak szólítja, s leveleit eleinte “Németh László”-ként, “N. László”-ként, majd “Laci bátyád”-ként írja alá. Fodor András “distanciatartó tisztelete” az addigi magázás helyett egy 1960-as levélben fogadja el a fölajánlott tegezést, és szólítja ettől Némethet mindvégig “Laci bátyám”-nak. A kapcsolat alakulását a váltott üzenetek “műfaja” és terjedelme is jelzi: kezdetben Németh László levelezőlapot használ, majd leveleket ír, és Fodor András leveleinek a terjedelme is egyre nő. (Bizonyára ezek a levelek is azok közé tartoznak, amelyekről Fodor Andrásné azt írja, hogy férje “Olykor egy-egy bonyolultabb, fontosabb levelet előre megfogalmazott, átjavított, s a végleges formát választva, újból leírva postázta.”) A levélkapcsolat végén, a hetvenes évek elején, amikor Németh László egyre többet betegeskedik, kórházba kerül, az írásos üzenetváltások ismét megrövidülnek.

Fodor András egyik 1960-ban írt levelében időhiányra panaszkodik: “Szabad időm nagyon lecsökkent; zene és hasonló élvezetek iránti igényem viszont változatlan maradt. Ám ezeknél is több időbe kerül a barátság szenvedélye. Ez az, amiben legszívesebben elmerítkezem. Te bizonyosan megértesz, ha életem szinte legfontosabb spontán tevékenységének tekintem kapcsolataim ápolását, az egymáshoz méltó emberek összetartását.” Pontos és találó jellemzés. Legélesebben az emberi kapcsolatok fontosságát valló Fodor András portréja rajzolódik ki a levelezésből. Utazásokat szervez Sajkódra Németh László meglátogatására, s az utakra mindig társakat hív magával. Nemzedéktársai közül leggyakrabban Vekerdi Lászlót, egyetlen alkalomra a Hollandiában élő Kibédi Varga Áront, a fiatalabbak közül Lakatos Andrást. Németh László figyelmébe ajánlja Tóth Bálint kötetét, Bozay Attila zenéjét, Csűrös Miklós Gulyás Pál-tanulmányát. Pesti lakásán a modern szerzőket bemutató zenehallgatásokat szervez, melyeken nemzedéktársain kívül Németh László is részt vesz. Fölhívja Németh László figyelmét Tornai József, Csoóri Sándor, Takács Imre, Kalász Márton, Konrád György, Demény János nevére, azokéra, akiket becsül. Többször visszatér Hernádi Gyula írásainak sorsára. Tájékoztatja Némethet az irodalmi élet híreiről, a folyóiratok – főként a Jelenkor, a Kortárs, az Új Írás – körüli eseményekről, a kiadókban – főként a Magvetőben és a Szépirodalmiban – zajló történésekről. Előkészíti Németh László stószi utazását, találkozását Fábry Zoltánnal. Abban a levélben, amelyben a hozzá közel állók közül Kormos Istvánt, Lator Lászlót, Domokos Mátyást, Sárosi Bálintot és a festő Varga Hajdu Istvánt említi, így vall: “Többször megfigyeltem, ha életemről, szellemi fejlődésemről beszélek valakinek – mindig barátságok történetét mondom. Nem ismerek még valakit, akinek a barátok olyan sokat jelentettek volna, mint nekem.” Kezdetben a remény, egy nemzedék összekovácsolásának a lehetősége nagyobb Fodorban, később rá kell döbbennie, hogy nemzedéktársai nem azonos hittel kívánják a társulást, a barátságot, sőt az eltávolodás, a csalódás, a hűtlenség jeleit is meg kell ismernie. “Sajnos, bármennyire szeretném, nem tudok ellenérveket a nemzedékemmel kapcsolatos eltékozolt lehetőségekre. Jóllehet próbálkoztam, küszködtem, hogy másképp legyen, érzem, magam is ludas vagyok. Többet bíztam a barátságokra, mint a művekre. De hát emberi légkör nélkül lehet-e működni egyáltalán?”

Fodor András leveleinek – ahogy mondani szokták – gazdag az információs tartalma. Aki meg akarja ismerni a hatvanas évek hazai szellemi életét, irodalmi mozgását, írók és könyvek sorsát, a folyóiratok működését, alighanem ezekben a levelekben fontos és bő forrásra, számtalan dokumentumértékű adatra bukkan.

Emellett: a levelezés Németh László alkotóműhelyébe, néhány művének keletkezéstörténetébe, emberi sorsának alakulásába, munkakörülményeibe, gondolatainak és közérzetének megismerésébe is bepillantást enged. Szó van a Széchenyi-dráma előadásáról, az Irgalom írásáról (húszas évekbeli újságokat kér munka közben, a Gandhi halála publikálásáról, a Kiadatlan tanulmányok megjelenéséről, az Iszony lengyel, az Égető Eszter orosz fordításáról. 1956-tól Németh az esztendő nagy részét Sajkódon tölti, látogatói itt keresik föl nyáron, számos levelét innét keltezi. 1970-től a betegségéről szóló hírek is a levelekbe kerülnek. Már egy 1962-ben kelt levelében “depressziós szakot” és “hattyúdal-hajlamot” említ, sőt ugyanebben az évben egy másik levelét így zárja: “Pontot tettem pályám végére (évekkel ezelőtt kellett volna).” Szerencsére a tollat nem teszi le végérvényesen, és még számos fontos műve születik. (Például Irgalom című regényét 1964-ben fejezi be.)

Németh László a hatvanas években önmagáról azt mondja: “karthauzi életet” él, Fodor Andrást viszont “nemzedékszervezőnek” nevezi. Fodor András iránti rokonszenvében minden bizonnyal saját ifjúságának a vágya köszön vissza, hiszen annak idején ő is hasonló igénnyel lépett pályára. A Nyugat novellapályázatának nyerteseként az Osvát Ernőnek írt levélben bejelenti, hogy “a magyar szellemi erők organizátora” akar lenni; a Tanúval egyszemélyes folyóiratot indít, ír és szerkeszt; Két nemzedék című tanulmánykötetében az írások egy részét A kereső és a Nemzedék születik alcím alatt rendezi el. Németh úgy érzékeli, hogy a szándék, amit neki nem sikerült megvalósítania – a Két nemzedék utolsó ciklusa ezt az alcímet viseli: A kritikus búcsúja –, valamilyen megváltozott formában egy új nemzedékben, és éppen Fodor András kezdeményező, barátságot ápoló, társakat egymáshoz kötő szerepével elérhető. Németh László már 1959-ben azt írja Fodor Andrásnak: “Örülök, hogy nemcsak jó verssel, de egy kis reménységgel is tartasz, nem magamat: hanem a poétai kört illetően, amelynek okos és művelt feje vagy.” Majd egy évvel később azt kérdezi: “Milyen egyensúlyban van pillanatnyilag a poéta s a nemzedékszervező?”

Németh nemcsak Fodornak a nemzedéktársak irányában megnyilvánuló organizáló szerepét látja, hanem azt a szeretetet is, amely feléje megnyilvánul. 1964-ben írja: “Te voltál szinte az egyetlen, akitől részvét, ragaszkodás, nehéz órákban jó szavak érkeztek.” És egy másik levélben: “A mi viszonyunk valóban szép példája annak, hogy különböző nemzedékek tagjai közt is lehetséges gondolat- és jellemrokonságon alapuló, igaz barátság.”

Elgondolkoztató, hogy amikor a pályakezdő költő, a fiatal Fodor András mestert és példaképet választ, akkor azt egy esszéíróban találja meg, és az is, hogy az idős Németh László, amikor nemzedéktársaitól, például Illyés Gyulától, Veres Pétertől jobbára elszakad, és csupán laza kapcsolatot tart velük, akkor a tanítványi hűséget egy fiatal költőben találja meg.

