Elhatároztuk, hogy elhagyjuk az országot. Ahogy mondták, disszidálunk. Hirtelen jött az elhatározás. Reggel (előzőleg nem is gondoltam rá), és délelőtt már indultunk is. Előtte még fellapoztam Bornemisza Péter Siralmas énnéköm című versét. (“Siralmas énnéköm tetüled megválnom, Áldott Magyarország, tőled eltávoznom.”) A könyvet így fellapozva és kiterítve otthagytam a zongorán. Távoztamban meg is simogattam. Szinte nem vittünk magunkkal semmit, én csupán a hegedűmet. Ha sikerül, sikerül, ha nem, hát nem. Fogalmunk sem volt hol hagyjuk el az országot. Mondom, menjünk a Déli pályaudvarra, és bár a vasutasok is sztrájkolnak, az a vonal valószínűleg működik Győr–Sopron–Ausztria felé, éppen azért, hogy az emberek eljussanak a határhoz. November 20. Mendemondák: már lezárták a határt, rendkívül kockázatos kijutni, az oroszok mindent ellenőriznek… Mégis nekivágtunk. S valóban: a Déli pályaudvaron ott a szerelvény, tele utasokkal, indulásra készen. Láthatóan mindenki közös szándékkal egyfelé igyekszik. El innen, kijutni valahogy. A vonat elindul. Az emberek szókimondóak, és mind valamiféle tanácsot akar adni a másiknak. Őszintén, nyitottan, nem félve, megbízva a másikban. Csodálatos szolidaritás. Megérkezünk Győrbe. Ott a másik szerelvény Sopronba. Nagyszerű vasutasok. Átszállunk. Mint nagy család közös sorsunkkal, terhünkkel. Ismeretlenek vegyülnek közénk. Biztosak vagyunk benne, hogy nem hozzánk tartoznak. Aztán Csorna tájékán megkezdődik az igazoltatás. – Szépen visszamennek – mondja az egyik, amíg nem késő, amíg nem vesszük tudomásul – a másik – itt se voltak. Leszállunk és vissza. Ki-ki oda, ahonnan jött. És ha még egyszer megpróbálkoznak, nem lesz jó vége. (Van, akinek elveszik a személyi igazolványát, van, akinek meg se nézik). Továbbmennek. Végig a szerelvényen. Mit csináljanak ennyi emberrel? Sokan vagyunk, túl sokan. Gyorsan sötétedik. Hatos csoportba verődünk össze ott, a kocsiban: az Operettszínház fővilágosítója és felesége, Ricsi, két civilbe öltözött katona és mi ketten. Ez a csapatunk. Leszállunk. Szétoszlik a tömeg, ki erre megy, ki arra. Direkt a határra, a Brenneren át, a Lővereken keresztül, valamerre át, keresztül, el, el… Eszembe jut volt pozsonyi tanárom, Peéry Rezső, akiről tudom, hogy a soproni Berzsenyi Gimnázium igazgatója. Oda megyünk. Az iskolába. Naiv elképzelés. A pedellus vagy valaki más közli, hogy az igazgató úr a diákjaival már átment két héttel ezelőtt Ausztriába. De megadja a lakáscímét, ahol az anyósa hátha tud valamiféle megoldást. Látom szemében a bizalmatlanságot, a félelmet. Gyorsan elköszönünk, és megyünk a megadott címre. Az anyós nyit ajtót. Nevemre és Pozsony említésére beint minket. Aznap az éjszakát a konyhában töltjük, nagy a felfordulás a lakásban. Az anyós is készülődik. Ott ülünk az égő rezsó kékes lángjai mellett. Imbolygó árnyak a falakon. Ugrándoznak, meg-megállnak összekapaszkodnak… Toloncházi déjŕ vu… A csönd térfogatában Ricsike férje karjára hajtja a fejét, most veszem észre, az egyik katonán fehér garbó, hosszú állú, a másik, a kun bajuszú nekitámaszkodik, hát a hátba, test a testbe, lélek a lélekbe. Mind a hatan egymásba. Fáradtak vagyunk, kimerültek… hazátlanok. Álmunkban fel-felriadunk… Reggelire (valójában hajnalban már) azonban forró teát kapunk gyönyörű porceláncsészékben, zsíros kenyérrel és pogácsával. Át kell mennünk a Cseresznye fasorba az erdészhez, ő majd átsegít bennünket. Azon tanakodunk, érdemes-e elvinni a hangszert – én ragaszkodom hozzá –, a tokot még géppisztolynak nézhetik, különösen távolról. Engedek a rábeszélésnek, az érveknek. Az erdész megígéri, hogy hangszeremet tokostul postázza a megadott címre. Szomorúan búcsúzom el a hegedűmtől, életem hűséges kísérőjétől. De hát a biztonság a legfontosabb: az élet.

