Az ördög a részletekben van, mondja a könyv egyik szereplője, talán épp Bódi (Bódog), az őrangyal, s igaza van: a részletek mutatják leginkább Vathy Zsuzsa új kötetének jófajta prózapoétikai erényeit is. A mindenekelőtt érzékeny, nagy lélekismeretre valló, erős valóságigényű, ugyanakkor a szürrealitások iránt sem érzéketlen, tapintatos modorú, gyakorta gyengéden ironizáló novellái, elbeszélései okán elismert szerző két nagy (meg több kisebb) egységre bomló regénye is az apró szerkezeti és szövegrészletek tanulmányozása nyomán fedi fel legizgalmasabb értékeit: ha tehát amolyan hagymahéjhúzgáló módszerrel jutunk egyre lejjebb és beljebb a történet meg a szerkezet rétegein, elemein át, ama közbülső magig-lényegig.

Abban az egyszerű, rafináltan egyszerű szerkezeti megoldásban, amely szerint a bevezető, a propozíció közli az írói célt, hogy tudniillik mire vágyik, s hová juthat képzeletben egy folyton képzelgő, tizenhárom éves kamaszlány; a történetet lazán elhelyezi a mindenségben (történik valahol Kelet-Közép-Európában, talán a Tapolca partján, egy diktatúrában), azután a kötet első nagy egysége elmeséli a képzeleten inneni, nagyon valóságos ötvenes évek, pontosan 1952 nyarának néhány szünidei hetét (bejárva azért a múltat is kissé); a második rész pedig bemutatja a kamasz képzelt életének stációit.

A szerkezet azonban többféle birtokbavételi lehetőséget kínál.

Előbb olvassuk – az egyik megoldás – a reális alaptörténetet, amely voltaképpen egy sűrített családtörténet, utóbb a négy kvázi virtuálisat, mert csak a fölidézésük fantáziamozzanat, történetek a történetben, maguk híján vannak minden irrealitásnak: s ekkor szépen haladunk előre a könyvben, és több egymástól alapvetően független kisregényt olvasunk. Lehet viszont úgy is szemlélni a regényt, hogy az első szerkezeti egység megadott pontjain, ahol a lábjegyzet korrekten közli velünk, hogy a könyv hányadik lapján kezdődik az örökké más és más alakba, személyiségbe, korba bújni akaró s angyali segédlettel bújni tudó Reni (Irén) fantáziavilágának új s újabb állomása, kilépünk az elbeszélés jelenéből meg az elbeszélt időből, s belépünk a valóságfeletti világba. Ekkor századokat utazunk visszafelé a közbevetőlegesen elbeszélt régmúltba: hogy onnan visszatérve az alaptörténet fősodrához, majd ismét ama külső-felső hagymahéjon fogjunk talajt.

Ha az előbbit választjuk, erősebb az alaptörténet valóságereje, az olvasó szorosabban kötődik a történet primer szintjéhez, hallhatóbbak a társadalmi-politikai üzenetek, tisztább a kor kórképe. Szól pedig ez az üzenet egy rendhagyó életű (priuszos, burzsuj, nép ellensége), felmenőiben semmiképp nem a szocializmust építő léthevületre és lelkesedésre programozott, ezért büntetést érdemlő kisvárosi családról. Leszármazottaiban, azaz az elbeszélt jelen felnőtt alakjaiban politikailag alulképzett s kívülálló (az Apa), ám bizonyos fogékonyságot, nyitottságot, (szocialista) jóra való (naiv) vágyat (az anya) is kinyilvánító; gyermekkorú családtagjaiban (ez volna a jövő) viszont még bármire dresszírozható alakjaival a korszak egyik jellemző családtípusának tekinthető. Nem a legjobbnak persze, de ahogy a jólelkű Vinczéné, a nőszervezeti elnök mondaná, “előbb-utóbb megváltozik a burzsoá ösztön”, nevelés kérdése minden, csak követni kell hűségesen a szovjet mintát.