Ez az érzés persze nem homályosítja el Németh László tekintetét. Nemcsak az emberi kvalitás fölismerésére van szeme, hanem a költői tehetség meglátására is kivételes érzéke van. Németh László Fodor Andrást költőként is becsüli. 1956-ban írt Magyar műhely című tanulmányában “egy egész új, eredeti, friss hangú” költőnemzedék tagjaként említi, majd külön is kiemeli: “Bartók példája e költők egyikén-másikán már közvetlenül is érezhető, úgyhogy főleg Nagy Lászlóról, Fodor Andrásról szólva, joggal beszélhetünk irodalmunk bartóki vonaláról.” Fodor András rendszeresen elküldi Németh Lászlónak kéziratos versgyűjteményét, megjelenő versesköteteit, műfordítás-gyűjteményét, és ezeket Németh nemcsak megköszöni, hanem tömör véleményt, érzékeny szemre valló bírálatot is mond róluk. Németh a költészetben legtöbbre “a magas intellektualitást” becsüli, ez az, “amely még a lírában is a legnagyobb létfenntartó stimuláns”, és Fodor Tengerek, dombok című, 1961-es kötetében “ennek itt mindenhol ott van a nyoma”. Ám amikor a kötet anyagának jó részét még kéziratban olvasta, sokkal szigorúbban ítélt: “A tiszta fogalmazás, szerencsés kifejezések alatt mintha megereszkedett volna valami: a makacs emelkedés helyett, amely utolsó verseid meglepetése volt, mintha a kiterjedés vinné a szavakat.” S ugyanebben a levélben írja még: “Ha kifogást akarok tenni, tán azt mondhatnám, hogy egy kicsit »sima« nekem ez a líra; ott érzem ezt legjobban, ahol számomra nagyon is ismerős versformákban mozogsz…” Fodor nem tiltakozik a bírálat ellen: “A simasággal kapcsolatos kifogást elfogadom. Talán az a baj, hogy túlságosan jó a fülem, s nem tudtam átadni magam a »mélyrétegek« belső tektonikájának.” Németh 1967-ben Fodor András újabb verseskötetéről írja: “Az Arcom útjait nem úgy olvasom, mint verseket, hanem mint egy ismert arc kedves, s mégis meglepetést keltő vonásait. Naponta forgatom, s mind több verssel jutok intim kapcsolatba.” A rokonszenv nem nyomja el benne az igényes kritikust, és alighanem Fodor költészetének talán legfrappánsabb, legtömörebb jellemzését adja: “Az előző kötetekben éreztem egy-egy oldalpillantást, nyugtalanságot amiatt, amit a többiek csinálnak – nemcsak a formában, az életszemléletben is; itt visszatértél a magad kiszélesedett medrébe; azzal, ami vagy, ami fontos Neked, a férfias vállaláshoz. A nagyságnak ez az útja: vállalni magunkat, látszólagos korlátainkat, a kritika ellenében is.”

Fodor András és Németh László levelezése először folyóiratban, folytatásokban jelent meg.⁷ A közléshez Fodor András halála után Németh Ágnes néhány megjegyzést fűzött, és a levelekből jellemző részleteket emelt ki.⁸ A majd két évtizedig tartó levélváltást így jellemzi: “A levelekben szó van irodalomról, családi életükről, problémáikról, de legfőképpen arról, hogy az én édesapám hogyan vágyott a szeretetre, s Fodor András valódi költői érzékenységgel ezt nyújtotta neki, miközben maga is erőt merített kapcsolatukból. A levelekből kitűnik, hogy András nemcsak a barátság költője volt, aki legszebb verseit a barátságról írta, de élte is a barátságot.”

A témához – a levélíró Fodor András portréjához – még egyetlen személyes megjegyzést szeretnék fűzni annak érzékeltetésére, hogy Fodor András levelezésének súlyát, méreteit, kiterjedését és tartalmi gazdagságát, irodalomtörténeti jelentőségét megfelelően lássuk. Az elmúlt nyáron levelezésemet – ötven évnek mintegy ötven kartondobozba zárt anyagát – átadtam a Petőfi Irodalmi Múzeumnak. Az anyag átvizsgálása során Fodor András leveleit különválasztottam. Fodor Andrásnak nyilvánvalóan voltak a velem való kapcsolatánál régebbi, fontosabb és talán bensőségesebb kapcsolatai. De ezekkel a barátaival, nemzedéktársaival – mindenekelőtt Kormos Istvánra, Domokos Mátyásra, Lator Lászlóra és Hernádi Gyulára gondolok – azonos városban élt, és ez fölöslegessé tette velük a levelezést. Vidéken élő barátai közül alighanem nekem írta a legtöbb levelet. 1959-től haláláig, 1997-ig szám szerint 555 levelet. Azóta hagyatékából az én leveleim nagy része is előkerült, 486 dokumentum. Ez együtt több mint ezer oda-vissza küldött levél. A levelezés jegyzékbe foglalását, gondozását és sajtó alá rendezését egyetemi tanulmányait a pesti bölcsészeten ez évben befejező unokámra, Tüskés Annára bíztam. Hogy a lehetséges majdani – teljes vagy válogatott – kiadás is az ő gondja – és öröme – legyen. E személyes mozzanat megemlítésével célom csupán annyi volt, hogy ezzel is a naplóíró Fodor András mellett a levélíró Fodor András munkásságának fontosságát, irodalomtörténeti jelentőségét és értékét hangsúlyozzam, és levelezésének összegyűjtésére, megőrzésére és kiadására fölhívjam az utókor figyelmét és felelősségét.

3 Fodor András: A révkalauz lámpái. Bp., 1994, Széphalom Könyvműhely.

4 Barcs János: Fodor András és Barcs János költők levelezése. 1967–1997. Bp., 2000, Uránusz Kiadó. – A korábbi két levélidézet, illetve a továbbiakban sorra kerülő, a Barcs–Fodor-levelezésből választott szövegek ebből a könyvből valók.

5 Csűrös Miklós: Fodor András és Barcs János költők levelezése. 1967–1997. Somogy, 2001, 4. sz.

6 Németh László élete levelekben. 1949–1975. I–III. köt. Bp., 2000, Osiris Kiadó. – A gyűjteményben a Németh László–Fodor András-levelezés nyolcvan darabja található.

8 Németh Ágnes: Fodor András és Németh László levelezéséről. Új Forrás, 1998, 2. sz.

Gondolatok Nemeskürty István Magyarnak számkivetve című könyvéről

Nemeskürty István új munkájában a nemzettudat válságaival foglalkozik. Nem válságával, hanem ciklikus válságaival, Nagy Lajos király halálától máig. A közösség, amely magyarnak nevezi – és jelentős része vállalja is – magát, látszólag meghasonlott múltjával, jelenével; elveszítette jövőbe vetett hitét, hivatástudatát. Ez a hivatástudat hozta – állítja a szerző – az új hazába Árpád népét, hogy ott utóbb “az Isten iránymutatásával szerzett földet betöltsük, megműveljük, másoktól különböző gondolat- és érzésvilágunkkal a világot gazdagítsuk”. Sokan azonban úgy képzelik – és ügybuzgón hirdetik –: nincs szükség többé erre az érzés- és gondolatvilágra. Sőt, az érvényesülés, a “fennmaradás” titka éppen az önfeladás. Isten a deszakralizálódó világban nem mutat utat, nem küld sem jelet, sem jeladókat. A jövő az önmegvalósító individualizmusé, nem a közösségé, különösen nem a nemzeti közösségé. Míg némelyek az én-határok lebontásán fáradoznak, a mielőbbi üdvözülés érdekében, addig mások anakronisztikus, törzsökös ügyekre fecsérlik erejüket… Egyáltalán, mi szükség van arra, ami szétválaszt bennünk, különböző népek tagjait? Van-e bármilyen jelentősége azoknak a sajátosságoknak, amelyek alapján csoport-, majd nemzeti tudatunk kialakult, és a múlt csökevényeként (egyelőre) fennmaradt.

Szathmáry Eörs és J. Maynard Smith – témánkba vágó – kutatásaik alapján állítják: a közösségképződés alapformáit evolúciós folyamatok hozták létre. A csoportszocializációt, a csoportkohéziót – szerintük – döntően befolyásolták az egyéneket összekötő történetek, rituálék, a zene és az öltözék. Nagyjából mindaz, ami utóbb, a történelmi fejlődés során nemzeti kultúraként jelent meg. A rituálék, a zene, a viselet, az együtt átélt ünnepek, felvonulások közösségképző ereje napjainkig változatlan. Ezzel tökéletesen tisztában vannak korunk mítoszteremtői, a különféle tévécsatornák urai, fesztiválok, büszkeségnapok rendezői. Tevékenységük érzékelhetően kétirányú: egyik oldalon közösségrombolás, míg a másikon közösségépítés. Napjaink Magyarországára nézve: a nemzeti identitás felszámolása, ezzel párhuzamosan a másságként definiált önazonosságok megerősítése. Utóbbinál észrevehető, hogy a vitathatatlanul pozitív törekvésekkel egyenrangúan van jelen a hagyományos identitás-struktúra iránti ugyancsak tevékeny ellenszenv.