Nekivágunk az erdőnek. Az erdész elöl, mi követjük libasorban, így kevésbé feltűnő. Az avart tapossuk, a Lőverek rengeteg lehullott sárgásbarna levelét. Megyünk dombnak fel, dombról le, ösvényeken, favágók integetnek, dombok, dombok, kanyarok, az erdő fanyarkás illata bepólyál, órák telnek el, cammog bennünk az idő, időtlenséggé változva. Az egyik elterülő völgy előtt aztán az erdész megáll. Lefele mutat. – Azon túl már Ausztria az emelkedés. Tovább nem kísérem magukat. – Összegyűjtöm a pénzt, néhány ezer forintot, és odaadom az erdésznek. Kalapjához emeli mutatóujját. Vadászkalapján csillog Szent Hubertusz jelvénye. – Jó szerencsét! – mondja, visszafordul és gyorsan el is tűnik. – Igyekezzünk – szól az egyik katona, és társa már megindul, lesietünk a dombról, szinte futólépésben. Kisebb-nagyobb emelkedések, Ricsi megáll, és kijelenti, hogy nem tud továbbmenni és éhes. Leül a földre. – Itt most nem lehet megállni, sem enni – mondom. – De hát az erdész azt mondta – feleli Ricsi –, hogy a dombon túl már… – Nem lehet! Nem létezik – magyarázza a pulóveres, keresztül kell menni a műszaki záron, a maradványain, ha leszerelték, de ennek még sehol a nyoma. A férj felhúzza a földről Ricsit: – Igaza van, ne marháskodj! Még nem lehetünk túl.

És folytatjuk tovább utunkat az ismeretlenben. Tisztásféle következik, előtte bokrok, vadrózsamaradványok. – Várjanak – szól a fehér pulóveres társa –, ott valami fénylik. Előremegyek – és kúszással megközelíti a helyet. Várakozás. Izgalom. Csönd. A carotis lüktetése nyakamban. A katona int, hogy mehetünk. Óvatosságból lehajolva igyekszünk. – Az fénylett – és mutatja –, a zár, leszerelték. Valóban elrozsdásodott szögesdrótok elvagdosott maradványai lógnak a tölgyfák mentén.

Így beszélgettünk, ezt gondoltam magamban kétségek közepette, mert igazán kár lett volna olasz mesterhegedűmért.

A nyomsávon keresztül kell jutni. Vajon az őrtornyokban most is (megint) vannak ávósok vagy szovjet katonák? Vagy üresek a kolosszusok? Ahogy kinéztünk rejtekhelyünkről a fák között, jól láttuk a szürkés sávot, és nem is oly messze a fatákolmányt, kissé vadlesre hasonlított, csak hatalmasabb, erősebb formában. A nyomsáv pedig előttünk mint egy mozdulatlan folyó.

Három csoportra oszlottunk. A két katona gyors kúszással, szinte érintve a földes sávot, gyorsan átjutott és eltűnt a szemben levő bokrok mögött, melyeken apró piros-fehér-piros zászlócskák lengnek jelzésképpen. Csönd a tornyokban. Csönd. Ricsiék következnek. A férj szinte vonszolja magával a feleségét. Ricsi ügyetlenül csetlik-botlik. A toronyban, úgy látszik, nincs senki. Csönd. A szorongás körülteker. Milyen magas lehet most az adrenalinszintem? Mi következünk. Átrohanunk.