Ha az utóbbi módszert választjuk, ha a létező és a képzelt világ közötti “angyalhídon” jövünk s megyünk, akkor erre az idő- és térkeveréses, modern prózavázra elsősorban annak a gondolatnak bizonyító történetei épülnek rá, mely szerint minden korszak szül néhány, az átlagból kiváló, a lehetőségeinél mindig többre törő vagy a lehetőségeit maximálisan kihasználó személyiséget – esetünkben nőt –, akik mindig a nem átlagos női élet alaphelyzeteit élik meg, élik át. Ebben az olvasatban az alaptörténet elveszíti elsődleges jelentőségét, politikai súlyát, csupán egy lesz az életsorshelyzetek közül: hőse egy kamaszlány, akinek devianciája épp 1952 szünidei nyarának pár hete alatt mutatkozik meg. Valóságos életközegéből, amely olyan, amilyen – történelmi értékében nem különb mondjuk a Mátyás korabeli magyar követ milánói életközegénél –, örökké más korokba és más alakok bőrébe vágyik.

Viszont mindenképpen úgy tetszik, hogy ezek a történetek, élethelyzetek, a túlfűtött képzeletű Reni fantáziatörténetei igazából nem is kapcsolódnak egymáshoz, csupán a hősnőknek abban a jelzett átlagon kívüli státusában – esetleg az időutazást megszervező védangyal fel-felbukkanásai miatt –, s önálló, független sorstörténetként olvasható és értelmezhető valamennyi. Bármelyik módszerrel olvassuk is tehát, öt kisregényből áll a könyv. Főképpen, hogy a virtuális utazások, a négy (vagy öt) metamorfózis, éncsere, alakváltás semmiféle nyomot nem hagynak az alaptörténet kamaszlányának személyiségén: a képzeletben, de tudattalanul átélt életsorsok után, emlékek nélkül, ugyanolyan kamaszként éli tovább az életét, mint annak előtte. Útjairól nincsenek élményei, mintha nem is lettek volna, képzelt életét az elbeszélő-író szervezi, kalandjaiban ő navigálja, a történéseket az elbeszélői nézőpont alapján ismerjük meg, Reni jelenléte az angyaltól kért éncserék megfogalmazásának pillanatában megszűnik: benne utóbb még az évai, halvány ráismerés-érzet sem születik meg.

Csakhogy az író két ördögi részlettel bonyolítja ezt a lélektani, egyben prózaszerkezeti képletet. Reni alakváltásai ugyanis nemcsak a történetek idejében mutatnak a múltból a jelenhez, a tizenötödik századtól a huszadikhoz közelítő kronologikusságot, hanem az emberi életidők különbözőségeit is megtapasztalja anélkül, hogy tudná a fantáziáló kamasz: a gyereklánykortól sorsok és léthelyzetek útvesztőin át eljut a fiatal női, majd asszonyi s öregkori életszakaszig. Reni, ha képzeletben, ha tudattalanul is, a felnőtté válás stációit járja be. Komoly lélektani meg írói hibának kellene tehát gondolnunk, ha mindez a tapasztalati hozadék mindenfajta érlelő hatás nélkül hullana le Reniről; ha ez a nagy, talán évai utazás nem változtatna semmit a személyiségén, a jellemén: annak nyilvánvalóvá tételével együtt, hogy az átlagba nem simuló jellemképlet Reni mindhalálig való ismertetőjegye lesz. Ezt a lélektani csapdát azzal a szerkezeti megoldással kerüli el Vathy Zsuzsa, hogy tizenhárom éves hősét otthagyja a szünidei nyárban: mire legközelebb találkozunk vele, már hatvanesztendős. Épp egy szülőszobában bóklászik, s az élet legnagyobb csodájában gyönyörködik. Hogy milyen felnőtté lett, álomutazásainak köszönhetően is, az ennek a kimaradt, kihagyott majd fél évszázadnak a története lehet. Eligazítónak viszont ott vannak az énváltó fantáziahelyzetek: olyanná lett, amilyenné azokban lehetett. S ez már egybekapcsol(hat)ja a látszólag független történeteket.

