A mikor a határőrség szervezésének kezdetén – 1762. július 24-én – hivatalos személyek először kívánták meggyőzni a székelyeket, hogy vegyék föl a fegyvert, s amikor székelyföldi közigazgatási vezető először kötelezte el magát nyilvánosan a nép akaratával szemben, a báró Bornemisza Pál csíkszéki főkirálybíró felszólalásával együtt a megszólítottak válaszát is megőrző dokumentum szerint a gyergyói falvak képviselői ezt felelték: “Mi az ő Felsége kegyelmes szent szándékát hazánk oltalmára hüvségesen teljesíteni tartjuk kötelességünknek, csak reménkedünk, ő Felségének méltóztassék régi szabadságinkat megadni, tiszteket nemzetünkből választani, az hazánkból el nem vinni.”

A következő másfél esztendő alatt ezeknek az óhajoknak mindegyike kielégítetlen maradt, a székely szabadok pedig maradék szabadságukat a katonai diktatúra vasfegyelmére cserélni kényteleníttettek. S ha fegyveresen, a határőrség tagjaként sokáig valóban nem kellett is elhagyniuk az országot – Bornemisza királybíró Bethlen Gábor erdélyi udvari kancellárhoz 1762 novemberében írt levelében a Gyergyóban ősszel megismételt kívánságokat idézve zárójelben megjegyzi: “s a hazájokon pedig értik és értették csak Gyergyót” –, a fegyver felvétele elől százszámra menekültek el Erdélyből; már egy évvel a madéfalvi véres vízkereszt előtt.

A határőrség szervezésének első stációja után bebizonyosodott, hogy a nép csak a királynő határozott s aláírásával igazolt akaratából hajlandó fölvenni a fegyvert. S mert a Mária Terézia pecsétjével s manu propriájával ékes levelet nem mutatták föl, csak a pénzbüntetés, fej- és jószágvesztés fenyegetésére engedték összeíratni magukat, a katonai esküt pedig még e fenyegetésekre sem voltak hajlandók letenni. Sőt, az udvarhelyszékiek többsége még összeíratni sem hagyta magát, amint azt báró Buccow Adolf tábornoknak, a népharag elől állítólag a székelyudvarhelyi “szék háza” árnyékszékén menedéket találó katonai főparancsnoknak, illetve főkormányszéki elnöknek értésére is adta. Erre Udvarhely városát, az anyaszék központját, s Csíkot és Háromszéket is katonaság szállta meg, jelenlétével már előre demonstrálva, mennyit érnek az ország törvényei, a székelység jogai és öröklött kiváltságai, melyek a hazájukban maradni szándékozók kívánságát a főhatalom elé táró megannyi felirat, kérvény, protestáció jogi alapját képezik majd.

Később, amikor Csíkszék elöljárósága összeíratta a katonaság s a kényszerrel beöltöztetett határőrök által elkövetett sérelmeket, a rablások, vesszőzések, a fegyverfelvétel ellen tiltakozók elűzetése, határőrizetbe küldése, az ezen eljárások ellen tiltakozók Csíkszereda várába hurcolása, mások öt héten át tartó vasra veretettsége, asszonyok zaklatása mellett azt is számos alkalommal föl kellett jegyeztetniük: az emberek menekülnek, van, aki a havasokba, van, aki Moldvába fut. “Egy nehány terhes asszonya limitrophusok insolatiája miá abortust szenvedtek. Sok az nyavalyatörés, melyet okoztak” – valljuk be, ezek nem szokványos módszerek egy modern birodalom hadserege részéről ugyanezen birodalom polgárai ellen, békeidőben! Mihálz kapitány jegyzőkönyvbe foglalt szidalmai, melyekkel a fegyvert kényszerből felvett, majd azt halomba hányó székelyeket illette, már közvetve a tisztek szándékaira s lelkiismeretük állapotára utalnak: “millió ördög szaggassa el őt, ha ő nem adja vissza nekik a fegyvert, s azt hirdette, hogy a székelyek akárhová elmehetnek, hozzájok nem tart számot a császárné, Beszterce vidékéről 7000 oláhot hoznak be, s helyökre telepítik”. Még beszédesebb bizonyíték a terjedelmes dokumentum egy másik passzusa, a dráma majdani tetőpontjának színhelyéről: “Madéfalva lakóit Kovácsovics és Rőmer kapitány avval fenyegették, hogy ők ketten több burkust öltek meg, mint amekkora az egész falu, s elég oktalanul azt állították a nép előtt, hogy a császárné őket mind el akarja veszíteni.”

A császárnő persze egyetlen hívét sem akarta elveszíteni; ő sok engedelmes alattvalót akart. A kiterjedt, szerteágazó érdekviszonyokkal tagolt birodalom sokféle népe különjogainak és szokásainak megtörése az átstrukturált, abszolutista birodalom alapja, amelynek működését a tartományok eltérő célú és érdekű csoportjainak erőegyensúlya szavatolja. S a szervezés biztonságának fő feltétele a birodalom testének és a “birodalmi gondolat”-nak érinthetetlensége. A határőri területek megszervezése többlépcsős folyamat, s mire a Székelyföld sorra kerül, a polgári és katonai hatalomnak már bőséges tapasztalatai vannak a határ menti népek fegyverbe öltöztetéséről. Még Mária Terézia elődei, például megboldogult apja szervezteti határőrterületekbe az egykor a török elől elvándorolt-menekült s a Magyar Királyság déli peremvidékein megtelepített, a magyar függetlenségi mozgalmak ellen majdnem mindenkor bevethető rácokat. A szerbek számára jogvesztéssel jár a határőrség fölszámolása a török kiűzését követően; a katonarend egy idő után elveszti kiváltságait, és adófizetésre köteleztetik. Ezért villan föl egy pillanatra a célok összehangolásának esélye; ezért csatlakozik – elvben, illetve szóban – Péró Szegedinác, a pécskai rác határőrök vezetője az 1735-ben fegyverre kapó békésszentandrási parasztok mozgalmához. Az érdekmegosztás azonban ekkor is hathatós eszköznek bizonyul: a magyar parasztokat Péró lefogása után éppen a rác határőrökkel vereti széjjel a császári hadvezetőség.

A székelyek helyzete még körülményesebb. A határőriző népek egykor bő kiváltságokat kaptak katonai feladataik ellátása fejében, de ezen feladatok ellátására Bécs szerint évtizedekig nincs szükség. Most azonban a kancellária logikája szerint a katonai funkciókat újra életbe kell léptetni – a székelyeknek eszerint búcsút kell venniük maradék jogaiktól. Valóban maradék jogokról van már csak szó. Az egykor jogilag egységes nemes székely nemzet már vagy két évszázada tagolódni kezdett. A fejedelemség koráig a székely rendek – a primori, primipilusi és pixidáriusi – között a különbség csak vagyoni, de az adómentesség egyaránt vonatkozik mindegyikükre. A vagyoni cenzus csak azt szabja meg, hogy ki milyen rendben hány emberrel, lóval – esetleg egymaga, gyalogosan – indul a háborúba. A fejedelemség korától ez az egység már csak látszólagos. János Zsigmond a székely kiváltságok csorbításával és a közösség tulajdonát képező birtokoknak külső-erdélyi nemeseknek adományozásával avatkozik be a jogviszonyok fejlődésébe. Ebből az időből datálódik a székelyföldi arisztokrácia kialakulásának kezdete is: a Lázárok, Mikók, Danielek, Szentkereszthyek, a külső-Erdélyből jött Henterek, aztán a Madéfalva körüli eseményekben nem szereplő Toldalagiak, Andrássyak kiemelkedése. Báróságot, grófságot, címet a birtokhoz majd csak a Leopoldi Diploma után, a Habsburg Birodalomba való betagolódással kezdődően kapnak ezek a főurak. Birtokhoz viszont jobbágyok is kellenek. Az egykor hivatásszerűen fegyverforgató nemzet egy részét már az 1500-as években jobbágyságba alázzák-kényszerítik, emiatt előbb 1562-ben János Zsigmond, majd 1596-ban Báthory Zsigmond ellen lázad föl testületileg; még Mohács előtt Tomori Pál kétszer is indít rájuk hadat. A székelyek utóbb idegen megszállók, például Vitéz Mihály és Sorbán Radul havaselvi vajdák mellett felülve támadják a központi hatalmat, a nemzet süllyedéséért felelősnek tekintett Báthoryak uralmát, de egy részük ott van a közülük származó fejedelem, Székely Mózes Sorbán Radul általi leveretésénél is. Legyőzetésük után rendszerint szekérderékszámra maradnak a csatatereken a levágott székely fők s fülek. Legutóbb II. Rákóczi Ferenc fejedelem harcaiban vettek részt, ezúttal a magyar függetlenség pártjára állva Lipót császár ellenében, s futottak a császári lovasság elől, Graben és Acton császári ezredesek prédájául hagyva házukat, földjüket, minden javaikat. Az egykori vitézség legendája oda. A Rákóczi-szabadságharc fontos csatáit úgyszólván mind elveszítik: Holdvilágnál önnön duhajságuk, Feketehalomnál szervezetlenségük áldozatai lesznek. Holdvilágnál rá sem hederítenek a fölfejlődő ellenségre, addig isznak, míg közéjük nem csapnak az ágyúgolyók, Feketehalomnál elsietett lovasrohamukat egy oldalról kapott sortűz borítja föl. A sorkatonák mindkét csatában úgy vágják a menekülőket – az emlékiratíró szavaival élve –, mint a berbécset. A bukás után aztán a székelységtől éppen a szabadságharcban való részvétele miatt veszik el fegyvereit, s évszázadokon keresztül emlegetett kiváltságait. A székely nemesség a felvilágosult abszolutizmus idejére már mítosz inkább, mint valóság – a király már nem fegyveres szolgálataikra, hanem adójukra tart igényt. Szépen bele is nyugszanak ebbe. A következő nagy erőpróba majd az 1848–1849-es szabadságharc lesz. Akkor részben azért fognak fegyvert, hogy a modern Magyarország polgáraiként megszabaduljanak azoktól a kötelezettségeiktől, amelyeket a határőrség szervezésével kényszerítettek rájuk.

Mindez persze azokra érvényes, akik a székely natio jogi örökségét a magukénak vallják. Eltér ettől a jobbágyok állapota. A kívülről betelepített, adománybirtokokra ültetett jobbágyok mellett egyre többen lettek tehát jobbágyok az egykori szabad székelyek közül: ezzel jogilag már nem is voltak székelynek nevezhetők. A függetlenségi mozgalmakat indító fejedelmek a székelységet – az ország védelmének garanciáját – igyekeznek megtartani jogaiban, de a társadalmi átrétegződés ezzel ellentétes irányban hat. 1606-tól 1622-ig – pedig ebbe Bethlen Gábor fejedelemségének korszaka is beletartozik – hétezren válnak jobbággyá, az a XVII–XVIII. század folyamán Csíkban s Udvarhelyen a népesség egyharmadát alkotják már. Több kiváltó oka lehetett az efféle deklasszálódásnak, a legnyomósabb természetesen az elszegényedés. Szőcs János idéz egy dokumentumot 1719-ből: “…Hogy mivel az említett Tamás György ebben a példa nélkül való éhségben minden jószágát megévén… feles cselédivel lévén úgy megéheztek, hogy alig, ha meglábalják, amint kitetszik abból is, hogy ma tizenötöd naptól tíz kenyerit, két véka búzáját, egy véka zabját megévén plébános uramnak… De által látván, hogy meg kell éhhel halniuk… reménkedének plébános urnak, hogy tartaná el őket újig s örökös jobbágyul kötnék magukat és poszteritásukat… magok jóakaratjából sem senki unszolásából… arra is megesküvének, hogy soha régi szabadságukra nem ügyekeznek… amely dolog fenn megírt és kézen fogott bírák előtt így mene végbe…”

Hivatkozhattak politikusok és katonák, a terrorkommandó vezetői és a nekik parancsot osztó bizottság tagjai arra, hogy Madéfalván őfelsége katonái a lázadókkal ütköztek meg; mondhatta Siskovich altábornagy, hogy a forrongó székelységen ahhoz, hogy egészséges legyen, minden száz évben egyszer eret kell vágni; szerepelhetett az erdélyi szász közgondolkodásban úgy, hogy a szolgálatmegtagadók valamely fegyveres felkelést készítettek volna elő; s emlegethette sűrűn az utókor azt is, hogy a Madéfalván halomba lövettetett-vágattatott csíki és háromszéki székelyek a függetlenségi hagyomány letéteményesei – ez mind csak üres beszéd. Akik ott estek el, halálukig a törvényhez ragaszkodtak, a hagyományhoz és ezen belül évszázados jussukhoz. Ezeket a törvényeket a királynő nem tartotta meg, noha esküt tett rájuk, ehhez pedig – kéjjel vagy összeszorított szájjal – az egész (Bécsben székelő) erdélyi kancellária asszisztált neki, utóbb az erdélyi főkormányszék tagjai s kevés kivétellel a székelyföldi tisztviselők is.

A határőrség felállítása – Szádeczky[-Kardoss] Lajos közreadta – okirattárának második darabja, az események gyúanyagát már magában hordó első dokumentum, Mária Terézia az erdélyi kormányzótanácsnak a gubernium részére küldött, Bécsben, 1762. április 11-én kelt leiratának kivonata: “Az Erdélyben felállítandó nemzeti katonaság szervezése br. Buccowra bizatik, és meghagyatik a guberniumnak és minden alárendelt közegeinek, hogy ebben neki hűséges segítséggel legyen.” Ugyanezen dokumentum függelékében a gubernium határozata áll, mely szerint “mindazt, a mi… hatalmában áll, hű buzgalommal el nem mulasztja”. Elsőként meg kell szabadulni a tartomány – Erdély – hivatalban levő kormányzójától, gróf Kemény Lászlótól; ez hamarabb megtörténik, mint ahogy a magyar urak észbe kaphatnának. Amint az a gubernium által Csíkszéknek és a többi törvényhatóságoknak május 17-én Josinczi báró, Bajtay püspök, valamint Buccow jobbkeze és titkos riválisa, báró Brukenthal Sámuel aláírásával kiküldött leiratban olvasható, Kemény grófot szinte mainak tűnő módszerekkel, azaz egészségi okokból, saját kérésére menti föl a gubernátorságból az uralkodó. A gyorsaság okára derül fény Buccow és Brukenthal másnapi, szintén a gubernium nevében küldött leveléből: a közügyek gyorsítása érdekében és az elnökválasztás miatt a kormányszéknek küldött hivatalos iratok a továbbiakban latin nyelvre fordítva adassanak be!

Frissen kinevezett kormányzónak – pláne ha katonakalandor is az illető – testhez állóbb feladatot a népesség militarizálásánál aligha lehet találni. Buccow kinevezésével szívós és olykor sikeresnek tűnő szakember került a hatalomba, aki a román határőrezredek fölállítását vaskézzel viszi végbe. A románokkal azonban – legalábbis jogi szempontból – könnyebb dolga van, hiszen az övék nem tartozik a törvényesen bevett nációk közé. A székelyeknél azonban a “nemzeti katonaságot” – csak kezdetben nevezik így, állítólag ezt szánták mézesmadzagnak, hamarosan aztán “határőrkatonaság” lesz a hivatalos nevezet – a királynő által meghirdetett önkéntesség elve alapján nem lehet tető alá hozni. A határőri intézmény bizonyíthatóan az erdélyi törvények ellenére fogadtatott el a gubernium által. De a terv nem a céltalan kegyetlenség szüleménye. Mária Terézia alighanem az utolsó pillanatig azt hitte, hogy jó anyja és ispánasszonya a székelyeknek. “Uralkodásunkban való állásunknak kezdetitől fogva soha semmi gondunkon és szívünkön inkább nem forgott, mint az, hogy minden országainknak és jobbágyainknak megmaradását és boldogúlását minden módon előmozdítani kívánván, oly rendeléseket tennénk, melyek által azoknak boldogságok naponként gyarapodván, virágozzék, és egyszersmind a közönséges csendesség és bátorság megerősíttetvén, maga állandóságával mindeneknek használjon” – amint azt még három hónappal a tragédia előtt is íratta a pátensében. A hagyományos jogrend megbolygatása természetesen a masszív abszolutisztikus birodalom, a modern állam megteremtését szolgálta, s ez a majdnem forradalmi aktus hasonló módon számolta föl a rendi különjogokat, mint negyedszázaddal később a francia forradalom. Oktalanság volna azonban azt gondolni, hogy a határőrség megszervezése a felvilágosodásnak a természet jogból kiinduló modernizációs törekvése lenne. Azok a rétegek, amelyeket megcélzott, nem a gyakorlatilag kiváltságokkal rendelkező főurak és birtokosok, possessorok, hanem az egykori kiváltságaiknak immár csak az emlékét őrző s a madéfalvi veszedelem idején szabad paraszti életformában élő lófők, darabontok és egyházhelyes nemesek, akik ekkor már adót fizetnek. A tiltakozások állandóan ismétlődő eleme éppen ez: hajlandók adót fizetni vagy katonák lenni (persze csak a saját szokásaik szerint), de a kettőt egyszerre nem.

Egyszóval a központi hatalom részéről talán elképzelhető lett volna egy másik kísérlet is: a jogkiterjesztés útja. Nincs dokumentumunk arra vonatkozóan, hogy ez megfordult volna a bécsiek fejében. A határőrség fölállításának lehettek méltányolható indítékai is: elsősorban a közelgő tatár támadás vakhíre, másrészt a román fejedelemségek felől érkező mirigyhalál megfékezésének szándéka. A pestis még egy emberöltővel korábban is megharmadolta a székelységet, amint azt Szádeczky[-Kardoss] egy másik, A székely nemzet története és alkotmánya… című könyvében írta; nos, ezúttal a határok lezárása és szigorú őrzése is más célt szolgált: annak megakadályozását, hogy a fegyvert felvenni vonakodó falvak – amelyeket a császári sorkatonaság rájuk zúdított alakulatai mindenéből kiforgattak – élelemhez juthassanak Moldvából. S talán azt is, hogy a katonák zaklatásai elől kivándorolni-menekülni akarókat fegyverrel kényszerítsék vissza jogfosztott állapotukba. Föntebb idéztem Jakab Elek nyomán, mint riogatták a császári tisztek a székelyeket azzal, hogy engedetlenségük miatt földjüket másokkal, románokkal (és cigányokkal) fogják betelepíteni. Azt, hogy ezt az érvet sikerrel alkalmazták, példázza Getző Tamás vallomása a veszedelem utáni kihallgatási jegyzőkönyvből. Getző a kérdésre, hogy “Mikor és hogy lett a constitutus katonává”, ezt válaszolja: “Minekelőtte generális báró Buccow úr őexcellentiája in Oktobris 1762 itten Csíkban volt, akkor tettek erőszakosan katonának, mert a katonatisztek, akik Csíkban béjöttek volt, s nevezetesen capitány Stupány úr azt mondotta az embereknek, hogy ha katonák nem leszünk, oláhakat hoznak bé a jószágainkban s tőlünk elveszik. Minekutána pedig generális Buccow úr őexcellentiája ismét elment, egynehány nappal esküttem bé Csíkszeredában a többiekkel együtt.” Ez bizonyosan nem a királyné tudtával történik – őt figyelmeztetik (például Bethlen Gábor erdélyi udvari kancellár), hogy ha a nép közvetlenül megtapasztalja az erőszakot, kimegy Erdélyből, s ezzel tetemes kár éri a kincstárat. A katonák azonban a végsőkig feszítik a húrt e kérdésben is. Siskovich altábornagy még egy héttel a mészárlás előtt is, a haditanács elnökét, Daun grófot tájékoztató levelében – melyben értesíti, hogy erősítést kért a hegyekbe húzódott székelyek ellen, s melynek kivonatos változata szerepel az emlegetett okirattárban – ezt mondja: “Addig is azonban, míg a lovasság megérkeznék, az elfutott nép által otthon hagyott asszonyokat és leánygyermekeket Madéfalváról kiűzettem (hinaus schaffen lassen), a fiúgyermekeket, a kiket leginkább féltenek, visszatartottam. A katonaság megérkezése után így szándékozom tenni a többi elhagyott falvakban is, hogy azáltal annál inkább számba ne látszassunk venni fenyegetésüket, hogy Moldvába akarnak kivándorolni.”

Volt-e hát lázadás a Székelyföldön 1762–1764 táján? A területen két évig labilis a közrend, a székelyek egy része maga is fegyverrel jár-kel, éget, nemesembereket, széki tisztviselőket foszt ki a császári tisztek tudtával. Azok azonban, akik ezekben az akciókban részt vettek, nem azonosak azokkal, akiket 1764 vízkeresztjén meggyilkolnak. Ellenkezőleg: az anarchisztikus állapotokat nem azok teremtik meg, akik megtagadják a fegyver felvételét, vagy akik kényszerből fölvették ugyan a fegyvert, de később újra letették, például a csíkszeredai vár előtti alakulótéren 1763 októberében, amikor Buccow is kénytelen elismerni az önkéntesség elvét, hanem azok, akik megmaradtak a határőrség keretében. Maga az anarchia pedig a császári tisztek érdekét szolgálja. A tervezett határőrséggel ugyanis a kettős jogrend és igazságszolgáltatás lép életbe a Székelyföldön: aki belép a határőri rendbe, arra a katonai törvényhozás vonatkozik. Végleg összekeverednek tehát a jogviszonyok és a hatáskörök: a régi törvények már, az újak még nem érvényesek. Ez utóbbiakat azonban mégis lehet érvényesíteni, hiszen az új határőrök kezében ott a fegyver. A királynő katonái a királynőtől kapott fegyverekkel bénítják meg a királynő igazságszolgáltatását.