De el kell távolodni – mélységben – ettől a nyomsávtól, mert átlőhetnek. Állítólag sokszor átlőttek, sőt, vissza is hurcoltak menekülőket. Egyre távolabb kerülünk a helytől. Megvan a bizonyosság. De nem elég a bizonyosság, több bizonyosság kell. Távolodunk, dombnak fel, és a domb tetején ismét szembe találjuk magunkat lent a nyomsávval. Ördögi kancsal tréfa? Átkozott nyomsáv, kanyarog, követi a domb vonulatát, követ bennünket, alattomos. Ekkor jut eszembe, el innét. Messzire, minél messzebbre… Ausztráliába. Kék kötényű férfit látok közeledni, fején kalap. Elébe megyek. – Seid willkommen bei uns – (Isten hozta magukat nálunk) – mondja. Megölelem. Csókolgatom. De még-még-még több bizonyosságot akarok, boldogan, eszelősen, eufóriában. És megkérdezem: – Sind wir in Österreich (Ausztriában vagyunk)? – Rám néz csodálkozva: – Natürlich! Természetesen! – Eligazít. Menjünk csak jó előre, az útkereszteződés után egy vendéglőhöz jutunk. Ott kapunk teát, kávét, kakaót, csokoládét, kenyeret, zsemlyét, virslit… és amire szükségünk van. Odaérünk. S akik ott gyülekeznek, akik oda mentek-mennek, szétszélednek majd a világban mind – sorsukkal, sorsuk nélkül, sorstalanul, hazátlanul… új hazába igyekezve és remélve…

A láger. Eredetileg a német hadsereg a Wehrmacht egyik Panzerdivisiójának volt az állomáshelye. Precíz német terv szerint épült, a hangárok betonból és vasból készültek, s a második világháború valahogy meg is kímélte, állítólag a szövetségesek nem is nagyon bombázták. Aztán a szovjeteké lett, ugyancsak páncélosoké, T–34-esek állomásoztak itt. Amikor 1955 májusában Ausztria elnyerte önállóságát, megszűntek a zónák, kivonultak a szovjet csapatok, üresen maradt a tábor. Kísértetteleppé változott, ahogy az itteniek mesélték, emlékpáncélosok árnyaivá. Valamiféle rossz szimbólumnak tekintették, mindig egy megszálló hatalom erőfölényének. Ide kerülünk mind a hatan, és velünk együtt még néhány ezren. A befogadók a forradalom hírére gyorsan rendbe rakták, lakhatóvá tették, vécéket, fürdőket létesítettek, hatalmas területen óriási ebédlőt, hálótermeket alakítottak ki, egyáltalán, minden szükségeset, amit egy ilyen tömeg elszállásolása igényel. Beporoznak bennünket, ez az első ténykedés, vagyis fertőtlenítenek; kijelölik helyünket a barakkban a szalmazsákkal, pokróccal, kapunk szappant, vécépapírt, tányért, poharat, később kabátot, pulóvert, ruhát, cipőt, harisnyát, kesztyűt – kinek mire van szüksége, és kinek nincs szüksége valamire (?). Természetesen regisztrálnak, mindenkit ellátva tábori igazolvánnyal (menekültigazolvánnyal). Ez a Flüchtlingaussweis. Mivelhogy jól beszélek németül (von hausaus meg az iskola jóvoltából), jelentkezem a parancsnokságon, és felajánlom segítségemet, valamiféle munkát kérek, hogy hasznára lehessek sorstársaimnak. Először tolmácskodásra gondolnak, de a kantinba osztanak be. Ami a raktárt jelenti. Itt osztják széjjel az Ungarnhilfét adományait, azt a rengeteg anyagot, amit a nemzetközi szervezet meg az országok küldtek és küldenek a menekülteknek. A raktár szintén hatalmas hangár, óriási űrtartalommal. Belsejében felbecsülhetetlen árumennyiség: takarók, ágynemű, paplan, párna, szövetgöngyölegek, ruhaneműk, fehérnemű, cipők, csizmák, rengeteg konzerv, szappan, csokoládéhalmok, cukorkák, italok, kávé, tea… és ömlik az árú állandóan, teherautók hozzák, kamionok. Mintha a világ valamennyi áruját akarnák felhasználni itt. Egyik nap megjelenik egy teherautó fehér és rózsaszínű bilikkel. A gyerekeknek küldték. Egy cég ajándéka.