Nem állítjuk, hogy a megértés bizonyos fázisán erről hiányérzet nélkül tudunk szólni. Az olvasói (kritikusi) képzeletben olyan megoldás is megjelenik, amely átjárót nyit a részek között Reni számára is, s azon valóságos dramaturgiai helyzetek segítségével jöhet-mehet a korok és idők között, kicsit magával hozva valamit mindegyikből, egészen talán föl sem ocsúdva az egyik szerep élményének hatása alól, amikor már egy másikba lépve – s közben félig vagy egészen mégis –, mindig lecövekelve abban a valóságos 1952-ben is. Valahogy úgy, ahogy kicsiben Tomi, az öcs válik egy díványon fekve Amundsenné, majd vissza gyerekké, s megint felfedezővé, tyúkóltisztítás helyett, olykor a nagy felfedező benne maradt mondatait mondva önkéntelenül a nagyanyának… Él tehát bennünk a gyanú, hogy ha az írónő megtiltja számunkra a kétféle olvasási módszert, és a bonyolultabb szerkezetet választva nem veti hátra, külön a képzelt világot a valóságostól, hanem egy időben utaztat mindenkit: Renit, Bódit, az olvasót a való és a vélt színterein, akkor sűrűbbre szőtt s egységesebb regényszöveget, dramaturgiailag biztosabb cselekménybonyolítást kapunk, mint emígy. A szöveggel egyre szorosabb kapcsolatba kerülő, a részletekbe egyre jobban belemerülő olvasóban azonban az a gyanú is föltámadhat, hogy túlságosan kidolgozottak, valószerűek, mondhatni, túl hitelesek a képzelt (de tényalapú) történetek ahhoz, hogy szerepük, funkciójuk a kora, élettapasztalata alapján ilyen bonyolult élményátélésre még alkalmatlan kamasz érzelmi-szellemi kielégítésére korlátozódjék csupán: mint ahogy nem is töltenek be ilyen feladatot. Vathy Zsuzsa tehát a mintegy kiprovokált olvasói kétely révén annak belátásig juttat el bennünket, hogy ne akarjuk szorosabbra fűzni a történetek közötti kapcsolatot a meglevőnél – mert nem ez a lényeg. Egyébként is a “Legfőbb úgy gondolta ki az embert, hogy ne mindenre az értelmével emlékezzen, némely dologra csak a szívével, az érzéseivel. Vagy ahogyan az égben mondják: a lelki szemével.”

A lényeg az, hogy az öt külön álló történet hősei (hősnői) mind megtalálták a maguk angyalhídját. Azt az utat, lehetőséget, amely a földtől az ég felé irányíthatja őket. Reni meglelte azt a soha ki nem apadó kíváncsiságban, életszomjban, amely a lány páratlanul gazdag fantáziája segítségével még egy védangyalt is képes teremteni magának, s alkalmassá teszik őt más életek, sorsok érzékeny átélésére, megértésére. A tizenhárom éves Erzsébet, Bia, az első alakmás – az 1488-as milánói magyar követ unokahúga, aki talán a leginkább hasonlít Renire – a költészetben, az alkotásban lelt rá: abban a vágyban s abban a tudásban, mellyel e vágyat szavakká is képes formálni, hogy a vers mondja el másoknak is majd a nevét, Szentmihályi Adél az 1850-es évek ifjú magyar vándorszínésznője pedig a színészetben és a költészetben. Abban az örömben, amelyet a nézőitől kap, mielőtt tizenhét évesen elviszi a tüdőbaj, s abban a megnyugvásban, hogy az utolsó hónapjaiban verssorokká válik, válhat benne a félelem. A valahai bajor vagy horvát, vagy szudétanémet ősök huszadik század eleji, már elmagyarosodott leszármazottja, Schmidek Ilus, az öt gyermeket nevelő, egyet eltemető világszép Iluska a szeretetben: amellyel nemcsak a gyermekeit halmozza el, de annak is képes megbocsátani, aki ellene súlyosan, durván, barbár módon vétett. Szilvia, a húszas évek festőnője az alkotásban, a teremtésben és a teremtéshez nélkülözhetetlen fájdalmak megismerésében jut el annak megértésig, hogy létezik út, mely, ha akarjuk, elszakíthatja sárbolygójától az embert.