Visszakanyarodva a történelem természetes folyamához, megállapíthatjuk, a haladás differenciálódással járt. Az ősember művészete – egyetlen szálat kifejtve a történelem szövetéből – Kr. e. 30000 és 9000 között az Ibériai-félszigettől a Donig egységes, szinte változatlan. Az ősi alapok sokáig csaknem megkülönböztethetetlenek. Azután a 9. évezredben “felgyorsul” az idő, útjára indítva mindazt, ami napjainkig vezetett: a nyugati ember történetét. Népek születtek, tűntek el mítoszaikkal, vallásaikkal, rituáléikkal, nyelvükkel – röviden –: csoportjukat éltető kultúrájukkal együtt. A történelem során a legritkább esetben irtottak ki írmagostul egy-egy etnikumot (bár ismerünk ez irányú kísérleteket az indiánoktól a XX. századig). A saját kulturális arculat elvesztése, a beolvadás sokkal mindennapibb volt. Ebből logikusan következik, hogy a nemzeti tradíció lerombolásához – a XXI. század küszöbét átlépve – elégséges az oktatásban elmozdítani a történelmi és az irodalmi tananyag súlypontját (mondjuk, a diákok túlterheltségére vagy a modern, globális kívánalmakra hivatkozva), és a következő nemzedék már nemzeti mivoltában csírátlanítva érkezik a felnőttkor küszöbére. Nem érti majd, miért rohant ki Zrínyi a várából, ahelyett hogy fel-, netán eladta volna; az aradi “tizenvalahány” viszont “mér’ nem lépett le időben”. A nagykorúak gyökereinek sorvasztásáról természetesen a médiumok gondoskodnak. Nemes tevékenységük nem pusztán politikai-ideológiai, hanem gazdasági-kereskedelmi előfeltételen nyugszik. Céljuk a nemzet marketing célcsoporttá alakítása, a fogyasztói örömelv – a vásárlás – kizárólagossá tétele, minden más örömforrással szemben. Ehhez a jelenlegi technikai-kommunikációs szervezettség elégséges lehetőséget nyújt, miután a kulturális evolúció követhetetlen mértékben felgyorsult. Korunk mítoszteremtője, a média, pedig nem kulturális, hanem kommerciális szempontokat tart szem előtt. Fogyasztói önérzetét messzemenően kiszolgálva ezért nevez minden sekélyes szellemi jelenséget filozófiának, a naponta gerjesztett, hiábavaló emberi érzést, reklám-szóhalmazt kultúrának.

A tévé és a rádió hatalma már-már mitikus. Történelmünk során első ízben nevelkednek olyan családokban gyermekek – mondja G. Gerbnert médiakutató, akinek nézeteire a továbbiakban támaszkodom –, ahol a tömegméretekben előállított történetek akár napi hét órán át bombázhatják őket a képernyőkről. Ébren töltött idejük nagy részét – és gyakran álmaikat – ezek a történetek töltik ki. Az említett történetek nem a családból, nem a szülőhazából származnak, vagyis nem olyanoktól, akiknek érdemleges közlendőjük lenne. A történeteket profitorientált cégek csoportjai gyártják annak érdekében, hogy valamit eladjanak velük. Kulturális környezetünk az ideológia és a marketing melléktermékévé silányult. Az értékeitől, tájékozódási lehetőségeitől – történelmében, mûvelõdésében évszázadok alatt kikristályosodott orientációs pontjaitól – megfosztott nép játszi módon gyarmatosítható. Ez mindössze szándék kérdése a tömegkommunikáció korában. A hagyományos közösség néhány évtized alatt átformálható tétova, iránytalan tömeggé. Az új “mítoszok” – amelyekről még ejtek szót – alapvetően különböznek a hajdaniaktól, mégpedig a jelen mítoszteremtőinek érdekei szerint. A modern “mitológia” nem közösségi, hanem eladhatósági érdekek szolgálatában áll. A valódi közösséget megszünteti, majd virtuális, a média által irányított fogyasztói kollektívát hoz létre.

Visszahajózva a tudomány derűsebb vizeire, Szathmáry és Maynard Smith úgy vélik, olyan csoportok voltak sikeresek történetük során, amelyek egyedei fel tudták ébreszteni az összetartozás érzését a közösségen belül. Tagjaik így nagyobb arányban adták tovább az összetartozás emocionális tapasztalatát hordozó géneket. A csoportöntudat, feltehetőleg, komoly előnyt jelentett a többi csoporttal való versenyben. A csoportöntudatot, illetve a csoportnorma kialakulását hasonlóképpen látják a szerzők: a legvalószínűbb, “hogy azokat, akik nem tették magukévá a csoport szokásait, a többiek megbüntették. Itt nyilvánvaló analógia áll fenn a Társadalmi Szerződés Játék stabil együttműködéséhez szükséges szerződéssel. A játékban a racionális felek közötti együttműködés a csalók megbüntetésével valósulhat meg. Az evolúciós magyarázatban azt állítjuk, hogy az együttműködést a mítoszok és a rituálék, nem pedig a józan ész biztosítja, és az egyéni viselkedés a rituálék elfogadására irányuló vele született hajlamokon múlik.” Analóg véleményének ad hangot Konrad Lorenz, amikor a törzsfejlődés során belénk programozódott – majd a filozófusok által etikai mezőbe helyezett és interpretált – funkciókról beszél. Itt sejti azoknak a morális elveknek az eredetét, amelyeket végső soron a szelekciós nyomás hozott létre, azután erkölcsi korlátokként a közösség védelmét szolgálták, az aszociális megnyilvánulásokkal szemben.

Azért invitáltam az olvasót erre a rövid darwinista kitérőre, mert úgy gondolom, nemzeti ügyekben nincs lényeges különbség materialisták és istenhívők között. Kissé profánul fogalmazva: mindössze mástól, máshonnan fogadják el – adott esetben – a játékszabályokat. A döntő ebben a kérdésben a nemzettel való azonosulás mélysége, őszintesége.

A Magyarnak számkivetve című könyv gondolatmenete – dióhéjban – a következő: Nagy Lajos halálát követően megváltozik az ország külpolitikai tájékozódása. Az Anjouk alatt megerősödő “itáliai, földközi-tengeri, francia, sőt spanyol” orientációjú “párt” alulmarad a Zsigmond idején megerősödő, végül egyeduralkodóvá váló német, közép-európai irányt képviselőkkel szemben. (A gondolatot már a Daliás időkben felvetette Nemeskürty.) Mindez a nemzetre nézve egyértelműen hátrányosnak bizonyul a következő századokban. A tétel igazságát az európai fejlődéstörténet sajátosságai igazolják. A gazdasági és kulturális haladás eredményei előbb mediterrán körzetekhez, majd az Atlanti-óceán partjához köthetõk. A világ “fõvárjához köthetők. A világ “fővárk: a XIV–XV. században Velence és Firenze, később Amszterdam és Antwerpen (az Újvilág felfedezését és kirablását követően), befejezésül, a XX. századig, London. Hasznunkra vált volna, ha erősebb szálakkal kötődünk az említett régiókhoz.

A Zsigmond alatt kialakuló új főnemesség szakít az Árpádok, különösen Szent István hagyományával. Ők már nem regnumban, hazában, nemzetben gondolkodnak, hanem érdekszövetségekben. Többnyire az önösség motiválja őket. Ha máshonnan nem, Szűcs Jenőtől tudjuk, hogy olyan fogalmak, mint natio, nemzet, haza a történelem bizonyos szakaszában születtek, töltődtek fel érvényes jelentéssel. Nemeskürty István azonban nem véletlenül használja az egykori és mai kifejezéseket együtt. Érzékeltetni akarja azt az állandó érzelmi egységet, ami koronként vizsgálva szilánkokra töredezik a történelmi, politikai, területi, kulturális, gazdasági, vallási jelenségeket elemzők tudatában. Gondolatmenete szempontjából nincs különbség aközött – mondjuk –, hogy Kálmán herceg a tatárokkal vívott harcban a regnumért, netán a királyért, Tomori a pogányokkal szemben Mária országáért halt-e hősi halált; vagy Rákóczi a pátriáért, Kossuth a nemzetért, az 56-osok a hazáért harcolva kényszerültek száműzetésbe.