Összebarátkozom a tábor dán ezredesével. Dánok tartják fenn ezt a lágert, az ő felügyeletük alatt működik, dán személyzettel, konyhával. A csendőrök természetesen osztrákok. Az ezredes magyar származása miatt sokkal jobban megérti és átérzi tragédiánkat. A háború után került ki Dániába. Megkérdezi, nem telepednék-e le Dániában. Jönnek a bizottságok a kvótával, és meghallgatják a jelentkezőket. A legtöbben Kanadába és Amerikába mennének, ott a leghosszabb a sor. Már nem gondolom olyan komolyan Ausztráliát, a nagy távolság és az esetleges visszatérés kétségessé teszi elképzelésemet. A dán lehetőség csábít. Sok a realitás, mégsem választok, határozatlan vagyok, hezitálok, komoly mérlegelés nélkül belelengek a lehetőségekbe, hagyom sodródni magam, befolyásolnak tanácsok, döntések. Nehéz, életre szóló felelősség minden végleges döntés. Ismeretek, önismeret híján pusztán a megbízhatatlan képzelet, a vágy irányít sokakat – felelőtlenül. Dániába? Miért is ne? Rokonszenves ajánlat. Mondom is Rosemarie-nak, rendben, ha szerez valami állást. – Jó – feleli – akkor menjünk Bécsbe, a követségre. Telefonálunk, keresgélünk. Bekocsizunk dzsippel a Fleischmarkt 7.-be. Kiderül, nem tudnak állást felajánlani muzsikusszakmában. Különösen nem sajnálom. Közömbös vagyok megint. Irányítsanak az események, a véletlen. Tetszik is ez az állapot. Lesz, ami lesz. Valahogy. Mindig. A Faustot olvasgatom németül, ottani apácáktól kaptam ajándékba, pontosabban én kértem tőlük; kicsit csodálkoztak is, de elhozták. Végtelenül szabadnak érzem magam, a madarakat nézem az égen, varjúcsapatokat, keringenek, keringenek, leszállnak, figyelnek, magasan szállnak. Nincsenek terveim. Vagyok. Leszek. Ez a fontos, a legfontosabb. Újságírók jönnek. Kivisznek a városba, egy vendéglőbe. Knédlit eszem káposztával, Bratwursttal, sört iszom. Egyikük Sopront, Ödenburgot emlegeti, kijelenti, hogy a magyarok elvették tőlük a várost igazságtalanul, mert osztrák a múltja, a jellege, történelme. Mégis segítenek rajtunk. Iszom a sárga nektárt, és hallgatok, nem akarok vitázni; a vendég, ha menekült, a legokosabb, ha hallgat. Hallgatok és mosolygok, egy kissé bárgyún, erőltetetten.