De ott van ez a híd mások előtt is. Tominak Amundsen és az észak-nyugati átjáró jelenti. Annának, a legidősebb testvérnek a könyvek, a posztillák, melyek világa olyan örömmel tölti el, hogy nézi, de nem látja, sohasem is fogja látni Sztálin szoborarcán a kötelezően látandó bölcs derűt, mély emberséget és szellemet. Az anya, Ilse asszony előtt sem ismeretlen, számára a derű ez a híd: “Nem jobb szeretni az életet, minél több örömöt találni benne, mint azon töprengeni, hogy nem ez az igazi? Hogy lehetne más is?” Ismeri, csak nem tudja néven nevezni Vinczéné, a hiperaktív nőszövetségi elnök is a maga angyalhídját: ő úgy hívja, 1952-ben, hogy hit, agitáció, propaganda, igazságosság, népjólét (vagy ilyesmi). Értük él. Zsenya Zsurbina, más nevén Homoki Margit, Reni meg mindhárom Sziksztin gyerek kiváló iskolai orosztanára Leninnek hívja, és proletariátusnak. S persze ott van Bódi, a védangyal, az emberarcú angyal, akit az ember védelmére talált ki a Teremtő, s a maga örömére talált ki magának az ember: ő boldog fent is, lent is. A híd, az alapmodell az övé. Ha megy rajta, fölfelé, földi akácillat van az orrában és határtalan, mennyei szeretet a szívében. Égi kertjében együtt van az eukaliptusz és a goldenalma, az olajfa és a besztercei szilva.

Ők, valamennyien, a kiválasztott alakjai Vathy Zsuzsa történetének: így vagy úgy, de mások, mint az átlag. A hit és a vakhit (lásd Zsena Zsurbina alias Homoki Margit), ha nem pusztító, ebben az értelemben egyre megy. A distinkció az olvasóra bízatik. Ellenben vannak kapaszkodó nélkül maradt alakjai is a regénynek: az 1952-es cselekményréteg egy vidéki városka egymást jól ismerő figurái köré szövődik. S ott van közöttük Mészáros Mihály, a cipész, aki mellé nem rendelt védangyalt az Úr: s aki beleőrül abba, hogy besúgóvá aljasítják.

Mészáros Mihályt, az Iskola utcai cipészt – akit mindenki szeretett, akivel, míg talpalt, sarkalt, egy hokedlin ülve beszélgetett a kuncsaft, és hitelbe is dolgozott –, az “öreg Mészi”-t egy bőrkabátos, katonai csizmáját javítani hozó férfi nézte meg magának, valami megnevezhetetlen félelmet keltve jelenlétével Mészáros Mihály szívében: s a látogatás után pár nappal már a Munkásotthonban ült, “beszélgetésen”, a suszter. Aki beszélgetett vele, “Laci gyerek”, régi ismerőse volt. Amit a néphatalmat megdönteni akaró ellenségről, a népnyúzók, kulákok, bűnözők elleni harcról mondott, azt értette Mészáros Mihály, naponta hallotta, amit a hálózati személy feladatairól meg az ő kötelességéről, azt nem. Hazavitt egy brosúrát: annak több fejezetét ugyancsak nem értette. Egy mondatot azonban igen, ez így hangzott: “Meghiúsult beszervezés esetén a személyt ugyanúgy nyilvántartásba kell venni, mintha a beszervezés megtörtént volna.” Ezt többször elolvasta, fölfogta, “elsötétült előtte a konyha”, “végem van, gondolta”, és másnap aláírta a beszervezési lapot. A jelentéseiben főképpen a cipőkről írt, azt sem sokáig, mert egy napon a suszterszéke mellett fekve találtak rá, bolondokházába vitették, a lapját áthúzták, és ráírták: dementia senilis. Az elbeszélő szikár és tárgyszerű leírása nyomán novellisztikus betétként jelenik meg a történet, egy mozaikkockájaként A többit majd kigondolom fejezetcímet viselő első nagy regényegységnek. Nem kap nagyobb hangsúlyt a többi mozaikkockánál, az író a kisvárosi élet adott időszeletének bemutatásához következetesen ezt a poétikai eljárást választja: egy-egy sajátos, jellemző élethelyzetének leírásával (megjelenítésével) megismerteti az olvasókkal a történet szereplőit, azután vagy kapnak tőle újabb cselekvési helyzeteket, tehát részesei maradnak a történetnek, vagy, mint a cipésztől, elbúcsúzik tőlük, regénybeli szerepüket erre a bemutatkozó eseményre szűkítve.