“Minthogy a faluk határait uraság, nemesség, székely katonaság és jobbágyság promiscue bírják, vetés határokra, gyepükre, vagyis kertekre és más tilalmasokra való vigyáztatás kinek incumbáljon?” – tanácstalankodnak a széki tisztviselők. Közülük a gyergyóiakat a határőrkatonák kizsuppolják a szentmiklósi szék házából, 1763 januárjában pedig a Várdotfalván – Csíksomlyón – összegyűlt teljes csíki tisztviselői kart, az al- és felcsíkiakat, gyergyóiakat és kászoniakat zár alá veszik; kötelezvényt íratnak alá velük, hogy minden kívánságukat teljesítik, másképpen meghalnak; az urak meg is gyónnak, hiszen hiába várják, hogy Carato alezredes, a későbbi madéfalvi hóhér kiszabadítsa őket. Ha korábban nem, e napon nyilvánvalóvá lesz, hogy a birodalmi rend megőrzésére hivatott császári tisztek szívesen vennék, ha nemes és katona, határőr és szolgálatmegtagadó szabad székely egymásnak vágná át a torkát; azt bizonyosan örömmel látnák, hogyha az egyenként agyonvert széki tiszteket lábuknál fogva húznák ki a kántorlakásból, ahová tanácskozni összegyűltek. Nem csak a korábban is meglevő társadalmi különbségek feszítik egymásnak az embereket: “A mi, kegyelmes uraink, álmélkodásra méltó, természet felett való dolog, melyet még oktalan állatok között is tapasztalni nem lehet, olyan gyűlölséggel vagyon már a nép egymáshoz, hogy nemcsak az idegen ellen dühösködik, de még vér szerént való atyafiak is ezen materiába egymást üldözik” – panaszolkodnak a gyergyói nemesek és tisztviselők a guberniumhoz írt levelükben 1763. július 23-án. Bözödi György legendás, Székely bánja című könyvében arra helyezi a hangsúlyt, hogy a madéfalvi veszedelem voltaképpen az alsóbb néposztályok, főképp a jobbágysorba süllyedtek forradalma lett volna az “urak” ellen. Logikus volt a föltételezés, hogy a jobbágyoknak társadalmi fölszabadulást jelentett volna a határőri rendbe való bejutás, így ők önként s örömmel vették föl a fegyvert – és fordították rögvest a nemesség ellen. Hanem a rendeletek nem vonatkoztak a jobbágyok beöltöztetésére; a tanúkihallgatási jegyzőkönyvek közreadója, Imreh István nem talált semmilyen perdöntő adatot arról, hogy a jobbágyok a határőrségbe sereglettek volna – bár természetesen volt példa erre is. A fegyvert fogott, nemrég még szabadok szó szerint azzal az érvvel támadtak a nemesekre és a széki tisztviselőkre, hogy azok cserbenhagyták őket, kiszolgáltatták őket a katonai hatalomnak, ahelyett hogy a nép élére álltak volna a székely kiváltságok felmutatása és érvényesítése érdekében. Úgy tűnik, a közemberekben több a jogérzék és a szolidaritás iránti vágy, mint a vezetőrétegben. “…egy azon corpusban ha midőn az egyik tag megvész, a nem orvosoltatás miá meggyógyúlhatatlanúl válik nyavalyája: consequenter el kell veszni az egész corpusnak. Így mi egyik tagja lévén Ngtoknak, Kgteknek, midőn az idegenektől megsebhetett szabadságunkot magunktól meg nem gyógyíthatjuk (ha Ngtok Kgtek és az egész natiok nem kivánnak segíteni): bizonyoson igaz lészen az is, hogy Kgtek sőt az egész corpus natio szabadságának is el kell veszni, mert a tagban esett seb maga magát addig szokta rontani, míg az egész corpust el nem rontja etc.” – írják háromszéki lófő és gyalog székelyek Udvarhelyszék közösségéhez 1763 nyarán. Az udvarhelyi közszékelyek pedig már fél évvel korábban figyelmeztetik a széki tisztviselőket a hivatalos közigazgatás elmulasztott teendőire: “Mindezeket nálunknál tudatlanabbaknál a tektes urak elébb általlátták, tapasztalták és még is magoknak, nékünk nagy veszedelmekre és veszedelmünkre […] úgy fges Asszonyunknak nagy kárára behunyt szemmel, néma nyelvvel, mozdúlatlan kézzel, tőlünk való magok megvonásával, megengedni tűrték, szenvedték, valamiképen az igát vonó barom, a terhet viselő szamár az igának terhének sulyát ámbár veszedelmesnek érezze lenni, mindazonáltal nem szólhatván, veszedelmét el nem távoztathatja, terhit maga magától le nem vethetvén, meg nem könnyebbíthetvén, úgy az előljáróját elvesztő tábor előljáró nélkűl vakoskodván, akármely nagy erővel bírjon, mindazáltal egy halomba dűl.” Csodák csodájára Udvarhelyszék – a magukat korábban megméretni engedő, Háromszékhez csatolt Bardóc fiúszékiek kivételével – megmenekül, ott nem szervezik meg a határőrséget. Szerepe volt ebben annak, hogy még a kezdet kezdetén egységesen sikerült állást foglalniok Buccowval szemben – ekkor menekül a tábornok a reterátra a népharag elől, amint arra utaltam már –, ide talán abban is, hogy az alkirálybíró, Borsai Nagy István a nép mellé áll; ezért hamarosan börtönbe kerül, s ott hal meg hamarosan, “természetes vagy erőszakos halál által”. Voltaképpen ő az egyetlen magas rangú széki tisztviselő, aki meg meri tenni, hogy elfogadja a rábízottak korábbi törvények szentesítette igazát, a többiek sem ide, sem oda nem állnak, hezitálnak, meditálnak, legfeljebb négy szem között vallják meg a nép küldötteinek, hogy ők is ellenzik a bécsi plánumot. Vagy az állásukat féltik, vagy eleve bizonyosak benne, hogy a népnek nem lehet igaza a királynővel s a guberniummal szemben. Végül majd mindannyian teljesítik a fölülről érkező utasításokat. Nem vitás persze, hogy közülük is sokan úgy érezhetik, mintha két tűz közé kerültek volna. Szabó Ferenc házát a kényszerhatárőrök földúlják, őt magát meglövik, mert nem volt képes eltávoztatni tőlük a bajt, Boros Ferenc pedig családostul menekülni kénytelen előlük. Ugyanezt a két vicekirálybírót nem sokkal később – feljelentés nyomán – felfüggesztik hivatalából, mert nem támogatták kellőképpen a “toborzó”-tiszteket.

A nemesi vagy az értelmiségi rétegből úgyszólván nem is marad más a nép mellett, mint egy-két csíki tisztviselő vagy birtokos, például Lázár Imre (aki Bécsben igyekszik képviselni Csíkszék érdekeit), Bors Fülöp és Bors Tamás, néhány ügyvéd, így a háromszéki Olasz, Óvári és Csorja, akik ott vannak Madéfalván is a vérengzés éjszakáján (egyikük odavész, másikuk eltűnik, a harmadik Moldvába menekül), meg Lázár István, a guberniumi kancellista (Lázár Imre testvére), aki vélhetően dokumentumokkal látta el a szerveződő ellenállást, kicsempészvén Szebenből Buccow tábornok királynőhöz intézett leveleit (amit amaz a főkormányszék megkerülésével írt), megvilágítván ezzel a jogi visszaélések egész rendszerét. Hónapokkal a tragédia után őt is megidézik a bűnfenyítő bizottság elé. Minthogy nem tartóztatják le, második kihallgatása előtt – azt terjesztve, hogy gombászni megy – Moldvába lovagol, ahol is a kimenekült székelyek egyik vezetője lesz.

És a nép mellé áll még a csíki katolikus papok egy része. Maguk is e nép fiai. Csak néhányuk neve szerepel a kihallgatási jegyzőkönyvekben. Például a havasra menekült székelyekkel rendszeres kapcsolatot tartó, számukra instanciákat és protestációkat fogalmazó Beke István delnei parókusé vagy Zöld Péteré, a szentléleki plébánosé, aki köré aztán teljesen tárgyszerű, hiteles legendák szövődtek: ő ment Szebenbe kitudni a híreket a királyné akaratáról, 1763 elején. Később lovon járta a csíki falvakat, egymás iránti szolidaritásra ébresztve azoknak lakóit, fölesketvén a székelyeket arra, hogy a fegyvert márpedig nem veszik föl. Tudjuk, hogy az egyházi emberek egy része a katonai hatalom mellé áll, Bajtay Antal erdélyi püspök – Buccow bukása után a főkormányszék elnöke – utasítására szószékről hirdetik ki őfelsége akaratát a határőrség fölállításáról; többen ott szolgálnak a határőrezredek zászlószentelésénél is. Elképzelhetetlen, hogy a négy árva pap mindenfajta egyházi támogatás nélkül végezte volna a dolgát. Vélhetően számíthattak több plébános együttműködésére, valamint a somlyai barátokéra, akik a mészárlás után tucatjával fogadják be és ápolják a sebesült menekülteket.

Hiába áltatta volna az embereket ez a néhány, főként nemesi származású értelmiségi? Nem. Tudták, hogy a jog mellettük áll. És az elnyomottak hajlamosak a jogot összetéveszteni a felsőbbség által is hitelesített “igazsággal”.

A főként a keleti székekre szabadított anarchia a császári tisztek leleménye, s egyszerre szolgálja a határőrkatonaság megszervezését, illetve a nemesség meg a széki tisztikar megfélemlítését. A tisztek akcióira nem a királynő adott közvetlen parancsot. Ernst és Caratto alezredesek, Fröchlich őrnagy, Sambler kapitány és a többiek hatáskörét Buccow szabja meg – fő ötletadója az erdélyi szászok vezetője, Brukenthal Sámuel; a morva lovasgenerálist utóbb a magyarországi születésű és a magyar nyelvet bíró Siskovich József báró tábornok váltja föl. De a felelősök között előkelő szerep illeti meg a királynőt. Igaz, nem tudta, milyen poklot szabadít alattvalóira, de egy felkent uralkodónak ez a tudatlanság azért mégsem szolgálhat a mentségére.

“A székely határőrség felállításának két stádiumát mutatják történeti forrásaink. Első volt az, midőn Mária Terézia fejedelemnő e célt szóbeli utasításokkal, katonai közegek által, csak néhány főbb polgári tisztviselő bevonása mellett, nem nézve a székely önkormányzati jogra, a nép geniuszára és mély jogérzetére, röviden, katonásan, úgyszólván parancsszóra akarta elérni, törvénytelenséget mívelve s mégis hálával fogadtatásra számítva, ezt követelte” – így kezdi Jakab Elek A székely határőrség felállítása című, először 1878-ban megjelent dolgozatának tartalmi részét.

A székely szabadok sosem állították, hogy nem veszik föl a fegyvert. Ők annyit mondtak, hogy miután egyetlen hivatalos, a királynőtől származó dokumentumot sem mutattak föl nekik, amelyben Mária Terézia kötelezné őket a fegyverfelvételre, ezért azt az ismeretet tekintik érvényesnek, hogy önkéntesnek írja elő a határőrséget. Az érvényben levő törvények szerint pedig mindaddig nem lesznek határőrökké, amíg nem kapnak biztosítékot arra, hogy adójukat eltörlik. Vagy fegyverrel, vagy adóval szolgálnak, mindkettőre kötelezni őket abszurdum (hiszen így kenyeret keresni sem maradna idejük), s inkább vállalják az adófizetést, hogy saját tisztjeik alatt szolgálhatnak, s hogy az országból nem viszik ki őket.

A birodalomnak azonban német nyelvű tisztek alatt szolgáló, Európa bármely pontján bevethető ingyenkatona kell, aki nem tartozik a helyi önkormányzatok alá, ellenben adót fizet, mégpedig a Brukenthal által kidolgozott új adórendszer szerinti kirovatalnak megfelelően (a haditanács két hónappal a mészárlás után, 1764. március 3-án Buccow véleményét kéri, miként lehetne az új ezredeket németül “beszélni, olvasni és írni” tanítani). A császáriak egyébként nem értették, miért nem érik be a székelyek avval, hogy adójukat egyharmadával csökkentették. A bűnfenyítő bizottság tagjainak aztán egy falusi ember, akit eléjük hurcoltak, világosan elmagyarázta a lényeget. A bizottság jegyzője, Heidendorfi Conrad Mihály jegyezte föl: “Az ülés alatt az elnök egy tisztes öreg székelytől megkérdeztette általam, hogy mit mentegetődzik az adóval, dézsmával, mikor a határőrszabályzat szerint adójuk egy részét elengedték. […] A tisztes öreg azt felelte: meg szeretném mutatni maguknak, uraim, hogyan engedték el nekünk ezt az egyharmadot? Adjanak 9 szem paszulyt. Hoztak neki – sorba tette azokat az asztalra, s azt mondta: a szabályzat szerint az akkori adózási rend szerint 9 forintokat fizettem, erre az új szabályzat alapján elengedték egyharmadát – ezzel elvett három paszulyt –, maradt tehát fizetni való 6 forint. Azonban ugyan e szabályzattal egy új adózási rendet is hoztak be, és 3 forinttal többet róttak ki reám – ezzel visszatette a három elvett paszulyt a többi hathoz –, és azt mondta: most számlálják meg, hogy ugyan mit engedtek el nekem? Az elnök azt mondta, vegyem az egészet jegyzőkönyvbe, hogy az udvari haditanács is lássa, s én így cselekedtem.”

Tény azonban, hogy a királynő az önkéntesség elvét sokáig érvényben levőnek tartotta – alighanem úgy tudta, hogy az egész tervet úgy fogadják a székelyek, mint “csupán velünk született anyai indíttatásunkból velük közlött jótéteményünk”-et. Ők azonban azt követelték, hogy a kérdést tárgyalja meg a szék, s ha ott nem jutnak dűlőre, a főkormányszék, s ha ott sem, akkor az országgyűlés (amelyet Mária Terézia 1761 óta nem is hívatott össze). A bűnfenyítő bizottság előtt a székelyek persze mindent tagadni próbálnak, de a szépvízi Miklós György valószínűleg csak az igazat mondta: “Nincs különben mit cifráznunk a dolgot, ha eleitől fogva úgy adták volna ki a parancsolatot, hogy meg kell lenni, hogy mind katonák legyünk, nem lett volna ez a sok zenebona.” Ebben a két-három évben annyit hazudtak már a székelyeknek, hogy végül nem hitték el: a királynő megváltoztatta a döntését, és akarja a kényszerkatonát. 1764 januárjában még mindig reménykedtek abban, hogy a comissio méltányolni fogja közös kérelmüket.

A havasokba fegyverrel s kézbelikkel vonultak fel a csíki székelyek, de meg sem fordult a fejükben, hogy ők támadjanak – “hanem arra megesküdtünk, hogy magunkat oltalmazzuk a fegyver felvételétől, és ha valaki réánk támadna, magunkat ne hadgyuk”. Miután a háromszékiek csatlakoztak hozzájuk, visszatértek a falvakba. Azt, hogy nem gondoltak harcra, mi sem bizonyítja jobban, hogy január 4-éről 5-ére virradó éjjelen Csíkszépvízen “vagy negyven lovas németekkel elegyesen” aludtak. Madéfalvára azért vonultak át, mert az ottaniak felajánlottak a falu szénájából a lóval érkezett Háromszékieknek.

Bár a hivatalos jelentésben úgy szerepelt, hogy a székelyek keményen ellenálltak, ezért a katonaságnak ágyúkkal fel kellett gyújtatnia, s kézitusában kellett elfoglalnia a falut, utóbb beigazolódott, hogy a megtámadottak egyáltalán nem védekeztek – a katonák közül mindössze ketten sebesültek meg könnyebben, nem kizárt, hogy egymás fegyvereitől. Nemcsak azok a székelyek nem ragadtak kardot-fejszét, akik első álmukból ébredve belefutottak a sortüzekbe; a falu központjába érkező katonák több száz embert találtak ott egy tömbben, némán. A kezüket sem emelték föl, úgy várták a halált.

Hátborzongató, amit egy évekkel későbbi, aláíratlan, de valószínűleg magas állású katonától származó jelentés tartalmaz az Erdélyben felállított román és székely határőrezredek állapotáról. A jelentés írója nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a felállított alakulatok a terv koncepciótlan volta miatt az elemi honvédelmi feladatok ellátására is alkalmatlanok. Siskovich – mondja a Szádeczky[-Kardoss] által kivonatos fordításban közölt jelentés írója – “csak a látszatra dolgozott s a legkönnyebb módokat kereste, hogy boldogúljon, s elhanyagolta a leglényegesebb kellékeket”.

“Határőrezredek-nek hívnak olyan embereket, a kik nem a határokon laknak; katonai helyek-nek neveznek olyanokat, melyekben 4-5-6 katona lakik 50–60 polgári lakos között egy faluban. Határőrök-nek (granzer) neveznek olyanokat, a kik több helyen mérföldekre az ország belsejében szétszórva laknak, míg a határszéleken tisztán polgári állásúak laknak. Nincs rendes felügyelet, nincs érintkezés, összeköttetés közöttük, 7-8 mfnyire semmi közlekedés. A civódás és perlekedés állandó a katonai és polgári elem között. Ezeket én nem tudom határőröknek (granzer) nevezni, csak az országban felállított katonaságnak (landmilitz), a melyre csak a pestis elleni határzárlat (pest-cordon-haltung) s ez is nagyon kevésbé bízható, a mennyiben lakhelyük nagy távolságánál fogva a zárvonalat (cordont) nehezen tarthatják fenn.

Mindebből következik, hogy Felséged évenként kiad 220.000 forintot csak azért, hogy a pestis-zárlatot fentartsák s ezt is rosszúl.

A II. székely gyalogezredről írottakból:

“A nép inkább alacsony termetű, a gyakorlatok által (exerciren) nagyon el van nyúzva, a tisztek által erősen elkínozva (geplagt), a minek nem kellene megtörténnie. De mindenik tiszt csak arra néz és azáltal akar emelkedni, nem gondolván meg, hogy ha ezek gazdaságukat jól viszik, akkor mindenre hajlandók.”

“Az emberek nincsenek és nem is lehetnek megelégedve, mert a polgári hatóságtól nincs segítségük, a katonaiak pedig a nagy szétszórtság miatt nem segíthetik őket. Sok a kivándorlás ezek közűl is.”

Kétszáz és ötszáz közöttire becsülték a halottak számát. Pontosabb adatokat azért sem lehet tudni, mert sokan ki tudtak szabadulni a katonák gyűrűjéből, s otthon haltak bele Madéfalván kapott sebükbe. Mindennap temetésre kongattak a harangok; emiatt írta Heidendorfi Conrad Mihály, hogy Csík a halottak völgyévé változott.

Ha a szabadságharcok hadműveleteinek vagy egy-egy véresebb csatanapnak az áldozataihoz mérjük, akkor nem olyan megdöbbentően nagy ez a szám. A harcokban meghaltak emlékét mégsem örökítik meg olyan szívszorító népköltészeti alkotások, mint a madéfalvi vérkereszt áldozataiét. Ennek magyarázata részben a természetes igazságérzet lehet: a hatóságok által éveken át provokált, hitegetett, becsapott s a felsőbbségben mégis bizakodó, ellenállást sem tanúsító embereket mészároltak le Madéfalván azok, akiknek normális körülmények között a nép nyugalma fölött kellett volna őrködniük. A másik indok: ez az esemény egy egész kis társadalom gazdasági, szociális és jogi életét forgatta fel fenekestül, több mint nyolc évtizeden át. A székely székekben még sokáig jelen vannak azok, akik közvetlenül felelősek a tragédiáért; Emanuel Caratto például az első székely regiment parancsnoka lesz. A határőri rendhez tartozás öröksége pedig még a XX. században is kimutatható – Imreh István a negyvenes években még aprólékos följegyzéseket készített arról, hogy Sepsibodok társadalmi szerkezete aszerint oszlik meg, hogy kinek voltak jobbágyok s kinek határőrök a fölmenői. A folklóremlékek mellett tehát a társadalmi tagoltság kiélezése is része Madéfalva hagyományának.

A határőrség alakulására vonatkozó idézetek az alábbi művekből származnak: A székely határőrség szervezése 1762–64-ben. Okirattárral (1761–1790). Írta és szerkesztette Szádeczky-Kardoss Lajos. Budapest, 1908, Magyar Tudományos Akadémia; Erdély öröksége. Erdélyi emlékírók. 8. k. A másik magyar haza, 1750–1790. Cs. Szabó László közreműködésével szerkesztette Makkai László. Budapest (é. n.), Franklin Társulat; Jakab Elek: A székely határőrség felállítása. In uő: Tanulmányok. Válogatta, a bevezető tanulmányt írta és a jegyzeteket összeállította Egyed Ákos. Bukarest, 1986, Kriterion, 45–(127). (Téka); Látom az életem nem igen gyönyörű. A madéfalvi veszedelem tanúkihallgatási jegyzőkönyve, 1764. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Imreh István. Bukarest, 1994, Kriterion.

A mellett, hogy az áldott állapot egy kegyelmi állapot, az anyuka a kozmikus biztonságérzetet is megtapasztalhatja,¹⁵ a szülés mindig szorongás-, félelemforrás volt. Szülés előtt így imádkoztak egykor az asszonyok:

A nehézkesek imádsága (szülés előtt) Alcsíkban:

“Mennynek és földnek teremtője, az első ember vétkiért igaz ítéleted szerint azt akarád, hogy azon fáradtsággal és fájdalommal szülné magzatját. Szent és igaz mindenekben a szent akaratod, ki az örök kárhozatot, melyet első szüleimben érdemlettünk az ideig való kínra és fájdalomra választottad, haragodban és megelégedvén irgalmasságodról: könyörgök Uram te néked, te szent Fiadért és szeplőtlen Szűz Máriának teher nélkül való hordozásért és fájdalmaimban, bátoríts engem szent lelkeddel, hogy békességeddel szenteljem fájdalmas szülésnek nyavalyáját. Vigasztalj meg engem e nekem adott gyermeknek ép és egészséges hozására. Oltalmazza meg Uram, a te szolgálód magvát minden veszedelemtől, bénaságtól, illetlen és éktelen ábrázattól, hogy a te hasonlatosságodra teremtett gyermeket minden tárgyainak illendő szerivel hozza a világra. Szentkeresztség által megtisztíttassék, néped közébe írassék, az Anyaszentegyházban áldassék. Őrizz meg engem és bennem való ajándékodat, mert csak a Te kezedre bízom magamat, ki a teljes Szent-Háromságban élsz és uralkodol, most és mindörökkön örökké Ámen.” (Székely László és Kósa József gyűjtése. Megjelent a Székelység VIII. 1938. 4. szám, 44. old.)

Kóstelken, Gyímesben napjainkban is a Babba Máriához, az ősvallásunkból ismert Boldogasszonyhoz imádkoznak segítségért szüléskor.¹⁶ Erről bővebben később.

(Barcaság, Krizba) “Én is az első gyermekemmel úgy kuporogtam, amíg jött a kitolás. Valahogy úgy jött, az jobb pozíció volt. Talán nem volt olyan feszítő az a fájdalom. Talán nem fáj annyira. Hiába az egészségügyi nevelés, hiába az akármi, a szülés az csak fáj.”

A szülés könnyítéséért, gyorsításáért egyes esetekben a hőterápiát is alkalmazták. A szülés menetéről szóló részben, a továbbiakban szerepel egy mezőpalatkai szövegkorpusz, ahol az adatközlő elmondja, hogy miután elfolyt a magzatvíz, az anyósa a meleg kemence közelébe állította, hogy a fájdalmai gyorsabban jöjjenek. A hő, a meleg ellazítja az izmokat, könnyebben nyílik a szülőút. A hőterápia mind a magyar népi gyógyászat, mind a többi hagyományos orvoslások része. Nagymamám, édesanyám¹⁷ mesélték, hogy a Kis-Küküllő vidékén a vajúdó asszonyok altestét párolták, vagy meleg vízbe, gyógynövényekből készült főzetbe ültették, továbbá, hogy a bába járkáltatta őket.

b) A szülés szakralitása, helye, módja, jelen lévő személyek: Amikor eleink még a jurtában éltek, a középnyílás alá sátortartó oszlopot állítottak, amelynek ága is volt (életfa-, világfaszimbólum is), és a szülő nő kapaszkodni, támaszkodni, állni tudott mellette. A sátoroszlop kívülről is látszik, így a kintlévők is értesülhettek róla, hogy új lélek jön a családba. Ezt a fát Boldogasszony oszlopának vagy lélekfának is nevezték. Ez a megnevezés még ezer év után is fennmaradt, ugyanis a palócoknál a mestergerendát támasztó oszlopot bódoganyának vagy anyafának nevezik.¹⁸ Malonyay közlése szerint a bódoganya tele van cifra berovással, hun scytha jegyekkel. Mágikus gyógymód és közmondás is kötődik hozzá.¹⁹ László Gyula leírja, hogy a vallásváltás előtt születéskor, szüléskor istenanyánk, Boldogasszonyunk jelenlétében hittek őseink.²⁰ Szülés után is a Boldogasszony ágyát feküdték (Felvidék).²¹

Az afrikai asszonyok is kötélbe, az indiánok liánba kapaszkodva szültek. Egykori szálláshelyünkön, Ázsiában van példa arra is, hogy a vajúdók a jurtaajtó közelében ülve szültek (a pneumatani hitvilág szerint széljárta hely²² szél-pneuma-világlélek-lehelet-lélek), és mindig a rokon asszonyok voltak jelen.²³ Vagy a tűzhely előtt, amely az ős lakóhelye volt.²⁴

Az oszlop a maradványa lehet az a szülési mód, amelyet Palócvidéken ír le Malonyay: az asszonyok a mestergerendára kötött kötélbe kapaszkodva szültek. A mestergerenda is az ősi magyar istenasszonnyal, a Boldogasszonnyal áll kapcsolatban.²⁵ Daczó Árpád (Páter Lukács O. F. M.) könyvéből megtudjuk, hogy a csíksomlyói búcsús énekben Szép Szűz Máriaként ismert Babba Mária az ősi magyar Boldogasszony továbbélése hitünkben.²⁶ Erdélyben, Kosteleken még mindig fennmaradt az a szokás, hogy szüléskor Babba Mária segítségéért imádkoznak. “A szaporító és másokat is szaporodáshoz segítő anyát testesíti meg a szumir Bau vagy Baba istennő, aki a Boldogasszony fogalmában ma is él népünk vallási hagyományaiban.”²⁷ A csíksomlyói kegytemplom oltárán a Napba (férfi princípium) öltöztetett Nagyasszonyunk a Hold (női princípium) sarlóján áll, összeköti a nap- és a holdtiszteletet. Jung írja, hogy a Nagy Ősanya minden dolgok eredete, rajta az analitikus pszichológia az anya-archetípus és az anyakép különleges aspektusát érti.²⁸ A magyar ősanyának, Hold-istenasszonynak Csíksomlyón volt az egyik kultikus helye. Babba szavunk fennmaradt több helységnévben is, például Bábahalma Dicsőszentmárton (Erdély) mellett, Boldogfalva Hátszeg környékén, Boldogasszonyfalva (Kisküküllő-mente) stb. Daczó páter szerint a bába (szülésznő) szavunk eredete összefügg a babbával (széppel, áldottal, anyával). Nálunk, Erdélyben még élő hagyomány, hogy amikor a gyermek megszületik, felajánlják a csíksomlyói Oltalmazó Anyának. Amikor tizennégy évvel ezelőtt István fiam csecsemő volt, Gyergyószárhegyen élő dédnagyanyja azt javasolta, hogy vigyük el Somlyóra, és dörgöljük a Máriához, vagyis a kegyszobor lábához.