Fräulein Moravetz a parancsnokságon titkárnő a bécsi filharmonikusok szólóbrácsásának a rokona. Ajánlásokat kapok tőle. Megengedik mint kivételezettnek, hogy távozási engedéllyel elhagyhassam a lágert, és felutazzam Bécsbe. Végigjárom a helyeket, az Operába jelentkezem, zenekaroknál, és kisegítésre hívnak. Így térek vissza a táborba banánnal, naranccsal, csokoládéval teli csomaggal és szerződésekkel. Naponta megteszem az utat vonattal St. Pöltenből Bécsbe, és kisegítőként muzsikálok kölcsönhangszereken. Találkozom ismerősökkel. Éjfél előtt aztán az utolsó vonattal vissza a hangárba, a szalmazsákra. Két hétig ingázom. Kölcsönfrakkban hangversenyezek koncerttermekben, a Musikvereinsaalban, rádióban. Tudják is, nem is, ki vagyok. Egyre idegenebb a láger, de hivatalosan odatartozom. Ritkán beszélek Rosemarie-val, négy társammal, Ricsiék is el tűntek, elmentek egy transzporttal valahova. A két katona depressziós, szomorúan gubbaszt a barakkban. Előkelő vendégként jövök-megyek. Rejtőzöm az emberek elől, magam elől. Hányféle ént hordozok? Hányféle valóságot? A St. Pölten-i színház szerződést kínál. Nem kell. Vacak kis hely. Méltóság, büszkeség? Nem tudom. Állapot, létezés… az ember fogódzók nélkül is él. Elszánt, gyáva, türelmes, ostoba, nyavalyás, gyenge, hatalmas. Egyezés és ellentmondás, konvenció. Menekültnek lenni: minden és semmi, véges, végtelen…

Elterjedt a híre, hogy a Máltai Szeretetszolgálat székházában, Bécsben Rotschild Klára csomagokat oszt széjjel a menekülteknek. Odasietünk. Sorba állunk. Akkor már két hosszú sor kígyózik a székház udvarán és kint az utcán. Férfiak, nők külön-külön, tehát egy férfi és egy női sor – nyilván a csomagok miatt. Elöl egy asztalnál ül Rotschild Klára két fekete ruhás férfi között, kosztümje gomblyukában papírvirág. Aki odaér (a bal vagy jobb oldalon), átveheti az ajándékot. A nők közül többen pukedliznek a Mecénás asszony előtt, a férfiak egyike-másika kezet csókol neki. Hosszú sorbaállás után mi is átvehetjük csomagunkat. Természetesen szerfelett kíváncsiak vagyunk a tartalmára. Magunkhoz szorítva elsietünk vele egy kapualjba. Felbontjuk, izgalmunkban tépjük a kobaltkék papírral becsomagolt skatulyát. Az egyikben, a férfiéban: szappan, vécépapír, egy pár lakkcipő (!), hányas számú, fogalmam sincs, de sokkal kisebb talpaménál, lakkcipő… (minek nekem lakkcipő, bakancs kellene, vagy jó meleg téli cipő, magas szárú) és… és… nem hiszek a szememnek, lyukas a talpa; a csomag tartalmához tartozik még egy kis tábla Milka csokoládé. Ennyi. A másikban, a nőiben: ugyancsak szappan, vécépapír, egy aranyozott, flitteres estélyi táska (estélyi táska?, nekünk?, minek?, minek??), két tábla Milka és Suchard csokoládé, meg egy patent ceruzahegyező. Egymásra nézünk. Sírva kellene fakadnunk. Kivesszük a szappanokat, vécépapírt meg a csokoládékat, és a két dobozt belehajítjuk az ott álló kukákba. És beülünk egy kis vendéglőbe, ugyanebben a házban, Bockwurstot rendelek, meg rósejbnit meg sört. Jól bevacsorázunk.