A regénymozzanat más írói eljárásra is például szolgálhat: nem kétséges az esemény lélektani hitele, a cipész elmeborulása mint lehetséges következménye az önmagát a hatalomnak önként kiszolgáltató, a besúgóstátust morálisan elviselni nem tudó magatartásnak. Maga a történet azonban politikai tényértékében már igen: Mészáros Mihály, Iskola utcai cipész kezébe aligha juthatott a beszervezés módszertanát taglaló ismeretterjesztő füzet, abban olyan mondatokkal, amelyeknek a valahai leírt léte (füzettel együtt) is kétséges, s amely szakanyag csak a rendszerváltozás utáni időszak besúgó-szakirodalmának lett lassanként kikutatott témája. A jelen itt visszaszól, beleavatkozik a múltba. Tekintsük ezt az írói történetalakítás tipikus esetének, elfogadva: a valóságmegfeleltetés nem járható útja a szépirodalmi szöveg értelmezésének, elemzésének. Elfogadhatjuk ezt még akkor is, ha a történetet korrektebbnek vélnénk e szerzői gesztus nélkül. A lényeg: beleőrülhet-e egy cipész abba, hogy eladja a becsületét? Beleőrülhet. Egy lehetséges figurája ő Vathy Zsuzsa kisvárosi lakóközösségének, melynek alakjai apróbb-nagyobb életmozaikokkal modellálják a valahai valóság elképzelhető variánsait. Például a Bolond Bélagyerek, aki időről időre hangosan beleordítja a ház udvaráról a lakók fülébe az újságok napi híreit. Rá azért van szükség, hogy az író a szövegbe applikált híranyagok révén korjellemző, mintegy dokumentumértékű mozzanatokat fűzzön a történetbe. Amely hírek persze ugyancsak magukon viselik az írói fantázia jeleit: “1952-őt írunk, és döntő évben járunk. Ezt értették meg Sós Károly és Sós Kálmán becsületes parasztok, akik egy-egy hízott sertést adtak ajándékba a hazának.” És ott van Vinczéné, aki a Bolond Bélagyerekkel együtt visszajáró figurája a történetnek, s megszólalásai, tettei pontosan annyi írói iróniával nagyíttatnak korjellemzően valószerűtlenné, mint az orosztanárnő könnyes Lenin-imádata vagy a Ligárt-ház, a modellház bármelyik lakójának tevékenysége. “Ignatyenko vagy ha nem ő, akkor Muszatov elvtárs, vagy ha ő se, valaki más azt nyilatkozta a Pravdában: ilyen nincs, hogy a szovjetek kivonultak valahonnét” – írja a történet negyven évvel későbbi alfejezetében az író, s tekinthetjük ezt a szövegszervező eljárást az egész regényszövetre jellemzőnek: ha nem ők, hát mások, ha nem ilyenek, hát hasonlóak, ha nem így, hát máshogy, valami közük a valósághoz feltétlenül van. Az ötvenes évek történései is különféle nézőpontból szemlélhetők, s különféle hangnemben jeleníthetők meg: az Angyalhídban Vathy Zsuzsa a létezett valóságot színező, de nem érvénytelenítő iróniát is eszközül választja.