Hagyományőrző vidékeken, a világ hagyományos orvoslásaiban, de napjainkban a reneszánszát élő természetgyógyászatban is a gyógyításban, gyógyulásban fontos szerepet tulajdonítanak a hitnek, az imának, a spiritualitásnak. Erdélyi Zsuzsanna adatközlője szerint a betegségeket le kell imádkozni.²⁹ Jézus azt mondta a nyomorék embernek, hogy bűnei meg vannak bocsátva. Az archaikus pszichoszomatikus kóroktan mellett a magyar népi kóroktanban benne vannak a bűn, az erkölcstelenség. A gyógyulni vágyók Isten, Jézus vagy a Szűzanya segítségét kérik. Gyakran búcsúra járnak a betegek gyógyulásuk reményében, főleg a meddő asszonyok esedeznek ily módon is a gyermekáldásért.

Visszatérve a szülés módjára: dr. Grynaeus Tamás a honfoglalókról szóló könyvében így ír: a szülésnél jelen levő asszonyok mindig imádkoztak, énekeltek, úgy jött világra az újszülött. “Bűbájjal, varázzsal, abuj-babujt mormolva, imával könyörögtünk érte”³⁰ A lélekfa, anyafa megnevezés is azt mutatja, hogy a születés egy transzcendens aktus volt, ezt mutatja, hogy Moldvában, Kárpátalján (Tasnádon) az asszonyok beszámolnak, hogy “amikor az asszonyka szült, mindig imádkoztak a házban, mindig. A férje is imádkozott, ő is imádkozott, s a boszorka (bába) is”.

(Moldva, Újfalu) “Mikor szültem, imádkoztam: szabadítszon meg az Iszten, adjon erőt, egészéget, hogy meglegyen a gyermék! Sz osztán úgy montuk: szabadítsza meg az egész világot sz münköt isz!” A csángó szülő anya imádságának egyetemessége elgondolkodtató.

Pusztakamaráson (Mezőségen) az adatközlő az édesanyjával szült: “Itthon szültem. Nem vót bábaasszony. Az én anyám jött hozzám. Elhívtam édesanyámat”

(Moldva, Újfalu) “Itthon szültem két léányomot, vót egy bábaasszony, nem tanult. Több bába vót a faluba.”

A krizbai szülésznő közli: (Barcaság) “az elődöm, aki még parasztbába volt, de Kolozsváron szolgált, nőgyógyásznál tanulta meg a szülést levezetni,³¹ háznál vezette le a szüléseket, mielőtt én odakerültem. Ő is ott született, ott szült, ő az anyósával szülte meg a gyermeket.”

(Anyaország, Debrecen) “Én otthon születtem, mert akkor, 1927-ben, gyermekágyi láz volt a szülészeten. Ekkor már képzett bábák voltak. Azok mentek a szülő nőkhöz a szülést levezetni. Falun is jól képzett bábák voltak.”

A családban tudták, mit kell tenni:

Volt, amikor a férj szekéren hozta, Háromszéken volt példa még biciklire is.³² Később, mikor megalakultak a körzeti rendelők, az ötvenes–hatvanas években a szülő anyát küldték el, de tudták például, hogy a második szülésnél nem lehet időt vesztegetni.

(Mezőség, Magyarpalatka) “A leányommal, a második gyermekkel, a várandósság alatt tanult bába jött hozzám, elküldött szülni Kamarásra. Ott volt nagy diszpenzár. A férjemnek szólt, hogy vigyen el. Ő ment Grigoráshoz, a szomszédhoz, hogy vigyen engem a lóval s szekérrel. Grigorás azt mondta, hogy készül valami füvet hozni a lovaknak a mezőről. Ezt meghallotta az asszonya, és azt mondta az asszony, hogy én nem várhatok, amíg ő jön a mezőről. Az nem utána van. A baba nem tud várni. Szerencsémre, mert meglett rögtön. Ha elment volna a mezőre, meg lett volna az úton. A szomszédasszonyok tudták, mit kell csinálni.”

Kárpátalján (Tasnádon) féltek az idegen bejövőtől, még a bábától is, akit boszorkánynak tartottak. Szimbólummal védték a házat és lakóit a gonosztól, tisztátalantól, negatív erőktől:

(Kárpátalja, Bereg) “Mikor várták ezt a boszorkát (bábát) a házhoz, rajzoltak a küszöbön krétával keresztet egy körbe. De az nem látszott. Ha a boszorka átlépte azt a küszöböt, akkor azt elentette, jó szívvel jött abba a házba. S ha nem tudta átlépni, vagy valamiért vissza kellett neki fordulni, azt mondták, valami rosszat vitt abba a házba.” Ezt a szimbólumot Csíkdánfalván a kapufélfára is faragják. A kör és az egyenlő szárú kereszt a magyar népi orvoslás legrégebbi, honfoglalás kor előtti jelképei. Az ég és a föld egységét jelenti.³³ A kör a teljesség, tökéletesség, egészség, örökkévalóság, a szellem szimbóluma, a világ rendező elve. Az egyenlő szárú kereszt a testé, s földszimbólum is egyben. “Különböző népeknél ősidőktől alkalmazott jel az egyenlő szárú kereszt, s eredetileg égtáj- (évszak) keresztként, mint tér-idő jelkép szolgált.”³⁴ A kör ősi védőforma. Eleink úgy tartották, hogy a betegségek okozói a szélben lévő rontó lények, amelyek az embert megrontják, és a rosszat a négy világtáj felé szétszórták. Az ősi gyógyászat, amely spirituális és szimbolikus, és főleg az energiák megmozgatásából állt, úgy javította a beteg állapotát, hogy életerőit aktiválta, s a négy világtáj, vagyis a szélrózsa irányában keringette meg. A csángók mai napig megőrizték ezt az orvoslási formát, például a fejfájás gyógyítása esetén.³⁵ Felvidéken, Kárpátalján, Csángóföldön még más archaikus mágikus óvó-védő rítust végeztek a szülés körül.³⁶

(Moldva, Külsőrekecsin) “Miután a szülő asszony házához megérkeztem, a kezemet szappannal jól megmostam, s alulról az asszonyt megvizsgáltam. Vele voltam, kentem a hasát.” A szülés menetét, amint látjuk, követte a bába. Hogyha valami komplikáció jelentkezett, orvost hívtak vagy küldték a legközelebbi szülészetre, kórházba.³⁷

(Felvidék, Losonc) “A szülőasszonyok sátoros ágyban szültek, ebben két hétig feküdtek. Az ágy köré egy szép szőttes lepedőt akasztottak, amelyet csak erre az alkalomra szőttek, és csak erre használták. Ez a sátorlepedő védte a szülő asszonyt s később a gyermekágyas anyát az újszülöttel, amíg a sátoros ágyban feküdt.” Az ágy négy sarkára oszlopokat helyeztek el négyszögben, felül összekötötték mogyorófa pálcával, s erre sok díszes lepedőt ráncoltak. Ez a fertőzésektől is óvta az újszülöttet és a gyermekágyast. A palócoknál szülés után a gyermekágyas “sátort fekszik”, a szülést is sátoros ünnepnek nevezik, s közeledtével a házat kimeszelték. Tehát a helyiséget fertőtlenítették.

A magyar nyelvterületen máshol is legtöbb helyen a szülés a tisztaszobában történt, viszont szülőgödör előfordulásáról is tudunk Debrecen környékén.³⁸

A szülés ágyban vagy gyakran aktív testhelyzetben folyt le,³⁹ miután a bába az asszonyt járatta. Ha a koponya nem ereszkedett le, vagy nem fordult be helyesen a szülőcsatornába, akkor nemegyszer szekérre ültették és rázatták.⁴⁰ A bábák külső és belső manőverekkel meg tudták fordítani a gyermeket,⁴¹ hogy fejtartással jöjjön a világra.

(Felvidék, Bolyk, Kalonda, Rapp) (Moldva, Argyevány) “Ágyban szültünk.” (Kárpátalja, Bereg) “Ágyban szültek, fekve, magasba tették a fejüket, emelték, és úgy.” (Felvidék, Zsére 1) “A gyermeket ágyon szülték. A bábaasszony semmit sem segített, csak várt.” (Mezőség, Magyarpalatka) “Az ágyon szültem, a lábamat felhúzta a bábaasszony.”

(Moldva, Pusztina) “Ágyba szültem, más az ágy mellett. Ha meglennének az öregjeim, megmondanák jobban. Úgy tudom, hogy mondotta édesanyám, hogy vót ezelőtt. Úgy mondta, mikor neki az első gyereke vót, akkor a zágyba vót, a zágyba szülte. Lement az anyója, akkor elvette a fájás akkor na, a zágyba lefeküdt, s akkor ott meglett az ágyba. Megfogta az ágyat, vagy más letérgyelt, négykézláb, vagy kinek hogy volt, hogy szerette. Lekucorodva is, halltam, ő mondta.”

(Moldva, Újfalu) “A fődön, letérbültem (letérdepeltem) a fődön.”

A gyímesközéploki szülésznő (aki később Krizbára, a Barcaságba költözött) mondta: “Négykézláb, guggolva, térden szültek a csángó anyák. Fájdalmában mászott a szegényke. Mondom fel kell feküdni, mert ha lekoppan a gyermek erre a cementre, betörik a koponyája. De ő úgy akar szülni. Leguggoltam én is, odakészítettünk egy mosdótálat, kivédtem a gátat, sőt, mi több, aki négykézláb szül például, annak nem feszült olyan nagyon a gátja, mint az, akit hanyattkényszerítünk, kínozunk. Mert mégis csak könnyebben, mert felül is feszült egy kicsit, s nemcsak lent a gát” (Barcaság, Krizba). Észak-Európában is az asszonyok térden állva szültek, a tolófájdalmak jelentkezésekor négykézlábra ereszkedtek, és a gyermeket hátulról segítették a világra.⁴² Tibetben is guggolva szültek az anyák.⁴³ Szobor is maradt fenn guggoló helyzetben szülő istennőről.

(Udvarhelyszék, Oroszhegy 1) “Két szék között ülve és az ágyban is szültem a gyermekeket. A bábaasszony két széket a sarokra összetette.⁴⁴ S a mosdótálat tette le, abba vizet, langyos vizet s abba kellett belepottyanjon a kicsi baba, s akkor a bábaasszony kifogta s mosta is meg, s vágta el a köldökzsinórját. A bábaasszony észrevette, hol kell segíteni, mire van a szülésnél szükség. A szülő asszony ült, s a bábaasszony vizsgálta alulról, hogy hallám, hogy áll a szülés. Leguggolt, megnézett, s megvigasztalt.” A bátorítás, vigasztalás nagyon lényeges, mert a szülő anya vajúdás, szülés alatti lelkiállapota, a szülés folyamata kihat a kis emberpalántára. Minél nyugodtabb az anya, ellazultabb, annál gyorsabb a tágulás.

Ránk maradt emlékek szerint a rómaiak időszámításunk előtt 100 évvel használták a szülőszéket. A bábaasszony a szülőszéket vitte az egyik helyről a másikra. Egész Európában elterjedt volt.⁴⁵

(Anyaország, Tata) “Az öreg bábasszonyok azt mondták, a régi asszonyok küszöbön szültek, nem azért, mert nem volt helyük, hanem azért, mert a köszöb fölött kitámasztották magukat az ajtófélfában, s úgy tudtak erőlködni. Álltak, guggoltak, vagy így oldalt kifeszítették magukat, az ajtóban meg támaszkodni is tudtak meg kapaszkodni is. Egy idős bábanéni mondta. Tatán élek, a Tatabányai kórház pszihiátriai osztályán dolgozom. Több csoport több éven át foglalkozott a falusi bábaasszonyok emlékeivel.” A küszöb a belső és a külső teret, világot választja el. Sok hiedelem kötődik hozzá. A magyar népi gyógyászat legarchaikusabb rétegéhez tartozó pneumatikus-mágikus gyógymódszerek a széljárta helyekhez, így a küszöbhöz is kötődnek.⁴⁶ Ez a réteg a keleti (tibeti, indiai, kínai, arab), a keleti eredetű kelta, az indián, valamint az afrikai és az óceániai szigetvilági hagyományos orvoslásokban is jelen van.

(Mezőség, Vajdakamarás) “A férjem volt velem, mikor a fájdalmaim voltak. A gyermekeket kiküldtem az udvarra játszani. Szüléskor nem repedtem be. A méhlepény eltávozott.”

Megtörtént, hogy valamelyik gyermek visszalopózott a szomszéd szobába, és végighallgatta-szenvedte édesanyja vajúdását. Juhosné Kocsis Rózsi Nagy Olga néprajzkutatónak elbeszélte, hogy a bába végig az édesanyjával volt, az édesapja az udvaron le-fel sétált, ő ezalatt nagyon félt, sokat sírt.⁴⁷

(Mezőség, Pusztakamarás) “Az én anyám is annyi gyereket szült! Kint a konyhában, vette a kötényibe, levágta a köldökit, megbogozta, befáslizta…”

(Felvidék, Zsére 1) “Mányim (nagymamám) a pajtában szülte meg apámot. Odavótak siskát (kukoricakórét) vágni nagyszombaton, és béhozta a pendelykéjibe apámot. Elcsípte a kezível a kődökit, s béhozta.”

Különleges esetek: (Mezőség, Magyarpalatka) “Volt, akinek az úton vagy a mezőn. Hamar jött, megcsálta hamarabb.

Nehéz időkben, háborús körülmények közötti szülés:

(Kárpátalja, Bereg) “Édesanyám mesélte, hogy háború alatt nagyon sokszor bujkáltak az asszonyok, mezőkön meg még az erdőkben is, és ott szültek, elvágták a köldökzsinórt. Volt, hogy egyedül szült az asszonyka, egyedül is elvágta. Valami volt neki, vitte magával, azzal vágta el. Háború volt, és féltek, a férfiak elmentek háborúzni, ők egyedül voltak, s kellett bujkálni a katonáktól.”

(Mezőség, Vajdakamarás) “Az első szülésem 1934-ben volt. Ezzel menekültünk.”

(Nagyszeben vidéke, Vízakna) “Nekem család ez az egy leányom volt. Én olyan időben szültem a gyermekemet, mikor kitört a románokkal a háború. Azon az éjszaka született, amikor a szomszédban ki volt téve a rádió az ablakba. Egész éjszaka hallgattam. A románok bejöttek.”

Felvidékről Csehországba 1947-ben kitelepített anya: (Kalonda) “A másodikot a mentőben a hordágyon szültem meg rossz körülmények között. Abban az időben jegyrendszer volt, nem volt rendesen kifejlődve a körme, pedig időre volt.”

(Felvidék, Kalonda) “A harmadik gyerek arccal jött, arccal felfele. Vele az utolsó időben már három héttel azelőtt állandó fájásaim voltak. Szülés után belső sérüléseim voltak, ezt itthon, Kalondán szültem. A belső repedés, sérülés a bába nem varrta be, két év múlva megoperáltak. Belső plasztikát végeztek rajtam, alulról dolgoztak. Összesen négy szülésem volt, Losoncon is szültem, mert 39 évesen jött az utolsó gyerek, és bementem oda, mert féltem, hogy idős vagyok. Ott az orvosnő bevarrt.”

(Moldva, Újfalu) “Egyik erős nehezen gyűtt, kettőbe gyütt, jöttek a bucai (combjai) elől, s a bábaasszony betette ide az öit (kezét?) s kihúzta. Akkor is térden vótam, megfogta, jöttek a lábai s osztán a teste.”

(Felvidék, Zsére 1) “A lányom után hét évre született a fiam. Az is nehezen… Jöttek a fájdalmak, jöttek a fájdalmak. A bába azt mondta: nagy fejű lesz, nagy fejű lesz, orosz lesz… mert megnézett alólról. Szenvedtem vele, majd meghaltam vót. Nem jött, csak a haszontalan fájások jöttek. Ő meg leült és ült. És csak várt. S én csak szenvedtem. Sírtam is… Minden vót… Nem is tudtam, mit csináljak… Az nem gyütt. Egyszer csak azt mondta, hogy hát nem tudja, mi lesz velem. A férjem azt mondta, hogy viszszük a kórházba! Nem kell ide kórház, azt mondta, meglesz az, nagyfejű lesz, orosz lesz… Az meg farval jött. Nem is farval, lábbal. Kijött a lába. Nem gyütt a másik. Kijött a lába, kihúzta a lábát. Felakadt a nyaka, berekedt a feje, a köldökzsinór rácsavarodott a nyakára, és akkor megszületett, akkor már el volt kékülve. Az édesanyám nem is nézhette, az kiment a kertbe, és ott volt egy nagy szalmakazal, ott ült, nem nézhette a nagy fájdalmamat, de nem küldött az orvoshoz se, sehova se küldött. Míg szültem, ott vót egy öregasszony velem, a sógornőnk vót. Itt volt neki egy pruszlikja, azt begyúrtam a számba, azt mind szétrepegettem neki, nem tudtam, hun vagyok. Na megszültem. Az mondja, na, meg van halva! Én azt mondtam már, hogy nem baj. Egy szikrát nem sajnáltam! Nem gyütt el a szeretet bennem, hogy hát meghalt! Mert abba a nagyon nagy fájdalomba, abba a nagyon nagy vergelődésbe nem is tudtam hogyan vagyok. Meghalt! Oszt betették őtet a másik asszonnyal a fürdővízbe, ütötték, csapták, ütötték, csapták, egyszer csak megnyikkant, felsírt. Na, azt mondja: Íl! Íl! S aztán másnap reggel vitték keresztelni őtöt. A lábát is a bábaasszony segítette ki, a fejét is, akkor repesztett. Ugye az orvosok vágnak, vagy mit segítenek, de ő repesztett. Nem mertem vizeletelni vagy két hónapig, mert csípett az a vizelet. Nem varrt össze. Nem mondott semmit, hogy szabad-e még gyerek. Örült, hogy megszabadult, el volt kékülve, zöldülve és megnyikkant, hogy él, nem halt meg. Ez a gyermekem is egészséges, de meg vót nyakán húzódva egy ér, a tornaórán nem tudott tornászni. Azért mozgatta a fejét, csak az az ér megvastagodott, és osztán meghúzódott. Nyitrán felvágták, mikor elsőáldozó volt, 9 éves. Megvágták neki, s aztán rendes vót.” Abban az időben az elmondottak voltak az élesztési módok. Édesanyám azt is mesélte, hogy hideg-meleg vízbe tették az újszülöttet.

(Mezőség, Magyarpalatka) “Én az első gyermekemet itthon szültem 1950-ben. Volt bábaasszony. Akkor aratni voltam, mikor meg kellett csináljam, ott szakadt el a vizem. Lefeküdtünk délben, és mikor felkeltem, már el volt folyva a víz. Megijedtem, hogy na, most hogy lesz? Túl voltunk a hegyen. Haza kellett jöjjek. Anyósom itthon volt, hazáig jöttem. Akkornap sütettünk, volt a sütőkemence egy nagy fája, és azt mondta, hogy úgy álljak meg, hogy melegítse a derekamat. Ott ültem, mindjárt jöttek a fájdalmak. Elszakadt a vizem, addig nem, de miután melegedtem, jöttek a fájdalmaim. Aztán el is ment anyósom bábaasszony után. A bába tágította lenn, fenn nyomta a gyermeket. Mikor már ott volt, hamar megszületett, de addig volt a nehéz. A többi gyermekkel aztán a kitanult bábaasszony segített. És az orvosnőhöz mentem a diszpenzárba (orvosi rendelőbe).”

(Moldva, Külsőrekecsin) “Hogyha nehezen jő a gyermek, segítek. Kenem (masszírozom) a hasát, derekát is. Addig járkál, osztán szüléskor az ágyba kerül az asszony.” A magyar néphagyományban a bábák sok analógiás mágikus módszerrel is könnyítették a szülést.⁴⁸

(Barcaság, Krizba) Szülésznő: “amikor az anyák szülőasztalon szültek, mindig védtem a gátat. Négykézlábra állítottam őket, ha már nekem nem fogadtak szót, hogy az ágyban szüljenek, mert én így vettem, hogy nem fogadtak szót, akkor le a keziket a földre, tenyereljen le a földre, hogy tudjak gátat védeni. Különben szinte-szinte nem is kellett gátat védeni ebben a pozícióban, ahogy ők szerettek szülni. Én most ha például bemennék Brassóba a szülészetre, én ott egy szülést nem tudnék levezetni. Nem mindig úgy vezettem le a szülést, ahogy megtanultam, hanem ahogy megszoktam a csángó aszszonyok között. Megengedtem, hogy ordítsanak, ha nekik úgy jött, hogy négykézláb, hogy leguggoljon. Ezt tapasztaltam, ennyi esztendőn keresztül. Ezt én így láttam, könnyebb. Ha guggol, akkor előredöntöttem, rakja le a tenyereit a földre. Mert nem volt hogy hozzáférjek. Szintén négykézlábra kerültünk, mert nincs hogy hozzaférni a gáthoz. A nagyanyjuktól, anyjuktól tanulták. S ők ezt így érezték.”

(Barcaság, Krizba) Szülésznő: “1962-ben született az én fiam a szülőotthonomban, ahol dolgoztam. Volt ott egy öreg bábanéni, Tera néni. Nagyon jó bába volt. Olyan szülést levezetett nekem, hogy gátrepedésem sem volt, sérülésem sem volt. Tera néninek nem voltak különleges módszerei, szintén az ilyen térden, négykézláb, ezeket az elveket vallotta azért, mert azt szokta meg.”

(Barcaság, Krizba) “Én a szüléseimmel úgy jártam, hogy ez az öreg bába néni, Tera néni úgy kivédte a gátamat, hogy az első 3 kiló 30 dekás gyermekemnél nem volt gátrepedésem. A másodikat Csíkszeredában szültem, szintén 3 kiló felett volt, olyan repedésem volt, hogy egészen végbélig. Nem volt szívhang. Az orvos elkiáltotta: – Fogót, mert nincsen szívhang! A fogós gyermekek általában egy kicsit gügyék lesznek… Míg ők a fogót készítették, én két-három kontrakcióval kinyomtam a gyermeket, persze nem volt gátvédelem, összeszakadt minden. Ebből is tanul az ember, inkább azt mentsük, amit lehet.”

(Kárpátalja, Bereg) “A köldökzsinórt a bába vágta el késsel. Jól megmelegítette égő gyertyafénnyel” – tehát fertőtlenítette, vagy műszereit a korábban említett, természetes antibiotikumot tartalmazó vöröshagymalébe áztatta. Édesapám⁴⁹ mesélte, hogy otthon- vagy mezőn-szülés esetén sarlóval vágták el. A köldökzsinórral, úgy, mint a placentával, gyógyítottak.⁵⁰ Lásd alább.

i) Placenta: Miután elment a placenta, népiesen “a mása” vagy “mássa”, (Moldva, Külsőrekecsin, Kárpátalja, Bereg) “a bába megvizsgálta ép-e”.

(Nagykunság, Karcag) “A népi hiedelemvilágban a placenta a gyermek mása, megrontásra alkalmas, ezért gondosan elásták.”⁵¹

Valószínű, Kárpátalján (Beregben) a bábát azért is nevezték boszorkánynak, mert “a placentával valamit csináltak. Nem ásták el. Varázsoltak vele. Elvitte a boszorka (bába), megbeszélte a szülő asszonykával, ha az nem engedte meg elvinni, akkor nem vitte el.”