A véletlen? Vagy inkább a sorsszerűség? Nem tudom. Barátaim közül egyik, B. Csaba csak úgy megjegyzi, hogy ott, a szomszédban, a Metternich strassén a német követségen jelentkezni lehet Németországba. Nézzük meg, gondoltam. És egy ablaknál gyér csoportnak számokat osztogatnak. Én is kapok két számot, rajta a dátum. Holnap reggel hét órakor indulás innen az épület elől, buszokkal a Westbahnhofra és onnan Németországba. Ennyi, ilyen egyszerű az egész. Zsebembe dugom a számokat, még mosolygok is. Aznap este is “hazamegyünk” a lágerbe. Alszik már a tábor. Hajnali négykor arra ébredek, hogy hét órakor elvinnének minket. Felugrom, lerántva a polcot, csörömpölésére néhányan felriadnak. – Gyerünk – szólok –, elmegyünk, gyorsan, itt hagyjuk ezt a lágert. – És búcsú nélkül, bizony szabálytalanul, nem köszönünk el senkitől, se a két katonától (a fehér pulóveres már barna szvetterben járt), se Moravetz kisasszonytól, se Rosemarie-tól, a kedves dántól, senkitől. Távozási igazolványommal, a két nehéz koffert cipelve elindulunk, az őrök nagy csodálkozására, kilépünk a kapun, megyünk az állomásra. Rettenetes súlyos a két bőrönd, hosszú-hosszú az a másfél kilométer. Éppen előttünk indult el a szerelvény. Hátsó piros lámpája távolodik zsugorodva a sötétben. Mi lesz most? Mit csináljunk? Mit tehetünk? A táborba visszamenni? Ráülünk bőröndjeinkre, megadjuk magunkat a sorsnak. Cselekvésképtelenül. Cammog bennünk az idő, mint oly sokszor. Olykor vált a szemafor. Piros, zöld, zöld, piros… tehervonat dübörög el visszhangozva mellettünk. Lassan, szinte észrevétlenül világosodik. Szürkeség vesz körül, szivárog körülöttünk, bennünk. Az árnyékok kilépnek az éjszakából. Plasztikus minden, a dombok, a házak, a sínek, a fel-felbukkanó emberek. Jön egy szerelvény, kivilágított ablakai elhatárolódnak a tájtól. Amolyan munkásvonat. Megáll. Felszállunk. Elindulunk. Megállunk elég sokszor. Nem számolom, csak a döccenéseket érzem. Végre megérkezünk. Gyorsan taxit. Reménytelen irány a Metternich strasse 3. Szeretném, ha sokkal gyorsabban mennénk, száguldanánk, de gemütlich a tempó, egyenletes, fegyelmezett. Kilenc óra múlt három perccel, amikor megállunk a kapu előtt. Több mint kétórás késéssel. És szemben velünk az autocar, a busz, mely szállítja aznap a számosokat az állomásra. Valami olajszivárgás miatt nem indulhattak. A különvonat megvárt. Így indultunk el, és indultunk tovább messzire, messzebbre… ünnepélyesen feldíszített, zeneszóval fogadó állomásokon keresztül, szinte diadalmenetben… a ködös holland határra, Bocholtba.

Bocholt. A németek sokkal precízebbek, mint az osztrákok. Szervezett minden. Óraműpontosan működik. Rend. Ordnung. Tisztaság. Fegyelem. Rend mindenekfelett. A táborról azonban mindjárt eszembe jutott a koncentrációs tábor. A háború alatti. Lengyelország, Csehország, Ausztria… meg a többi. Itt is Stacheldrat őrtornyokkal, fényszórókkal. Modellje lehetett a többi, modellje lehetne, lehetett volna a többieknek. Mása, másuk. A szisztéma. És a ködben úszó, lebegő fény… a gőzök, melyek a földből szállnak fel… előgomolygó figurák, alakzatok, szétfoszló, szétmálló, meghatározhatatlanok, valamik. Víziók? Képzeletfoszlányok-darabkák… Asszociációim támadtak, és szorongani kezdek. Valami jól ismert dolognak a kísértetei jelennek meg. Lehetséges, hogy mindez csupán torz fantázia, igazságtalan, szubjektív beidegződés. Elhessegetem, elhessegetem… száműzni akarom… Mert rendkívül barátságosan fogadnak. Meleg vacsorával, hatalmas adagokkal, forró italokkal. Minden család kap egy kis apartmant tökéletesen felszerelt zuhanyzóval, különvécével. (Micsoda különbség a két láger között!) De ujjlenyomatot vesznek mindenkitől, és aláíratják, hogy valóban azok vagyunk, akik. Nem hazudunk. A félretájékoztatásnak súlyosak a következményei, azonnali kiutasítás. Tőlem professzióm miatt megkérdezik, nem szerveznék-e lágerzenekart, lágerkvartettet vagy egyebet. Ismét szorongani kezdek, emlékszem, az ilyenek funkciója mi is volt, nem olyan rég, amikor zeneszó mellett masíroztak… – Nem – feleltem. – Nein – mosolyogtam határozottan. Abban a lágerben keletnémet menekültek is laktak, volt, aki évek óta, hiába. Reménytelenül… Utáltak minket mindenben való prioritásunk miatt. Irigység, féltékenység, gyűlölet…