Ezt az elbeszélői iróniát – aki a regényben, jelöletlenül, az íróval azonos – mindenki megkapja, aki megkaphatja: a laza életű Sziksztin család tagjai például kivétel nélkül. Az írói világlátás e meghatározó hangneme viszont sohasem élesedik paródiává, s mindenütt elhalkul, ahol az élettragédia sötét tónusai is megjelennek. A narrációnak ez a fajta hangszíne erős szenzibilitással társul, mintha az író Bódi angyal reinkarnációja volna, vagy az az övé: célja a megértés és nem a megítélés. Ebből következik, hogy az elbeszélő-író az ábrázolási látószöget egészen közel hajlítja alanyai világlátási pontjaihoz, esetenként hiánytalanul azonosul egyikkel-másikkal, s ilyenkor, a vállalt azonosulás miatt, a szöveg hullámverése a szerzőre is ejt néhány iróniacseppet. (A nézőpontváltások bizonyos elbeszélői következetlenségét is megfigyelhetjük. Amidőn például a Titkos nevű kocsma közönsége a nagyszájú sarkadi asztalos – valaha műbútorasztalos, tehát burzsuj – nagyapa szabadságra buzdító felszólamlását hallgatja, egy leplezhetetlenül Horn Gyula-i “Na, és?” is elhangzik, anno, 1952: ezzel a kis mondattal nem közel hajol, éppenséggel kiszól a regényből az író, s annyira, hogy alig talál vissza.) A megértő-azonosuló szerzői magatartás példájaként említhető, hogy a mozgalmi handabandázásba gárgyult, de hatalmas szívű nőszervezeti elnököt is szereti ez az elbeszélő, meg – legföljebb nem annyira – Farkas elvtársat is, a pártbizottsági első titkárt, aki a társadalmi igazságosság rendíthetetlen híveként zavarja el a munkát kereső Ilse asszonyt, a burzsujszármazékot. Továbbá nem tagadja meg rokonszenvét a diktatúra sajtójának immoralitását értetlenségbe vattázott hidegleléssel megtapasztaló újságírótanonctól sem: s nemcsak a vagyonából kiforgatott kereskedő nagyapát kedveli, meg a megfélemlített, hallgatag szembe-szomszédot, a megbolondult susztert és a bájos kamaszokat.

Az elbeszélő viszonya hőseihez olyasféle, mint az írónő viszonya lehet a folyton tévedő, tévelygő emberhez általában: szarkazmus, düh, sőt harag nélküli. Híján minden megvető, sőt megítélő fölénynek. Árulkodó ez az elbeszélői tónus, a sorstörténetekbe, a szereplők belső lélekmozgására fókuszáló, s Vathy Zsuzsa írói attitűdjére általában jellemző látószög, mert primer tragédiák megjelenítésére valószínűleg alkalmatlan: hiszen a könyv alaptörténetének politikai és sorstragédiái is csupán elbeszélt és nem ábrázolt formában tűnnek föl, s drámaiságuk elsősorban a hallgatókra tett hatásukban nyilvánul meg. Jellemző példái ennek a proletárdiktatúra történetéről szóló, a tiltott rádióadón meghallgatott dokumentumanyagnak a szovjet húszas évek embergyilkoló politikai terrorját ecsetelő, dermesztő történetei: a testében, lelkében megrendült anya, Ilse álmaiban a szikár tényanyagú, elbeszélt valóság iszonyatos rémképpé nő, amelynek ábrázolása azonban már nem igényli a nyers, drámai valóság közeli tükrözést.