(Kárpátalja, Bereg) “Volt egy olyan szokás, a köldökzsinórból egy darabkát a bába levágott, és odadobták a kutyának, és ha a kutya megette, az jelentette, hogy a gyerek fog élni. És ha nem, akkor azt jelentette, hogy a gyerek nem marad meg.” A köldökzsinórt sok esetben eltették, s mikor a gyermek hétéves lett, kibontatták vele.Ebből mérték fel, hogy milyen a kézügyessége, jósoltak belőle, hogy fog tanulni.⁵²

Nagymamám mesélte: (Makfalva) “ha valaki burokban születik, az híres ember lesz. Történt az is, hogy burok egy darabját eltették, s a frontra menő katonának adták, mert az megvédte a golyótól, aknarepesztől.”

j) Születési rendellenességek: népi adatközlőimnél eddig nem fordultak elő. A gyímesközéploki szülésznő ezt közli: (Barcaság, Krizba) “Békafej, microcefal nem volt. Volt ez a hidrocefal, volt nyitott csigolya, volt Rh negatív anyánk, amikor a babának vérátömlesztést kellett csinálni.”

Újszülött-, anyahalál:

(Felvidék, Rapp) “A sógornőm megfertőzött, a kislánya három nap múlva meghalt.” (Kárpátalja, Bereg) “A pulya (baba) is meghalt, meg az anya is.” (Felvidék, Kalonda) “ Volt, hogy megszülték a gyereküket és meghaltak.” (Kárpátalja, Bereg) “Volt anyahalál is. Most is van.”

A kismama “lebabázott”, “kiállta az anyja kínját” Makfalván, Marosszéken. A gyermekágyast “beteg asszony”-nak nevezik Kárpátalján, Moldvában (Pusztinán), valamint “betegágyasnak” Klézsén. Felvidéken “gyerekágyat fekszik”. “A gyermekágyasnak ételt visznek” a Nyírségben és a Kunságon, “poszrikot” a Felvidéken, “pocitát” Marosszéken, “radinát” Háromszéken, napjainkban látogatóba mennek. Újszülöttnek mondják az oroszhegyi, kriszbai, debreceni, kalondai, rappi, bolyki adatközlőim, “picinynek” Zsérén, “bubának” Pusztinán, Lészpeden, Újfaluban, Argyeványban, “babának” Makfalván, “pulyának” Kárpátalján, most “pici babának”, “kicsi gyermeknek”.

(Kárpátalja, Bereg) “Amikor megszületett a gyerek, a mellére tették. Ha megéhezett és kért enni, rögtön adtak neki szopni. Az előtejet is szopta, ahogy megjött a tej már szopta.” Ez a szokás az imprinting (bevésődés) szempontjából nagyon helyes, fontos.

(Felvidék, Kalonda) “Az édesanya ez idő alatt segítette. Aki másnap felkelt, az összeesett. Mióta az utolsó szülésemkor egy napra felkeltem, azóta fáj a lábam. Most azért van annyi sok lábfájós asszony, mert nem fekszik ki a gyermekágyat. A régi öregek a nagycsaládban úgy gondolták, hogy az asszony szülés után két hétig kell, hogy feküdjön.”

(Anyaország, Debrecen) “Az anyukát kímélték, sokkal inkább, mint most kímélték. Ételt vittek, főleg. Az édesanyja lépett fel nagy segítséggel. Az egy általános szokás és elvárás is volt.”

(Felvidék, Zsére 1) “Mindennap mentek látogatni a rokonok a szülő asszonyt. Vittek neki húslevest, benne húst, csibét, megköszöntötték. Italt is vittek neki a poszitáig mindennap. Mindennap mások. Így köszöntötték föl: »Dicsértessék a Jézus Krisztus! Szerencsésen feküdje ki a gyermekágyat!« Osztán a komaasszony utoljára vitt neki egy nagy kalácsot, tíz lepényt, tíz dióst, tíz mákost és négy kuglófot, nagy fazék húslevest, benne tyúkot, egy nagy tál tésztát, üveg pálinkát és bort. Most ajándékot visznek.”

(Mezőség, Magyarpalatka) “Mikor szültünk, amíg nem volt meg a keresztelés, kerestük fel egymást az asszonyokkal. Engemet is a rokonság, én is őket. Te voltál, most én készülek jövő hétre, akkor megyek. Sokszor összetalálkoztak az asszonyok ötön-haton is, még többen is voltunk. Vittünk tésztát, mindenféle jóságot, italt, köménymagos pálinkát, kétféle tésztát (süteményt) is. Teli volt az asztal. Tudták, hogy az anya nem tud felkelni az ágyból, vittek ételt is. A hat hetet betartották. Volt, aki csak három hetet. Itt így vót. Nem volt szabad vizet merni, nem volt szabad kimenni, ameddig először a templomba kellett menni. Akkor azt mondtuk, na most már kimentem a hetekből, most már mehetek mindenüve, a mezőre is. Ez volt a szokás.”

(Barcaság, Krizba) “Mindenki, a rokonok, a komák, a szomszédok vitték a radinát. Volt hús, kolbász, tyúk, pálinka, sör, sütemény, csöröge. Csöröge általában szerepelt.” A kalondai, debreceni adatközlő ezeken kívül még a málnaszörpöt is említette.

(Moldva, Pusztina) “Hat hétbe levő asszony betegágyba van. Szokás most es, viszünk egyik a másnak ételt. Rokonyoknak, s melikek vagyunk. Viszünk savanyú levest, viszünk galuskát, viszünk húst megsütve, viszünk bort, viszünk pálinkát, viszünk kenyeret. A bubának viszünk ilien ruvácskákot.”

Moldvában: (Argyevány) “A beteg asszon nem csinált semmit. Ült szépen. Egy hétig a zágyba!” A pihenés elősegíti a felépülést, fokozza az anyatej kiválasztódását.

(Moldva, Klézse) “Hogy jó teje legyen, azt mondták, egyék hajmát.” A hagyma a mirigyműködéseket, s ezáltal a tejtermelést ösztönzi.

(Mezőség, Magyarpalatka) “Levest, zöldséglevest, köménymaglevest ettünk.”

(Felvidék, Zsére 1) “Ettek tojásos levest, rántott levest, hogy sok teje legyen, krumplilevest, húslevest, köménymaglevest.”

A szülőfalumban, Makfalván, a Kis-Küküllő vidékén köménymag- és ánizsteát ittak, köménymaglevest, madártejet ettek az asszonyok, hogy legyen tejük. Mindkét gyógynövény a tejtermelést serkenti.

(Felvidék, Kalonda) “A családomban az asszonyok, miután szültek, nehéz ételt, húslevest sem ehettek, mert azt mondták, attól belázasodnak. Nagyon egészségesek voltak. Mindkét dédanyámnak tíz gyereke volt. Akkor még voltak gyermekbetegségek, járványok. Az egyik dédanyám is hetet nevelt fel, a másik is, s az anyósom is. Mindenki betartotta, hogy két hétig kell feküdni. Akkor még sok gyermeket szültek. Még nyolcvanéves korukban is egészségesek voltak. Nagynéném még nyolcvanéves korában is olyan volt, mint az élet. Húslevessel, hússal jóllakni, gyermekágyi lázat, fertőzést okoz.”

(Anyaország, Érd) “Az első és legfontosabb, hogy a baba mindig szopjon, s végül is ez egy önszabályozó dolog, minél gyakoribb és minél erősebb a szívás a mellbimbón, ez serkenti a tejtermelést. Úgyhogy ha a gyereknek kevés a teje, nyilván többször éhes és többször kér ételt, olyankor többször kell mellre tenni, és egy napon belül megnövekszik az ő igényei szerint a tejmennyiség. Ez a legfontosabb alapszabály. A változatos étkezést nem lehet eléggé hangsúlyozni.”

Az Őrségben (Kismarton környéke) “málnalevél-teát is ittak, amely a méhösszehúzódást segíti”.

n) A bába tevékenysége:

(Mezőség, Vajdakamarás) “Szülés után egy hétig járt a bábaasszony füröszteni. Szemmel tartotta a szopást, a gyermek fejlődését, hogy minden jól legyen. Amelyik gyermeket nehezebben szültem, azzal tovább jött.”

(Anyaország, Érd) “A szülés mindenképpen egy nehéz fizikai munka”, így a szüléstől fáradt, legyengült anya könnyebben visszakapja az életerejét.

(Moldva, Pusztina) “A bába megkente a beteg asszonynak, a kicsinek es megkenegette a lábacskáját, kezecskéjét. Megkente, osztán feresztette a kicsikét. Két hétre dudókból (gyógynövényekből) csinált feredőt a zasszonynak is, a beteg asszonynak.”

Szülés után hirtelen hormonszintesés következik be. Az anyukák fáradtak, érzékenyek, szoronganak, sírósak. Mind a masszázs, mind a gyógynövényfürdő segít a hormonháztartás normalizálásában. A meleg víz ellazít. A gyógynövényfürdő erős, sokféle növényi gyógyhatás egyesül. Nemcsak a biológiailag aktív anyagok szívódnak fel a bőrön keresztül, hanem a növények szubtilis gyógyereje feltölti, megerősíti az anyák biomágneses energiatestét. Ezt a fürdőt, ami regenerál, a csángók nehéz fizikai munka utáni fáradtság esetén, ízületi, mozgásszervi, meghűléses betegségekben, sőt hasmenésben is alkalmazzák mind a felnőtteknél, mind a csecsemőknél, gyerekeknél.

o) Az újszülött védelme: Az újszülöttet sok mágikus óvó-védő szokáscselekménynyel védték. Ezeknek egy része visszavezet a magyar népi gyógyászat honfoglalás kor előtti, ősi pneumatani rétegéhez.⁵³

(Barcaság, Krizba) “Illatos füvet, a kakukkfüvet használták. A baba párnája alá tették, szintén rosszűző volt. Az első fürdővizibe szoktak tenni dióhéjat, mert az elűzi a gonoszt. Mindig tettek valamit, egy színes rongyot, a gyermek sapkájára egy színes szalagocskát, pirosat általában, hogy ne igézzék meg. Hogy a rongyot nézzék, s ne a gyermeket igézzék. Ha megigézték, szenet öntöttek volt, hogy ólmot öntöttek, s csináltak szenes vizet. Ha nem volt kéznél szén, gyufaszálat dobáltak bele a vízbe.”

A diófa a honfoglaló magyarok szent fája volt, tehát mágikus erőt tulajdonítottak neki. A szemmel rontás (megigézés) megelőzése, gyógyítása szintén a pneumatikus orvoslás körébe tartozik.

(Mezőség, Magyarpalatka) “Imádságoskönyvet tettünk a párnája alá.”

(Kárpátalja, Bereg) “Kaptak keresztet a templomba, mikor megkeresztelték őket, az mindig volt a bölcsőben.”

(Felvidék, Zsére 1) “Betették az olvasót a pólyába. Meg kellett szenteljék őket. A rózsafüzért behúzták a pólyafűzőbe, s megszentelték szenteltvízzel. Meglocsolták, s ezzel kicserélték. A vizet a paptól vitték haza.” Kicserél szó utal a néphitben szereplő váltott gyerek fogalmára, amely az egész Kárpát-medencében elterjedt.

De nem mindig volt így. A honfoglalás idején a gyermeknek nem adtak nevet, vagy Nemvalónak, Nemélnek, Csúnyának, Nemtudomkának nevezték, hogy a gonoszok ne találják meg, és ne ronthassák meg. Őseink névadási szokásai kapcsoltban állnak a mágiával, nevezetesen a névmágiával, névvarázzsal.⁵⁴ Ezzel kapcsolatosan mind a mai napig megőrződött a csángóknál a beteges csecsemő jelképes újjászületését célzó rítus.⁵⁵ Honfoglaló eleinknél még élt a lélekmegújulás hite.⁵⁶

(Moldva, Újfalu) “Addig ki nem jártam a kapun, amíg bé nem avatódtam. Mikor eccer megkeresztelték a gyermeket, mentünk a paphoz s avatott bé. Mit csinál a pap? Szenteli meg s imádkozik. Vízre nem szabadott ménjünk, amíg gyermekágyba vótunk, míg bé nem avatódtunk, addig vizet nem hoztunk. Sze kertbe nem léptünk bé. Azt mondták, hogy nem vagy tiszta, kapun nem léptünk ki, nem mentünk sehova.” A szövegből kitűnik, hogy a gyermekágyast tisztátalannak tartották, védték a gonosztól, rossztól, és tőle is védték környezetét. A templomban ezért megszentelték, úgynevezett avatási szertartásnak vetették alá.

(Felvidék, Zsére 1) “Elment az asszony az egyházhoz, szombaton ment az egyházhoz, beavatta őt a pap az asszonyok közé, mármint asszonynak. Másképp nem mehetett be a templomba. Ott volt a templomcsarnoknál elöl, a kapuban, az ajtóban, amíg bé nem avatták. Úgy ment a picinykével a templomba. Most má mindjárt béavatják, három-négy hétre keresztelik. Az Úrjézust mikor vitte Szűz Mária, maga is beavattatta magát az asszonyok sorába, a több asszonyok sorába. Az anya ment a babával s a bábaasszonnyal a templomba, a templomajtóban megállt, hozzáment a pap, s megszentelte őket. Valamit imádkozott, s a gyertya a kezibe, az aranyalma, úgy ment a templom s az oltár körül. Imádkoztak, s akkor asszony volt. Az asszonyok a kezében volt a gyertya.”

(Moldva, Újfalu) “Általában meddig tartott a tilalom? Ki mennyit akar. Két-három hetet. Egy-két-négy hét, kinek meddig. A sógornőm három nap után béavattatta magát, met vitték az emberét katonának.”

(Barcaság, Krizba) “A gyermekágyas asszony ágyára nem szabad ráülni, mert elviszik a tejét. Valami rongyot téptek valahonnan, volt ilyen.”

(Moldva, Pusztina) “Hat hétig nem lehetett kútból vizet merítni, mer akkor azt mondták, kiszárad a kutad, nem engedték, hogy merítsen, nem emelt, nem dolgozott. Hat hétre aztán ment ő…”

(Felvidék, Losonc) “Nem kelhetett fel, nem dolgozhatott, nem dagaszthatott kenyeret, mert úgy mondták, hogy a kenyértészta nem kel meg; nem mehetett a kútra vízért, mert a víz megnyüvesedik. Hiedelmek: A gyermek szemmel verése ellen: A férfiak azért nem látogatták, nehogy szemmel verjék. Védeni kell a gyermeket, hogy el ne vigye, ki ne cserélje a boszorka, be kellett kenni az ajtófélfát fokhagymával, hogy be ne jöjjön a boszorka.” Tulajdonképpen a megerőltető fizikai munkától védték az újdonsült anyukát. A váltott, kicserélt gyermek fogalma – amint láttuk már – elterjedt az egész magyar nyelvterületen. A fokhagymával való ajtófélfa-bekenés szintén a pneumatikus gyógyászat körébe tartozik.⁵⁷

(Felvidék, Bereg) “Az ajtóba fokhagymafüzért akasztottak, mikor szült. Állandóan volt az ajtóban. Mikor nőttek a pulyák (gyerekek) is. Ilyen rossz erő, vagy hogy mondják, ne menjen be a házba.” A gyermekágyas párnája alá is tettek fokhagymát, kakukkfüvet.

(Mezőség, Magyarpalatka) “Szoptattunk egy évig, de legalább három hónapig.” (Moldva, Újfalu) “Elválasztottuk, amikor a gyermek kilenc hónapos volt.”

(Kárpátalja, Bereg) “Negyedik napon adták szopni a kicsit. Volt tejem, de a magas láztól elégett, nálunk úgy mondják, elégett a tejem, olyan lett, mint a víz, gyenge, nem volt elég a kislányomnak, s akkor etették. Azóta nem is vót. Addig etettem a más pulyáját. Négy napig volt tejem. Ki volt törve az ablak, ahol feküdtem, és hideg volt, attól lettem beteg. Akkor még volt gyógyszer a szülészeten, amikor szültem, de most már mindent be kell vásárolni. Ételt adtak. Most nagyon gyenge étel van. Most megengednek ágyneműt, mindent. De akkor, mikor szültem, nem engedtek. Saját ruhát is kellett leadni a raktárba. Most párnákat is, mindent kell vinni.”

Az anyatejjel gyógyítottak is. Szülőfalumban, Makfalván kötőhártya-gyulladás esetén, amikor a szem beveresedik és reggelre be van ragadva, anyatejet fejnek bele, s meggyógyul. Az anyatejben olyan fehérjék is vannak, amelyek még a rákos sejteket is elpusztítják (Természetgyógyászat Magazin).

(Anyaország, Debrecen 2) “Később bekeményedett a mellem. Nagyon megszenvedtem, felért egy szüléssel.”

Általában a bábát keresték meg, de házilag is segítettek rajta.

(Felvidék, Zsére 1) “Szoptatós asszonyok melle ha meg van gyűve (kelve), nagymama három-négy aszMszonynak is meggyógyította, füveket főzött, mint a kását, réáterítette, zilizgyökeret (mályvagyökeret), kamillkát (kamillát).” A begyulladt mellre még vöröshagymából, megfőtt fokhagymából borogatást tettek, melegen tartották. A vörös- és fokhagymában gyulladásgátló, antibakteriális anyagok vannak.

(Marosszék, Makfalva) “Ecetes vízzel borogatták, reszelt nyers krumplit raktak rá. Lisztből, tejfölből, mézből kovászt gyúrtak, azt tették rá, hogy megfakadjon, kihúzza a gennyet.” Kárpátaljai adatközlőm szerint még mosogatórongyot is borítottak rá. Ha a kelés kifakadt, kamillateával mosogatták. Ha nem gyógyult meg, orvoshoz fordultak vele.

(Moldva, Pusztina) “Úgy vót akkor, aszonták, na ha szoptasszák, akkor többet nem viszelesedik (viselősödik) el.”

(Anyaország, Debrecen) “Nagymértékben használták az irrigátort, ecetes irrigálás volt. Az én időmben már gumi volt, de még az édesanyám életében az irrigátor volt. A megszakított közösülést az én időmben fiatalok erősen gyakorolták. Az én fiatal lánykoromban mind azt mondták, hogy ez mennyire nem jó…”

Babakelengye: (Felvidék, Zsére 2) “ingecske, pelenka, süsü (sapka), vánkoska (pólya), pólyakötő, köldökkötő, mikor nagyobb, szvetterke. Kétévesek ruhája: szoknyácskák, a gyermeknek (fiúnak) is.”

(Anyaország, Debrecen) “Ing hátul kötve, rekli, sapka, zokni, kis cipő, pelenkák, meleg pólya. Mivel átázott, a pólyának több huzata volt. A pelenkákat akkor mostuk.” Az újszülöttnek, csecsemőnek lekötötték kezét-lábát, nem tudott mozogni.

(Moldva, Újfalu) “A bubát téttük a kicsi tekenyőbe, sz énekeltünk neki. A kicsi tekenyőt az ágyba vagy a fődre téttük, met dógoztunk, s így ringattam a lábammal.”

Csángóföldön, Felvidéken a bölcsőt a gerendára kötötték. Kárpátalján az állatot mérőműszerül használták a bölcső helyének megjelölésére:

(Bereg) “Beengedtek a házba egy macskát, s ahová leült vagy lefeküdt, azt mondták, ott lesz jó helye a bölcsőnek.”

A macska érzékeny a feltörő földsugárzásra, semlegesíti a negatív feltörő sugarakat. Földünk mélyében titokzatos földáramok vannak, a föld energiavonalai, melyek az úgynevezett tellurikus hálóban egyesülnek. Vannak pozitív kisugárzású és negatív, betegséget okozó, geopatogén hálók. A szentélyeket, a régi templomokat a pozitív földsugárzások csomópontjaira építették, a Ley-vonalakra. Ezt a természeti mágia-gyakorlatot ismerték az angolok, indiánok, kelták, kínaiak, és ennek szellemében cselekedett a magyar népi hagyományban a család, amikor az újszülött bölcsőjének a helyét kereste. Régen a kútásók magyarófa, azaz varázsvesszővel keresték meg a vízeret, altalajkincseket, nemesfémeket. Még sok példáját sorolhatnánk a népi tellurizmusnak.

(Anyaország, Debrecen) “A gyermeknek a szülők, nagyszülők neveit adták.”

(Anyaország, Debrecen) “Fiúnak örvendtek jobban általában. Ez viszi a nevünket tovább, a férfi az mégiscsak férfi. Erősen férfibeállítottságú társadalom van még ma is.”

(Barcaság, Krizba) Szülésznő: “Az anyuka s apuka felírnak egy listát, hogy ez a nagykoma, ez a kicsi koma, s a többiek a komák. Ideadták nekem, s azokat én kellett meghívjam a keresztelőre. Akkor én vittem a vizet a templomba, szép kancsókában, s akkor a keresztelő után kiöntöttük a vizet az első feresztővízbe. Mikor hazahozzuk, itt nálunk mondják: Pogányt vittünk, keresztényt hoztunk.”

A füllyukasztás hagyománya nálunk még él. A bábának volt a feladata. Amikor egészségügyi körzeti rendelőben dolgoztam mint szülésznő, sok, gondozásom alatt álló anya hozta el leánycsecsemőjét, hogy a fülét lyukasszam ki.

(Barcaság, Krizba) “A csángóknál a leányok is szültek, minden további nélkül, de nagyon fiatalon. Nagyon csodálkoztam. Én az elején nagyon meg voltam lepődve, mert itt más volt a szemérem. Itt nálunk, Krizbán nem volt olyan, hogy a leányok szüljenek. Nálunk ez égbekiáltó nagy dolog volt, ha egy leányanya szült. Ott napirenden volt, de hogy erről beszéljenek, azt nem volt szabad. Az tabu volt. Már nem csinálnak itt se kázust.”

(Kárpátalja, Bereg) “Leányoknak volt gyermekük régebben is. Haragudott a család, mindenki, a szomszédok pletykáltak róla mindenfélét. Érdeklődtek, hogy ki az apja, meg ilyesmi. Szóval nem volt könnyű ilyen leánykának. Volt olyan is, hogy miután megszületett a kicsi, feleségül vette. Pár évre rá feleségül vette. Mikor már átélt mindenféle bántódást, meg mindent, akkor mán lett bátor elvenni feleségül a férfi. Vagy más férfi vette feleségül, olyan is volt. Legtöbbször nem vette el feleségül senki. Egyedül nevelte a pulyát. Amíg kicsi volt a gyerek, addig szégyenlősködött, bujkált az emberek előtt, de miután nagy lett a gyermek, és minden rendbe volt az ő családjukba, akkor már az emberek másképp néztek rá, hogy bátor volt az az asszonyka felnevelni azt a pulyát. Zabigyereknek hívták, most is úgy hívják. Most is van ilyen. Most is sokszor történik, de most másképp valahogy néznek rá.”

Csecsemőgyilkosság: (Anyaország, Debrecen) “Csak a háború után tudok róla, a ’40-es években volt. Leányanyák főleg.”

v) Meddő házaspár:

A bábához is folyamodtak segítségért ilyen esetben, aki többek közt megkente, megmasszírozta a meddő asszony hasát. A közösség is sok mindent tudott. Így sok helyes, ma is alkalmazható módszerrel próbáltak segíteni magukon a gyermekáldásra vágyakozó asszonyok: életfürdőt vettek,⁵⁸ fürdőre jártak, gyógynövényfőzetbe ültek, női teákat (cickafarok, árvacsalán, ürömfű) ittak, böjtöltek, búcsúra mentek, ahol imával könyörögtek a Szűzanyához gyermekért.

Az életfürdő jótékony hatással van az idegrendszerre, aktiválja az emésztőszerveket, fokozza a bélmozgást, méregtelenítést. A kismedencei vérkeringést meggyorsítja, így sok gyulladásos betegség meggyógyul.⁵⁹

Böjttel, méregtelenítéssel kitisztul a szervezet. Többféle fiziológiai funkció megjavul, normalizálódik a hormonműködés, erősödik az immunrendszer. Természetgyógyászok beszámolója szerint sok meddő házaspárnak méregtelenítő kúra után gyereke született.