Éppen az említett Kálmán herceg testvérénél, IV. Bélánál láthatjuk, hogy bizonyos dolgokat, például az ország egységét jelképező Szent Koronát nem a sajátjának, hanem a regnum, a királyság tulajdonának tekintette maga az uralkodó. Miután szorult helyzetét kihasználva – a tatár támadást követően – Babenberg Frigyes fogságba ejti, majd busás váltságdíj ellenében szabadon bocsátja, a király csak magánkincstárát áldozza fel. A koronát nem, mivel az az ország tulajdona. Ennek ismeretében nem meglepő, hogy a díszes fejéket első ízben 1256-ban nevezi Szent Koronának egy oklevél. Megszületik tehát az összetartozásunkat kifejező, máig ható jelkép, ami szimbolikus jelentése miatt van fölötte az uralkodó személyének, sőt a későbbiekben a változó határú ország, a nemzet, az állam – történeti aktualitással feltöltődő – fogalmának.

Nemeskürty István könyvében a millennium kiemelkedő eseményei között tatja számon a Szent Korona elhelyezését az Országházban: a magyarság állami létének jelképes, de egyértelmű összekötéseként a szakralitással.

Mátyással – folytatódik a Magyarnak számkivetve – ismét nemzeti, mégpedig választott nemzeti király kerül a trónra. Itt a nemzeti lényegében nem az etnikai eredetet jelöli, hanem azt, hogy a nemzet önmaga megtestesülését látta Mátyásban. A közvélemény, az utca hangját idézi a szerző Székely Istvántól: “Mátyást mostan választotta, / Mind ez ország királságra”. Nemeskürty régóta hangoztatja, hogy történelmünkből nem hiányoznak a demokratikus hagyományok. A magyarság a falusi bírák, városi elöljárók megválasztásától a rendek királyválasztásáig gyakorolta jogát. Máig sajátosságunk azonban, hogy sokkal inkább személyekben, mintsem elvekben vagy törvényekben gondolkodunk. Nálunk gyakran egy-egy kiemelkedő személyiség indított el, hitelesített mozgalmakat, belé vetette bizalmát, köréje gyülekezett a közösség.

A Mátyás utáni hanyatlást, majd az 1526-os katasztrófát, az egységes nemzeti lét megszűntét, a szimbolikus egység megteremtésének kísérlete követi. Nagy szerepet kap a magyar nyelv és a keresztyén, keresztény vallási újjászületés. Idesorolhatjuk a katolicizmus belső, vallási megújulását is, amivel kapcsolatban gyakran csak az ellenreformáció – ténylegesen létezett – negatívumai kapnak hangsúlyt. Holott jelentős lelki átalakulás zajlott le, nem csupán protestánsüldözés. Országos ügyekben pedig – és számunkra most ez a leglényegesebb – olyan együttműködést láthattunk Pázmány és Bethlen Gábor között, amit szívesen elfogadnánk az új évezredre nemzeti minimumnak.

A magyar nyelvű bibliafordításokat két huszita szellemű kísérlet nyitja meg, Pécsi Tamás és Újlaki Bálint tollából. (Közbevetőleg: Nemeskürty István 2002-ben kitűnő könyvet jelentetett meg a bibliafordításokról Deáki bötűről magyar nyelvre címmel, kísérőtanulmányokkal, bő szemelvényekkel, a szövegvariánsok összevetésével.) A vallási türelmetlenség bűneit nem kendőzi el a szerző. Már Zsigmond rászabadítja – írja – a római inkvizíció papjait az országra: “Emiatt költözött ki hazájából több magyar falu lakossága Moldvába; itt másolták Tamás és Bálint papok magyar Bibliáját.” Íme: a néma forradalom kezdete.

Nemzettudatunk az anyanyelvnek köszönhetően “nem ment veszendőbe”. “A nyelv, mintha átvette volna a regnum szerepét.” A magyar nyelv különleges, nemzetfenntartó szerepére ellenségeink meglepően korán felfigyeltek. 1459-ben a velencei követ – olvashatjuk a könyvben – arról értesíti a dózsét, hogy Frigyes császár “el akarja törölni a magyar nyelvet”. Az ellenhatás soha nem késett: “»Midőn vesztit érezné nemzeti nyelvünk, még jobban nekielevenüle« – figyelte meg Pápay Sámuel 1808-ban.”

Nemeskürtyről régóta tudjuk, hogy eredeti – sokak szemében eretnek – gondolkodó. Ebben a munkájában egy gazdag szellemi élet pompás gyümölcseit kínálja nekünk. Valami azonban változott régebbi műveihez képest. A hang élesebb, szenvedélyesebb lett, különösen a könyv utolsó harmadában. A válaszért, hogy miért nem kell messzire mennünk, csupán jelenlegi, bár régóta fennálló állapotunkig. Az ország helyzete, “sok romlásokban” való oka mindig megszólaltatja a tisztánlátókat. Ady mondja: akiben a világosságnak lelke él, az álljon elő, és küzdjön a világosságért. Belső kényszer hatására, tudatosan mozdult el Nemeskürty a röpirat műfajának irányába. Szenvedélyesebb, indulatosabb, de sosem gyűlöletkeltő, miként önkritikus, ám nem önostorozó.

A nemzettudat krízisét pontos dátumhoz köti a szerző: “1566-tól (Szigetvár és Gyula eleste!) érzékelhető a nemzettudat válsága, sőt kettészakadása.” A Wesselényi-összeesküvés, azt követően Thököly részvétele Bécs ostromában (a török oldalon), rontotta hazánk európai megítélését. Itt érdemes megállnunk néhány szó erejéig. A magyarság vezetői nem mindig ismerték fel – és használták ki – a propagandában rejlő lehetőségeket. A mohácsi vésztől a harmadik évezred küszöbéig ez alig-alig változott. A nemzet ellenségei azonban mindig éltek a kínálkozó lehetőségekkel.

A Wesselényi-összeesküvés kivégzettjeiről, a kivégzés törvényességéről, mi több, “kegyességéről” például a Habsburgok Prágától Londonig német, flamand, latin, angol, olasz, francia, spanyol nyelvű propagandaanyagot terjesztettek. Később “Ragotzi”-ról, a magyar “banditáról” jelentek meg hasonló röpiratok. A tervszerű, hatékony magyarellenes propaganda nem sokat lanyhult Wesselényiéktől Trianonon át máig. Eredményessége közismert.

Thököly a törökökkel valóban egy táborban volt, de ne feledjük, nyomósabb okok miatt, mint, teszem azt, a legkatolikusabb francia király. A franciák szintén szövetségre léptek a mohamedánokkal a keresztény császár ellen, annak gyöngítésére meg némi kereskedelmi előnyért. Tanulságként: az erőtlent nem csupán leigázni és kizsákmányolni lehet, hanem emelkedetten, európai módon morális leckékben részesíteni.

A könyvön végigvonul az Arany Jánostól kölcsönzött, hegeli dialektikával alkalmazott – már megpendített – vezérgondolat, miszerint “Változik a világ: gyengül, ami erős / És erős lesz, ami gyenge volt.” Ez Nemeskürty István alaptétele az államiság szétesése után. Számba veszi a katasztrófát – és a nemzet által arra adott válaszokat. Leverettetéseink Rákóczitól az 1848-as, ’56-os forradalmakon át sem voltak fölösleges véráldozatok. 1867 után például hihetetlen “erők szabadultak fel a korábbinál sokkal nagyobb függetlenséget kivívó országban”. Azonban nem árt, ha nem csupán eszünkbe véssük, de másokkal is tudatosíttatjuk, hogy az első világháború végéig “Magyarország sem külügyekben, sem hadügyekben nem volt önálló, ki volt szolgáltatva a császár-király akaratának”. Ennek ellenére, politikailag káros gesztusként, mi fogadtuk be – rövid időre – az utolsó Habsburg uralkodót, akinek leszármazottai ismét itt csellengnek az országban, mondja a szerző.