Úgy véljük, az írónő élet- és emberszeretete ennek az írói eszközválasztásnak, a megengedő és nem drámai létszemléletnek az oka. Ezért választhatta modellként az emberi tragédiák tömegeit szülő ötvenes évek bemutatáshoz azokat az embereket, akik – Mészáros Mihály kivételével – nem vívtak élethalál harcot a korral, nem váltak a diktatúra végzetesen elrontott életű áldozataivá (az Apáról, aki azzá vált, alig esik szó), s bár ismerték a félelmet, többségük nem ismerte a rettegést. Ezért (is) választhatta az alaptörténet főhőséül mindenekelőtt a kamaszlány Renit, aki – a kisúttörő korú, hiszékeny, még képlékeny személyiségű, bármire dresszírozható Tomi meg a már sok mindent értő, egyelőre elvarázsolt, emiatt soha semmire sem kényszeríthető nagylány Anna, valamint az alkati naivitást, a genetikai derűt levetni, gyarapodó, keserű tapasztalatai ellenére sohasem tudó anya mellett – a mindent megismerni és megérteni akarás mohóságával jár korok és idők között: s akin a saját, megélt kora sem karcol több sebet, mint a képzeletben bejártak. (Bár az elbeszélő Bódi védangyal szavaival kibeszél a meséből, és indokát adja a kamasz szüntelen fantáziálgatásainak: “…az embereket, akik között élsz, angyalokká, démonokká növeszteni, saját nehéz életedet mesévé szépíteni” – úgy véljük, sugalmazó állítás ez. Az élet nehézségének tudata erősebben él az íróban-angyalban, mint hősükben-védencükben, Reniben.)

De ő és ők is azoknak az ötvenes éveknek az alakjai voltak, lehettek volna: Sziksztinék, a gátlástalan (vagy csak “hülye”) hírlapírók, az arctalan, a Bolond Bélagyerek újsághíreit kommentáló házlakók, a falubéli robbantást elmesélő házaspár, a férjével termelési versenyt folytató, lelkes munkásasszony; s az Angyalhíd meghatározó regényideje is azok az ötvenes évek, az álmokkal, a képzelgésekkel együtt.

Az álom, a virtualitás, a valóságfölöttiség bizonyos értelemben alapjellemzője a regény mindkét (nagy) egységének, s nemcsak Reni képzelt életei miatt. A tragédiák például minden esetben az álom vagy a képzelgés kaotikus valószerűtlenségében tűnnek fel. Reni álmodozik, meg az öccse, a mindent begyűjtő, a Déli-sark meghódításán fáradozó Tomi is, de az anya naivitásának sokkoló erővel támad neki – ha szét nem rombolja is – a sztálinizmus rémtetteiről szóló jelentés hideglelős álma. Álmodik, halált, a képzelt történet Biája is, álmodja a korán elveszített, soha nem ismert anyát, s a tüdőbeteg, a halál felé lépdelő színésznő Adél, Reni szomorú sorsú alteregója is “rossz” álommal, döglött fekete macskát lát: “a hátán feküdt, négy lába görcsbe rándult és az égnek állt”. A haldokló kisfia ágyánál virrasztó Schmidek Ilus azt álmodja, hogy valaki kimegy a szobából, s ő tudja: a gyermeke meghalt. Szilvia, a századelő avantgárd festőnője, Reni utolsó alakmása, a kötelező, akadémiai, karácsonyi témájú képleadás előtt álmodik: gyönyörű, paradicsomi álmot Éváról, Ádámról, az almáról. Mire képpé válik benne, Éva már csúnya testű, taszító küllemű, széltaszigálta, meztelen, terhes asszony, “hínárzöld” hajjal, arcán “többféle” rémülettel, melyben ott van az őt eltaszító, a rajta uralkodó férfi miatti félelem is – meg a fájdalom, amelyet emiatt ő is átél majd. De a létező szocializmus mindennapjainak, 1952 nyarának regénytörténete sem mentes a képzelgések mozzanataitól. Mintha végzetesen összekeveredett volna a való és a valótlan a regény reális szférájában is: igazából ki sem rínak olyan nagyon a kamaszok fantazmagóriái. Mintha az egész világ képzelgéssel volna tele, sugallja Vathy Zsuzsa, de mintha a valóság is olyan volna olykor, mint egy (rém)álom. Az urán után kutató, a keresésbe beleőrült mérnök megteheti, hogy a falu közepén robbantson, megrepesztve a vízzáró réteget s elapasztva a forrásokat, a falu minden vizét, s Ilus asszony képzeletében megjelenik, gonoszan villogó szemmel, arcán eszelős vigyorral a mérnök alakja, akit elnyel a robbanás után a föld, s aki valószínűleg konkrét, létező személyt tudhat az előképének. És egy őrült agy képzelgése lehet csak a Nagy Türkmén Csatorna is, a marxista ismeretek kiskönyvtárával együtt: “A nagy türkmén csatorna az Amu-Darja folyót köti majd össze a Kaspi-tengerrel. Az Amu Darja eddig az Aral-tó felé haladt, most a szovjet nép megváltoztatja az irányát, és arra kényszeríti, hogy a Kaspi-tengerbe ömöljék”, tizennégy millió hold aszályos sztyeppét alakítva át “virágzó termőfölddé”, s amely terv mintegy faktumként volt hivatva híveket szerezni a regényben a szovjet kommunizmusnak.