A spirituális gyógyászatnak is van szerepe az anyaságra való felkészülésben. Minél jobban, szellemileg-lelkileg felkészül valaki a szülői hivatásra, annál tartalmasabb, mélyebb, gazdagabb a gyermek-szülő kapcsolat, annál szebb a gyermek jövendő élete.

z) Az új élet, a hagyomány értéke: Az újszülöttet és az anyát még más racionális és mágikus (szertartásos) hagyományos módszerekkel védték, gyógyították, amelyek mindig összetettek voltak. Ezek azért értékesek, mert a testre és a pszichére egyaránt hatottak, tehát archaikus pszichoszomatikusak és holisztikusak voltak. Mágikus rítusokkal alkalmazták a pozitív jövő projekciót. A bölcsőre is szimbólumokat véstek, karcoltak, festettek. Hagyományunkban létezik a családfagyógyítás imádsággal, azért, hogy a gyermeknek ne legyen terhelő öröksége.⁶⁰ Hogyha a csecsemőnek, kisgyermeknek elhúzódó betegsége volt, jelképes újjászületési rítusnak vetették alá.⁶¹ A régi egészségmegőrzésben, gyógyításban még együtt volt az erkölcs, szellem, lélek és test. Az önellátó faluközösségben a kis jövevény belenevelődik az életbe, a munkába, a hitéletbe, a táncba, az énekbe, a mesékbe. A mesterségek anyáról lányra, apáról fiúra szállnak. A régi család még értékteremtő közösség volt, ma csak fogyasztó.

Kincsünk a gyermek, adjuk át nyelvünket, tudásunkat! Tiszteljük szüleinket, mert akkor hosszú ideig maradunk fent ezen a földön. Mert ha lányainkat, fiainkat hagyományban neveljük, tudásunk, kultúránk megmarad. Ugyanakkor a lelki egészségüket is ápoljuk. Mert a testi egészség mellett egyformán fontos a lelki egészség is. Az a nép, az az egyén, amely elveszti gyökereit, hagyományát, szimbólumait, beteg lesz, önpusztító életbe kezd. S hiába minden tudás, szeretet nélkül. A tudás és a hit mellett a legnagyobb megtartó erő a szeretet. Kérdésemre, hogy mit csinált, hogy a gyermekeit a rossz szellemek ne bántsák, egy csángó aszszony így válaszolt:

(Moldva, Argyevány) “Hát mit csináljak. Szerettem őköt, úgy, ahogy kellett.”

zs) Szülésznői vallomás: Hogyan lesz szülésznő valakiből?

(Barcaság, Krizba) “Azt hiszem, hogy kell szeretni a gyermekeket. Úgy gondolom, legalábbis. Én úgy lettem. Elmentem Marosvásárhelyre az egészségügyi szaklíceumba ’53-ban. S akkor volt négy osztály, volt egy fiúosztály, közegészségügyiek, volt egy általános, s volt egy szülészosztály. Mindenki az általánosra akart menni, én már eleve a szülészetre iratkoztam. Osztán a többieket meggyőzték, hogy legyen egy ötvenes létszámú osztály. A leányokból senki nem akart szülésznő lenni, de én már eleve oda iratkoztam. Kell szeretni a gyermeket!

Milyen tanulságot von le egy élet bábáskodás után?

“Én nagyon gyermekszerető vagyok, imádom a gyermeket, minden veresbéka cigánypurdét meg tudok simogatni. Főleg az újszülötteket szeretem, valószínű, hogy azért választottam ezt a szakmát. Sajnos olyan hamar vége lett, nem is tudom, hogy. Egy-kettő, vége lett ennek az életnek, most már várjuk a koporsót. De ahogy én szeretem a gyermeket, s ha nekem lett volna lehetőségem, tízet szültem volna, szeretném, ha lenne legalább 30–40 unokám…”

Az anyák védelme, szülési kedvének növelése mindig létezett, csak egy erdélyi példát említek: a két háború között a Hunyad megyei csíktaplócai Lázár László Kolozsváron saját vagyonából Erdélyi Magyar Anyákat Segélyző Alap elnevezésű alapítványt hozott létre a szegény sorsú anyák segélyezésére, vallási megkülönböztetés nélkül. Aki szült, kapott egy bizonyos pénzbeli segítséget. Azért tette, hogy a nők jobb kedvvel szüljenek. Az alapítványt 1949-ben államosították.⁶²

Rendezvényünk⁶³ címe: A szülésznő szerepe az Európai Unióhoz való kapcsolódás során. Én úgy gondolom, hogyha a mi népünk hagyományában, tudáskincsében ami pozitív, alkalmazzuk, továbbadjuk, mindenki nyer. S értéket viszünk be a közös európai házba. Mert a több ezer éves magyar népi tudás, tapasztalat érték a harmadik évezred elején is. Egy gyermek születése az anya életében, legyen az első szülés vagy sokadik – sorsforduló. Hogyha megbecsüljük és vigyázunk kismamáinkra, a szülési kedv növelésében is van nekünk, szülésznőknek szerepünk.

18 Vö. Berze Nagy János: Égigérő fa. Pécs, 1958, 287–324, 375–378. és Malonyay Dezső: A magyar nép művészete, I–V. k. Bp., 1907–1922, V. k. 28.

22 Lásd bővebben dr. Oláh Ilona: Egészségünkért. Magyar népi gyógyászat. Hagyományos orvoslások. Természetgyógyászat. Tanulmányok. Sepsiszentgyörgy, 1986, 52–88. és Bernád Andor: Újhold, új király! A magyar népi orvoslás életrajza. Bp., 2002, 163–211.

32 Adatközlő Gecse Ferenc, szül. 1915, Étfalvazoltán, Háromszék, Erdély. Elmondása szerint az egyik gyereke megszületésekor a bábaasszonyt biciklin vitte a házukhoz.

35 Lásd bővebben Bernád 2003, 176–177.

40 Adatközlő Komáriné Kocsis Erzsébet Kárpátalja, Tasnád.

45 Vö. Kaari Utrio: Éva leányai. Az európai nő története. Bp., 1989, 230.

48 Lásd bővebben Csordásné Varga Edit–Kovács József: Bábaregény. Salgótarján, 1997, 83–88.

60 Vö. Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtőt lépék. Archaikus népi imádságok. Bp., 1976, 115.

“A nyugati demokráciák neveltje hitetlenül hallgatja a kelet-európai kisebbségek nyomoráról szóló történeteket. Egyrészt mert túlzásnak véli őket, másrészt – saját logikáját követve – elképzelhetetlennek tartja, hogy a földbe taposott közösségek pisszenés nélkül tűrik, hogy végigszántsanak rajtuk. Végül is a baszkok lőnek, az írek robbantanak – mért nem követik példájukat például az erdélyi magyarok vagy a szlovákiaiak?

Csoóri Sándor aggodalma ez, Kapaszkodás a megmaradásért című esszéjében, amelyet Duray Miklós Kutyaszorítójához írt, ennek 1983-as amerikai kiadásában.¹ A felvidéki magyarság legismertebb kisebbségi harcosa munkájában – “önéletrajz és beszélgetések önmagammal” – a modern emberjogi küzdelem legdrámaibb vonulatát mutatta be. Durayt börtönbe zárták Csehszlovákiában, Csoórit hallgatásra ítélték Magyarországon, pusztán azért, mert szót – és nem fegyvert! – emeltek Európa legjobban kiszolgáltatott közösségei, a kisebbségi magyarság védelmében.

A lehetőségekkel, illetve ezek teljes hiányával már számolnunk kell. Nem volt még példa a történelemben arra – itt, a Kárpát-medencében –, hogy a többségi erőszak ennyire uralma alá hajtsa a kisebbségek érzéseit, gondolatait, akaratát! Hát arra, hogy egy nagyhatalom megtiltsa a tőle függővé lett nemzeteknek, hogy idegen uralom alá adott kisebbségeiknek a sorsával törődjenek? Moszkva nemcsak azt gáncsolta el az 1947-es békében, hogy – nyugati javaslatok szerint – kisebbségvédelmi záradékokat iktassanak a békeokmányokba, de később is tiltotta, hogy Magyarország a magyar kisebbségekért egyáltalán szót emeljen. Ezek a szerencsétlen körülmények bénították a nemzeti és nemzetiségi felelősség érvényesülését.

Erdély magyarságában történelmi neveltetése is abba az irányba hatott, hogy rendíthetetlenül higgyen az igazságban, a jogban, és ne fegyverhez, hanem a reménységhez forduljon önvédelmében. Ennek az életfelfogásnak a forrása az 1568-ban Tordán tartott erdélyi országgyűlés, amely – Európában elsőként – kimondta a teljes vallásszabadságot, a tolerancia törvényét. Abban az időben a magyarok voltak hatalmi helyzetben, ők döntöttek a türelem és megértés javára. Dönthettek volna úgy, hogy mindezek csak a magyarok számára érvényesek…

Történelmi példák szólnak a tolerancia hagyományairól. Az 1848-as időkben Erdélyben egyszerre örültek, fáklyás felvonulásokkal, a pesti forradalomnak, és fegyverrel keltek fel ellene. A magyar szabadságharc ellen szervezkedtek a császárhű szászok és a fellázított románok. A székelyek még az országgyűlési törvény előtt kimondták a jobbágyság felszabadítását, és békés hangulatban kezdtek hozzá szabad életük kialakításához. Mikor pedig 1848 őszén támadó fegyverek árnyéka vetült a Székelyföldre, az ősi törvények szerint egybegyűltek Agyagfalván, a törvényalkotás hagyományos színterén, a “belbéke testvéries helyreállítására”. 1848. október 16… kezükben fegyver, kebelükben férfias elhatározás, szózatuk akkoriban az erdélyi románokhoz és szászokhoz nem hadüzenet. “…ne véljétek, hogy a fegyvert ellenetek fogtuk, ne véljétek, hogy kebelünk ellenséges indulatot rejt irántatok. Békét óhajtunk e honban és szabadságot, amelynek édes gyümölcseit veletek együtt élvezhessük, s a testvériség kapcsait szentül akarjuk fenntartani.” De amikor a Habsburg-ármány mégis rákényszerítette a fegyveres ellenállást a székelységre, Háromszék megye népe a legszebb fejezetek egyikét írta be a magyar szabadságharc történetébe: 1848 késő őszén egész Erdély a császári hadak kezére került, de Háromszékre egyetlen osztrák zsoldos sem tehette be a lábát, és teljes elszigeteltségükben a székelyek, Gábor Áron vezetésével, ágyút öntöttek a szabadság oltalmára.²

Történelmi jogban és igazságban bizakodva vette tudomásul Erdély magyarsága 1918 decemberében a királyi román hadsereg hódító megjelenését. Noha két évvel előbb már keserves leckét kaptak Erdély déli vidékei és a Székelyföld, az 1916-os betörés idején, a román seregek igazi szándékairól, kegyetlenkedéseiről, gyilkosságairól és rablásairól, az újabb fordulatot megint csak reménységgel fogadták. Ez a reménység gyűjtött össze Kolozsvárra 1918. december 22-én majdnem százezer magyart, hogy kinyilvánítsák hűségüket Magyarország iránt. Huszonnyolc vármegye küldöttei voltak jelen. Előttük mondta el Apáthy István, a kolozsvári egyetem tudós professzora, Kelet-Magyarország főkormánybiztosa történelmi beszédét:

Gyulafehérváron a román nemzeti komité kinyilvánította, hogy Magyarország 26 vármegyéjének románsága egyesül Romániával, és így a 26 vármegye területén lakó összes népesség Romániához tartozik. Ezen a területen csaknem négymillió nemrománnal szemben csupán 2980186 román él. Ezeknek a velük szemben álló többség felett nincsen joguk határozni. A magyar nemzet nem fogja tűrni 26 vármegye elszakítását.”

Ugyanezt jelentették ki a felszólaló magyar és román szociáldemokrata vezetők is – ¬trengar-Demian Sava és Avramescu György –, Vincze Sándor, a kormányzótanács alelnöke pedig felolvasta a határozati javaslatot:

Két nap múlva, december 24-én délelőtt a román csapatok bevonultak Kolozsvárra. Apáthy István egyetemi rektort azon nyomban letartóztatták és Nagyszebenbe vitték, ahol hadbíróság elé állították. Halálos ítéletet szabtak ki rá, amit később enyhítettek. Milyen jogcímen, hiszen napokkal előbb megüzente Neculcea román tábornoknak, aki ellenállás esetében lövetni akarta a várost, hogy nem fejtenek ki fegyveres ellenállást. Sőt, az utolsó magyar polgármester, dr. Haller Gusztáv ünnepélyesen fogadta a hódítókat. Aznap jelent meg az új napilap, a Keleti Újság első száma. Vezércikke ezt a címet viselte: Fehér zászlóval állunk előtted, Ismeretlen Végzet…!³

Csakugyan ismeretlen volt a Végzet Erdély magyarjai számára. Honnan tudtak volna Kolozsvár magyarjai, akik akkor a város lakosságának 90 százalékát tették ki, az 1916-os bukaresti titkos egyezményről, amelyben az antant – a Monarchiával kötött szerződésének elárulása fejében – Romániának ígérte egész Erdélyt és még a folytatását is, egészen a Tiszáig?

Ha jobban odafigyel a magyar közvélemény, akkor nem lett volna meglepetés számára, hogy a román politika legfőbb célja egy évszázada Erdély megszerzése. A Kossuth-emigrációnak az a szárnya, amelyik az 1849-es bukás után Bukarestben telepedett le, rendszeresen tudósította a magyarországi sajtót a havasalföldi életről, eseményekről, a közhangulatról. Ők ismerték igazán, életközelből a Bukarestben honos “balkáni politizálás” fortélyait. Ez az emigráció, Kossuth tábora, elválasztotta gondolkodásában, érzelmeiben a hazát és a bitorló hatalmat. Elevenebben munkált benne a haza féltésének aggodalma, mint a hivatalos “otthoni” országvezetőkben. Ezekben a hazaküldött tudósításokban újra meg újra elhangzott a figyelmeztetés az erdélyi magyarságot, az egész nemzetet fenyegető, mindjobban növekvő veszélyre.

Nem holmi “búsmagyarok” ezek az emigráns szerzők, hanem gyakran európai kitekintésű, nyugati egyetemeket végzett őszinte demokraták, akik tisztelték a nekik menedéket nyújtó román népet. Például Veress Sándor mérnök, emlékíró. Az alföldi Sarkad szülötte, édesapja híres reformer lelkész. A családi indíttatásnak is tudható be, hogy a ’48-as szabadságharcban részt vett az első perctől, hadnagyi rangban végigharcolta Bem tábornok két erdélyi hadjáratát. A bukás után Törökországba menekült, majd Londonban mérnöki diplomát szerzett. Bukarestben telepedett le, Havasalföld kataszteri mérnöke lett, az egyik első vasútépítő. A népek egymás iránti megbecsülésére – ma úgy is mondhatók, hogy nemes internacionalizmusra – európai bolyongásai nevelték. A Budapesten 1878-ban megjelent kétkötetes emlékiratában – A magyar emigrátió a Keleten – így összegezte meggyőződését: “Borzasztó bűn a nemzeteket egymás ellen fanatizálni; engedjétek őket szabadon érintkezni egymással, és nem lesz vallási és nemzetiségi gyűlölet, hanem barátság és szeretet.”

Közös eszmei indíttatásuk jegyében is, Veress Sándor Konstantinápolyban kereste a barátkozást az odamenekült román ’48-as forradalmárokkal. Név szerint emlegeti Ion Heliade RŃdulescut a nyelvészt és politikust, a ’48-as bukaresti ideiglenes forradalmi kormány fejét, Alexandru G. Golescut, a politikust és publicistát, azóta emlékük veszett más román 48-asakat. Ezek a kapcsolatok azonban csalódást okoznak Veress Sándornak. Azt kell tapasztalnia, hogy ezek a román forradalmárok nem a közös küzdelem módját és távlatait keresik a magyar emigránsokkal, hanem legfőbb gondjuk az emigrációban is Erdély megszerzése. “Adjuk nekik, úgymond, Erdélyt, akkor baráti jobbot nyújtanak, ők minket nem fognak ott kiirtani, sem az ó hitre téríteni, mint mi tettük megfordítva az oláhokkal, csak az igazságtalan arisztokrata uralmat és egyenetlen birtokviszonyokat szüntetik meg, különben nem bántanak; ha nem adjuk, hát ők némettel, orosszal szövetkeznek, s kiirtanak bennünket. Ez az oláh liberális demokraták hitvallása!”

Kitérőt tesz itt Veress Sándor, és felveti a kérdést, hogy ismerik-e a kortárs magyar történészek a ’48-as román emigránsok álláspontját, amikor Kossuth Lajost marasztalják el a nemzetiségi kérdés elhanyagolásában? Kossuthon kérnék számon, hogy nem szorította meg a feléje nyújtott kezet. Noha Kossuthban már a dunai konföderáció eszméje érlelődött akkor, mikor a konstantinápolyi román emigránsok ilyképpen vélekedtek Erdélyről és a magyar–román megbékülésről…⁴

Ezzel a román irredenta állásponttal találkozhatunk a XIX. század második felében és a XX. század első évtizedeiben. Miközben Ady Endre, Mocsáry Lajos, József Attila, Illyés Gyula modern magyar magatartássá nemesítette a XVI. században meghirdetett erdélyi toleranciát, román oldalról vádaskodások, gyanakvások, követelések és gyűlöletkeltés volt a válasz. Igaz, hogy voltak írók, közéleti emberek, akik a magyar kortársak kíméletlen nemzeti gyónását hasonló eszmei magasságokban viszonozták. Itt Ion Luca Caragiale munkássága a példa. Az utóbbi fél évszázad román köztudata, irodalma, publicisztikája szándékosan feledteti Caragiale kíméletlenül őszinte nemzetszemléletét. Ugyan mit is kezdhetne a román felsőbbrendűség mítosza, a román uralom alá adott népek, nemzetrészek elnyomásának, beolvasztásának vagy kiűzésének gyakorlata egy olyan karcolattal, mint a Törzsökös románok (Românii Verzi)? Az 1901-ben kelt szatíra egy havasalföldi egyesület alapszabályzatát mutatja be, olyan fikciót, amit a korszak közszelleme sugallt:

“Mi, törzsökös románok a nemzeti haladás alábbi helyes alapföltételeiből indulunk ki:

Ezért minden nemzetnek örökösen rettegnie kell a többitől: mert egyik nemzet létét csakis a másik nemzet gyalázata biztosítja.”⁵

Tekinthetjük különös “lélektorzulásnak” is, hogy Ioan Slavici román kisebbségiként hirdette népe felsőbbrendűségét minden tekintetben és minden szomszédos vagy együtt élő nép, a magyarok, a németek, a szerbek, a szlovákok, az oroszok fölött. Ugyanez a Slavici arra biztatta erdélyi kortársait, hogy a románt, a magyart vagy a németet, mindegyiket a maga nyelvén köszöntsék, ha találkoznak. Ezt a nemes gondolatot mint a kölcsönös megbecsülés példáját emlegette a romániai magyar publicisztika a Ceauşescu-diktatúra idejében. Slavici erdélyi román kisebbségi íróként tartotta önmaga népét magasabb rendűnek, elárulva, hogy az a mindig hangoztatott és világgá kürtölt “magyar elnyomatás” nem is lehetett olyan szörnyű. Hat éven át, 1884-től 1890-ig Ioan Slavici szerkesztette a Tribuna című rangos kulturális folyóiratot, amelynek fejléce azt hirdette: “A nap minden román számára Bukarestben kel fel.”

És hogy a nap csakugyan Bukarestben keljen fel minden román számára, vagyis létrejöjjön a román nyelv és kultúra egysége – országhatárokon át –, 1890-ben Bukarestben létrehozták a Kulturális Liga (Liga CulturalŃ) nevű egyesületet. Ennek 1908-tól Nicolae Iorga történész professzor a vezetője. Az egészen 1940-ig, Iorga meggyilkolásáig működő egyesületet mai szemmel tekinthetnők a román nemzeti egység tiszteletre méltó hirdetőjének és megvalósítójának, ha kezdetektől fogva elismerte volna más nemzetek jogát is ugyanilyen egyesülésre. A Liga azonban az irredenta román politika kiszolgálójává lett, Iorga pedig – elismert tudós – a megvalósult Nagy-Romániában az erőszakos asszimilálás legfőbb szorgalmazója, aki például a székelyeket “együltében” kívánta eltüntetni, meghirdetve “román eredetüket”. (Ezt a tanítását azért később kénytelen volt visszavonni.)

A nemzeti egyneműsítést, “homogenizálást”, amelyet majd Ceauşescu tesz hivatalos pártprogrammá, állami politikává 1971-ben, drámai következményekkel a romániai kisebbségek számára, a hajdani Románia is gyakorolta, még a Liga megalakulása előtt. A fejedelemség helyébe lépő román királyság, illetve a trónra emelt Hohenzollern-ház tiszteletére 1881-ben gazdasági kiállítást rendeztek Bukarestben. Akkoriban már tekintélyes német gyógyszerészek egész serege található Havasalföldön és Moldvában. Nyilván a németországi gyógyszeripar volt a támaszuk, de ezek a patikusok már nemzedékek óta éltek ezen a területen, román állampolgárokká lettek. Mégis, az egykori krónikás – Veress Sándor – egyetlen német gyógyszerészt sem talál a kiállításon. A rendezők megmagyarázták: “csak román fajú” egyének állíthattak ki. Márpedig a német eredetű, “fajú” román állampolgár patikusok idegeneknek számítottak a német király román országában.

Veress Sándor mellett a romániai Kossuth-emigráció legtevékenyebb újságszerkesztője és laptudósítója, Oroszhegyi Józsa a magyarországi újságokban újra meg újra figyelmezteti kortársait az Erdélyt fenyegető veszélyre. A székelyföldi Oroszhegy községből Szatmárra került család sarja, ezért viseli a Szabó családi neve helyett az Oroszhegyit. Szülőhelye Nagykolcs, születési éve 1822. Orvostanhallgató Pesten, Bugár Pál dékán pártfogoltja, és a professzor vonja be az újságírásba. A medikus 1844-től három éven át a Jelenkor újdonságrovatát vezeti, tőle ezt a munkát Jókai Mór veszi át. 1848 tavaszán a Pilvax kávéház törzsvendége; Petőfi, Jókai, Vasvári köréhez tartozik. Március 15-én ő is egyik elindítója a forradalmi eseményeknek: a Tizenkét pontot hatalmas papírlapra írja fel, és viszi ki a nép közé. 1848 őszén szabadcsapatot alakít, és Világos után sem hagyja abba a harcot, amíg az osztrákok el nem fogják az erdélyi Érchegységben. Tízévi várfogságra ítélik, 1856-ban kegyelemmel szabadul, leteszi elmaradt orvosi szigorlatát, és orvosdoktorrá, illetve szülészmesterré avatják. A Kossuth-emigráció híre Bukarestbe csalogatja, Koós Ferenc református tiszteletesnél jelentkezik, aki akkor, 1860-ban indította kétheti újságját, a Magyarországon kívüli egyetlen európai lapot, a Bukaresti Magyar Közlönyt. A kiadványt szerkesztőként Oroszhegyi Józsa jegyzi. Koós a kiadó feladatát vállalja. Oroszhegyi románul is megismétli orvosi szakvizsgáját – ez a törvény vonatkozott a külföldiekre –, és körorvosnak nevezik ki. A gyógyítás mellett állandó cikkírója a Közlönynek, majd ennek megszűnte után magyarországi lapoknak, főként az akkori idők egyik legtekintélyesebb vidéki lapjának, az aradi Alföldnek. Tudományos alaposságára vall, hogy megírja az első magyar monográfiát Romániáról; a kézirat 1942-ig lappang Kolozsvárott, ekkor Bíró Sándor jeles történész az Erdélyi Ritkaságok sorozatában megjelenteti.

Hazaküldött tudósításaira felfigyelnek a román hatóságok, és kiutasítják az országból. A Török Birodalomba költözik át, Ciprus szigetén kap orvosi állást. Az 1867-es kiegyezés hírére hazaindul, útközben szélütés éri, ráadásul mindenét elrabolják. Kegyelemkenyéren tengődik haláláig.