Az emberi társadalom – Aron Gurevics szerint – szocializációjában különbözik a prehumán közösségi formáktól, miután az embernek beilleszkedése során meghatározott értékeket kell elsajátítania. Az emberpalánta fokozatosan bensővé teszi a különféle kulturális mintákat. Gureviccsel szólva: elfogadja a felajánlott kulturális koordinátákat, majd ezt “követően alakul ki tudatában világképe, amely alapvetően meghatározza” közösségi magatartását. Az elmúlt korok embere a család, a rokoni társulások, az agrárközösség, az egyházközség, a falu, a céh, a kereskedő- és ipartestület, a szerzetesi kongregációk, a vallási szekták, a városi fraternitas; az üzem, a gyár, a kulturális egyesületek és egyéb mikroközösségek közvetítésével kapcsolódott a társadalmi makrokozmoszhoz: az országhoz és a nemzethez. A lakóhelyből idővel haza lett, miként az országlakosból a nemzet tagja. A szakralitás szelleme, a genius loci megváltozott formában, de folytonosan jelen volt: szent helyek, fák, források, kőoltárok, temetők, út menti feszületek, menny felé emelkedő templomok, szobrok, írások és egyebek formájában. A földi dolgok mindig az égit tükrözték, míg a modernitás idején üressé nem vált a mennyek boltja – Babitsot prózára hangszerelve –, szánalmat nem érdemlő ostobák számára.

Nemeskürty, fennmaradásunk útjait fürkészve, a szakralitásra helyezi a hangsúlyt. A könyv utolsó előtti fejezete ezért kapta, magától értetődően, az Életünk Krisztussal az Istenben van elrejtve címet. Amennyire kétségbevonhatatlan ez az igazság a keresztények számára – írja a szerző –, annyira tartózkodóak a hitük megvallásában. Inkább tapintatból, mintsem félelemből, a másként gondolkodók miatt. “Akik azonban irántunk nincsenek tapintattal. Történelmi, mondhatni tudományos tény, hogy a magyar nemzet létének, mi több, államunk létrejöttének alapvető feltétele a keresztény hit.” Ha elfogadjuk az utóbbi tételt igaznak, ha nem, azt biztosan állíthatjuk: a liberalizmus képviselői a történelmi, különösen a katolikus, valamint a két nagy protestáns egyházat tekintik komoly ellenfélnek. Iskolákkal, nem túl jelentős számú, de létező médiummal, kiadókkal rendelkező szervezett erőnek. Másként: monopoltörekvéseik gátjának. Az olyan eszmevilággal, amely nem jelenhet meg a széles nyilvánosság előtt, ritkán törődnek. Véletlenül sem az érték, csupán az ideológiai hatás érdekli őket. A nyilvánosságban működő kontraszelekciót – éppen ezért – a minőség ellenforradalmaként jellemezhetjük. Az etikai, művészi, hitbéli értékek támadása, tudatos mellőzése, folyamatos pusztítása mindennapossá vált. Nem váratlan, legföljebb a politikai széplelkek számára, hogy egy Tolerancia-díjas, az adófizetők pénzéből is támogatott rádióban elhangozhat, hogy: “Kiirtanám az összes keresztényt!” Egy mondat… Egy sarjadó mondat a liberális ideológia, a politikai korrektség talajáról.

Nemeskürty István könyvében hol latensen, hol megvallva, de mindig érzékelhetően a kereszténységtől, a keresztény embertől várja a kibontakozást. A szószék hatása azonban napjainkra elenyésző a tévékészülékéhez képest – állíthatjuk Gerbnerrel. Lényegében a hatalom és tömegtájékoztatás összefonódása váltotta fel az állam és egyház történelmi viszonyát. Az állam elveszítette hatalma jentős részét, miután a köz által választott kormányzat elhanyagolható mértékben rendelkezik azokkal az eszközökkel, amelyekkel a multinacionális cégek vezetői, valamint az általuk favorizált politikai mozgalmak, politikusok. Egyértelműen megváltozott a hatalom struktúrája és a hatalomgyakorlás módja. Az információs társadalom korában a hatalom célja az oktatás és média totális uralása. A személyiség fejlődésére, társadalmi beilleszkedésére – különösen a kevésbé iskolázott, tehát könnyen befolyásolhatóak körében – a tévécsatornák, kereskedelmi rádiók nagyobb hatással vannak, mint a család és az iskola együttvéve. A történelmi egyházak, bár jelentősen hozzájárultak nemzeti mivoltunk kialakulásához és megőrzéséhez, napjainkban csaknem kizárólag a botránykrónikákban bukkannak fel. Saját készítésű – gyakorlatilag kisebbségi – műsoraiktól eltekintve, csupán negatív hírek kapnak nyilvánosságot velük kapcsolatban, a csatornák döntő többségében. Minta-, modelladó szerepük így elenyésző, miután negatívumokkal, anakronisztikus és nevetséges figurákkal senki sem akar azonosulni. Soha nem látott mértékben folyik a keresztény személyiség felszámolása, pontosabban a személyiségből a keresztény elemek kipusztítása.

Az individuum – mondja a keresztény személyiségről a már idézett Gurevics – mintakövetés révén ismerte és alkotta meg önmagát. A szocializáció a keresztény etika szellemében folyt le. Félreértés ne essék, nem kizárólag a gyakorlati életről beszélek, a ballépések, bukások terepéről, hanem a megfogalmazott elvekről és azok megvalósulásának lehetőségéről. Eszme és bűn, szándék és valóság egységéről, az önismeret keserves útjáról, amit mára valami különös hedonizmussal elegy önjutalmazó nihilizmus vált fel. A ma emberének döntően a média közvetítik (ismétlem sokadszorra) az identitásválasztási lehetőségeket, mégpedig az eszménytelenséget, a magasabb értékek tagadását, az agresszivitás elfogadását, az önösség kultuszát. Ezt a sunyi és silány reklámszlogenek kiötlői gátlástalanul kihasználják, teszem azt, az árun keresztül önmaguk választására buzdítva önérzetes vevőkörüket. Az efféle média nem ismer ünnepet, csupán fogyasztási szünnapot. Támad csaknem minden hagyományos értéket, miközben a devianciákat reklámozza. Rászoktatja a nézőt arra, hogy a normális és kiegyensúlyozott unalmas, a szélsőséges és erőszakos izgalmas. Közvetlen politikai befolyása óriási: képes a nemzet, a hagyományos vallás iránti kötődést felszámolni a “modernitás” nevében. Öntudatosítja és mozgósítja a műveletlenek tömegét, akik ettől kezdve emelt fővel, magabiztosan állítják, hogy a kulturálatlanság érdem, az ellenkezője viszont – elnézést a kifejezésért – “köcsögség”.

A magyarság bizonyos része – akiket egy jól képzett, hihetetlenül cinikus intellektuel-réteg manipulál – valószínűleg ennek hatására vált közömbössé önnön helyzete iránt. “Saját sorsáról nem tud, nem is akar maga dönteni, sőt talán el is várja, hogy életét mások irányítsák. Az elmúlt huszadik században, legkésőbb 1983 óta, a magyar politikaformáló közvéleményt ez határozza meg. »Vegyük tudomásul, hogy ki az erősebb, csak hagyjanak élni.« Ha ez tény, vagy úgy tűnik, hogy az: akkor nincs jogunk az ország sorsát szavazatukkal eldöntő választópolgárokat elmarasztalni. Tudatában vannak saját gyengeségüknek és cselekvőképességüknek” – írja Nemeskürty István.

Azt hiszem, ebben az esetben borúlátóbb a kelleténél a szerző. Jelentéktelen számú, bár végzetesen ható szavazat döntötte el a választások eredményét. Soha, egyetlen röpke pillanatra se feledjük, hogy az ország, ha úgy tetszik, a nemzet nem egységes politikailag. Nem beszélhetünk önmagunkról többé általánosságban mint magyarságról, csupán annak egy bizonyos elkötelezettségű részéről, amely nem csupán politikailag képvisel mást, mint a média által kitenyésztett tömegember, hanem létfelfogásában, életminőségében is. A kollektív önvád, a médiaagitátorok által sugalmazott önminősítés – “ja, már megint ezek a magyarok” vagy “ilyen csak Magyarországon történhet meg” – ideje lejárt. A baloldal médiokratái lelkiismeretesen megteszik helyettünk ezt, amikor szélsőségesekkel, negatívumokkal kell azonosítania az összmagyarságot.