De a honvágy (ami természetes jussunk), a felismerés, a hűség ebbe a lágerbe kívánkozott. Lágerek súlyával, nehezékével, lágerek történelmi bizonyosságával. Határokon a senki földeken át. Szenvedélyével. Szeretetével. Vállalásával, rendíthetetlenségével.

A híd elé. Hátam mögött hagyva országokat, határokat, a szabadságot, álszabadságot és anyámat, aki nem is tudhatta, hogy fia ott áll a vonatablaknál, és nézi azt a tornyot, a Virág-völgyi templomot, mert lent, valahol az alacsony házak közt lakik Ő: az Anyu. Talán a gyávaság nem engedte, hogy leszálljak a vonatról, de inkább az, hogy nem akartam kellemetlenségeket anyámnak, esetleges későbbi zaklatást, rendőri idézéseket, kihallgatást, gyanúsítgatást és következményeit lágervilágunkban. Mert visszatérő nem szállhatott le a vonatról, nem szakíthatta meg útját, csak átutaznia volt szabad. Pozsony, szülővárosom alattam terült el: gyermekkorom és ifjúságom százezernyi csodáival, moccanásaival, temetőimmel. Csak néztem, néztem, bámultam, belehatoltam a tájba, elvegyültem, feloldódtam benne, hegyeimet, dombjaimat simogattam patetikusan, micsoda kaleidoszkóp vonult el előttem gyors egymásutánban, ilyen talán az eszmélés utolsó pillanata, az élet végső felvonulása… Végre aztán elindultunk, lassan, egyre gyorsuló kattogással, és a kanyarban eltűnt a négytornyú vár, az a felfordított asztal. Zakatolás, furcsa zakatolás. Az iram ritmusa bennem aritmiák felbomló rendje, szabályok szabálytalansága…

Az eredeti útvonallal ellentétben leszállítottak bennünket Érsekújváron, hogy másutt lépjük át a határt. Gyanúnk egyre bizonyosabbá vált, hogy táborba kerülünk majd odaát, lágerbe, egy helyre gyűjtenek össze; többen voltunk visszatérők. Igen, nem akárhol léphetjük át a határt.

Sötéten csillogott a Duna vize. Mintha tintahalak vére festette volna. Komáromi híd. Túlnan sötétség, belőle kirajzolódó mozgó, lebegő, szálló alakzatokat vélek felfedezni. A határbódénál (valóban bódé) a szlovák határőr magyarul megkérdezi, miért megyek vissza. Nem felelek. Kinyitja a bőröndöket. – Mennyi szép holmi – szól. – Mi lesz odaát? – kérdem most én. – Mi? Tudtommal semmi. – Internálás? – Áh, dehogy! Nem hiszem, mehetnek haza. Látom a papirosból (ez a certificat du retour, hazatérési igazolvány), idevalósi. – Igen, és jobb szeretnék itt maradni – de ezt nem mondom ki. – Jó szerencsét – szalutál.