Oroszhegyi újságírása két síkon kívánta védelmezni a magyar nemzetet, Magyarországot: állandó vitában a bukaresti és erdélyi román sajtó hamisításaival – ő így nevezte: “elcsavart adataival” – és a magyarországi közvélemény irányítóinak ismétlődő figyelmeztetéseivel a román irredenta veszély növekedésére. Gyakori vád volt a bukaresti sajtóban, hogy az erdélyi románság életét lebéklyózza a magyar feudalizmus. “Mennyit lakol nemzetünk a feudalizmusért – írta Oroszhegyi –, melynek ők ezredéves nyomorúságaikat fölróják! Holott lehetetlen nem tudniuk, hogy a múlt időkben minden országban legalábbis hasonló volt a világ folyása. Hogy a magyar nemzetnek legkisebb része volt a földbirtokosság; hogy e közt is minden más, még román nemzetiségbeliek is találkoztak; hogy hazánkbeli valamennyi jobbágyság összegének nagyobb részét éppen a magyar jobbágyság tette; hogy a magyar nemzet, mihelyt a világ színe előtt szóhoz jutott, a hazában azonnal minden nemzetiségbeli jobbágyot fölszabadított, hogy a magyar hazában a román jobbágy ma szabad földbirtokos; míg éppen a tulajdonképpeni román földön – románok uralván a románokat – a jobbágyság ma sincs eltörölve.”

Utalás arra, hogy a magyar ’48 minden jobbágyot fölszabadított, azokat a román jobbágyokat is, akik nem sokkal később éppen a magyar forradalom és szabadság ellen fordultak; ezzel szemben Romániában csak 1864-ben ment végbe a jobbágyok fölszabadítása.

Bíró Sándor székely származású történész, aki kolozsvári tanárkodása idején megjelentette Oroszhegyi Józsa Románia-monográfiáját, kísérő tanulmányában részletesen taglalta a Bukaresti Magyar Közlöny felelős szerkesztőjének felismeréseit és sajtóküzdelmeit. A bukaresti emlékíró tiszta szándékkal szerette volna “társítani” a magyarok és románok érdekeit, ha máról holnapra nem is lehet eltüntetni az “érdeksúrlódásokat”. Ugyanakkor viszonzást vár el a románoktól: “Adja Isten, hogy ők is oly tiszta világban fogják föl a magyar nemzet érzelmeit s nyilatkozatait, mint azok álnokságot nem ismerő lelkületéből kisugárzanak; hogy aztán elfogulatlanul és hasonló ihlettel szorítsák meg a barátilag nyújtott kezet.”⁶

Ez az alapállás Oroszhegyinél a humanista érzelem megnyilatkozása, nem naivság, rövidlátás vagy szándékos “félrenézés”, mint ahogy tapasztalható volt ez már a XIX. század utolsó évtizedeiben jelentős magyarországi politikusoknál és újságokban. Ez utóbbiak úgy tesznek, mintha “nem vennék észre” a romániai sajtó újabb meg újabb támadását Magyarország területi épsége és az egész magyar nemzet ellen. Ez a “nagyvonalúság” részint közönséges gyávaság – nemegyszer azonban a vitapartner lebecsülése –, de olyan megfontolás is tetten érhető, hogy “ne bántsák” a román politikában a magyarság iránt barátságos vagy semleges erőket, mert így a magyarság ellenségeit szaporítják. Csakhogy a magyar hallgatás soha nem tompította a román sajtótámadások élét.

“A Bukaresti Magyar Közlönyből világosan láthatjuk Oroszhegyi nagyvonalú elképzelését arról a hivatásról, melyet a Romániában megtelepedett magyarságnak, véleménye szerint, vállalnia kellene. Ebben az elképzelésben a romániai magyarság egyik legfontosabb szellemi erőfeszítése, jobban mondva az erőfeszítés fő célja az lett volna, hogy az anyaországi magyarságot állandóan tudósítsa a románság szellemi arculatának alakulásáról és a magyarokra vonatkozó román fölfogásról.”

Ijesztő példákat közvetít Oroszhegyi Józsa az anyaországba. A National azt írja például egyik cikkében, hogy a magyarok nemzeti lelkesedése “oly terveket rejt magában, milyeneket a legbarbárabb századok legvadabb barbárai sem követhettek el”. Nem árulja el a cikkíró, hogy mik ezek a “pokoli” tervek. Mindenesetre egy évtizeddel a szabadságharc leverése után fogalmazódnak meg ezek a szörnyű vádak, mikor Magyarországot még gúzsba köti a vereséget követő Habsburg-terror.⁷ Egy másik lap, a Românul – irányítója C. R. Rosetti román ’48-as forradalmár, később akadémikus, a radikális liberálisok vezéralakja – “Románia várának” nevezi Erdélyt, és így biztatja honfitársait: “románosodjunk minél előbb s mentől jobban, hogy megizmosíthassuk karjainkat, s hogy testünk azon másik felét, a valódi román földet az örvényből kiragadhassuk.”

Nem kellett semmilyen rejtvénykulcs ahhoz, hogy a román olvasó megfejtse: testünk másik fele, a “valódi román föld” – Erdély, az örvény pedig, amelyből ki kell ragadniuk: Magyarország. C. R. Rosetti, liberális eszméit “kifordítva” nem a népek kibékülését, a jogegyenlőséget vagy, mondjuk, az etnikai önkormányzatot sürgeti, hanem egész Erdély bekebelezését mindenestől, és az ott élő magyarok, németek és más nem román népek beolvasztását vagy kiűzését. Ez már 1860 táján megfogalmazódott román szerzők tollán, és nyílt politikai hitvallássá teszi a román liberalizmus “atyja”, a pártvezér Ion BrŃtianu.

“Felhívjuk egyszersmind a Kolozsvári Közlöny ügytársunkat – írja Oroszhegyi –, kit a dolog legjobban érdekel, a szép politikai képek szemlézgetésére, mert ezen urak minden a kor szellemében történtre és történőre behunyják szemeiket, csakhogy káprázatuk merő igazságoknak láttassanak.”⁸

Ez a káprázat takarta el a valóságot a magyar közvélemény elől egészen 1916. augusztus 27-ig, mikor a román hadsereg átkel a kárpáti hágókon, és háborút kezd Magyarország ellen. Felégetett városok, legyilkolt, megkínzott székelyek, ez lesz az ára Tisza István miniszterelnök vétkes könnyelműségének. A “szövetséges” Románia iránti bizalmától vezérelve teljesen nyitva hagyta az erdélyi határokat. Mintha csak átok verné a magyar külpolitikát, ez az alaptalan, veszedelmes könynyelműség hányszor ismétlődik később is!

Az 1916-os román betörés idején a romániai közvélemény teljesen át van itatva az irredentizmus szellemével. A politikában az 1875-ben megalakuló Nemzeti Liberális Párt válik ennek a törekvésnek a szócsövévé. Legjelentősebb képviselője a már említett Ion Brătianu (1864–1927), aki különös kanyarokat írt le idők rendjén. Ő a belügyminiszter 1907-ben, mikor Európa utolsó parasztfelkelése zúg végig Románián. Csak fegyverekkel lehet elfojtani, tizenegyezer paraszt halála, falvak egész sorának felégetése árán. Vajon miként egyeztette össze magában a szabadelvűséget és a véres megtorlást a liberális belügyminiszter? Az első világháború idején miniszterelnök, Brătianu nevéhez fűződik az 1916-os bukaresti titkos egyezmény, az addigi szövetséges központi hatalmak hátbatámadása. A román csapatok katasztrofális veresége után lemond, majd mikor az antant megnyeri a háborút Romániának, ismét kormányfő. Megint kiválik a kormányból, tiltakozásul az antanthatalmak “szószegése” miatt. Ugyanis nem hajlandók a Tiszánál megvonni az új román határt. Ezt ígérték a titkos egyezményben, de abban Románia arra kötelezte magát, hogy semmi szín alatt nem köt fegyverszünetet, még kevésbé békét a központi hatalmakkal. Márpedig megkötötte 1918 tavaszán a “bufteai békét”. Vajon ki volt hát a szószegő?

Ion Brătianu viszonya a megnagyobbodott Románia kisebbségeihez világosan megnyilatkozott a trianoni béketárgyalásokat megelőzően. Még az egyezmény előtt a nyugati hatalmak egy külön megállapodást kívántak kötni Romániával a többmilliós kisebbségek jogainak garantálására. Az Amerikai Egyesült Államok, a Brit Birodalom, Franciaország, Olaszország és Japán mint győztes főhatalmak által kidolgozott szerződést nevezik “kisebbségvédelmi egyezménynek” is, amelynek semmi köze az 1918. december elsejei balázsfalvi román népgyűlés határozatához, csak annyi a közös bennük, hogy míg a gyulafehérvári gyűlés megígérte a kisebbségek számára a szabadságjogokat, egészen a ködösen megfogalmazott belső autonómiáig, addig ez a nemzetközi szerződés kívülről kötelezte Romániát a kisebbségek jogainak biztosítására. 1919. december 9-re tűzték ki a “kisebbségvédelmi egyezmény” aláírását, de Ion Brătianu miniszterelnök – a szöveg megismerése után – azonnal lemondott tisztségéről; végül is a megállapodást Ferdinánd király főhadsegéde, C. Coandă tábornok írta alá.

Brătianu megmagyarázta az álláspontját. Szerinte “az igazi európai megoldás” nem a kisebbségek “mesterséges” fenntartása, hanem a más hitűek, más ajkúak, más hagyományúak maradéktalan beolvasztása a román nemzetbe. Mikor ezt a román politikus így kijelentette, vagyis a bolgárból románná lett család sarja (bolgár nevük: Brát Iván) az erőszakos asszimilációt meghirdette, Európában 40 millió népkisebbségi élt többségi uralom, legtöbbször kegyetlen nyelvi és lelki elnyomatás alatt.

A román liberális gondolkodásba annyira beleivódott a kisebbségek asszimilációjának elve és gyakorlata, hogy jóval Ion Brătianu halála után az “ifjú liberálisok” vezére, Gheorghe Tătărescu miniszterelnök tiltja be a lapokban, közleményekben, bárminő nyomtatványban a magyar helységnevek használatát. A Brassói Lapokban előbb szerkesztőségi vezércikk tiltakozott Nyelvgyilkolás címmel, majd Kacsó Sándor a korszak egyik legjelentősebb erdélyi magyar publicistája ítélte el Tătărescu eszmei árulását: “Miniszterelnök Úr! Méltatlan Önhöz és pártjához, amely most valóban a szabadelvűséget képviseli Romániában, hogy a cenzúrát nyelvgyilkolásra használják fel. Méltatlan a román állam közegeihez is, hogy magyar szavak kiirtásával foglalkozzék.”⁹

Ez a nyelvi háború 1934-ben parázslik fel, másfél évtizeddel Trianon után. A két közösség, a magyar és a román viszonya a békediktátummal alapvetően megváltozott. De nem változott ehhez mérten a két politika jellege. A magyarság mélységes fájdalommal vette tudomásul a történelmi igazságtalanságot, de egy pillanatig sem gondolt erőszakos tiltakozásra, egyéni terrorra vagy öncélú gyűlölködésre. A hagyományos tolerancia, a türelem törvénye kisebbségi léthelyzetben éppen annyira méltó válasz volt a megpróbáltatásokra, mint többségi helyzetben. A kisebbségi magyarság első, máig emlegetett politikai megnyilvánulásában, a Kiáltó Szóban 1921 januárjában Kós Károly a legértelmesebb és legméltóbb “alkut” ajánlja:

“Nyíltan és bátran kiáltom a velünk megnagyobbodott Romániának: mi magyar fajú, magyar hitű és magyar nyelvű polgárai Romániának, nemzeti autonómiát akarunk, aminek birtokában bennünk Nagy-Románia megbízható polgárokat fog nyerni.”¹⁰

Barátságos üzenet, amely nem az erdélyi magyarság önfeladását jelezte, hanem önnön erejére ébredését. A románság számára is az önérdek követelte volna meg az elfogadását. Nagy-Románia lakosságának majdnem 60 százaléka kisebbségiekből került ki. Egy ilyen etnikai szerkezetű országban nem mindegy, hogy a kisebbségi közösségek az együttes országépítést választják-e, vagy a széthúzást, az új állam gyengítését. A bukaresti román elit döntése, amellyel a maga győzelmeként fogta fel az antant győzelmét, és Erdélyt, Bukovinát, Besszarábiát egyképpen saját hadizsákmányának tekintette, eleve elhintette az ellenségeskedés magjait. Ez a győztesi dölyf odáig ment, hogy az erdélyi románok 1918. december elsejei gyulafehérvári gyűlésének határozatát – benne a magyarságnak adandó autonómia ígéretével – szintén elvetette: az 1923-as román alkotmányba “elfelejtették” belefoglalni.

Folytatódott Brâtianu kizárólagossági politikája, immár a hatalom magaslatáról, ami egyet jelentett az erdélyi magyarság fokozódó jogfosztásaival, üldözésével, elűzésével. Mikor 1971 nyarán Ceauşescu román diktátor meghirdette a teljes homogenizálás politikáját, a társadalmi és nemzeti egyneműsítést, mindenféle másság, bármilyen kisebbség eltüntetését, biztos lehetett abban, hogy az embertelenség, a jogfosztás eme újabb támadása – amit teljes joggal nevezhettünk etnikai tisztogatásnak – legfennebb enyhe fejcsóválást vált ki a nyugati közvéleményből, és sokkal “fontosabb” vélt előnyökért gyorsan elfelejtik. (Látszólagos szembenállás Moszkvával, a térség békéjének és biztonságának megóvása.)

Nem ábrándokra támaszkodhatott e hiedelmében a román diktátor, hanem egy évszázad történelmi előzményeire. Mikor a két román fejedelemség, Havasalföld és Moldva 1859-es egyesítésével uralomra került Ioan Cuza, az előkelő származású katonatiszt, az új államban nemcsak a demokratikus berendezkedés kiépítése felé történtek lépések – Cuza nevéhez kapcsolódik az 1864-es agrárreform, a jobbágyság eltörlése –, hanem ezekkel a demokratikus intézkedésekkel egy időben, velük szerves egységben az erőszakos kisebbségellenes lépések egész sora történt. Olyannyira ismert volt az akkori Románia nemzeti és vallási kisebbségeinek elnyomatása, hogy az 1878-as berlini kongresszus, amelyik az orosz–román–török háború után újjárendezte Kelet-Európa és a Balkán országhatárait, csak úgy volt hajlandó elismerni Románia függetlenné válását, ha szavatolja az etnikai és vallási kisebbségek egyenjogúságát.

Az erdélyi magyarság megsemmisítését célzó, nagyvonalú stratégiai terv első, legfontosabb tétele: a magyar tulajdonok elkobzása. Román papok, tanítók, ügyvédek már a XIX. század második felében felismerik: akié a föld, azé az ország, és összefognak, hogy minél több erdélyi föld kerüljön román kézre. A románok erdélyi “honfoglalásához” serkentést nyújtott az 1848-as magyar forradalom, a jobbágyok felszabadítása, amelynek nyomán 1650000 hold föld jutott magyar tulajdonból románba. A felszabadított és birtokossá tett román parasztok Erdélyben “csupa hálából” éppen a forradalmat támadták hátba…

Baróthy József 1940-ben Cserépfalvinál könyvet adott ki, Magyar föld román kézen címmel, ennek adatai szerint 1907 és 1912 között az erdélyi románság további 166500 hold földet szerzett. A román érdekeltségű erdélyi bank, az Albina számlálatlanul adta a kölcsönt a román parasztoknak – földvásárlásra. Bethlen István gróf, a későbbi magyar miniszterelnök megfigyelte, hogy a román pénzintézetek “az adásvételt nemcsak finanszírozzák, hanem szaktanáccsal, útmutatással szolgálnak ügyfeleiknek, a parcellázásban a mérnöki munkálatokat elvégeztetik”.

Az 1912-es román földreform bevallott célja a magyar föld kiragadása a magyarok tulajdonából. Maga a törvény kétféle mércével mért: a román ókirályságban csak a 100 hektárnál nagyobb birtokokat osztották szét, Erdélyben azonban nem volt sem alsó, sem felső határ; a törvény alapján egyetlen hold föld is kisajátítható lett. Baróthy József fentebb említett könyvében kiszámította, hogy ha az ókirályságbeli törvényt alkalmazták volna Erdélyben is, akkor itt csak 1 100 000 hold földet lehetett volna kisajátítani, míg a valóságban 3118570 holdat koboztak el, döntően magyar tulajdonosoktól. Különösen súlyosan érintette a román agrártörvény az erdélyi magyar egyházakat, amelyektől összesen 317143 hold földet koboztak el, birtokállományuk jó kétharmadát. Ezzel tulajdonképpen a felekezeti oktatást kívánták bénítani: Erdélyben több évszázados római katolikus, református, unitárius középiskolák működtek – világhírű kollégiumok! – alapítványi pénzekből, hajdani mecénások által rájuk hagyott földek, erdők, épületek jövedelméből.

“A magyar egyházi birtokok java része tulajdonképpen nem az egyháznak, hanem az egyház kezelésében lévő különböző alapoknak a birtokai voltak. Így: az erdélyi Római Katolikus Státus valamennyi birtoka alapítványi birtok volt. A kolozsmonostori uradalom a tanulmányi alapé, a kolozsvári és váralmási uradalom az ösztöndíjalapé, a radnóti uradalom a vallás- és ösztöndíjalapé, hasonlóképpen osztozott a három alap a többi birtokon. A protestáns egyházak alapítványai nagyrészt az erdélyi fejedelemség korában keletkeztek, és a kisajátítás idejéig a tanügy szolgálatában álltak.”

Így összegezte a kialakult anyagi helyzetet az Országos Magyar Párt 1930-ban tartott szatmárnémeti nagygyűlése. A második világháború után az 1945-ös földreform beteljesítette a magyar felekezeti iskolák végzetét. Minden vagyonuktól megfosztottan akkor is be kellett volna csukniuk a kapujukat, ha 1948-ban nem államosítottak volna minden felekezeti iskolát. A Groza-kormány helyzetét megkönnyítette, hogy ortodox felekezeti iskolák nem voltak, így nem kellett tekintettel lenniük a görögkeleti egyházra; a vagyonrablást “társadalmi ügynek”, a “haladás” követelményének tekintették, nem kisebbségi sérelemnek. A Magyar Népi Szövetség 16 memorandumot nyújtott át a Groza-kormánynak a földreform során a magyarokat és a magyar egyházakat ért sérelmek ügyében, de a válaszok – ha egyáltalán válaszoltak a beadványokra – üres ígéreteket tartalmaztak. A helyzetet legjobban ismerte és tanulmányban dolgozta fel dr. Nagy Miklós agrármérnök, szakíró, az MNSZ tanácsadója.¹¹ Öreg korában, baráti beszélgetés során elmondta nekem, hogy az MNSZ országos elnöke, Kurkó Gyárfás egy adott pillanatban annyira elkeseredett, hogy a bukaresti angol misszióhoz akart fordulni a magyar agrársérelmek ügyével. Előzőleg a szovjet képviseletnél próbált panaszkodni, eredménytelenül.

A méltánytalan agrárreformok következményei máig érződnek az erdélyi magyarság életében. Az államosított felekezeti iskolák egy részét ugyan – hosszas huzavona után – visszaadja a kormányzat, de az iskolák hajdani birtokait nem, és így az anyanyelvű oktatás fennmaradása az államhatalom “jóindulatán” múlhatik. Márpedig a romániai magyarságnak Trianon óta éppen elégszer volt alkalma meggyőződni erről a “jóindulatról”.

Nyomban Trianon után a román kormányzat igyekezett a magyarság választójogát semmibe venni, az alakuló magyar pártokat kiszorítani a parlamentből. E vonatkozásban elrettentő példa volt az 1922. márciusi választás, mikor az uralmon levő liberális párt nemcsak a magyar jelöltek megválasztását akadályozta meg törvénytelenségek sorozatával, hanem az erdélyi románság köréből is csak nagyon kevés jelölt parlamentbe jutását tette lehetővé. Ugyanis az 1922-ben megválasztott parlament hagyta jóvá Nagy-Románia új alkotmányát, amely semmibe vette az erdélyi románok 1918-as gyulafehérvári gyűlésének határozatait is. A másfél milliós magyarságnak egyetlen jelöltje kerülhetett be a bukaresti parlamentbe: Bernády György, a volt legendás marosvásárhelyi polgármester. Maga Iuliu Maniu, a Nemzeti Parasztpárt vezére így jellemezte az állapotokat: “A választások a legvadabb korrupció, vesztegetés, letartóztatások, fogvatartások eredménye… Bizonyítékaink vannak, hogy szavazólapokat loptak el, s a kihirdetett eredmény sok kerületben hamis… Ily módon a választás napja Erdélyben a gyász és a reménytelenség napjává vált, s nemzeti szégyenbe és európai botrányba fulladt.”¹²

Legsúlyosabb veszély, a nemzeti megmaradás alapjait kikezdő intézkedéssorozat az anyanyelvű oktatás drámai felszámolása volt. Ez egyben a legnagyobb csel. A felülről gyakorolt román iskolapolitikában mindvégig jelen volt – és jelen van ma is – a balkáni kétkulacsosság és a szemérmetlen hazudozás módszere. Ez a gyakorlat a sok száz esztendős török elnyomás öröksége volt, különösen annak a másfél évszázadnak a következménye, mikor a két román fejedelemség trónját görög kereskedők vásárolták meg. (Mivel ezek a gazdag görögök Konstantinápoly Fanar negyedéből kerültek ki, a korszakot a “fanarióták idejének” nevezi a történelemtudomány.) A magyar iskolák tervszerű felszámolását mindig “demokratikus”, sőt “haladó” érvelés kísérte. Egyik első ilyen magyarázat az volt, hogy az új hatalom “csupán” igazságot szolgáltat az 1918 előtt háttérbe szorított románságnak. Ezzel az érvvel állították át román nyelvű oktatásra minden állami elemi és középiskolát a Székelyföldön is; csak egy-két állami iskolában engedélyeztek szándékosan legyengített “magyar tagozatot”, például Gyergyószentmiklóson. Ezzel szemben csakugyan háttérbe voltak-e szorítva 1918 előtt a román diákok? Onisifor Ghibu kolozsvári egyetemi tanár (1883–1972) 1915-ben könyvet adott ki az erdélyi egyházi és iskolai élet megszervezéséről.¹³ Kimutatta, hogy 1911-ben Erdély, Kelet-Magyarország és a Bánság területén 2 948 186 románra 2820 anyanyelvű iskola esett, 3935 tanítóval. Vagyis 1016 románra számíthatott egy iskolát. Ugyanakkor Óromániában 1418 lakosra jutott egy iskola. Az erdélyi román iskolák 90 százaléka 1867 után, az annyiszor elátkozott “magyar elnyomatás” idején jött létre. Ghibu professzor felmérése szerint Erdélyben a románság 68 százaléka járt saját tannyelvű iskolába, és ezeknek az iskoláknak a fenntartásához “a magyar állam minden évben nagy összeggel járult hozzá”.

Éppen Onisifor Ghibu adatait tartva szem előtt Jancsó Elemér 1938-ban meghökkentő számokkal érzékeltette a magyar oktatás pusztulását Erdélyben: “Az egykori 3025 magyar nyelvű elemi iskolából a magyarság 1918 után 2070-et veszített el… Az 1932 és 1935 között kiadott állami és egyházi hivatalos statisztikák szerint a magyarság jelenleg 921 elemi iskola fölött rendelkezik. Ez a tényleges szükséglet felének felel meg. Az 1934/35. iskolai év folyamán körülbelül 175 000 magyar gyermek nem tanult anyanyelvén.” 1918-ban, folytatja Jancsó Elemér, Erdélyben közel 200 magyar tannyelvű középfokú intézet működött, gimnázium, polgári iskola, tanítóképző stb. 1937-ben hat magyar tanítóképző, 25 algimnázium, 5 kereskedelmi iskola és 17 líceum tanított magyarul. Mindezek felekezeti iskolák voltak. Az állam összesen 2 magyar tannyelvű középiskolát, illetve tagozatot tartott fenn.¹⁴

Nagy-Románia különböző szinten álló vidékekből állott össze. A kormányzat gondoskodni kívánt arról, hogy a különbségek a tájak között minél előbb kiegyenlítődjenek. Ezért az 1924. július 26-án elfogadott oktatási törvény 159. szakasza húsz “kultúrzónát” hozott létre. Azok a román tanítók, akik vállalkoztak arra, hogy legalább négy évig szolgálnak a “kultúrzónák” valamelyikében, 50 százalékos fizetéspótlékot kaptak, valamint házhelyet, hogy letelepedhessenek. Igen ám, de mely megyéket nyilvánították elmaradott zónának? Háromszék, Csík, Udvarhely, Maros-Torda és a részben székelyek lakta Aranyos-Torda megyéket, amelyekben a helyi magyar lakosság kulturális színvonala, iskolázottsága messze meghaladta az országos átlagot.