Az új technológiai eszközökkel rendelkező hatalom, a totalizmus eddig nem ismert kísértete lehet a látszólag reményvesztett mondatok mögött. (Látszólag, mert Nemeskürty keres és talál válaszokat erre a jelenségre. Praktikusan: a közösségépítésben, továbbá a hit vállalásában, erejében – a metafizika szférájában.) Az említett hatalom valódi arca láthatatlan. A politikusok, akik megjelenítik, alig többek médiafiguráknál. A tömegkommunikációt uraló érdekcsoportok ideológusai, keltsenek ténykedésükről bármiféle látszatot, átgondolt, kíméletlenül megvalósított identitás-stratégiával dolgoznak. Szent céljuk, hogy miképpen egykor az ige lőn testté, úgy most a reklámideológia váljon áruvá a fogyasztó tudatában. Ehhez a hagyományos gondolkodás átformálására van szükség. A régi értékek lerombolására, ezzel párhuzamosan új, szükségesnek véletlenül sem nevezhető igények felkeltésére. A szellemi-lelki örömök helyett árcédulával ellátható materiális örömökre. Természetesen nem világméretű összeesküvésről, szabadkőművességről, a Globális Gonosz magyarországi turnéjáról vagy áruterítéséről van szó, mindössze multinacionális érdekekről, azaz pénzről, nagyon sok pénzről.

Minden közösségnek meghatározott értékrendje van, amely – a keresztény kultúrkörben – egy-egy kisközösségen túl, bizonyos mértékig csoportok sorára, általánosan az egész társdalomra jellemző. A tradicionális művelődés keretei között élő népek mindennapjait a teljesség jellemezte. Nem ismerték az elidegenedést, az unalmat, a meghasonlást, az elérhetetlen földi vágyakat, mivel az elérhetetlen a transzcendensben lakozott. Az egyén az adott kultúrába szövődve lett értékes része a közösségnek, miközben személyiséggé vált. A kereszténység előtérbe helyezte az individuum intézményülésének fontosságát. A Christianitas nem pusztán hit, hanem társadalmi közösség: a Teremtő és a Megváltó akarata szerint felépített világ. Nemeskürty Máté evangéliumát idézi: “Ahol ketten vagy hárman összejönnek a nevemben, ott vagyok köztük.” Sose feledjük Jézus szavát – teszi hozzá –, ennek tudatában viszont magunknak kell sorsunkat igazítani, ha kell, az erőszakkal szembeszegülni. Így (is) felfoghatjuk a keresztény közösség kulturális “kódját”.

A hangsúlyt ezúttal helyezzük a közösség és egyén viszonyára. A keresztény – miként minden valódi – közösség ellene van a szélsőséges individualizmusnak. Nem tolerálja az én határtalanságát, a nihil szabadságát, miután elfogadható vagy elutasítható közösségi szabályrendszerrel bír évezredek óta. Világosan megfogalmazott elveket tart szem előtt, zsinórmértéket használ, határokat jelöl ki az egyén részére. A keresztény antropológia az embert metafizikai szempontból nyitottnak látja, de véletlenül sem határtalannak. A társadalmi valóságot nem téveszti össze a transzcendenciával. Az énesség útját egyértelműen tévútnak tartja. Ezzel szemben, a posztmodern én-határok – némelyek úgy vélik – maximálisan kitágítják az ember lehetőségeit. Az új, posztmodern állapotban a természetes identitást őrző mezsgyék lebontódnak (ezzel párhuzamosan új határok születnek, tilalomfák nőnek alig észrevehetően). A magányos tömeg a szimulákrum – Baudrillard a tömegkommunikáció, a kibernetika, a digitális technika által “életre keltett” valóságmodellt nevezi szimulákrumnak – káprázatának áldozata lesz. Az iméntiek olyan jelrendszereket állítanak elő, amelyek nem egyszerűen kódolják (majd a tudatban ismét dekódolják), hanem létrehozzák azt, amit többé-kevésbé valóságként fogadunk el. Ez a “valóság” azután, fejtegeti Baudrillard egyik értelmezője, modellek és kódok által fenntartott, önreferens hipervalósággá válik. Önnemző lesz, hovatovább reálisabb, mint a tényleges valóság, akárcsak a határtalan, virtuális én a valódihoz képest. Az új határtalanság legszembetűnőbb vonása az eredet nélküliség, amelynek kézenfekvő okát a tradíció hiányában fedezhetjük fel. Tulajdonképpen egyetlen kérdésre kell válaszolni ennek a határtalanságnak, hagyományellenességnek, antipartikularitásnak, hangsúlyozott multikulturalizmusnak a kapcsán. Nevezetesen arra, hogy teremtett-e valódi értékeket, netán az ideologikusság élteti kizárólag. Épített-e, otthonosabbá tette-e a létet, vagy csak rontani, tagadni képes.

A posztmodern ember nem boldog – állítják pszichológusok –, mert nehezen meghatározható honvágyat érez. Hontalan a valódi közösségekben, csupán az absztrakt, virtuális – gyakorlatilag nem létező – világban mozog magabiztosan. Idegen a saját bőrében, “nem érzi otthon magát a testében”. Végcélja, a sokat hangoztatott egyéni szabadság pedig épphogy jelent valamit. Alig többet a régi kötelékektől való mentességnél. Elveszítette régi önazonosságát – horribile dictu: kötöttségeit –, cserébe azonban semmit sem kapott. Isten meghalt a számára, a közösség konfliktusok, a család autoritás és erőszak forrása. A haza és a nemzet fogalma negatívumokkal telített, a hagyományos etika a korlátlan önkiteljesítés akadálya.

Az identitással foglalkozó szociológiai, pszichológiai közelítésű írások gyakori sajátossága, hogy a hagyományos – nemzeti, különféle vallási, nemi – önazonosságokat szembeállítják a “Másik” gyűjtőnévvel illetett, identifikációjukért küzdő mozgalmak tagjainak törekvéseivel. A felebarátból “Másik” lett, a szeretet toleranciává szűkült. Szerencsétlenebb esetben, az újhedonizmus jegyében, tenmagunk kóros, határtalan imádatává. A “Másik” szinte kizárólag félelemforrásként, ellenségként bukkan fel bizonyos pszichológusok elképzelése szerint a tradicionális gyökerekkel rendelkezők tudatában. Lehangoló, de a másság elfogadtatása mögött gyakran ott lapul az ellenszenv, a hagyományos közösség iránt táplált elfojtott gyűlölet. Máskor a tényleges identitás hiánya, a kötődések sokaságát propagáló szólamok ellenére.

Az interszubjektivitás felkentjei, a multikulturalizmus emelkedettjei látszólag nem kényszerítik rá saját csoportértékeiket másokra, mikor internacionális értékekre hivatkozva fogalmazzák meg bírálatukat a provincializmussal szemben. Az európai kultúra értékei azonban előbb az egyházi, később a nemzeti művelődés keretein belül születtek meg. Össze lehet mérni egy-egy ország zeneirodalmának, bölcseletének, képzőművészetének eredményeit bármelyik másikéval, de egyetlen hiteles, valóban multikulturális művet sem lehet szembeállítani kvalitásos nemzeti művekkel. Ilyenek ugyanis nem születtek. Homérosz műve görög volt, Marcus Aureliusé római, Dantéé keresztény és olasz (gondoljunk a nyelvre!), Eckhart mesteré keresztény és német, J. S. Baché keresztény és német – a kvalitás jegyében. Cervantes, Michelangelo, Shakespeare, Montaigne, Pascal, Beethoven, Goethe, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Jaspers munkássága összehasonlítható bármelyik kultúra egyidejű alkotásával, ám sohasem a multikulturalizmus, hanem a különböző nemzeti kultúrák eredményei alapján. (Goethe közismert szavai a világirodalomról szintén a minőség egyetemességére utaltak.) A mostani multikulturalizmus nem egyéb, ahogy Czakó Gábor évekkel ezelőtt felfigyelt rá, mint fasírt, maradék-kultúra. Az egyetemes és a nemzeti nem egymást kizáró fogalmak, ha minőséget jelentenek. László Gyula a következőket válaszolta az őt lépre csalni készülő riporternek: “…hogyan vagyok magyar? […] A minapában tette fel nekem egy újságíró. Mondom, miért, Beethoven az magyar? Már hogy lett volna magyar. Érzi maga Beethoven zenéjét? Hogyne. Hát akkor magyar. Így akartam volna rávezetni, hogy a magyar nemcsak azt jelenti, hogy rovásírás meg ősmagyarság, hanem jelenti Európát is. Mert Európában gondolkodunk, akár akarjuk, akár nem. Például a gondolatvezetésünk, a gondolathídunk görög.” Miként a magyar jelenti – a régészprofesszor szerint – az udvarhelyeiket, csíkiakat, székieket, marostordaiakat, kalotaszegieket, szerémségieket, göcsejieket, alföldieket, palócokat, szerémségieket, kunokat, jászokat. “Ez mind magyar. És árnyalatában mindegyik más. Most melyik az igazi. Mindegyik. Úgyhogy, mindenki érezze magát annak, ami, és azt el kell fogadni.”