Olyannyira behálózza a valószínűsíthető valószerűtlenség, meg a tényvalóságként kommunikált fantazmagória a regény első fejezetének szövegét, hogy a második rész fantáziavilágának – nemegyszer történeti adatokkal aládúcolt, aprólékos leíró-elbeszélő gonddal megjelenített – történetei, megfaragott karakterei valóságosabbnak tűnnek föl, mint a létező ötvenes évek korrajza. Semmi fantáziáló elnagyoltság, omlékonyság, a képzelet illékony köde: a tizenötödik század vagy a tizennyolcadik, vándorszínészlét vagy a századelő német festőiskolájának kaotikus világa, mintha nagyobb stabilitást, biztosabb tájékozódási pontokat kínáltak volna a kor embereinek, mint a pár évtizeddel ezelőtti közelmúlt. Még erősebbé húzza a kontúrokat Vathy Zsuzsa azzal is, hogy az alakváltás mindegyik – mind a négy – fejezetét, alkalmát, helyszínét szakmák, jelenségek abszolút hiteles rajzával is konkretizálja. A milánói magyar követ házában játszódó fejezetben oldalakat szentel az írónő a búcsúlakoma szertartásrendjének, korabeli ételeinek, másutt a hivatalos levelezés formuláinak precíz leírására. Adél kisasszony sorsa arra kínál jó alkalmat, hogy megismerkedjünk a tóparti, nyilván balatonfüredi szanatórium gümőkór elleni terápiájának, gyógymódjának, orvosló praktikumainak részleteivel. Világszép Iluska az apósa hentesüzlete mögötti mészárszék marha- és disznóölő, -bontó szakfogásait figyeli meg, s látjuk általa mi is, meg a zarándoklat liturgiáját; s Szilvia, a festőnő életének tüzetesen leírt része az akadémiai lét, a műkorrigálási szisztéma. Ezek a fejezetek, történetek az irónia színeiből is jóval kevesebbet kapnak, az író hangja komolyabb, s az utolsó fejezetben, a csalódott, részeg Szilvia kétségbeesett lépése után angyali segítség szükséges a tragédia megakadályozásához: ez már igencsak a madáchi gondolatra hajazik, még ha annak profánabb változatában jelenik is meg.

Talán a saját angyalhidak miatt. Talán, mert egyik sors nem kevesebb a másiknál, mert minden életút egyedi, egyszeri, s kijár mindnek a legteljesebb figyelem: egyik sem maszatolható el azáltal, hogy beleolvad a másikba. Talán mert hiába akar Reni mindig más és más lenni, a választott alakok nem adják a személyiségüket, s ő maga sem adhatja föl a magáét. Talán mert írói én-regényt is olvasunk: s Vathy Zsuzsa saját angyalhídja az általa teremtett alakokból, történetekből épül.