Ki illethetne bírálattal egy oktatásügyi minisztert, ha rangosabbá akarja tenni a középiskolai oktatást lezáró érettségi vizsgát? Különösen a húszas évek közepén, mikor az értelmiségi képzés nagyrészt lezárult az érettségivel, és aki egyetemre iratkozott be, annak is az érettségi bizonyítványával kellett igazolnia “érettségét”. 1925. március 7-én Anghelescu miniszter rendeletet hozott, hogy az érettségi vizsgát azontúl a végzett diákok nem saját iskolájukban teszik le, hanem egy másik városban, idegen tanárok előtt. Éljen a részrehajlás kiűzése! Nincs többé balkáni korrupció! Milyen megrendítően csalódott a nyugati szemlélő, ha ennek a törvénynek a mélyére nézett. Ugyanis az egész rendelet a magyar értelmiségi-utánpótlás elgáncsolására született. A magyar diákoknak idegen környezetben, román tanárok előtt kellett vizsgázniuk abból, amit magyarul tanultak. Attól kezdve a végzett magyar diákok 70–80 százaléka – néha több is – újra meg újra elbukott az érettségi vizsgán. Nem maradt más választásuk, mint átmenni Magyarországra, és ott érettségizni. E Romániában “bukott” magyar diákokból tudósok, kutatók, akadémikusok egész serege támadt, ami bizonyítja a román oktatási rendszer mélyen kisebbségellenes jellegét; Nagy Károly egykori kolozsvári református püspök “lélekrablásnak” nevezte ezt.

Szellemi pokolnak, lelki kisemmizésnek vetett véget Észak-Erdélyben az 1940-es második bécsi döntés. De az erdélyi magyarság sorsának szerencsétlen összekapcsolódása a második világháború eseményeivel máig akadályozza az elfogulatlan vizsgálatot, a reális kép kialakítását. Témánk szempontjából, a kisebbségi viszonyokat tekintve, kétségtelen, hogy Észak-Erdély magyarsága számára a nemzeti lét lehetősége nyílt meg. A “négy magyar esztendő” nélkül ma az egész erdélyi magyarság állapota a moldvai csángókéhoz hasonlítana. Ugyanakkor Dél-Erdélyben, az ott maradt mintegy 400 ezernyi magyart megfosztották a nemzeti megmaradás reményétől is. Miként a fasizmus bukása után a Népi Egység című brassói újság írta: Antonescu marsall diktatúrája idején “még sóhajtani sem volt ajánlatos magyarul”.

Megfigyelhető viszont az Észak-Erdélyben gyakorolt magyar kisebbségi politika, amelyik láthatóan el akarta kerülni az 1918 előtti hibákat és mulasztásokat. Így például nem látott hozzá – noha súlyos érdekek követelték volna – az 1921. évi román agrárreform felülvizsgálatához, a magyar sérelmek orvoslásához, mivel ez a kisebbségivé lett észak-erdélyi román földművesek beilleszkedését akadályozhatta volna. Továbbá: Észak-Erdély valamennyi magyar tannyelvű állami és felekezeti középiskolájában továbbra is tanították, kötelező módon, a román nyelvet és irodalmat! Ez volt a szabály a Székelyföldön is. Többségi helyzetben melyik román iskolában tanítottak valaha is magyar nyelvet és irodalmat?

Éles cezúraként vágta kettőbe Kelet- és Közép-Európa történelmét a második világháború vége, a szovjet világbirodalom erőszakos kiépítése. Úgy tűnt, hogy az új rendszer valamennyi országba a népek egyenlőségét hozza el. A nagy békítő szerepében mutatták be Sztálint, ugyanígy az árnyékában megjelenő kisebb diktátorokat, például Titót. Hosszú idő kellett ahhoz, hogy a népek – és főleg a kisebbségek – felismerjék: a szemfényvesztés mögött a modern kor legmélyebb elnyomatása és kizsákmányolása húzódik. A balkanizmus, a kétarcúság, amely addig Románia kisebbségi politikáját jellemezte, most a világ egynegyedén lett kényszerűen elfogadott és a végén már természetesnek tartott gyakorlattá. Durva erőszak érvényesült a társadalmi és gazdasági problémák megoldásában, a “szocialista tábor” minden polgárának kijutott a szenvedésből, de a legnagyobb lelki hasadás a kisebbségekre szakadt: “saját akaratukként” kellett elfogadniuk, szolgálniuk, sőt túlszolgálniuk önnön közösségi és egyéni pusztulásukat.

Itt, a Duna mentén torz kisebbségi szemlélet alakult ki az elnyomott magyarokban: a szomszédos országok hasonlóan elnyomó rendszerére valamiféle “megváltásként” tekintettek. Ilyen “reménység-sziget” lett az erdélyi magyarok szemében a Vajdaság Jugoszláviában, ahol az ott élő magyarok autonóm jogokat élveznek, a “testvériség-egység” igéivel köszöntik az emberek egymást, és Nyugatra szóló útlevél lapul a polgárok zsebében. A titói “önigazgatásban” csodaszert láttak Erdélyben, egy neves magyar társadalomtudós, Demeter János professzor külön könyvet írt róla.¹⁵ Ha erdélyi arról hallott, hogy a Felvidéken milyen elszánt harcot vívnak a magyarok a kétnyelvű bizonyítványokért, szívfájdalommal sóhajtott fel: Erdélyben Trianon óta nem kerülhetett be egyetlen magyar szó az iskolai bizonyítványokba! Délvidéki vagy felvidéki magyar Erdély történelmi emlékeit csodálta, és az erdélyi magyarság gazdag örökségét irigyelte, mert fogalma sem volt arról, hogy mindezeket a kincseket régóta elvitatta és a magáénak nyilvánította a román történelemtudomány, szövetségben a politikai hatalommal. (Elképzelhető lett volna-e bárhol a világon, hogy egy vezető politikai párt – ez esetben a Román Kommunista Párt – alapszabályzata ne az önmeghatározással kezdődjék, hanem a dákoromán eredetmítosz pártvallássá nyilvánításával?) Minden őszinte érdeklődés ellenére a kisebbségi magyar közösségek a Kárpát-medencében csak felületesen ismerték egymást, és a “másik” ország kisebbségi politikája iránt táplált reménység egyszerű öncsalás volt. Pedig bizonyára létkérdés lett volna, hogy a kisebbségi magyar közösségek szoros kapcsolatban álljanak egymással, kicseréljék tapasztalataikat és közös harci módszereket alakítsanak ki. Persze ez naivság, hiszen egymás között, a táboron belül is vasfüggönyök zárták el az utazást, és szűkítették szánalmasra a horizontot.

Azért lett volna szükség a kisebbségi közösségek tudatos szövetségére, egyféle ellen-kisantantra, mert a túlsó oldalon, a hatalom partján – rövid megszakításokkal, amilyen például Tito megbélyegzésének időszaka volt – végig élt és hatott a magyarellenes “kisantant” összefogás. Ezt az egyezményt aligha lehetne a politikai erkölcs mintájaként emlegetni – három katonai hatalommá növesztett ország, az akkor még nagyhatalom Franciaország patronálásával, összefog a könynyű zsákmány megtartására, feltápászkodni sem engedve közös áldozatukat! –, most ugyanennek a paktumnak a maradékait még erkölcstelenebb módon, titokban, leplezetten alkalmazzák az egykori szövetkezők mai kisebbségeik ellen. Külön tanulmányt érdemelne, hogy miként kapcsolódik mondjuk a szlovák nacionalizmus egyik-másik súlyos intézkedése romániai előzményekhez vagy jugoszláviai bátorításhoz. Örök magyar szégyenünk marad, hogy ebben az összeesküvésben nemzettársaink, kisebbségi “vezetőink” közül többen is vállaltak, “torz közvetítéssel”, cinkos szerepet.

Lényegében a Kárpát-medencében mindenütt egyképpen zajlott le a nemzet széttépett részeinek szolgaságba züllesztése. Legfennebb az időpontokban mutatkozott eltérés. Szlovákiában a legálnokabb érvvel, a magyarság kollektív bűnösségének vádjával fosztották meg nemzettársainkat földjeiktől, kicsi vagyonkájuktól, még állampolgárságuktól is. Erdélyben a folyamat lassúbb volt, előbb a magyarság gazdasági hadállásait zúzták szét – ez eléggé erős védőgyűrű volt egy ideig –, majd a művelődési intézményeket kobozták el, aztán kolhozokba hajtották be a földműves népet, és végül az iskolák magyar jellegét törölték el. A kirablás indoka minden esetben igen “nemes” fogantatású volt, a sajtó, a propaganda a “szocializmus” igényét emlegette. De hogy mennyire álnok csel volt ez a fajta érvelés, az az 1989-es változások után derült ki, mikor napirendre került az elkövetett jogtalanságok egy részének a jóvátétele. Az új “gazdák” hallani sem akartak zsákmányuk visszaadásáról. Ha elvettek egy nagy értékű épületet, 1948 körül azt hirdették, hogy ezentúl nem egy szűk réteg fogja használni, hanem a románok és a magyarok közösen. Mikor vissza kellene adni, most új érvvel védik a prédát: “Igaz, hogy a magyarok uralma alatt épült, de a román jobbágyok véréből, verejtékéből!”

Történelmi távlatban vizsgálódva talán nem is az épületek elkobzása, az intézmények kisajátítása, jellegük megváltoztatása igazán jóvátehetetlen, hanem a lelkek felsebzése, amely lassan, kínosan, belső gyötrelmek árán egy új, torz kisebbségi tudatot alakított ki. Már közvetlenül 1945 után erdélyi magyar írók ismételten óvták nemzeti közösségüket a menekülésnek tetsző vagy annak hitt kisebbrendűségi tudat kísértésétől. Hirtelenében Szemlér Ferenc brassói költőt idézzük fel, aki jó néhány publicisztikai írásában igyekezett felvértezni nemzettársait az önfeladással járó, önmagukat csonkító, önérzetüket sorvasztó kishitűség, lemondás, megalázkodás érzése ellen, amely “reális önszemlélet” vagy éppen “okos alkalmazkodás” jegyében állít csapdát az egész nemzetnek. Szemlér az Antonescu marsall alatt állott Dél-Erdélyből szabadult fel, megismerte a kisebbségi elnyomatás poklát, és vallotta, hogy a kisebbrendűségi érzés egyenesen a fasizmus öröksége.

Csakhogy a fasizmus után Romániában nagyon hamar a moszkvai diktatúra következett, ami tovább rombolta, sebezte a kisebbségi közösség lelkületét. Lassan-lassan az erdélyi magyarság meggyőződésévé vált, hogy a népek testvérisége a magyarok önkéntes háttérbe szorítását jelenti más népek, illetve a román nemzet mögé. Akik átérezték a zuhanást, a lelkek omlását, az erdélyi tolerancia foszlányaival takaróztak. De a toleranciának semmi köze az önfeladáshoz, a sunyi alkalmazkodáshoz, önmagunk csonkításához.

Alattomos lelki betegség, amely lassan rombol, de annál kíméletlenebbül. Üssük fel az erdélyi magyarság politikatörténetét a két háború közötti időkből. Bukarest már akkor megpróbálta a saját történelmi évfordulóit a magyarság ünnepévé parancsolni. Nevezetes parlamenti csata zajlott erről 1932-ben. Ismeretes, hogy az 1918. december elsején tartott gyulafehérvári román népgyűlést Erdély megszerzésének napjaként ünneplik, noha – már szó esett erről – a trianoni békeszerződés említést sem tett róla. A román kormány elvárta volna, hogy a Magyar Párt is képviseltesse magát a fehérvári ünnepségen. Mivel ezt nem tette, a képviselőházban heves támadást kapott a párt. Viller József, az egyik legtekintélyesebb magyar parlamenti képviselő – hajdanában Teller Ede magántanára Lugoson – higgadt, érvelő, méltóságteljes választ adott a támadásra:

“A magyar nép és politikai organizációjának, az Országos Magyar Pártnak magatartása ellen soha kifogás nem eshetett. A magyar nép testvéri szeretetben és békességben akar élni az ország többi népével. És mi, a magyar nép választott vezetői, képviselői soha nem is hirdettünk mást. Még lojalitási nyilatkozatokban sem volt hiány akkor, amikor erre kellő idő és alkalom volt. Ámde az ilyen nyilatkozatoknak csak akkor van értékük, ha őszinték és el is hihetők. Uraim, vegyék elő józanságukat és nyugalmukat. Ítéljék meg: december elseje éppen úgy örömnapja a román népnek, mint amilyen gyásznapja a magyar nemzetnek, mert Magyarország katasztrófáját hozta meg. Ha a magyar ember december elsején Önök elé áll, és azt mondja, hogy az ő szíve is tele van örömmel, az ilyen kijelentés merőben ellentétben áll az emberi természettel, és éppen ezért kérem, hogy ilyesmit ne kívánjanak tőlünk. Távolmaradásunkat a tapintat és a jóérzés diktálja, s minden energiával tiltakozom az ellen, hogy ezt provokáló gesztusnak bélyegezzék meg.”

Hosszú évtizedeken át feledésbe merült az 1932-es magyar nyilatkozat. A kommunista diktatúra majd csak Ceauşescu korszakában ünnepli megint december elsejét. Részt vettek-e ezeken a megemlékezéseken erdélyi magyarok? Ha mégis ott voltak, ez semmit nem számított, lévén államilag “kinevezett magyarok” valamennyien. 1990-ben ismét nagy ünnepséget rendeztek Gyulafehérvárott, és erre meghívták a Romániai Magyar Demokrata Szövetség vezetőit is. Szőcs Géza költő, a diktatúra idején az egyik legjelentősebb ellenálló, 1990-ben az RMDSZ főtitkára bizonyára úgy vélte, hogy részvételével előmozdíthatja a romániai magyarság keserves küzdelmét jogai visszaszerzéséért. Ha elmegy, és a mai románokat elődeik 1918-as ígéretére emlékezteti. De Fehérváron maga a posztkommunista miniszterelnök, Petre Roman szította Szőcs Géza és a magyarság ellen az ünneplő románokat.

Ennyire megváltozott, eltorzult a román többségi tudat? A Ceauşescu-diktatúra alatt azt képzeltük, hogy csak a politikai elit dölyfje és egyben félelme igényli az erdélyi magyarság örökös megaláztatását. Veszedelmes gyakorlat, mert nemcsak a többségi tudat torzulhat el, de a kisebbségi védekezés is. Halált hoz ez a demokráciára, hiszen ha a kisebbség elfogadja állandó kisebbrendűségét, ez felmentést ad a többségnek bármilyen elnyomó intézkedésre, fondorlatra. És valódi partnere lehet-e a többségnek (bármelyik többségnek) az állandó kisebbrendűségi komplexus lelki szorításában élő kisebbségi polgár? Aki ilyen körülmények között is megpróbál illúziókat táplálni félszeg egyenlőségéről – az önmagát pusztíthatja el.

Példa lehet erre Kurkó Gyárfás drámája. A Csík megyéből Brassóba került iparosmester, vállalkozó, az 1945 után Romániában egyedülinek engedélyezett magyar politikai alakzat, a Magyar Népi Szövetség elnöke volt. Illegális kommunista, de nem elvont doktriner és nem is kapaszkodó karrierista, hanem azok közül a székely munkások közül való, akiket a nemzeti egyenjogúság ígérete vezetett a párthoz. A román baloldal őszinte szövetségese, és úgy érzi, hogy egyenjogú partnere. Vasile Luca, a román kommunista párt egyik vezetője és Petru Groza miniszterelnök többször, nyilvánosan a barátjának nevezi, aki befolyását az erdélyi magyarság gazdasági hadállásainak erősítésére, kultúrájának emelésére, biztonságos jövőjére, vagyis nemzeti megmaradására akarta felhasználni. Csakhogy állítólagos “barátainak”, Petru Grozának, Vasile Lucának – a román nacionalizmus, az asszimilálás titkos irányítóinak – nem ilyen Kurkó Gyárfásra volt szükségük. A Magyar Népi Szövetség kemény küzdelmet vívott a magyarok elpusztítására 1944 telén létrehozott haláltáborok felszámolásáért, a háborús események során elmenekült vagy katonának behívott magyarok elkobzott vagyonának visszaszerzéséért, majd később a földreform magyar sérelmeinek jóvátételéért, az önálló magyar gazdaság kiépítéséért, a veszélybe került magyar szövetkezetek megmentéséért. Petru Groza kormánya újra meg újra ígéretet tett valamennyi magyar sérelem orvoslására, de a hatóságok mindenben keresztezték a kisebbségi jogok érvényesülését. Ez a kettősség, ez a balkáni furfang jellemezte az erdélyi magyarság életét éveken át, miközben Bukarest és Budapest “baráti kapcsolatokat” épített ki egymással. És amikor már kezdett kellemetlenné válni a magyar panaszkodás, erélyesen leintették a “sérelmi politikát”, mivel akadályozza a “demokratikus építést”. Ugyanakkor a Groza-kormány újabb és újabb csapdákat állítva rákényszerítette a Magyar Népi Szövetséget, hogy a határok kérdésében, illetve a jogegyenlőség “értelmezésében” – a hivatalos másodrendűség elfogadásában – lelkesen azonosuljon a bukaresti állásponttal. Mindezek vége az lett, hogy Kurkó Gyárfást börtönbe zárták a “barátai”, ott súlyosan összeverték, és csak 16 évi fogság után engedték szabadon, megbomlott kedéllyel…

Ez a korszak, a Magyar Népi Szövetség önfeladó időszaka nevelte ki a következő szakasz, a teljes kommunista diktatúra, illetve a Ceau║escu-uralom magyar renegátjait.

Tulajdonképpen ekkor enyészett el, a diktatúrában folytatódó és minden addiginál kegyetlenebb szorításban az erdélyi tolerancia nemes hagyománya. A végzetes román nacionalizmus elpusztította a román nép erdélyi magyar partnerét; immár sem az egyik oldal, sem a másik nem hisz és nem bízik egymásban. Ám kisebbségi ideológiára szükség lesz mindaddig, amíg etnikai kisebbségek és többségek élnek egymás mellett, legtöbbször összevegyülve. A magyar kisebbségi sors ki is munkálta azt a felvidéki alapállást, amelynek megtestesítője Duray Miklós. Életünk “globalizálódásának” jele az is, hogy a kisebbségi kérdés többé nem választható szét országhatárok szerint: ami Pozsonyban korszerű kisebbségi életvitel, az éppen így érvényes, mutatis mutandis, Erdélyben vagy a Délvidéken. Ezt nem cáfolja az sem, hogy egy adott pillanatban ugyanazon kisebbségi gondolatokért hol börtön jár, hol nyilvánosság. Duray Miklós “újításának”, korszerű szemléletének lényege, hogy a százados múltú és gyökerű kisebbségi kérdést öszszekapcsolta a modern korunkat jellemző polgárjogi küzdelemmel. Mind a kettő alapvető célja azonos: az elnyomatás megszüntetése, legyen az társadalmi vagy nemzeti kiszolgáltatottság.

Duray Miklós Kutyaszorító című művéhez írt ajánlásában Csoóri Sándor azt is megfogalmazta – elsőként –, hogy a kisebbségek szabadságát, megmaradását a szovjet rendszerű országokban három tényező akadályozza: az egypártrendszerű diktatúra, az egyházi élet gúzsbakötése és a magántulajdon eltörlése. Ez a felismerés annyira szíven találta a szovjet bürokráciát, hogy Moszkva azon nyomban Csoóri fejét követelte.

Egy évtized sem telt el a kisebbségekre kimért megsemmisülés veszedelmének kimondása óta, és Kelet-Közép-Európa nemzeteiről lepattantak a moszkvai bilincsek. A történelmi változást a kisebbségek érezték leginkább a magukénak. Román publicisták ámélkodtak azon, hogy az erdélyi magyarok a Ceauşescu-diktatúra bukásának másnapján már pártot szerveztek maguknak, s a jövőépítés azonnali feladatairól vitatkoztak. Honnan tudták előre, hogy mi fog következni? Nem tudták jobban, mint a románok, de elnyomatásukban mindjobban erősödött a remény, hogy a lélektiprás, nyelvgyilkolás nem tarthat, míg a világ. A Felvidéken, a Kárpátalján és a Délvidéken, a széttépett nemzet közösségeiben soha nem tapasztalt cselekvési vágy, tenni akarás fakadt fel, és magával ragadta a társadalmat. Az önrendelkezés korszerű formáit keresték Erdélyben, a kárpátaljai Beregszász vidékén pedig meg is szavazták a helyi autonómiát…

De a legnagyobb csalódás is a kisebbségeket érte. Legalábbis rólunk, magyarokról biztosan elmondható ez. A többségi “nemzetállamok” haszonélvezői felriadtak, és ellentámadásba lendültek. Néhol nyílt sisakkal vették fel a küzdelmet a kisebbségi jogokkal szemben, másutt a jól bevált balkáni módszerekhez folyamodtak. Románia egymást követő posztkommunista kormányai annyi ígéretet halmoztak fel a nemzetiségi kérdésben, hogy megvalósításuk a valóságban is “mintaállammá” tette volna Romániát, nem csak Clinton elnök vaksi víziójában. A bukaresti kormányzat azonban megfosztotta önmagát ettől a dicsőségtől.

Elképzelhető, hogy a mai nyugati világ vezetői, jelesen ez Európai Unió brüszszeli bürokratái számára kényelmetlen, hogy a kelet-közép-európai nemzeti kisebbségek nem tudnak “felemelkedni” a nemzetfelettiség andalító régióiba, hanem alapvető nemzeti jogaikat követelik, akárcsak a kommunista diktatúrák időszakában. Az anyanyelv, a nemzeti hagyományok háttérbe szorítása, tudatos vagy ösztönös sorvasztása éppen úgy elviselhetetlen a kapitalizmus törvényei között, mint ahogy az volt a pártdiktatúrák rabságában. Úgy tűnik, a nyugati demokrácia most találja igazán szembe magát a kisebbségi kérdéssel, mit sem tanult a baszkok, az északírek és más elkeseredett kisebbségek lázadásaiból. A véres merényletek a legbékésebb szándékból torzulnak el. Tamási Áron székely-magyar író keserű igazsága tüzeli az indulatokat, a lélekből feltörő nemes vágy: “Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!”

“Európában ma negyvenmillió ember él kisebbségi sorsban. Nyugodtan állíthatom, a szónak igazán ősi és szenvedő értelmében, hogy ez a negyvenmillió ember ma Európa igazi kereszténysége. Azok a népek, amelyek olyan szerencsések, hogy önálló hatalmi formában élhetnek, mindenekelőtt anyagi javakért és nagyobb hatalomért küzdenek. De ez a negyvenmillió ember nem hatalomért küzd és nem bőséges anyagi javakért, hanem egyszerűen olyan elemi, nemzeti és emberi jogokért, amelyek vita nélkül megilletik ennek a világnak minden lényét, akit bármilyen nyelven embernek neveznek.”

Mikor Tamási Áron ekképpen aggódott Európa negyvenmillió “kisebbségi keresztényéért”, egy másik erdélyi író, Kacsó Sándor önvizsgálatként – vagy inkább önvigasztalásként – arról beszélt, hogy a kisebbségi sorsnak, amely önmagában erkölcstelen, mert emberellenes, hátrányainak sokaságával együtt lehet egy előnye is: kimunkálja a lelkekben a kisebbségi humánumot. Ezt tekinthetjük a hagyományos erdélyi tolerancia igazi örökségének. És ez a mai, egyetemessé táguló világban minden kisebbség számára egyetemesen vállalható életérzés.