A modern korban, ennek ellenére, a sokszálú, számos kötődési lehetőséget feltételező nemzeti hagyomány, mi több, az egyetemes emberi tradíció lebontásának lehetünk szemtanúi. Nem lebomlásának, valami nehezen meghatározható lélektani erózió hatásaként, hanem tudatos lebontásának, előbb a nemzetiszocialista és kommunista ideológia, majd a globalista kísérlet jegyében. Számottevő összegekkel támogatott könyvkiadókon, fesztiválokon, tudatromboló kép- és hangsugárzók (Nemeskürty szóajánlata a tévé és rádió kifejezések helyett) műsorain keresztül, az iskolai tananyag “korszerűsítésén” át. Az éterben adásaikkal csaknem 24 órán át jelen levő adók egyetlen másodpercre sem engedik elszakadni célközönségük tudatát az általuk terjesztett ideológiától. Valójában választási lehetősége sincs a médiafüggők tömegének, mert a szaporodó számú csatornák ugyanazt a fogyasztói, pénzszemléleten alapuló eszmerendszert ültetik a tudatba.

IMA A KÉPERNYŐHÖZ

A Magyarnak számkivetve című munka különösen érdekfeszítő része közelmúltunkkal foglalkozik. A szovjet gyarmatosítási kísérlettel, az amerikai–orosz összjátékkal, a szabadság fogalmának keresztény felfogásával; a nemzettudat alakulásával, előbb a kádárizmusban, majd az első szabad választásokat követően a demokráciában. Valószínűleg ezek a témák – valóságmegközelítések – váltják ki a legtöbb vitát. Az “első szabad kormány – írja Nemeskürty István – zavartalan ügymenete érdekében megegyezni kényszerült a 24 százalékot gyűjtött Szabad Demokraták Szövetségével, akik »megkapták« a képsugárzó vállalatot (MTV) és ők adhatták az államelnököt, Göncz Árpádot.” A kompromisszum előre nem – vagy csak kevesek által – látott következményekkel járt. A modern korban, az előző fejezetben talán sikerült bizonyítani, a tömegmédia fölötti rendelkezés a hatalom alapja. Jelentőségét lehetetlen, sőt veszélyes túlbecsülni, bár az ellenérdekeltek időnként erre bíztatnak mindenkit. Hogy valójában mi történt a választásokat követően a nyilvánosságban, arra a politológusoknál előbb figyeltek fel az irodalmárok. Kevesen világított rá olyan élesen a posztkommunista fordulat lényegére, mint Viktor Pelevin Oroszországban. A tükör, melyet tart, görbe, a torzzá vált valóságot, éppen ezért, szerfölött hűen mutatja. (A hazai helyzet természetesen nem vág tökéletesen egybe a pelevini ábrával, ám figyelemre méltó párhuzamokat fedezhetünk fel.) A televízióban – olvashatjuk a Generation “P”-ben – ugyanazokat a pofákat mutatták, akiktől mindenkinek hányingere volt az utóbbi húsz évben. Most szó szerint azt mondták, amiért azelőtt ők lecsukattak másokat, csak sokkal bátrabbak, szilárdabbak és radikálisabbak voltak. A főhős “elképzelte az ezerkilencszáznegyvenhatos Németországot, ahol doktor Göbbels hisztérikusan üvöltözik a rádióban a szakadékról, amelybe a fasizmus rántotta a nemzetet; ahol a volt auschwitzi lágerparancsnok a náci bűnösök elfogására szervezett bizottságot vezeti. Az SS-tábornokok pedig egyszerűen és kézzelfoghatóan beszélnek a liberális értékekről és az egész kócerájt Kelet-Poroszország gauleitere vezeti, akinek »végre felnyílt a szeme«.” Rendszerváltás helyett garnitúra-, illetve generációváltás történt. Minden maradt a régiben, a “meghaladva megőrizni” elvének megfelelően.

G. Gerbner és P. Bourdieu egyaránt azt állítja, hogy a tömegkommunikáció technológiai fejlődése nem a demokratikus média- és társadalomirányítás új korát hozta el. A demokráciából csupán annak látszata maradt: a tévé és rádió a szimbolikus elnyomás eszközévé vált. A média összpontosítása, bár látszólag nőtt a választék a csatornák számával, valójában uniformizálódással járt. Tegyük ehhez a saját, mindennapi tapasztalatunkat, ami azt bizonyítja, hogy amennyiben bármelyik politikai erő monopolhelyzetbe kerül a médiában, a népet ugyan nem, de a valóságot ettől fogva képes leváltani. Hazánkban az átlagemberek meghökkentően nagy százaléka az elektronikus és nyomtatott sajtó által teremtett látványt fogadja el valóságnak. Megerősítve ezzel azok véleményét, akik szerint minél többen néznek tévét, annál inkább megegyezik véleményük a valóságról. A mai Magyarország lakosa számára a realitás – bár szentül hiszi, hogy két lábbal áll a valóság talaján –, a média által közvetített valóság. A társadalomról, a politikai valóságról kialakított kép azonban elvétve érintkezik a tényleges valósággal. A szimbolikus elnyomás: pszichés elnyomás.

A hatalomhoz a XXI. században, hiába vívnak hagyományos értelemben vett háborúkat a mamutországok és szövetségek, a valódi, totális hatalomhoz a lelkeken át vezet az út. Hazánkban ezt a liberálisoknál senki sem látta, látja világosabban. Ők a média és az oktatás iránti olthatatlan szenvedélyükkel a jövőnkre vetettek szemet, nem csupán a jelenünkre. Vállvetve dolgoznak a médiokrácia döntő többségével együtt a nemzettudat sorvasztásán. Természetesen itt sem valamiféle misztikus összeesküvésről van szó, csupán érdekek egybeeséséről. A cél a jó fogyasztó, az engedelmes, okosan szavazó állampolgár szaporítása, továbbá az új osztály, az “elit” hatalmának biztosítása. McLuhan világfaluja ellenőrizhetőbb, mint hittük volna. A lokális horizont ugyan kitágult, de mindez a másik oldalon homogenizációval, a választási lehetőségek szűkülésével, a törzsi érdekek globálisnak nyilvánításával járt. Futószalagon gyártott műsorok uralják a frekvenciákat. A bejáratott formák azokat a hatalmi viszonyokat tükrözik, amelyek létrehozták őket. Nem túlzás azt állítani – mondja Gerbner –, hogy a kultúra fő áramának ilyen mértékű ellenőrzése, illetve ennek következtében a politikai alternatívák marginalizálódása olyan rendszer kiépülését eredményezi, amely csak bent levőket és kirekesztetteket ismer. Nem kizárólag politikai-hatalmi ügyről van szó, hanem létünk, annak esszenciális része elleni támadásról. A személyiség átalakításáról.

A személyiség hagyományos értelemben vett fogalma kiürülőben van. Gyengülnek, majd a globalista, multikulturális tendencia felerősödésével valószínűleg eltűnnek azok a jegyek, amelyek megkülönböztetik az egyéneket egymástól. Annak ellenére, hogy nem volt még kor, amelyben az egyéni jog, az egyéni szabadság olyan erőteljes hangsúlyt kapott volna, mint a miénkben, a makroközösség rovására. A mikroközösségek felkarolása részint a pozitívumok jegyében folyik; másrészt a hatalomgyakorlás az “oszd meg és uralkodj!” modernizált változatai, miként azt bizonyos másság-kampányok esetében tapasztalhattuk.