Át a hídon, mely üres. Rajtunk kívül senki. Senki sem jön, se gyalogos se autó, semmi forgalom, csak mi megyünk. Kísérteties. Felcsap a folyó vize. Amolyan iszap, hal, kő, olaj intenzív keveréke. Szívom, szívom magamba. Még ezen az oldalon vagyunk. Előveszem néhány fényképemet, barátaimét, kinti iratokat, igazolványt, összetépem őket, és bedobom a vízbe, remegéssel, kissé megfordulva hullanak, mintha táncot járnának, lebegve, meg-megállva, visszafordulva hullanak a mélybe. Fehér, világos, szétszabdalt testüket nem láthatta senki. Anyám fényképét visszateszem a zsebembe. Hajó közeledik fentről, apró zöld zsarátnokok, vízfogacskák fűrészelik a csendet…

Egyenruhások fogadnak. Ismert ruha, válljelzésekkel. Sok-sok csizmát látok körülöttem. Gúnyos megszólítás. “Nocsak, visszajöttek a Paradicsomból?” Várakozni kell. Amíg összesereglünk néhányan. Nem vagyunk sokan, talán nyolcan-tízen, fiatalok, idősebbek. Ott ülünk egymás mellett egy füstszagú szobában, a falról hámlik a vakolat. Egyetlen villanykörte világítja meg a helyiséget. Kinyílik az ajtó. Beléphetek. Félovális alakban egy asztalnál egyenruhások ülnek. Kék paroli rajtuk.

Évek múltak. Ajánlott levelet kaptam a belügyminisztériumtól, hogy jelenjek meg a Maros utcai útlevélosztályon. Maros utca, útlevélosztály? Valami azt sejtette velem, hogy itt valami másról lehet szó. Semmiféle útlevélkérelmem-ügyem nem volt. Elmentem hát furcsa érzésekkel, szorongásokkal az adott időpontban a Maros utcába. Az épület kapuján tábla: B. M. Útlevélosztály. De odabent mind olyanok, akik visszatértek, hajdani disszidensek. De azóta eltelt már hosszú idő. (Megint az a lágerszindróma… Mert, ha, mégis, talán… Láger – börtön – internálótábor – internáláspszichózis…)

El kellett mondanom részletesen disszidálásom történetét, kikaparva a múltból, hány esemény homályosult el már, sok mindent elfelejtettem, átalakult az időben, érvényét veszítette, zsugorodott, jelentéktelenné vált. Aki kérdezett, írt, vonalkázott papírlapokat tele. Kivel találkoztam, hol, mikor, miért, mit csináltam? Beszéltem zenei vonatkozású, valódi és kreált élményekről, soroltam muzsikusok, karmesterek nevét, zeneszerzőkét – Beethovenét, Mozartét, Schumannét, Verdiét, Wagnerét, Pucciniét… Mit csinálhatnak velük, mire használhatják fel ellenem? Kétségtelen, muzsikusként éltem, kerestem kenyerem. A zene védett, varázsködbe burkolt, segített. – Mondja, hülyének néz minket – kérdezte vallatóm, és abbahagyta az írást. Sok-sok dologról persze nem beszéltem. A végén még egyszer – kihallgatásom alatt számtalanszor – megkérdezték, kikkel, mikor, hol, miért találkoztam. Gondolom, ez amolyan vezérkérdés, feltették mindenkinek. Mikor, hol, miért? Ez a lényeg, a legfontosabb, a legeslegfontosabb. Az elvtárs kérdezett, és írt három óra hosszat. A végén belefáradhatott a fogalmazásba is, az írásba is, helyesírásba is. Ideadta a lapokat, hogy olvassam el, és mindegyik szélén írjam alá. Amikor befejeztük és kimentem az ajtón, ki a kovácsoltvas kapun, tudtam, virtuálisan örökké hordoznom kell – emlékeimmel – ezt a bennem lappangó pszichózist, szunnyadó szindrómát: megtanultam félni, meg kell tanulni félni, és a félelemmel együtt kell élni. És ugyanúgy felnéztem az égre, mint annak idején a toloncház rácsai mögül, a Tutaj utcai internálótábor és a pozsonyi fogház udvarán napfényben és szürke reggeleken, vagy a St. Pölten-i láger estéin, vagy az Edl utcai imaházból kijőve, téli délután, vagy a lévai börtönből kilépve, mögöttem Archeopterix, a börtönőr.