Fel is vértez a kisebbségi elnyomatás, lelki félszegség, a nyelvhalál réme. Magunkról beszélve, a nyolc országba szétszabdalt kisebbségi közösségek olyan stratégiát alakítottak ki a Kárpát-medencében való magyar megmaradásra, amely az anyanemzet számára is nélkülözhetetlenné válhatik adott történelmi helyzetben. Ki tudná megjósolni, nem alakul-e úgy a “fejlődés” az Európai Unióban, hogy a magyarhoz hasonló kis népek nyelve végveszélybe kerül? A nagy egyesülés szigorú gyakorlatiassága eltörli a határokat az országok között, s így a kisebbségek – talán – közelebb kerülnek egymáshoz, mindenképpen egy sorsra jutnak egymással és az anyanemzettel, de a gazdasági haladást gátló határokkal együtt ugyanaz a rideg gyakorlatiasság “fölöslegeseknek” ítélheti a nemzeti nyelveket is. Akkor válik igazán össznemzeti értékké mindaz a tanulság, tapasztalat, módszer, csalódás és újratámadó reménység, hűség és ravaszság, melyet a kisebbségi közösségek adhatnak át a nemzet egészének. Irigyeltté válhatunk mindazokért a szenvedésekért, amelyeket Trianon óta megszakítás nélkül viselni kényszerülünk.

1 Duray Miklós: Kutyaszorító. Önéletrajz és beszélgetés önmagammal. Csoóri Sándor előszava: Kapaszkodni a megmaradásért. New York, 1983, Püski Kiadó.

5 Ion Luca Caragiale: Törzsökös románok. Românii Verzi. Lőrinczi László fordítása. In A román irodalom kis tükre. II. kötet. Bukarest, 1962, Irodalmi Könyvkiadó.

9 Kacsó Sándor: Szerény indítvány Tătărescu miniszterelnök úrhoz. In Brassói Lapok, 1934. február 24.

13 Onisifor Ghibu: Viaţa si organizaţia Bisericească şi scolară în Transilvania. (Az egyházi és iskolai élet és felépítés Erdélyben.) Bucureşti, 1915.

1958 májusa – ekkor jelent meg az Irodalmi Szemle első száma. Azóta közel fél évszázad fergeteges történelme rétegződött lelkünkbe, tudatunkba és idegeinkbe. A kolozsvári Korunk című havilap után a Kárpát-medence magyar irodalmának legöregebb lapja az Irodalmi Szemle. Az Irodalmi Szemle világra jötte évekig tartó, keserves vajúdás eredménye. Ma már tudott dolog, hogy a Trianon után leszakított nemzetrészek területein a szó, az írásbeliség, a betű, az újságírás, az eszmélő irodalom jelentette a nyilvánosságot, a kapaszkodót, a fogódzót a világ felé törő fórumokat.

Társadalmi élet széléről indult a magyarság Trianon utáni élete. A Trianon után egyetlen folyóirat volt Erdélyben, az Erdélyi Szemle. 1919–25 között már 330 lap és folyóirat jelent meg. Kialakul az irodalmat, szellemi életet teremtő erő, programként fogalmazódik meg: az irodalmi transsylvanizmus – Erdély a népek hazája.

Erdélyhez hasonló a helyzet Csehszlovákiában is. Az ismeretlenségből rajzanak elő újságírók, szerkesztők, képzőművészek, szerkesztőségek, lapok: a Prágai Magyar Hírlap, a Magyar Újság, a Magyar Nap, a Kassai Munkás, Az Út. Irodalomteremtés, fórumok teremtése. Fábry Zoltán fogalmazza meg a magyar irodalom credóját és eszmeiségét, a vox humanát. Itt is a humánum és az erkölcs a program. Fábry szigorú figyelő és számon kérő. A szlovákiai magyarság pozitív magatartásának viszonzását kéri számon. Erkölcsért erkölcsöt. Tisztaságért megbecsülést.

A háború árnyéka rávetül Kelet-Közép-Európára. Németország a nemzetiségi kérdés rendezésének nagy kísértése. Történelmi igazságkeresés a nagyhatalmak pokoli malmaiban. A “Mindent vissza!” jelszava próbálta megoldani a már húsz éve esedékes autonómiák szerepét. Drámai helyzet, történelmi értékű jelenség: a fasizáló utódállamok – Szlovákia, Horvátország, Románia, Szerbia – árnyékában a magyar kisebbség területein az antifasizmus tétele és erkölcsi magatartása fogalmazódik meg. Az utódállamok asszimilációs törekvéseivel szemben humán programok íródnak. Szlovákiában a vox humana, Erdélyben a néptestvériség. Megrendítő hitvallások, megrendítő illúziók ezek. Verseket szavaltunk az oroszlánbarlangban.

A második világháború után a “párizsi békével” újra beállt a trianoni helyzet. S ezzel együtt a határon túli magyarság programszerű pusztítása. Történelmi bosszúállások sora. S e viharban ismét a humánum fegyverét vesszük elő. Ezt tartjuk magunk elé és magunk fölé. Sokáig naivan hittük, hogy versek, drámák, prózaírás segítségével meg lehet győzni a hatalmat. Évtizedeken át kísértő illúzió. Fábry Zoltán hiába kiáltja világgá A Vádlott megszólal című művében az ordító igazságtalanságot. Némaság a válasz. Fájdalmas, hogy a második világháború utáni időszak megcáfolt minden illúziót, s minden humánprogramot.

A magam nemzedéke a háború után ezzel a történelmi háttérrel indul útjára. S amikor elfáradt a vész s kiderült az ég, nem a visszaütés bosszúja munkál bennünk, hanem a csírázó életöröm. A magam nemzedéke a felnőttkor határán a holnapot érezte. Királyhelmecen, Felsőbodrogközben társaimmal együtt részt vettem a Csemadok, az ifjúsági szervezetek alapításában, tánckart, színjátszó csoportot, énekkart szerveztem, s táncoltam, szerepeltem, énekeltem. S nem visszafelé, hanem előremenekültünk. Jelentettük, hogy élünk. Csak azért is élünk, a végtelen pusztítás ellenére is élünk. Eszmélünk, s ennek életmentő és életteremtő értéke van. Megvetni lábunkat akár talpalatnyi földön is. Megkapaszkodni. A bosszúállás hisztériája felszántotta előző útjainkat, az eszmélés visszatérített a nyelvhez, a szülőföldhöz, a folytatáshoz, az élet elemi értékeihez, a cselekvéshez. A jelenhez, a holnaphoz. Mindennek nem volt céltudatos eszmeisége, de volt élniakarásunk. Az élni akarás az ősember ösztöne, talán a legősibb “ideológia”, ami legyőzött minden gonosz birodalmat.

Szűk odú-ablakokból hunyorogtunk. Az otthon melege biztonság volt számunkra, mégis a világ mozdulásait lestük. A családsorsok tapasztalata marasztalt. Fészekből az idegenbe cseppenni? Tanácstalan, kapkodó búcsúszavakat hagytunk magunk mögött. Határokon keresztül Magyarországra, iskolákba szöktünk, városokba menekültünk az akkori más világba, mosolyogva, vakon. Visszajövünk, ezzel búcsúztunk, de nem tudtuk, hogy az útra bocsátó szegénység elveszti számunkra visszafogadó melegét…

Apró honfoglaló lépésekkel befészkeltük magunkat a Szlovák Írószövetségbe. Előbb csak annyit kértünk, hogy időnként tarthassunk tanácskozásokat. A Csehszlovák Írók Szlovákiai Szövetsége akkori vezetőinek jelentős hányada valamilyen beosztásban részese volt a Szlovák Nemzeti Felkelésnek. Vladimír Mináč, Andrej Plávka, Ján Žár, Karol Rosenbaum, Peter Karvaš, Vojtech Michálik, Ladislav Mňačko. Ezek akkor keményen magyaroztak és zsidóztak is, de olykor volt bennük valamilyen leereszkedő gesztus, mint amikor a magasabb polcon lévő már elfáradt a gyengébb sokszoros megalázásában. A nemzeti felkelőknek az ’50-es évektől 1968-ig isten szavuk volt. Ebben az időben jelent meg Vladimír Mináč Parázsfúvás című könyve, amely a magyarságot a szlovákok ezeréves elnyomóivá alacsonyította. A “magyar királyok nem a mi királyaink… Amit kivívtunk, azt mind a magyarok ellenében értük el.” Ezekből a tételekből nemzetpolitikai ideológia lett, amikor hallgattuk e tételek fáradhatatlan ismétléseit, legyőzöttként néztük a földet. Akármit is mondtunk, legyintettek és megmosolyogtak.

1954-ben a Szlovák Írószövetség mellett (később részeként) megalakítottuk a Magyar Íróközösséget. Ettől kezdve egy gondolattal éltünk: fórumra, lapra, nyilvánosságra van szükségünk, anélkül befogadottak, másodrendűek vagyunk. Az első titkára lettem ennek a szüleménynek. Megjelenésünk az ’50-es évek elején és betoppanásunk az irodalom nagyszobájába nem volt mentes a birodalmi ideológia, a Csehszlovák Kommunista Párt osztályharcos propagandájától. Magyarságunk meghurcolása után jobb jövőt vártunk, a bennünk tüzelő ösztönös plebejusi düh, az igazságtevés éhsége egy időre fertőzött – a jobb és más jövő ígéreteivel. Ez verte induló költészetünk, publicisztikánk arcára a személyi kultusz és a sematizmus szeplőit. Fábry Zoltán határozott kiállása – “kevesebb verset, több költészetet” – józanító erőként hatott… Ma már kínosan megmosolyogtató, hogy az osztályharcot – önvédelmi gyávaságból – a kispolgáriassággal azonosítottuk és színeztük ellenféllé. A hatalmi és az osztályharc őrülete viharos égbolt volt felettünk.

Az ’50-es évek cionista pere: Slánský és társai tragédiája, amelynek szele a megmaradt szlovákiai magyar zsidókat is megperzselte. Nem sokkal ezután a “szlovák burzsoá nacionalisták” Moszkvában kiagyalt pere (Husák és társai), sajnos, ez már beleszántott szlovákiai magyar létünkbe is. Új fogalom, amellyel már lehetett pecsételni, és pecsételtek is, megjelentek a “szlovákiai magyar burzsoá nacionalisták”. Ez már fékezett, belemart igazságot kereső érzéseinkbe.

Az 1956-os magyar forradalom külön nagy fejezete életünknek. Izgalommal követtük minden óráját. Tucatnyi cseh író érkezett Pozsonyba, hogy követhessék a magyarországi események alakulását. Az írószövetség épületében szállásoltak el. Izzadt arcoknak, remegő tekinteteknek fordítottuk szünet nélkül a Kossuth rádió adását.

Mindez nagy léptékben elmondott “adalékok, események”, amelyek elfedték, leterhelték szlovákiai magyarságunk megélt drámáit. Milyen magatartás alakult, alakulhatott ki sorstörténelmünk emberpróbáló eseményeiből?

Aki ma lapot akar indítani – lapkiadási engedély és bejegyzés –, napok kérdése. Ha van pénz. Az Irodalmi Szemle szülése több mint négy évig tartott. Előbb az írószövetség nagyságait kellett meggyőznünk, s körkörösen bizonyítani irodalomra való érettségünket és szülőföld-haza-honosságunkat, majd az ideológiai hatalom, a pártközpont korifeusaihoz férkőzni. Egy ilyen audienciára eljött velem Ladislav Mňačko, aki az írószövetség és az internacionalizmus nevében egyértelműen pártfogolta kérésünket. “Megbeszélem az elvtársakkal”, engedett utunkra a párt főideológusa. Ezután megszámlálhatatlan beadvány, pályázat, tervezet, amelyekben bizonyítottuk irodalmi, hazafias és internacionalista elkötelezettségünket. És amikor már fejünk fölé képzeltük a glóriát – új gödör. Nincs pénz. Ezzel háromszögűre görbült a kör. Ezután a pénzügyi elvtársakat jártuk körbe – nincs rá “költségvetés”. Nincs költségvetés, új refrén. Az írószövetség s annak kiadója ezt már nem vállalta. Megállt a szekér. S minden kezdődött elölről. Három-, négy-, ötéves megalázó körhinta.

Ezt a reménytelen körberohangálást a Csemadok akkori elnöke, Lőrincz Gyula és dr. Szabó Rezső főtitkár oldották meg. A Csemadok 1958-as költségvetéséből elkülönítették az Irodalmi Szemle negyedéves lapként való megjelenéséhez a szükséges pénzt. Közel évtizedes késéssel a háború után így teremtődött meg az első irodalmi fórum, ez lett a szlovákiai magyar írásbeliség első tulajdona. Az írószövetség magyar csoportja (tagozata) megbízásából alapító főszerkesztővé neveztek ki.

Az első szám megjelenése ünnep volt. A maiak megmosolyogják e történetsort… A birodalom diktatúrájával, a pártállam ideológiájával, a brutális szlovák nacionalizmussal viaskodtunk. Ez volt az első nagy irodalmi mérkőzésünk létünkért, nyelvünkért – korjellemző história. Egy folyóirat tükréből szőröstül-bőröstül le lehet olvasni az idő akkori járását.

De akárhonnan is nézem, kitörés volt az Irodalmi Szemle megjelenése. Kitörés a ködből, a semmiből; eszmélés, önmagunk számbavétele, felzárkózás, kibontakozás, sorakozó. Egymás mellett öreg és fiatal.

Nem volt értelmiségünk, az első köztársaság megmaradt személyiségeit két kezünkön megszámolhattuk (Egri Viktor, Sas Andor, Szabó Béla, Dávid Teréz, Mayer Imre). Mindent a legelején kellett kezdenünk. Fórumot kellett teremteni, alkalmat, nyilvánosságot biztosítani, a megmérettetés lehetőségét… Ugyanakkor az Irodalmi Szemle indulásakor adva volt az elmondás, kibeszélés kényszere, mintha azt mondta volna valaki “Mindenki a fedélzetre”.

Már az első szám jelezte, hogy szellemi erő van jelen, akarat, képesség, tehetség. Már az első számban kitűnik önmeghatározásunk ereje és képessége. És nyilvánvalóvá vált az is, hogy saját utat kívánunk járni. Az első szám tartalomjegyzéke már jelezte a lap tematikai tájolását: az eredeti irodalom, országjárás, kritika, színház, nyelvművelés, irodalom, műfordítás.

Mi, fiatalok voltunk a reményteljes irodalmi termőföld, s Fábry Zoltán felettünk az égbolt. Szerencsés találkozás. Sajnos, az örömből hamar üröm lett. Dénes Ferenc, az Új Szó akkori főszerkesztője feljelentett a pártközpontban; pártellenességgel, revizionizmussal és nacionalizmussal vádolt. A bűn Fábry Zoltán előszava volt: “Ideje már bizony – felpanaszlás és biblikus öröm. Nagy dolgokról van szó, nagy elkésettségről: negyven év mulasztását kell pótolni, behozni, megszüntetni. Kis dolog: egy folyóirat, melynek léte vagy nemléte negyven év nehézségeit tükrözi. Magának a lapnak ügye is évekig vajúdott: a nehézségek, az akadályok eleve elrendelt kényszerűségek még ma is. Egy folyóiratról van szó, mely itt valójában sohasem volt. Irodalom, az irodalom folyóirata nélkül: a legteljesebb lehetetlenség. Most először ölt valóságot a lehetőség és elindult valami, és máris felzenél az Ady-strófa asszociációs köszöntője és – rezignációja.

Hány indulást éltem meg eddig? Mennyi volt és milyen volt? Indultak, indultunk és megrekedtünk. Mennyi indulás, mennyi letörés! Végig egy lap sem bírta, 5-6 év a maximum. Indultunk és máris belénk fojtották a szót. Indultunk és lecsaptuk a tollat: megcsalattunk. Indultunk és máris megtorpantunk: kinek, minek? Közöny mindig volt, és árgus, figyelő szemek is és lecsapó sorompók: tiltó végzések. Volt úgy, hogy a lap meg sem indulhatott, a kérvény ad acta vagy egyenesen papírkosárba került. Volt folyóirat, amely első és egyetlen számában az őszinteség cinizmusával haldoklóként köszöntötte a nyájas olvasót: »Morituri te salutant!«

Ha végiggondolom e negyven évet és végigfutom a lapcímeket – Vagyunk, Tűz, Új Szó, Minerva, Új Munka, Magyar Írás, Az Út, A Ma, Új Élet, Új Szemle, Tátra, Magyar Album, Fáklya, A Hét – meg kell látnom, hogy Szlovákiában magyar irodalmi folyóirat – e maghatározás tényleges értelmében – ez eddig még nem is volt. Ebből a tényből logikusan egy következtetés adódik: a szlovákiai magyar irodalom létének problematikus volta. Szlovákiai magyar irodalom: név, a fogalom máig is házilag kezelt eredmény és valóság csupán. Nincs szerepe, nincs kiútja, nincs visszhangja, nyugtája, igazoló pecsétje. A szlovákiai magyar irodalom a nagy próbák és nehézségek, az akarások és gátlások halmaza volt mindig, máig! Sose tudta magát úgy megtartani, hogy látva lássák és mondva mondhassák… Közvetítőknek tudtuk magunkat: az emberiségi áramkör részének, hídoszlopnak, hídíveknek, hídépítőknek. Senki nálunk őszintébben, vállaltabban, hitelesebb muszájból ezt nem csinálta. Csodának tudtuk magunkat, és a végén kisült, hogy csak csodabogarak voltunk. Akaratunk, tettünk maximális kilengésére minimális visszhang felelt, de sokszor csak botfülűség és némaság.

Oszloptartók voltunk: a legfeszültebb, a legexponáltabb ponton, a középen. De a híd két vége a levegőben lógott: a való érdemben sohse vállalt minket. Légüres térbe kerülve kariatidákká merevedtünk. Mostoha sors ez mindenképpen. Mostohagyerekek voltunk és maradtunk – határon innen és határon túl egyformán – mostohagyerekek, kik sohse éreztek elismerést, nyugtát, igazolást, meleget.”

Ideológiai tanács elé idéztek. Szigorú vádló arcokkal szemben, izgalommal védekeztem: “Fábry Zoltán antifasiszta, európai antifasiszta, s megjárta Ilava börtönét” – nem tudtak, nem hallottak róla semmit… “Mi internacionalisták vagyunk, ez az irány. Rosszul kezded elvtárs, az elhajlás, ez nacionalizmus.” Megfeddtek, leváltással ijesztgettek. “Fábry elvtársat világosítsd fel tévedéseiről, ez a kötelességed…” Sokáig Damoklesz kardjaként függött a fejem felett a fenyegetés.

És ez a beavatkozás már az indulás első lépéseinél törést jelentett. A párt magyar demagóg alakjai, különösen Dénes Ferenc, a magyar demagógia ellenében az Irodalmi Szemle indulásakor egy másféle gondolkodást jelzett. Valami elkezdődött, de ez már változást is követelt. Távolságtartást és elkülönülést egy megkövült, maradi gondolkodással szemben.

1958-ban negyedéves megjelenéssel kezdtük a lapot, 1961-ben kéthavi, 1964-ben havilappá erősödött. S állandóan nőtt írásaink száma és ereje. A lap első évtizede végén (1967–1968-ban) 80–100-ra tehető a hazai és a külföldi munkatársak száma.

Az alábbiakban szeretném bemutatni, illetve bizonyítani, hogy az Irodalmi Szemle szerkesztősége első és meghatározó évtizedében milyen módon és milyen hangsúlyokkal igyekezett kibontakoztatni a szlovákiai magyar írásbeliséget. Amint már az előzőekben is említettem, a tartalmi és műfajtagolódás, az eredeti irodalom, az országjárás, a kritika, a disputa, a műfordítás, a nyelvművelés, színház stb., e tematikai területek közül különleges helyet szenteltünk a disputának, amelytől azt reméltük, hogy sietteti az irodalmi termés kibontakozását. Beszéljenek a tények:

1959/1. sz. disputa szépprózánk kérdéséről

1964/5. sz. vélemény – Fábry Zoltán Antisematizmus című esszéje

1966/2. sz. disputa az Egy nemzet él itt című (MináŔ) tanulmányról

1967/7. sz. Fábry-szám – 70 éves Fábry Zoltán; megszólal a magyar irodalom számos érdemes képviselője: Balog Edgár, Fodor András, Komlós Aladár, Tamás Mihály, Duba Gyula, Tamás Mihály, Bori Imre és még sokan mások

1968/7. sz. ankét a magyar irodalom jövőjéről: Illyés Gyula

Az Irodalmi Szemle létrejötte s kibontakozása nagy közös munka volt. Az első évtized szerkesztői voltak: Tóth Tibor, Koncsol László, Monoszlóy Dezső, Tőzsér Árpád. Nyelvi szerkesztők: Jakab István, Pesthy Mária. A lap képzőművészeti és műszaki szerkesztője Csáder László volt. Az első tíz év lapszámaiban szereplő képzőművészek: Lőrincz Gyula és Bacskai Béla. A szerkesztőség nagylelkű, irodalmat szerető titkárnője: Friedmann Sarolta.

Budapesten a Kortárs irodalmi havilap szerkesztősége: Simon István, Kovács Sándor, Czine Mihály, Szepessy Attila, Csoóri Sándor…

Debrecenben az Alföld szerkesztősége.

Vajdaságban, Újvidéken a Híd szerkesztősége: Papp József, Ács Károly, Bori Imre.

Romániában Bukarestben és Kolozsvárott a Korunk szerkesztősége, Balogh Edgár…

Ajánlottam lapunkat és irodalmunkat Moszkvában, Leningrádban, Ungvárban. Leningrádban Igor Ivanovban kiváló ismerősre és fordítóra találtam.

Prágában az elhíresült Plame˛ szerkesztőségével alakítottunk beszélő-közlő jó viszonyt.

Lengyelországban, Katowicében a Poglondi című lap szerkesztőségével és Witold Navrockyval sikerült hasznos ismeretséget kötni.

Naivan meg sem fordult a fejemben, hogy ezeket az útjaimat figyelte az államrendőrség. 1970 után derült ki, amikor kiátkoztak a köz- és irodalmi életből, megkerestek az illetékes rendőrök, s ajánlották – tekintettel arra, hogy “nemzetközi” összeköttetéseim vannak –, legyek utazó irodalmi megbízott (nagykövet), mert szeretnék tudni, hogy kik az ország ellenségei az irodalmi frontokon. Különben rendőrségi követésem arcátlanul folyt a ’80-as évek közepe-végéig. Mikor már mehettem Pestre, irodalmi barátaimhoz, mire hazajöttem Sárkány Árpád, a kiadó akkori igazgatója már tudott minden lépésemről.

Úgy érzem, a szlovákiai magyar írásbeliség háború utáni története nagyrészt egybeesik az Irodalmi Szemle tíz esztendejével. Ez az újraéledés a feltámadás évtizede volt. Annak ellenére, hogy a cenzúra keményen jelen volt s az osztályharc “húzta a tiltó és elkülönítő falakat”, de tiltó piros lámpa a szerkesztőség bejáratánál nem világított.

Tudatosult az is, hogy nem az átvett, nem az alkalmazott, hanem a saját vélemény kell. Saját lábunkon járva magunknak kell mértéket alkotni. Ekkor születtek magyarságunk háború utáni meghurcolásáról szóló első leleplező írások, könyvek. Eljutottunk az igazmondás belső kényszeréhez, és így kerültünk – ismét – szembe a hatalommal. Ez már nem a hajlongó jófiúk mosolya volt. Igazságkeresés, igazságtevés. Szélesebb körű megismerés, tapasztalat által magas fokú szellemi feszültség éledt bennünk.

Egyértelművé tettük, hogy természetes részei vagyunk az egységes, egyetemes magyar irodalomnak. Erről szól az Irodalmi Szemle. Az 1968/6. és 7. számában közölt ankét két nagy magyar író vallomása a magyar irodalom jövőjéről – Németh László és Illyés Gyula írása.

Az Irodalmi Szemle 1968-as számai egyértelművé tették azt is, hogy a szlovákiai magyar írásbeliség a diktatúra ellen, a demokráciához vezető utat választotta. Az Irodalmi Szemle 1968-as számai bizonyságot adtak arról is, hogy részesei, teremtői voltunk a Prágai Tavasz kibontakozásának. Lelkünkkel, írásainkkal, magatartásunkkal, hagyományainkkal egy más jövő akarásának.