A tisztánlátás kedvéért érdemes röviden megvizsgálnunk, mit rejt napjaink szabadságfelfogása. A modern korban az állampolgárokat egyrészt személytelen bürokratikus intézmények, másrészt élő szimbólumok egyesítik. A nemzeti jelképek elleni támadások például ezért állandósultak. A személyes szabadság, azaz a felelősség szerepe színleg megnő a demokrácia kiszélesedésével. Ez azonban látszat csupán. Ha betekintést nyerünk egy átlagfogyasztó – nem túlságosan vonzó – tudatába, megkeressük cselekedetei indítékait, akkor láthatjuk, mára mindössze a manipulálás kelléktára változott. A politikai kényszerítőeszközök a kevésbé szembeszökő, pszichológiai erőszak irányába “fejlődtek”. Fogyasztó “őszentsége” kólát és hamburgert akar – a modern változata: a sör és virsli –, vagy azt gyűlölni, aki miatt, úgy tudja, nem juthat hozzá eme javakhoz. Érzelmi háztartása nem nélkülözheti sem a barát, sem az ellenség fogalmát, mert a világ számára csak sarkpontjaira, alapellentéteire redukálva érthető. A kádárizmusban a szocializáció a patriarchális vezető elfogadásával, a fejlődés nehézségeinek megértésével, továbbá a kockaházak, a hétvégi sufnik, Trabantok célhorizontjával volt egyenlő. A totális rendszer által létrehozott személyiség gyöngült, de él és virul. Igénye nem csupán az említett virslire és sörre terjed ki, de a gyűlöletre is. Amiként a létező szocializmusban alapvető szükséglet volt az imperialistaként, burzsujként, “amerikai agresszor”-ként vagy elvontabb, belföldi formában “bürokráciaként”, netán klerikális reakcióként megjelenő ellenségre, úgy most sincs másként. A korszerű ellenségképet a baloldali elkötelezettségű tömegkommunikáció és művészet szállítja. A gátlástalanság meglepő eredményekkel járt. A felületes vagy történelmünket nem ismerő megfigyelőnek olyan érzése támadhat, hogy Magyarországon az elmúlt ötven évben virágzott a demokrácia, leszámítva az “antidemokratikus” MDF- és Fidesz-kormányzás kínos intermezzóját. Az 1989 előtti diktatúra szerves része a demokráciatörténetnek, egykor másod- és harmadvonalbeli, mára vezetővé avanzsált képviselőivel együtt.

A baloldali gondolkodók, visszaélve a szabadság szó pozitív csengésével, tulajdonképpen rombolásra, az emberi, nemzeti tradíció pusztítására használják a kifejezést. A fogalom azonban összetett és meglehetősen Janus-arcú. A liberálisok persze kizárólag a régi (szerintük korszerűtlen, rossz, netán bűnös) kötődésektõl való megszabadulást hangsúlyozzák. Arról ritkán szólnak, hogy mit kap helyette a szabadság légüres terébe jutott, minden hagyományos kapcsolatától megfosztott individuum. Mi pótolja a nemzetet, a családot, a valódi anyát és apát, a transzcendenciát: a vallási vigaszt. A posztmodern szabadság- és identitásstratégiák a korszellemnek megfelelően a dekonstrukció szolgálatában állnak. Ehhez a marxi örökség destruktív elemeinek újrahasznosítása magától adódott, megteremtve a közös eszmei alapot az egykori marxisták és jelenlegi liberálisok számára.

Amennyiben a hatalom és tömegtájékoztatás összefonódása váltja fel az állam és egyház történelmi viszonyát, annyiban ez megsemmisítheti a keresztény Európa egyik legfontosabb eredményét: a politikai hatalommegosztás régi elvét. A logikánk ugyan görög, az etikánk azonban keresztény eredetű. Itt többről van szó egy közismert, mostanában elkendőzött történelmi tény leszögezésénél. Az európai társadalomfejlődés dinamikája a hatalommegosztásban gyökerezett. A pápaság és császárság, az állam és egyház küzdelméből eredő (viszonylagos) egyensúly megakadályozta a teljhatalom, a mindenkori totalizmus – visszavetítve a fogalmat – létrejöttét. A törés a deszakralizációval következik be, mikor az egyén – vagy a hatalmat birtokló csoport – elszakad a keresztény etikától, Istent zárójelbe, netán koporsóba teszi. A meghasonlás kettős: politikai és pszichológiai. Ettől kezdve az emberi tudat számára nincs olyan morális fenyegetés (némi önkénnyel használva a freudista kifejezést: felettes-én), ami valódi visszatartó erőt jelentene. A bolsevizmus és nácizmus ezt az erkölcsi vákuumot teremtette meg, majd használta ki. Túl a kezdeti illúziókon megállapíthatjuk: a tömegdemokrácia sem etikai elvekre-igazságokra, hanem meggyőzésre, propagandára épül. Ha nem áltatjuk magunkat, világosan látjuk: az új totalizmus nem demagóg vagy karizmatikus vezérek képében érkezik, már csak azért sem, mert itt van, hanem az éterből, naponta szőnyegbombázást indítva retinánkon, dobhártyánkon át tudatunk ellen. Hannah Arendt szerint tévedés volna azt feltételezni, hogy a tömegek kigyógyultak a totalitárius téveszméből, amelyet Hitler vagy Sztálin (fővárosunk díszpolgára) kultuszával azonosítottak. Valószínűleg ennek az ellenkezője igaz. Az átlagember máig menekül a szabadság, azaz a felelősség elől. (Erről kitűnő, ám gyakran egyoldalú freudista elemzésekben olvashatunk.) A liberális hatalmi tömörülések csak akkor ellenzik a totális módszereket, ha azok nem az ő céljaikat szolgálják. A totalizmus jelenleg kialakulóban lévő formája nem hasonlít a történelemből ismertekre, tulajdonképpen sem leírása, sem használható definíciója nincs. A globalizmus szó sem fedi pontosan a lényegét. Egy alig látható “elit” a megszokott katonai, ipari potenciál mellett, az új technológiai eszközök segítségével érvényesíti akaratát. A médiákat uraló ideológusaik előbb manipulálva, aztán kihasználva a nyilvánosság morális erejét, tudatosan rombolják a nemzeti hagyományokat.

A propagandaeszközök segítségével afféle “minimál polgárháború” gerjeszthető a lakosság körében, miként azt hazánkban tapasztalhatjuk. Nemzettudatunk – írja Nemeskürty István – “ekkora, talán végzetes válságot még soha nem élt át, mint most. […] Ma elég magyarnak lenni, hogy ez a tagadhatatlan tény, illetve: ennek megvallása politikai üldöztetést váltson ki […] Hogy nemzetiszínű szalagot ne a fegyveres hatalom képviselője tépjen le a viselőjéről, hanem az utca másik embere, egy magát világpolgárnak képzelő, a gyűlölet kéjétől fűtött homo sapiens – erre eddig nem volt példa.” A “mit tegyünk?” kérdésére a választ a polgári körök létrejöttében találja meg a szerző. A polgári körök futótűzszerű elterjedését hiba volna pusztán politikai motívumokra visszavezetni. Valójában mélyebben kell keresni eredetük okát, mégpedig az igényességben. Ezeket az egyesüléseket az értelem lázadása hozta létre. A silányság, a manipulálhatóság, a műveletlenség, a politikai, média-analfabetizmus, a hazugságok ellen. A médiák a körök megszületésétől kezdve nem képesek izolálni, marginális csoportocskákként feltüntetni vagy egyszerűen nem létezőnek tekinteni az azonos értékrendet képviselőket. Az elszigetelés célja a valódi, cselekvőképes közösségek születésének megakadályozása; helyettük, a tömegkommunikáción keresztül, a (baloldali) hatalom igényeinek megfelelő, kívülről vezérelt tömeg, pszeudoközösségek megteremtése. Emlékeztetőül: a nevében közösségi, önmagát máig szocialistának valló párt hatalma csúcsán olyan betegesen félt a közösségektől, hogy még a tűzoltó-zenekarokat és a különböző kórusokat is feloszlatta. Szorongásaiktól azóta sem sikerült megszabadulniuk. A polgári körök nagygyűlésein átélt élmény két szempontból sem kívánatos az említett hatalom számára. Egyrészt megerősíti az együvé tartozás érzését a résztvevőkben, erőt adva számukra hosszú hónapokra, másrészt csökkenti azon hírközlők hitelességét, amelyek az ott szerzett tapasztalatokkal szemben másféle, hamis tudósításokat közölnek. Megismétlem: ezzel jelentősen csökken a médiaellenőrzés lehetősége, tekintélyes számú állampolgár kerül ki a manipuláció hatósugarából. A jelenlévők tapasztalják: ők nem a híradásban csőcseléknek nevezettek. Nem gyülevészek agresszív hada, hanem a nemzet java. Nyugodtak, derűsek, befogadók.

Nemeskürty István a következőket írja: “Kettőezer-kettő tavaszán, a Kossuth téren egy választásokat elveszített, politikailag-lelkileg megvert tömeg örvendett, mosolygott. A győztesek ettől jobban megijedtek, mint a düh megnyilvánulásaitól. A polgári körökből ki fognak alakulni a természetesen együttműködő közösségek, mint már a XVI. és XVII. […] század évtizedeiben.”